Roxfort RPG

Múlt => Főépület => A témát indította: Mrs. Norris - 2019. 06. 19. - 18:21:59



Cím: Bejárati csarnok
Írta: Mrs. Norris - 2019. 06. 19. - 18:21:59

(https://i.imgur.com/g6OeB7k.jpg) (https://i.imgur.com/KJjLXsh.jpg)

Ide jut mindenki, aki belép a Roxfort kastélyának hatalmas tölgyfa kapuján. A tágas csarnokot fáklyák világítják meg. Felfelé faragott, gyönyörű kőpilléreket látni, melyek kupolában tetőznek. Illúzió ez csupán, de csodás illúzió. Jobbra a Nagyterem kétszárnyú ajtaja nyílik, a bejárattal szemben vörös kárpitos lépcsők indulnak a felsőbb szintekre. Balra egy hosszú, kacskaringós folyosón át vezet az út a bájital-laborokba, és sokak szerint itt kezdődik a Mardekárosok birodalma is. A csarnok egy sarkában állnak a hatalmas homokórák, melyek a Roxfort négy háza közti pontverseny állását hirdetik. A homokóra-formákban apró drágaköveknek látszó, színes, egyformára csiszolt kavicsok vannak, ám ezek pusztán a látványt szolgálják: a homokórák előtt alul tényleges számokban realizálódnak a pontállások. A tölgyfakapu mellett aranytábla hirdeti a roxforti hősök neveit, az elesettek mellett apró kereszt kapott helyet.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Jayce Hansel - 2019. 10. 08. - 14:45:45
.:Menj el, túl fájdalmas látni téged:.
2000.10 08.; reggeli órák  

(https://66.media.tumblr.com/e9cab061388c4ba83098c4346ccb9d3e/tumblr_pj04iy0sFy1tiry57o1_500.gifv)

te, akit megöltelek azon a napon
:.madarak.: (https://www.youtube.com/watch?v=90RYVEFQCTM)



16+, mert csúnya beszéd.


A reggeli séta valami beteges szokásommá vált. Kimegyek, amikor még elég hideg van, magam sem értem miért. Nem tudok nyugton ülni, kell, hogy szellőztessem a fejem. Nem kérek a többiek boldogságából. Így sajét magam menekülök bele abba a fegyott világa, ami a lelkem mélyén is testet ölt. Már erősen hűvös az idő, kint a taláromra ült a dér, és most az épület belsejében lassan olvadozni kezd. De hiába van odabent meleg, mégsem érzem. Hűvös vagyok. Belül dér, és jég. Megállt bennem az idő kattogása, a húsomba vájta és megfagyasztotta az óra mutatóját az a vörös-hamvas nap.
Állok
a végtelen hosszúnak tűnő kőtábla mellett. Mindig ott kötök ki. Nem tudok úgy elmenni mellette, hogy ne nézzek rá. Hogy ne keressek neveket. Miben reménykedem? Hogy igazából ez csak egy vicc? Nem tudom.
De hiába érzem, hogy hasztalan, mégis ugyan azt eljátszom. Minden nap.
Olvasom a neveket. Sok mindneki van rajta, akit ismertem. Ott van az a hugrás gyerek, Balthasar, akitől egyszer elcsórtam a pulcsiját. De ő mégis azt hangiztatta, hogy nekem adta. Pedig én csórtam el. Hiába volt felsőbb éves, hiába volt erősebb, mint én. És látok más neveket is. Neveket, akiket megszivattam. Neveket, akikkel együtt nevettem. Neveket, akik bántottak, és megvertek, ha egyedül voltam. Erőseket és gyengéket.Mégis én vagyok a leggyengébb mind közül. Aki úgy meredt életben, hogy senkinek sem segített. Aki mindekit cserben hagyott. És mindnekit elveszített. Csak ennyi maradt belőlük. Egy kőba vésett emlékmű. És látom Ed és Simon nevét. Látom mögöttük a keresztet. És ez pofán gyűr. Mindig, mindig pofán gyűr.
És fáj, kurvára fáj. Mert ez a valóság.
Állok.
Ökölbe szorítom a kezem.
És beleütöm az öklöm.
Újra.
És újra.
Lehorzsolom a bőrt.
Összevérzem a neveket.
De csak ütök.
- Bazd meg!
Bazd meg, ti hülye hősök, kik meg akartatok menteni minket. Azt monjdák most már béke van. Kinek a lelkében? Az enyémben nincs. Adjátok vissza. Azt a békét, amit elvettek tőlem. Tőlünk. Akik meghaltak, nem ilyen békére vágytak. Nem, ők élni akartak. Ha erősek, ha gyengék voltak. Élni. De most úgy érzem, én is halott vagyok.
- Bazd meg!
Bazd meg, mert te életben vagy. Mert megkönnyebbülsz, amiért egyetlen egy nevet nem látsz ott. Amiért mosolyogni tudnál, mert ő él. Ő még él. De milyen élet az?
- Bazd meg!
Félek. Félek eléd  állni. Újra hozzád szólni. Annyi kérdésem van... Ezt én tettem veled? Én öltelek meg? Miattam van. Igen miattam. Az én hibám. Miért nem mosolyogsz? Miért nem nevetsz? Gyűlölsz? Én nem gyűlöllek. De nem tudok rád nézni, a szemedbe nézni. Mert csak önmagam szánalmas arcát látnám visszatükröződni a te tiszta tekintetedben. Igen, én tettem ezt veled. Igen, erre nincs bocsánat.
- Bazd meg!
Bazd meg, hogy én élek. Én.
Egy utolsót ütök, és az ordításom talán hangos. De nem érdekel. Aztán észre veszem, hogy a szavaim nem a kőneveknek szólnak, hanem egyenesen rád csapódnak. És az ver visszanhot ebben az üres csarnokban. Vajon a lelkedről verődik vissza?
- Tűnj el! - nem akarlak látni. Ne nézz rám így. Nem érdemlem meg. Nem érdemellek meg. Túl fájdalmas látni téged. Ezt akarom mondani. Ezt mondom. Ne gyere a közelembe. Messze kell löknöm téged. Minnél messzebb. Nem számít hányszor bántalak meg. Ha ezzel elérem, hogy soha se szólj hozzám... Akkor már boldog leszek. Mert utána többé nem tudlak bántani.
Csak tűnj el.
Tűnjünk el egymás életéből.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Sierra Fern - 2019. 10. 08. - 20:36:38
Tell me
Why do you act
like you don't care
(https://i.pinimg.com/originals/22/db/bd/22dbbd03402265f51a3025c11eae672a.gif)
2000. október 8.

Még mindig nem tudom, merre vagy; mondd, hol keresselek?


16+

A mindenfele szálló por és törmelék közül bámulsz rám. Mint valami szellem, úgy hat sápadt bőröd és az acélos szemeid, a világos tincsek... Valamit mondasz, vagy mondani próbálsz, de nem hallom. Túl hangos.. de mégis mi? Igyekszem belekapaszkodni a szavaidba, amiket ne is hallok, s kezedért nyúlok... Szeretnélek magamhoz húzni, olyan közelre, hogy halljalak. Hogy tudjam, mit dalolsz nekem. De nem érlek el. Centikre vagyok a karodtól, amikor megtorpanok, kezemből kiszalad az erő... Dermedten bámulom az égett húst, és remeg a szám... Sikítok? Talán? Fáj? Talán. De te elmész. Itt hagysz, pedig látod, mi történt... Segíthetnél. Valahogyan segíthetnél, ha visszahúznál és megölelnél, de te elmész. Már megint a hátad mögött hagysz, hogy a kezemet bámuljam, vagy leglábbis azt a secegő maradékot... fáj... úgy fáj...

Felriadtam. Olyan lendülettel kapva a kezem felé, hogy a takaróm egyik fele a padlón végezte, de én csak halk zihálással körülfontam ujjaimat a karom körül... Nincs vér... Nincs égett szag... Nincs fájdalom. Úgy értem, de, egy halovány kis lüktetés az érintés nyomán, de ez már megszokott.
Feljebb toltam magam, és halkan szuszogva körbesandítottam. Nem lehettem túl hangos, senkit nem ébresztettem fel, én azonban képtelen voltam visszacsukni a szememet... Még akkor sem, ha foltokat láttam a fáradtságtól. Otthon valamivel könnyebb volt az élet. Nem volt más dolgom, csak egész nap feküdni és soha el nem küldött leveleket írogatni valakinek, amiket persze néhány szó után a szemetesbe gyűrtem. Így, amikor engem is összegyűrt a fáradtság, egyszerűen csak kidőltem, ezzel természetesen tökéletesen felborítva az algoritmusomat.
De kit érdekel?
Kicsit még remegett a karom, ahogy kikászálódtam az ágyamból. Hátrasöpörtem a hajamat, amely kicsit csapzottan tapadt arcomhoz homlokom környékén, majd előkotortam az egyenruhámat... Muszáj kiszellőztetnem a fejem... megint. A szobatársaim mostanában szokásosan nem találnak a helyemen reggel, bár nem hiszem, hogy ez annyira sok vizet zavarna.
Gyorsan összekaptam magam, szorosan húzva össze magamon a pulóveremet. A talárt otthagytam, úgy terveztem, a tanórák kezdete előtt még bejövök érte, bár a kastély hűvös falai közt lassacskán rájöttem, hogy ez talán hiba volt... Eléggé fáztam, az október nem a meleg reggeleiről volt híres, de ez legalább egy kicsit felfrissített, és elűzte az álom után maradt tompa hányingert.
Valahogyan a bejárati csarnok felé keveredtem, miközben szinte kétségbeesetten szeltem a folyosókat. Csak egy álom volt, nem történt meg... vagyis de, megtörtént, de nem most... ez már a múlt, Sierra... Ő már a múlt...
Az emberek általában leállnak egy bizonyos témán való pörgéssel, maximum pár nap után... Akkor én miért nem tudok? Miért nem tudok továbblendülni valamin, ami már három éve történt? Nem lesz jobb. Nem lesz jobb. Sőt, csak egyre fájdalmasabb... Én nem akarom ezt. Nem akarok több fájdalmat... Akkor miért nem tudok leállni? Miért nem tudok megelégedni a válaszokkal, azzal a kevés... azokkal a nem létező válaszokkal.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Egy egészen rövidke másodpercre csak, hiszen aztán meghallottam egy hangot, amitől összerándultam.
- Baszd meg! Baszd meg! - Megtorpantam, ajkam elnyílt, a levegő élesen süvített végig száraz, fájó torkomon. A fal éppen eltakarta, de nem kellett, hogy lássam... Nem is akartam látni... Egyszerűen csak újra lehunytam a szemem.
Minden egyes "baszd meg"-re kirázott a hideg. Úgy éreztem, mintha pofonvágna a szavakkal, pedig azt se tudta, hogy egy sarokkal arrébb hallgatózok... Mit tett volna, ha tudja? Vajon mégjobban meggyűlölt volna? A fenébe is... Egy újabb nyár, újabb hónapok, amíg nem láttam. Hiányzott? Nem kellett volna, hogy így legyen. Mindig is csak a földig tiport, mindig is látványosan gyűlölt. Miért reménykedtem benne, hogy egyszer majd jobb lesz? Hiszen nem lesz. Fel kéne adnom, és lám, még mindig reszketve kapaszkodok az apró kis reménysugárba, hogy most más lesz... Hogy most minden más lesz...
A reménysugár a hangja volt. A fájdalom, ami összerántotta a szívem. Meg akarom ölelni. Azt akarom, hogy tudja,  nincs egyedül... Hiszen nincs egyedül, igaz?
Kinyitottam a szemem, amikor hangja újra elhalkult, és szinte fel sem eszmélve... elindultam. Az ujjaimat végighúztam a fal sarkán, és megálltam... néhány másodpercbe telt csak, hogy észrevegyen. Homályos tekintete a másodperc törtrésze alatt tisztul ki. Kérlek, ne nézz rám úgy! Kérlek, nézz rám... Úgy!
Megremegett az ajkam. Csak egy pillanatnyi néma csend... ennyi volt.
- Tűnj el! - Megtette, és nem tette. Éreztem a szavait, és nem éreztem. Még mindig ott lapult bennem a lány, aki értette a nyelvét... Az a lány óvatosan közelebb lépett, és tekintete Jay kezére vándorolt.
- A kezed... - Apró, erőtlen hang volt, de talán éppen hallotta. Egy óvatos pillantás arcára, majd újra a föld felé. - Vérzel.
Még közelebb léptem, óvatosan felé nyúlva, de felkészültem az ellenkezésre. Pedig én csak segíteni szerettem volna... Nem akarom, hogy fájjon, Jay. Ezért vagyok itt. De te hol vagy, mondd? Hol keresselek?
 


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Jayce Hansel - 2019. 10. 08. - 21:33:37
.:Menj el, túl fájdalmas látni téged:.
2000.10 08.; reggeli órák  

(https://66.media.tumblr.com/e9cab061388c4ba83098c4346ccb9d3e/tumblr_pj04iy0sFy1tiry57o1_500.gifv)

te, akit megöltelek azon a napon
:.madarak.: (https://www.youtube.com/watch?v=90RYVEFQCTM)



16+, mert csúnya beszéd.


Egy hang, egy vékony bizonytalan hang. Ami régi emlékeket idéz fel bennem. Nem, nem merek rád nézni. Ahogy észreveszem, hogy előttem vagy, elkapom rólad a tekintetem. Nem, nem nézhetek rád. Úgy érzem akkor végleg összetörök. Nem tudnám levenni a tekintetem a karodról... Nem tudnám nem nézni azt a sebet, amit én okoztam. Így elkapom feletted a tekintetemet, de így is egy pillanatra... Egy pillanatra megállok és a szemedbe nézek. Aztán mér bámulom is mögötted az üres folyosót, a hideg kemény falakat.
Reszket a kezem.
Fáj.
De nem annyira, mint a te sebeid.
Így én nem érezhetek fájdalmat.
Nekem nem szabad. Az én sebem begyógyul... Ez begyógyul.
Ezért nem is akarom, hogy foglalkozz velem.
Saját magaddal törődj.
- Vérzel.
Közelebb lép. Az én karom pedig azzal a lendülettel meg is taszítja. Talán a neveknek csapódik a háta. Igazából meg akarlak ölelni. Magamhoz szorítani, és az sem zavarna, ha az orromat csiklandoznák a hajszálaid. Azt szerettem volna, hogy tudd, próbálok rendben lenni.
- Kopj le! - Ne foglalkozz velem, kérlek... Csak lépj túl rajtam jó? Én rendben leszek...Valamikor... Túl nehéz teher vagyok a számodra. És ezt folyton eszembe juttatod.
Gyűlöllek.
Gyűlölök rád nézni, mert csak a szánalmasságom jut eszembe.
Gyűlölöm hallani a hangod, azt a hangod, mert azt hiszed a segítségedre szorulok. Nem, én nem szorulhatok rá. Nem érdemellek meg.
Gyűlölöm az érintésed, mert még most is olyan kedvesen nyúlsz felém, mint akkor... Amikor véglek ellöktelek.
Gyűlöllek, és mégis azt akarom, hogy újra jól legyünk. Igen, mind a ketten jól legyünk. Annyira idegesít.
Hirtelen összeszorul a gyomrom. Utálom ezt. Utálom minden érzésemet, azt akarom, hogy neked jó legyen. NÉLKÜLEM. De te folyton, mindig, mindig felbukkansz, pedig nem akarlak látni... pedig ha tudnád, mennyire szeretnélek... De nem nem akarlak... Ez a gondolat felidegesít. A kettősségem. Mindig ez van. Ha meglátlak.. Elborul az agyam. Dühös leszek. Magamra. Rád. Mindenre. Arra a napra. Anyámra. Az életre.
Összeszorul a torkom. És érzem, hogy megint fájdalmasabbat fogok ütni. Mert minék többször látlak, annál jobban mérges leszek. És annél jobban megütlek, a húsodba vájok. Csak kopj le végre rólam. Csak hagyjál már. Legyéb boldog... Nélkülem. Miért nem érted? Miért nem hallasz meg úgy mint régen?
Kurvára felbaszol így.
Hangosabban mondjam, azt akarod?
Akkor úgy teszek.
- Húzz már el a francba, nem érted? Nem kell a szánalmad, fogalmad sincsen, ez milyen kurvára megalázó. Mikor kértem, hogy segíts? Hm?! Mikor? Egyáltalán,miért akarod mos ezt az egész szarságot bepótolni? HM?! Mit csináltál azon a nyárom? Érdekelt egyáltalán, hogy mi van velem? Érdekelt, hogy hogy vagyok? Le se szartál. Vagy várjunk, pontosan azt csináltad. És még volt pofád úgy elém állni, mintha mi sem történt volna! Mintha, semmi nem változptt volna. Fogalmad sincsen, milyen volt nekem az a nyár. Fogalmad sincs, milyen úgy élni, hogy a szüleid halálfalók. Neked tökéletes életed van. Semmiért nem kellett megkűzdened. Mindent megkaptál... Otthont, családot... Szeretetet... Nekem nem jutott semmi. És tudod mit? kell is a francnak. Eddig is megvoltam ezek nélkül... Legyél továbbra is az a hülye beképzeld picsa, aki úgy jár-kel, mint aki túllépett mindenen.Mert túlléptél ugye? Azért jössz nekem azzal a szánalmas arcoddal. Nem bírok rád nézni. Mert felbazsol vele. Menj és etesd meg a szánalmad valaki mással, aki nem én vagyok!
Nem nem ezt kellene mondanom neked.
Sajnálom.
Mert egy szörnyeteg vagyok, aki egy vérfarkasnál is rosszabb.
Egyszerűen ezzel én sem tudom mit akarok.
Azon kívül, hogy jó messzire lökjelek attól a gyerektől, aki csak forgatja benned a kést.
Nem értem magam.
Nem értek semmit.
Csak el akarok tűnni.
Az életedből...
És mégis...
azt akarom, hogy visszatarts.
Azt akarom, hogy megérts engem, pedig már én sem tudom, hogy mit kiabálok.
Csak újra szeretném érezni a melegséget... Ebben a hideg testben...


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Sierra Fern - 2019. 10. 09. - 18:38:22
Tell me
Why do you act
like you don't care
(https://i.pinimg.com/originals/22/db/bd/22dbbd03402265f51a3025c11eae672a.gif)
2000. október 8.

Még mindig nem tudom, merre vagy; mondd, hol keresselek?


16+


Nem csak az ő keze remegett, miközben lágyan felé nyúltam. Szerettem volna megérinteni, még az ujjain legördülő vércseppek sem zavartak. Azt akartam, hogy újra érezzem őt, tenyerének finom melegét, hogy csendesen lehunyja a szemét, és megadja magát. Ne akarjon tovább háborúzni. Évek óta ezt csinálja.
Miért, Jay? Miért nem hagyod abba, hogy ellökj magadtól?
Az én dolgom lenne ez. Nem tudom, mi történt vele, de az biztos, hogy az én anyám nem perzselte meg a kezét, hogy még s Gyengélkedőn töltött olyan sok idő után is fájjon a rágondolás is.
Elsős korunk óta próbálkozok, ő pedig ugyanolyan jegesen taszít el magától, ahogy eddig. A közeledésemre, mint egy vadállat lökött arrébb, hogy a falnak vágódtam. Tompa fájdalom terjedt szét a hátam felső részében, vállaimba ivódva, de nem moccantam, nem menekültem el, nem hagytam őt, mint ahogy a szája azt formálta.
Mikor hagyod már abba, Sierra?
Képtelen voltam, amíg láttam benne annak a kisfiúnak a töredékét. Amíg éreztem, hogy a lelkem mélyén talán értek valamit belőle, hiszen bennem is itt van ő, az a kislány, aki azon a bizonyos napon örökre idebent maradt a sérüléseivel - testén és lelkén. Nem akartam elfogadni, hogy feleslegesen erőlködöm... Nem tudtam elfogadni.
- Jay... - próbálkoztam meg halkan, de a válasz ismét csak egy hangos kiáltás volt. Lehunytam a szemem.
Mit tettem ellened, hogy ennyire nem akarsz látni? Azt hittem, ismerlek, de mostmár semmit nem értek. Én vagyok a bajod, vsgy emlékeztetlek valamire? Egy hibádra? Az emberek hibáznak, Jay. Engedd, hogy megbocsássak. Kérlek.
Képtelen voltam bármit is kiolvasni a szeméből. Hideget láttam, jeget. Nem értettük egymást, ez volt itt a probléma. Őszinteségre volt szükség, de még beszélgetni se tudtunk. Te nem tudsz beszélgetni. Próbálkozom. Minden erőmmel próbálkozok, de megint csak nekemfeszül... A szavaira, mintha mérget csepegtetnének belém.
- Húzz már el a francba, nem érted? Nem kell a szánalmad, fogalmad sincsen, ez milyen kurvára megalázó. Mikor kértem, hogy segíts? Hm?! Mikor? Egyáltalán,miért akarod mos ezt az egész szarságot bepótolni? HM?! Mit csináltál azon a nyárom? Érdekelt egyáltalán, hogy mi van velem? Érdekelt, hogy hogy vagyok? Le se szartál. Vagy várjunk, pontosan azt csináltad. - A soha el nem küldött levelekre gondoltam, melyek összegyűrve hevertek a fiókom aljában... Ha tudta volna, hogy mindig csak rá gondoltam. Ha tudta volna, hogy hányszor kívántam a pokolba és hányszor akartam hozzábújni... akkor nem mondaná ezt. - És még volt pofád úgy elém állni, mintha mi sem történt volna! Mintha, semmi nem változptt volna. Fogalmad sincsen, milyen volt nekem az a nyár. - Annyira igazságtalan volt. Igen, ez az. Kibaszottul igazságtalan. - Fogalmad sincs, milyen úgy élni, hogy a szüleid halálfalók. Neked tökéletes életed van. Semmiért nem kellett megkűzdened. Mindent megkaptál... Otthont, családot... Szeretetet... Nekem nem jutott semmi. És tudod mit? kell is a francnak. Eddig is megvoltam ezek nélkül... Legyél továbbra is az a hülye beképzeld picsa, aki úgy jár-kel, mint aki túllépett mindenen.Mert túlléptél ugye? Azért jössz nekem azzal a szánalmas arcoddal. Nem bírok rád nézni. Mert felbazsol vele. Menj és etesd meg a szánalmad valaki mással, aki nem én vagyok!
Ökölbe szorult a kezem, olyan erővel, hogy éreztem, ahogy a körmeim felsértik tenyeremet. Nyugodt akartam maradni... De képtelen voltam. A düh teljesen elhomályosított - vagy ezeket s könnyrk voltak? Nem érdekelt. Közelebb léptem, és hagytam, hogy ökleim a mellkasának vágódjanak. Egyszer, kétszer, háromszor.... Olyan erővel, amennyit magamból ki tudtam préselni.
- Nehéz volt a nyarad, mi? Persze, ha ekkora kibaszott pofám lenne, mint neked, de sajnos nekem csak egy szenessé égett kéz és egy kis szánalom maradt, igaz?! Néha gondolsz másokra, Jayce? Néha eszedbe jut, hogy nem csak te vagy ezen a kibaszott világon? - Még mindig a mellkasát püföltem, de már egyre szaggatottabban. -  Tökéletes család? Ha egyszer is az életben rám figyeltél volna valamikor, tudnád, hogy... De igazából minek magyarázok? - Hitetlenkedve nevettem fel. - Tudod, miért nem hagylak békén, Jay? Ha nem, akkor most figyelj, mert kurva nagy dolgot fogok mondani... Barátság. Barátok voltunk. Nem én vetettem neki véget, Jay. Nem én löktelek el magamtól... Nem én hagytalak cserben. - A könnyek legördültek az arcomon, számban éreztem a sósságukat és az államon. Remegett minden porcikám, de elléptem tőle. Mostmár az én öklöm is fájt, de csak a szemébe bámultam. A hideg íriszekbe... - Kurvára önző vagy. Kurvára felbaszol e...
Még annyi minden volt a nyelvemen, még annyi mindent akartam mindani, amikor egyszer csak a padló... A padló kifordult alólam. Először azt hittem, csak megszédültem és seggreestem, de aztán nagy sebességgel megindultam valamerre... Ijedten felsikkantottam, de mire a hang mondjuk eljutott volna akárkihez is, hangos robajjal és rajtam csapódó kemény fájdalommal szembesültem, aztán, mintha valaminek nekicsapódnék. Ez aztán megismétlődött, csak ezúttal a felület megállított, én pedig rémülten ziháltam, minden egyes porcikámban szenvedve. Nem voltam olyan tagom, ami ne sajogna a hirtelen kis zuhanástól, így egy pillanatig nem is moccantam, nem próbáltam meg körbenézve beazonosítani, hova a picsába keveredtem, csak lehunyt szemmel felnyögtem. Ahh... A fejem... És a kezem... És mindenem...!


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Jayce Hansel - 2019. 10. 10. - 18:50:16
.:Menj el, túl fájdalmas látni téged:.
2000.10 08.; reggeli órák  

(https://66.media.tumblr.com/e9cab061388c4ba83098c4346ccb9d3e/tumblr_pj04iy0sFy1tiry57o1_500.gifv)

te, akit megöltelek azon a napon
:.madarak.: (https://www.youtube.com/watch?v=90RYVEFQCTM)



16+, mert csúnya beszéd.


Miért nem hagysz békén?
Miért kell megfojtanod a törődéseddel?
Miért vagy ennyire... kibaszottul...
kedves?
Miért szeretlek még most is kurvára? Pedig cseszettül idegesítesz. Idegesít, mert mindig látlak, akkor is, ha nem akarlak. Idegesít, mert eszembe juttatsz mindent, ami elsőben, a háború előtt történt velünk. Az együtt tanulást. A kviddicsnézést, pedig lehet te nem is kedvelted annyira. Idegesít, hogy nem mondtam el, hogy tőlem van az a karkötő. Tudod, másodikban kaptad. Vajon hordod még? Vajon felvetted-e valaha? Ideges leszek, ha csak eszembe jutsz, ha csak látom magunkat egymás mellett ülve, egymásra hajtott fejjel, az egyik padon. Idegesít, hogy volt miattad egy kedves részem, és idegesít, mert az most már semmivé vált. És mindennél jobban gyűlölöm azt, hogy nem tudok visszatérni ahhoz a sráchoz, akit kedveltél...
...
Tudom, hogy nem ezeket kellene hozzád vágnom. Tudom, hogy nem vagy érzéketlen picsa, tudom, hogy meg akarsz menteni minket, tudom, hogy valahol talán még jóban lehetnénk. De egyszerűen képtelen vagyok megbocsájtani magamnak. Nem megy. Vagy már nem is akarok? Ennyire elengedtelek volna? De ez sem igaz. Mert fontos vagy. Annyira fontos, hogy meg akarlak óvni téged ettől a szörnyetegtől, aki én vagyok.
gyűlölöm ezt.
azt, hogy szeretlek és gyűlöllek...a te kedvességet túl sok... és most azt hiszem végleg megsemmisítettem a belém vetett érzéseidet, bármik is voltak azok
puff, puff, puff, puff
Az első ütéstől még kicsit megtántorodok, mert meglepsz. Még összetörve is meglep, hogy milyen erős vagy. Azt hiszem nem érthetjük meg egymást. Olyan szavak záporoznak a lelkembe, amik belém fagyva megállnak, én pedig egyedül képtelen vagyok elmodani, hogy mit érzek. Ha tehetném, még egy hét után is ugyan itt állnék, vele szemben, és csak modanám neki, azokat az elfelejtett szavakat. Kinyílik a szám, majd be is csukom. Nem tudom, hogy észre veszi-e, de őgy csak mondja és mondja. Én pedig nem tudok megszólalni. A fagy a torkomat szorongatja.
- Nehéz volt a nyarad, mi? Persze, ha ekkora kibaszott pofám lenne, mint neked, de sajnos nekem csak egy szenessé égett kéz és egy kis szánalom maradt, igaz?! Néha gondolsz másokra, Jayce? Néha eszedbe jut, hogy nem csak te vagy ezen a kibaszott világon?
Erre nem tudok semmit se mondani, de megragadom azt az öklét, amelyen a sebe van, míg a másik szakadatlanul, ütlegel tovább. Nem baj. Nekem nem fájhat.
- Tökéletes család? Ha egyszer is az életben rám figyeltél volna valamikor, tudnád, hogy... De igazából minek magyarázok?
- Tudom - csúszik ki a számon egy erőtlen, gyenge motyogás, amit biztos, hogy nem hall meg. De ebben benne van mindan, amit érzek. Tudom milyen volt az életed. Nem felejtettem el a bezségetéseinket. Mikor sokat meséltünk azorkól a világokról, amikbe beleszülettünk. Nem láthatod rajtam, mert nem akarom, hogy tudd. Nagyon jól ismerlek. Tudom, milyen vagy amikor bánt valami, és azon a tökéletesnek tűnő látszaton is nagyon jól átlátok.
- Tudod, miért nem hagylak békén, Jay? Ha nem, akkor most figyelj, mert kurva nagy dolgot fogok mondani... Barátság. Barátok voltunk. Nem én vetettem neki véget, Jay. Nem én löktelek el magamtól... Nem én hagytalak cserben.
Összeszorulnak az ajkaim, és dobban egyet a szívem. Igen... Voltunk. És ez benne a legszörnyűbb. Mert már úgy érzem képtelenek lennénk leülni és beszélgetni, ahogyan azt oly sokszor tettük. De valahogy úgy érzem, képtelen vagyok elengedni a kezed. Mert akkor összesnél, én pedig nem bírnám megint azt újra végignézni. Fájdalmas látni téged így, és még mindig tudom, hogy én miattam van ez. Pedig egyszerűbb lenne, ha csak megerednének a szavak... Szánalmas vagyok... Fogalmam sincs mit csináljak, hogy jóvátehessek mindent... Szavak nélkül...Mit tehetnék? Mit tegyek, Sierra? Gyáva vagyok látod, most sem tudlak megölelni, csak fogom a kezed, míg el nem húzódsz tőlem...És nem merem átlépni azt a távolságot kettőnk között. MI van ha közelebb lépek? Mi van, ha akkor véglek meghalsz miattam?
Aztán egyszer csak elakad a szavad, miközben én váratlanul pofára esek.
- Anyádat lökdösd te fszfej - csúszik ki a számon, mert azt hiszem belém jött valami állat, ám a halk sikításod, és a tény, hogy gurulok, mint egy részeg gurkó ledöbbent, és magamról megfeledkezve hömpölygök a megbillent, csúszóssá vált folyosón. Nem elég, hogy multkor a seggemhez tapadt a seprű és nem bírtam azzal a sárga csajjal lekecmeretni a szeszélytől, még ez is.
- A kurva életbe - mondom megint, aztán érzem, hogy csapódok ide-oda, de közben minden szarnak nekiüttközök, aztán becsapódok, höpölygök, mintha véget se akarna érni. Még skerül valami random felbukkanó tárgy sarkába beverni a bordám, így felszisszenek.
Aztán egyszer csak érzem, hogy valami puha testen fekszem, és valami rakoncátlan hajszálak csiklandozzák az arcom. Aztán ahogy a szemem hozzászokik az új fényviszonyhoz, egy még mindig könnytől csillogó szürkés-kék szempárba üttközöm. És nem teszem mást, csak elmerülök bennük.

.:Szabadon lehet garázdálkodni!:.
:.a játék itt folytatódik.: (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,14266.0.html)


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: India Zayathri - 2020. 06. 02. - 12:10:34
Döntés előtt állva

(https://media1.tenor.com/images/11dd5fb961574bc6d25c14c8edd52bfa/tenor.gif?itemid=11454794)


to; Mr. Lancaster

2001. június 2.

szett (https://i.pinimg.com/564x/2a/1c/e4/2a1ce4ffce010e91dcc0a471bd88f1be.jpg)

Már egy ideje álmodtam arról, hogy a Roxfortban tanítok, s körülöttem diákok gyakorolják a tenyérolvasás művészetét. Hónapokig elhessegettem magam elől ezt a képet, mert úgy éreztem, ez nem nekem való. Elvégre pont azért szerettem a jósdámat, mert a magam ura voltam, akkor keltem és akkor feküdtem, amikor jól esett, és ha egy vendéghez nem volt kedvem, mert kellemetlen volt számomra, akkor egyszerűen megmondhattam neki, hogy nem tudom fogadni, túl elfoglalt vagyok, vagy valami hasonló kifogással leszerelhettem. A Roxfort tanáraként ezzel szemben kötött napirend szerint kellene élnem, kitéve magamat megannyi szkeptikus diák kritikájának. Ráadásul nem hallottam még olyan tanárról sem, aki nem az iskola területén élt, én viszont nem szívesen költöztem volna el otthonról. A józan eszem azt mondta, felejtsem el az álomban jött jóslatot, és éljem szépen a harmonikus életemet továbbra is úgy, ahogy eddig. De valami nem hagyott nyugodni, a jóslat elültette a kíváncsiság magját, ami egyre jobban kezdett kinyílni bennem…
Na és, hátha kivételt is tehetnek, elvégre Roxmortsból jó húsz perc alatt megjártam volna az utat az iskoláig, nem volt nagy a távolság. Ezen gondolkoztam éppen, amint beléptem az impozáns épület főbejáratán. Frics fogadott a birtok bejáratánál, mivel előre jeleztem érkezésemet. Minervával a roxfortos idők óta kapcsolatban maradtunk, pár havonta küldtünk egymásnak egy baglyot, amiben elmeséltük, mi történt velünk az elmúlt időszakban. Minerva olyan volt számomra, mint valamiféle keresztanya, akihez mindig fordulhattam, ha elveszettnek éreztem magam. A mai napra azt beszéltük meg, hogy leülünk egy tea mellé az irodájába, és átbeszéljük, mivel jár igazából tanárnak lenni az ódon falak között. Annyira vártam már a beszélgetést, hogy kicsit gyorsabban értem ide, mint ahogy megbeszéltük, úgyhogy számítottam rá, hogy várnom kell egy kicsit.
- Szólok, ha az igazgatónő fogadni tudja – mondta Frics, aztán elsétált a hosszú folyosón, magamra hagyva. Nem bántam, hogy így alakult, addig is volt időm magamba szívni a Roxfort semmihez sem hasonlítható hangulatát. Nagyon szerettem ide járni, számomra valódi otthont jelentettek ezek a falak… miután elszöktem otthonról Minerva segítségével. Különös érzés volt, hogy most már nem csak professzor, hanem igazgatónő is volt McGalagony, ugyanakkor teljesen természetesnek is éreztem ezt a változást, hiszen ki lehetett volna alkalmasabb nála az igazgatói posztra Dumbledore sajnálatos halála után.
Akármit is írt a Próféta, én nem foglalkoztam a mocskolódással, biztos voltam benne, hogy Minerva tökéletesen igazgatja ezt a nagymúltú intézményt. Nem akartam egy helyben álldogállni, de messzire sem lett volna tanácsos elkószálnom, nehogy Frics aztán ne találjon meg. Odaléptem hát a házak közötti pontverseny állását hirdető homokórákhoz és csodálattal néztem végig az időt szimbolizáló pergő homokszemek helyett a pontokat jelző dràgaköveken. Elnézve őket a  hagyományos homokóra jutott eszembe, mely minden pillanatban kegyetlenül emlékeztetett arra, milyen botor is az ember, mikor azt hiszi, van ideje mindenre, amit még szeretne megvalósítani… Én is ebbe a hibába esnék, ha azt hinném, bármeddig halogathatom a sorsomat, nem igaz?


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Reed Lancaster - 2020. 06. 11. - 15:30:16
Döntés előtt állva
(https://i.pinimg.com/originals/5a/4d/eb/5a4deb82b02cd1a531fc5ec2017b4c64.gif)

2001. június 2.
India

Már minden menekülésnek tűnik. Az is, hogy nem adtam be a felmondásomat. Fogalmam sem volt, mitől félek, talán éppen attól, hogy majd ha hazamegyek és apa próbálok lenni, úgy elrontom, ahogy a saját apám. Sosem voltam éppen az a fajta ember, aki családban látta magát… pedig azért, hogy a családomat megmentsem ez a kötelességtudat bennem volt. Tudom, hogy apám gyűlölte Batsát, mert csak félvér és lényegében Rose születésével a családunk megszűnt aranyvérű lenni, de a felmenőim tette vezetett idáig. Ők döntöttek úgy, hogy belterjes házasságokkal szűrik ki a „piszkos” vért, a végére pedig egész egyszerűen terméketlen lett a család. Csak én maradtam, egyedül én. Nem volt választásom, mint hígítani azt, amink van, hogy életben maradjon legalább a nevem. Igen, nem fiam született, ami apám szemében csak újabb bűn lett volna. De Rose… tökéletes volt.
Rá gondoltam akkor is, mikor Frics úr betámolygott a tanáriba.
– Lancaster professzor, nem látta az igazgatónőt? – kérdezte. – Egy hölgy érkezett, hogy beszéljen vele. Minden bizonnyal fontos ügy lehet. – Közelebb sétált hozzám, amit nagyon nem akartam, hiszen Frics rendszerint nyakig mocskos volt. Megint elfogott az undor, ahogy megéreztem a belőle áradó fertőtlenítő és valami más, erőteljes bűzt.
– Minerva éppen megbeszélésen van, minisztériumi ügy, de hamarosan visszatér  – magyaráztam és felpattantam az asztalom mellől, hogy tudjak hátra tenni egy lépést. A tekintetem végig futtattam a tanárin, csak Bolton és Dalton volt bent rajtam kívül, mindketten valamiféle dolgozatokat bújtak, talán fel sem tűnt nekik, hogy Frics belépett közénk. Így hát megköszörültem a torkom, ahogy magam és a gondnok közé húztam a székemet védelemképpen. Nem akartam, hogy rám kerüljön a szaga. A körmei alatt felgyűlt mocsoktól már majdnem öklendezni is kezdtem.
– Hol van a hölgy? Majd gondoskodom a szórakoztatásáról, míg véget ér az igazgatónő kötelezettsége– Igazság szerint az még legalább negyven perc volt, hiszen nem rég csengettek csak be. Fogalmam sem volt, milyen ügyben kereshette a hölgy, de mivel Willow után lényegében én voltam az egyik rangidős, úgy tűnt, érdemes lesz a kezembe venni az irányítást.
 A bejárati csarnokban várakozik – mondta és hálásan biccentett egyet, majd tovább állt, hogy más helyeket is összefogdosson a piszkos kezével. Sóhajtottam egyet. Még egy pillantást vetettem a hozzám közelebb ülő Boltonra, majd egész egyszerűen elindultam kifelé. A tükörnél, ami a falon lógott, megálltam egy pillanatra, megigazítottam a hajamat, majd tovább indultam, hogy megkeressem a „hölgyet.” Odalent persze kiderült, hogy ez a kifejezés túl öreges volt neki, elég fiatalnak tűnt ugyanis. Sötét szemek, sötét haj, formás alak. Hölgynek inkább egy idősebb nőt tudtam volna elképzelni… mondjuk egy olyan Minerva korút.
– Üdvözlöm, Reed Lancaster professzor vagyok – mondtam és felé nyújtottam a kezemet, miután megállapítottam, hogy nem tűnik koszosnak. – Sajnálom, hogy várnia kell, az igazgatónő megbeszélése elhúzódott a minisztérium embereivel.  – magyaráztam meg, nem mintha én lettem volna az igazgatóhelyettes. Valószínűleg ezt inkább Fawcett professzornak kellett volna intézni, ám ő meg minden bizonnyal órán volt.
Én is a pontverseny állására pillantottam. Büszkeséggel töltött el, hogy kivételesen az én házam vezetett, talán épp ez volt a másik ok, ami megadta a lendületet, hogy ne akarjam itt hagyni a tanítást.
– Kiknek szurkol? – kérdeztem mosolyogva, lényegében csak ki akartam deríteni, melyik házba járt… bár a keleties külső igazából arra is utalhatott, hogy nem a Roxfortban végzett. Bár szépen beszélte a nyelvet, pont úgy, mint aki tényleg éveket töltött itt, vagy talán már itt is született.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: India Zayathri - 2020. 06. 14. - 09:40:07
Döntés előtt állva

(https://media1.tenor.com/images/11dd5fb961574bc6d25c14c8edd52bfa/tenor.gif?itemid=11454794)


to; Mr. Lancaster

2001. június 2.

szett (https://i.pinimg.com/564x/2a/1c/e4/2a1ce4ffce010e91dcc0a471bd88f1be.jpg)

Nem kellett sokat várakoznom egyedül, és örömömre nem is Frics tért vissza hozzám, hogy… km… szórakoztasson. Olyan volt mint egy régi, megporosodott, molyrágta bútordarab, ami egyszerűen elmozdíthatatlan volt. Döbbenetes volt számomra, hogy már akkor is nagyon öregnek tűnt, amikor ide jártam, és hát, azóta sem fiatalodott, valljuk be… Mégis, látszólag egészen jól bírta a diákok okozta strapát már hosszú-hosszú évtizedek óta. Eszembe jutott, mennyit vívott Hóborccal is, és kíváncsi lettem volna rá, hogy az öreg kopogószellem is itt kísért-e még a kastély ódon falai között, vagy esetleg más vizekre „evezett”, hogy máshol, mások idegrendszerét tépázza meg?
– Üdvözlöm, Reed Lancaster professzor vagyok – mutatkozott be a fiatal, sármos férfi, akiről már hallottam Minervától. Lancaster ha jól emlékeztem, akkor gyógynövénytant oktatott a Roxfortban. Ezt a tárgyat mindig nagyon szerettem, úgyhogy fokozott szimpátiával tekintettem rá.
- Örvendek. India Zayathri vagyok – ráztam kezet vele.
– Sajnálom, hogy várnia kell, az igazgatónő megbeszélése elhúzódott a minisztérium embereivel – magyarázta Lancaster.
- Semmi gond, nem sietek. Köszönöm, hogy szólt! - mosolyogtam rá.
– Kiknek szurkol? – kérdezte érdeklődve, és én habozás nélkül feleltem, még mindig az
- Az én szívem az oroszlánokért dobog, bár ahogy látom, most nem állnak túl jól – csóváltam meg a fejem játékosan. Hát igen, vérbeli griffendéles maradtam, hiába végeztem el lassan húsz éve a Roxfortot, de az emlékek nem fakultak. Ahogy a klubhelyiségben üvöltve tomboltunk, ha nyert a ház kviddics-csapata, vagy ha kollektívan kihúztuk a gyufát Minervánál egy-egy titkos házibulival… Előtte nem maradhatott soha semmi titokban, egyszerűen mindig kiszagolta, ha rossz fát tettünk a tűzre. A sok csíny ellenére valahogy mindig sikerült az első helyért küzdenünk, ha jól emlékszem, legtöbbször a Griffendél és a Mardekár között dőlt el a verseny, most viszont láthatóan új idők jártak, és teljesen más volt a felállás. Az emlékek felidézésére ismét elmosolyodtam, majd Reed felé fordultam.
- És Ön? Ha jól sejtem, a Hugrabug házvezetőjeként igen csak büszke lehet az idén.
Megvártam, hogy mit szól a háza teljesítményéhez, majd ismét magamhoz vettem a szót.
- Tudja, egy ideje gondolkozom azon, hogy jóslástan tanárnak jelentkezem a Roxfortba. Most is azért jöttem el, hogy átbeszéljük Minervával, milyen a helyzet az iskolában… De ha már így összefutottunk, talán a leghitelesebb képet egy olyan tanártól kaphatnám a dologról, aki jelenleg is tanít... – hagytam lélegzetvételnyi szünetet. – Elmesélné kérem, hogy milyen az élet itt tanárként? – kérdeztem kíváncsian, kissé oldalra billentve a fejem. Elmerengtem, vajon Reed egyedülállóként él-e itt, vagy van családja… Nehezen tudtam elképzelni, hogy valaki vállalja az egész éves itt tartózkodást, leszámítva persze a téli és a nyári szünetet, ha otthon várja a családja. Még így is, hogy teljesen szabad voltam, kissé ijesztőnek tűnt nekem a „bezártság”, hogy az egész életemet alárendeljem az iskolai rendnek és a tanításnak. Hát még annak milyen nehéz lehetett így élni, akit otthon várt volna a családja minden este, mégsem mehetett haza hozzájuk. Bár nem gondoltam, hogy így elsőre kitér majd erre Lancaster, de eltökéltem, hogy ha elég nyitott lesz irányomban, akkor erre is rákérdezek.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Reed Lancaster - 2020. 06. 21. - 09:18:26
Döntés előtt állva
(https://i.pinimg.com/originals/5a/4d/eb/5a4deb82b02cd1a531fc5ec2017b4c64.gif)

2001. június 2.
India

India Zayathri. Úgy emésztgettem magamban a nevét, mintha már találkozhattunk volna. Az egyetemi éveim után számos kutatási munkát végeztem Indiában, ám vele aligha futhattunk volna össze. Az akcentusa alapján ugyanis egyértelműen Angliában élet. Ráadásul hamarosan az is kiderült, hogy a Roxfortba járt. Nem meglepő, de mégis volt benne valami keleties misztikum, ami egészen magával tudta ragadni az emberem.
– Az én szívem az oroszlánokért dobog, bár ahogy látom, most nem állnak túl jól – mondta, egyértelműen jelezve, melyik ház tanulójaként élt a Roxfortban. Furcsa, mert én bár hugrabugos voltam, sosem viseltem a jellegzetes jegyeit a háznak. Meglehet csak a vérségi okok vezettek a beosztáshoz, hiszen a családomban mindenki a borzokat erődítette. Ez amolyan hagyomány volt már, ha az ember Lancaster.
Ahogy elmosolyodott és rám pillantott, én is elvontam a tekintem a csillogó kövekről. Valamiért az a nap jutott eszembe erről, amikor megláttam Batsát, amikor együtt ücsörögtünk a pitéző egyik kis asztalánál és csak figyeltem, milyen szép fények ülnek meg a szemeiben. Miss Zayathri tekintete mély volt és titokzatos. Még éreztem is, ahogy libabőrös lesz a karom tőle, mégsem akartam máshová nézni.
– És Ön? Ha jól sejtem, a Hugrabug házvezetőjeként igencsak büszke lehet az idén.
Meghökkentem. Mégis honnan tudta, hogy én vagyok a Hugrabug házvezetője? Hirtelen az jutott eszembe egyetlen elfogadható magyarázatként, hogy a gyereke jár ide hozzánk, ám az ujján nem láttam jegygyűrűt, ami erre utalt volna.
– Honnan tudja, hogy a Hugrabug házvezetője vagyok? Ennyire látszik a büszkeség?  – kérdeztem, ahogy kihúztam magam és még egyszer a pontverseny állása felé pillantottam. Mióta itt tanítottam ilyen erőteljes év nem volt a házam szempontjából. Ez persze csak kis részben a tanár érdeme, nagyobb részben a diákoké, akik ritkán kerülnek bajba, de annál szorgalmasabbak. Eddig talán csak egy hugrabugost bűntettem meg a tanévben.
– Megkérdezhetem, mi járatban van erre? – váltottam témát aztán. Nem akartam tolakodni. Tényleg csak érdekelt, hátha egy kellemes beszélgetés elvonja a figyelmemet arról, milyen sok minden történik így a tanév végén… na meg ott a tény is, hogy nem igazán mondtam fel, pedig Batsának már pedzegettem korábban. Nem tudom miért, de megijesztett ez az apa dolog. Rose olyan apró és ártatlan, én pedig biztosan pont olyan szörnyű lennék, mint az apám. Ez a dráma napi szinten játszódott le bennem, mióta megszületett… sőt mióta megfogant. Eleinte persze az volt az ötletem, hogy más munkát keresek, hogy megpróbálom fenntartani a családot, de olyan módon, hogy velük élhessek. Aztán egész egyszerűen elbizonytalanodtam.
– Tudja, egy ideje gondolkozom azon, hogy jóslástan tanárnak jelentkezem a Roxfortba. Most is azért jöttem el, hogy átbeszéljük Minervával, milyen a helyzet az iskolában… De ha már így összefutottunk, talán a leghitelesebb képet egy olyan tanártól kaphatnám a dologról, aki jelenleg is tanít... – magyarázta.
Na igen, a jóslástan azok közé tartozott, amit még a Roxfortban töltött évek alatt sem volt a kedvencem. Kevés ember van, aki jól műveli, így Miss  Zayathri csak még érdekesebbnek tűnt. Lehet, hogy a képességei miatt tudta, hogy a Hugrabug házvezetője vagyok?
– Elmesélné kérem, hogy milyen az élet itt tanárként?
– Meglepően kényelmes, már ami a saját szobát, irodát és persze az étkezést illeti. A diákok azok, akikkel nehéz bánni, de ha az ember jól közeledik feléjük és nem kínozza őket szándékosan, akkor természetesen minden rendben.  – Magyaráztam neki, majd a lépcsők felé mutattam. – Ha gondolja ezt folytathatjuk az irodámban is egy jó tea mellett. Mit szól hozzá?
Mégis csak kényelmesebb lett volna leülni, mint itt ácsorogni a bejárati csarnok huzatjában. Na meg ki tudja meddig tart Minervának ez a megbeszélés. Addig is kellemesebb egy puha fotelben ücsörögni.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: India Zayathri - 2020. 07. 06. - 09:10:00
Döntés előtt állva

(https://media1.tenor.com/images/11dd5fb961574bc6d25c14c8edd52bfa/tenor.gif?itemid=11454794)


to; Mr. Lancaster

2001. június 2.

szett (https://i.pinimg.com/564x/2a/1c/e4/2a1ce4ffce010e91dcc0a471bd88f1be.jpg)

– Honnan tudja, hogy a Hugrabug házvezetője vagyok? Ennyire látszik a büszkeség? – kérdezte Reed, mire elmosolyodtam.– Le sem tagadhatná, hogy nagyon büszke… de az igazság az, hogy éppenséggel Minervától tudom a titulusát. Gyakran levelezünk, és többször is említette már Önt – árultam el neki. Minerva mindig megbízható, profi munkaerőként hivatkozott Reedre, így már a levelekből szimpatizáltam a férfival. Most pedig, hogy élőben láttam, úgy éreztem, valóban meg tudnám kedvelni, volt valami nagyon bizalmat ébresztő a kisugárzásában.
– Megkérdezhetem, mi járatban van erre? – tette fel aztán a logikus kérdést, amire aztán kifejtettem a választ. Izgatottság fogott el most, hogy a Roxfort falai között arról beszélgettem egy tanárral, talán itt tanítok majd. Eddig csak kósza gondolat, vágy, vagy árnykép volt mindez, nem tudtam eldönteni, hogy pozitív vagy negatív előjelű. Valahogy ugyanannyira volt vonzó számomra a lehetőség, amennyire rémisztő. Feladni a függetlenségemet, a harmonikus életmódomat, hogy tanár legyek? Ijesztőnek tűnt, mégis vonzott a gondolat, hogy fiatal elméket nyissak meg a nem is olyan kifürkészhetetlen jövő olvasása felé. A dilemmámat egyelőre nem zúdítottam rá Reedre, de megragadtam az alkalmat, hogy kifaggassam, hogy érzi itt magát tanárként.
– Meglepően kényelmes, már ami a saját szobát, irodát és persze az étkezést illeti. A diákok azok, akikkel nehéz bánni, de ha az ember jól közeledik feléjük és nem kínozza őket szándékosan, akkor természetesen minden rendben. – mutatott a lépcső felé aztán. - Ha gondolja ezt folytathatjuk az irodámban is egy jó tea mellett. Mit szól hozzá? – kérdezte előzékenyen, mire mosolyogva feleltem.
 – Jól hangzik, nagyon köszönöm, hogy időt szán rám – feleltem, majd megindultam vele a lépcsőn.
- Na és milyen a mai diák-generáció? Valóban olyan nehéz velük? – kérdezgettem tovább. – Tudja, látóként sokszor jönnek hozzám aggódó szülők, hogy vessek egy pillantást kamaszgyerekük életére... hogy nem esik-e majd bántódásuk a nagy lázadás közepette… - magyaráztam meg némiképp, hogy miért jutott eszembe feltenni az előző kérdést. Valóban számtalan alkalommal kellett belepillantanom olyan kamaszok jövőjébe, akik hurrikánként tomboltak tinédzseréveik vége felé, s sokszor konstatáltam meglepődve azt, hogy pár év múlva mennyire lenyugodtak. Többnyire, akiket természeti katasztrófához hasonlítottak a szüleik, húszas éveik végére meglett családanyák, vagy felelősségteljes családfők lettek, kiszámítható állással. Ilyenkor a szülők persze nagyon megnyugodtak, hogy a lázadás nem tart majd örökké… én pedig elgondolkodtam, hogy mi lehet velem a baj? Miért nem akarok végre megállapodni, és úgy élni, mint bárki más? Most is ez a kétség furdalta az oldalam, hogy miért rettegek ennyire egy stabil, rendszerezett élettől, és miért ragaszkodok ennyire a magam hektikus, szabad, bohém életviteléhez? Reedre pillantottam és azon tűnődtem, vajon ő mindig ilyen kiegyensúlyozott volt, fiatalabb korában is? Vagy ő is egy tomboló, vad kamasz volt, akit aztán megszelídített az élet? Én valamiért az utóbbira tippeltem.


Cím: Re: Bejárati csarnok
Írta: Reed Lancaster - 2020. 07. 12. - 13:27:56
Döntés előtt állva
(https://i.pinimg.com/originals/5a/4d/eb/5a4deb82b02cd1a531fc5ec2017b4c64.gif)

2001. június 2.
India

Hazugság volna azt állítani, hogy nem lepett meg a válasza. Mármint az igazgatónő nyilván elismerte a képességeimet, de sosem gondoltam volna, hogy valakivel éppen rólam beszélget. Zavartan pislogtam kettő, éreztem, hogy a vér és a forróság a fülem hegyébe tódul, hogy ott aztán szépen, vörösen jelezze, most aztán alaposan meglepődtem. Megköszörültem inkább a torkom, hogy kicsit másfelé vigyem a témát, aztán oda lyukadtunk ki, hogy kellemesebb volna leülni az irodám puha foteleiben.
–  Na és milyen a mai diák-generáció? Valóban olyan nehéz velük? – kérdezte aztán Miss Zayathri. Sóhajtottam egyet, majd elmosolyodtam. Annyiszor kaptam már meg ezeket a kérdéseket, hogy alapvetően létezett egy begyakorolt válaszom. Ennek ellenére megvártam, hogy Miss Zayathri befejezze, amibe belekezdett. Nyilván indoklása is volt, hogy miért találja úgy, hogy nehéz lenne a mostani generációval. – Tudja, látóként sokszor jönnek hozzám aggódó szülők, hogy vessek egy pillantást kamaszgyerekük életére... hogy nem esik-e majd bántódásuk a nagy lázadás közepette…
Bólintottam egyet. Akkor bizonyára már volt némi tapasztala ezen a téren.
– Nem gondolom, hogy nehezebb lenne velük, mint velünk volt. – válaszoltam a lehető legőszintébben. – A kamasz mindenképpen kamasz marad, csak vannak változók. Ezeket a diákokat itt nagyrész érintette a háború, a legkisebbek közül néhányan pedig alig érzékeltek belőle valamit.  
Közben felértünk a lépcső tetejére és egy kisebb folyosón át megindultam a kastély északi szárnya felé. Bár az irodám nem volt nagyobb egy sötét lyuknál, de azért a kellemes, régies barna bútorok átható illata és a két fotel a sarokban kényelmesebb volt a bejárati csarnoknál, ahol olykor indokolatlan időben is képes volt feltűnni nem egy hangoskodó diákcsapat. Az itteni hormonkitörésekben pedig nem biztos, hogy egy ilyen csinos nőt csak így itt kéne hagyni az egész helyzet közepén.
– A legtöbben elvesztettek egy barátot, szülőt vagy testvért a háború vagy az Ostrom során. Így hát nem is olyan nagy csoda, hogy sokuk érzékeny vagy túlzottan is lázadó. Az árván maradottakkal a legnehezebb talán, meg azokkal, akiket valami maradandó veszteség ért, akár testi, akár lelki téren…  – magyaráztam. Szinte ösztönösen Sally Sykes jutott eszembe, akivel kapcsolatban nem egyszer jeleztem, hogy bizony komoly gondok vannak és Mr. Muprhy vethetne rá egy pillantást.
Ahogy átértünk a kastély északi részére, némi morajlás hallatszott. Talán nyitva maradt egy tanterem ajtaja, de nem baj, legalább Miss Zayathri is tapasztalta, miféle élet van erre felé. Ahogy jobb oldalról megpillantottuk a nyitott ajtó mögött ücsörgő diákokat és az egyik tanárnő előadását, furcsán büszke voltam. A legtöbben ugyanis láthatóan figyeltek és csak a hátsó sorban volt némi sutyorgás. Nem volt ez több két pillantásnál, máris a következő folyosón fordultunk be oda, ahol az irodám volt. Ott aztán megálltam, hogy kinyissam egy varázsütéssel, majd kitárjam az ajtót.
Szemben, az ablak előtt állt az íróasztalom, a székem, az íróasztal mellé húzott szék – itt szoktak ülni a büntetőmunkájukat töltő tanulók – és két oldalt a hatalmas könyvespolcok, meg egy komód, amin a teáskészlet várakozott. Itt kapott helyet a teafű is. Az ajtó mögötti sarokban pedig ott volt a két barna, vászonkárpitos fotel. A díszpárnák szépen felrázva várakoztak benne. Igazából makulátlan tisztaság is volt az egész irodában, csak a fotelek közötti kis asztal árulkodott a munkámról. Ott ugyanis egy kis cserében egy aprócska indiai tulipán palánta növekedett.
– Nos, üdvözlöm az irodámban. Foglaljon helyet! – mutattam a barackszínű párnával ellátott fotelre, de én magam a teáskannához sétáltam, hogy egy kis itallal örvendeztessem meg magunkat. – És egyébként mit gondol? Tudna élni a kastélyban? Az a tapasztalatom, hogy itt élni nagyon magányos, hiába vannak a kollégák.

A játék más helyszínen folytatódik!