Roxfort RPG

Múlt => Roxmorts => A témát indította: Mrs. Norris - 2019. 05. 18. - 20:01:47



Cím: A Főutca
Írta: Mrs. Norris - 2019. 05. 18. - 20:01:47

(https://i.imgur.com/ln6cAKw.jpg?1) (https://i.imgur.com/rZ8xDHy.jpg?1)

Egy hosszú, kanyargós utca, amely keresztüvezeti az embert egész Roxmortson.
A főutca két oldalán főképp boltok, és azok hívogató kirakatai sorakonak. Na meg egy-két kocsma vagy teázó bejárata. Itt minden megtalálható, amire csak egy mágusnak vagy bosorkánynak szüksége lehet. Itt tehát mindig nagy a jövés-menés, s nem csak a diákok roxforti látogatása alkalmával.



Cím: Re: A Főutca
Írta: Sophie Flynn - 2019. 09. 30. - 13:22:38
csakeggönc (https://i.pinimg.com/564x/3e/06/1b/3e061b18645b3e3d091715941b296d6f.jpg)
Evil Theme (https://www.youtube.com/watch?v=Bk3lknaWI9Q)

Életemet és véremet a varázslényekért!!!
(https://i.pinimg.com/564x/8d/e6/f4/8de6f4378d7c5098f60e9169e6a52c86.jpg)
Aveee
(2000. 09. 28.)


A macskámat lerángatom a puha pulcsimról, hogy végre fel tudjam venni. Tarzam mostanában mintha megkergült volna egy picit. Ruhamániás lett, minden cuccomhoz odabújik, pedig itt vagyok neki én. De ki érti a macskákat. Én nem az tuti. Sietve kiengedem még a baglyomat is, hadd repkedjen szabadon egy kicsit, ln pedig sietek le a suli elé a többiekhez.
- Csákány, mizu? - vetődöm Avere, hogy megöleljem. - Most aztán bekeményít a két prefis hm? - kérdezem vigyorogva, miközben elindulunk.
Akármennyire is vagyok még egy picit most is ellene a varázsdolgoknak, Roxmortsot nem tudom nem imádni. Annyira barátságos és kellemes hangulatú hely, nagyon a szívemhez nőtt a fura házaival és a mégfurább üzleteivel. Olyan barátságosságot és kedvességet áraszt magából, hogy még az én szívemet is tocsogóssá olvasztja. Milyen érzelmes lettem újfent. Nagyban beszélgetünk, amikor beérünk a feluba, én pedig éppen meg akarom kérdezni, hogy hol vagyünk valami nem túl mozgó, hiperaktív nasit, amikor belém jön egy ipse, a landület pedig Avenak lök, így nagy eséllyel elesünk.
- Bocsi... De kretén egy alakok vannak. pedig az előbb éppen szentimentálisan azon töprengtem, milyen kedves errefelé mindenki - motyogom, majd segítek Avenak is feltápászkodni. Aztán még szemügyre se vehettem a fazont, mert eltűnt, mint kelpie a mocsárban.
- Na, mit gondolsz, mi izgiset csináljunk? - kérdezem végül. - Arra gondoltam be kéne szerezni néhán ykevésbé közveszélyes édességet. Te szeretnél valamit vásárolni? - kérdezem, majd miután eldöntjük merre megyünk, megindulunk a célunk felé.
- Neked nem volt gyanús az a pasas? Olyan sötét alaknak tűnt, pedig errefelé nem nagyon szoktak olyanok mászkálni.
Eközben bemegyünk a boltokba, amiket célként kiszemelünk, majd amikor jól megrakodva kisétálunk az ajtón, megint észreveszem a gyanús fazont, de most már látjuk is teljes, csodás valójában. Éppen a Szellemszállás felé oson, sötét köpenyben, az egyik kezében pedig egy ketrecet tart, amiből halk erőtlen nyávogást lehet hallani.
- Ave, ugye te is arra gondolsz, amire én? - fordulok felé.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Avery Cassen - 2019. 10. 03. - 20:47:00
S O P H I E
2000. szeptember 28.
(https://kepkuldes.com/images/094cb9a79cf96a6e8c3fc5852aa09470.png)
.outfit. (https://kepkuldes.com/images/c67764121e5beb85a4ecaf3ffa84d479.jpg)

Amikor is egy biznisz beindul...

A nap felé fordítottam az arcomat, és süttettem halovány bőrömet, szénaszín sörényemet. Imádtam az őszt, minden apró kis vonásával együtt... Persze az esőt feltartásokkal kezeltem egy bizonyos nap óta, de eddig egészen megúsztuk, és az évszak egy olyan gyönyörű arcát mutatta, amely miatt szívem szerint egész nap csak kint ugráltam volna a levelek közt bűbájtan helyett...
Aztán persze feleszméltem a lépéshangokra, és kissé bosszúsan visszalestem a kastély felé. Hol van már Sophie? Megbeszéltük, hogy találkozunk a suli előtt, de a csapat már mindjárt elindul, ő meg még sehol...
Egyébként nem voltam egy türelmetlen típus, de már alig vártam, hogy leérjünk Roxmortsba. Talán a Három Seprűt elkerülöm, de egyébként minden porcikáját imádom a kis falunak... Az előbbi gondolatra lesandítottam a csuklómra, és megszemléltem a pulcsim színes ujja alól épphogy kikandikáló heget, amely úgy tűnt, nem akar eltűnni egyhamar... Aztán zsebredugtam kezeim. Nem volt jó emlék, ezért nem is akartam, hogy befészkelje magát a gondolataim közé. Nem kísértettek rémálmok a tükörszobával kapcsolatban, de az tény, hogy azóta azért kicsit elbizonytalanodok, ha tükröt látok. És még egy ilyen előadásra jegyet nem veszek, na az is fix...
Alighogy azon merengtem el inkább, milyen szép őszirózsa nyílik a jobbomon, valaki rám vetette magát, és szorosan átölelt. Erre tettetett vádló tekintettel lestem rá, de azért fél kézzel átöleltem, miközben másikkal a lassacskán távolodó diákok felé böktem.
- Eke! Na, azt ne mondd, hogy feltartott a macskád! - csipkelődtem a késésére, aztán belekarolva húzni kezdtem a csapat után. A következő szavaira aztán rávigyorogtam. - Ó, naná. Baromi menők leszünk. Uh, várj, már azok is vagyunk.
Persze viccnek szántam, de az tuti, hogy a Mirás-lócicás eset óta, kifejezetten sokat látott prefektusnak soroltam magam... Pedig még egy hónapja se kezdődött a tanév.
Lassacskán utolértük az évfolyam és háztársainkat, hogy úgy folytassuk utunkat Roxmorts felé. Közben ismét Sophie felé biccentettem.
- Lassan Hagrid felé is el kéne látogatni... - vetettem fel az ötletet. - Szerinted hogy van mostanában Puszedli?
A legutóbbi alkalommal, amikor meglátogattuk tapsifüles kis barátunkat a vadőr hátsókertjében, az óriás elújságolta, hogy a hidegebb esténken beviszi, és akkor együtt alszanak Agyarral. Ami meglehetősen aranyos, bár én nem biztos, hogy meg merném kockáztatni... Ezen gondolkodtam, amikor Sophie oldalról erősen nekem ütközött valami hatására, és egy az ajkamon kiszaladt rövid sikkantás kíséretében mindketten a porban végeztünk, egymás hegyén-hátán.
- Pff... - bosszankodtam, ahogy Sophie felsegített. Gyorsan leporoltam a nadrágomat, és szigorú pillantást vetettem a közelben kuncogó két griffendéles lányra, akik ránézésre első-vagy másodévesek lehettek. Azok aztán gyorsan el is fordultak, miközben én a támadónk után nyújtogattam nyakam. Persze nem volt sehol...
- Biztos csak egy vicces kedvében lévő elsőéves - vontam végül vállat, hogy tovább induljunk.
- Na, mit gondolsz, mi izgiset csináljunk? - kérdezte Sophie. - Arra gondoltam be kéne szerezni néhány kevésbé közveszélyes édességet. Te szeretnél valamit vásárolni?
Felcsillant a szemem.
- Ó, naná, éhen halok... - Mondjuk én mikor nem vagyok éhes? - Vegyünk valami gusztustalant! - kontráztam lelkesen, majd az előbbi sérelmeimet el is feledve kézen ragadtam és lelkesen az első kiszemelt üzlet felé rángattam. Az édesség volt a gyengém. Ha nem csoki... Azt sosem szerettem igazán, csak egy-két formájában és állagában.
- Neked nem volt gyanús az a pasas? Olyan sötét alaknak tűnt, pedig errefelé nem nagyon szoktak olyanok mászkálni.
Megvontam a vállam.
- Én nem igazán láttam - válaszoltam, cukorlázban égve, így annyira nem is vettem komolyan a kérdést.
Bent mindenféle külsejű és ízű dolgot összeválogattunk. Volt köztük biztonságos és néhány elég megkérdőjelezhető darab is, mindenesetre nekem csak a felhőízű rágógumi lebegett a szemem előtt... Tökéletesen ostobaság volt erre költeni a pénzünket, de egyelőre még úgy éreztem, megérte. Persze tudtam, hogy miután befalunk mindent, ez már nem így lesz...
Alighogy kiléptünk az ajtón, Sophie felkapta a fejét, hogy még majdnem fel is kuncogtam, milyen hirtelen szagot fogott valami után, de aztán inkább követtem a tekintetét. Mosolyom egyből elpárolgott, amint kiszúrtam az alakot, amit az imént említett. Furcsa, sötét lepelben osont, és az a valami a kezében...
- Ave, ugye te is arra gondolsz, amire én? - kérdezte Sophie felém fordulva.
- Oké, azt hiszem, az édesség ráér... - válaszoltam, váltva vele egy cinkos pillantást, majd az édességeket gyorsan a hátizsákomba lökve előkapartam pálcámat, és a Szellemszállás felé lendültem. A fenébe, én nem akarok itt kirándulni... De a kötelesség az kötelesség... Meg amúgy is, képtelen voltam tagadni: hajtott a vérem egy kis vadászat után, a figura túl gyanúsnak nézett ki ahhoz, hogy semmi rosszban ne sántikáljon. Egyszerűbb lett volna egyszerűen csak értesíteni egy tanárt... Dehát abban mi az élvezet és az izgalom?



Cím: Re: A Főutca
Írta: Sophie Flynn - 2019. 10. 05. - 19:08:01
csakeggönc (https://i.pinimg.com/564x/3e/06/1b/3e061b18645b3e3d091715941b296d6f.jpg)
Evil Theme (https://www.youtube.com/watch?v=Bk3lknaWI9Q)

Életemet és véremet a varázslényekért!!!
(https://i.pinimg.com/564x/8d/e6/f4/8de6f4378d7c5098f60e9169e6a52c86.jpg)
Aveee
(2000. 09. 28.)


Ave azonnal magával is húz a többiek felé, én pedig igyekszem nem orra esni a saját lábamban, és nagy nehezen fel is veszem vele a rohamos lépteinek ritmusát. Nem vagyok az a lelkes fajta, maximum ha elragad a hév, de rámtör most egy kisebb fajta bágyadtság, és kevésbé lelkesen húzódok Ave után. Kicsit nyomott hangulatba kerülök,ahogy megcsap az őszi szél, de szerencsére barátosném vidámsága ragadós.
- Lassan Hagrid felé is el kéne látogatni... Szerinted hogy van mostanában Puszedli?
- Óóóó, ez jó ötlet, már hiányzik a nyusziölelés - csillan fel azonnal a szemem. - Biztosan nagyón jól megvan, Agyarral és Hagriddal. Az a kutya amúgy is olyan mint egy óriási nyuszi, szóval nem hiszem, hogy valaha is bántaná.
Amúgy is legutóbb nagyban utána néztem a nyulaknak, biztos, ami biztos, és mindenfelé azt írták, hogy rendkívül társas lények, akik csak akkor képesek a kényelmes nyugodt alvásra, ha van mellettük valaki aki őrszemkedik. Mondjuk nyilván logikus, hiszen zsákmányállatokról van szó... Bár igazán belemerültem a témába, nem vagyok most sem egy nagy nyúlszakértő... Na meg emiatt lett meglehetősen siralmas a multkori átváltoztatástanos dogám. De abból béna vagyok eleve. Na meg inkább Puszedlin járt az agyam. De tanultam valamit, szóval nem az időt loptam. Csak ugyebár nem azt amit kéne. Na mindegy. Na jó, ezt is túlmagyaráztam magamnak. Nagyszerű vagy Sophie.
- Téged mellesleg nem készít ki a baglyod? Mondjuk nekem sem azzal van a bajom, ő elvadászgat meg elegerészget magának, tök jól elvan... Csak a macskámmal nam bírok. Mindig befekszik a ruháimra, és nem bírom leszedni őt a cuccaimról. Jobban kötődik a cuccaimhoz mint én... Arra gondoltam jó lenne még egy jószág, aki kötődik is hozzám - sóhajtok. a bengáli cicákban van valami túlságosan előkelői kisajátítós vonal,így nem is nagyon pendülünk egy húron. - Vagy de menő lenne valami varázsizéke - teszem hozzá elgondolkodva, miközben bóklászunk a főutcán.
Amúgy is eég sokmindenen töröm az agyam, mert valami málé kitalálta, hogy rámozdultam arra a Nolanra. Nem tehetek róla, hogy csak mardekáros közeli ismerőseim vannak, biztos ők a keresztjeim, vagy mim. De én megvagyok szerelem nélkül. Amúgy is legyeskedik körülötte valami griffendéles lány, én meg alapból konfliktus kerülő lévén nem is másznék pluszba arra a srácra. Na mindegy. Jó fej tényleg, de jelenleg nem égek tőle ezer fokon.
A nagy magamban motyogásból aztán ugyebár kizökkent valami tasla pasas, akit ezek szerint csak én veszek észre. Na mindegy, gondolom semmi komoly izé nincs vele, elvégre ez egy "biztonságos" környék, eltekintve a nyári kalandtól. Azt hiszem nem bízok soha többé a szerencsehozó mágikus kaparós sorsjegyekben... Meg ilyesmikben.Nem mintha eddig bíztam volna bennük. Elgonolkodva megvakargatom a halványuló heget. Kissé rémisztő, hogy valakik felhasználják a véremet valahol. Mondjuk legalább azt megmondhatnák hanyas a vércsoportom...
- Ez elég gusztustalan? - mutatook a boltban egy nagyon udni trutyiszerű, EHETŐ! izére, ami ráadásul úgy néz ki, mintha még magátó plüttyögne... - Mostanában nagyon bejöttek ezek a nyálka akármik a boltokba.. Mikor Nirának segítettem a vonaton, a büfékocsi is tele volt ilyesmikkel... - magyarázom, de azért még azt is felkapom, és megveszem.
Kiérve azonban egy csapásra is elpárolog a kedvem, amint meglátom a fura pasit, de most már valami nyávogó ketreccel a kezében. Míg Ave természetesen tettre készen lendül a pali után, én kissé ügyetlenkedve, hátrébb követem, mert menet közbe gyömöszölöm a cuccokat a táskámba. Na meg magamat tapogatom megint végig, és reményekedk, hogy hoztam magammal pálcát. Hét igen, mostanság is úton útfélen elfelejtem magammal vinni szegényt az órákra, de valahogy nem áll rá az agyam. Ha meg el is rakom, elfelejtem, hogy elraktam-e. Hát minden esetre majd kiderül. És én is tartom az irányt a Szellemszállás felé, ahol még sosem voltam, de nem sok kedvem volt ott lenni. Az meg eszembe se jut, csak már a Szellemszállás orra előtt, hogy léteznek tanárok is. Na mindegy. Ha már itt vagyunk, akkor itt vagyunk.
- Neked van valami terved? - kérdezem suttogva, majd bebújok a kerítés kapuján, Avet követve.

A sztori folytatódik a Szellemszállás (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,14183.0.html)területén, a helyszín szabad!


Cím: Re: A Főutca
Írta: Hana Tachibana - 2019. 10. 06. - 13:52:05
Yoroshiku onegaishimasu!
dressu (https://www.pinterest.com/pin/438186238745928221/)
(https://data.whicdn.com/images/283819156/superthumb.jpg?t=1491776857)
Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku (https://www.youtube.com/watch?v=_2quiyHfJQw)




Sose hittem volna, hogy a dolgozat javítás még lehet ilyen fárasztő. De talán kicsit másképp állnak a diékok a bájitaltanhoz, mint a mugli gyerekek a biológiához. Bár nem túl népszerű egyik tárgy se. Nagyon sóhajtok, és leteszem a tollam, majd kinyújtóztatom a tagjaim. Megsimogatom a padlón kinyúlt, lustán henyélő cicámat, aki egy fél dorombolást hallatva a hátára fordulva szunnyog tovább. Kicsit álosító ez az őszi este. Leemelem a friss, gőzölgő csészét az asztalról és belekortyolok. Felmelegít és elrepít egy melegebb helyre. Az ősz kellemesen álmosító hangulata úgy tűnik a diákokra is igen csak erőteljesen hat, mivel sajnálatos módon nem sikerültek jól a dolgozatok. Lehet tanárként elbuktam? Eszembe jut, hogy vajon Shoutának hogy sikerült volna.  Kissé abszurd lenne, hogy én vagyok az anyja és a tanár is. Vagyis csak lennék. Már nemvagyok. És nem is leszek. Biztos, hogy sokkal szigorúbb lennék vele. Talán emiatt eltávolodott volna tőlem. De az is lehet, hogy ugyan úgy bántam volna vele is. Lehunyom a szemem és teázás közben elképzelem milyen is lenne ő most. 11 évesen. Aztán persze megint rácsöppen egy forró teacsepp a combomra, és visszatérek a jelenbe. Halk sóhaj, és máris lassan kezdődik egy újabb hét, és én még mindig minden nap arra gondolok, hogy bárcsak őt is ott látném a többiek között.
Ahogy mélázva üldögélek a te alassan kihűl, a macska oldalra fordul, és 5-öt. A teára nézve eszembe jut, hogy rég nem ittam sakura ízesítésüt, mire hirtelen felrémlik, hogy most a héten mindenféle különleges bódés dolgok vannak Roxmortsban. Fel is pattanok, majd a pálcámmal intve végzek néhány gyors háztartás bűbájt, majd kilépek az ajtómon és telejsen japános hangulatba emelkedve elindulok Roxmortsba.

Ahogy odaérek a főutcára megint megcsap az a kellemes nosztalgikus érzés, és ilyen hasonló hangulatom volt, a Covent Gardenben lévő japán napokon is, amikor azzal a kawaii Scarlet-sannal töltöttem egy nagyon kellemes délutánt. Bár ürültem a társaságnak most úgy érzem jobb, ha egyedül vagyok, hiszen sok mindenen kell gondolkodnom. Ahogy a bódék között lépkedem, átgondolom a tanári módszereimet, és azt, lehet valami más struktúrával kéne tartani az órákat, hogy a gyerekek többé kevésbé élvezzék a bájitaltan szépségét.
AHogy ezen merengek éppen megtalálom azt, amit keresek, egy teás bódét, ahol egy kedves, bár igen csak szétszórtnak tűnő ázsiai társam áldogál. Egy pillanatra összezavarodom, hogy nem-e a kínai standhoz tévedtem, mert ő inkébb néz ki kínainak, mint japánnak, de aztán látom, hogy a kínais résznél sokkal nagyobb tömeg áll. Itt pedig sakura tát árulnak. Én meg szeretem a szakura teát. Minden esetre most kissé fáradt is vagyok ahoz, hogy gyorsan forogjon az agyam.
Megállok a stand előtt és illedelmesen köszöntöm az eladót.
- Hajimemashite. Yoroshiku onegaishimasu - mondom mosolyogva, majd japánul megjegyzem, hogy nagyon kellemes illata van a teáknak, és kérek én is egy jó nagy adag sakura teát. - Ii tenki desu ne - mondom mellékesen utalva arra, hogy szép napunk van ma. Mondjuk ez igaz volt.  A maga nevében szép napunk van.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 10. 09. - 08:05:24
Hova rohanok már megint?
(https://i.pinimg.com/564x/c0/7e/85/c07e8592306d450dac426d9290050ae1.jpg)

Hana
2000. október

 .outfit. (https://i.pinimg.com/564x/3c/eb/ac/3cebac2b06e6f3ce581989ef367574ed.jpg)

Akárhányszor Roxmortsba érkezem történik valami. Az egy dolog, hogy a Szárnyas Vadkanban már tizenöt-tizenhat éves fejjel kivívtam, hogy a legtöbben fújjanak rám, így a legtöbb vénróka szinte azonnal nekem esett, mikor volt erre lehetősége. De természetesen Kopasz Pete volt az egyik legingerültebb, ha csak egymásba botlottunk. Egy párbaj során ugyanis csalással győztem le… legalábbis szerinte. Mégis ki szabadta meg, hogy csak varázslással lehet küzdeni a másik ellen? Én ugyanis, mivel lefegyverzett, fogtam egy nehéz, fémkorsót és csuklón dobtam vele, mire elejtette a pálcáját és a töréssel bizony medimágushoz kellett mennie. Azóta is állandóan el akart kapni, pedig már több, mint tíz év telt el.
Ezúttal azonban, hiába vágytam nyugodt sörözésre. Pete nem csak fenyegetni lépett mellém, hanem magával hozott még két-három másik alakot is, akik hozzá hasonlóan le akarták tépni a fejemet.
– Na, mi van, O’Mara? Nem vagy már olyan nagyfiú? – kérdezte gúnyosan a kopasz fickó, ahogy egészen közel lépett. A bűzös leheletét azonnal megérezhettem, bele is borzongtam, de az öklendezést még sikerült visszatartani. Meglehet, hogy csak azért, mert éppen a bordáim közé nyomta a varázspálcáját. – Nincs itt az íród, hogy bebújj mögé, mi? – Röhögött fel, mire a kis barátai is röfögni kezdtek mögötte. Gúnyosan elvigyorodtam a kondáskórusra. Na ebből vágd ki magad, Elliot… de büdös gyorsan! Bíztattam én magam, de az az őrült szalag a csuklómon megint annyira élvezte a vészhelyzetet, hogy lüktetni kezdett. Úgy pumpálta fel bennem az adrenalint egy pillanat alatt, hogy annak aztán képtelenség lett volna ellenállni.
Felemeltem a sörös korsó és nyugodtan kortyoltam belőle egy hűsítő adag, kellemes italt. Úgy tettem, mintha meg sem rázna, hogy egy pálca fúródik egyenesen a testembe. Aztán, mikor Pete éppen elfordult, hogy a kis barátainak kiadja az utasítást, meglendítettem a korsót, annak tartalma egyenesen az arcába zúdult. Megfogtam a csuklóját, kicsavartam, hogy kiessen belőle a pálca. Aztán, fellökve és jól oldalba könyökölve a másik két öregembert, kirohantam a kocsmából. Nem számított hogy éppen mögöttem talált bele az ajtófélfába egy átok. Ezt már megszoktam. A lételemem volt. Viszont szednem kellett a lábam, nehogy utolérjenek.
A Főutcára tévedtem, ami rendszerint csak hétvégén elképesztően forgalmas, vagy legalábbis azokon a hétvégéken, amikor Roxmortsba engedik a kastély diákjait. Ez most éppen hétköznap volt, így nem sok esélyem volt rá, hogy akár véletlenül is szembe találjam magam eggyel. Most más fajta tömeg fogadott… az igazat megvallva elég váratlan. Egy halom kínai… hát félvérként elég szar volt ilyenek közé keveredni. Egyrészt majdnem mindenkinél magasabb voltam a magam 178… nem, Elliot, 180… centijével. Azonnal ki is húztam magam, mintha azt akarnám sugallni, hogy: nem, én bizony jobb vagyok nálatok. Csakhogy erre nem sok időm volt, mert még hallottam Kopasz Pete káromkodását a távolból. Hát az egyik üres stand mögé beugrottam, mintha én is eladnék valamit. Felemeltem egy csészébe kitöltött gőzölgő teafélét. Büdös volt, mint az isten nyila, meg valami virág is volt benne… biztosra vettem, hogy Forest rajongott volna érte.
– Hajimemashite. Yoroshiku onegaishimasu – valami nőci szövegelt nekem. Erre úgy néztem rá, mintha földönkívülit látnék. – Ii tenki desu ne.
Két nagy pislogás után is csak az jutott eszembe, hogy ez meg mi a szart akar tőlem. Szóval nem voltam előrébb, de mivel a rögtönzés szokás szerint remekül ment kiböktem valamit halandzsa nyelvem. Majd azt hiszi akcentusom van és csá: – Csingcsang hajimaji…  – A végére persze elröhögtem magam. De nem megy ez nekem, azért odaadtam neki az előbb megszaglászott teát.
– Én nem beszélni te nyelv – artikuláltam, hátha akkor megérti.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Hana Tachibana - 2019. 10. 12. - 16:24:15
Yoroshiku onegaishimasu!
dressu (https://www.pinterest.com/pin/438186238745928221/)
(https://data.whicdn.com/images/283819156/superthumb.jpg?t=1491776857)
Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku (https://www.youtube.com/watch?v=_2quiyHfJQw)




A tömeg nem volt most az a kellemesen zajos, sokkal inkább nagyon hangos volt mindenki. Milyen nosztalgikus. Régebben volt ilyen nagy hangzavar  a japán piacokon. Esteledett, és a fények sem voltak túl jók, így nem igazán tudtam megállapítani, hogy a teás bódé előtt álló fiatal férfi most japán-e, vagy nem. Minden esetre kellő magabiztossággal köszöntem rá, abban reménykedve, hogy érti is amit mondok. Na meg talán kicsit kiabálva is. Remélem nem vezsi magára ezt a számomra is nem túl megszokott erőteljesebb hangnemet. Igazán kellemetlen lenne, ha emiatt még meg is sérteném.
– Csingcsang hajimaji… - mondja az úr, mire el is neveti magát. Erre kissé félre billentem a fejem. Hm, ez vajon milyen nyelv? lehet mondott valami vicceset? Fogalmam sincs, talán thaiföldi? Iie, iie, az sokkal erőteljesebb. Esetleg vietnámi? De mégis hogy keveredne pont egy vietnami árus a japán standhoz?
Összeráncolom a homlokomat, és erősen gondolkodok, hogy mit csináljak, mikor újra megszólal a férfi.
– Én nem beszélni te nyelv – szol hozzám meglehetősen érdekes angolsággal. Óh, szóval se az angolt, se a japánt nem beszéli túl jól. Hm, kicsit közelebb hajolok, hogy szétnézzek a teák között, hátha valami nyomra bukkanok a rejtélyes származását illetően. Mivel így kicsit élesebben is látom az arcát, észreveszem rajta a kínai vonásokat, bár kínainak kissé magasnak találom. Minden esetre bocsánatkérően meghajolok.
- El-né-zést - artikulálom én is. - Ni hao - köszöntöm kínaiul, bár eddig terjed a tudásm eme roppant összetett és bonyolult csodás nyelvből. Minden esetre igyekszem egyszerűbben beszélni hozzá.
- Kérhetnék. Sakura. Teát? - mondom tagoltan. Nem tudom, hogy ért-e egyáltalán angolul, de mivel eszembe jut, hogy ez a kérdés talán tisztázná a félreértést, fel is teszem. A szétszórtságod nem ismer határokat, Hana, csóválom magamban a fejem.
- Beszéli angol? - kérdezem majd azért megszaglászom a többi teát is.
Aztán ahogy megkérdezem, szöszmötolást hallok a nem messze az teás árustól, majd egy japánforma alak közelít felénk meglehetősen ingerülten hadonászva, és mintha magyarázna valamit a másik eladónak, bár még túl messze van ahhoz, hogy bármit is értsünk belőle.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 10. 15. - 08:49:51
Hova rohanok már megint?
(https://i.pinimg.com/564x/c0/7e/85/c07e8592306d450dac426d9290050ae1.jpg)

Hana
2000. október

 .outfit. (https://i.pinimg.com/564x/3c/eb/ac/3cebac2b06e6f3ce581989ef367574ed.jpg)

Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd kínainak kell kiadnom magam… vagy japánnak… franc se tudja… szóval, hogy majd egyszer ázsiainak kell kiadnom magam, hogy rejtekhelyet találjak magamnak. Mostanában megint egyre több idióta üldöz. Talán azért, mert elterjedt a híre, hogy Nattal szakítottunk, én meg szép lassan visszaszivárogtam a régi életembe. Megint eljártam ide-oda, megint megszereztem ezt-azt és élveztem. A korábban annyira gyakori, bizsergő, adrenalindús érzés megint rám talált és meglepően elszórakoztatott. Azt hittem, majd ha felborul a szexuális életem, megint minden borzalmas lesz. De nem… így hát nem is volt olyan meglepő, hogy még egy kicsit élveztem is ezt a futkározást. Nem számított, hogy a lábamba belenyilallt a fájdalom.
Aztán jött az a csaj. Az a Konnicsicsa vagy ki a fene. Hát nem tűnt éppen normálisnak, ahogy kézzel-lábbal kezdett el kapálózni. Úgy tűnt, nem érti az angolt és ez nem lepett meg. Már ránézésre is áradt belőle valami furcsán ázsiai, ami bennem sosem volt meg. Hiába ezek a keleties vonások, engem angolnak neveltek, enyhe ír beütéssel. Nem volt semmiféle kapcsolatom azzal a világgal s azzal a nyelvvel. Még anyám sem szólalt meg rajta a jelenlétemben.
– El-né-zést – közölte őrülten artikulálva. Biztos voltam benne, hogy ezzel a bazárral együtt érkezett, valahonnan jó messze innen és egy árva szót sem beszélt a nyelvünkön. Már ez az elnézést is nagy szó lehetett tőle. Komolyan kezdtem megsajnálni, amiért ma nem fogunk szót érteni. – Ni hao…
Oldalra billentettem a fejem és vadul pislogtam. Fogalmam sem volt, mi az a nyi hó… Meglehet ez is az elnézést volt, csak éppen a saját nyelvén. Ha bármilyen nyelvet is beszéltem egy kicsit az angolon kívül, akkor az a francia volt. Párizsban és a vidéki részeken ugyanis hosszabb ideig időztem, mint bárhol máshol a nagyvilágban. De nem tudtam túl sokat kipréselni magamból. A jónapos, jóestét és egyéb általános szövegek persze mentek, na meg a kávémat is meg tudtam rendelni magamnak.
– Kérhetnék. Sakura. Teát? – Még mindig tagoltan beszélt, de ezt legalább viszonylag jól rakta össze. Felé nyújtottam a kezemben lévő valamit, ami nem tűnt teának éppenséggel, csak valami hasonlónak. Fogalmam sem volt, hogy erre gondol-e.
– Beszéli angol?
Erre már kénytelen voltam felhúzni az orromat. Mégis miféle kérdés volt ez? Már ránézésre is egyértelmű volt, hogy csak félvér vagyok. Ha csak átnézett a többi standhoz, láthatta, hogy hozzájuk képest is egy fejjel nagyobb vagyok, pedig én sem ütöttem meg az átlagos magassági határt. A sötét hajam sem feltétlen anyám érdeme volt, ugyanis Phillip is fekete hajú volt fiatalon… talán csak a szemem volt annyira sötétbarna, mint az övé.
– Nesze. – Közöltem és az ujjai közé nyomtam a kis poharat, úgy hogy kis is löttyent belőle egy kisebb adag. – Miért ne beszélném a nyelvet? Angol vagyok, az istenért. Csak az anyám volt kínai. – Sóhajtottam bosszúsan.
Közben valami dühös beszédet hallottam, nem néztem oda. Egyrészt, mert amúgy sem értettem volna a sok ázsiai között, inkább csak átugrottam az asztal felett, úgy hogy közvetlenül a nő mellett kössek ki. A sérült combom nem különösebben értékelte a dolgot. Azonnal belenyilallt a fájdalom megint, én pedig nyekkentem egyet. Azért magamhoz vettem én is egy olyan pohárka teát.
– Akar nekem segíteni?  – kérdeztem, aztán elnéztem a tömeg feje felett, abba az irányba, ahonnan jöttem. Kopasz Pete jellegzetes képét kutattam, ám egyelőre nem szúrtam ki.



Cím: Re: A Főutca
Írta: Hana Tachibana - 2019. 10. 25. - 11:20:44
Yoroshiku onegaishimasu!
dressu (https://www.pinterest.com/pin/438186238745928221/)
(https://data.whicdn.com/images/283819156/superthumb.jpg?t=1491776857)
Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku (https://www.youtube.com/watch?v=_2quiyHfJQw)




– Nesze. - nyomja a kezembe a teát, mire boldogan pislogok rá, és még az sem zavar, hogy kilöttyen. Talán lehet, hogy új a kiszolgálás terén, én sem végzek tökéletes tanár munkát az iskolában, de nem is vagyok az a típus, aki emiatt mérgelődik. Már meg is köszönném, amikor hevesen folytatja az illető.
– Miért ne beszélném a nyelvet? Angol vagyok, az istenért. Csak az anyám volt kínai.
Hogy jó emberismerő lennék. Nos, ez természetesen nincs így. Nem volt így, amikor beleszerettem abba a férfiba, akibe nem kellett volna. Nem volt így, amikor azt hittem megszökhetek előle és a fiammal végre békét lelek. Nem, úgy érzem elvakít a naivitásom. És az, hogy nem veszek észre bizonyos, talán túl szembetűnő jeleket. Valahogy így van ez most is. De szokás szerint csak túlgondolom, és természetesen mind a kettőnket kellemetlen helyzetbe hozom az által, hogy nem godolkodom előre. A te formád, Hana, megint a te formád. Akármi is történik, te mindig utólag gondolkodsz.
Mattakuu.
Szóval határozottan elsápadok, és majd enyhén vörös lesz az arcom zavaromban. Te jó ég, ez nagyon kínos, és mennyi kellemetlen pillanat. Yare, yare, hogy is hozhatnám ez helyre? Nos egyrészt természetesen úgy, ahogy azt a jó ízig-vérig japán szüleim belém nevelték. Szóval erősen hajlongani kezdek sűrűn egymás után.
- Sumimasen! Nagyon sajnálom! - legyezgetem szabad kezemmel az arcom zavaromban.
Aztán már jön is az alacsony japán árus hadonászva, és az az érzésem egyre jobban, hogy ez a férfi itt lehet, hogy nem éppen a standhoz tartozik. Mielőtt bármit is kérdeznék, már át is manőverezik mellém.
- Oh, sugoii desu, ezt szépen csinálta - mondom mosolyogva, bár ahogy elnézem elég kellemetlenre sikerülhetett a landolás. - Jól van? - kérdezem meg automatikusan. Ahh, ezek a belém rögzített fontoskodási szokások kezdenek kicsit fárasztani. Nem mintha nem érdekelt volna, csak lassan nekem is kellemetlen, hát akkor még neki!
- Akar nekem segíteni? – kérdezi inkább, mire izgatottan válaszolok. Bár ki tudja, ki ez a férfi, és mit akar tőlem, még azt is elfelejtem, hogy talán árthat nekem, de valamiért olyan izgatott lettem, mintha csak kakurenbot játszanék. Pedig már rég nem vagyok gyerek.
- Hai, hai - bólogatok serényen és és izgatottan. - Ha megbocsájtja ezt a faragatlanságot tőlem... - mondom, majd a karjába karolva húzni kezdem, miközben a közelbe érő mérges homfitársam is felénk ér. Mielőtt bármiképpen is kifakadna, gyorsan előadok a nyelvünkön egy mesét arról, hogy sokan sorakoztak a standnál, míg elment és a társam volt olyan kedves és lelkes, hogy helyettesítőleg beállt kiszolgálni, aztán a tipikus japános köszönöm-viszlát stb. búcsúzás után húzom is tovább a férfit, bele a tömegbe, ahol elengedem a karját, mert kezdtem bepánikolni. Megköszürölöm a torkom.
- Miben lehetek a segítségére Mr...? - pislogok rá kíváncsian. - Watashi wa Hana Tachibana desu... Azaz, jaj, elnézst, Hana Tanchibana vagyok - bólintok felé mosolyogva.
Megismerkedésünk kellemes pillanatát aztán valami egészen kellemetlen dolog szakítja félbe. Felismerem a rossz arcokat. Láttam belőlük eleget. És valahogy, rejtélyes módon körülöttünk négy is felbukkan belőlük. Aztán mintha csak egyszerre rángatná őket valami, megindulnak felénk, a kopasz, vagy csapzott fejeikkel, és úgy löködik félre az útjukba eső embereket, mint a terelők a gurkókat. Szóval bennem megszólal a pánikroham, és kétségbeesve próbálok valami rést találni a tömegen, hogy átfurakodjunk rajta. AZtán azt teszem amit a legtöbb tipikus nő. Felvisítok.
- KYÁÁ, TARANTULA DESU! - mutatok valahova le a földre, mire a pánik ragadós, és mindeki kiabláva szaladgálni kezd, elsodorva kissé a fura alakokat is, hogy kereket oldhassunk a felfordulásban.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 10. 31. - 09:15:15
Hova rohanok már megint?
(https://i.pinimg.com/564x/c0/7e/85/c07e8592306d450dac426d9290050ae1.jpg)

Hana
2000. október

 .outfit. (https://i.pinimg.com/564x/3c/eb/ac/3cebac2b06e6f3ce581989ef367574ed.jpg)

– Jól van? – kérdezte a kis ázsiai nő, mikor mellé huppantam, át a standon keresztül. Valószínűleg elég fájdalmas arcot vágtam ahhoz, hogy feltűnjön neki minden fájdalmam. Inkább tereltem is témát, már nem lett volna jó, ha a Kopasz Pete éppen itt bukkan rám. Túl könnyű terep még a tömegnyi kis ember ellenére is.
– Hai, hai – bólogatott.
Fogalmam sem volt, milyen hájról beszél, ezért két bénát pislogtam felé. Nem tudtam eldönteni, hogy ez valami rohadtul vicces beszédhiba vagy valami másnyelven karattyol már megint. Mindenesetre, mikor belekarolt a karomba, úgy voltam vele, másról nem is lehet szó, mint valamiféle beleegyezésről, aminek most örültem. Így akár egy andalgó házaspárnak is tűnhettünk ezen a macskaköves úton. Sőt, talán ha kicsit összehúzom a szemem, én is elmegyek kínainak. Megvannak azok az ázsiai vonások, csak valamivel kevésbé jellegzetesen, mint másoknak. A tekintetem kicsit nyíltabb, az orrom sem olyan veszett lapos, sőt egészen szép kis formája van. Nem baj, O’Mara, egy jó csingcsangcsung megmenthet még ma. Húztam össze a szemeimet, ami nagyjából egy negyed percig működhetett is. Aztán feladtam.
– Ha megbocsájtja ezt a faragatlanságot tőlem...
– Háj, háj… – utánoztam és kissé ijedten hátra fordultam, ellenőrizve biztonságban vagyunk-e. Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy a napfény ott hátul Kopasz Pete bamba fején csillant meg. Nem baj, nem számít, a lényeg, hogy megvan a fedősztorim. Szegény ázsiai fiú, a szegény kis feleségével az utcán.
Míg a csaj karattyolt, azzal voltam elfoglalva, merre lehetne menni. Azonban megoldotta helyettem, egyszerűen behúzott a következő pillanatban a tömegbe, ahol ő bizonyára el is tudott vegyülni, én viszont jó részt mindenki feje felett átláttam.
– Franc… – Motyogtam és behajlítottam a térdemet, amit nem köszönt meg a sérült lábam. Megint őrülten lüktetni kezdett, mintha csak tegnap döfte volna át az a nyamvadt csapda.
– Miben lehetek a segítségére Mr...? – kérdezte. Aztán hirtelen jött valami karattyolásos bemutatkozás: – Watashi wa Hana Tachibana desu... Azaz, jaj, elnézst, Hana Tanchibana vagyok.
Hümmögtem egyet, mint egy időhúzás gyanánt. Hirtelen nem tudtam eldönteni hogyan lenne célszerű bemutatkozni. Foresttel nem vagyunk úgy isten igazából együtt, mégis az ő vezetékneve tűnt a legcsábítónak erre az alkalomra. A Lee túl kínais és nem akartam, hogy beleélje magát a helyzetbe. Az O’Mara pedig… az O’Mara.
– Elliot Forest. Egyelőre. – Mondtam határozottan. Ha ismert is a pletykalapokból vagy a Prófétából, akkor is talán hallotta, hogy szakítottunk és ez bizony nagyon is feltételezi, hogy hamarosan leadom azt a nevet.
Hamarosan megpillantottam a kopasz fejet a távolban. Nem érdekelt a nevem már, ösztönösen hátrálni kezdtem, de úgy, hogy körülöttem jó pár embert feldöntöttem. Aztán a csaj, mellettem felsikkantott, én meg akkorát ugrottam, mint akibe villám csapott.
– KYÁÁ, TARANTULA DESU!
Nem tudtam, hogy ez terelés volt-e, mindenesetre megragadtam a karját és megpróbáltam a főútról behúzni egy mellékutca óvásába. Nem azért, mert itt nem fognak megtalálni. Megfognak, mert Kopasz Pete addig hajt, míg előbb-utóbb le nem tépi az arcomat.
– Nem kizárt, hogy meg kell védenünk magunkat, drágám – közöltem aztán és előrángattam a pálcámat a kabátom alól. – Ezek veszélyes alakok. – Tettem hozzá és még beljebb húztam az utcába. Igazából nem is utca volt, csak egy aprócska sikátor két üzlet épülete között.
– A véremet akarják azok hárman.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Hana Tachibana - 2019. 11. 11. - 14:47:00
Yoroshiku onegaishimasu!
dressu (https://www.pinterest.com/pin/438186238745928221/)
(https://data.whicdn.com/images/283819156/superthumb.jpg?t=1491776857)
Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku (https://www.youtube.com/watch?v=_2quiyHfJQw)




Nem kimondottan előnyös egy helyzet, ugyanis nála mindeki kisebb. Azt hiszem kicsit furcsa a helyzet, ugyanis sokkal magasabb, mint a körülöttünk lévő tömeg, így még mókásnak is találom, de azért elfolytom a mosolyom, mert úgy tűnik, valamiért nagyon bele szeretne olvadni ebbe a tömegbe, és elég kétségbeesetten próbálkozik is. Szeretnék segíteni neki valahogy, de nem tudom, hogyan is tegyem, vagy egyáltalán miben segítsek neki.
Felvetődik bennem az is egy percre, hogy valami kélygyilkos bőrét mentem, vagy esetleg egy Halálfalóét, de megint csak győz az a naivitásom és a megrgzött kötelességtudásom, hogy segítsek azon, akin úgy látom, hogy kell. Iagzán kellemetlen tulajdonság, de ez már olyan nagyon belém van vésve, és talán akkor erősödött meg igazán, amikor Shouta még élt.
Szomorúan felsójhatok, ahogy eszembe jut a kisfiam, de erős vagyok és méltóságot erőltetek magamra, hiszen ez az elvárás és nem lehetek most gyenge. Ki tudja, mi vár még rám a mai napon. Ugyanis sosem lehetett tudni.
- Elliot Forest. Egyelőre.
A bemutatkozásra csodálkozva feépislogok rá. Olyan ismerős ez a név. Összeráncolt szemöldökkel idézem fel az emléket, aztán eszembe jut az az incidens a fűszerkereskedésben, és az az ilyesztően óriási férfi, aki segített visszaszerezni a nyakláncomat attól a furcsa lénytől. Nahát micsoda véletlen egybeesés. Lehetséges, hogy közeli kapcsolatban állnak, de lehet ez egy nagyon furcsa véletlen is. Viszon roppant udvariatlanság lenne ilyesféle bájcsevejt felhoznom, úgyhogy csak elmosolyodom és bólintok. Mindig örülök az új ismertségnek, annak ellenére, hogy kicsit tartanom kellene a távolságot. De azt hiszem érzelmileg teljesen össze vagyok zavarodva.
Szerettem volna kedvesen megérdeklődni, hogy mi szél hozta erre, miféle különleges ízekre vadászik, és hogyan keveredett a pult mögé. Iie iie, ez túl személyes. De még mélyebben bele sem tudtam gondolni, hogy miféle beszédtámét hozzak fel, az útitársam hátrálni kezd, és meg mint valami könnyű, frissen mosott paplan ellenállás nélkül libbenek utána. Micsoda erő lakozik benne, gondolom csodálkozva, miközben körülöttünk kiakadnak és a saját nyelvükön káromkodnak felé, de aztán a kopasz alak és  atársai megindulásából és Elliot-san furcsa magaartásából arra jutok, hogy el kéne terelni a figyelmet így egy nagyot sikítva mindekire ráhozom a frászt, majd ki is kerülünk a kavalkádból.
- Elterelőhadművelet teljesítve - csúszik ki közben a számból, mert mindezek ellenére még ott ég bennem az elszánt gyerekkori harciasságom, ami most is felszínre jut. AMint egy mellékutcába érünk aztán mégis megrémülök, és mindenféle dologra gondolok, hogy mégis mit akar velem tenni, meg miért vagyunk itt, meg mit képzel, és ha hozzám nyúl kitöröm a fogait, aztán megszólal.
– Nem kizárt, hogy meg kell védenünk magunkat, drágám. Ezek veszélyes alakok
Veszélyes alakokat reggelizem! Mondja a lelkes gyermeki hang a fejemben, de e helyett egy finomabb választ adok.
- Nos, ez rendkívül izgalmasan hangzik, számíthat rám, Elliot-san - bólintok határozottan, de azért a lelkesedésem is látható. Nem kéne így viselkednem, de ez akkor is nagyon izgalmas. Rég nem párbajoztam már. Én is előkaparom a saját pálcámat, miközben a sikátorban beljebb húzódunk.
– A véremet akarják azok hárman.
- Nos, azt nem hiszem, hogy megkapják - válaszolom elszántan és tettre készen, és harci helyzetbe helyezkedem. Hallom is ahogy csörtetve közelednek, én pedig már most undorodok tőlük. Gondolom ilyen helyzetben felesleges harci megbeszélést tartani, mert már repül felénk egy átok, amit még éppen hogy sikerül kivédenem. Kicsit elszoktam már a párbajozástól.
- Egér egér ki a házból - gügyögi az egyik, mire megpillantanak minket. NAgyon gyorsan hatástalanítani kellene egyet közülük. Aztán amint észrevesznek, rám sandítanak, miután gyors pillantást vetnek ELliot-sanra. Még meg sem kell szólalniuk, de már tudom, hogy mi jár a fejükben, főleg azok után, hogy az egyik füttyent, a másik cuppog. De azért nincs megállva az élet záporoznak az átkok és az ellenátkok is.
Na jó, most mérges lettem.
- Spretrello corruptela - kiáltom, majd az egyik alakra a nagy varázspárbaj közben rászabadulnak a denevéreim, így kizökkentik az alakokat a harcból. Nem sokat teketóriázok, és azt hiszem ELliot-san sem, így arra az alakra célzok, akit betámadnak a denevérek. - Obstructo!
Halk puffanás jelzi, hogy az egyik kellemetlenkedő alak eltalál, de nem vagyok elég figyelmes, így egy kósza átok vállon talál, amitől megtántorodok. De ninc ssok idő ezzel foglalkozni, Elliot-san felé lesek, hogy ő jól van-e.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 11. 13. - 08:51:02
Hova rohanok már megint?
(https://i.pinimg.com/564x/c0/7e/85/c07e8592306d450dac426d9290050ae1.jpg)

Hana
2000. október

 .outfit. (https://i.pinimg.com/564x/3c/eb/ac/3cebac2b06e6f3ce581989ef367574ed.jpg)

Behúztam a nőcskét az egyik mellékutcába és úgy lestem ki a tömeg felé, ahonnan el került hamarosan Kopasz Pete csillogó feje. Csak akkor néztem vissza a nőre, mikor már biztos voltam benne, hogy harc lesz ebből az egészből. A pálcámat előkapva már arra próbáltam koncentrálni, hogyan csaljak elő valami olyan varázslatot, ami biztosan leteríti a lábáról a szerencsétlent. Az az igazság, hogy a nyomorultságára ellenére egészen szívós alak volt és könnyedén billentette ki a párbajozást a testi fölényével.
– Nos, ez rendkívül izgalmasan hangzik, számíthat rám, Elliot-san.
– Cseppet sem izgalmas. Inkább borzasztóan fájdalmas lesz.  – mondtam és úgy álltam meg a mellékutca bejáratával szemben, hogy a pálcámat is előre szegeztem. Nem volt más választásom, mint megvédeni mindkettőnket. Amilyen határozottan beszélt ez a nőcske, pont annyira tűnt törékenynek.
Ahogy szembe néztünk Kopasz Pete-tel és a két kis barátjával, mindjárt tudtam, milyen mocskos gondolatok játszódnak le a fejükbe. Bár előbbit úgy tűnt én jobban lefoglalom. Időm sem volt jó formán Hana elé ugrani, ugyanis Pete fejjel nekem rohant és ledöntött a földre. A pálca pedig egyenesen kirepült a kezemből, bele az utca mocskába. Valószínűleg ez nem a leglátogatottabb környéke volt Roxmortsnak, hiszen egyetlen üzlet sem volt erre, csupán néhány hátsó ajtó és hulladékgyűjtő.
– Megdöglesz, O’Mara! – vicsorgott rám Pete, ám én egyet fordultam alatta. Ahogy hasra vágtam magam és kúszni kezdtem a földön, hogy megragadjam a pálcámat, ő is így tett és megpróbált belenyomni a mocsokba. Így éppen csak nem értem el a fegyveremet.
Közben hallottam, ahogy a kis nő harcol a távolban. Az biztos, hogy jobban a kezében tartotta az irányítást, mint én. Egy puffanást is talán hallottam, de nem tudtam figyelni, Pete ugyanis minden erejét bevetve, belemarkolt a hajamba és hátra húzta a fejemet. Gyerünk már, O’Mara! A szalag vadul lüktetni kezdett a csuklóm körül. Éreztem, ahogy az adrenalin újabb löketet ad, így kiszakítva a hajam a szorításából, lendületesen fordultam meg és arcon is vágtam. Legurult rólam, én pedig láthattam, hogy jó pár hajszálam ott van az ujjai között. Hátra nyúltam, hogy megragadjam a pálcám és rá szegezzem: – Jól vagy kislány? – kérdeztem Hanát, ahogy talpra szökkentem. – Liathegens! – Kiáltottam és a kis kék golyók úgy csapódtak bele Pete testébe, hogy azonnal elvesztette az eszméletét a fájdalomtól.
Ezután ugrottam a nő mellé, hogy kisegítsem egy varázslattal. A harmadik alak ugyanis dühében vagy éppen a pániktól, de annyira elveszítette a türelmét, hogy láttam, készen áll arra, hogy egyszerűen csak feldöntse a csajt, mielőtt az reagálhatna bármit. Így hát rajtam volt a sor, hogy Pete módjára, fejjel neki menjek. Mint egy megvadult bika, úgy lőttem ki és rohantam neki. Hamarosan a macskaköveken találtuk magunkat mindketten, kilógva a mellék utcából – ami jelezte, milyen nagy lendülettel estem neki.
– Dormito, te köcsög!– varázsoltam rá. És mikor nagy horkolással végül elaludt, akkor fordultam hátra a kis nő felé. Ellenőrizni akartam, hogy rendben van-e. Az én testemet a két esés miatt több horzsolás is borította. A nadrágom is felszakadt a lábszáramon a földet éréskor, a könyökömnél pedig a kabátom adta meg magát, láthatóvá téve a vérző sebet.
– Nem sérültél meg?  – kérdeztem és visszasétáltam elé. – Ezek az állatok simán neked estek volna.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Hana Tachibana - 2019. 11. 14. - 12:21:09
Yoroshiku onegaishimasu!
dressu (https://www.pinterest.com/pin/438186238745928221/)
(https://data.whicdn.com/images/283819156/superthumb.jpg?t=1491776857)
Elliot-san
2000. 10. 01.
ongaku (https://www.youtube.com/watch?v=_2quiyHfJQw)




Yare, yare, úgy felgyorsulnak az események, hogy csak kapkodni tudnám a fejem. Elliot-san a földön van, én pedig bekaptam valami kellemetlen átkot a vállamba, de majd unkább utólag foglalkozom ezzek, ugyanis lefoglal az, hogy életben maradjak. Az egyik talpon maradt férfi nagyon rémisztőan fest, így számos rossz emlék megakadájoz abban, hogy helytállóan harcoljak, pedig a legkevésbé sem szeretnék a terhére lenni ELliot-sannak. És amúgy is mindig kellemetlenül érzem magam, ha túlságosan esetlennek tűnök, de azt hiszem ezt anyámtól örököltem.
Viszont amikor mellettem dulakodik Elliot-san képtelen vagyok odarohanni hozzá, mert a másik férfi egyre durvábban és durvábban ront nekem, én pedig védekezésre szorulok, és csak reménykedem, hogy nem talál szíves egyik varázslata sem. Azt hiszem mégis csak igaza van, kicsit fájdalmasabb ez a kelleténél. De azért Elliot-san kérdésére kiszűrök egy Hait, mert mégsem mondhatom azt, hogy nem vagyok jól, az túl elesett lenne.
Szóval nem nagyon tudom mi történik, csak hátrálok, ő meg támad, én védekezek, aztán egyszer csak felbukkan mellettem Elliot-san, és mire összeraknám az eseményeket, már egy szamiurájt is megirigyelő gyorsasággal veti a támadóra megát egyenesen fejjel. Én csak csodaálkozva pislogok utánuk, ahogy elterülnek a földön, majd kisvártatva összeszedem magam, és Elliot-san segítségére sietek, de mire odaérek, már horkol is a harmadik férfi.
– Nem sérültél meg? Ezek az állatok simán neked estek volna - mondja, én meg megtapogatom a vállamat. Nem volt vészes, csak meglehetősen zsibbadt.
- Óh, ez nem vészes sérülés, Elliot-san - mosolyodom el bíztatóan. - Hmm, lehet igazad van - sóhajtok mélyet. Arigatou gosaimashita - hajolok meg előtte, elvégre mégis csak igaza van, belegondolni is sokkoló, mi történ volna. - Azért remélem nem voltam túlságosan a terhére, és azt is, hogy nincs súlyos sérülése - mérem végig őszinte aggodalommal.
A tömeg egyre kezd kíváncsian gyűlni, ami azt hiszem egy kissé veszélyezheti Elliot-sant. Ha a helyében lennék én is kereket akarnék oldani hamar.
- Nagyon örvedtem a találkozásnak, Elliot-san, és ennek a kis kalandnak is mindezek ellenére - hajolok meg még egyszer.- Azt hiszem értesítenem kéne az aurorokat, hogy a megfelelő helyre kerüljenek. - Nem akartam és nem is illett firtatni, hogy mi köze van hozzájuk Elliot-sannak, azt hiszem úgysem szívesen társalgott volna ilyesmiről, így hát sokatmondóan még ránézek. - Ha az érzésem nem csal, akkor nem igazaán szeretne itt lenni, amikor megjelennek az aurorok, ne aggódjon, majd kitalálok valamit - kacsintok rá cinkpsan, majd búcsúzóul meghajolok.
Miután Elliot-san eltűnik, értesítem az aurorokat, akik pillanatokon belül meg is jelennek és összenyalábolják őket.
Amint a nagy sűrgés-forgás alább hagy, én is elindulok, vissza a Roxfort felé, mert holnap is vár rám egy csomó bájitaltan óra.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! :3


Cím: Re: A Főutca
Írta: A Dementor - 2019. 11. 30. - 21:17:15
ROXMORTSI ADVENTI VÁSÁR

(https://i.pinimg.com/564x/25/d8/80/25d880386e01f63e0e1cd4304bea44c3.jpg)

2000. december 21.

Roxmortsi utcáin hétvégén mindig hatalmas volt a tömeg, ám ezen a bizonyos hétvégén még az átlagosnál is nagyobb volt. Már jó pár napja tartott a karácsonyi vásár, de ezúttal a roxfortos diákok is kimozdulhattak végre, hogy megcsodálják a falubeli forgatagot. A legtöbbjüket talán a kis fabódéknál árult különböző karácsonyi ereklyék: üvegdíszek, éneklő csengettyűk és „hohohohót” rikácsoló Mikulás figurák érdekelték. Mindez csodaszép karácsonyi ajándék lehetett persze, így aki még nem szerzett be semmit, az itt bizonyára megtehette.
A Főút tehát telis-tele volt ezekkel a bódékkal. Ahogy leért az ember a Roxforttól a faluig, először egy forrócsoki árusító kocsival találhatta szemben magát, közvetlenül a gesztenye árussal szemben. A piros, zöld és kék bögrék gyorsan megteltek a forró, édes itallal, a tejszínhabbal és persze minden mással, amit az ember óhajtott. Volt ott sós karamelles szósz, mályvacukor, mindenízű drazsé, piros-fehér csíkos cukorpálca. Így az ember azonnal megmelengethette az ujjait a forró bögrén, ami abban az eszeveszett hóesésben nem volt utolsó dolog!
Hamarosan felcsendült a karácsonyi kórus első dallama, s ahogy gyűlt a tömeg úgy, mintha egyre csak hangosabban és erőszakosabban énekelték volna azt a bizonyos Kiskarácsonyt. Aki csak tehette menekült is közelükből, talán éppen a Főút másik végében lévő pecsenye árushoz, akinél a különböző sült húsok és raguk mellett az ember a hagyományos karácsonyi süteményválasztékból is szemezhetett. Itt is ugyan fel volt szerelve pár éneklő csengettyű, ám azok csak lágyan dudorászták a közismert ünnepi dalokat.
Persze volt, aki nem zavart a zene és inkább elvegyült az árusok között. Így találhatott rá arra a bibircsókos banyára, aki egy halom karácsonyi ruhába bugyolált manódíszt árult. Látszólag ártalmatlan kis bábuk voltak, ám ha az ember túl közel merészkedett hozzájuk, akkor különböző sértéseket vágtak az ember fejéhez, mint például: Boldog karácsonyt, tökkelütött! Leharapom a virgácsodat, te rosszcsont! A legtöbben borzongva siettek tovább ettől a bódétól, egyenesen át a Weasley Varázsvicc Vállalat valamivel nagyobb és szórakoztatóbb standjához.
Aki hagyományosabb karácsonyi portékákra vágyott, az is találhatott kedvére valót. Az egyik kis utca felé egy körhinta dolgozott. Kivilágított, míves darab volt. Szépen faragott lovaival, piros-arany festésével, lágy zenéjével maga volt a megtestesült ünnepi hangulat. Akárcsak a közevetlenül mellette várakozó koszorúkat árusító stand, ami éppen szomszédos volt egy mézeskaláccsal megrakott pulttal. Ez utóbbi mögött kedves arcú boszorkány kínálta a finomabbnál finomabb édességeket és a kifejezetten dísznek szánt, keményebb darabokat.
Az erőteljes hóesés lassan enyhülni kezdett, olyan lágyan szitált immáron, mintha csak valaki egy jó adag porcukrot igyekezett volna az arra járok nyakába zúdítani. Ezzel együtt pedig, mintha a korábbi túlzottan is erőszakos karácsonyi hangulat is enyhülni kezdett volna, a vásárt átjárta egyfajta ünnepi meghittség, s már a kórus sem visongott annyira, mint korábban. Már-már mindenki elhitte, hogy igazi béke veszi körbe. Nem csoda, hogy már volt, aki észrevette, hogy egy-egy standnál fagyöngyöt tettek ki. Így nem csak vidám diákokkal, de andalgó párocskákkal is megtelt a Főút.
Azt azonban még senki sem vette észre, hogy a manós banya portékái szép lassan elszabadultak. Alig négy manó maradt a standnál a többi úgy döntött önálló életre kell és nem restelltek meghúzni magukat egy-egy hóbucka vagy stand mögött, várva, hogy az arra tévedőt jól bokán – vagy egyéb testrészen – harapják, esetleg odaszóljanak pár keresetlen szót. S ha ez nem lett volna elég, még a forrócsoki árus kotyvaléka is megvadult és olyan erősen bugyogott, hogy egyenesen arcon köpött egy-egy arra járót. S mintha… mintha hirtelen mindenhol ott lettek volna azok az átkozott fagyöngyök!



A játékra január 1-ig lehet írni.
Lehet szösszenet vagy minijátékot is játszhattok.
Hozzászólásonként 5 pont jár.
Diákok, felnőttek, akárkik is csatlakozhatnak!





Cím: Re: A Főutca
Írta: Rayla Blake - 2019. 12. 05. - 14:55:20
B   e   n   j   a   m   i   n
(https://i.pinimg.com/564x/a0/27/32/a027329da446c792abfeb51348febd9c.jpg) (https://66.media.tumblr.com/47fcd720835db570de8b0a300f1b3363/tumblr_oz6o9olgph1sw0b2ao6_400.gif) (https://i.pinimg.com/564x/8c/5d/87/8c5d87ec847756f854e3d5d3b86599af.jpg)

l'inverno è qui

2000. december 21; Roxmorts; öltözet (https://i.pinimg.com/564x/cf/9f/06/cf9f061a127efd126d3054acbcd807ae.jpg)


Vannak dolgok, amiket utálok. Ilyen például Anglia. Az eső. A hideg. A hó. És lám, most valahogy mintha mégse gyűlölnék mindent és mindenkit, pedig az előbb említett négyből három fixen itt lóg a nyakamban.
Fogalmam sincs, mi az oka, hogy még nem voltam Adventi vásáron, de azt hiszem, nagyon sok mindenből kimaradtam. Épp egy piros bögrét szorongatva keltem át az emberek tömegén, igyekezve úgy manőverezni, hogy egyrészt, senki nyakába ne borítsam bele a frissen szerzett forrócsokimat, másrészt más se öntsön rám semmit és senkit, na meg nézelődjek is, hiszen ezek a standok valami elképesztően aranyosak.
Hallottad?! Életemben először nem kritizálok valamit, ami varázsból van és még angol is. Lehidalok magamtól.
Na, és ha már forrócsokiii... én még sosem láttam ilyen életemben. Úgy értem, csak nézd meg. Forró, melengeti az ujjaimat a bögre falán át, nagy adag tejszínhab a tetején, egy kis sóskaramellás szósz, és még ki tudja, mik rejtőznek ezen réteg alatt... Remélem, mályvacukor, jó vastagon. Ha már diabétesz, akkor legalább karácsonykor üssön be.
Be kell, hogy valljam, ez az egyetlen ünnep, ami nem feltétlen volt mérföldekkel szebb és jobb Olaszországban. Úgy értem, általában ott is latyakos és sáros volt az ünnep, ráadásul a mediterrán időjárás miatt talán még jobban hangulatát vesztette az egész. Szóval ebben az esetben egyedül az ottani házunk és apáék hiányoztak. Emlékszem, mindig igazi fenyőt vettünk - a mostani műfenyővel szemben itthon, anyával -, hatalmasat, ami a nappali plafonját súrolta, pedig nem volt egy alacsony a belső tér. Amíg anya sütött-főzött a konyhában, addig mi az unokatestvéreimmel a fát díszítettünk, de néha azért besegített apa is, hiszen tényleg magas volt. Karácsonykor összegyűlt aztán mindenki, pontosabban apa részéről. Apa szülei, testvérei, mindenféle közeli-távoli rokon, és hát imádtaaam. Olyankor hirtelen mindig ellepett a társaság, az én korosztályomba eső unokatesóimmal éjszakába nyúlóan játszottunk mindenféle hülyeséget, de olykor a többiek is beszálltak. Sosem felejtem el azt a hatalmas, családi monopoly-partyt, amikor a társaság két részre szakadt, és majdhogynem vérremenő küzdelem folyt a bankókért. Akkor talán kicsit ijesztő lehetett, pláne mondjuk egy kívülállónak - egy rakás ordítozó olasz, na -, de visszatekintve mindig hatalmasat vigyorgok az emléken. Mint most. Ó, jó ég, remélem senki nem néz hülyének, hogy itt vigyorgok az utca közepén.
Ilyenkor persze nem ment mindenki útjára egyből, hanem még napokig, akár szilveszterig is ott csövelt a hatalmas házban a fél família - hiszen olyan rohadék másnapos volt mindenki, hogy nem mert autóba ülni, aztán na, úgyis mindjárt jön az újév, akkor meg már miért ne részegedjünk le megint itt?
Imádtam. Te jó éééég, mennyire imádtam! Most már persze minden máshogy zajlik. Mi anyával Angliában, összeülünk a kis műfenyő alatt és hülye karácsonyi zenéket hallgatunk, miután félig felégettük a konyhát, és már a főzéskor úgy teleettük magunkat hogy a vacsorához hozza se nyúlunk. Igazából egész békés, azt hiszem, ez az egyetlen időszaka az évnek, amikor hirtelen már nem is haragszom annyira anyára, és egy kicsit ő is magába száll.
Aztán persze kezdődik minden elölről. Na de mindegy is, nem ez a fontos. Karácsony, szeretet, béke, mézeskalács, ilyenkor ezekre kell koncentrálni, nem a rossz dolgokon stresszelni.
Ahogy kicsit kevésbé zsúfolt részre értem, hosszan belekortyoltam a forrócsokimba. Úristen! Úúúúriiisteeen... Bár forró volt és majdnem leégett a nyelvem, ez nem érdekelt, mert ennél finomabb mennyei nedű még sosem érte a nyelvem... És igen, itt vannak benne a mályvacukrok, jó olvadtan, meg valami ropogós finomság is... Hmmm, jó ég, itt halálozok el.
A nagy élvezetekből lassacskán kizökkenve aztán inkább körbenéztem a téren, már amennyire láttam az emberektől, hogy merre is menjek tovább, aztán inkább csak folytattam tovább egyenesen az utam. Balról a kórus olyan erősen harsogott valami karácsonyi dalt, hogy köszönöm szépen, de inkább kihagyom ennek a közelebbről való megismerését, így szinte távolabb menekültem, s így futottam bele egy standba, mindenféle fura bábuval. Az egyikhez közelebb is hajoltam, ajkam sarka vigyor féleségre húzódott.
- Milyen aranyos vagy... - mondtam, csak úgy az orrom alatt motyogva, hogy más ne nézzen hülyének, de jóég, asszem' én tényleg begolyóztam, mert ez válaszolt.
- Aranyos a bűzölgő sárkánytrágya! - Vékony hanggal visította az arcomba a szavakat. - Rusnya boszorkány!
Olyan hirtelen lendülettel húzódtam hátra, hogy valakibe bele is ütköztem, és épp csak egy kicsin múlott az is, hogy ne borítsam magamra a forrócsokimat. Na, az lett volna a katasztrófa! Akkor biztosan lecibálom ennek a kis rohadék manónak a fejét a gombszemeivel együtt.
- Undok! - közöltem vele durcásan, aztán megpördültem, hogy lássam, ki esett áldozatul a bábu miatti vetődésemnek. Hát nem sikeresen egy felsőbb éves srácot sikerült majdnem felborítanom? Mármint sejtem, hogy felsőbb éves, mert olyan érett feje van, érettebb, mint az én évfolyamtársaimnak. Egyébként meg kicsit ismerős volt, de ezt betudtam csak a Roxfort folyosóinak.
- Bocsi! Remélem nem okoztam benned maradandó sérülést, csak beszólt egy törpe. - Csak utólag realizáltam, hogy erre most azt hiheti, nagy ádázul, elsősökkel kötekedek. - Mármint... Egy ilyen bábu izé... - Ez még szarabbul hangzik, folytasd csak, Rayla! - Őőő, tök mindegy. Jól vagy?
Közben, a bögrémet szorosan markolva kissé odébb is húzódtam, mert neeem túl szimpatikusak ezek a bábuk, és inkább odébb állok, mielőtt valamelyik még meg is húzgálja a hajam, aztán összeverekedünk, és nézhetünk. Én is, mindenki is, ez a srác is, meg a manókat árusító néni is.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Benjamin R. Fraser - 2019. 12. 05. - 22:54:53
1996
● RAYLA ●
⭃ Minek jöttem én ide? ⥷

(https://data.whicdn.com/images/182933478/superthumb.jpg?t=1434075514) (https://data.whicdn.com/images/151074964/superthumb.jpg?t=1418358009) (https://data.whicdn.com/images/15078053/superthumb.jpg?t=1316717597)

Shake it up, shake up the happiness
Wake it up, wake up the happiness
Come on all, it's Christmas time

(https://www.youtube.com/watch?v=J-8VCL4uSUc)

Hogyan kerültem én ide? Egyszerűen nem tudtam felfogni ép ésszel, miért is keringtem én ezen a nyálas ünnepen. Mindkei szereti egymást, mindenkinek van hova tartozni, én meg még csak haza sem fogok menni,mert mit csináltam volna anyámmal? Na tessék, már megint itt tartottam, még ezen az ünnepen is. Ránéztem a kezemben tartott forrócsokis bögrére, amit csak úgy a kezembe nyomott az eladó, gondolom megsajnálta, hogy ilyen búskomoran meredtem úgy húsz perce a bödönére amibe a csokit kavargatta. Még egy mézeskalács emberkét is kaptam bele, de amíg csak ázott és ázott a csészében egyre fancsalibb feje volt már neki is. Nagyszerű. Mindenki olyan boldog.
És csókolózó emberek voltak mindenhol. Újra ránéztem a forrócsokimban ücsörgő mézeskalácsom...helyére ugyanis a süteményem nem volt sehol... Csupán a gőzölgő helye marat utána... Ja látom, ott kúszik a hóban, jajj, hát au. Hát ennyi a kúszásról. Ő se szerencsésebb mint én. Inkább csak csoszogtam tovább, meredten nézve magam elé, mert igazából a házvezetőm küldött ki ide, mert szerinte is nagyon ijesztően bámultam a plafont és állítása szerint úgy néztem ki, mint aki a ravatalánál fekszik. Miért jön minndeki ezzel? Azért ennyire ne legyen már szokatlan, hogy élni nincsen kedvem. Még ez a karácsonyi dal is szólt...
- kis karááácson nagy karRÁÁÁÁÁCSOOOONY KISÜLLTEEMÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁR...
najó, megsüketültem. Nem elég, hogy zombiként halok meg, süket zombi leszek. Még mindig csengett a fülem, amikor nekimentem egy járókelőnek. Már fel voltam készülve, hogy elküld mindenfelé, de csak megölelt, és belerikkantott az addig ép másik fülembe.
- BOLDOG KARÁCSONYT, fel a fejjel, fiam!!
ja, neked is, beléd is... Aztán tova is suhant. Igazából csak elkalandoztam. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor a vásáron a többiekkel rikácsoló díszeket vettünk és trolkodásból azt adtuk a lányoknak, mint "szerelmes karácsonyi ajándék" címszó alatt. na meg hócsatáztunk a vásár közepén, ilyen tömegesen, mindenki beszállt, és én annyit üvöltöztem, hogy megvédem a váramat, hogy berekedtem, Aident mint egy mellékesen megfürdettem a hóban, aztán betörtük egymás orrát, de idegesített az ünneprontó aurája. Jah, meg emlékszem, amikor hazamentünk, építettünk hósárkányt, és rültettük a húgomat. És anya mákos sütije akkor volt a legfinomabb, amikor az utolsó részekért veszekedtünk a testvéreimmel. Oké azt hiszem kezdtem elbőgni magam.
Szerettem volna erős lenni, szerettem volna úgy viselkedni mint a többiek. Nekik is voltak veszteségei, nekik is haltak meg szeretteik. De én egyszerűen képtelen voltam újra olyan lenni mint régen. Az ikertestvérem nélkül nem volt senki, aki miatt érdemes lett volna egyáltalán hülyeségeket csinálni. Olyan trotty és tré lett minden, nem is emlékeztem mikor mosolyogtam utoljára, mikor nevettem úgy igazából,és megint itt depiztem a forgatag közepén és megint kaptam egy árustól valami ingyen kaját kis elviteles dobozban, meg sütit. Éppen ballagtam volna nagy komótosan enni valami üres, csendes elhagyatott zugba, amikor nekem jött valami lány.
- Bocsi! Remélem nem okoztam benned maradandó sérülést, csak beszólt egy törpe.
Törpe? hát mondjuk a mostani elsőévesek eléggé furák lettek, azt hitték ők a suli kiskirályai, pedig szerintem én sem voltam ennyire köcsög. Vagyis nem tudom, honnan is tudhatnám, rég elfelejtettem milyen voltam. De nem is mondtam semmit, csak csendben pislogtam rá. -  Mármint... Egy ilyen bábu izé... - ez a csaj voodoobabázik, vagy mi a fene? Egyre furább lesz ez a beszélgetés. Mondjuk akkor lenne beszélgetés, ha én beszélnék is mondjuk. Mindegy. -  Őőő, tök mindegy. Jól vagy?
- Hát ja, már ha úgy vesszük egész jól vagyok, elvégre karácsony meg egyebek, ja - mondom fásult színtelen hangon. Nagyszerű, most jól le is gyilkoljuk mások hangulatát. Aztán kicsit jobban megnézve a lányt inkább el is kullogtam volna szégyenembe, Vagyis ja, azt hiszem ez most egy ideális ötlet, hogy lelépjek, még mielőtt felismerne. Miért pont Raylába botlottam bele? Azért hátráltam is tőle, mert a fejünk felett volt egy fagyöngy. Meg amúgy is, ennek a csajnak okoztam egy életre szóló tériszonyt. - Nem is rabolom tovább az idődet, meg ilyenek, szóval mennék is enni - dünnyögtem és reméltem, hogy az evés szóra nem kezd el követni. Közben meg meg is ugrottam mert valami beleharapott a lábszáramba.
- Nézz a lábad elé, te köcsög! - visított egy hang a hóból, én pedig meredten néztem, ahogy támadnak a trollok. Vagy mik a bánatok ezek.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Rayla Blake - 2019. 12. 07. - 20:55:07
B   e   n   j   a   m   i   n
(https://i.pinimg.com/564x/a0/27/32/a027329da446c792abfeb51348febd9c.jpg) (https://66.media.tumblr.com/47fcd720835db570de8b0a300f1b3363/tumblr_oz6o9olgph1sw0b2ao6_400.gif) (https://i.pinimg.com/564x/8c/5d/87/8c5d87ec847756f854e3d5d3b86599af.jpg)

l'inverno è qui

2000. december 21; Roxmorts; öltözet (https://i.pinimg.com/564x/cf/9f/06/cf9f061a127efd126d3054acbcd807ae.jpg)

Még egy kicsit odébb araszoltam a standtól, szorosan fonva ujjaimat a bögre köré, hogy legalább a lágy hóesésben ez melengessen. Nem ártott volna lassan keresni egy csendesebb kis zugot, ahol végre elfogyaszthatom a forrócsokimat, de előre azért inkább megbizonyosodnék arról, hogy a srác tényleg rendben van, mert elég halálravárt feje van... Nem szokásom ilyet mondani, de most az egyszer remélem, hogy miattam, mert kinek van ilyen rossz kedve a karácsony közeledtével?!
- Hát ja, már ha úgy vesszük egész jól vagyok, elvégre karácsony meg egyebek, ja - Na, ez aztán lelkesedés, komám. Fintorogtam is egy kicsit arra, ahogy a szavak elhagyták a száját, és összébb húzott szemekkel felsandítottam rá. Jó magasan volt... Vagy csak én vagyok túl alacsony, a százhatvanegy centicskémmel, khm...
- Meg egyebek...? Látom, valakinek nem jutott elég mályvacukor a forrócsokijába... - ugrattam, kicsit feljebb húzkodva a szemöldökömet, és erre bele is kortyoltam a sajátomba, ha már egy pillanatig nyugalom volt. Persze ez nem tartott sokáig, csak abban a másodpercben még nem sejtettem.
- Nem is rabolom tovább az idődet, meg ilyenek, szóval mennék is enni - folytatta a srác, a kaja szóra pedig úgy csillant fel a szemem, mint aki már hetek óra nem evett. Pedig csak pár rövidke óra telt el a legutolsó étkezésem óta, de ha valamit tudni kell rólam, akkor az az, hogy bármikor, bármennyit tudok enni, és imádok is. Így tehát, leplezetlen lelkesedéssel közelebb léptem.
- Uuuu, hová? - kíváncsiskodtam, mintha nem lenne egyértelmű, hogy én most baromira vele fogok tartani... Aztán hirtelen valami felvisított a lábunk felől.
- Nézz a lábad elé, te köcsög! - Felvont szemöldökkel néztem végig, ahogy egy csomó ilyen kis bábu szar rohangál el a lábaink alatt, és hogy őszinte legyek, a látvány még egy egészen nevetséges is lett volna, ha ezek a cuccok nem olyan bunkók és utálatosak. Ráadásul pillanatok alatt felfordulást keltettek, hogy valaki meglökött hátulról, és ismét a srácnak ütköztem, csak ezúttal az arcom telibe a mellkasába csapódott, és dammit, ennek milyen rohadék kemény mellkasa van, hát szerintem betört az orrom...!
- Üöhm... - adtam a hangot a kellemetlenségemnek, ráadásul hirtelen csak elhúzódni is csak úgy sikerült, hogy megkapaszkodtam a karjában. Oppáá... Remek, most azt hiszi, hogy direkt telibe tapiztam meg, közben csak lökdösnek mindenfelől... Azért lesandítottam a bögrémre, az rendben van-e, és bár kiborulni nem borult ki, a tejszínhabból egy jó adag az én és az ő kabátjára is rákenődött. Cazzo!  Ez csodás, tényleg csodás, és... Nem bírtam megállni, felnevettem. - Nem hiszem el... Tudod mit, ismeretlen, depis srác? Szerintem meneküljünk.
Figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy talán már tényleg egy tapadós kis picsának hisz, de megragadtam a kezét, hogy magam után kirángassam az ide-oda ugráló ember és bábutömegből, közben azonban éreztem, ahogy valami, a hónál gyanúsan súlyosabb cucc potyog a hajamba. Ám egyelőre nem volt szabad kezem, hogy közelebbről megszemléljem, mi is ez, csak kifelé csörtettem a tömeg széle felé, ő meg remélhetőleg nem szakadozott le, hogy megálljon a visongó mindenség közepén szomorúan bámulni a havat.
Ha végre-valahára, életben kiverekedtük magunkat a többiek közül, és a cuccaink is túlélték, akkor kifújtam a levegőt számon át, és figyelve a kis ködöt a lélegzetem által, elengedtem a kezét, hogy kitapintsam, mi potyogott a fejemre.
Fagyöngy? Hahh, hahhh, zseniális!
Valahogy még mindig vigyorogtam, ahogy felé fordultam, és játékosan meghúztam a szemöldökömet.
- Hát ez izgi volt, nem? Na, még mindig éhes vagy? - Körbenéztem, kutatva tekintetemmel valami kaja után. - Csak mert én igen. Ja, a tejszínhab miatt meg bocsi, de nem az én hibám... Én is kaptam belőle. - Pillantásom a foltra esett a kabátomon, aztán meg is vontam a vállamat, és tovább forgolódtam. - Cibo, cibo, cibo... ah, ho capito! Te is látod? Nem tudom, ott mit árulnak, de hmm...
És már meg is lendültem a kis stand felé, észre se véve, hogy az előbb még olaszul is hablatyoltam. Igazából néha megesik, elég csak egy kicsit elengedni magam, és néhány alapvető kifejezés amúgy is hamarabb jön néha a számra olaszul, mint angolul. Szerintem az akcentusomon is érződik, hogy nem vagyok teljesen idevaló, de az tuti, hogy sok szóval nagyon meggyűlik a bajom kiejtésügyileg. Oda se pillantottam, hogy követ-e, de valamiért bíztam benne, hogy ezt teszi. Miért? Ki tudja. Egyedül minden sokkal unalmasabb.
- Amúgy Rayla vagyok, Rayla Blake - mutatkoztam be. És éhes.



Cím: Re: A Főutca
Írta: Benjamin R. Fraser - 2019. 12. 08. - 19:23:45
1996
● RAYLA ●
⭃ Minek jöttem én ide? ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/1b/a0/91/1ba0910e6b65ebbc45ce00dce2fde109.jpg)


(https://data.whicdn.com/images/182933478/superthumb.jpg?t=1434075514) (https://data.whicdn.com/images/151074964/superthumb.jpg?t=1418358009) (https://data.whicdn.com/images/15078053/superthumb.jpg?t=1316717597)

Shake it up, shake up the happiness
Wake it up, wake up the happiness
Come on all, it's Christmas time

(https://www.youtube.com/watch?v=J-8VCL4uSUc)

Határozottan megváltozott ez a lány, és nem is tudom, hogy örültem-e neki vagy nem. Minden esetre eddig még nem ismert meg, ennek viszont nagyon is örültem, mert még mindig féltettem tőle a.. Hm. Szóval őket. Nem jó dolog olaszokat magadra haragítani, mert kifejezetten veszélyesek. A megjegyzésére nem is reagáltam, valahogy már nem úgy pörögtek a nyelvemen a frappánt visszavágások. Hát igen, Aiden mindig is elememben tartott, akár a húgom, és... Hát nélkülük nem sok értelme volt harmad magammal szócsatákat vívni. Az kifejezetten irémesnek tűnt, még belegondolva is. Nem akartam kikötni a Szent Mungóban... De igazából sehol sem... Jobb is lenne sehol sem lenni. Úgy olyan egyszerű lenne. Na ja, igen.
Mély és filozófikus elmélkedésemből egy visiító mini, támadó troll szakít félbe, akire még véletlenül rá is léptem. Nagyszerű, nem csak mézeskalács gyilkos, namem trollgyilkos is lettem. Lehetne ennél szarabb egy ilyen vásár? Nos, hát mindegy... Végül is nekem tényleg teljesen totál mindegy minden. Bár kicsit örültem, hogy láttam Raylát, még ha ő nem is ismert meg. Tök szép lány lett belőle. Khm, jó, ez nekem is jár még, hogy ilyet gondoljak, elvégre 18 éves srác vagyok. Közben a kezemben szorongattam a kajás szatyromat, és meredten bámultam a rohamozó manókra. Aztán nekem esett a lány. Vagyis nem úgy értem, hogy úgy nekem esett, mint anno a seprűn, hanem nekem esett és befejelte a mellkasomat. Nem mondom azt, hogy au, mert kicsit ki voltam edződve a kviddics miatt, ott azért nem ártott némi izmot magamra szedni, ha már hajtó voltam. Ki kellett bírnom a gurkók beteges támadásait. Aztán éppen hogy eljutott a tudatomig, hogy össze lettem habozódva, amikor nekem is nekem ment valaki, hogy az anyukáját...Aztán én nyomódtam Raylához, talán messziről meg talán neki is úgy tűnhetett, hogy rányomultam. Fantasztikus, ennél szerencsétlenebbül nem jöhettem volna ki ebből se, így gyorsan elléptem.
- Hát... bocsi - erőszakoltam ki magamból valami érteleset, de ő szerintem meg sem hallotta. Lendületesen karattyolt tovább. Mondjuk ez anno is tiszta cukivá tette. Na, de nem mintha olyan sok okom lett volna ezen a régi emléken vekengeni. Kb. ez után úgyem fogunk többet találkozni.
- Nem hiszem el... Tudod mit, ismeretlen, depis srác? Szerintem meneküljünk - mondta, majd kézen ragadott és húzott maga után, én meg azt hiszem annyit nyögtem ki, hogy:
- He? Mi? Mi, hova, minek, miért? - és staöbbi. Amúgy meg mi az, hogy fura depis srác? Én nem is vagyok depis, csak a kelleténál többször vagyok lehangolt. Mindekivel előfordul ez, nem? Mire viszont kettőt pislogtam, máris egy kajás bódnál álltunk, ahol mindenféle húsok meg pecsanyék voltak. Remélen mem akarnak megint kaját adni nekem, telejsen jól vagyok,nem értem az embereket.
- Hát ez izgi volt, nem? Na, még mindig éhes vagy? - kérdezi, mire csak sóhajtok. Hát igazából ennél jóval izgalmasabb dolgok történtek velem régebben, de a háború utáni éveket nézzük, ja ez eddig életem legizgalmasabb napja.
- Öhm, ja... hurrá - nyögöm ki a mai napon a sokadik fogyatékos mondatomat, de minek is erőlködjek, úgysem lesz jobb semmi, még akkor sem, ha emberek között vagyok, mert vagy az elvesztegetett éveim jutnak az eszembe, vagy a családom halott tagjai. Hülye ördögi kör. Viszont Raylát elnézve örültem. Örültem annak, hogy ő jól volt, nem pedig az a félős sírós kislány, mint akinek megismertem. Legalább neki jut boldogság is. Legalább is ezt szeretném hinni. - SZuper, hogy ilyen lelkes vagy - bukott ki belőlem, pedig még nem is ismert meg. Szerencsére ezt ismeretlenül is mondhatta neki bárki. - Hát igen, eléggé éhes vagyok, de út közben az árusok feltankoltak kajával... - kezdtem el a magyarázást, de már rángatott is tovább. Hát már értem miért nem tetszett neki az, amikor én cibáltam. Jójó, SORS, felfogtam, na, most márbékén is hagyhatsz. - De a mézaskalács emberem megszökött - tettem hozzá fájdalmasan lehangolt fejjel. Még egy mézaskalács embert is az öngyilkosságba kergettem, mert túlságosan szomorú fejjel bámultam rá. Majd egyszer csak elillant én meg tökre faképnél hagyva ott mradtam. Öhm. Öhm. Fogalmam sem volt végül miért eredtem utána, egyszerűen csak megkerestem a sapkájának bojtját és csak követnem kellett az olasz hablatyolást.
- Válassz valamit... Meghívlak rá - mondtam kicsit kifulladtan, miután utólértem az egyik kajás bódénál. Hát na, mindig is jól nevelt srác voltam, és közben előszedtem a pénzemet is, hogy ne akkor szerencsétlenkedjek... És hogy a fenébe került ide is egy olyan fagyöngy?
- Amúgy Rayla vagyok, Rayla Blake - Mi volt ez a James Bondos bemutatkozás? Magam sem vettem észre és elvigyorodtam, de közben sorra kerültünk és csak a után tudtam válaszolni, miután fizettem. Mert na, a a lovagias férfi fizet ilyenkor. Magamnak nem kértem semmit, tele voltam pakolva pecsenyével. Ez a fagyöngy meg követett. Miután ott hagytuk a bódét, én ragadtam kézen és lendületesen elkezdtem húzni kicsit odébb a tömetől, és a fagyöngyöktől hogy egy szabad kipakolt asztalra le tudtunk végre ülni.
- Benjamin Ray Freaser - mondtam végül én is, és nagyon reméltem, hogy így sem ugrott be neki ki vagyok. Nem is tudtam volna megmagyarázni, hogy miért nem akartam. Nem akartam, hogy azt lássa, hova jutottam. Nem akartam azt, hogy megkérdezze mi lett velem. Nem akartam semmit. De belül mégis...egy kicsit... egy nagyon kcsit...reménykedtem. Közben kiszedtem a kajámat, és azt is felé toltam. - Vehetsz ebből is, egyedül képtelen lennék megenni... - sóhajtottam kicsit talán túlságosan letörten. Az étvágyam és akedvem is drasztikusan csökent május másodika óta.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Rayla Blake - 2019. 12. 09. - 21:45:59
B   e   n   j   a   m   i   n
(https://i.pinimg.com/564x/a0/27/32/a027329da446c792abfeb51348febd9c.jpg) (https://66.media.tumblr.com/47fcd720835db570de8b0a300f1b3363/tumblr_oz6o9olgph1sw0b2ao6_400.gif) (https://i.pinimg.com/564x/8c/5d/87/8c5d87ec847756f854e3d5d3b86599af.jpg)

l'inverno è qui

2000. december 21; Roxmorts; öltözet (https://i.pinimg.com/564x/cf/9f/06/cf9f061a127efd126d3054acbcd807ae.jpg)


Mire kivergődtünk a tömegből, addigra még legalább hatszor egymásnak lökdöstek az emberek, de aztán végre kijutottunk, bár a forrócsokim tejszínhabjában esett egy kis kár - meg a kabátunkban -, dehát efelett hajlandó voltam eltekinteni. Izgatottan leskelődtem körbe, hogy megpillantsak valami kajás bódét, még ha a fiú keze tele is volt mindenfélével. Na meg, ha már a srác... Siralmas. Komolyan, siralmas, hogy lehet valakinek ennyire rossz a kedve, costantemente?! Legalábbis, mióta egymásnak vergődtünk, olyan a feje, mintha megnyúztam volna a macskáját.
Úgy döntöttem, nem adok neki több időt depizni. Kirángatom a szarkedvből, mert hogy lehet már így viselkedni? Karácsony vaaaaan!
- Hát igen, eléggé éhes vagyok, de út közben az árusok feltankoltak kajával... - Én már kézen fogva húztam is tovább, mert kiszúrtam valamit a távolban. Kaja, kaja, kajaaaa...
- Úúúú! Szóval nekem is csak életunt fejet kell vágnom, és megdobálnak ingyen kajával? Ez de állaaat... - De amúgy tényleg, hát imádnám. Azért felvigyorogtam rá, hogy az életunt megnevezésért ne haragudjon meg, meg ilyesmik. Tulajdonképpen nem tudhattam, mire ez a nagy rosszkedv. És tovább gondolva, nem is volt hozzá közöm. De valamiért nem bírtam, ha szomorúak az emberek a környezetemben. Én is rosszul éreztem magam tőle. Talán a legtöbben nem gondolnák, de belém is szorult empátia, egy egészen nagy csuporral.
- De a mézeskalács emberem megszökött. - Na, hát említett empátia ide-vagy oda, ezen hangosan felnevettem, még a még depisebb feje ellenére is. Sőt, meg is kellett állnom, mert annyira elkapott a nevetés a szavaira. Megszökött! Végem!
- Zseniális - vigyorogtam szélesen. - Zseniális vagy, hogy csináltad?
Tényleg tudni akartam a titkát. Hogy lehet valaki ennyire lehengerlően bénán cuki?
Arresto, cukit mondtam?!
Na, hát gyorsan tovább is indultam, mert kiszúrtam egészen közelről egy kajás standot, és itt már nem álltam meg, előjött az éhes olasz énem, és át is verekedtem magam a tömegen a finom illatok irányába. Fel se tűnt, hogy a srác alig tud követni, csak mikor félig lihegve ért be, már a mindenféle finomság előtt állva.
- Válassz valamit... Meghívlak rá. - Felcsillantak a szemeim, ahogy fellestem rá. Óóóó, oké... hát rendben, nem fogok ellenkezni.
Azt hiszem, eddigi egész életemben több pénzem ment rá kajára, mint bármi másra, úgy összesen. De nem tehetek róla, életem az evés. Minél hizlalóbb, ráadásul, annál jobb. Ami elég gáz, na... De amúgy komolyan fogalmam sincs, hogy nem híztam még el totálisan. Tényleg egy kicsit többet zabálok a kelleténél... És igen, ezt nagyon nehéz bevallani, de hát na, elkapott az őszinteség, meg minden... Na, de inkább örülök, hogy jó géneket örököltem. El se hinnéd, hogy nézett ki világéletemben apu anyukája. Egész nap sütögetett - na mondjuk főleg nekem -, és az alakjáért szerinte hetven évesen is sok fiatal nő ölt volna. Szóval ja, a dolog valahova ide vezethető vissza. Na, meg anya is elég nádszál, ami azt illeti. Ha nem sportolnék, valószínűleg én is laposabb lennék, mint ez a pad itt előttünk.
- Hmm... Egy olyat szeretnék! - Valami hamburgerszerűség volt, más névvel, amivel nem volt kedvem bénázni az olasz akcentusságommal, így maradtam a jó kis, izgatott vigyoros bökdösésnél, aztán saját angyalomként pislogtam fel Benre, ahogy tényleg kifizette az adagomat. Hát, azért tényleg az a minimum, hogy felvidítom. De, hé... hé... LÁTTÁTOK?! Elmosolyodott, én láttam! Az már persze más kérdés, hogy a bemutatkozásomon, de hát na, mellékes, ha végre nem olyan savanyú feje vágott. A vonásai itt fel is ragyogtak, és egy pillanatra még el is merengtem az arcán.
Minden köntörfalazás nélkül, megállapítottam, hogy sokkal jobban áll neki, ha mosolyog. És erre az én ajkam sarka is felfelé görbült.
- Egészségedre! - A néni felém nyújtotta hamburgert egy kis szatyorban, valami pedig csillogott a szemében, ahogy a mellettem magasodó fiúra is felsandított. Kicsit felhúztam a szemöldökömet, de nem sokáig foglalkoztam vele, le sem esett, hogy milyen látványt nyújthatunk éppen, inkább csak a korgó gyomromra figyeltem.
Mire feleszméltem, már kézen ragadott, és ezúttal ő kezdett el húzni valamerre, én pedig addig még egy pár pillanatig, továbbra is azon a vigyoron agyaltam. Valami ismerős volt benne, fogalmam sincs, hogy mi, talán hülyeség, de elég volt ahhoz, hogy kicsit idegesítsen.
Egy padhoz huppantunk le, ahol ő is kipakolta a szerzeményeit, és be is mutatkozott.
 - Vehetsz ebből is, egyedül képtelen lennék megenni...
- Vaóó... Ez király - pillantottam végig a kincsein, ahogy kicsomagolgattam a hambimat a zacskóból. Oww, nyami! Na de, talán kicsit gázul kéne éreznem magam a tény, hogy tudom, amiket most ide kipakolt, én simán betömném egyedül... Egy óra se kéne. Komolyan.
Aztán egyszer csak a zacskóból kirobbant néhány apró kis flitter, beterítettek mindkettőnket a rózsaszín kis papírdarabok, de ezen kívül, az asztalon hirtelen az összes egy kupacba húzódott, és nem elég, hogy néhány közülük kis vörös rózsafejjé változott, még apró, szívecske alakú, és azt hiszem... hm, igen, vanília illatú gyertyák is gyulladtak, nem törődve a hóeséssel.
Csak pislogtam az újdonsült randihelyszínre egy darabig, aztán fellestem Benjamin arcára.
- Ó... hát oké.. - Szavaimra pedig a legnagyobb nyugalommal, beleharaptam a hamburgerembe. - Hmmm! Isteni!
Tényleg az volt, minden klappolt benne. Kiélveztem a falatot, aztán megtöröltem a számat egy darabka, rózsaszín szalvétával, és a fiúra vigyorogtam.
- Kitalálom, még fagyöngy is van a fejünk felett... - Inkább fel se pillantottam, mert biztos voltam a válaszban. Helyette tovább eszegettem. Hát, engem nem különösebben zavar ez az egész hülyeség, amíg a kaja kurvajó...
Egy kis ideig csak kiéveztem a falatozást, az egyre finomodó hópelyheket, és a helyzet humoros gunyorosságát, amelyet én bevallom, egészen élveztem.
- Hmm... Benjamin... Ismerős vagy nekem... - jött aztán csak egyszer az ajkaimra, ha beállt köztünk egy kis csendes pihenő. Közben épp belekortyoltam a forrócsokimba. Persze,, úgy is beleéghetett az arca a memóriámba, hogy csak megpillantottam egyszer a folyosókon, de valami azt súgta, ennél többről lehet szó. - De nem különösebben rémlik, hogy honnan.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Benjamin R. Fraser - 2019. 12. 11. - 12:20:10
21/12/2000
● RAYLA ●
⭃ Minek jöttem én ide? ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/1b/a0/91/1ba0910e6b65ebbc45ce00dce2fde109.jpg)


(https://data.whicdn.com/images/182933478/superthumb.jpg?t=1434075514) (https://data.whicdn.com/images/151074964/superthumb.jpg?t=1418358009) (https://data.whicdn.com/images/15078053/superthumb.jpg?t=1316717597)

Shake it up, shake up the happiness
Wake it up, wake up the happiness
Come on all, it's Christmas time

(https://www.youtube.com/watch?v=J-8VCL4uSUc)

Nem hiszem el, hogy valaki ezt tök szórakoztatónak találta. Vagyis gondolom én is körberöhögtem volna anno egy ilyen szerencsétlent, mint aki én vagyok, de azért na. Nem is tudtam, hogy örüljek-e vagy sírja azon, hogy még ilyen cseszett szar kedvvel is szórakoztató voltam. Ugyanis szerettem szórakoztatni, d emost valahogy ezzel nem ez volt a szándékom. Azt hiszem Aidennek igaza volt abban, hogy mindegy hogy nézek ki, így is úgy is nevettséges maradok. Felsóhajtottam. melleleg hogy lett ebből a lányból ilyen tök pörgős csaj? A süveg biztos a jövőbe látott vagy nem tudom, de a Hugrások személyisége minidg is nagyon vicces volt. Sok barátom volt köztük is, bár jelenleg egyikkel sem tartottam évek óta a kapcoslatot. Valószínüleg vele is az lesz, hogy csak ma találkoztam vele hosszú évek óta először és utoljára így kicsit már tutinosabban tudtam elengedni ezt az egészet. Úgysincs senki aki egy ilyen szerencsétlennel akarna együtt lenni, tökre lehúztam eddig is mindeki hangulatát.
- Úúúú! Szóval nekem is csak életunt fejet kell vágnom, és megdobálnak ingyen kajával? Ez de állaaat... - Rásandítottam és fürkésztem kicsit az arcát, hogy ezt mennyire gondolta komolya, de valamiért olyan őszinte lelkesedés fűtötte minden iránt, hogy inkább ráhagytam. Hát ha te így gondolod. Legyen akkor állaaat. Még mindig vérzett a szíve attól az öngyilkos mézeskalácsembertől, és még a halála is, jaj, az a reccsenés, és ahogy szétlapult a hóban, hát rettenetesen fájdalmas volt. Még látni is.
- Zseniális vagy, hogy csináltad? - rögöte el magát. Amikor kicsi volt sose láttam nevetni, pedig egyszer-kétszer elmentünk egymés mellett, de aztán hiába integettem neki, úgy nézett ki teljesen megfeledkezett rólam. AMit végül nem is csodáltam, kicsit talán túlzásba vittem. Bár nem tagadtam sosem, hogy igazából rajta kívül egy lányt sem vittem el még a Konyhába. Szóval nagyon is lovagias gyerek voltam.
- Ez az én különleges skillem - dünnyögtem, mert nem voltam benne biztos, hogy érti a kocka szlenget. Szerettem videójátékozni, bár Aiden nélkül tök unalmas volt minden, és inkább már csak porosodtak a padláson a konzoljaim és a játékaim. Minden esetre sokkal jobban állt neki, hogy ilyen vidám volt, mert ahogy elnéztem, nagyon is szépen mosolygott. De hova gondoltam megint, úgysem fogunk többször találkozni,  főleg úgy, hogy nemsokára el is ballagok. Na de hova. Nincs is célom.
Ahogy végül sikerült letelepednünk valami asztalhoz, ahogy kibontotta a kaját, midnenféle rózsaszín meg nem tudom én mik hánykódtak ránk, és te jó ég, mi ez a rózsaszín romantikus hangulat? ENnyire egy párnak néztek volna minket? Nagyszerű. Mert minden bizonyára bejött neki az én savanyú képem, hát hoogyne. A néni biztosan rövidlátó volt vagy mi.
Ahogy magam elé húztam néhány kaját, lesepertem a fejemről a szívecske alakú szírmokat. Meg akartam kérdezni, hogy neki ez nem kínos-e, de teljesen belefeledkezett az evésbe. Nos, mondjuk én is szerettem enni, legalább ennyi közös biztos hogy van bennünk. De mégis hova gonoldtam már megint.
- Hát jó étvágyat... - amíg ettünk, egy ideig csenbden elmerültünk az ízek finom világában, és esüszöm csak a kaják miatt nem lettem öngyilkos. Ki tudja milyen cucc van a túloldalon, lehet sose leszek éhes, de biiztos hiányoltam volna mindent. Mégsem ettem olyan jóízűen, ami tökre ellentmondsos volt, mert hiába szerettem enni, az ízek olyan semmilyenek voltak, hogy egyre kevesebbet ettem, és egyre kevésbé élveztem, így nem is csoda, hogy egy csomót meghagytam az én adagomból. Ha Rayla nem finnyás, majd odaadom neki. Azért fel-fel lestem rá, mert na. Még minidg meg voltam lepődve, hogy ennyire eleven lett.
És mennyire megkönnyebbültem, hogy nem emlékszik rám. Lehet a sokk miatt el is felejtett. AMi jó is volt így.
- Nem fontos, hogy ki vgayok, úgysem számít. Biztos láttuk egymást a folyosókon - sóhajtottam fel, de még én is meglepődtem milyen keserű szájízzel mondtam ezt. Egy ideig gondolkodtam, hogy mit is kéne beszélgetni vele, mert hát az oké volt, hogy régen mindig rámjött a szófosás, most ez tökre nem ment. Egyáltalán mit kérdezzek? Várod az RBF-et? Na persze, ki bezsél karácsony előtt erről? Az meg, hogy hol tölti a karácsonyt megint csak túl személyes lenne. Szóval a világ legáltalánosabb és legénább szövegével huzakodtam elő, miután megettük a kajánkat.
- Egyre sűrűbben esik a hó.  - Gratulálok, megnyerted ezzel az év leghülyébb szövege cím első helyét. - Elsétálhatnénk még azok mellett a bódék mellett, utánuk van egy kisebb kocsma, ha melegedni akarsz - mondtam, bár azért a kocsma sem egy ideális "hívjunk meg oda egy lányt" szöveg.
Bármit is reagált erre, vagy bármit is mondott, inkább csendesen összeszedelőzködtem közben, miután ő is befejezte az evést, és megindultuk valamerre. Egyre srösödött a tömeg, és bár nem nagyon akartam mézeskalácsot enni megint, csak összefutott a nyál a számban, ahogy azt a bódét megláttam, így oda tereltem finoman Raylát is. Volt ott midnenféle forma és alak, még láttam házimanósat is, bár az kicsit morbid, de egy Malfoy kaliberű elmebeteg úgyis megvette volna szerintem. De a sárkányos, és seprűs, meg kviddicses mézeskalácsok tök jól néztek ki. Nem veszek többet mézeskalácsebmert, így kértem egy csomót a kviddicsesből.
- Válassz te is nyugodtan, meghívlak rá - fordultam felé, amúgy is béna, ha egy lán yúgy fizet, hogy mellette van a fiú is. Apám túlsáágosan is ilyennek nevelt. Aztán nem hallottam, hogy mit mondott, így közelebb hajoltam hozzá, mert zaj volt, rikácsolt a kórus, meg a bódés emberek, így kissé talán túl közel is kerültem a szájához...Majd csak azt éreztem, hogy valaki nekem jött, majd a szám az övéhez ért.
Na jó. Nekem végem.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Seamus Finnigan - 2019. 12. 17. - 12:29:50
Avery
2000. december
(https://i.pinimg.com/564x/14/3a/5c/143a5cd5d0e11fcaf73211b507d19794.jpg)

Roxmorts
outfit (https://i.pinimg.com/564x/c5/1f/e3/c51fe3f9c4997ca832fac6a35b4c4150.jpg)

Nem mondom, hogy teljesen elvesztek a dolgok Averyvel, de azért rám telepedett szokás szerint a bizonytalanság, amiért olyan ritkán látom őt. Persze ott volt az a vajsörözés novemberben, meg egy nagy séta a faluban, de valahogy úgy éreztem, nem tettem magam rendesen oda a dolognak. Talán azért, mert időközben Deannel is egyre többet találkoztam és egészen belemerültem a jövőm tervezgetésében. Leadtam a keresztféléves jelentkezésemet két akadémiára is, bár nem látom valószínűnek, hogy bárki éppen engem akarna páciensek közé engedni… még a végén lerobbantanám a szerencsétlen fejét. Mindenesetre az már bizonyossá vált, hogy egyre inkább kezd oszladozni a melankólia, ami az elmúlt éveimet jellemezte. Mintha csak kezdenének helyre állni a dolgaim.
Averyn gondolkodtam, mikor beléptem a Roxmortsban tartott adventi vásár forgatagába. Talán már nem is volt a kastélyban, hiszen van családja, aki hazavárja az ünnepekre. Én mégis, ahogy a szemem sarkából rápillantottam, azonnal a kedves mosolyára gondoltam. Szívesen karomtam volna át és sétáltam volna vele jó messzire az éppen rikácsoló kórustól. Valamelyik levélben persze volt szó arról, hogy majd összejövünk karácsonyozni valamikor, de pontos időpontot nem beszéltünk meg… mégis úgy tűnt, itt az ideje beszerezni valami ajándékot. Nem értettem a női dolgokhoz, ezért csak valami apróságot akartam, aminek biztosan örül. Szóval meg is álltam röktön a harmadik standnál, ahol egy kedvesen mosolygó, fiatal boszorkány árult szappanokat, meg hajápolásra szolgáló bájitalokat. Persze Averynek gyönyörű haja volt, kizárt, hogy bármiféle különleges ápolásra szorulna.
– Segíthetek kedvesem? – kérdezte az eladónő. Biztosan észrevette, milyen tanácstalan vagyok és hát az nem is volt nehéz éppenséggel. Szerencsétlenül ácsorogva, hunyorogva olvasgattam a fiolák feliratait… és már meg sem rázott, hogy egy kisebb vagyonba kerül az ilyesmi. 
Már éppen felemeltem a fejemet, hogy válaszoljak: „nem köszönöm.” Azonban megpillantottam a fagyöngyöt, éppen a fejem felett és már megint Avery jutott az eszembe. Vajon mit csinál éppen most.
– Ha itt lenne a kis barátnője… – mosolyodott el az eladónő. Nekem ez persze túl nyálas volt. Így azonnal zavartan tettem hátra egy lépést. Aztán úgy voltam vele, hogy most jobb lesz menekülni innen, mielőtt még a szerelmi életemre terelődne a hangsúly. Persze én már magamban rég barátnőmként tekintettem Averyre, de ki tudja ő mit gondol rólam… A nők túl bonyolultak.
– Köszönöm, nem kérek semmit. – böktem oda nagy nehezen, aztán egyszerűen csak elsétáltam onnan. Reménykedtem, hogy most már nem lesz gond és többen nem akarnak romantikus utalásokat tenni nekem. Arra azonban nem számítottam, hogy a következő lépésemmel beleütközöm az irritáló kórusba, mert annyira nem figyeltem, majd azok meglökve eltaszítottak maguk közül, hogy még valakibe belecsapódjak a szó szoros értelmében. Már csak abban reménykedhettem, hogy nem volt nála egy adag forró csoki, ami aztán a nyakamban köt majd ki.



Cím: Re: A Főutca
Írta: Avery Cassen - 2019. 12. 21. - 17:40:32
SEAMUS
(https://i.pinimg.com/564x/3c/a1/8f/3ca18f973eba41b1868cd315a802a6be.jpg)
2000. december 21.

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/f9/cf/9c/f9cf9c493f42e254ee8a2d8aa94a1888.jpg)



Végigverekedtem magam a felgyűlt embertömegen, és mélyen kifújtam a levegőmet, miközben igyekeztem lenyugtatni a vágtató szívemet.
Ne parázz már ennyire, ne legyél már ennyire rohadt paranoiás. De képtelen voltam nem az lenni.
Na de egyáltalán minek jöttem ide? Bár maradtam volna a seggemen, de igazából úgy voltam vele, hátha összefutok Sophieval vagy valakivel, de őszintén, nem elég, hogy ez nem történt meg, de most inkább csak méginkább el akarok innen húzni a francba, mint valaha életemben. Komolyan mondom, annyira nyugis volt minden évem. Imádtam a Roxfortot, minden olyan egyszerű volt - persze a háború egy más dolog -, ez volt az a része az évnek, amíg nyugodt lehettem és élvezhettem az életet mindenféle szarság nélkül.
Erre most csőstül zubog a nyakamba minden, hát baromi jó.
Igyekeztem elkerülni, hogy valaki felborítson és hasraessek, ellenben meg kifele sasszéztam a tömegből. Ötletem nem sok volt, hogy mihez kezdek, amint már nem vesznek körbe ennyien, sőt, abban sem voltam biztos, hogy úgy nekem jobb lesz, de nem bírtam itt maradni. Persze mindez lehet, hogy tényleg csak paranoia volt. Nem emlékszem a fickó arcára... fekete lepelben meg bárki lehet. Tulajdonképpen meg abban sem vagyok biztos, hogy engem bámult.
De nem érdekel. Jobb félni, mint megijedni, és pláne jobb félni, mint kinyiffanni, nem? Azóta, hogy már egyszer összekeveredtem egy ilyen feketébe burkolózott alakkal a faluban azután az erdős faszság után, hát... igazából nem  tudom, hogy  mit éreztem. Féltem, mert hülye lettem volna nem beparázni ettől. Ugyanakkor dühös is voltam, mert ő kevert bele, csak és kizárólag ő, és nem hiszem, hogy teázgatni akar velem az a fickó, és a fenébe, ha...
Mélyen bekaptam a levegőt. Nyugalom. Nyugodj már meg!
Fekete kabátom ujja alatt szorongattam a pálcámat, ami kicsit azért adott egy kis biztonságérzetet. Az, hogy már a sulin kívül is varázsolhattam, erősen hozzáadott a magabiztosságomhoz, de az méginkább megnyugtatott volna, ha tudtam volna, hogy nem kell használnom.
Aztán ahogy kifelé meneteltem, egyre fogytak az emberek, már nem tapostak méterenként a lábamra, hátra is sandítottam, hogy felmérjem a terepet... és erre valaki belém csapódott oldalról, hogy igazából fogalmam sincs, abban a pillanatban mi fogott meg, és mi miatt nem vágódtam bele a legközelebbi forraltboros bödönbe fejjel. Ellenben a vállamba az ütközés hatására fájdalom nyilallt, hogy fel is morrantam, egyszerre kifejezve a nemtetszésemet és a fájdalmamat. Az átok helye még mindig nem gyógyult meg teljesen, ami azzal járt, hogy szinte folyton sajgott, pláne, ha valaki még vállon is futott.
Azon gondolkodtam, kedvesebben, vagy kevésbé jólnevelten küldjem el az illetőt a fenébe, miközben arra fordultam, ám ahogy realizálódott bennem, ki is a támadóm, eltátottam a számat.
- Seamus...? Szia! - Hogy örültem-e neki? Te jóságos ég, hát sírni fogok. Ezernyi kérdést tehettem volna fel, hogy hogy van, mit csinál itt, örülhettem volna látványosabban, de képtelen voltam kibökni bármit is a számon, csak átöleltem, és hozzányomtam arcomat, hogy beszívjam illatát.
El se tudom mondani, mit éreztem, annyira megnyugtatott, hogy itt van, hogy pont ő ütközött belém, és csak kapaszkodtam belé néhány hosszú pillanatig, mire végre képes voltam megszólalni.
- De örülök, hogy látlak... - Talán nem is sejtette, hogy mennyire komolyan gondolom. - Hogyhogy itt vagy?
Ekkora már lassan összeszedtem magam, és picikét távolabb húzódtam, így végre legalább az arcára fel tudtam pillantani normálisan, de azért még mindig közel maradtam. Csak úgy tekintettem oldalra megint, de utána ismét rá figyeltem, mert ahogy kezdtem normálállapotba kerülni, tényleg elképesztően örültem, hogy találkoztunk, ami komolyan valami isteni csoda volt. Erre el is mosolyodtam, és közelebb húzódtam megint, hogy egy kis csókban megtalálják egymást az ajkaink, ha ő is szeretné.



Cím: Re: A Főutca
Írta: Rayla Blake - 2019. 12. 23. - 11:16:45
B   e   n   j   a   m   i   n
(https://i.pinimg.com/564x/a0/27/32/a027329da446c792abfeb51348febd9c.jpg) (https://66.media.tumblr.com/47fcd720835db570de8b0a300f1b3363/tumblr_oz6o9olgph1sw0b2ao6_400.gif) (https://i.pinimg.com/564x/8c/5d/87/8c5d87ec847756f854e3d5d3b86599af.jpg)

l'inverno è qui

2000. december 21; Roxmorts; öltözet (https://i.pinimg.com/564x/cf/9f/06/cf9f061a127efd126d3054acbcd807ae.jpg)

Talán a kaja is közrejátszott, de elég hamar elengedtem a témát, hogy most mi is olyan ismerős rajta. A neve? Az arca? A depije? Passz, de egyszer úgyis eszembe jut majd, nem? Nem idegeskedtem sokáig a témán.
A kipakolt kaják és a mindenfele hullott fecnik meg rózsaszirmok felett felpillantottam, el a fiú válla felett is, a tömegre, a háta mögött dalolászó kórusra és a sűrű hóesésen át a kastélyra. Ideje lett volna már megszoknom ezt a világot, nem igaz? De akárhova néztem, csak azt juttatta eszembe, hogy Olaszországban ezzel szemben mennyivel másabb minden, az épületek, az időjárás, az emberek. Minden apró kis szó eszembe juttatta, hogy ez olaszul mennyivel szemben hangzik, és ez bizony így ment már évek óta. Nem javult. Ilyen maradok, azt hiszem.
Persze ez most nem is volt fontos, nem kellett volna annak lennie. Hiszen egyelőre a hazatérést illetően is kettős érzéseim voltak - fogalmam sincs, mi a legújabb, amivel anya előállt, a legutóbbi leveleit még mindig bontatlanul őriztem a fiókban. Majd azt mondom, béna a baglya, és nem értek el hozzám a fecnik.
- Elsétálhatnánk még azok mellett a bódék mellett, utánuk van egy kisebb kocsma, ha melegedni akarsz.
Visszapillantottam Benre, ahogy kisöpörtem az arcomból egy hópihék fedte tincset, és elvigyorodtam. Tulajdonképpen örültem a meghívásnak, ezek szerint csak nem lehettem olyan förtelmes társaság számára, még ha a vérmérsékletünk pontosan az ellenkezője is volt egymásnak. Ő nyugodt, kissé talán túl melankólikus, én pedig általában ezerrel pörögtem. Még akkor is, ha belülről nem így éreztem. Azokat az érzelmeket, amikről kissé kínosnak éreztem másoknak vallani, inkább elnyomtam magamban és nem beszéltem róluk. A szomorúság, a kétségbeesés, tanácstalanság, félelem... Nekik sosem volt helyük az életemben, sosem bírtam velük, és anya sok mindent kiváltott közülük a dühöm mellett.
Ezért volt olyan borzalmas a levelekre gondolni. Vagy a kis tetőtéri lakásunkra, ahol anya festményei, ecsetei és vázlatai hevertek mindenfele a dohos helyiségben. Utáltam azt a bezártságot, a szűkséget...
- Karácsony van... - Szinte fel sem fogtam, hogy ezt hangosan is kimondtam, miközben felpattantam, és az említett bódék fele lestem. - Király, menjünk!
Összepakoltuk hát a maradékot, aztán nekivágtunk ismét az emberek közt. Az oldalt húzódó árusokhoz keveredve nézelődtünk, volt itt minden, karácsonyi díszek, éneklő diótörő, angyalka, vagy tököm tudja, mi akart ez lenni, meg egy csomó fagyöngy mindenhol. De legalább az őrült manók errefelé már nem randalíroztak.
Ben eközben kiszúrt egy bódét, amihez közelebb is ólálkodott, én meg követtem, már amennyire tudtam a tömegtől, de igyekeztem nem lemaradni. Mindenféle alakú mézeskalács hegyeket láttam, az ezeket áruló nő mellett pedig egy extrán hatalmas mézeskalács katona ringatta magát, és integetett az arra nézőknek. Hát ez félelmetes... Gyorsan el is kaptam a tekintetemet, ahogy észrevett.
- Válassz te is nyugodtan, meghívlak rá - fordult felém a srác, mire tovább fixíroztam a süteményeket. Ahogy észrevettem egy gyönyörű darabot, felcsillant a szemem.
- Woo... - Egy balerinát ábrázolt tökéletes pontossággal és precízséggel, szóval már éppen rá mutattam volna, de aztán el valahogy nem sikerült.
Egy pillanatra ugyanis elveszítettem a kontrollt az események felett.
Csak visszasandítottam Benre, aki már ekkor is nagyon közel járt, ám a következő pillanatban a maradék távolság is megszűnt. Csak lefagyva álltam, ahogy a szája az én számra tapadt, és próbáltam kitalálni, mi a jó istent kéne most erre reagálnom.
Úgy értem, a hóba fojtsam bele, vagy a mézeskalácsokba?
A pillanatnyi sokk után aztán erőt vettem magamon, és eltoltam magamtól, aztán valószínűleg úgy méregethettem, mint egy idiótát.
- Hát ez nagyon... imponáló volt, köszönöm szépen... - motyogtam egy kis zavarral fűszerezve, ami egyébként szintén ritka érzelem volt felém. - Őőő... hát akkor kösz a kaját, meg minden...
Meg sem vártam a válaszát, csak ahogy tudtam, hátrálni kezdtem, továbbra is furán méregetve a fiút, aztán sarkon fordulva. Hát ez extrémen fura és kínos volt, és te jó ég... Oké, azt hiszem, itt az idő visszamenni a kastélyba és a sárga falak közé fojtanom magam.
Még egy rövid pillantást vetettem vissza rá, aztán összébb húztam a kabátomat, és megpróbáltam kikeveredni a tömegből. Talán én adtam kétértelmű jeleket... vagy picsa se tudja... de azt hiszem, már most elég volt a karácsonyból, pedig még el se kezdődött.

☼ Köszönöm a játékot! ☼


Cím: Re: A Főutca
Írta: Seamus Finnigan - 2019. 12. 30. - 12:44:12
Avery
2000. december
(https://i.pinimg.com/564x/14/3a/5c/143a5cd5d0e11fcaf73211b507d19794.jpg)

Roxmorts
outfit (https://i.pinimg.com/564x/c5/1f/e3/c51fe3f9c4997ca832fac6a35b4c4150.jpg)

Hogy mi történt? Ki tudja? Egy pillanat, annyi volt az egész, aztán megéreztem az ismerős illatot, az arcomon végig cirógattak a szőke tincsek és aztán megpillantottam azt a kedves, mindig ragyogó kék szempárt. Olyan sorsszerű volt ez az egész, mint a kemare-i ütközésünk… a gondolatba bele is borzongtam, pláne, mikor kiejtette a nevemet. Akkor már biztosan tudtam, nem csak a hidegtől hallucinálok, tényleg ott állt velem szemben.
– Seamus...? Szia! – Ahogy átölelt megint átfutott rajtam a felismerés, mekkora hülye voltam. Arról ugyan beszéltünk, hogy találkozunk a szünetben, de nem mentem eléggé utána a dolognak, hogy pontosítsuk. Túlságosan lefoglaltak az akadémiai jelentkezések, na meg az, hogy ne rontsam el a kapcsolatunkat. Annyira igyekeztem, hogy még normális barátként is elfelejtettem viselkedni.
Így hát kicsit magamhoz szorítottam. Arcomat a nyakához nyomtam, hogy még jobban érezzem az illatát. A szívem hevesen dobogva jelezte, mennyire hiányzott nekem. Kellett az a pillanat így kettesben, ölelkezve. Minden meghittség, amit ő adott hiányzott az elmúlt napjaimból… mert ilyen hülye voltam. Az összes roxmortsi hétvégén itt kellett volna állnom, hogy őt várjam, de önző voltam. Egyszerűen éreztem, hogy neki is szüksége volt rám, én pedig megvontam magam tőle. Sosem éreztem egyébként ilyet ezen kívül, s meglepett, hogy ilyen egyértelmű volt mindez.
– Szia…  – Suttogtam a puha bőrének, majd apró kis puszit nyomtam oda, mielőtt elhúzódtam volna. A szemébe akartam nézni, rámosolyogni. A szívem persze vadul zakatolt tovább, ahogy az jutott eszembe, hogy elmondom neki, véglegesítettem a jelentkezésem és már lassan a felvételi elbeszélgetés ideje is eljön. Akkor pedig aztán szükségem lesz előtte egy nagy ölelésre.
– De örülök, hogy látlak... Hogyhogy itt vagy?
– Most, hogy látlak igen…  – Egy pillanatra én is oldalra tekintettem, hogy lássam, mit nézett vajon. De nem volt ott senki különös, csak a hatalmas tömeg, így egy mosollyal az arcomon fordultam vissza hozzá, hogy aztán végig cirógassak az arcán. – És te hogy vagy?  – kérdeztem és nem akartam elengedni. Ahogy megcsókolt, én pedig viszonoztam azt, még erősebben markoltam bele a kabátjába. Hogy nem vettem észre, hogy ennyire vágytam rá? Már lassan arra is kéne valaki, hogy fejbe koppintson, észhez térítsen és ne mindenre az utolsó pillanatban essek rá.
Amikor picit elhúzódott oldalra pillantottam. Volt ott egy forraltboros bódé, így kicsit közelebb húztam Averyt, elkerülve a tömeg. Ujjaimat belefúrtam a szőke tincsek közé és még egy rövid csókkal illettem azokat a csodaszép ajkakat.
– Meghívtatlak egyre?  – böktem a bódé felé és óvatosan a tömeg felé kezdtem húzni. Még mindig alig hittem el, hogy ez a valóság, talán azért, mert mostanában nagyon ritkán voltam ennyire önfeledten boldog. – Azt hittem már hazautaztál karácsonyra.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Avery Cassen - 2019. 12. 31. - 11:58:55
SEAMUS
(https://i.pinimg.com/564x/3c/a1/8f/3ca18f973eba41b1868cd315a802a6be.jpg)
2000. december 21.

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/f9/cf/9c/f9cf9c493f42e254ee8a2d8aa94a1888.jpg)


Egyszerre volt ismeretlen és mindennél kézenfekvőbb az az érzés, ahogy az ölelésébe simultam, ahogy forró puszit nyomott a nyakamra, ahogy megcsókoltuk egymást... Kicsit még idegen volt, hogy valakinek a jelenléte csak így megnyugtasson, szavak és különösebb tettek nélkül, az pedig egyenesen arcon csapott, hogy mennyire hiányzott. Az elmúlt időben annyira le voltam eresztve, hogy lényegében csak léteztem, most pedig hirtelen ismét mindent éreztem, ahogy a hajába túrtam ölelés közben. Elégedetten végigfuttattam ujjaimat a tincsei közt, és beszívtam az illatát. Már nem fájt semmi, nem idegeskedtem, nem akartam innen menekülni, semmi nem érdekelt, csak Seamus. Ez pedig, amellett, hogy még meg kellett szoknom az érzelemhullámot, csodálatos volt. Ezek az apró kis érintések, csókok már nem voltak furcsák, természetesen jöttek, és talán ez volt a legjobb az egészben.
Vajon mi lehetett vele, amíg nem találkoztunk? Igaz, levelezgettünk, de az nem volt ugyanolyan, a kommunikáció egy sokkal lassabb és nehézkesebb módja, mint egymással szemben üldögélni és tényleg mesélni. Boldogan, szinte csillogó szemekkel néztem fel rá, ahogy kicsit elhúzódtam az arcára látni, és közben vissza is igazgattam a tincseit a homlokába, hogy azért ne kócoljam őket szerteszét. Imádom a haját.
– Most, hogy látlak igen… – Visszamosolyogtam, ahogy megsimította az arcomat. – És te hogy vagy?
Nem éreztem úgy, hogy titkolóznom kéne előtte, de a rossz dolgokat inkább megtartottam volna magamnak. Úgy, ahogy Elliotéknak, de mondjuk még Sophienak sem említettem. Ez úgyis egy múló dolog, pláne ha hazautazok, aztán januártól minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Ugye?
- Én is jól. Mostmár duplán jól.
Még közelebb húzódtam, hogy megcsókoljam, és egy hosszabb pillanatig csak kiélveztem a pillanatot, ahogy a szakadó hóban, egy zsúfolt vásár közepén csak egymásnak létezünk, még ha nem messze üvölt is valami karácsonyi dal. Aztán is csak egy kicsikét húzódtam el, hogy felpillantsak a szemébe, majd vissza a szájára.
- Hiányoztál - búgtam halkan. - Tényleg... Nagyon örülök, hogy itt vagy.
Kicsit fel is nevettem magamon, hogy most tényleg itt ömlengek, de aztán inkább csak nyomtam egy puszit az arcára, és belekaroltam, ahogy odébb húzott. Követtem a pillantását a bódé felé, ahonnan illatozott a gőzölgő forraltbor, ez pedig ráébresztett arra, hogy tulajdonképpen milyen hideg is van. Talán okosabb döntés lett volna felvenni egy sapkát is, és akkor nem ázott volna el a hajam mostanra. Na mindegy, ennyibe nem halok bele.
- Meghívhatlak egyre?
Mosolyogva bólogattam, bár megfordult a fejem, hogy lassan teljesen kifosztom a pénzéből a kis találkozóink alkalmával. Na, majd kárpótolom valahogy.
Ahogy közelebb értünk a kis bódéhoz, úgy valami mozgást vettem észre a szemem sarkából. Odapillantva egy kis bábuszerű izé szaladt végig a kis sátor tetején, mire pislogtam párat, hogy ezt most tényleg jól láttam-e, dehát... Amúgy meg mit is csodálkozok, vannak itt furcsább dolgok is, mint valami garázdálkodó fatörpe. Inkább vissza is fordultam, mint aki nem látott semmit.
– Azt hittem már hazautaztál karácsonyra.
- Kíváncsi voltam a vásárra - vontam meg a vállamat. - Aztán végül egyetlen barátommal sem futottam össze, szóval nem volt túl izgalmas. Éppen menni készültem, szóval pont jókor rohantál belém - vigyorogtam rá, aztán hogyha megkaptuk a bögréket, akkor óvatosan magamhoz húztam az enyémet. Bár forró volt a fala, jól esett a kissé átfagyott ujjaimnak.
- És te hogyhogy erre jársz? - érdeklődtem, ahogy kicsit odébb húzódtunk a pulttól. - Remélem, nem épp a másik barátnőddel karácsonyozol, amiben ádázul megzavartalak... - vigyorogtam rá, a szóhasználat csak utána realizálódott bennem. Bár eddig nem is kifejezetten gondolkodtam rajta, hogy milyen kapcsolatban is állunk mi egymással. - Szóval mi újság veled mostanában? 





Cím: Re: A Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 01. 02. - 16:37:51


AZ ADVENTI VÁSÁROS JÁTÉK VÉGET ÉRT!
Természetesen a játékot folytathatjátok, ám a további hozzászólások nem érnek pontot!


Cím: Re: A Főutca
Írta: Seamus Finnigan - 2020. 01. 03. - 19:32:36
Avery
2000. december
(https://i.pinimg.com/564x/14/3a/5c/143a5cd5d0e11fcaf73211b507d19794.jpg)

Roxmorts
outfit (https://i.pinimg.com/564x/c5/1f/e3/c51fe3f9c4997ca832fac6a35b4c4150.jpg)

Nem is mertem régen ilyet képzelni, ilyen szépet. Ahogy ott álltunk a hóesésben és az emberek bosszúsan kerülgettek minket, minden olyan magától értetődően tökéletes volt. A csók, az ölelés… csupa olyan dolog, amiben azt hittem, már nem lehet részem és most itt volt a maga természetességében. Nem is kellett erőlködnöm, hogy akarjam vagy ő akarjon. Ez csak jött. Egy hosszú pillanatra nem számított a tömeg, sem pedig az elhaló karácsonyi dal hamiskás csengése.
– Hiányoztál. – Jól esőn borzongtam meg erre a rövidke szóra. – Tényleg... Nagyon örülök, hogy itt vagy.
A szemébe néztem, egy aprócska pillanatra. Aztán félrehúztam a tömegből, ráérezve, hogy talán éppen most lenne itt az ideje, hogy felmelegedjünk mindketten s ne csak az ölelésektől. Úgy meséltem volna neki s úgy hallgattam volna, ahogyan ő mesél nekem. Ezért hát a forralt boros bódéhoz léptem, óvatosan húztam magammal őt, ahogy kezem a derekára siklott.
– Kérünk két adag forralt bort meg egy olyan isteni fahéjas csigát. Megosztozunk rajta? – kérdeztem Averyt, majd fizettem is a nőnek, bár nehéz volt elvonni a tekintetem a hótól csillogó, szépséges szőke tincsektől.
Aztán, míg vártuk az adagunkat, inkább csevegni kezdtem. Szerettem volna hallani hogy van és mi történik vele. Nem mindenki olyan szerencsés, mint mondjuk Dean.
– Kíváncsi voltam a vásárra. Aztán végül egyetlen barátommal sem futottam össze, szóval nem volt túl izgalmas. Éppen menni készültem, szóval pont jókor rohantál belém.
Végre megkaptunk a forralt bort is, én pedig azonnal magamhoz húztam azt. Az ujjaim azonnal megérezték a bögrén átsugárzó meleget. Ez tökéletes volt. Aztán, a szalvétába csomagolt fahéjas tekerccsel egész egyszerűen odébb indultam a kiszolgáló pulttól. Nem akartam, hogy valaki letahózzon pont akkor, amikor Averyvel vagyok.
Voltak ott kisebb asztalok, ami mellé odaállhattunk, hogy megtámasszuk magunkat. Oda aztán letettem a bögért és a sütit is, hogy teljesen Averyre koncentrálhassak. Épp csak egy kis darabot törtem le az édességből, hogy elnyamnyogjak rajta. Igyekeztem nem csámcsogni rajta, de nagyon jól esett a kellemes, karácsonyiasan-édes íz, ilyenkor meg képes voltam elengedni magam.
– És te hogyhogy erre jársz? – kérdezte aztán. – Remélem, nem épp a másik barátnőddel karácsonyozol, amiben ádázul megzavartalak... – Vigyorodott el aztán, én pedig csak egy halk röhögéssel jutalmaztam a csipkelődését. – Szóval mi újság veled mostanában?
Hümmögve lenyeltem a falatot, majd egy kortyot magamhoz is vettem az italból. Fogalmam sem volt, hogy hol kéne kezdenem a mesémet.
– Ó, hát én csak azért jöttem ide, hogy beléd ütközzek. – Vállat vontam vigyorogva. – Nem sok tervem volt ezen kívül Roxmortsba. Ja, de… a világ legjobb csajának próbáltam valami ajándékot kutatni. – Tettem hozzá aztán és óvatosan megérintettem a kezét.
A hátam mögött megint iszonyatosan hangos lett az a karácsonyi dal. Már-már bosszantó hanglejtésben persze. Szinte késztetést éreztem, hogy még közelebb húzódjak Averyhez, mintha a mi kis intimszféránk valamiféle valamiféle biztonságot jelentene a világ kellemetlen dolgai elől.
– Nem sokára megyek felvételi elbeszélgetésre. Kicsit sok volt mostanában az ügyintézés.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Avery Cassen - 2020. 01. 07. - 22:19:19
SEAMUS
(https://i.pinimg.com/564x/3c/a1/8f/3ca18f973eba41b1868cd315a802a6be.jpg)
2000. december 21.

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/f9/cf/9c/f9cf9c493f42e254ee8a2d8aa94a1888.jpg)


Megtámaszkodva a kis asztalka mellett hagytam, hogy leheletnyit hűljön az italom, közben pedig a tömeget és a közte átsejlő bódékat figyeltem. Most végre, hogy teljesen ellazultam és minden izmom lenyugodott, gyönyörködhettem egy kicsit a hóesésben meseszerűvé vált tájban. Az pedig, hogy Seamus ott volt mellettem, még jobbá tette az egészet. Picit közelebb is húzódtam, hogy ha gyengéden is, de érezzem az illatát. Azt hiszem, elkönyvelhetem, hogy életem legsikeresebb ütközése volt ő, eddig legalábbis úgy tűnt. Volt egy különlegesen megnyugtató aurája, aranyos, kisfiús kis mosolya, a csókjaiba pedig mindig beleborzongtam. Ahogy lopva rápillantottam a szemem sarkából bögrém felől, a szám automatikusan akart volna vigyorra húzódni, ezt egy aprón beleharapással akadályoztam meg, hogy ne nézzen hülyének. Aztán inkább belekortyoltam a forraltborba, és hosszasan élveztem annak gyümölcsös ízét.
– Ó, hát én csak azért jöttem ide, hogy beléd ütközzek. – vigyorgott közben. - Nem sok tervem volt ezen kívül Roxmortsba. Ja, de… a világ legjobb csajának próbáltam valami ajándékot kutatni.
Erre halkan felnevettem, még épp szerencsém volt, hogy le tudtam előtte nyelni a kortyot, és felé vigyorogtam.
- Mindjárt féltékeny leszek... Remélem, azért tényleg nagyon dögös a csaj, ha már ennyit fáradozol érte - csicseregtem játékosan, aztán, amikor újra az istenien kinéző fahéjas tekercs felé nyúlt, hogy törjön belőle magának egy kis részt, ádáz módon közelebb húzódtam, és odahajolva eloroztam az ujjai közül a darabot a számmal. Visszalendülve a helyemre csak ártatlanul pislogtam rá, és elégedetten hümmögtem egyet, ahogy elfogyasztottam a falatot.
– Nem sokára megyek felvételi elbeszélgetésre. Kicsit sok volt mostanában az ügyintézés.
- Uuuu - pillantottam ismét felé, ahogy leöblítettem az előbbi lopott falatot még egy kicsivel a forró italból. Említette, hogy körvonalazódtak benne a dolgok a továbbtanulással kapcsolatban, én pedig nagyon örültem ennek, és reméltem, hogy tényleg jól dönt, és megtalálj önmagát abban a szakban. Saját magamat is megleptem vele igazából, hogy menyire szerettem volna boldognak látni, még ilyen kevés idő után is, és pont ezért dobott most is ennyire fel a jókedve. - Kíváncsi vagyok, hogy sikerül majd, de szerintem jól fog menni. Ne stresszelj rá! - Mondja az, aki a legapróbb dolgokon képes bepörögni és órákig rágódni... De dolgozom rajta, oké? - Király leszel.
Rámosolyogtam, ahogy ismét közelebb húztam a bögrét. Bennem újra teljes káosz uralkodott a főiskolákkal kapcsolatban, egy rövid ideig tartó megvilágosodás után megint jött az elbizonytalanodás... De már megszoktam, hogy ilyen vagyok, szóval próbáltam nem pörögni jobban a dolgon, mint amennyire muszáj volt. Amúgy is, volt még időm. Meg igazából eléggé elvonták a figyelmemet a dolgok, mind a suliban, mind a levelek otthonról, Elliottól. Nagyon vártam már az ünnepeket, hogy milyen lesz velük az első karácsonyunk, de aztán minden borulni látszott Elliot mai levelétől...
Erre egy piciként lankadt a jókedvem, a bögre szélén olvadozó hókristályokat figyelgettem, a fejemet pedig Seamus vállának biccentve pihentettem.
- Szerettelek volna áthívni magunkhoz a téli szünetben, de most minden elég kaotikus... - kezdtem aztán egy kicsit halkabban. Eddig nem nagyon beszéltem neki a családomról, nem is hozta ki a szó, meg nem is voltam biztos benne, hogy hogy kezdjek hozzá, ám most valahogy éreztem hozzá magamban a lendületet. Vagy valami olyasmit... - Bár, igazából a helyzet mindig kaotikus, csak most a szokásosnál is jobban. Tulajdonképpen nyár óta nem a szüleimmel élek, ami egy elég vicces - vagy inkább keserű - történet, nem olyan fontos, csak gondoltam, megemlítem... - Hogy ha mégis elkeverednél hozzánk, akkor ne lepődj meg, hogy két pasi fog ajtót nyitni, akik közül az egyik ráadásul egy hegyomlás. Igazából a gondolat egészen nevetséges volt.
Letörtem magamnak egy kis darabkát a fahéjas csigából, ezúttal már nem tőle loptam, és csak úgy pislantottam fel az arcára. Igazából amennyire magabiztosnak tűnhettem, annyira nem voltam az, ami a mondanivalómat illeti, sosem voltam teljesen biztos benne, mivel nem untatom vagy váltok ki bármilyenféle negatívat a másikból.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Seamus Finnigan - 2020. 01. 08. - 09:43:09
Avery
2000. december
(https://i.pinimg.com/564x/14/3a/5c/143a5cd5d0e11fcaf73211b507d19794.jpg)

Roxmorts
outfit (https://i.pinimg.com/564x/c5/1f/e3/c51fe3f9c4997ca832fac6a35b4c4150.jpg)

Így kimondva, mi is áll előttem, kicsit kevésbé idegeskedtem a szóbeli felvételin. Fontosnak éreztem, hogy Avery tudja és azonnal el is mosolyodtam, ahogy érkezett a bíztatás. Kellemes melegség járt át, úgy ahogy régen, mikor még minden előtt a Roxfortban Deannek meséltem nekem fontos dolgokról… csak valahogy ezzel a szőke lánnyal még intenzívebb, még fontosabb lett az egész. Ő volt az első, aki túl tudott ilyen módon nőni Dean szerepén. Ez persze annak fényében, hogy mennyire elhanyagoltam szegényt, elég furcsa volt. Mégis, akárhányszor Avery közelébe kerültem, úgy éreztem, csak még jobban akarom őt és vele akarok lenni. Most is így volt. A szívem egyre erőteljesebben zakatolt.
– Kíváncsi vagyok, hogy sikerül majd, de szerintem jól fog menni. Ne stresszelj rá! – mondta, én pedig elvörösödtem, mint valami hülye gyerek. Nem tudom miért, de hirtelen belém csapott valami felismerés, hogy milyen szerencsés vagyok. A világ legjobb nője mondja nekem ezeket a szavakat. – Király leszel!
– Túl nagy reményeim azért nincsenek… bevallom… – hebegtem.
Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy a korábbi falatot pótolva, újra a tekercshez akartam érni. Csak pislogtam egy kicsit, majd éreztem, ahogy forrósodni kezd a pohár a kezemben. Basszus, úgy lüktetett a szívem, azt hittem menten kiszakad. Hogy lehet, hogy már percek óta beszélgetünk, már csókoltam és öleltem és most tudatosult csak bennem, hogy mekkora egy barom vagyok, amiért nem vagyok vele állandóan? Nyugi, Seamus, nyugi… nem kéne felgyújtani egy egész adventi vásárt… a bódés nénik tuti nem örülnének.
– Szerettelek volna áthívni magunkhoz a téli szünetben, de most minden elég kaotikus... – Még mindig zavartan pislogtam, éreztem hogy bennem feszül egy csomó ki nem mondott érzés, de örültem, hogy Avery mesél, az majd talán elvonja a figyelemet az égésről. – Bár, igazából a helyzet mindig kaotikus, csak most a szokásosnál is jobban. Tulajdonképpen nyár óta nem a szüleimmel élek, ami egy elég vicces történet, nem olyan fontos, csak gondoltam, megemlítem...
Hümmögtem egyet, majd belekortyoltam a forralt boromra, ami konkrétan tűzforróvá hevült az érintésemtől. Csak egy apró adagot tudtam így magamhoz venni.
– Ó! De hát akkor kivel élsz? Egy távoli rokonnal? – kérdeztem. Cseppet meglepett, hogy ez még nem került szóba közöttünk… ebből is látszott mennyire figyelmes barát vagyok. Basszus, Deannek végig igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem vagyok jó a lányokhoz. Avery viszont szinte túl kedves volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.
– Ezt eddig nem is mesélted… – Tettem hozzá, bár tudom, hogy nekem kellett volna rákérdeznem inkább. Nem tettem… hülye voltam… basszus, nagyon hülye. Erre persze lángra kapott a bögre tartalma a kezemben. Ijedtemben pedig beleejtettem a hóba. Oda is rugdostam a hideg fehérségből egy kicsit, mire az elaludt és csak gőz maradt utána. Páran megbámultak, de én azonnal Avery tekintetét kerestem.
– Már jó ideje nem lobbantottam lángra semmit csak így…




Cím: Re: A Főutca
Írta: Avery Cassen - 2020. 01. 17. - 23:47:50
SEAMUS
(https://i.pinimg.com/564x/3c/a1/8f/3ca18f973eba41b1868cd315a802a6be.jpg)
2000. december 21.

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/f9/cf/9c/f9cf9c493f42e254ee8a2d8aa94a1888.jpg)


A szemem sarkából Seamus felé pillantottam a hóesésében, ahogy tartottam egy leheletnyi szünetet a mondandómban. Nem voltam benne biztos, ezt jó ötlet volt-e most felhozni, ugyanis így éreztem, valahogy nincs itt teljesen fejben, és kérdéses volt, ennek mi az oka. Talán ez egy túl komoly téma, talán nem kellett volna pont az akadémiás dolog után felhoznom... Beleharaptam az ajkamba és inkább tényleg nem részleteztem tovább a dolgot, magamhoz emeltem helyette a bögrémet, hogy a felcsapó meleg levegő egy kis életet leheljen ne csak a kezembe, de az arcomba is ebben a hidegben.
- Ó! De hát akkor kivel élsz? Egy távoli rokonnal?
Na ja, ez volt a sztori kellemetlenebb része. Hümmögtem is egy sort, és reménykedtem, hogy beveszi, hogy az arcom csak a bögre közelségétől kezd el pirosodni.
– Ezt eddig nem is mesélted… – Erre meg tényleg elfogott az érzés, hogy talán valóban nem most kellett volna ezt felhoznom. Hiszen a család az egyik legjelentősebb része volt az életnek, meg minden... És azt hiszem, kijelenthetem, hogy az én családom nem volt átlagos. Egyáltalán. Erre meg aztán jött a bűntudat máshonnan, hogy még mindig nem írtam levelet apámnak, pedig már hónapok óta játszottam a gondolattal. Talán neki is jól esett volna... igazából azzal nyugtattam magam, hogy ez az egész kapcsolat köztünk még nincs teljesen veszve, de azért voltak rosszabb pillanataim, amikor úgy éreztem, hogy csak és kizárólag az én hibám, hogy elkergettem magam mellől, és mostmár hiába akarnám jóvátenni...
- Hát igen, tudom, nem nagyon tudtam igazából, mikor kéne ezt felhoznom, mert... Nem is tudom. Igazából... - kezdtem volna valahogy felvázolni a helyzetet Elliotról meg Natról, ám a torkomon akadt a szó, ahogy a kezében hirtelen lángok csaptak fel a bögréből. Ijedten hátrébb is ugrottam az asztaltól, hogy az én forraltboromból is kilöttyent egy kevés - szerencsére pont nem az arcomba, hanem a másik irányba, de azért az ujjamat elérte a forróság, ami elég volt, hogy aprón szisszenjek egyet. De ezzel nem is törődve sokat, nagyra nyílt szemekkel bámultam Seamus felé, ahogy rúgott egy kis havat is a már csak gőzölgő bögrére.
- Jól vagy...?! - böktem ki, ahogy a tekintetem visszakeveredett az arcára. - Ez... Ez... Szóval gyakran szoktál ilyeneket csinálni...?
Éppen csak egy kevéskét léptem közelebb az asztalhoz és hozzá, hogy felmérjem, tényleg nem sérült-e meg. Megfogtam a kezét és ezzel óvatosan közelebb is húztam magamhoz, aztán, hogyha nem találtam rajta nyomát égésnek, akkor összekulcsoltam az ujjainkat. Halk sóhajjal pillantottam a hóban fekvő bögre felé, aztán inkább még arrébb húztam, mintha attól tartanék, hogy az újra felgyullad. Közben a másik, forraltboros bögrét tartó kezemen az órámra pillantottam.
- Attól tartok, nekem lassan indulnom kell. Elkísérsz a vásár végéig? - kérdeztem, valamivel most azért halkabban, és még azért óvatosan figyelgetve, nehogy ismét... hát, nem tudom, lángba borítson valamit, vagy ilyesmi... Végigpillantottam az arcán, mielőtt elindultam volna a bódék irányába, és egy mosolyt is megejtettem, hogy megnyugtassam, igazából nem ijesztett meg, csak meglepett ez a kis tüzes attrakció... asszem.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Seamus Finnigan - 2020. 01. 26. - 15:54:29
Avery
2000. december
(https://i.pinimg.com/564x/14/3a/5c/143a5cd5d0e11fcaf73211b507d19794.jpg)

Roxmorts
outfit (https://i.pinimg.com/564x/c5/1f/e3/c51fe3f9c4997ca832fac6a35b4c4150.jpg)

Persze… ezt is rontsam el. Annyira jellemző volt, hogy abban a pillanatban, ahogy rákérdeznék a magánéletére és kicsit próbálnék figyelmesebb lenni, lángra lobban a kezemben a bögrém tartalma. Nem is én lettem volna. Valószínűleg Avery közelében olyan sok impulzus ért – természetesen nagyon is jó értelemben –, amik ezt a bénaságott váltották ki belőlem. Persze Dean valószínűleg már a hasát fogva röhögött volna rajtam, ahogy szerencsétlenkedve rugdosom a havat az égő folyadékra.
– Jól vagy...?! – Éreztem, hogy engem néz, de egyelőre nem pillantottam vissza. Még mindig a bögrét és a havat néztem, ahogy gőzölögve jelzik, sikeres volt az életmentő akcióm. Ha ekkora szerencsétlen vagyok, s még a Roxfort elvégzése ellenére sem tudom kontrollálni a mágiámat, mi lesz az akadémián? Úgy éreztem, körve fognak röhögni szép lassan.
– Igen, azt hiszem jól…  – motyogtam magam elé és minden erőmet bevetve nagy nehezen rápillantottam. A szégyen túlságosan hatott rám. – Bocsi… akkora szerencsétlenség vagyok…  – Folytattam az öngyűlöletet és végül hangos sóhajjal kissé megrúgtam a bögrét. Nem, mintha ettől a pillanatnyi bosszútól máris rendbe jött volna a lelki békém.
– Ez... Ez... Szóval gyakran szoktál ilyeneket csinálni...?
Ha nem fogja meg a kezemet és húz kicsit odébb, biztosan el is süllyedek ott helyben. Borzalmasan éreztem magam még mindig. Nem akartam állandóan leszerepelni előtte, bár ennyi időnek elégnek kellett lennie, hogy tudja milyen vagyok és teljesen elfogadjon.
– Sajnos. Gyerekkorom óta nem igazán tudom jól kezelni ezt a mágiát. Ha nyugodt vagyok nem történnek ilyesmik, de ha jól érezem magam vagy szomorú vagyok…  – cirógattam közben a kézfejét, éreztetve vele, milyen jól esik, hogy ennyire mellettem áll most. Nem tudom, mindig felzaklatott, ha akaratom ellenére lángra lobbantottam valamit, pláne az utóbbi időben. Úgy éreztem, hogy minden rám omlik és még ez is egyre kuszább, egyre veszélyesebb lett. S ha valahova nem volt szükség veszélyre, akkor az Averyvel való találkozásaim voltak. Én vigyázni akartam rá… még akkor is, ha minden jel szerint az apja nem fogja beverni érte a képem, hogy baja esik a lányának. Vigyáznom kellett rá, hiszen az elmúlt negyedévben annyi mindenben támogatott.
–  Attól tartok, nekem lassan indulnom kell. Elkísérsz a vásár végéig? – mondta és máris összeszorult a szívem. Bár, eredetileg nem is terveztük, hogy összefutunk, de most olyan nehezemre esett elengedni. Mégis mosolyt erőltettem az arcomra, annak ellenére, hogy egy pillanattal korábban majdnem felgyújtottam mindkettőnket.
– Persze.  – Bólintottam, s közelebb húztam magamhoz. Óvatosan karoltam át a vállát és vontam magamhoz, hogy finom csókot leheljek a szőke tincseire, majd elinduljunk közösen a vásár vége felé, ahonnan már pillanatok alatt az iskolához lehetett sétálni.
Megint persze ott volt a félsz: mi lesz velünk ezek után? Talán megint hetekig nem látom és valaki megkörnyékezi vagy lecsapja a kezemről egész egyszerűen. Azt pedig nem akartam. Valahogy annyi ragaszkodás volt bennem és egy részem mindennél jobban várta a nyarat, hogy hosszú napokat tölthessünk együtt kötelezettségek nélkül.
– Sajnálom, ha kicsit megijesztettelek, nem volt szándékos.  – Mondtam, mikor megérkeztünk a vásár végébe. Addig egy kicsit elmélyültem, alig mertem megszólalni, még mindig kicsit a történtek hatása alatt volt. – Megígérem, hogy megpróbálom összeszedni magam és akkor minden rendben lesz.  – Tettem hozzá és megpusziltam, mikor végre szembe fordultunk egymással. Éppen csak elhúzódtam, majd sóhajtva újra érintették ajkaim az övéit. A pusziból csók lett, hosszú ölelkezéssel.
– Szeretnélek látni a téliszünetben. Egy közös kis ünneplés. – Suttogtam az ajkainak és végig cirógattam az arcán. – Átjöhetnél egyik nap hozzánk ebédelni. Mármint, ha nem zavarnak a szüleim…  


Cím: Re: A Főutca
Írta: Avery Cassen - 2020. 02. 02. - 15:51:42
SEAMUS
(https://i.pinimg.com/564x/3c/a1/8f/3ca18f973eba41b1868cd315a802a6be.jpg)
2000. december 21.

o u t f i t (https://i.pinimg.com/564x/f9/cf/9c/f9cf9c493f42e254ee8a2d8aa94a1888.jpg)


– Bocsi… akkora szerencsétlenség vagyok...
Lágyan simogattam Seamus kezét, és a mellkasának döntöttem arcomat. Nem szerettem volna, hogy rosszul érezze magát emiatt, az én előbbi zavarodottságom és apróbb ijedtségem is egyből elpárolgott a hangjában csengő bűntudattól, így inkább csak igyekeztem mellette állni és megnyugtatni.
– Sajnos. Gyerekkorom óta nem igazán tudom jól kezelni ezt a mágiát. Ha nyugodt vagyok nem történnek ilyesmik, de ha jól érezem magam vagy szomorú vagyok... - Folytatta, közben pedig ő is megsimogatta az én kézfejemet. Felpillantottam a világoskék szemeibe, és megcsóváltam a fejemet.
- Semmi baj, Seamus. Egyikünk sem sérült meg, és ez a lényeg, oké? - Odahajoltam, és még egy csókot is nyomtam az ajkaira, hogy aztán egy kicsivel később felvessem, hogy lassan indulnom kéne. Nagyon nem szerettem volna... Bárcsak több időt tölthettünk volna együtt, nem csak elkapott egy-két órákat, amik olyan hamar elszálltak! Amúgy is sokkal vonzóbb lett volna vele tölteni az egész délutánt, ahelyett, hogy belevessem magamba az otthoni drámába... Ellentétes érzéseim voltak az egésszel kapcsolatban, de úgy döntöttem, ezt inkább nem hozom fel megint, habár jól esett volna ki beszélni. De nem, ráér még részletezni, hogy egy apa helyett kettőnek kell majd egyszer megfelelnie... Majd mondjuk elkezdem szokatni a gondolathoz, ha közeledik a nyár, és köztünk még mindig ilyen rendben vannak a dolgok. Márpedig reméltem. Nagyon reméltem, hogy semmi nincs, ami elronthatja ezt az egészet... Hiszen annyira jó volt ez az érzés, egyre inkább úgy éreztem, hogy kicsit visszatérek az életbe, amikor vele lehetek, a sok kellemetlenség után.
És vele még ez a kis beállt csend sem volt kellemetlen, csupán egy egészen kicsi szeglete, hiszen sejtettem, hogy az előbbiken agyal. Bár elsőre valóban megijesztett, de még ez a tüzes dolog sem tudott sokáig negatív érzéseket kavarni bennem... Nem féltem tőle, nem riasztott el, sőt, a vásár végéhez érve már inkább el is felejtettem, úgy belemerültem a nézelődésbe, hogy végre felmérjem a standok kínálatát, amit az előbb annyira nem sikerült. Közben pedig az én maradék forralt boromat is megiszogattam, amitől meg már pláne nem fáztam. 
Elhagytuk az utolsó néhány kis kirakodást is, itt pedig elengedtem egy szomorú sóhajt. A kastély magasra törő alakja felé pillantottam, és azt figyeltem pár másodpercig, mielőtt szembefordultam volna vele.
– Sajnálom, ha kicsit megijesztettelek, nem volt szándékos. – Erre csak megcsóváltam a fejemet. - Megígérem, hogy megpróbálom összeszedni magam és akkor minden rendben lesz.
- Tudom - bólintottam, és halványan rámosolyogtam, aztán közelebb húzódtam, amikor odahajolt egy pusziról. Abból aztán csók keveredett ki, amit egyáltalán nem bántam, sőt, még elégedetten bele is sóhajtottam a szájába, aztán, mielőtt elhúzódtam volna, még egyszer megsimogattam az arcát. Ujjaim elidőztek kicsit a szája sarkánál, ahogy ha mosolygott, megjelentek azok az aranyos kis gödröcskék.
- Legközelebb is nyugodtan belémrohanhatsz, meg ilyesmik - kuncogtam fel halkan. - Szeretem a meglepetéseket.
– Szeretnélek látni a téliszünetben. Egy közös kis ünneplés. – Erre már itt vigyorogni kezdtem. – Átjöhetnél egyik nap hozzánk ebédelni. Mármint, ha nem zavarnak a szüleim...
Egyből rá is bólintottam a szavaira. Nagyon csábítóan hangzott igazából a gondolat, hogy végre ne Roxmortsban, valamelyik kocsmában vagy esetleg az utcán kelljen összehoznunk valami kis találkozót, ráadásul az a sok cicaaaa...
- Inkább ha én nem zavarnám a szüleidet. - Megpiszkáltam a homlokába hulló tincseket. - Mondjuk két ünnep között? Levélben megbeszéljük a részleteket. Majd írok, oké? Vigyázz magadra! - Még egy gyors puszit nyomtam a szájára, aztán elhúzódtam, és elindultam tovább az úton. Pár méterrel arrébb egyszer még mosolyogva hátrapillantottam és integettem felé, de aztán meggyorsítottam a lépteimet. Mostmár éppen itt volt az ideje, hogy hazamenjek és találkozzak végre, először Adáékkal, aztán a többiekkel is... Szóval gyere csak, karácsony.


Köszönöm a játékot! A helyszín szabad.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 03. 12. - 14:56:19
Találkozás a sorssal
(https://i.pinimg.com/564x/e9/cc/4e/e9cc4ebf7910f48f154d123bf16e2eae.jpg)

Nat
2001. március 7.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/73/c1/f7/73c1f7221051270a5d4c4e57ba986d27.jpg)

Elfáradtam. Nagyon jól szórakoztam, de fáradt voltam és csak haza akartam menni. Mégis mikor kiléptem a friss levegőre és megéreztem az arcomon a hűvös tavaszi szellőt, úgy gondoltam hoppanálás előtt még végig sétálok a Főutcán. Lassan indultam hát meg a falu Roxforttól távolabb eső vége felé. Már nem volt itt olyan sok ember, ahogyan az megszokott volt. Hallottam, ahogy a cipőm sarka hozzá-hozzá csapódik a macskakövekhez. Most nem tudtam volna elbújni, de nem is volt rá szükség. Az elfogyasztott sörmennyiségtől, amit odabent elfogyasztottam, ez is zenének tűnt. Már-már dúdolni is kezdtem volna a ritmusra, mikor valami ismerős illat csapata meg az orrom.
Nem, nem lehet az, O’Mara. A hang úgy szögezte le bennem a tényt, mintha már a felvetülése is sértő lenne. Csak már úgy megszoktam a Natból áradó állandó keserű tinta aroma és az édes forró csoki illat találozását. Most is szinte ösztönösen kerestem a levegőben, majd egész egyszerűen lemondtam volna. Eleinte úgy voltam vele, hogy bizonyára csak a részegség és a túlzott izgatottság okozta. Ez a kis játék a Három Seprűben annyira felpörgetett, hogy egy pillanatra még azért is megálltam, hogy felpillantsak az égre és csak élvezzem a fölöttem húzódó, csodálatos égbolt. Ma tiszta volt és felhőmentes, így látszottak a csillagok is. Hogy én mennyire szerettem ezt a látványt. Emlékszem, mikor gyerekként az ágyamba feküdtem a nyári éjszakákon és kinyitottam az aprócska szobám ablakát, onnan figyeltem a ragyogó pontokat, míg el nem nyomott az álom.
Egy pillanatra csodálkoztam csak rá erre szépségre, majd szépen tovább indultam. S megint ismerős keserű aromát hozott felém a szél. Bele is borzongtam talán, nem tudom. Az egész olyan volt, mint ha hirtelen elvesztettem volna az eszméletem. Nem tudtam, mit látok, nem tudtam, mit csinálok, egész egyszerűen csak belesétáltam abba a hatalmas, puha, aromás valamibe, amibe már annyiszor el tudtam volna veszni… és annyiszor meg is tettem, hogy végül aztán a karjai közül kisodorjon az élet. Egy szóval személyesen Nathaniel Forestnek sikerült neki mennem, arccal a mellkasába csapódva. Éppen csak annyi időm volt, hogy átkaroljam és megtartsam magam, mielőtt lepattanva a hatalmas testről csak úgy elesek vagy valami.
– Hmm… na erre nem számítottam… – jegyeztem meg cseppet talán túl jó kedvű hangon is… pedig tudtam, hogy követett. Igen követett, ami már megsem lepett azután, hogy lefeküdtem vele párszor az elmúlt napokban, többek között egy alkalommal akkor, amikor szintén követett az Antikvárius Antikváriumába.
Belemarkoltam a kabátjába, hogy ne hagyjon még véletlenül sem elesni. Hirtelen nem nagyon találtam az egyensúlyomat és tudtam, hogy hagyja el magát akármennyire is, az ő súlyával simán megtart még ilyen szerencsétlen pózban is. Hát még is belőle áradt az a furcsa, keserű, tintás illat… de csak így, hogy közel voltam hozzá, éreztem meg a hozzá tartozó csokis-édes pluszt, amit egyébként mindennél jobban szerettem. Erre keltem régen s erre aludtam el, most azonban csak akkor volt lehetőségem érezni, ha megint összegabalyodtunk.
Nem voltam benne biztos, hogy egy szakítás után engednem kellett volna neki. De nálunk a szex sosem volt éppen olyan dolog, amit az ember egész egyszerűen el tudott volna kerülni. Hirtelen jött, hevesen és vadul, lényegében választási lehetőség nélkül. Így hát, mikor vitáztunk és szexeltünk, az csak úgy megtörtént. A legfurább pedig az volt az egészben, hogy egyetlen egyszer sem bántam meg úgy igazán. Csak féltem már ennek még egy és még egy esélyt adni, mert tudtam, hogy úgysem lesz rendben már. Úgysem lesz olyan, amilyen volt. Sőt, még a válást is intéztem volna, csak ő kerekperc kijelentette, hogy nem megy bele, még akkor sem, ha összejövök mással. Nem tudom, talán ezt volt az ő bosszúja, vagy csak valamiféle dac, mert én mondtam ki, hogy nem működünk.
– Miért követsz te engem mindenhova, hm?  – Néztem rá s nagy szemekkel pislogtam csupán. – Ez nagyon nem szép dolog, te nagy medve…


Cím: Re: A Főutca
Írta: Nathaniel Forest - 2020. 03. 15. - 11:11:23

TALÁLKOZÁS
A SORSSAL
(https://i.pinimg.com/564x/f8/73/ea/f873eabd88c75ed31430fb91b10f0f1b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/18/f5/70/18f570ea7a98e6d5b629f320578a4e9a.jpg)

Nem nagyon tudom merre tervezzek. Tulajdonképpen az egész olyan, mintha nem találnám önmagam. Csak vagyok, létezek és körülbelül ennyi. A munkáim ott tornyosulnak az asztalomon, bemegyek a kiadóba, majd este kijövök onnan és bár ültem a lapok fölött, néztem őket, de mintha nem láttam volna a sorok közé. Bármit is olvastam, bármit is láttam, bármit is írtam alá, az egész nem is számított, nem is érdekelt és nem is akartam foglalkozni vele. Talán itt kéne abbahagyni? Még ez az eshetőség is felmerült bennem, miközben azon vettem észre magam, hogy külföldi házak prospektusait nézegetem. De nem… el nem tudnám adni a kiadómat, ebben egészen bizonyos vagyok. Ezt is örökségnek szánnám Adáéknak, elvégre az anyja volt az egyik alapítója… Meg aztán, valahogyan biztos meg lehetne oldani azt is, hogy végre önműködő legyen és ne kelljen nekem ezzel foglalkoznom. Író vagyok, nem irodavezető, de az elmúlt években ez igencsak összemosódott. És most azt érzem, hogy szenvedek. Bár… tulajdonképpen önmagától az élettől szenvedek…

Borús gondolataimon Avelin sem tudott segíteni. A jósnő régi ismerősöm még kalandosabb éveinkből, aztán barátok révén találkoztunk újra. És ma egészen egyszerűen kijelentette, hogy amire szükségem van az csak egy tea és csakis egy tea. Számtalanszor észrevettem már, hogy a boszorkány bizony másképpen érzi meg a dolgokat, mint azok a hamis asszonyok, akik némi pénzért cserébe bárkinek gazdagságot jósolnak. Avelin valahogy mélyebbre látott, személyiségeden és érzelmeiden keresztül tudta mit kell mondania és mintha valahogy azokon keresztül tudott volna utat nyitni a jövő felé. Félelmetes volt néha, de nem mondom, hogy nem Ada hisztije jutott párszor erről az eszembe. Azoknak is oka van általában és lehet ezzel egyszer bizony szembe kéne nézni. Elhozom őt ide. Ez volt a terv, csak előbb beszélni akartam Avelinnel, hogy szerinte érdemes-e. De megkaptam a megfelelő választ legalább erre, meg egy nagy meleg teát, ha már a jövőmből nem is volt hajlandó elárulni bármit is…

Kicsit összehúzom magamon kabátom. Hideg még az este, hiába kecsegtet már némi napsütéssel a koradélután. Ettől még ez a tavasz eleje és bizony nem átalkodik jelezni feléd, hogy ő még visszaszundíthat téli álmába, ha éppen úgy tartja szeszélye. Kicsit meg is igazítom nyakamon sálam, miközben lépkedek a főút kövein. Gyöngyzugból kijőve még némileg józanító is ez a hirtelen hideg a benti forró teaillat után és én egy pillanatra lehunyom szemem, hogy tüdőm új lélegzethez jusson. Nem baj, hogy nem mondott semmit, igaza van. Az életem gondjait, magamnak kell orvosolni, talán jobb is, ha nem tudom mi következik ezután.

Ezután…
Nem gondoltam volna, hogy olyan gyorsasággal kapom meg rá a választ, mint ahogy eldobott kő zuhan neki a célnak. Érzem, ahogy valami mellkasomnak csapódik, majd kezek kulcsolják át derekamat. Az első és leghirtelenebb gondolatom az, hogy épp most rabolnak el a nyílt utcáról. De aztán megérzem azt az édes illatot, ami olyan ismerős, ami olyan megnyugtató és felkavaró egyszerre, mint semmi más ezen a világon.
- Elliot? – Nézek le a fekete hajzuhatagra, miközben kezemet önkéntelenül a kezei alá csúsztatom, hogy annál fogva tartsam meg. – Nyelek egy nagyot, mert igaziból fáj ilyen közel kerülni hozzá, miközben szinte reményem sincs rá, hogy ebből a valamiből, amiben most vagyunk, jól keveredünk majd ki. – Hát erre én sem. – Csúszik ki az ajkaimon, miközben próbálom őt egyensúlyba hozni, mert szerencsére magamat annyira nem kell.

- Ha követtelek volna téged, akkor azt most nem vetted volna észre. – Vonok vállat és végre sikerül két lábra és talpra állítanom magammal szemben. – Egyszerűen csak gyanútlanul sétálgatok, friss levegővel megtöltve tüdőmet, miközben te belém vágódsz nagy sebességgel. – Magyarázom és borzalmas szokásomhoz híven orron is pöckölöm kissé. - Szerintem… - Hajolok egészen közel hozzá, fájdalmasan nyelek is egyet, mert így még inkább érzem azt a mámorító illatát. – Te követsz engem, csak nem akarod bevallani, hogy ennyire hiányzom. 


Cím: Re: A Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 03. 17. - 19:24:56
Találkozás a sorssal
(https://i.pinimg.com/564x/e9/cc/4e/e9cc4ebf7910f48f154d123bf16e2eae.jpg)

Nat
2001. március 7.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/73/c1/f7/73c1f7221051270a5d4c4e57ba986d27.jpg)

– Elliot? – Ahogy meghallottam a hangján a nevem az valahogy még erősebben csapott meg, mint az illata. Ha volt valami, ami Nathaniel Forestben igazán megfogott az a mély, férfias orgánuma volt. Ki gondolta volna, hogy egy puha plüssmackó rejtőzik ez alatt? Mert én nem az biztos.
Kapaszkodtam a ruhájában, remélve, hogy ez elég lesz a néhány korsó sör után, hogy megtartsam magam, ahogyan azt kell. Ujjaim martak a kabátjába, a több réteg ruhába, ami rajta volt s azon át talán kicsit a bőrébe is. Most nem olyan hévvel tettem ezt, hogy akarom őt és az illata nem enged el. Egyszerűen úgy éreztem magam, mint aki az életéért kapaszkodik, mert hirtelen minden érzékemet támadások érték. Hol Nathaniel Forest kesernyésen édes aromája, hol a hangja, hol a szívének dobbanása ostromolt meg, amit az elfogyasztott alkoholmennyiség sem segített.
– Hát erre én sem. – Közölte aztán némiképpen talán szellemesen. Felnéztem rá. Már kellően sötét volt, hogy ne láthassam a szeme kékségét. Miért történik ez meg újra és újra, O’Mara? A hang a fejemben kétségbeesett, mintha csak valamimesebeli szörny karjaiba sétáltam volna bele egyenesen. De valahogy mégsem bántottam, hogy megtart. Az egyensúlyom neki köszönhetően szép lassan helyreállt.
– Ha követtelek volna téged, akkor azt most nem vetted volna észre. – Végre a talpamra állított, de ettől függetlenül nem volt semmifel sem hihetőbb a sztorija, hogy mintegy véletlenül pont Roxmortsban sétál a híres író, teljesen egyedül. Valahogy Nat sosem volt az az ember, aki képes lett volna feltűnésmentesen végig menni valahol, még ilyen sötétben sem. Az utcai lámpák halovány fénye, na meg az ablakokból kiáramló sárgás fényű ragyogás éppen elég volt ahhoz, hogy egész eyszerűen még inkább felhívja rá az emberek figyelmét. – Egyszerűen csak gyanútlanul sétálgatok, friss levegővel megtöltve tüdőmet, miközben te belém vágódsz nagy sebességgel.
– Na persze! – Horkantottam fel aztán. Elhúzódtam tőle teljesen a kezeimet a zsebembe dugtam, ahol talán lapult valami a korábbi kis játszmánk emlékére. Nem mondom, hogy nem akartam elvenni azt a kockát vagy valamelyik gyűrűbábút, de kivételesen még én is úgy gondoltam, hogy ez az új élmény bizony többet ért minden másnál.
Ahogy közelebb hajolt és a régi idők emlékére orron pöckölt, egyszerűen nem tudtam rá haragudni. Igazából nagyon régóta nem haragudtam rá, csak csalódott voltam és féltem. A félelmem pedig lényegében akkor vált valóra és ütött mellkason bénító erővel, amikor eljöttem. Tudom, hogy akkor dacos volt és mérges és igaza volt… de miért lenne igazságos az velünk szemben, ha olyan dologban lennénk mi ketten, ami nem okoz örömöt már úgy, mint régen? Talán naiv vagyok, mert azt gondolom, hogy az igaz szerelem örökké tart… s talán naiv vagyok, mert még mindig azt keresem, aki mindig, minden percben ugyanazzal a hévvel akar engem és nem mondja azt, hogy átalakult vagy más lett. Anyám is ezt akarta és megkapta Deantől. Ha én nem kaphatom meg senkitől, hát megadom magamnak azokat a kalandokat, amik éppen eléggé felhevítik a lelkem azért, hogy ne várjam azt mástól. Még ha Nathaniel Forestet szeretem is, látom, hogy nem működünk.
– Szerintem… – mondta nyelve egyet. – Te követsz engem, csak nem akarod bevallani, hogy ennyire hiányzom.
Egoizmus. Hogy ez milyen jellemző volt rá. Milyen fájdalmasan és borzalmasan jellemző… és milyen imádott, ahogy minden és mindenki felett uralkodni akar. Belegondoltam, hogy mindezt most Seth felett gyakorolja és nem az én uracskám már, ahogy annyiszor hívta magát, mikor előadta a kemény családfőt. De őszintén, akármilyen féltékeny is voltam, azt kívántam, találjon valakit, aki többet adhat, mint én.
– Most komolyan azt akarod, hogy keserítselek el? – Néztem azokba a nagy szemekbe, amiknek szinte láttam magam előtt a kékségét, bár a mostani csillogásuk is éppen olyan lenyűgöző volt, mint az. – Merellel és két faszival játszottam a kocsmába némi sör mellett. Eszembe sem jutott a hatalmas és menő Mr. Forest.– Vigyorodtam el kissé cukkolva, de éppen csak annyira távol állva, hogy érezze a testemből áradó meleget. Eljátszottam volna én vele is, ha éppen azt kívánja, elrejtve a valódi érzéseimet iránta.
– Szóval éppenséggel igencsak forró hangulatból jövök…


Cím: Re: A Főutca
Írta: Nathaniel Forest - 2020. 03. 20. - 17:53:20

TALÁLKOZÁS
A SORSSAL
(https://i.pinimg.com/564x/f8/73/ea/f873eabd88c75ed31430fb91b10f0f1b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/18/f5/70/18f570ea7a98e6d5b629f320578a4e9a.jpg)

Mélyen nézek a sötét szemekbe, amik most az utca enyhe fényeit tükrözik csak vissza. Önmagam nem látom benne. Jobb is így. Mit is láthatnék most? Arcomon talán magabiztosság tükröződik, de az most nem mutatja hű igazságát lelkemnek és szívemnek. Lehet é nem is azt látnám, lehet saját szemeim szomorúsága tekintene vissza onnan és csak még inkább keserédessé változna ez a mostani találkánk. Néha azt kívánom bárcsak tudnám, te mit is gondolsz most rólam… Mit látsz belőlem? Mi az amit igaznak találsz? És mi az, amit annyira, de annyira gyűlöltél, hogy minden vonzalom és mély szeretet ellenére inkább elmenekültél? Bárcsak értenélek téged Elliot O’Mara, bárcsak megérthetném, miért lett a mindenből hirtelen semmi, ami immáron az enyém. Nyúlnék utána, de mindig csak levegőbe markol a kezem, bár kecsegtet reménnyel az élet és én abba is belekapaszkodom… De meddig lehet ez így jó bármelyikünknek is?

Egy darabig szívom magamba illatát, mintha csak emlékeimnek akarnék belőle még és még többet elraktározni. Bár tudom, messze nem ez az utolsó, hogy csak így egymásba botlottunk. Úgy nézem, hogy akit egymásnak rendelt a sors, azokat össze is tereli, hiába akarnak egymástól ellenkező irányba indulni. Jó… Elliot hiába akar tőlem eltávolodni. Mert tény, ami tény, hogy nekem nincs ellenemre semmiféle kapcsolat vele. Csak legyen tényleg végre, megint velem.
- Akkor én megyek is. - Egyenesedem ki, és kissé arrébb is húzódom, úgy téve, mint aki tényleg meg akarja őt egyszerűen csak kerülni és útnak indulni. Valójában eszemben sincs. De ettől függetlenül vállat vonok és kissé elindulok, hogy onnan kólintsam fenékbe.
Persze ez némileg figyelemelterelés is. Utálom, amikor forróságról beszél, mert sajnos írói képzeletem azonnal szárnyalni kezd. Még, ha tudom is, hogy csak a véremet szívja ismét. Gondolom főképp valami tolvajbandával töltötte az idejét és nem épp egy csoportos orgiából csöppent ide ilyen gyönyörűen sima ajkakkal és rendezett tincsekkel.
- Kamu. – Mondom csak, ismét felé fordulva és mélyen a szemeibe nézve. – Egy. Tudom, milyen amikor csak engem próbálsz kirázni a kis odúmból, vagy inkább nagy odúmból és csak azért mondod, hogy féltékeny legyek. Kettő. Ha bárkitől is forró hangulatban jönnél el, az ajkaid fel lennének duzzadva a csókoktól, mert köztudott, hogy ezután… - Ütöm fenéken megint. – Bizony az ajkaid a legszebbek rajtad. Többek között. Mondjuk én a sötét tincseid is megtépném kicsit. Imádtam és továbbra is imádom, ahogy végigcsúsznak ujjaim között, majd beléjük marva érzem, hogy az irányítás az enyém.

Kicsit elégedetten nézek végig rajta. A szomorúság talán most is ott van még szemeimben. Talán sosem fogom tudni már eltűntetni onnan. De ne higgye azt, hogy én nem vagyok képes játszani, vagy, hogy nem forr a vérem valahányszor meglátom. Mert nagyon is de a válasz mindkettőre. Én ugyanúgy akarom őt. És amikor látom a szemeiben a csillogást… Nem azt érzem, hogy ez viszonzatlan.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 03. 22. - 10:40:31
 
Találkozás a sorssal
(https://i.pinimg.com/564x/e9/cc/4e/e9cc4ebf7910f48f154d123bf16e2eae.jpg)

Nat
2001. március 7.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/73/c1/f7/73c1f7221051270a5d4c4e57ba986d27.jpg)

16+
pikánsabb jeleneteket tartalmaz

Ahogy közelebb hajolt hozzám nyeltem egyet. Részegen kicsit nehezebben rejtettem el a teste iránti csodálatomat. Hatalmas volt, erős és olyan férfias… ezek a gondolatok futottak át rajtam, ahogy egészen elvesztem a tekintetébe. Figyeltem, amint megül benne az utcalámpák fényének furcsa tükörképe. Még mindig olyan álomszerű volt a korábbi életünk, mintha soha nem is létezett volna. Már csak külső szemlélőként emlékeztem az esküvőnkre… a gyűrűm nyoma lüktetni kezdett az ujjamon. Nem hordtam már egy ideje őket, de most úgy izzott fel, mintha pótolni akarná mindazt, amit szándékosan rángattam le onnan.
– Akkor én megyek is. – Mondta és lehúzódott. Én pedig csak éreztem, ahogy apró tűként szurkálná a hideg végig az arcomat azon a részen, ahol addig az ő forró leheletét éreztem. Még mindig üres voltam nélküle. Üresek voltak az érzéseim, a szavaim, az egész létezésem. Nem volt célom, csakis Avery fenntartása. De már ő is felnőtt, ő is tovább lép, új életet kezd, én pedig egy ócska tárgy leszek, ami felkerült a polc tetejére. Nem áltattam magam olyanokkal, hogy majd visszakapom a régi életemet. Az sem voltam már én igazán. Nem voltam tolvaj, nem voltam Elliot O’Mara a világjáró, s nem voltam már Elliot Forest sem. Csak léteztem bele ebbe a nagy semmibe, nem tudva mit hoz a holnap vagy hogy lesz-e holnap egyáltalán. Talán nem is igazán számított.
Vállat vontam vigyorogva. Hagytam, hogy meginduljon. Az illata furcsa kis szellőként siklott el mellettem, én pedig nem fordultam utána, egészen addig, míg a hátsómhoz nem ért. Ösztönösen, kissé kérdően felhúzott szemöldökkel bámultam rá, egyszerűen éreztetve, hogy nem miatta vagyok itt. Ez legalább nem volt hazugság. Valóban Merellel, meg két idegen faszival játszottam a Három Seprűben… az máskérdés, hogy milyen módon is.
– Kamu. – Jelentette ki azon a Nathaniel Forestes hangon, amivel általában akkor beszélt, ha ő volt a főnök. Nem tudom, élveztem volna, ha kicsit megtörhetem a magabiztosságát, de sosem sikerült igazán. S ahogy a tekintetünk megint találkozott az este sötétségében, nem is volt kérdéses, hogy győzött megint. – Egy. Tudom, milyen amikor csak engem próbálsz kirázni a kis odúmból, vagy inkább nagy odúmból és csak azért mondod, hogy féltékeny legyek. Kettő. Ha bárkitől is forró hangulatban jönnél el, az ajkaid fel lennének duzzadva a csókoktól, mert köztudott, hogy ezután… – A hátsómra ütött megint. Nem fájdalmasan, éppen csak olyan jelzésértékűen, mint régen annyiszor. Nem számított, körülbelül fel sem vettem a dolgot, csak néztem a szemébe várva, hogy na most mi következik majd.
– Bizony az ajkaid a legszebbek rajtad. Többek között. Mondjuk én a sötét tincseid is megtépném kicsit. Imádtam és továbbra is imádom, ahogy végig csúsznak ujjaim között, majd beléjük marva érzem, hogy az irányítás az enyém.
Éreztem, hogy a szokásos forróság végig siklik a testemen. Simán elszórakozott velem, mert pontosan tudta, hogy máris elképzeltem, ahogy ezt teszi velem. Ahogy csókol, ahogy húzza a hajam és ahogy összeforrunk hosszan. Megremegett bennem valami, mire torokköszörülve megforgattam a szemeimet.
– Ez valami nedves álmodban volt? – kérdeztem és csak úgy odanyúltam, hogy az övcsatját piszkáljam, természetesen teljesen ártatlanul pislogva fel rá. Ha játszani akar, hát jászunk, én benne vagyok aztán… csak tudom, hogy ez egyikünknek megint fájni fog a végén. Nem baj, O’Mara, élj a pillanatnak! A hang kacarászott bennem, mint valami ostoba tinilány, aki eldöntötte, most aztán megint pletykához jut. Nem számított ez sem, semmi sem számított. Az ujjaim ugyanis maguktól mozogtak úgy, hogy benyúljak a ruhái alá. Amikor már csak az ing puha anyagát éreztem, végig simítottam rajta.
– Seth nem elégít ki vagy mi van?  – kérdeztem és megint elmosolyodtam, éppen csak kivillantva a fogaimat. Kicsit felemeltem a térdem, hogy éppen csak érintsem a lábai között a nadrág anyagát, majd ugyanazon mozdulattal leetettem. – Megértem… olyan forrón, olyan akarattal már senkit sem fogsz akarni, mint engem… – Leheltem rá szándékosan. Ha harc, hát legyen harc. Én benne vagyok.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Nathaniel Forest - 2020. 03. 26. - 16:36:15

TALÁLKOZÁS
A SORSSAL
(https://i.pinimg.com/564x/f8/73/ea/f873eabd88c75ed31430fb91b10f0f1b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/18/f5/70/18f570ea7a98e6d5b629f320578a4e9a.jpg)

16+
pikánsabb tartalom

Tudtam, hogy azonnal bele fog menni a játékba. Elliot O’Mara nem az a gyenge fajta volt, aki megrettent a táncra való felhívástól. Sőt… Tulajdonképpen élvezte és akarta is minduntalan, hogy az ember csak vele foglalkozzon, neki adja minden idejét és csak elbűvölten pislogjon létezése nyomán. Egy csoda volt, egy kuriózum, aki párját ritkította és bár néha kezdtem azt érezni én is ki vagyok már zárva az érte folyó versenyből, azért igyekeztem a felszínen, vagy legalábbis a tudatában tartani önmagamat. Ami amúgy nem is mindig bizonyult kifejezetten nehéznek. Többet tudok róla, mint talán sokan ezen a világon. Vele éltem, szeretett valamikor, sőt, talán még most is. Ha nem is a legféltettebb titkai nyitottak előttem, bizonyos dolgok akkor is ott léteznek köztünk, ahogy kimondatlan szavaink és érintéseink is.

- Azt gondolod, mi? – Emelem meg az állam némiképp kihívón, el is vigyorodom, miközben hagyom, hogy a lehelete elérje pórusaim legmélyét is. Kissé beleremegek, de talán ezt nem látja, ahogy azt sem, hogy karomon mintegy felkúszik a libabőr, ujjam szegélyétől, egyenesen végig, fel a mellkasomig. Francba. Mondom magamban, mintha önmagamat ejtettem volna csak csapdába, de ebben szerencsére ismét ketten voltunk benne. Mint mindig. Hiába… Ő épp ugyanúgy vágyott engem, mint én őt, ha valami, hát a szex tökéletes volt…
Kissé elhúzódom és ki is húzom magam. Ruhám lassan megigazítom, húzva a pillanatokat, amik köztünk feszülnek. Hagy nézze csak azt, amit a világon a legjobban kíván. És én is hagy nézzem még egy kicsit azokat a gyönyörű ajkakat, amik egyszerűen mintha arra lennének teremtve, hogy valaki megharapja őket.

- Nem tudom… Nálad ez a név, mintha beakadt volna. Az, hogy Seth mit akar, egy dolog, hogy én mit akarok az pedig egy másik. Ne nézz már bolondnak. Rettegsz tőle, hogy mikor látsz meg vele, csak nem mered kimondani! – Csattanok kicsit fel, éreztetve, hogy ez is a játék része, és megint mélyen a szemeibe nézek. Aztán kicsit ismét mozdulok, ugyanúgy mutatva főnöki erőm minden mivoltát lépek kicsit közelebb hozzá. Tudom, hogy a testem elárul. Hisz azonnal reagál Elliot minden érintésére. De reméltem, hogy azért én is elérek valami, ha érzi az illatom, látja az erőm… Tudom ez a gyengéje. És imádom, amikor végül megadja nekem magát.

- Szóval… Mi a terv mára? – Kérdezem némiképp csevegő hangon, miközben én is lassan, forrón lehelek, közeledve hozzá. – És ne hazudj. Épp elég, hogy azt hiszed féltékennyé tehetsz, de a vége úgyis mindig ugyanaz. Azt hiszed csak én nem találok majd senkit, akit ilyen forrón akarnék? De a helyzetünk hasonló. Te sem találsz senki mást, aki ennyire akarna. És olyan valakit sem, akiért olyan szinten epekednél, hogy néha még a szavad is eláll. – Kissé megint elmosolyodom. - Ne húzzuk egymás idejét… Úgyis az ágyamban kötsz ki, vagy legalábbis nyögdécselve és sóhajtozva a karjaim közt. Nem kell ez a felesleges színjáték előtte. Bár… Be kell látni, előjátéknak nem rossz.


Cím: Re: A Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2020. 03. 29. - 10:28:57
Találkozás a sorssal
(https://i.pinimg.com/564x/e9/cc/4e/e9cc4ebf7910f48f154d123bf16e2eae.jpg)

Nat
2001. március 7.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/73/c1/f7/73c1f7221051270a5d4c4e57ba986d27.jpg)

16+
pikánsabb jeleneteket tartalmaz

Persze… megint éreztem a közös lüktetés, ami a mi testeink sajátja volt. Olyan könnyen hangolódtak egymásra és vették fel egymást vibrálását, hogy kár is lett volna közbeavatkozni. Ha valami, hát a testi dolgom mindig is tökéletesen működtek közöttünk és ez nem valószínű, hogy valaha változni fog, én pedig boldogan adóztam ennek akkor is, ha többet nem reméltem a dologtól. Igazából a lehető legtávolabb próbáltam maradni a gondolattól, hogy mérlegelni próbáljam a jelenlegi helyzetünket. Már nem akartam hinni semmiben, csak élvezni, ami van, mert előbb-utóbb talán ez is elmúlik és Nat megállapodik valaki olyan mellett, aki iránt lehet bizalma.
Elmosolyodtam az újabb szenvedélyes érintéseire. Tudtam s éreztem, ahogy a teste olyan könnyen reagál az enyémre, mintha csak egy jól ismert hangszeren játszanék. Nem számított, milyen dallamot csikartam ki belőle éppen, minfig tudtam, hogy éreintsem érezzem őt a bőrömön. Ezt a biztonságérzetet valószínűleg senki más nem adhatta volna meg.
– Nem tudom… Nálad ez a név, mintha beakadt volna. Az, hogy Seth mit akar, egy dolog, hogy én mit akarok az pedig egy másik. Ne nézz már bolondnak. Rettegsz tőle, hogy mikor látsz meg vele, csak nem mered kimondani! – Csattant fel, mire elvigyorodtam. Tetszett, hogy keményen játszik, mert ez a kapcsolatunk vége felé annyira eltűnt, de most megint szikrázott és pattantan, amitől olyan elképesztően szexi volt. A lábam újra végig simított a nadrágján s ahogy leengedtem, hozzá simítottam a erős alakjához. Nem húztam el, éppen csak még erősebben szorongattam őt. Ujjaim a kabátja anyagába martak. Ez volt az a Nat Forest, akit valamikor akkor csaltam elő, mikor felengedett Reagan kegyetlenség alól.
– Mindkettőnknek megvan a maga félelme. Ha azt suttogod Seth, megborzongok s én suttogom, Gustaf, te is. – Mondtam halkan és ujjaim végig vándoroltak a nyakán, kissé beletúrva a szakállába. – De ettől még élvezhetjük egymás testét…  – Ujjaim ezúttal az ádámcsutkáján siettek végig, érintve az ing gallérját, a mellkasát, végig simítottam az oldalán. Valójában nem érdekelt, hogy Seth-tel van-e. Megérdemelte volna, hogy valaki olyan rajongással forduljon felé, ahogy annak idején Anson, csak mondjuk egy fokkal kevésbé őrült formánban. S azt még én is elismertem, hogy ez a munkatársa külsőleg jobban illett hozzá a bolondgyereknél. Fájt volt nyilván együtt látnom mással, de nem fájt volna jobban, minthogy boldogtalan maradjon miattam.
– Szóval… Mi a terv mára? – Hajolt közelebb. A forró lehelete elérte az arcomat, egy röpke pillanatra lehunytam a szemem és beleborzongtam. Menni kellett, nagyon is menni, méghozzá olyan helyre, ahol kettesben lehetünk. Ilyenek vagyunk mi vad akarattal egymás lénye felé. Nem akartam a negatív dolgokra gondolni, már túl sokat sajnáltam magam. Egyszerűen csak élvezni akartam ezt a pillanatod. Élvezd is ki, O’Mara, minden cseppjét, mert nem tart sokáig… – És ne hazudj. Épp elég, hogy azt hiszed féltékennyé tehetsz, de a vége úgyis mindig ugyanaz. Azt hiszed csak én nem találok majd senkit, akit ilyen forrón akarnék? De a helyzetünk hasonló. Te sem találsz senki mást, aki ennyire akarna. És olyan valakit sem, akiért olyan szinten epekednél, hogy néha még a szavad is eláll.
Hümmögve vontam fel a szemöldököm. Nem baj, hadd beszéljen az egója, akkor mindig nagyon Forestes és azt szerettem.
–  Ne húzzuk egymás idejét… Úgyis az ágyamban kötsz ki, vagy legalábbis nyögdécselve és sóhajtozva a karjaim közt. Nem kell ez a felesleges színjáték előtte. Bár… Be kell látni, előjátéknak nem rossz. – Hüvelyujjamat végig simítottam és az ajkain és elmosolyodtam. Pontosan tudtam, mire van most szükségünk. Én is akartam és ő is engem, így hát minden adott volna a mai este tökéletes lezárásának… aminek a végén talán nem is hányok a részegségtől. Szóval beletúrtam a hajába, odahajoltam a füléhez: – Otthon… – Suttogtam és hoppanáltam.


 
KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD.