Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2019. 03. 22. - 21:08:54



Cím: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 03. 22. - 21:08:54
FÚRIAFŰZ - ROXMORTS - A FALU MELLETTI HEGYEK

(https://i-h2.pinimg.com/564x/6f/a2/d3/6fa2d3ae99533f040c0e7f08f6bcde10.jpg)

2000. április


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 03. 22. - 21:09:20
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Határozottan megérkezett a tavasz. Egyre többször cirógatott végig az arcomon a bágyadt napfény és már nem is esett olyan sokszor, mint egy héttel korábban. Hamarosan pedig megérkeztek a szép, tiszta éjszakák. Eszembe jutott az a két éjszaka, amit Merel társaságában töltötten, messze-messze bámulva a végtelen éjszakákba, megszámolva a csillagokat. Mennyit beszélgettünk s milyen más volt a kapcsolatunk akkoriban. Többek között létező volt, mostanra viszont, ha véletlenül egyhelyre is sodort minket az élet, hát nem igazán beszéltünk. Próbáltam én nyitni Halloweenkor, de aztán mintha minden bátorságom eltűnt volna, nem kerestem többé. Nyilván ez is az én hibám volt, amit majd valamikor valahogyan jóvá kell tennem – ha persze ő is engedi.
Ezúttal nem ő jutott eszembe, hanem a kis vörös. Mira. Sokat segített a zenélődoboz megszerzésével, amit végül is inkább Adának ajándékoztam, nem keresve többé a tulajdonost. Ráadásul úgy tűnt, hogy nem is árultak be a kastélyban, mert még nem kopogtatott senki az ajtó, hogy Nathaniel Forest „kínai szeretőjét” rabláson kapták. Így nem kellett színt vallanom sem, hogy honnan van a dobozka. A lány tehát elnyerte a bizalmamat. Úgy döntöttem, hogy diszkréciójáért cserébe meglepem, így hát azon a bizonyos márciusi, csillagos éjszakán megkértem, hogy szökjön ki a Fúriafűzhöz és én ott fogom várni.
A fát megbénítottam, pont úgy, mint máskor – ha éppen be kellett lógnom a birtokra – és egy lépéssel előtte teremtem. A pálcámat nem vágtam zsebre, hátha még egyszer be kellett volna vetnem valamiféle varázslatot a növénnyel szemben. Ma jobbnak láttam megúszni egy-két karcolás nélkül a kalandunkat. Nem sok tervem volt igazán. Egy üveg borral a kezemben ácsorogtam, fel-felpillantva az égre, amit a Roxmorts mellett húzódó hegyekről sokkal szebben és tisztábban fogunk látni. Ezúttal sem hoztam magammal pokrócot. Megtette egy kósza ruhadarab is átváltoztatva, hogy egyáltalán tényleg le akartunk heverni s csak lesni, lesni az eget. Nem tudtam, hogy ő is úgy reagál-e, mint Merel vagy hogy iszik egyáltalán bort… annyira nem ismertem Mirabellát. Mindenestre reménykedtem benne, hogy legalább a gesztust értékeli.
Sóhajtva emeltem a tekintetem a kastélyra. Nem különösebben foglalkoztatott, ha valaki éppen kipillant az egyik ablakon és meglát. Megvolt a magam módszere ahhoz, hogy megússzam az ilyesmit. A lényeg az volt, hogy Mira kijusson feltűnés mentesen, visszajutni már valószínűleg könnyebb lesz neki. Hunyorogva pillantottam a távolba, mintha valami apró fekete foltot láttam volna. Talán ő az… – Futott át az agyamon a gondolat, mégis a szalag, mintha csak veszélyre számítani, lüktetni kezdett a csuklóm körül. Akárhogy is, én nem mozdultam. Csak vártam ás vártam, míg elő nem került a vörös hajzuhatag, a csillogó kék szemek.
– Szia! Na, hiányzott Elliot bácsi? – Vigyorogtam rá.
A legutóbbi alkalommal túlzottan a mogorva, filozofálgató oldalamat mutattam meg neki. Most viszont kicsivel felszabadultabb voltam és nem… nem azért, mert előzőleg lehúztam egy jó adag lángnyelv whiskeyt. Egészen más oka volt. Furcsa volt kötetlenül, szabadon mászkálni újra Roxmortsba, főleg így éjszakánként. A szökésem első napjai a Szárnyas Vadkanban töltöttem. Azt a tizenötéves kölyköt éreztem magamban a néma utcákon császkálva és hát persze a tilosban járás is olyan hatással volt rám, mintha bekaptam volna Nat különös kis gyógynövényes tablettáiból egyet. Szinte már csak az volt vissza, hogy dúdolni kezdjek. Persze tudtam, hogy majd megrohannak a Merellel kapcsolatos emlékek, mint korábban és megint visszasüppedek a magam bágyadt keserűségébe.
– Remélem, szereted a bort.  – Magyaráztam és fel is emeltem az üveget. Majd udvariasan a Fúriafűz gyökerei felé mutattam. – Csak utánad!


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 03. 24. - 12:26:35
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április


A Roxfort falai nagyon vastagok. Tudod ezt, ha kikönyökölsz a fél méter széles ablakpárkányra, vagy ha két lépésből is alig teszed meg az utat a küszöb felett, de mindezekre a tapasztalatokra igazából nincs is szükség. A szíved érzi. Talán nem mindenkié, de az enyém biztosan. A Nagyteremben, a Klubhelyiségben, de még a hálószobában is érzem, akkor is, ha nem látok szemmel látható bizonyítékot rá, mennyi kő vesz körül.
Akkor talán jól jött ez, amikor dúlt a háború, a nagy csata, és kint kellett tartani az ellenséget. De most úgy érzem, a falak engem tartanak bent. Nem csak térben, mintha időben is fogságba esnék, pedig nekem, akinek a saját, személyes múltjával nincs sok jó tapasztalata, megragadni egy régebbi korban talán nem a legkedvezőbb. Pedig a folyosón járva, különösen az éjszaka sötét színtelenségében úgy érzem, a páncélok, a drapériák, a giccses aranykeretbe foglalt pökhendi festmények mind-mind egy másik idő tartozékai. A falak számomra nem csak engem és úgy általában az itt élő embereket fogják meg, de az időt is. Jó innen kiszabadulni, és szomorú, hogy ezt az ember csak korlátozott körülmények között, vagy tilosban teheti meg.
Nem mintha visszavágynék a mugli világba, de tudom, hogy a korombeli srácok ilyenkor még szabadon mászkálhatnak. Akár az utcán is, ha elég bátrak. Sőt, a tanítás végeztével nappal aztán pláne oda mennek, ahova akarnak, családi megbeszélést követően persze. Vagy sem.
Amióta megkaptam Elliot kedves invitálását, halvány mosoly bujkált arcomon. Pontosan ez az, amire most szükségem van. Még az sem zavart, hogy tudok róla néhány dolgot, és sejtek róla néhány másikat is. Ami azt illeti, a Próféta egy korábbi számáról, melybe növénytanon csomagoltuk a pitypanggyökereket, az ő képe nézett vissza rám. És nem csupa szépet s jót írtak róla, de én csak megvontam a vállam. Igazából megbíztam benne, legutóbbi találkozásunk fényében tudtam, hogy nincs félni valóm. Azóta pedig sokat segítette, gyakorolni az RBF-re készülő ötödéveseknek a párbaj varázslatokat, úgyhogy talán ha lefegyverzésre kerülne a sor, sem járnék pórul. De tudtam, hogy ez a ma esti nem ilyen lesz.
Bekészítettem a táskámba egy pokrócot, meg a legutóbbi Mézesfalásban tett látogatásom édes maradványait - néhány bonbon, csokibéka, száraz vajassütemény, mindenízű drazsé, szóval csak a klasszikusok, amikre kevéske félretett pénzemből tellett.  Kabátot húztam, pálcámat pedig hosszú szárú csizmámba rejtettem. Sapka, sál, kesztyű, aztán bátran belevetettem magam a folyosó sötétjébe. Mázli, hogy őrszemem is volt.
- Elliot biztos örülni fog Neked, hiszen ő is szereti a cicákat, neki is van ha jól emlékszem - dünnyögtem, míg a macska fehér bundáját követve befordultam a következő sarkon. Mezzi remek fülének és orrának köszönhetően mindig tudta, hol jár Mrs. Norris, Friccs, az ügyeletes tanárok és a szellemek. Eme hasznos képességét kihasználva nem nagyon kellett aggódnom, de azért résen voltam.
A bokrok között maradtam, míg tudtam, hogy közvetlenül a Kastély sötét ablak-szemei előtt vagyok. Mezzi elkóborolt valamerre, gondolom felfedezi a környéket, vagy csak hódol egyet legkedvesebb szenvedélyének, és ész nélkül futkos pár kört. Nem egy átlagos házi macska, de ő így tökéletes.
Láttam a fekete alakot a Fúriafűznél, de nem féltem, csak szélesebb lett a mosolyom. A fa mozdulatlannak tűnt, gondolom Elliot jóvoltából, aki nem is izgult, épp csak egy hajszállal állhatott a veszélyzóna határán kívül. Én sem izgattam magam, nyugodtan sétáltam oda hozzá.
– Szia! Na, hiányzott Elliot bácsi?  
Visszavigyorogtam, kissé csodálkozva, mennyivel jobb a kedve, mint legutóbb. Tudtam én, hogy akkor nem az igazi arcát látom.
- Elliot igen, a bácsi nem. Egy kicsit furán hangzik, ugye tudod? - kérdeztem huncutul, és félre billentettem a fejemet egy kissé, úgy mosolyogtam tovább.
– Remélem, szereted a bort.  Csak utánad!
- És tudod még fokozni - bukott ki belőlem nevetve, de elkaptam az üveget. - Jó, hogy ezt senki más nem hallja, még félre értenék. Így is keringenek mindenféle ostoba pletykák Rólam, de nem gond, a rémdenevér-rontás már egész jól megy - büszkélkedtem kirívó vigyorral. - És én nem értem félre. A borral meg ez tudod, kölcsönös... Én is őt, a bor is engem - tettem hozzá kuncogva, aztán egy színpadiasan hálás biccentéssel megindultam a mutatott irányba, kezemben az elorzott üveggel.
- Én meglepi rágcsát hoztam, de majd akkor veszem elő, ha letáborozunk valahol - mondtam, közben óvatosan tapogattam lábammal az utat a göcsörtös gyökerek között a fa tövében lévő üreg felé. - És ha nem bánod, társaságunk is lenne - jutott eszembe, és halkan füttyentettem. Mezzi egy szempillantás múlva feltűnt a szemeink előtt. Olyan volt, mint egy fehér csík, ami kettészeli a minket körbevevő fekete tájat. Lassítás nélkül vágtatott oda hozzánk, majd egy csúszómegállással megtorpant Elliot előtt, hogy jól megnézhesse magának. Fújtatva ügetett körülötte egy kört, bajsza remegett, miközben megszaglászta az idegent.
- Nem baj? Először bizalmatlan egy kicsit, de hamar megbarátkozik Veled, ebben biztos vagyok - magyaráztam. Már majdnem eltűntem a fekete lyukban, de a cica megelőzött, s egy kecses ugrással a menet elejére került. Én óvatosan ereszkedtem utána, majd az immár szinte teljes sötétségben előkaptam pálcámat a csizmám szárából.
- Lumos!
Apró lángocska táncolt a pálca hegyén, amely bevilágította a szűk járatot. Hátranéztem, Elliot is jön-e.
- Van konkrét terved? - kérdeztem kíváncsian, de közben előre tapogatóztam. Arcomról nem tudtam levakarni a vigyort, hiszen vérbeli griffendélesként az éjjeli tilosban járás, a kóborlás igencsak feldobott.


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 03. 24. - 13:15:17
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Felpillantva a kastély vastag falaira, majdnem elkapott az a bánat, ami legutóbb. Mindig olyan nyomasztó, komor hatással volt rám a tornyok, ablakok, kapuk látványa, mintha életem legszörnyűbb emlékét őrizték volna azok… s talán így is volt. Dumbledore e falak között tette nyilvánvalóvá, hogy nem érek neki annyit sem, hogy lépéseket tegyen a nevem tisztázásba érdekében. Nem mondta el, ki az apám, hiába kértem. Egyszerűen összetört és megsemmisített, hogy egy új, borzalmas Elliot szülessen. Valószínűleg sosem gondolt bele, hogy milyen úton indított el, csak azért, mert nem voltam se kiválasztott, se iskola első.
Ha Mira sötét alakja nem tűnik fel a távolban, talán átadom magam annak a bánatnak. Ő valamiért mosolyt csalt az arcomra. Meglehet azért, mert a vörös tincseivel, kék szemeivel annyira emlékeztetett az unokahúgomra – aki persze jóval fiatalabb nála. Kellemes kis kaland volt éppen annak a lánynak a társaságában átkutatni a Szükség Szobáját, még ha ehhez meg is kellett ijesztenem.
Ahogy közelebb lépett, máris kirajzolódott előttem az ismerős arc, aminek köszönhetően még szélesebbre húzódott az arcomon a mosoly, idióta vigyorrá változva. Ugye nem látszik, hogy már ittam? A nagy kérdést csak magamba tettem, mielőtt végleg minden bizalmát elűzöm. Egy barátságot már tönkre tettem éppen ennek a kastélynak a területén, nem kellett volna még egyet.
– Elliot igen, a bácsi nem. Egy kicsit furán hangzik, ugye tudod?
Megrántottam a vállamat.
– Nem hinném, hogy furább lenne, mint az, hogy beszöktem a Szellemszálláson keresztül a Roxfortba.  
Ezután fordultam csak a fa felé. A biztonság kedvéért a magasba tartottam a pálcámat, majd intettem a lánynak, hogy induljon csak meg előre. Arra persze nem számítottam, hogy ugyanazon lendülettel megszabadít a boros üvegtől.
– Jó, hogy ezt senki más nem hallja, még félre értenék. Így is keringenek mindenféle ostoba pletykák Rólam, de nem gond, a rémdenevér-rontás már egész jól megy – mondta. A hangjában talán némi büszkeség is csendült. Nem emlékeztet valakire, O’Mara? A kis hang keserű vihogással, talán figyelmeztetően tette fel a kérdést. Éreztem, ahogy a vigyor leolvad a képemről és leginkább valamiféle vicsorgásra kezd hasonlítani. A szalag vadul lüktetett a csuklómon, mintha azt akarná mondani: Őt is belerángatod a hülyeségeidbe és kicsapják… hát ez is a lelkeden kell, hogy száradjon?
Nyeltem egyet, mintha azzal elűzhetném a dolgot. Tudtam, hogy csak a Roxfort van rám ilyen hatással. A maga robosztus mivoltával megint magához vonzotta a tekintetem, amitől csak még dühösebb lettem. Ujjaim úgy szorították a pálcát, hogy el is fehéredhettek, ám a sötétben nehéz lett volna annyira kivenni, mint az egész testemen végig futó remegést.
–  És én nem értem félre. A borral meg ez tudod, kölcsönös... Én is őt, a bor is engem.
Talán, ha nem hallom meg Mira kuncogó hangját és a lépéseinek zaját, még ácsorgok úgy egy darabig. Megpróbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, majd lassacskán én is követtem le, a sötét járatba, ahová éppen csak bevilágított a sápadt, éjszakai fény.
– Helyes, direkt egy drága bort hoztam. Egy hölgynek ez jár.  – Nevettem el magam.
– Én meglepi rágcsát hoztam, de majd akkor veszem elő, ha letáborozunk valahol. És ha nem bánod, társaságunk is lenne.
Füttyentés következet, majd azt egy fehér csík követett. Először fel kellett fognom, hogy mi az a világos kis szőrcsomó, ami hamarosan már engem szaglászott. Bájos kis teremtmény volt. Kicsit Zeuszra emlékeztetett, akinek el kell nyernie a bizalmát az idegeneknek, én pedig készen álltam erre ismételten az idegen jószág társaságában.
– Ez egy tünemény!  – állapítottam meg, de nem érintettem meg. Meg akartam várni, míg ő közeledik hozzám. – Ilyen társaságra mindig vevő vagyok.
Követtem az állatot és Mirát a szűk járatba. A lány a páclájával még világosságot is csinált, így könnyebben vettük a métereket. Nem volt olyan hosszú út ez, mint az ember hitte volna. Az igazat megvallva pár perc alatt a Szellemszállásra lehetett érni.
– Van konkrét terved?
Félre húztam a számat egy izgatott kis vigyorra. Imádtam tilosba járni, ezt pedig Mira nyilván már sejtette is. Az pedig, hogy kicsempészek valakit a Roxfort falai közül, egyenesen a legizgalmasabb tettemnek bizonyult. Ez olyan volt részemről, mint egy aprócska kis bosszú az iskolának, amiért engem kivetett magából s nem lehettem a része annak, aminek a legtöbb ott tanuló nagyon is az. Irigyeltem ezt a vörös leányzót is, amiért kiszökhet esténként, tanulhat és szórakozhat. Nekem ezek a dolgok mind kimaradtak. Éppen az ő korában lehettem, mikor Dumbledore közölte a tényeket.
– Nagyon is.  – Bólintottam. – Felmehetnénk a hegyekbe és leihatnám… leihatnánk magunkat a holdfényben. Mit szólsz?
Közben tettem még egy lépést, de nem figyelve rendesen, megbotlottam valami kiállóban, egyenesen rá zuhanva Mirára. Hirtelen nem is fogtam fel, hogy esetleg össze is törhette magát a testem alatt. Nehezen, lassan gurultam le róla.
– Persze, nem terveztem bele, hogy előtte összetöröm magam. – Nyöszörögve ültem fel. – Nem ütötted meg magad nagyon?
Kissé imbolyogva keltem fel és kapaszkodtam meg a járat falába. Ha nem pattant fel azonnal – márpedig nem figyeltem –, akkor felé is nyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem onnan, ahova bizonyára zuhant.
– Esküszöm, csak egy korty lángnyelvet ittam eddig.
Megráztam a fejemet, hogy összeszedjem magam és már mentem is tovább. Átkaroltam közben Mira vállát, nem tolakodóan, inkább barátságosan, ugyanis alig tudtam megtartani magam. Egy kicsit szédelegtem – levegőtlenség és alkohol, nem jó párosítás.



Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 03. 25. - 12:20:09
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április



– Nem hinném, hogy furább lenne, mint az, hogy beszöktem a Szellemszálláson keresztül a Roxfortba.
- Hát ez igaz - adok helyt egy apró kuncogással állításának, melyben némi dacos büszkeséget is hallani vélhettem.
Ahogy beszélgetünk egyszerre valahogy úgy érzem, mintha elkomorodna. Talán a rémdenevér-rontás miatt? De hiszen ő felnőtt, nyilván kivédené, meg hát miért is próbálnám megátkozni, nincs rá semmi okom... Persze nem teszem szóvá, nem akarom megbántani, pedig látom, hogy emészti valami. "Majd a bor után" - fut át eszemen a gondolat, s szórakozottan az üvegre pillantok. Szépen veti vissza az éjjel fényeit.
- Egy hölgynek, de hol találunk olyat? - bukik ki belőlem a hitetlenkedő vigyor, de többet nem fűzök hozzá. Furcsa, hogy az utóbbi időben mennyivel többször neveznek így, mint egész eddigi életemben összesen. Pedig igazán messze állok tőle. Minimum olyan messze, mint most a kastélytól. Én nem vagyok az a tipikus virágszál. Nem riadok vissza attól, hogy esőben-sárban seprűre üljek, nem viselkedek illedelmesen, ha úgy vélem, hogy a másik nem érdemes rá, és nem viszem túlzásba az öltözködést. Nem mintha ezt igénytelenségnek tartanám, csak inkább az egyszerűséget részesítem előnyben. A drága bor, és a hölgyként viselkedés eddig nekem túl bonyolult volt, de attól tartok, barátkoznom kell a gondolattal... Majd egyszer. De most jobban esik a tilosban járni.
– Ez egy tünemény!
- Pf - fújtam gúnyos-bosszúsan. - Az. Sokszor eltűn-e-mény - dünnyögtem parasztos akcentussal, de aztán elmosolyodtam. Lüke állat, ő is örül a szabadságnak, szerintem egész éjjel futkározni fog.
Elliot furcsa félmosolyát látva már biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ma este kiszabadul valamilyen falak mögül. Ellioton is ezt éreztem egyre világosabban, hogy ő is menekül valami elől. Azt gondolnám pedig, hogy a felnőttek már azt csinálnak, amit akarnak, saját magukért felelnek, úgy élik az életüket, ahogy akarják, szabadon... De akkor mi lehet ez?
- ... Felmehetnénk a hegyekbe és leihatnám… leihatnánk magunkat a holdfényben. Mit szólsz?
- A nagyja tetszik - nevetem, aztán hozzáteszem egy kicsivel halványabb mosollyal, viccbe burkolt komolysággal: - Csak éljük túl...
Még el se hagyták a szavak a számat, amikor kaptam a nyakamba egy kalimpáló Elliotot. Mint már említettem, nem vagyok egy virágszál, ami azt illeti, meglehetősen sportosnak tartom magam, de mégis, egy meglett, felnőtt fickó borult rám! Normálisan az embernek ilyenkor az jut eszébe, hogy magát védje. Nekem az a mozdulat jött ösztönösen, hogy a borosüveget a magasba emeltem, megvédendő az esetleges kövektől. Pálcás kezemmel elkaptam egy, a járat mennyezetéről lógó hosszabb gyökeret, hátha abban meg tudok kapaszkodni, odafogva hozzá a mágikus fegyvert is. A velem és Elliottal közös súlyunkkal azonban a növényi rész már nem tudott megbirkózni, és bár lelassította a dolgokat, egy nagy pattanással ketté szakadt. Azért már nem túl magasról huppantunk a földre, igazából kínomban megint elröhögtem magam, bár kissé levegőtlenül, mert Elliot súlya meglehetősen sokáig nyomta a hátamat, kipréselve belőlem a legtöbb szuszt. Nagyot sóhajtottam, mikor lekeveredett rólam és egy pillanatig még úgy maradtam, félig hason fekve. Aztán én is felültem.
- Tök mindegy, a  bor túlélte - tartottam magasba az üveget, mely a pálca fényében továbbra is épen és hívogatón csillogott. Még a karcsú nyaka sem repedt meg, pedig nem mondom, úgy szorítottam, hogy akár ez is előfordulhatott volna. A még nagyobb mázli, hogy a pálcámnak se esett baja, pedig azt azért eléggé odacsaptam a földhöz. Hálásan fogadtam el a felém nyújtott kezet, s mikor végre talpon voltam, sebtében leporoltam magam.
- Mázlink van, de ha legközelebb rám veted magad, előtte sikíts vagy valami, hogy tárt karokkal várjalak - csóváltam a fejem játékosan. Azért nem kerülte el a figyelmem, hogy a fickó szemmel láthatóan nem egészen ura a mozdulatainak. 
– Esküszöm, csak egy korty lángnyelvet ittam eddig. - Nemezisz újra mellettünk volt, gyanakodva szaglászta Elliot bokáját. Ő már biztos tudta, mi az igazság, én félre billentett fejjel azon gondolkodtam, hogy azért jó lesz vigyázni, nehogy baja essen. Ahogy megrázta a fejét, a cica kecsesen elugrott mellőle, és lesunyt fülekkel, leszegett fejjel újból előre vágtatott.
Már épp készültem, hogy megtámogatom kicsit emberemet, amikor ő is valami ilyesmire gondolhatott. Egész óvatosan támaszkodott rám, én bátorítón, de halvány aggodalommal felmosolyogtam rá. Éreztem, hogy remegve lépdel és hogy ingatag minden mozdulata.
- Jó féle whiskey lehetett, ha egy korty ezt művelte - jegyeztem meg. - Menjünk, jót fog tenni a friss levegő. Ha hegyet szeretnénk mászni, nem volna baj egy kicsit kijózanodni. Vagy jobban berúgni, ahogy hatékonyabbnak érzed a dolgot, bár szerintem maradjunk az elsőnél - tettem hozzá egy jelentőségteljes félmosollyal.
Nem volt hosszú ez a járat, s a szemünk előtt már derengett a Szellemszállás padlózatának korhadt deszkái közül előtörő holdfény. A cica a feljáró aljában járkált, ránk várva. Tágra nyílt, sárgán villogó szemekkel nézett a számára szokatlan jelenetre, aztán ruganyos mozdulatokkal elinalt felfelé.
- Felvágós - fújtam, de nem bosszúsan. Bátorítón Elliotra mosolyogtam. Nem zavart, akár támaszkodik rám, akár csak barátian átkarol, de úgy sejtettem, így nem tudunk felmenni.
- Menjek én elsőnek, vagy te szeretnél? - kérdeztem, s kutató pillantással vizsgáltam, vajon egyedül fel tud-e botorkálni. A friss szellő már az arcunkat cirógatta, s ahogy beszívtam a hűs, kinti levegőt, már éreztem, hogy közel a szabadság. Mindjárt kijutunk, mindjárt kiszabadulunk... De az elég összetett, hogy honnan.


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 03. 28. - 10:23:35
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Nem tudom, miért engedtem azoknak a keserű kis érzéseknek, amik újra és újra rám találtak a Roxfortban. Talán azért, mert még olyan élénken éltek a gondolataimban Dumbledore hideg szavai, amivel közölte, nem fog megmenteni. Nem tehettek érted többet, mint az ismeretlen jó akaród... nincs hatalmamban egy ilyen jellegű vádat semmissé tenni. Tudtam, hogy nem akar segíteni, mert egy senki voltam a szemében, mégha apámról tudta is, hogy valaki. Nem hiszem, hogy neki ez igazán számított.
Meglehet, nem is feltétlenül ez volt a szorongás oka, amit a kastély öreg tornyainak képe váltott ki belőlem. Már régen elfogadtam, hogy nem leszek az a medimágus, akinek a szüleim szántak. A kleptomániámnak éltem és bár szinte sosem volt pénzem, de élveztem az egész helyzetet. A Merellel történtek sem voltak éppen kellemesek s jóval frissebb is volt a seb, amit okozott. Elrontottam és nem tudtam kijavítani, egyrészt, mert a lány nem hagyta, másrészt, mert nem volt meg hozzá a képességem. Sosem értettem meg mások érzéseit, nem tudtam kezelni a gyengédséget.
Mirabella cicája és a kellemetlen zuhanás volt az, ami végül elterelte a figyelmem a gondolatok sokaságáról. Persze próbáltam mindent megtenni, hogy ne préseljem össze, mert hát hiába vagyok a magasságomhoz képest sovány, azért Mirához képest súlyos jelenség voltam. Szinte azonnal legurultam róla, és még féltérden megtámaszkodva pillantottam a magasba emelt üvegre.
- Tök mindegy, a  bor túlélte.
Elvigyorodtam.
Legalább a lényeg megúszta. A hang kegyetlenül állapította meg ezt is. Közben szinte sugallta, hogy igyak még, hogy elfelejtsem azokat a gondolatokat, amik korábban rám találtak. A szalag vadul lüktett a csuklóm körül. A szívem is kalapált, inkább megráztam a fejem. Fellöktem magam a mocskos földről, kicsit leporoltam a ruhám, aztán már tettem is pár tétova lépést előre.
- Mázlink van, de ha legközelebb rám veted magad, előtte sikíts vagy valami, hogy tárt karokkal várjalak.
-Hogy én sikítsak? Az nem fog összejönni. – Nevettem el magam. Igen, gyerekes hangom volt, kivéve, ha igazán komolyan beszéltem. Akkor érződött annak minden mélysége és férfias dallam. Tudtam, hogy Nat szerette, mikor úgy beszéltem. Nem röhögcséltem, mint valami kölyök vagy adtam az ártatlant olyankor.
Még a torkomhoz is emeltem a kezem, hogy végig simítsak a bőrömön. Egészen úgy hathatott kívülről, mintha máris fájna a torkom a sikoltozás gondolatától is. Éreztem, ahogy nyelek egy nagyot, miközben megtettem a következő szerencsétlenkedő lépést előre. Nem tudtam egyenesen menni, a szűk járat is, mintha mozgott volna velem együtt. Mirára támaszkodva kellett hát tartanom a lépést. Igyekeztem nem túl nagy súlyt helyezni a lányra.
- Menjünk, jót fog tenni a friss levegő. Ha hegyet szeretnénk mászni, nem volna baj egy kicsit kijózanodni. Vagy jobban berúgni, ahogy hatékonyabbnak érzed a dolgot, bár szerintem maradjunk az elsőnél.
Karom még mindig a vállán pihent, finoman húzva magamhoz. Addigra azonban elértük a járat végét és ideje volt elválni. Felpillantottam, abba az irányba, amerre a „felvágós macska” eltűnt. Sóhaj szakadt ki belőlem.
- Jobb lesz, ha én megyek előre. Nem lenne kellemes, ha a hölgyet támadás érné. – vigyorogtam rá, majd előrángattam a varázspálcát a zsebemből. Egy néma Lumosszal megvilágítottam a feljáratot, hogy kicsit szédelegve kapaszkodtam fölfelé, s amikor végre a combomba nyilalló fájdalommal felegyenesedtem a poros épület belsejében, vissza nyújtottam a kezem, hogy segítsek Mirának.
Közben már éreztem, ahogy csavarja, csiklandozza az orrom a finom szemes mocsok. Pontosan úgy, mint egy éve Merellel vagy mint tavaly Halloweenkor azon a béna bulin, ahol majdnem kicsinált minket egy porcelánbaba. Micsoda szép emlékek is kötöttek ehhez a helyhez!
Hamarosan Mira is felért. Láthatta, hogy Szellemszállás nem több egy ócska viskónál. Nem volt ott semmi, csak egy elcseszett buli helyszín, ami valamiért népszerű a Roxfortos diákok körében.
- Pont olyan fél... – Hatalmas tüsszentés szakadt ki belőlem. Tenyerem majdnem időben kaptam az arcom elé. - Merlin büdös seggére!  – kiáltottam bele az épület csendjébe.
Szipogva kerestem Mira tekintetét, majd elvigyorodtam.
- Na húzzunk erről a mocsoktanyáról. – Mondtam és elindultam az ajtó felé. - Tudod, kicsit gondolkodtam a legutóbbi óta. Tudod pontosan, kik ölték meg a családtagjaidat? Csak mert... van pár kapcsolatom és ha óvatosan puhatolózok talán ki is tudom deríteni.


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 03. 28. - 14:22:11
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április


Én is vigyorogtam, mikor felnevetett, de ott motoszkált bennem, hogy amit látok, az egy olyan felnőttesen profi álarc. Mintha Elliot egyszerre lett volna nagyon vidám, és a szeme ugyanakkor valami másról árulkodott. Talán a bor tette, nem tudhattam, én még nem ittam. Ma este...
- Jobb lesz, ha én megyek előre. Nem lenne kellemes, ha a hölgyet támadás érné - célzott megint, mire kibukott belőlem egy gúnyos prüszkölés.
- Ez mennyire valószínű? - kérdeztem felvont szemöldökkel - De HA támadás érne, akkor jönnének a rémdenevérek! Mondom, gyakoroltam - húztam ki magam makacs-büszkén, kicsit kirívón is. Nem tudtam eltalálni, mi nem tetszett neki ezen annyira az előbb. De közben követtem Elliotot, és elfogadtam a segítő kezet, amit nyújtott. Mindannak ellenére, hogy nem egy kétajtós szekrény kinyitva, és hogy láthatóan valami beütött már ma este nála, egész biztos mozdulatokkal segít fel. Van valami különleges a kézfogásában, bár nem tudnám megmondani, mi az, de elérte valahogy, hogy aggályok nélkül rábízzam magam. A csuklójára tévedt a pillantásom, ahol igen sok mindennel találkozhattam. Csinos szalag... Majd ne felejtsek el rákérdezni, honnan van - véstem az eszembe, de aztán arra figyeltem, hogy hova kerültünk.
- Huh! Party hard! - bukott ki belőlem, ahogy körbenéztem, majd intettem egyet szabad kezemmel, hátha akkor a mágikus fényben kerengő porfelhőt távol tudom tartani magamtól - persze sikertelenül. - Szépen elintézték ezt a helyet - tettem hozzá a néhai buli maradványaira. - Mi történt itt?
- Egészségedre - szúrtam közbe, mikor hapcizott.
- Merlin büdös seggére!
- Ja, akkor arra - rántottam meg a vállam, közben nyújtottam felé egy zsepit.
- Na húzzunk erről a mocsoktanyáról.
- Remek ötlet - értettem egyet, s követtem a kijárat irányába. A tavaszi éjszaka friss, de nem kellemetlenül hűvös levegője igazi megváltás volt a szűk alagút és a poros romhalmaz után. Roxmorts fényei miatt ugyan nem volt teljes az élmény, de feltekintve már most megannyi csillag kacsintott ránk az ég mélykék vásznáról. Körülöttünk az enyhe szélben minden fűszál, bokorág és zsenge falevél finoman ringatózott. A borosüveget magam mellett lóbálva, apró indiánszökellésben indultam meg az enyhe lejtőn. Gondoltam, ezen Elliot talán még le tud jönni egyedül. Nem mentem túlságosan előre, csak úgy jól esett szökdécselni. És jó ötletnek tűnt elkerülni a települést, így a vadon sűrűje felé tartó kis ösvényre léptem rá. Mezzi hamarosan elnyargalt mellettem, és újra bevetette magát a bozótba.
- Tudod, kicsit gondolkodtam a legutóbbi óta. Tudod pontosan, kik ölték meg a családtagjaidat? Csak mert... van pár kapcsolatom és ha óvatosan puhatolózok talán ki is tudom deríteni.
Két szökellés közt fékeztem, de akkorát, hogy ha nem volna kiemelkedően jó az egyensúlyérzékem, biztos hanyatt is estem volna. A fékezéstől kisebb kavicslavina indult útnak talpam alól, s én egy pillanatig még némán figyeltem a kövecskéket, amint elindulnak, majd begyorsulva pattognak le a lejtő alján lévő éjjeli sötétségbe.
Visszanéztem Elliotra, aki igazából alig néhány lépéssel járt csak mögöttem.
- Én... - Hirtelen annyi sok minden tódult a fejembe, hogy kész forgalmi dugó alakult ki ott. Ezen a szép estén ez idáig nem jutott eszembe ez az egész, bár az biztos, hogy mindig is velem volt, életem minden pillanatában. Csak néha mélyebben. Ez most felszínre hozta az emlékeket, a terveket, a dühöt, a küldetést, ami világosan vezetett az úton.
- Nem... Nem tudom. Nem sok dologra emlékszem - tettem hozzá már egy kicsit kevésbé rekedten, közben rendeztem az ábrázatom, bár a képek még mindig a szemem előtt táncoltak. Finoman megráztam a fejem, hátha megszabadulok tőlük, aztán kisöpörtem az odalendült hajtincseket arcom elől, és próbálva minél élethűbben, rámosolyogtam a másikra. Elliot csak segíteni akar, és ez igazából nagyon jól jönne. Pont azt ajánlja fel, amire a legjobban vágyok a világon... Csak kicsit megijesztett, hogy ilyen hirtelen ekkora lépést tettem a cél irányába akkor, amikor nem is számítottam rá. Felkészületlennek és kicsinek éreztem magam. Máshogy gondoltam el. De a lehetőség talán hamarabb eljön, és én nem szabad, hogy megfutamodjak.
- De egy ilyen ajánlatot nem tudok visszautasítani - tettem hozzá. Ó nem, semmiképp nem szalaszthatom ezt el!
- Úgy terveztem, vagy nagyhatalmú auror, vagy rettegett sötét boszorkány leszek, amikor megtudom, kik azok - vallottam be butácska terveim csibészes mosollyal. Megvártam, amíg Elliot mellém ér; már rutinosan készültem rá, hogy ha megbotlana, vagy ingatag lépteivel nem boldogulna a köves lejtőn, akkor a segítségére legyek a lejutásban. A völgyből már, úgy tűnt, sima utunk lesz Roxmorts elkerülésével, aztán gondolom majd felfelé kanyarodunk, a hegyeknek. Mezzi visszaszökellt hozzánk, s a lábunk alatt sertepertélt, felváltva dörgölődzve nekem és Elliotnak.
- Arra emlékszem, hogy hárman voltak. Fekete köpeny, meg halálfaló maszk. Az egyik magasabb volt a többinél. Mintha az lett volna a főnök. Röhögtek. És nem bántotta őket a tűz. - Amint kimondtam, majdnem mintha újra éreztem volna a gyilkos lángokat, a megvadult bika izzó tekintete is előttem volt, erősebben láttam magam előtt az éjszaka sötétjében, mint Elliot sápadt arcát. Megborzongtam, s villámgyors mozdulattal levarázsoltam a borosüvegről a dugót, majd nagyot húztam belőle. A hűvös folyadék jóltékonyan eloltotta a lángokat.
Visszanéztem társaságomra, és megrántottam a vállam... Talán nem kéne zavara hoznom az érzéseimmel. Rámosolyogtam, és felé kínáltam az üveget.
- Milyen kapcsolatokról van szó? - kérdeztem mintegy mellesleg.


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 03. 30. - 19:58:27
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Remek, csak tapintatosan, O’Mara! Gúnyosan összegeztem a történteket, mikor Mira akkorát fékezett, hogy még én is ugrottam egyet. Nem számítottam ilyen heves reakcióra a kérdésem nyomán. Nem akartam a lelkébe tiporni, csak segítséget ajánlani. Végül is elejtettem egy kis célozgatást a múltamra, talán sejthette, hogy vannak olyan kapcsolataim, amiket felhasználva bárhová eljuthatok. Legutóbb kerekperec megmondtam neki: ha akar valami, akkor fizetnie kell. Azóta sok víz lefolyt a Temzén és ahogy ott sétált előttem a járatba a hang egyre csak azt ismételte: Őt is tönkre teszed, mint magadat… Igen, talán nem kellett volna belerángatnom a saját romlottságomba és talán csak azért akartam neki segíteni, hogy jóvá tegyem minden bűnömet, amit az elmúlt találkozáskor és ezúttal is elkövettem ellene.
– Nem... Nem tudom. Nem sok dologra emlékszem.
Tisztán hallottam, hogy milyen rekedt a hangja. El tudtam képzelni mennyi érzelem kavargott benne, én is átéltem ezt, számtalanszor. Talán akkor a legintenzívebben, mikor az öcsém levelét szorongattam az ujjaim között és bár nem írt le, mi történt… minden porcikámmal éreztem, hogy elvesztettem az anyámat… amilyen ostoba voltam, tizenöt évet keringtem a világba, kijátszva, meglopva embereket, ahelyett, hogy meglátogattam volna. Mindezt azért, mert túlságosan szégyelltem magam a kicsapás miatt. Tizenöt évet vesztegettem el.
Aztán Mira elmosolyodott. Talán csak ez tudta megnyugtatni kicsit a lelkemet.
– De egy ilyen ajánlatot nem tudok visszautasítani.
– Helyes. Szerencsére ugyanis minden alvilági mocskot ismerek az országban.  – Villantottam meg én is a legcsodásabb vigyoromat. Talán meg is csillantak a fogaim a holdfényben, mint valami simlis alaknak, aki így akarja levenni a lábáról az áldozatát.
– Úgy terveztem, vagy nagyhatalmú auror, vagy rettegett sötét boszorkány leszek, amikor megtudom, kik azok.
Mellé léptem, átkaroltam a vállát, hogy finoman tovább induljunk a főút felé, ahonnan aztán egy könnyed kanyarral megindulunk a hegyek felé. Hallottam, ahogy a cipőm talpa alatt meg-megcsúszott egy-egy apró kövecske vagy éppen elrúgtam jó messzire, előre a sötétben.
– Hiszen most is éppen elég nagyhatalmú vagy.  – Közben a hegyek felé kanyarodva a kis fehér macska is odaszökellt mellénk. – Majd a Roxfortban gondoskodnak róla, hogy mindent megtanulj… gondolom.  – Megrántottam a vállamat. – Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi megy arra. Mindegy!  – Legyintettem. – Szóval, mire emlékszel? Egy aprócska információ is elég lehet.
Elpillantottam a hegyek felé. Szépen megvilágította őket az ezüstös holdfény. Szinte mesebeli képet nyújtottak a tiszta csillagos égbolttal és az egyre zöldellő lombkoronákkal.
–  Arra emlékszem, hogy hárman voltak. Fekete köpeny, meg halálfaló maszk. Az egyik magasabb volt a többinél. Mintha az lett volna a főnök. Röhögtek. És nem bántotta őket a tűz.
Bólintottam. Ez utóbbi egyértelmű valamiféle bűbáj használat miatt volt. Azonban minden más annyira jellemző a halálfalókra.
– Hol éltetek?  – kérdeztem elgondolkodva, hátha kiszedek valami jellegzetes információt. – Volt bármi ott, ami miatt megtámadhatták a családodat?
Na jól van, O’Mara. Elég a régi sebek szaggatásából mára! Próbáltam én magamra szólni, csakhogy nem ment. Igaz az esetek nagyszázalékában, inkább magamnak okoztam kellemetlenséget, semmit másoknak. Hallottam, ahogy Mira mellettem kortyol a borból… és őszintén szólva megértettem. Ahogy a kastély bennem annyi mindent indított meg, úgy a faggatózásom benne is.
– Milyen kapcsolatokról van szó?
A kérdése közben átvettem az üveget. Én is az ajkaimhoz emeltem a száját és egy hatalmasat kortyoltam belőle, nyeltem, majd megint kortyoltam, nyeltem és újra. Csak ezután adtam vissza neki a megbontott borosüveget, jelezve, hogy talán a józanabbnak kéne cipelnie.
– Hát… említettem, hogy az apám halálfaló volt?  – kérdeztem suttogva, mintha valami bűnt közölnék vele. Talán így is volt, hiszen ezzel az információval kapcsolatban így éreztem. – Nem valószínű, hogy segítene, de őt követve sok ember közelébe eljuthatok.  – Tettem hozzá.
Mélyet szippantottam a levegőből, remélve, hogy sikerül elűznöm lelki szemeim elől a barna szempárt, a szikár alkatot, na meg a szivar aromáját az orromból. Akárhányszor célzogattam rá megtalált ilyen formán.
– De ha ő nem is segít, hát akkor ott van a többi alvilági fickó a Vakegérben. Ott mindenki tud mindent mindenkiről, még ha tagadják is…


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 04. 01. - 10:47:21
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április


Magam sem tudom igazán, miért dobbant akkorát a szívem Elliot arckifejezésétől, de volt valami benne - talán a sötétben villogó szeme, vagy a majdnem vicsornak mondható mosoly - amitől egy pillanatra úgy éreztem, menekülnöm kellene. Pedig az eszem (vagy a vak bizalmam) valahol tudta, hogy ez a gesztus nem nekem szól. Ahogy arról beszélt, milyen kapcsolatai vannak, mintha egy másik Elliot nézett volna rám, és mintha egy másik világba nyertem volna bepillantást. Egy olyan világénak, melytől féltem, de közben vágytam is rá, ahol megoldásokat reméltem, ahol feloldozást a rémképek alól, amik nyughatatlanul űztek tovább és tovább...
Felnéztem Elliotra, és kicsinek, védtelennek éreztem magam, de csak egy egész rövid ideig, míg oda nem lépett, és vállam köré nem fonta a karját, és tovább nem kormányozott. Hiába tudtam, hogy lépte ingatag az alkoholtól, de még mindig ez volt a legtöbb biztonság és stabilitás, amit az utóbbi időben nekem emberi közeledés adhatott. Nem akartam gyengének mutatkozni, de finoman mégis hozzásimultam. Lesütöttem a szemem, hogy ne lássa, mi minden ül ki a szemembe. Elgondolkodtam, van-e más, hozzám képest felnőtt ember, akár nő vagy férfi, akit legalább egy fikarcnyit érdekel, hogy megy sorom. Aki akár csak egyszer is átkarolna így, gyámolítón és biztonságot sugárzón, és azt mondaná...
– Hiszen most is éppen elég nagyhatalmú vagy.
Hallgattam, ahogy a Roxfortról beszél, és arcomon egyre szélesebb vigyor uralkodott el, aztán halkan elnevettem magam. Vicces volt egy felnőttet így hallani beszélni az iskoláról - a varázserővel bíró brit gyerekek egyébként egyetlen iskolájáról, ahova mehettek - ilyen gúnyosan és lefitymálón. Aztán a jókedvem alább hagyott, de részleteztem életem kevésbé rózsás emlékeit, csak az ő kedvéért. Nem is tudom, hogy rajta, meg az aurorokon kívül meséltem-e erről még valaha, bárkinek is. Talán a Minisztérium embereinek se mondtam el ilyen részletesen, bár ők meglehetős nemtörődömséggel vették fel döcögős vallomásom.
– Hol éltetek? Volt bármi ott, ami miatt megtámadhatták a családodat?
- Four Haybale volt a falu neve. Most már Four Ashes - tettem hozzá fintorogva. - Tudtommal csak muglik lakták. Tanyasias környék volt, nekünk versenyló tenyészetünk volt. Angol telivérek, néhány haszonállat, nagy legelő - vontam meg a vállam. - Semmi olyan, ami érdekelhette őket, gondolom. Csak jól szórakoztak rajta, hogy rám uszítottak egy lángoló bikát - tettem hozzá. Most először fogalmaztam meg ezt így, hangosan is. Elliot érezhette, ahogy kiráz a hideg.
Amíg az apjáról mesélt, gondolkodtam. Eddig nem volt sok kedvem azok közt az emlékek közt kutatni, de Elliot erős és barátságos karjai között, számban és mellkasomban a bor melengető érzésével valahogy elég erőt gyűjtöttem, hogy végre egyszer alaposan és hideg fejjel szembe nézzek az elém toluló rémképekkel.
- Alvilági fickók a Vakegérben... Arról van némi fogalmam - dünnyögtem, és megint húztam egy nőies méretű kortyot az üvegből. Ami Karácsonykor történt, azt most félre tettem, bár voltak ott jobb és kevésbé jó emlékek is. Cartwright jóindulatának karácsonyi csodájára minden esetre hálával gondoltam. Arra az egész estére, minden balul elsült pontjával viszont már egy kicsit vegyesebben.
- Nem említetted, hogy halálfaló volt - válaszoltam kicsit megkésve. - De gondolom, nem léptél a nyomdokaiba. Csak nem emiatt nem valószínű, hogy segít? Mennyire vagytok jóban? - kérdeztem találgatva, mi lehet a háttérben.


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 04. 03. - 09:22:27
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Sejtettem, mit érez a lány mesélés közben. Én még a kellemes emlékeimről is alig tudnék beszélni, amikben szerepel az anyám… nem azért, mert én végig néztem volna a halálát… hanem, mert még mindig mardosott a bűntudat, hogy elszakítottam magam tőle. Dean elmesélte, hogy állandóan a ház előtt ácsorgott és azt várta, mikor bukkanok fel a kis földúton. Törékeny nő volt, mégis annyit küzdött értem, még az apámmal is szembe szállt. Talán pont azért, mert annyiszor láttam sírni, nem akartam még több fájdalmat okozni… s szégyelltem magam. Már nem is tudom, mi volt igazán az indokom arra, hogy tizenöt évesen megszökjek. Csak vitt a lábam, a keserűségem, a fájdalmam és annyi mindent kiáltottam volna bele a világba szívem szerint. Aztán bosszút álltam. Elvettem mástól, amije van, mert nekem nem lehetett, megtanultam varázsolni, hogy Dumbledore képébe röhöghessek, mondván: igenis nagy varázsló lettem, pedig te még esélyt sem adtál nekem, vénember. Mégis, hiába értem el annyi mindent, sosem éreztem azt, hogy elég tételt vettem. Sőt, a dühöm egyre csak nőtt és egyre többet és többet akartam elvenni attól a világtól, ami kivetett magából. S hogy miért öltem embert? Be akartam bizonyítani, hogy ezt is meg tudom tenni. Talán a Reagan ügyet is lehetett volna másképp intézni… s a régi Elliot, akinek nem esett már annyi seb a testén, meg is tette volna.
– Four Haybale volt a falu neve. Most már Four Ashes – magyarázta Mirabella. A tenyerem közben még mindig a vállán pihent, hogy vezessem felfelé a lejtőn, na meg egy picit rá is támaszkodjak. Már éreztem is a sérült combomban az állandóan nyilalló fájdalmat. Mondhatnám, hogy hozzá szoktam egy év alatt… hazugság volna. Ezt nem lehet megszokni, hiszen minden lépésnél emlékeztetett rá az élet, milyen is volt, mikor az a tüske a csapdán átfúrta magát a bőrömön és eljutott majdnem a csontomig. A vér pedig csak ömlött bemocskolva a ruhám, engem, a házamat, Esmé kezét. – Tudtommal csak muglik lakták. Tanyasias környék volt, nekünk versenyló tenyészetünk volt. Angol telivérek, néhány haszonállat, nagy legelő.
Bólintottam csak úgy bele a sötétségbe. Nem kedveltem a muglikat, rettegtem tőlük, hogy vasvillával nekem esnek vagy éppen elütnek valami berregővel… de azért el tudtam képzelni, hogy a semmiből feltűnő varázslat, milyen rémületet válthatott ki a köreikben.
– Semmi olyan, ami érdekelhette őket, gondolom. Csak jól szórakoztak rajta, hogy rám uszítottak egy lángoló bikát.
A halálfalók mindenkivel csak szórakoznak… A hang vagy talán én magam súgtam ezt gondolataim közé. Jól tudtam, milyen népség ez. Anyámat is azért ölték meg, mert sárvérű volt… bár a részleteket nem tudtam, hiszen sosem mertem rákérdezni, de biztos volt abban az egészben egyfajta beteges szórakozás is. Bele sem mertem gondolni, mennyire hasonlítok hozzájuk. Először csak azt imádtam, mikor elvehettem másnak a dolgait… látni az arcukon a legyőzöttséget és a csalódottságot. De amikor legyőztem Reagant, én élveztem, ahogy a kés mélyen a mellkasába fúródik. A vérét kívántad, O’Mara… – súgta reszelősen a kegyetlen hang. A szalag lassan lüktetni kezdett a csuklómon. Vajon Mira utálna, ha tudná, hogy én is ilyen vagyok?
– Alvilági fickók a Vakegérben... Arról van némi fogalmam.
Csak a szemem sarkából láttam, hogy a lány megint iszik, amikor már a lejtőn felérve egy egyenes szakaszhoz értünk. Már csak pár száz méter állt előttünk, hogy elérjük a tisztást, ahova annak idején Merelt vittem. Onnan, a fák még éppen csak bimbózó lombjai közül, tökéletesen lehetett látni a csillagokat.
Nem is fogtam fel, hogy hogyan reagált a Vakegérre. Egyelőre annyira nem is volt fontos, mert apám volt az egyetlen, akitől halálfalókról információt tudtam szerezni. Legalábbis elsőkörben mindenképpen, majd utána esetleg Cartwright segítségét is kérhetem.
– Nem említetted, hogy halálfaló volt. – Na, O’Mara, akkor most magyarázkodhatsz. A gúnyos hang természetesen megint rám talált. –  De gondolom, nem léptél a nyomdokaiba. Csak nem emiatt nem valószínű, hogy segít? Mennyire vagytok jóban?
Nyeltem egyet.
Fogalmam sem volt, hogyan kéne elmondanom egy tizenöt évesnek lánynak, hogy az a fickó egy aranyvérű rohadék, akinek a fattya vagyok és lényegében most kitalálta, hogy vagy megdöglök vagy valamilyen nyakatekert csaló módon a nyomdokaiba lépek. Igaz Mirát eddig is jóformán kis felnőttnek kezeltem, akinek bármit el lehet mondani.
– Semennyire. De tudom a módját, hogy hogyan legyek jóban vele. – Vállat vontam. – Egyelőre még meg akar ölni. Viszont eljátszhatom, hogy behódolok a kis terveinek, akkor pedig bármilyen információt megtudok szerezni.
Elvigyorodtam. Még mindig imádtam a veszélyt és büszkeséggel töltött volna el, ha apámat is átverhetem. Ez voltam én, ízig-vérig Elliot O’Mara-Forest. Csapassuk csak, hadd tanuljon Rowle ebből az egészből valamit.
Hamarosan, a fák között vezető vékonyka ösvényről megpillantottam az ezüstös holdfényben úszó tisztást. A kidőlt fatörzs is még ott volt. Besétáltam egészen a közepéig, ott elengedve Mira vállát. Ledobtam a kabátomat, nem számított, hogy egy cseppet reszketek a csípős éjszakai levegőtől. Levágtam a földre és már böktem is felé a pálcámmal. Ezúttal jobban sikerült az átváltoztatás, mint annak idején Merellel. Tökéletes, kockás, puha pokrócnak tűnt.
– Nos? Megfelel hölgyem?  – mutattam a takaróra, majd még egy kicsit lehajoltam, hogy meghúzzam a sarkait, aztán leültem rá. – Köszi, hogy beszéltél a múltadról, ez azért elég sok jó és hasznos információ volt. – Elvettem az üveget, hogy most én kortyoljak a borból. A szabad kezemmel a fájós combomat dörzsölgettem, hátha attól jobb lesz.


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 04. 04. - 15:35:24
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április



Jól esett megértve lenni, de nem ez volt a legjobb dolog a beszámolómban, hanem az, hogy bár Elliot nem volt érzéketlen, ugyanakkor nem is sajnált agyon, mint azok, akik akár csak a múltamnak egy részletét megismerték. Tudom én, hogy amiket átéltem, az szánni való, de nem szeretek szánalmas lenni.
Elliot nagyon célirányosan haladt, így míg beszéltem, már inkább őt követtem, semmint a járást. A tisztás egész világos volt, apró virágocskák most zárt bimbói nyúltak az ég felé.
Felnéztem a csillagokra, melyek felettünk a mesterséges világítás zavaró hatása nélkül, teljes erejükkel ragyogtak ránk. Meg kellett állnom egy pillanatra. Olyan ritkán van az embernek lehetősége ilyen messzire nézni, és ilyen távoli dolgokat látni. Furcsa, hogy épp a saját fényeitől nem látja az ember ezt.
Elliotra néztem, várva a választ, és az előtte való hallgatásból, meg abból, hogy milyen hangsúllyal mondta, tudtam, hogy ezek nagyon megfontolt szavak, és a fejében nagy valószínűséggel nem így fogalmazta meg a helyzetet. Hálásan néztem rá, mert tudtam, hogy egyébként igen lobbanékony típus, de ha jól sejtem miattam (és esetleg az alkohol miatt is), vette a fáradtságot és visszafogta magát. Bár azért így sem hangzott jól, amikor arról beszélt, hogy az apja meg akarja ölni, ő pedig miattam kettősügynököt játszana neki.
- Nem kételkedem benne... De veszélyesnek hangzik - böktem ki óvatosan, de megingathatatlan helytelenítéssel. - Nem akarom, hogy az én ügyem miatt te vidd vásárra a bőrödet. Akkor inkább valami más módon kell utána járni - sóhajtottam, bár abban nem voltam biztos, létezik-e más mód. De valahogy aggasztott, amint ez a bohém figura hirtelen kihúzta magát és büszkén vigyorogva, lelkesen csillogó szemekkel nézett rám.
Mielőtt javasolhattam volna, hogy terítsük le a pokrócot, amit hoztam, idegenvezetőm rutinos mozdulatokkal intézkedett. Ügyes varázslata hívogató ülőfelületet eredményezett.
– Nos? Megfelel hölgyem? - kérdezte, és elegánsan még meg is igazgatta művét.
- Tökéletes, uram - vágtam rá, és kecsesen lehuppantam, majd a kezemet nyújtottam felé, hogy könnyebben helyet foglalhasson ő is. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy a lábához nyúl.
-  Köszi, hogy beszéltél a múltadról, ez azért elég sok jó és hasznos információ volt.
- Igazából még nem nagyon beszéltem róla így - vallottam be félrebillentett fejjel. - De... Valamikor már igazán kellett. És örülök, hogy a jó füleknek mondhattam el - tettem hozzá rásandítva a másikra, majd egészen felé is fordultam.
- De én már sokat beszéltem. Most te mesélj valamit a múltadról - kértem szépen csillogó szemekkel, míg ivott. A fehér macska közben előkerült, és letelepedett közénk a takaróra. - Például hogy honnan ez a szakértelem a kettős játékokhoz, vagy honnan van a szalagod - intettem a csuklója felé, amin a fekete szalag mintha nem dekorációs célból került volna oda. Ahhoz túlságosan egyszerű volt, s kevéssé szem előtt való. Közben elővettem táskámból a sütit, és Elliot felé kínáltam, hátha jó ösztönző lesz a bor mellett. Újból az ég felé néztem, s megpihentettem tekintetem a csillagokon.
- Milyen szép - tátogtam, míg a válaszra vártam.




Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 04. 06. - 17:26:21
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Felnézve az égboltra ismerős élmény fogott el. Talán pont egy éve volt, hogy Merellel ugyanitt voltunk és én a sálamból készítettem egy ennél sokkal bénább pokrócot. Jól esett most is leteríteni a kabátomat és felé pöccinteni a pálcámmal. Meglehet, éppen ugyanazt a melegséget éreztem a szívemben, mint akkor. Ugyanígy komoly témák voltak, ugyanígy megnyíltam neki… de azért igyekeztem nem újra elkövetni ugyanazokat a hibákat. Merel sosem fogja hagyni, hogy újra a közelébe kerüljek. Egyszerűen akármit teszek, mindig ugyanott lyukadok ki. Nem lehetek elég jó s akárcsak a többi ember, úgy én sem szerettem az olyan dolgokat űzni, amiben képtelen voltam sikereket elérni.
Megráztam a fejemet és inkább Mirabella szavain gondolkodtam. Ő van itt és nem Merel, ne űzd állandóan a múltat, abból nem sok jó következhet… A hang úgy súgta a fülembe ezeket a szavakat, mintha arra akart volna emlékeztetni, ami apámmal történt. Az egész gyerekkorom áhítozásból állt: meg akartam tudni, hogy honnan származom, mi az én múltam igazából. Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer majd azért rimánkodom, bár sose tudtam volna meg ki Phillip Rowle. Addig is tudtam, hogy ott van bennem az a sötétség, ami bizonyára nem az anyámtól származott, de legalább önmagam voltam. Mára már hol volt az a szórakoztató s bosszantó figura, aki voltam! Csak ócska árnyéka maradt meg annak a tolvajnak, aki visszatért Londonba.
– Azt hiszem, az én bőröm már rég vásáron van…  – válaszoltam halkan, ahogy a hátsó felem megtalálta a helyét végre. A pokróc egészen puhának és melegnek tűnt, nem úgy, mint a sálból készült, korábbi változata. Ez egészen hasonlított egy igazi takaróra. –  Sok döntést hoztam, ami miatt veszélyben vagyok. Sokszor meggondolatlanul. Ennyit pedig megtehetek egy barátért igazán…  
Kicsi megnyomtam a barát szót, ahogy a szemem sarkából a lányra pillantottam. Tenyerem közben még mindig a combomon pihent. Bőven éreztem benne a megtett lépések számát, de nem számított. Ha kellett, hát összeszorított fogakkal, de újra megtettem volna. Nincs az a sérülés, ami Elliot O’Marát ledöntheti a lábáról.
– Igazából még nem nagyon beszéltem róla így. De... Valamikor már igazán kellett. És örülök, hogy a jó füleknek mondhattam el.
Ekkor találkozott a tekintetünk. Egy korty bort vettem magamhoz, hogy az ital kellemesen felmelegítve elfeledtesse velem a lábamba nyilalló fájdalmak emlékét is. Tudtam, hogy ez képtelenség persze, de már a remény maga is sokat jelentett.
– De én már sokat beszéltem. Most te mesélj valamit a múltadról.
Letettem az üveget és hatra dőltem a pokrócon. Karjaimmal kitámasztottam a fejemet és úgy bámultam fel a csillagos égre. Döbbenetesen jól kirajzolódottak a sötét égbolton a fényes pontok. Majdnem olyan gyönyörű volt, mint odahaza Észak-Írországban, a kis patikánktól fölfelé nézve.
– Például hogy honnan ez a szakértelem a kettős játékokhoz, vagy honnan van a szalagod.
Elmosolyodtam, de nem válaszoltam azonnal. Egy pillanatig csak bámultam az égboltot. Talán Mira is megérezte, hogy a veszély úgy hat rám, mint másra a drog. Felpörögtem tőle, a szívem vadul kalapált és csak akartam és akartam még többet. Nem tudom, miért volt így… meglehet azért, mert az egész életem egy vágyakozás volt valami ismeretlen után, aminek sosem tudtam meg a lényegét. Így viszont, minden ismeretlent hajkurásztam, míg meg nem ismertem lényegüket. Akkor pedig újabb és újabb megoldásra váró rejtélyre volt szükségem… újabb tárgyra, amiben gyönyörködhettem és aminek mibenlétét kiismerhettem.
Vettem a felém nyújtott sütiből, de egyelőre csak megnéztem magamnak. Nem kóstoltam meg azonnal, mintha az is valami vizsgálandó tárgy volna.
– Ennél már csak Észak-Írországban szebb. – Suttogtam, ahogy barna, bortól csillogó szemeim visszavándoroltak az égboltra. – A szalagot egy lánytól szereztem… és vele is egyszer ugyanígy néztük a csillagokat. Lényegében elcseréltem vele egy tőrre.  – Őszintén beszéltem. – Valahol itt köttetett meg a barátságunk, ami nem volt hosszú életű… de azért elég sokat jelent még most is, nekem. Ő gondolom már elfelejtett.
Megrántottam a vállamat. Sóhajtottam még egyet.
– Hidd el, az én múltam egy cseppet sem izgalmas, vagy kellemes.– Mondtam, még mindig meglehetősen halkan beszélve. – Egy aranyvérű varázsló házasságon kívül született fia vagyok. Az anyám mugliszületésű volt, így gondolom el akart tenni lábalól… csakhogy az anyám nem engedte, inkább elmenekült előle. Nélküle már nem élnék. Ott csesztem el, hogy meg akartam ismerni azt a fickót. Azt hittem, hogy akkor majd lesz apám… és lám, lett is, olyan aki csak ki akar használni. Ez az Elliot… ügyesen összeszedted ezt is…  – Magyaráztam némi keserűséggel a hangomban.


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 04. 08. - 13:46:17
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április



– Azt hiszem, az én bőröm már rég vásáron van… Sok döntést hoztam, ami miatt veszélyben vagyok. Sokszor meggondolatlanul. Ennyit pedig megtehetek egy barátért igazán…
Szomorúan, kicsit csodálkozva mosolyogtam rá. Nem tudom, nevezett-e mostanság bárki a barátjának. Lefoglalt a tanulás és a gyakorlás. Talán utoljára kicsi koromban hallottam rám ezt, még a mugli óvodában. Milyen mást jelent ez ennyivel később és ennyi minden után. Furcsa volt, ahogy nő az emberek száma, akik - bár nem kérem - nagy dolgokat tesznek értem. Pedig tudom, hogy veszélyes ez számukra. Ahogy Elliotot figyeltem, az a gondolat fogalmazódott meg bennem; vajon én kérhetek-e ilyet egy baráttól? De arra is rájöttem, hogy nem kértem. Ő ajánlotta fel, és ami azt illeti, úgy tűnt, mintha kifejezetten lelkesítené a gondolat, hogy ilyen kockázatos kalandba fog.
- Nem mérgezett - böktem kuncogva a sütire, amit elvett.
- Lehet, hogy kicsit szőrös - tettem hozzá fintorogva.
- Egy kicsit mindenem macskaszőrös valamiért - simítottam végig a fehér cica hátán tettetett bosszússággal.
- De szerintem te tudod, milyen ez. - céloztam rá, hogy említette, neki is van cicája.
Hallgattam a szomorú történetet, közben én is a csillagokat tanulmányoztam. Olyan messze vannak, olyan rejtélyesek, és olyan különös, hogy az emberek; de még más varázslények is milyen erőket tulajdonítanak nekik. Ahogy itt ültünk, a tejút távoli, tűszúrásnyi fénypontjait bámulva, nem is csodálkoztam már ezen. Így érzi az ember, mennyire apróság ő az univerzum végtelen nagyságához képest, hogy milyen elképesztő csoda, hogy életben marad egy, a végtelenben sodródó porszemecskén...
- ... Ez az Elliot… ügyesen összeszedted ezt is… - mondja, én pedig szelíden pillantok rá.
- Ugyan. Mindig olyan szigorú vagy magaddal - szidom meg játékosan. - Pedig szerintem teljesen természetes és érthető, hogy tudni akartad, honnan származol. Szerintem a te helyedben én is pontosan ugyanezt tettem volna. Már persze, ha nem tudtam volna, hogy az apám anno inkább nem is akarta, hogy éljek - gondolkodtam el. - De talán még annak ellenére is. Az ember önképéhez, meg a világról alkotott képéhez hozzátartozik a szülei milyensége, még akkor is, ha esetleg nem szép ez a kép. Egy szülőt nem ismerni olyan lehet, mintha nem ismernéd önmagad egy részletét. Én szerintem szívesebben mondanám, hogy apám egy borzalmas ember, mint hogy azt mondjam, apám nem tudom, milyen ember. De ez lehet, hogy csak én vagyok.
Kicsit hallgattam, megint az ég felé irányítottam figyelmem.
- Szerinted nem furcsa az asztrológia? Hogy... Hogy születésünkkor ezek a kis fénypontok, meg ahogy elhelyezkednek az égen, ezzel meg kellene határozzák az életutunkat?
Gúnyos prüszkölést hallatok, ami még a közöttünk helyet foglaló állatkának az eredeti alakjában is díszére válna. Elnézegettem a felettünk fénylő égitesteket, s találgattam, vajon melyik csillagkép volt az a szemét dög, amelyik ilyen balsorsot okozott nekem. Aztán legyintettem - eszembe jutott, hogy ha okosabb lennék, nem a csillagok között keresném a hibást.
- Mindig is utáltam az asztrológiát. Nem tudom, melyik a kisgöncöl meg a nagymedve meg a többi. Ezek egyike se hasonlít se medvére, se oroszlánra, nem? - böktem felfelé fintorogva, aztán oldalra fordultam, Elliotot fürkészni. A mi szemeinkben is volt egynéhány fénypötty, mintha különálló csillagképek lettek volna itt, a földön.
- Kíváncsi vagyok, mi volt odafenn, amikor mi születtünk. Mikor én világra jöttem, biztos valami rossz csillagkép volt fölöttem, mondjuk az a sötét folt, ott - böktem megint felfelé egy részre, ahol nem igazán voltak csillagok, csak az üres űr. - Tudod, én se voltam várt gyerek. Volt három nagyobb testvérem, még a legkisebb is nálam öt évvel volt idősebb - meséltem. - Furcsa belegondolni, hogy a Harpellek közül már csak én maradtam, hogy továbbvigyem a családot, pedig nem is akarták, hogy megszülessek - merengtem halkan. Nem keseredtem el különösebben, de a helyzetet átgondolva elfogott valami enyhe nevethetnék. Pedig nem volt ebben semmi vicces, talán csak némi irónia.
- Ő is ilyesmi kis lény, egyébként - böktem vigyorogva Nemezisz felé, aki macskákra nem kifejezetten jellemző módon méla élvezettel legelte a pokróc szélén lengedező zsenge fűszálakat.
- Őt se vártuk. Úgy tűnik, ez egy ilyen éjszaka, hogy nekünk kellett itt összegyűlni - állapítom meg derűsen, majd Elliotra pillantok. - Akarsz róla is tudni egy bensőséges dolgot? - kérdeztem huncutul. Mezzi felkapta a fejét, mintha megérezte volna, mire gondolok. Megállt a falat fű a szájában, de csak egy pillanatra, aztán tarajos ragadozófogaival ügyetlenül tovább kérődzött a zöld növényeken.



Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 04. 13. - 16:47:13
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Hosszan bámultam a csillagokat, óvatosan harapva bele Mira süteményébe. Igazából, ha egy évvel ezelőtt kínált volna meg, talán csak elnyamnyogtam volna rajta. Akkor volt a legmélyebb talán a depresszióm. Hazajöttem egy csendes, békés környezetből – igen, annak ellenére is, hogy loptam, menekültem – és hirtelen ezer meg ezer érzelmi viharral találtam szemben magamat. Fogalmam sem volt, hogy van szörnyűbb dolog, mint az éhezés. Márpedig ezek a viharok nagyon is azok voltak. Úgy döntöttek le a lábamról, hogy időm sem volt kapaszkodót keresni. Először az apámban kellett csalódnom, akit annyira sokáig, őrülten kutattam, vágyakozva azután, amit az öcsém megkaphatott Dean személyében. Ezután jött a szakítás Esmével, annál felkavaróbb dolog régóta nem történt velem… hiszen azelőtt még szerelmes sem voltam. Kapcsolataim voltak mindenféle nőkkel, plátóiak is férfiakkal, de sosem jutottam el az sz-betűs szóig. Azt hiszem, világ életemben csak csodáltam másokat, de nem ismerhettem meg őket igazán, míg az a tizennyolc éves lány be nem toppant az életembe. Kár, hogy a végére úgy tűnt, mintha csak szórakozás volnék neki… hogy minden áron féltékennyé akart tenni. Az volt az egésznek a rákfenéje. Az igazi változás így Nat lett. Megmutatta, hogy boldog is lehetek a nem megszokott környezetembe… cserébe pedig hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Át akart formázni egy jobb, szebb, tisztább Elliottá és én úgy ugrottam, mint valami idióta kölyök, aki beleszeretett a nagy sztárba. Neki köszönhetően javult meg az étvágyam is… és neki köszönhetően híztam egy picit. Ha Mira tudná, miken mentem keresztül ahhoz, hogy ezt a falatot lenyeljem, akkor még türelmesebben várt volna, míg belemélyesztem a süteménybe a fogaimat.
–  Szerintem a te helyedben én is pontosan ugyanezt tettem volna. Már persze, ha nem tudtam volna, hogy az apám anno inkább nem is akarta, hogy éljek – magyarázta. Furcsa volt, mert a hangja valahogy mégsem törte meg annyira a csendet. – De talán még annak ellenére is. Az ember önképéhez, meg a világról alkotott képéhez hozzátartozik a szülei milyensége, még akkor is, ha esetleg nem szép ez a kép. Egy szülőt nem ismerni olyan lehet, mintha nem ismernéd önmagad egy részletét. Én szerintem szívesebben mondanám, hogy apám egy borzalmas ember, mint hogy azt mondjam, apám nem tudom, milyen ember. De ez lehet, hogy csak én vagyok.
– Valahol mindig is éreztem, hogy ő nem jó ember. – Őszintén mondtam ki azokat a gondolatokat, amik jó ideje rágtak belülről. Még talán Natnak sem mondtam ki így. – Valahol mindig éreztem azt a sötétséget, amit tőle örököltem, csak addig el tudtam nyomni, amíg nem rángatott bele a saját kis világába. Azt hiszem, én sem vagyok igazán jó ember és ez évről évre rosszabb lesz, ha nem térek vissza ahhoz az élethez, ahol tizenöt évet voltam. Ilyen, amikor valaki megromlik, tönkremegy…
Nyeltem egyet és még egyet haraptam inkább a süteménybe, hogy annak édes íze elvegye az állandó keserűséget, amit éreztem.
– Szerinted nem furcsa az asztrológia? Hogy... Hogy születésünkkor ezek a kis fénypontok, meg ahogy elhelyezkednek az égen, ezzel meg kellene határozzák az életutunkat?
Elvigyorodtam.
Mintha csak te elmélkednél, O’Mara hangosan… – gúnyolt ki a hang, ahogy melegséggel pillantottam a lányra, elfordítva tekintetem az égről. Valami hasonlóság volt bennünk. Ugyanazok a mélységek fogalmazódtak meg benne, mint bennem. Hányszor gondoltam már éppen ezekre a kérdésekre, mikor felnéztem a fénylő pontokra?
– Kíváncsi vagyok, mi volt odafenn, amikor mi születtünk. Mikor én világra jöttem, biztos valami rossz csillagkép volt fölöttem, mondjuk az a sötét folt, ott. – Arra felé néztem, amerre mutatott. A nagy semmibe. – Tudod, én se voltam várt gyerek. Volt három nagyobb testvérem, még a legkisebb is nálam öt évvel volt idősebb. Furcsa belegondolni, hogy a Harpellek közül már csak én maradtam, hogy továbbvigyem a családot, pedig nem is akarták, hogy megszülessek.
Aztán a macskára tért. Ahogy kimondta azokat a szavakat, ahogy megfogalmazta a gondolatokat, minden elmélkedésem ott volt benne. Az ilyen emberek születése talán az a sötét folt, az a nagy semmi, amire mutatott a csillagok sokaságában. Én ilyennek éreztem magam sokszor, haloványnak a megannyi fénypont között, nem várt voltam, egy csapás, aki életeket tett tönkre… sosem ragyoghattam úgy, mint az öcsém. Őt akarták, rá vágytak, nem csak egy kolonc volt mindenki hátán. Sosem éreztem magam különlegesnek. Inkább valamiféle söpredéknek, amit jobb lett volna idejében eltiporni. De ez a gondolat fájt. Főleg, amikor eszembe ötlött, hogy apámnak ez volt a terve. Ezért elnyomtam, akárhányszor eszembe jutott.
– Az én születésem napján biztosan napfogyatkozás volt vagy olyan sötét volt az ég, mint az a sötét folt, amire mutattál. Azon a napon egy csillag sem fényeskedett az is biztos… amennyi fájdalmat okozott már a létezésem…  – Suttogtam némileg szipogva. Anyám halálának gondolatára azonnal megtöltötték a szememet a könnycseppek. – De… mindegy is. Nekem már mindegy.
Felnyomtam magam a karjaim segítségével, hogy szembe fordulhassak Mirával. Nem kellett volna talán, de óvatosan a vállára fektettem a tenyeremet, úgy kerestem meg a csillogó szempárt az éjszaka sötétjében.
– Neked még van célod és van esélyed. Fiatal vagy. – Mondtam és letettem magam mellé a sütit, hogy megfogjam a boros üveget és egy kortyot igyak belőle.– Talán azt kéne mondanom, hogy ne lógj ilyen silány alakokkal, mint én. – suttogtam kettőnk közé. – Körülbelül veled egy idős voltam, mikor kicsaptak a Roxfortból… nem akarlak belerángatni egy hasonló helyzetbe. Már legutóbb sem kellett volna, hogy megláss, most meg kirángattalak a kastélyból… tiszta idióta vagyok…


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 04. 17. - 14:13:50
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április



- Valahol mindig éreztem azt a sötétséget, amit tőle örököltem - mondta, én pedig a csillagokról ráfordítottam tekintetem. Végighallgattam, amiket mondott, de valahogy nem a sötétséget láttam kiülni az arcára. Vagy nem olyanmód, ahogy ő értette. A szemében az a bársonyos, fekete üresség tükröződött, ami fen az égen, ahová mindketten figyeltünk.
Próbáltam nem nagyon rábámulni, mikor elködösült a tekintete. Nem nagyon láttam senki férfiembert így elérzékenyülni. A családom férfitagjai mind kemény, két lábbal a földön élő makacs emberek voltak, másokat nem nagyon ismertem, akiket mégis, azok... Őket sem volna egyszerű kibillenteni. Mégis Elliotot gondoltam ebben a pillanatban a legbátrabb embernek mind közül, mert nem sokakban van annyi erő, hogy ezekkel a gondolatokkal szembenézzenek, és nyíltan kimondják őket. Még akkor is, ha az igazságértékükkel mindenképpen vitatkoznom kell.
– Tiszta idióta vagyok…
- Hát lehet, de azt nem jól látod, hogy miért - mondtam, és bár az én szemem is párás volt az elhangzottak árhullámától, magamra erőltettem egy, kissé félszegre sikeredett mosolyt, s játékosan, de gyengéden hozzákoccantottam az öklömet a vállához.
- Mit gondolsz, miért tartottam Veled? Ha csillagokat akarnék bambulni, felmásznék a Csillagvizsgálóba - mondtam paprikásan, hogy kibillentsem mindkettőnket. Utána enyhébben folytattam, és nagyon őszintén: - Segítettél kiszabadulni. Ezért hálás vagyok. Szerintem nem vagy silány alak, legalábbis én nem gondolom ezt. És nem fogok tőled RBF eredményeket kérni, mielőtt veled lógnék. Engem aztán nem érdekel, hogy az iskola mennyit érőnek mért. Vannak más mércék is, kezdd el azokat használni! - vigyorogtam rá.
- És neked sem mindegy - tettem hozzá komolyabban. - Szerintem bátor vagy, ügyes és szórakoztató is - jelentettem ki, aztán játékosan nekidőltem az oldalának, kicsit megbillentve. Azért belekaroltam, nehogy felboruljon. - Van egy fantasztikus képességed, amit te döntesz el, hogy mire használod. És nagyon ügyes vagy bizonyos dolgokban, ezt is úgy hasznosítod, ahogy jónak látod. De nem hagyhatsz ki a nyomozásból, én is a részese leszek, mert az én dolgom  - szögeztem le, és hogy nyomatékot adjak szavaimnak, finom mosollyal, felszegett állal néztem farkasszemet a mandulavágású szemekkel.
- Szóval, hogy csaptak ki a Roxfortból? Remélem nem úgy, hogy kiszöktél éjszaka... - tettem hozzá kuncogva, és miután elhalásztam tőle az üveget, jó nagyot húztam a borból. Utána Elliot csontos vállára hajtottam a fejem, s úgy vártam a választ, majdnem fejjel lefelé nézve rá, kíváncsian csillogó szemekkel. A fejemben az járt, hogy ha ezért mindenkit kicsapnának, talán nem járna már a Roxfortba senki, csak a szellemek. Azok se mind. Persze, némi óvintézkedést megtettem, legalábbis elrendeztem a párnákat a paplan alatt olyan Mira-szerű alakzatba. Amilyen hétalvó szobatársaim vannak, reggelig biztos nem tűnik fel a hiányom senkinek - de talán még azután sem. Ha nem kapnak el a folyosón visszafelé, jó vagyok. És ha igen? ÍRnak Cartwrightnak? Pont őt fogja érdekelni... Jót röhögne rajta.
Az én dolgom, ha kicsapnak. Az én dolgom, ha kitűnőre vizsgázok. Bizonyos szabadsággal is jár, ha nincs az embernek családja. Nincs elvárás, nincs szabály, nincs semmiféle korlát, csak az, amit az ember magának állít fel, és nincs semmiféle teljesítmény-kényszer, csak amit az ember elvállal. Elliot esetében pedig éreztem, lehet jó pár ilyen.
- Biztos túl jó voltál nekik. Na és hol voltál tizenöt éve?- kérdeztem. Tényleg, bizonyos embereket olyan könnyen rúgnak ki innét, ami egyszerűen elképesztő. Hagrid is... De ha elkezdenénk sorolni, mi minden hibádzik az iskolai rendszerben, holnap reggelre se végeznénk.



Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 04. 19. - 18:58:25
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Hát persze, O’Mara! Vedd elő már megint azt az elcseszett hullámvasútat és üld meg rendesen, magaddal rántva szegény lányt is! A hang úgy gúnyolódott velem, mint bármikor máskor, hacsak egy leheletnyit is megingott az érzelmi stabilitás. Nem tudtam persze valójában eldönteni, hogy csak a csillagok bámulás, az alkohol vagy egyszerűen az újbóli rádöbbenés, hogy mégis ki az apám, okozta az egészet. Mindig legyűrtem magamban azokat az átkozott, keserű könnyeket. Kár volt ezen sírni, tudtam én, hogy milyen vagyok belül. Tisztába voltam minden hibámmal. A makacsságommal, a kegyetlenségemmel, mégis leginkább azzal a bizonyos sötétséggel. Csak egy árny volt bennem, aki időnként átvette a hatalmat az elmém és a testem felett. Az volt az igazi Elliot, nem az a gyereklelkű bolond, aki kifeküdt csillagokat bámult az áprilisi hűvös éjszakába egy roxfortos diákkal.
Mirának persze erről fogalma sem volt. Nem volt ott, mikor majdnem megöltem saját magam emiatt a makacsság miatt. Nem élte át mellettem úgy, mint Esmé vagy Nat, amikor esztelenül rohantam bele egy csapdába vagy egy pengébe, bele sem gondolva, mi lesz a vége. Sőt akkor sem volt ott, mikor egyszerűen csak megöltem Reagant. Nem láthatta, ahogy majdnem kiült az arcomra az a kegyetlen vigyor… és csak egy hajszál választott el, hogy a haldokló arcába súgjam: Én nyertem… Állandóan ez hajtott, hogy legyőzzem, hogy megalázzam azt, aki el akart tiporni, aki gyengének nevezett. A következő pedig Rowle volt. Az apám. Tudtam, hogy el fog jönni a napja annak is. Most talán elült a szél, már nem tombol a vihar, de tudtam, hogy előbb-utóbb megint megcsap. Ennek csak egyféle képpen lehet vége: valamelyikünk meg kell, hogy haljon.
– Hát lehet, de azt nem jól látod, hogy miért. – Valahol ezen a ponton már biztos voltam, hogy nem kellett volna rázúdítanom mindent. Neki is megvan a maga múltja, a maga terhe, amivel meg kell küzdenie előbb-utóbb, hogy lezárhassa. Csakhogy neki még volt esélye, nem cseszte el olyan ostoba módon, mint én.
Elmosolyodtam, ahogy az ökle finoman, kissé játékosan megérintett. Milyen ostobán is festhettem elködösült tekintettel, vigyorogva. Nem érdekelt. Mira igazából olyan könnyedén vidított fel egy aprócska mozdulattal.
– Segítettél kiszabadulni. Ezért hálás vagyok. Szerintem nem vagy silány alak, legalábbis én nem gondolom ezt. És nem fogok tőled RBF eredményeket kérni, mielőtt veled lógnék. Engem aztán nem érdekel, hogy az iskola mennyit érőnek mért. Vannak más mércék is, kezdd el azokat használni!
Nos, ebben talán igaza van, O’Mara… Tudtam, hogy így van. Ahogy az is, hogy éppen abból adódik az erőm, amit mások a gyengeségemnek tartottak. RBF nélkül az ember nagyjából semminek számított. Talán ezért is hitte azt Lis, az apám vagy éppen a mi megboldogult Reaganünk, hogy majd olyan könnyen legyőz. Egyiküknek sem sikerült és én csak még inkább meg akartam mutatni, hogy nem fog menni. Mert győzni kell, mindenáron. A hang a fülembe lehelte megint hideg szavait.
Megint elmosolyodtam, ahogy a vállamnak dőlt, majd belém karolt. Valahol ez már nagyon hiányzott az életemből… szinte mindennapot Nattal töltöttem bezárva Tengerszemben. Nem volt más társaságom, néhány tíz év alattin kívül, akiket olykor a hátam közepére se kívántam. Mira viszont laza volt és jófej. Még mindig egy kicsit Merelre emlékeztetett, leszámítva, hogy ő még nem haragudott rám.
– Van egy fantasztikus képességed, amit te döntesz el, hogy mire használod. És nagyon ügyes vagy bizonyos dolgokban, ezt is úgy hasznosítod, ahogy jónak látod. De nem hagyhatsz ki a nyomozásból, én is a részese leszek, mert az én dolgom.
Találkozott a tekintetünk. Eddigre már végképp nem tudtam letörölni a vigyort a képemről.
– Mégis hogy hagyhatnálak ki ilyen kalandból? – kérdeztem. – Tudod, szerintem ketten még szórakoztatóbb nyomozni, mint egyedül. Ráadásul hamarosan itt a nyári szüneted is. Az alatt rengeteg mindent fel lehetne göngyölíteni. De erre majd úgyis visszatérünk, ha már eljött az ideje. Egyelőre azon dolgozom, kitől lehetne valami kiinduló információt szerezni. Ha apám beválik, könnyebb lesz, ha nem akkor marad az egyik alvilági fószer…
Igen, Cartwright. Nem tudom, miért is bízom benne annyira. Történt persze ez-az közöttünk, ami miatt elnyerte a bizalmam, de azt utáltam, hogy még mindig le akar nyomni. Sokaknak talán a főnöke, de az enyém akkor sem lesz, ha megfeszül. De majd csinálok neki egy-két munkát és akkor bármit kiszedek belőle, persze, ha ez nem elég akkor más módszerekhez kell folyamodnom.
– Szóval, hogy csaptak ki a Roxfortból? Remélem nem úgy, hogy kiszöktél éjszaka...
Elvigyorodtam és megráztam a fejem. A vállamra hajtotta a fejét, a vörös tincsek mindenhol cirógattak, főleg a nyakamon éreztem. Egy cseppet sem zavart.
– Biztos túl jó voltál nekik. Na és hol voltál tizenöt éve?
Sóhajtottam egyet, de a vigyor nem tűnt el azután sem a képemről. Már túl jó kedvem volt ahhoz, hogy elkomorodjak a Roxfort miatt… legalábbis addig így hittem, míg el nem kezdtem beszélni. A saját szavaimtól pedig olyan könnyen rám talált a bánat, hogy a vigyor helyett megint csak könnyek jelentek meg a szememben. Talán azért, mert még mindig fájt, hogy csalódást okoztam az anyámnak.
– Azért csaptak ki, mert egy hülyegyerek azt hazudta, hogy Crucio-t használtam ellene. Csak azért, mert nem kaptam meg egy posztot a kviddics csapatban… de azt hiszem az egész hazugság mögött sokkal több volt. Megaláztam, ez tény, de valahogy az egész eljárás nem ment rendesen.  – Magyaráztam rekedten. – Nem vizsgálták meg a pálcámat és az apám elérte, hogy azt ne is vegyék el tőlem.
Sóhajtottam aztán megint, ezúttal már nagyokat pislogva. Szabadulni akartam a könnyektől, mielőtt még végig folynak az arcomon. Annyiszor mondtam már ki ezeket a szavakat, mégis nehéz volt beszélni róla sokadjára is. Az ajkaim sem szívesen formálták meg őket.  
– Szégyelltem magam, még mielőtt a szüleim megérkezhettek volna, megszöktem. Hazamentem, hogy összeszedjek kaját, meg mindenféle dolgokat és megszöktem. Egy ideig Roxmortsban bujkáltam, aztán külföldre mentem és tizenöt évig nem jártam Angliában. 1998 őszén tértem haza.
Az ujjaim megérintették a vörös tincseket. Úgy sodorgattam a hajszálakat, mint gyerekként, mikor anyám fölém hajolt, hogy puszit leheljen a homlokomra. Imádtam a sötét, hosszú hajkoronát. Valahogy mindig megnyugtatott. Furcsa, hogy már ennyire nem emlékeztem rá… minden csak halvány képnek tűnt, mintha az ami tizenhat évvel ezelőtt törtét, nem lenne több mesénél vagy álomnál.



Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 04. 24. - 09:38:50
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április




- A gyerekek gonoszak tudnak lenni. Meg a felnőttek is - tettem hozzá motyogva. Igen, mindenki tud gonosz lenni, és ennek kikristályosodott, tömény mivoltát megtapasztaltam a saját bőrömön is. Éreztem, hogy túl mélyre és túl messzire mentem. Nem mintha nem fordult volna ez elő vagy ezerszer, mert a rutin ellenére is sokszor pörögtem túl dolgokat. Talán a bor tette (biztosan nem a cukorbomba sütemény), de lassan kezdett alábbhagyni  a lendület, én pedig egy kis ideig csak csendben bámultam a fejünk felett elterülő fekete, csillagos bársonyra.
- A Roxfort a legmesszebbi hely, ahol a szülőfalumtól jártam - jegyeztem meg mintegy mellesleg. - Lehet, hogy nem is megyek soha messzebb. Ha... Ha ezen a dolgon túl leszek, talán. Vagy az is lehet, hogy emiatt - rántottam meg a vállam, de óvatosan, hogy ne lökjem meg Elliotot, aki a hajammal babrált.
Ahogy a fénylő pontokat figyeltem, amint alig láthatóan hunyorogtak rám, azon gondolkodtam, vajon van-e ott valaki, valamelyik távoli égitesten, és néz-e éppen felénk. Furcsa, hogy a világegyetemben milyen felfoghatatlan távolságok vannak, én pedig még a szigetországon kívül sem jártam soha. Vajon segítene, ha elmennék innen? Ha hagynám az egész eddigi életemet a csudába, és mindent hátrahagyva új életet kezdenék mondjuk ennek a bolygónak a másik felén? Aztán arra gondoltam, hogy akár Ausztráliában, akár a Déli sarkon, akár az afrikai sivatagban kötnék ki, a helyiek biztos, hogy két napon belül dobozba csuknának, és visszapostáznának Angliába.
Megkaparintottam a borosüveget, és megkurtítottam a tartalmát. Már amennyi még maradt benne, mert igazából kezdett megcsappanni az ital, amit Elliot magával hozott. Úgyhogy ezután inkább a sütin rágódtam. Mezzi orra elé is nyomtam egyet, aki most ahelyett, hogy a füvet fogyasztotta volna, lelkesen repült rá az édességre.
- Szerinted mikor döntöttél jól? Amikor elmentél, vagy amikor visszajöttél? - kérdeztem és Elliot felé fordultam. - És nem mondhatod, hogy egyiknél sem! - tettem hozzá színpadias bosszússággal, de félig röhögve. A válla felett elnézve ekkor lettem figyelmes az első, apró fénycsíkra. Nem volt több, mint egy bizonytalan villanás, akár képzelődhettem is volna. Összehúzott szemekkel, meredten bámultam az ég azon szegletére. A következő hullócsillag már erőteljesebben látszott, keresztezte az előző útját, hosszabb csóvát húzott és kicsit tovább volt látható.
- Odass! - legyintettem mellkason társaságomat, és vigyorogva a megfelelő irányba mutattam. Persze, hogy idegőrlően sok ideig semmi sem történt, én magam is kételkedni kezdtem abban, hogy jól láttam-e, amit láttam. Ez a jelenség különben is nyáron jellemzőbb... De ekkor két újabb csillag indult útjára az égen, egyik a másik után, kis késéssel.
- Kettő is volt, kívánhatnánk mind a ketten valamit! - javasoltam, majd elgondolkodtam. - De az túl unalmas, mindenki azt csinálja ilyenkor. Mit szólsz ehhez? Én kívánok valamit Neked, te meg nekem kívánj valamit! - vigyorogtam rá, majd észbe kapva sietve hozzá tettem: - De nehogy eláruld, hogy mit kívánsz, mert akkor nem teljesül! - mondtam, és kacsintottam. Elliotra néztem, félrebillentett fejjel, és azon gondolkodtam, mit kívánjak neki, aminek örülne. Jól meg akartam gondolni, hátha teljesül...



Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 04. 26. - 16:17:15
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Fura volt belegondolni, hogy valakinek a Roxfort a legtávolabbi hely, ahol járt. Én ugyanis elmondhattam magamról, hogy megjártam a Nílus mindkét partját, a sivatagot és persze a hűvös éghajlatú Oroszországot is. Na meg Nathaniel miatt már volt szerencsém Kínához és Japánhoz is, Amerikáról nem is beszélve. Sokat láttam, éreztem és tapasztaltam…  veszély, izgalom és szabadság. Ezt jelentett számomra az utazás, kivéve az elmúlt években. Új élethelyzetet teremtett az a szerelem, ami tőrbe csalt tavaly márciusban. Egy ideig csak sodródtam, élveztem minden apró hullámát az újonnan megismert érzéseknek. Elvakította a szemem a rengeteg szenvedély, ami olyan könnyen hálózott be, míg nem végül észbe nem kaptam, hogy az addigi szabadságomnak vége. Mégsem léptem ki soha igazán a kapcsolatból. Egyszerűen csak követtem Natot, oda ahova vitt. Nem ellenkeztem egy pillanatra sem vagy ha mégis, nem elég hevesen.
–  Szerinted mikor döntöttél jól? Amikor elmentél, vagy amikor visszajöttél? – A kérdésre a kiürült üvegre pillantottam a szemem sarkából. Még mindig az ujjaim között sodorgattam Mira vörös tincseit… olyan puha volt. Nem akartam elengedni, hagyva hogy furcsán mély, gyerekkori érzések járjanak át. – És nem mondhatod, hogy egyiknél sem!
Megrántottam a vállam.
– Szerintem ezt nem lehet így bekategorizálni. Mindegyiknek megvolt a maga szépsége és a maga jó oldala.  – Halkan beszéltem, pedig már nem voltam olyan elmélázó, kábult állapotban, mint korábban. Talán azért, mert bár közel volt a Roxfort, nem láttam azokat az ódon tornyokat, amik akkora fájdalmat okoztak, mikor kicsaptak az iskolából. A keserűségnek még csak emléke sem kísértett, ahogy Mirabella felé fordultam megint, hogy csendesen súgjam oda még egy gondolatom, mintha csak titkokat osztanék meg vele. – Tudod, azt hiszem elég nagy hiba volt elszökni. De tizenöt éves voltam és rohadtul szégyelltem magam… viszont anélkül a döntés nélkül nem lehetnék az, aki most vagyok. Sok hibám van, de nem cserélnék senkivel.
Igen, Nat miatt… ő az egyetlen, aki igazán széppé teszi ezt az életet. Annak ellenére, hogy önző, sokszor zsarnok és nem hagyja magát legyőzni. Rohadt sok áldozatot hoztam érte, sőt egyenesen magamat ajánlottam fel neki, hogy tegyen velem, amit akar. Neki szívesen tettem meg ezt a gesztust is.
– Odass! – Legyintette meg a mellkasom Mira, majd valamerre az ég felé mutatott. Azonnal odafordultam és éppen csak láttam még eltűnni egy gyenge kis fénycsóvát a sötét égbolton. Elmosolyodtam. Mégis csak megérte kihozni a levegőre a lánykát. A hang megint gúnyolódott egy sort, hiába nem vágta a fejemhez, milyen önző és felelőtlen vagyok éppen. Ez tökéletesen csengett ott minden szó mögött.
– De az túl unalmas, mindenki azt csinálja ilyenkor. Mit szólsz ehhez? Én kívánok valamit Neked, te meg nekem kívánj valamit! – Folytatta a lány. Belé sokkal több lelkesedés szorult, mint belém. A hangján tökéletesen hallatszott, hogy még nem keserített meg annyira az élet a történtek ellenére. Neki talán még elég a bosszú, hogy a halottai békében nyugodhassan. Kár, hogy ez rólam nem volt elmondható. Én már túl mélyen voltam abba a sötét mocsárba, amiben egyre lejjebb és lejjebb süllyedtem. Tudtam nagyon jól, hiába küzdök a Rowle család ellen, hiába győzök, semmi sem lesz jobb.
– De nehogy eláruld, hogy mit kívánsz, mert akkor nem teljesül!
– Lakat a számon!  – Csíptem össze szórakozottan az ajkaimat, majd mindkét kezemet az ölembe ejtve, lehunytam a szemem. Egy másodperc volt az egész, én mégis olyan erővel koncentráltam, mintha hosszú gondolkodóba készültem volna esni. Régen, alig egy éve még így varázsoltam… minden erőmet be kellett vetnem, hogy sikerüljön. Ma már nem volt szükség ilyesmire. Begyakoroltam, hozzá szoktam. A harcmodorom drasztikus változásokon ment át a hoppanálásnak köszönhetően is.
Szeretet… – Futott át az agyamon, amolyan kívánságképpen. Egy olyan kóbormacska, mint én mindennél jobban tudta, hogy erre van szüksége az embernek leginkább… főleg, ha olyan magányos, mint én és Mira. Talán a születésünkkor valami szerencsétlen csillagkép csillant meg a sötét égbolton vagy éppen, ahogy ő mondta nem volt más, csak végtelen sötétség. Mégis tudtam, hogy ezt mindenki megérdemli. Jöjjön az bármiképpen, bármilyen formában.
– Meg is van…  – Vigyorogva fújtam ki a levegőt. – Azt kell mondja, életem legjobb kívánsága volt. Leszámítva, mikor Franciaországban egy kerti tóba ejtettem a kedvenc érmémet és azt kívántam, bár száradna ki… erre tényleg kiszáradt. Én pedig visszaszereztem a kincsemet.
Megrántottam a vállam.
– Ha egyszer külföldre mehetnél… mondjuk idén nyáron, hova mennél a legszívesebben? – kérdeztem érdeklődő hangon. Szöget ütött valami a fejemben, de még nem akartam kiadni magam.


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 04. 29. - 09:48:30
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április




- Sok hibám van, de nem cserélnék senkivel - mondta, én pedig derűsen rávigorogtam.
- Na látod, nem vagy te idióta - vágtam rá, és barátságosan meglapogattam a kezét, amivel a hajtincsemet tartotta fogva.
A csillagok jártak-keltek az égen, én pedig azon gondolkodtam, amiről az előbb beszéltünk. Nincs csillag, ami meghatározná a sorsunkat, de van-e több sors, amelyből választhatunk? Akár a kezdet kezdetén, akár később, kezdett olyan érzésem lenni, mintha nem lenne más út. Ha már elindultunk rajta, azt kell végigjárni, ami van. Talán nincs olyan, hogy mi lett volna, ha. Ha visszamennénk egy olyan időnyerővel, megváltoztatni a múltat, akkor is abba a múltba mennénk vissza, melyet már megéltünk. Az volna a fejünkben, ami történt végül.
Pedig jó lenne, ha vissza tudnánk csinálni. Mondjuk azt a végzetes napot... Ha időben kiérkeznének az aurorok, vagy nem is történt volna meg a támadás, a tűz... Hogy járnék akkor az iskolába? Milyenek lennének a mindennapjaim? A testvéreim biztos marha féltékenyek lennének azért, mert olyan volnék, amilyen. Hazamennék vajon Karácsonyra? Még abban is elbizonytalanodtam, hogy apám, a tősgyökeres földműves, két lábbal a földön ember meg tudná-e emészteni, aki én lettem. Boszorkány...
Ki tudja, nyugodtabb volna-e az életem, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy? Talán mindennapi problémáim lennének. Talán kiránduló-partneremnek is.
– Meg is van…  - jelentette ki Elliot. Csibészes mosolyát én is viszonoztam, és most azon járt az eszem, vajon számára mi lenne a leghasznosabb kívánság. Néztem az alkoholtól csillogó, egész mély feketének tűnő tekintetet, az arcot, amelyen mintha nem fogott volna az a sűrű, eseménydús idő, melyet megélt. Nem, Elliot talán nem véletlenül állt meg éppen ott, tizenévesen az öregedésben, amikor csapot-papot itt hagyott. Nem volt kibékülve a tizenöt éves önmagával, sem azzal, ami azóta történt, ez egyértelmű volt számomra. A mozdulat, ahogy néha a csuklójához kapott, vagy ahogy felzaklatta magát apróságokon, önmarcangoláson...
Az jutott eszembe, hogy ami neki talán enyhülést hozna, az a béke. Úgyhogy ezt kívántam neki a csillagtól, amely épp akkor süvített el felettünk, átszelve az éjszaka sötétjét, és azt a csillagtalan, sötét foltot, melyről már korábban szót ejtettünk.
– Azt kell mondja, életem legjobb kívánsága volt. Leszámítva, mikor Franciaországban egy kerti tóba ejtettem a kedvenc érmémet és azt kívántam, bár száradna ki… erre tényleg kiszáradt. Én pedig visszaszereztem a kincsemet.
Jót kuncogtam a történeten.
- Ez remek. És kiszárítottál egy kutat - jegyeztem meg, majd hozzá tettem: - A sors útjai kifürkészhetetlenek.
– Ha egyszer külföldre mehetnél… mondjuk idén nyáron, hova mennél a legszívesebben?
Jó kérdés volt, elgondolkodtam rajta. Talán most először. Végül elnevettem magam.
- Talán világgá. És sose jönnék vissza - jelentettem ki, de aztán megráztam a fejem. - Talán mégis. Ha nem lenne dolgom...  - Itt tartottam egy kis szünetet, és jelentőségteljesen pillantottam a mellettem ülőre. - ... Akkor biztos olyan helyre mennék, ami szép. Hegyvidék, zöld erdő, patakok meg vízesések. Tudod, olyan hely, ahol esetleg egyszarvúak is élnek. Jó lenne megfigyelni őket, úgy tényleg vadon. Mert akik itt élnek, azok elég emberhez szokottak, Arabella tanárnő óráján láttuk is őket. De azért, ha tudnék, messzebb mennék, mint a Tiltott Rengeteg - pontosítottam körbebámulva  a tájon, ami egyébként majdnem fedte is a leírást. Persze, úgy éreztem, ha már van szabad időm, és úgy sem köt Evyne néni nyavajgása (Cartwright meg valószínűleg elfoglaltabb az ügyeivel, mint hogy rajtam aggódjon), ráadásul Elliot lehetőséget is teremt számomra, inkább azon dolgozom, hogy kiderítsem, amit ki akarok. De ha ez az egész nem volna... Ha 'normális" életet élnék... Igen, akkor az egyszarvúakhoz mennék. Talán felnőtt koromban kutató lennék, aki minden titkukat megpróbálja kifürkészni. Bár ez egy másik élet lenne, és nincs már rá esély, hogy bekövetkezzék, jó volt róla gondolkodni.
- Elliot, szerinted, ha te akkor máshogy döntesz, és nem szösz el, most milyen életet élnél? - kérdeztem érdeklődve.



Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 04. 30. - 18:36:00
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Hogy miért fordult meg a fejemben az egész? Nem tudom… talán tényleg csak ennyire jó érzés lett volna valami szórakoztató programot szervezni Mirabellának a nyári szünetre. Vagy éppen egy alibi után kutattam, hogy egy kicsit visszanyerjem a régi szabadságomat. Az ilyen tavaszi éjszakákon mindig eszembe jutott, milyen szörnyen jó volt csak kimenni az erdőbe és beszívni azt az átnedvesedett avar illatot, na meg a tábortűz füstös aromáját. Imádtam minden percét azoknak a napoknak, élveztem a menekülést, sőt betegesen kerestem a lehetőséget, hogy elzavarjanak valahova. De valahogy mégis békésebb volt az életem, mint mostanában. Nem volt semmi, ami felkavarta volna az érzelmeimet… nem kellett senkinek sem megfelelnem vagy tetszenem. Mostanában pedig minden reggel úgy állok a tükör elé, hogy azt kívánom, bárcsak szeretné az aznapi látványomat Nathaniel.
– Talán világgá. És sose jönnék vissza – mondta. Mintha csak az én gondolataimat fogalmazta meg… mondjuk neki még nem biztos, hogy volt ilyen erős kapocs ehhez az országhoz. Nekem sem volt az ő korában, csupán az anyám. Előle pedig pont azért menekültem el, hogy ne hozzak szégyent a fejére, hogy ne lássam a könnyeit. – Talán mégis. Ha nem lenne dolgom...
Mira felé fordultam, hogy tökéletesen egymás szemébe tudjunk tartani. Aprócska szünetet tartott a mondadójában.
– ... Akkor biztos olyan helyre mennék, ami szép. Hegyvidék, zöld erdő, patakok meg vízesések. Tudod, olyan hely, ahol esetleg egyszarvúak is élnek. Jó lenne megfigyelni őket, úgy tényleg vadon. Mert akik itt élnek, azok elég emberhez szokottak, Arabella tanárnő óráján láttuk is őket. De azért, ha tudnék, messzebb mennék, mint a Tiltott Rengeteg.
Azonnal az a bizonyos romániai erdő jutott eszembe, ahova Reagan holttestét temettem el. Nem tudtam, miért ez ugrott be, de kezdtem úgy érezni, hogy még mindig kísért a szelleme… talán ezért is kezdett el már csak a puszta gondolattól is égni az a kegyetlen felirat, az a heg, amit a testemen hagyott. Nem kaptam oda, de elengedtem Mira vörös hajszálait, hagyva visszaomolni a többi közé.
Nem válaszoltam. Talán azért is szólalt meg újra, mert láttam rajtam megint azt az elcseszett keserűséget… ez volt az új életem mellékterméke. Hiába volt minden szép és kényelmes körülöttem, hiába kaptam mindennap melegételt, ez ott volt és várt, mikor csaphat le újra borzalmas érzéseket keltve bennem.
– Elliot, szerinted, ha te akkor máshogy döntesz, és nem szösz el, most milyen életet élnél?
Jó kérdés volt. A választ lényegében tudtam is… csak nem akartam nagyon kimondani. Egy részem ugyanis mindig vágyott arra az életre, míg egy másik részem tudta, milyen is volna valójában. Hiszen lett volna rá lehetőségem most is. Ott volt a patika, ott volt az a galéria, amit Esmé miatt nyitottam. Ezek mind annak a lehetőségnek valamiféle kivetülései volt… és én cseppet sem élveztem. Úgy éreztem azok is csak olyan határokat szabnak, amiket át akarok ugrani, mert ha nem akkor megfosztanak attól, ami igazán vagyok.
– Gondolom dögunalmas.  – Megrántottam a vállam. – Akadémiára mentem volna, hogy medimágusnak tanuljak. A nevelőapám az volt és én is az akartam lenni, mert ő olyan példaképféle volt nekem. Ha más nem, hát most biztosan én vinném a családi patikát napi nyolc órában… így viszont csak beültettek a hátsó kis helyiségbe, hogy ne legyek bunkó a vevőkkel és keverjem csendben a bájitalokat. – Vigyorodtam el. – Így sokkal izgalmasabb. Bírom, mikor mérgesek lesznek rám, mert nem akarom megérteni mire célozgatnak… pedig ha már rávette valaki magát, hogy potencianővelőt vásároljon, ki is bökhetné.
Megrántottam megint a vállamat.
– Nincs kedved nyáron eljönni valahova… külföldre?  – kérdeztem. – Gondoskodnék rólad persze, mert mégsem járja, hogy ne épségben hozzalak haza. De már rám férne egy kis kiruccanás, valami erdős-hegyes vidékre.



Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 05. 05. - 08:34:37
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április




– Gondolom dögunalmas.
- Pf - prüszköltem fel nevetve, mert ezt a választ nem vártam, pedig igazán várhattam volna. Valahogy nagyon beleillett abba a képbe, amit Elliotról magamban alkottam. Elgondolkodtatott az a tökéletes élet, ami felvázolt előttem, és egyszerűen képtelen voltam őt ebben elképzelni. Őt, akit annyira feldobott a mai kis kirándulás, akinek láttam az arcát, amikor a kincs után kutatott.
… pedig ha már rávette valaki magát, hogy potencianővelőt vásároljon, ki is bökhetné.
Fintorogva vigyorogtam rá. Érdekes munka lehet ez egyébként, bár bájitalok terén én sosem jeleskedtem. Főleg nem az olyan fajtákkal kapcsolatban, amit említett… Én még nem tudtam elképzelni, hogy mit csinálnék. Nem is nagyon volt kedvem vagy lehetőségem tervezgetni idáig, hiszen Evyne néni leginkább valamilyen varázstalan pálya felé terelt volna, Cartwright pedig olyan lehetőségekre nyithatott volna ajtót nekem, amikről nem igazán tudtam, akarok-e velük élni.
Épp azon gondolkodtam, hogy világgá menetelem esetén neki talán mégis szólnék. Nem igazán tudtam, mi is van köztünk Karácsony óta, és ha csak a józan eszemre hallgattam volna, akkor távol tartom magam a dolgaitól. Csakhogy velem kedves volt, magához képest türelmes, de legalábbis elviselt és ezért, meg még sok minden másért hálás voltam neki. Talán meg kéne keresnem, hogy beszéljünk…
– Nincs kedved nyáron eljönni valahova… külföldre? – A szemem akkorára guvadt, mint egy kötőhártya gyulladásos házimanóé.
- Gondoskodnék rólad persze, mert mégsem járja, hogy ne épségben hozzalak haza. De már rám férne egy kis kiruccanás, valami erdős-hegyes vidékre.
Kinyitottam a számat, aztán becsuktam. Hitetlen vigyorral néztem rá, aztán végre megtaláltam a hangomat:
- Most azonnal indulhatunk! – A lelkesedés úgy öntött el, mint ahogy az árvíz átszakítja a gátat, először gyéren szivárgott át, aztán egészen áttört. – Akárhová! De jó lenne, Elliot, túl jófej vagy, nem is kéne gondoskodnod rólam, én nem zavarnék sok vizet, egy szelet kenyérrel is túlélek, és egy dobozban is simán elalszok, egy egész kicsi dobozban is, és még pénzt is szereznék, majd takarítok, vagy gyerekekre vigyázok, bármit, ez tök jó! – ugrottam fel, mintha most azonnal indulnék is. A fehér cica elugrott a váratlan indulatoktól, majd lecsapott füllel, ugrabugrálva vágtázott körülöttünk egy kört. Egész felborzolódott a szőre, de játékosan toporogva állt meg újra előttünk.
- Csak egy valami… Őt muszáj vinnünk – böktem félve Mezzi felé. – Nélküle soha, sehova nem megyek. De hidd el, elképesztő hasznos társaság tud lenni, néha kifejezetten jól jöhet – tettem hozzá sejtelmes kacsintással. Elliot felnőtt varázsló, bárhol, bármikor visszaadhatja a cicának eredeti formáját, de ha erre nem is kerül sor, remek kis felderítő, és mivel Nemezisz eredetileg nem macska, egész együttműködő, csapatjátékos személyiség. Nélküle sokkal nehezebb lett volna kiosonnom a Roxfortból, ő azonban előre jelzi a veszélyt – és szükség esetén simán lerúgja Mrs. Norris veséjét, mielőtt az megnyikkanna…
- Kérlek, hadd vigyük őt is! Annyira jó lenne – néztem rá Elliotra hálától csillogó szemekkel, de már kicsit nyugodtabban. Még a pokrócra is visszaültem mellé. A józan eszem félve, nagyon halkan megpróbálta volna megjegyezni, hogy talán nem kellene ilyen vakon belevágnom ebbe egy majdnem idegen felnőtt férfival, és hogy amúgy is lenne más dolgom, de Elliot a barátom volt, én meg menni akartam. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ha muszáj, legfeljebb egy valakinek fogom megemlíteni az utazás tényét, de rajta kívül semmi sem kötött. Ő se nagyon. Elfogott a szabadság érzése, ránéztem Elliotra, a szám fülig ért. Egy hirtelen ötlettől vezérelve rávetettem magam, és jó erősen megölelgettem. Nem jellemző rám, és nem is tartott hosszan, úgyhogy egy pillanat múlva el is engedtem, és egy csibészes félmosollyal játékos bosszússággal azért, mert így kihozott a nyugalmamból, újra a vállába koccintottam az öklömet.


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 05. 06. - 19:27:23
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Még egy utolsó pillantást vetettem a csillagokra Mira válasza közben. Furcsán kellemes érzés járt át már csak a gondolattól is, hogy esetleg örömet okozhatok neki. Nem tudom miért. Talán, mert az ő korában nekem minden olyan kilátástalan és szörnyű volt, és mert megértettem, milyen is a helyzete valójában. Sok mindenben hasonlítottunk, főleg érzésekben és gondolatokban. Meglehet egy másik gyerekkel nem tudtam volna mit kezdeni.
– Akárhová! De jó lenne, Elliot, túl jófej vagy, nem is kéne gondoskodnod rólam, én nem zavarnék sok vizet, egy szelet kenyérrel is túlélek, és egy dobozban is simán elalszok, egy egész kicsi dobozban is, és még pénzt is szereznék, majd takarítok, vagy gyerekekre vigyázok, bármit, ez tök jó! – Mondta és felpattant a pokrócról lelkesedésében.
Elvigyorodtam. Egy kicsit megint magamra emlékeztetett, arra a tizenöt éves kölyökre, aki olyan szívesen vetette bele magát bármilyen kalandban, akár egy ismeretlennel is. Mirának az volt a szerencséje, hogy bár öltem már embert, nem voltam elvetemült gyilkos és nem akartam neki semmilyen módon ártani. Igazából bele sem gondoltam, hogy akár félreérthető lenne egy ilyen ajánlat. Annyira természetesen jött belőlem minden.
– Nyugi, nem most azonnal indulunk!  – Mondtam nevetve és finoman jelezve mutattam, hogy üljön le szépen a fenekére. – Én hívtalak el, nem kérdéses, hogy gondoskodom rólad. Nem kell cserébe semmit sem csinálnod. Csak hozd magadat és lelkesedésed. Kitalálok egy nagyon jó úticélt…
A hangom elhalkult a mondat végére. Máris azon agyaltam, hova is lehetne menni. Hegyek, erdők… annyi ilyen hely volt és mindegyik önmagában gyönyörű volt. Persze akkor már nem ártott volna valami olyat találni, ahol az ember lecsaphat egy-egy kincsre is és éppenséggel jó messze lehet az emberektől. Talán vissza kéne menni tényleg oda, ahol Reagant elástam… ott sok minden lehetett a földbe rejtve. Igaz, nem tudtam, Mira hogyan állt a szellemekhez meg a furcsa teremtményekhez, amik azt az erdőt lakták… de annyi baj legyen.
– Csak egy valami… Őt muszáj vinnünk – bökött a macska felé. – Nélküle soha, sehova nem megyek. De hidd el, elképesztő hasznos társaság tud lenni, néha kifejezetten jól jöhet.
Megint csak egy aprócska mosoly ült ki az arcomra.
– Kérlek, hadd vigyük őt is! Annyira jó lenne.
Lassan bólintottam, majd átöleltem egy pillanatra, míg megszorongatott. Kicsit meglapogattam a hátát, majd hagytam elhúzódni és a tekintetét kerestem megint a sötétben. Látni akartam, ahogy visszatükröződik a szemeiben a csillagos égbolt képe.
– Még jó, hogy visszük magunkkal. Az is lehet, hogy Zeusz is velünk tart… majd megkérdezem tőle, ha hazaértem.  – Nevettem el magamat, ahogy eszembe jutott a hatalmas, fekete kandúr, akit olyan szeretettel vettem annak idején magamhoz. Furcsa, hogy azt hittem, majd én fogok gondoskodni róla, de tökéletesen az ellentéte történt a dolgoknak. 
– Hamarosan ideje lesz vissza indulnunk a Roxfortba.  – Váltottam komolyabb hangnemre, majd egy gondterhelt sóhajtás után felkeltem a pokrócról, hogy Mira felé nyújtsam a kezemet. Reméltem, hogy a megjátszott úriemberségem egy kis mosolyt csal még utoljára az arcára. – Az utazással kapcsolatban majd jelentkezem. Ha egy ronda fekete bagoly köröz a fejed felett, ne lepődj meg. Az csak egy madár, amit elloptam Nattól, hogy levelezhessek veled.  – tettem hozzá aztán.


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 05. 14. - 08:05:41
♩ ♪ ♫ ♬ ✩ ✫ ✬ ✭ ✮ ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=ZWKwQ2gBRc0)

CSILLAGLESÉS
(https://66.media.tumblr.com/7cfbe921605e4dfabdb87e9144a58b8d/tumblr_nf4ngi88KV1tq5oaao1_500.gif)
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=154N_vtelen_terv.png)

2000. április




Amíg nincsenek kilátásaid, addig a csillagok messzi, elérhetetlen szépségnek tűnnek a számodra. Persze gyönyörködsz bennük, de van valami fájdalmas is a szép érzések mellett. Mintha üvegfal mögül szemlélnéd azokat a dolgokat, melyek bár szívedhez közel állnának, sose érheted el őket. És amikor adódnak a lehetőségek, mikor leomlanak azok az üvegfalak, s mikor valaki kinyitja előtted a világ ajtaját, akkor hirtelen tényleg közel kerülnek hozzád. Nem fizikai értelemben persze, de most már inkább érzed, hogy alattuk élsz, hogy ugyanannak az univerzumnak vagy a része, mint azok, s nem választ el tőlük más, csak némi hűvös, fekete, szabad űr. Mindjárt mást jelentenek a csillagok.
– Nyugi, nem most azonnal indulunk! – Elliot minden szempontból óvatosan visszafogta a kitörni készülő lovakat, s én nagy sóhajtással nyugodtam meg kissé. Furcsa volt immár másodszor hallani, hogy valaki önként és csak úgy gondoskodik rólam. És még Mezzi is jöhet!
Már nem nagyon tudtam szavakkal hogy megköszönni, úgyhogy ahelyett csak vigyorogtam rá hálásan és próbálva visszatartani újból kitörni szándékozó jókedvem.
- De jó lenne… Vagyis hogy lesz – pontosítottam vidáman, és összefogtam magam előtt a kezeimet, nehogy csapkodni kezdjek velük.  Az eszem máris messze járt, az Elliot által mondott tájakon, azokon a helyeken, ahová mindig is el szerettem volna menni, sőt még a csillagok vidékén is.
– Hamarosan ideje lesz vissza indulnunk a Roxfortba. – A csendes szavak egy pillanat alatt elkergették a sok szép ábrándot, s én kissé bamba képpel bámultam Elliotra. A Roxfort létezéséről egészen meg is felejtkeztem, de a figyelmeztetés eszembe juttatta. Szomorúan néztem a kezet, ami felém nyúlt, hogy felsegítsen. A kezet, amin ott volt a sebhely, a szalag... Én mégis bizalommal telve mosolyogtam Elliotra, és finoman belekapaszkodtam.
- Köszönöm… Mindent – tettem hozzá, jelezvén, hogy nem csak erre a gavalléros gesztusra irányul a hálám.
– Az utazással kapcsolatban majd jelentkezem. Ha egy ronda fekete bagoly köröz a fejed felett, ne lepődj meg. Az csak egy madár, amit elloptam Nattól, hogy levelezhessek veled.
Felnevettem, és megcsóváltam a fejem.
- Nem fogok meglepődni, amíg az a kőröző, ronda fekete madár nem egy keselyű, addig szerintem nincs gond. És ha egy híresség madara, külön megtisztelve fogom érezni magam. Olvasom ám a Prófétát, néha – kacsintottam Elliotra jelentőségteljes csipkelődéssel.
- Várni fogom a levelet. Nagyon. És ha megtudnál valamit, tudod kikről, azt is nagyon várom – mondtam, és úgy égett a talpam alatt a föld, mint aki mindjárt kifutna a világból is. Még egyszer utoljára felpillantottam a magasba, és elgyönyörködtem a fénypontokban, melyek felettünk hunyorogtak. A kastélyba visszavezető út már nem tűnt többnek, mint egy szempillantás, s Mezzi segítségével, az általam ismert kis kerülőutakon gond nélkül visszaosontunk a hálókörletünkbe. De még sokáig nem aludtam, hanem a hálószoba ablakán át a csillagokat figyeltem. Innen is szebbnek tűntek, mint ez előtt a kirándulás előtt.
 

Köszönöm szépen a játékot! :)


Cím: Re: Csillaglesés
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 05. 18. - 11:06:34
CSILLAGLESÉS
(https://i-h2.pinimg.com/564x/24/80/cd/2480cd6791aab850a2dd7cbfd1feb6cc.jpg?b=t)

Mira
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/7d/78/93/7d7893b4be21dce3fe34b1d0cd5e0ad4.jpg)

Mirának talán fogalma sem volt, milyen sokat jelentett az az este. Nem is tudom, mikor voltam ilyen szabad utoljára. Talán a Merellel töltött hasonló alkalom után nem is nagyon volt ilyesmi. Nem beszélgettem így még Nattal sem. Ha neki arról beszéltem, milyen szomorúsággal tölt el az életem, nem felvidítani próbált, hanem vigasztalni. Azt pedig gyűlöltem, mert gyengébbnek éreztem magam tőle és ha valamit szívből gyűlöltem, hát akkor az az volt.
Furcsán jó érzés volt olyannak beszélni az érzéseimről, aki olyan hasonlóan gondolkodik, mint Mira. Különös kis kapocs volt ez közöttünk… s talán szánalmas egy tizenéves, roxfortos diáklányt tekinteni lelkitársnak, de mégis így volt. Minden szavát és gondolatát értettem, ahogy talán ő is az enyémet. A szemem sarkából rápillantottam, még egyszer és elmosolyodtam.
–  Nem fogok meglepődni, amíg az a kőröző, ronda fekete madár nem egy keselyű, addig szerintem nincs gond. És ha egy híresség madara, külön megtisztelve fogom érezni magam. Olvasom ám a Prófétát, néha.
Nyeltem egyet.
– Sose vedd komolyan azokat a cikkeket.  – Egyszerűen válaszoltam. – Azt hiszem, a hazugságokat és a féligazságokat könnyebb eladni, minta valóságot… pedig néha az mennyivel izgalmasabb.  – Nevettem el magam. – De majd meglátod, ha megismered egyszer Natot.
Felpillantottam még egyszer az égboltra. A hatalmas sötétségben felcsillanó apró égitestek látványa még mindig lenyűgözött. A hűvös szél az arcomban, pedig a régi szabadságomat idézte, amit annyira szerettem.
– Már nagyon várom a mi kis utazásunkat…  – Fordultam aztán a mellettem suhanó vörös tincsek felé. Szívem szerint átkaroltam volna a vállát, hogy örömömben magamhoz húzzam. Ha csak sejtette volna, milyen jól esik megint tervezgetni és készülődni valahova. Mindennél jobban vártam, hogy belevessem magam a könyvekbe vagy éppen Cartwrighttól kérjek megbízást.
– Várni fogom a levelet. Nagyon. És ha megtudnál valamit, tudod kikről, azt is nagyon várom.
Csak bólintottam, hogy a közös kis sétánk utolsó szakaszát meghitt csendben tehessük meg. Közben fel-felpillantottam a fölöttünk ragyogó, milliónyi apró fényre. Még sosem láttam ilyen gyönyörűnek őket. Hosszú idő óta ismét melegséget éreztem, na meg olyan izgalmat, amire már legalább egy éve nem volt lehetőségem.
– Jót ne halljak rólad…  – Vigyorodtam el búcsúzóul aztán. A szívem hevesen verve jelezte, mennyire nem akar még elszakadni ettől a pillanattól, ettől az estétől és a mély beszélgetésektől, ami közöttünk történt. Ám nem volt más választások, hiszen mindenkinek vissza kellett térnie a saját helyére: neki a Roxfortba, nekem meg Tengerszembe.
Még egy utolsó pillantást vetettem Mira távolódó alakjára, ahogy a nyomában a macskával, eltűnik az éjszaka sötétjében. Mosollyal az arcomon indultam, hogy még egy utolsó rövid sétát tegyek a hatalmas csendben, mielőtt hazatérnék végleg…

Köszönöm a játékot!