Roxfort RPG

Időn kívüli játékok => Kalandok kartonozója / Archívum => A témát indította: Csámpás - 2019. 02. 11. - 09:15:16



Cím: Vénusz Kertje
Írta: Csámpás - 2019. 02. 11. - 09:15:16
VÉNUSZ KERTJE

(https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)  (https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)


Madame Puddifoot mindig pasztellben pompázó, szerelmi bájitaltól illatozó kávézója előtt állt a kis emelvény, rajta egy festőien szép szoborral. A jelenet egy márványból faragott csodaszép lányt és kedvesét ábrázolta, amint egymáshoz simultak. Előttük várakozott egy rózsaszín süveges és taláros, alacsonyabb figura, aki szép lassan párba állította az érkezőket. Közben néha-néha elmorogta orra alatt a hetekkel korábban kiragasztott, sőt még a Reggeli Prófétában is megjelenő hirdetési szöveget: – Hölgyeim és uraim, itt a kihagyhatatlan lehetőség! Elérkezett hát a nap, hogy végre bejussanak Vénusz csodás rózsakertjébe!  
Mindeközben a várakozók karjait összekötötte egy-egy rózsaszín szalaggal – ami a látszat ellenére meglehetősen erősnek tűnt.
– Pontosan két perc múlva, a szobor megérintésével juthatnak be a kertbe. Figyelem! Fontos, hogy ne szakadjanak el egymástól, a szalagot ne próbálják meg kioldani a saját érdekükben! A kertben mindenki arra induljon, amerre a lába viszi, ne próbáljon ellenállni az ott működő mágiának!  – Monoton hangon folytatta a tudnivalók ismertetését.

Rózsatövisek

Miss Harpell nem is gondolta volna, hogy éppen Mr. Jurandir karjához kötik az övét. Még akkor sem mert hinni a szemének, amikor tenyerük  – akárcsak mindenki másé – a szoborhoz ért és egy rántással megindult az őrült menet a Kert felé. A földet érés koránt sem sikerült elegánsan, a griffendéles lány elvesztve egyensúlyát egyenesen a fűben kötött ki. Igen, bizony, hogy a fűben! A Kertben, mintha megállt volna az idő, valamikor tavasszal. Nem borította hó, nem volt különösebben hűvös sem, hiába gyülekeztek odafent a szürke felhők, ráadásul mindent pompás rózsabokrok, szökőkutak és szépséges szobrok díszítettek.
Mr. Jurandir ugyanazon lendülettel esett el, amivel Mirabella érkezett a füves talajba. Közben, mintha egy kis reccsenést hallott volna, tekintete azonnal a kettejüket összekötő szalagra tévedt. Egy aprócska szakadás jelent meg rajta. Reméljük nem veszítik el még véletlenül sem egymást!

Szerelmesek labirintusa

Mr. Wenlock hosszasan bámulta a rózsákkal tarkított, szépséges kertet, miután – oldalán Miss Everfennel – földet ért. Szinte rá sem pillantott a lányra, csak egy különös sugallattól vezérelve megindult balra. Egy kis köves ösvényen sétált végig, aminek a végén sövényszerűséget pillantott meg, egy kis bejárattal. Bele sem gondolt mit csinál, egyszerűen csak belépett rajta. Vajon Miss Everfen is érezte azt a különös, meleg cirógatást, ami a fiú szívét heves ritmusra késztette? Ha nem is, hát a lábai szinte maguktól vitték őt is előre, az első lehetőségnél jobbra fordulva. Egy újabb hosszú szakaszhoz jutottak, melynek a végén balra fordultak. Itt sem találtak semmit, de az a különös erő, mintha még mindig tovább húzta volna őket előre.

Vörös, mint a vér

Miss Dean és Mr. Avery egymáshoz kötött csuklóval érkeztek meg a kertbe. A rózsaszín szalag pedig olyan erősen tartott, hogy esélyük sem lett volna hátra hagyva a másikat, önálló felfedező útra indulni. Miss Deant, mintha nem érte volna el az a romantikus tévelygés, ami korábban Mr. Wenlockot eltalálta s Liam sem tűnt éppen megszállottan szerelmesnek. Hosszú percekig tanácstalanul ácsorogtak, hogy merre is kéne elindulniuk, míg nem az ifjú hölgy szeme egy bokornyi, csodás, lila rózsára vándorolt. Hát persze, hogy nem tudta megállni, hogy közelebb lépjen. Óvatosan hajolt le és nagyot szippantott a virágok finom aromájából. Hirtelen az ő szíve is hevesebben kezdett verni, amint tekintete újra rátalált Avery kék szemeire.

Szenvedélyes ritmusok

Miss White még akkor sem tért magához igazán, mikor a kertbe érkeztek. Sosem gondolta volna talán, hogy egyszer egy rózsaszín szalag fogja Fawcett professzorhoz láncolni a csuklóját, ráadásul azt még csak le sem vehette. A tanár úr, mintha nem lett volna annyira meglepve a történtektől, éppen hogy csak földet értek a lenyűgöző kertben, lábai máris megindultak előre, kikerülve egy csodás szobrot. Egészen úgy tűnt, mintha távolabbra, egészen a helyet körbe ölelő kőfalak felé igyekezett volna. Valamikor ekkor hallhatta meg Shirley is a lágy nótát a fülében, amitől mintha egészen más szemmel nézett volna Mr. Fawcettre. Csak nem hevesebb ritmusra váltott a szíve? Ha mégis, hát könnyedén hihette azt, hogy ez csupán a kert hatása.

Édes, mint a méz

Mr. Forest talán nem is tudta mire vállalkozott, míg Mr. O’Mara morogva meg nem jegyezte, „milyen sok kedve is van ott lenni.” Mindezt egy gúnyos mosollyal is megkoronázta, mikor földet értek, immáron összekötözött kezekkel. Ha volt, akit nem járt át a romantikus érzés, akkor az a mi szeretett tolvajunk volt. Nem csoda hát, hogy Nathaniel egyszerűen félre húzta egy fa mögé. Dallamos, szinte nyugtató csobogás töltötte meg hirtelen a kert csendjét. A fa vastag törzse és hatalmas lombkoronája ugyanis egy csodás, íves peremű szökőkutat rejtett el az érkezők elő. Középen egy szépséges nimfa szobra állt, akinek kancsójából kristály tiszta víz bugyogott. A kút oldalára vésve pedig ez a felirat állt: Igyál meg!

Törékeny szív

Mr. Hayes talán nem is gondolta, hogy a magas, széles vállú, sportos alkatú Mr. Santeriához kötik majd a csuklóját. Talán kiszúrta már korábban a tömegbe a férfit, de arra semmiképpen sem számított, hogy a rózsaszínbe bugyolált bohóc majd éppen hozzá rángatja oda. A kertbe érkezve is még furán érezhette magát, egészen addig, míg hátra nem nézve, ki nem szúrta azt a különös, ifjút ábrázoló szobrot. Csodás, görög vonások, szép faragás jellemezte, ami nem csak Cooper, de Giacomo érdeklődését is felkeltett. A színészpalánta szinte azonnal meg is indult felé, magával rángatva a meglehetősen alacsony férfit. Bizony ám, Mr. Santeria megérezte ugyanazt a különös, lágy cirógatást, amit már korábban annyian.
– Készen álltok, galambocskáim, hogy én, a nagy Erósz feltegyem kérdéseimet? – A hang egyenesen a szobor felől érkezett és pontosan akkor csendült fel, amikor megálltak előtte. – A helyes válasz kincset ér. De vigyázat! Egyetlen tévedés elszakít titeket egymástól!



Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A következő KM-reag  február 18-án délelőtt érkezik.
A hozzászólások fejenként 10-10 pontot érnek.

Aki 2 egymást követő kört kihagy,
annak nem mozgatom tovább a karakterét!
A visszatérés ára egy bagoly.
Tejcsi


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Oliver Wenlock - 2019. 02. 11. - 19:41:03
(https://i.pinimg.com/564x/21/c0/4f/21c04f276eaa3fc76825f5fd7ccd6ae0.jpg)  (https://i.pinimg.com/564x/a8/f1/0b/a8f10b03fbde58483cdf4a2d2c95d860.jpg)  
szerelmesek labirintusa

to
merel





Valójában eszméletlen nagy bátorság kellett hozzá, hogy odaállítsak Merel elé és kibökjem a nagy kérdést. A nagy kérdést. Na nem azt, hogy a feleségem lesz-e mert azért ahhoz nem bátorság, egyenesen vakmerőség kell. Elsőre megelégedtem mindössze annyival, hogy összeszedtem a szépséges popómon a ráncokat és férfiasan (habár kevésbé éreztem magam igazán annak) megérdeklődtem hogy hajlandóságot mutatna-e esetleg a Vénusz kertjét megtekinteni. És ezt a hajlandóságot lehet-e személyemben megejteni. Ergo velem akarna-e jönni. Erről szólt most minden. Valentin-nap. A Próféta cikkjei tele voltak a Vénusz-kertjének promotált hasábjaival és még aki nem a hősszerelmes típus is érdeklődve kapta fel a fejét rá.
Örültem, hogy nem a kizsigerlő elutasítást kaptam hanem egy beleegyező igent. Noha nem tudtam mivel érdemeltem ki, betudtam annak, hogy beelőztem Leót és mellé talán még a lány szimpatizálását is kiválthattam. Meglehet csak vágyálom,de szép kis képzelés volt ez.
Mondjuk úgy hogy nem kevés félsszel indultam neki a tizennegyedikének. A kastélyból leindulva még kissé szorongtam, de Roxmorts határához érve már megszoktam a tudatot. Valójában rohadt büszke voltam magamra.
- Elvileg Puddifoot-nál van. Aha, igen, valóban. Látod?
Bökök az említett cukormázas habcsókrózsaszín üzlet felé, ahol valóban ott áll egy kisebb tömeg egy oda nem illő kőszobor előtt. Hamar rá lehet jönni, ez képezi a bejáratot. A sorban állás nem tart vészesen sokáig, mégis zavar a tömeg és az emberek. Jobb szeretek Merellel kettesben lenni, amikor nincs sok fül, aki hallgat minket.
- Izgulsz?
Kérdezem félig súgva felé. Végtére is frász tudja mi vár bent minket. Na jó, remélem nem Salamander engedte el a kis állatkertjét, mert az ciki lenne. A pálcám azért nálam van, just in case...
 Meglep, mikor a rózsaszín szalaggal közlekedő boszorkány mellénk lép. Érdeklődve hallgatom a szalag jelentőségét és nyújtom a kezem. Merel ugyanígy tesz már ha játékban akar maradni és be akar lépni a kertbe. Ismerem őt, a kíváncsisága felülír mindent, így mikor a csuklónkat összekötő szalagnak köszönhetően összeér a kezünk és érzem a puha bőrét rámosolygok. A szívem a torkomban dobban mikor a szoboregyüttest alkotó párocska elé kerülünk. A dolog könnyű, nagyon könnyű, csak rá kell tenni a szabad kezem. Fél másodperc műve az egész, olyan, mint mikor zsupszkulccsal utazik az ember. Mire földet érek, már nem Roxmorts főutcáján vagyok.
Lassan esik le a súlyos rózsaillattól telt levegőt beszippantva, hogy ez valóban egy zsupszkulcs volt.
- Ó!
Nyögöm ki, ahogy körbenézek. Mindenfelé virág, ezer meg egy tarka színe virít, egyik szebb mint a másik. Hideg sincs, az időjárás egész kegyes. Olyan, mintha egy istennő szépen ápolt kertjében landoltunk volna. Mint egy jófajta görög mitológia... És ez vonzz magához. Egyszerűen vonzz. Szét se nézek jobban, csak nekiindulok. A lábam szinte magától visz s mivel Merel hozzám van kötve kénytelen követni. Mindössze párszáz métert teszünk meg a köves ösvényen mikor az addig tömör sövényen egy nyílás tátong. Ösztönösen lépek be rajt. Újabb szakasz újabb ismeretlen terep. Elbizonytalanodom.
- Szerinted mi a feladat? Merre kellene most mennünk?
Nem tudom a kérdésem vagy a bizonytalanságom váltja-e ki, de most Merel indul meg. Én pedig megadóan követem a lányt. Vicceltek? Követném én őt, akár a világ legvégéig is.  


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Nathaniel Forest - 2019. 02. 12. - 10:15:20

ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/originals/93/6a/a0/936aa020adadf42bf0cacaa6be166284.gif)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/4e/d4/12/4ed41276db2ce54101c8d68cd36e23e1.jpg)

Mosolyogva állok a számomra mindig is kimondhatatlan nevűnek tartott kávézó előtt, kezeim közt lágyan ott tartva Elliot ujjait. Tisztában vagyok vele, hogy ő inkább menekülne. Ennyire már azért ismerem a páromat, hogy tudjam, ez messze nem épp az ő területe. Mondjuk igaziból talán az enyém sem. Persze én szeretem a romantikát. Nem arról van szó, hogy nem. De ez volt az a hely, amitől már gyerekkoromban is kirázott a hideg. Furcsa is, hogy most mégis megakadt a szemem a hirdetésen. Sőt, nemcsak, hogy megakadt, de be is kereteztem a reggeli újságomban, majd Elliot orra alá dugtam, hogy én bizony ide el akarok jönni… Nyilvánvalóan sejtettem, hogy ő majd pont nem fog akarni, de az ilyen apróságokon egy ideje már nem akadok fent. Ha így lenne, akkor talán még mindig nem jött volna vissza hozzám. Vagy nem tudom… Megszorítom inkább kissé a kezét, aztán ránézek, mosolyogok még mindig, miközben gyönyörű arcát fürkészem. Most itt van velem és ez a lényeg.

Még az akadémián hallottam Vénusz csodás rózsakertjéről. Akkor, amikor fiatalságomban még szinte reménykedni sem reménykedhettem abban, hogy valaha így fogok szeretni. Persze a kert meglátogatása nem feltétlen kötött párkapcsolathoz, és, ahogy így körbenézek látom, hogy bizony talán a többség magányosan is érkezett. Vajon itt remélik megtalálni az igaz szerelmet? Kérdezem magamban, miközben a felbukkanó figurára emelem tekintetem. Érdekes utazás lesz. Remélem a jó értelemben és nem járunk úgy, mint azzal a rejtélyes Halloweennel. Nem akarok újra a mungóban kikötni valami reklám dolog miatt. Mondjuk ezek legalább nem kézhez kapott levelek voltak…
Csak hallgatom a morcos figurát, ahogy elsorolja a kerttel kapcsolatos tudnivalókat. Jó kis hangulatölő az elejére… Nem mintha a képemről a vigyort le lehetne törölni. Bár még mindig nem a kertnek örülök annyira, vagy az egésznek. Csak magunknak így, egy romantikus Valentin napozásban, szerelmesen ellevésben, összekötözött kezesen. Ez egy határozottan nekem való program.

Finoman ölelem körbe Elliotot, ott mindenki szeme láttára. Most nem félek semmitől és senkitől, ez itt a mi napunk. Aztán a szobor felé húzom, elsők közt, hogy megérintve azonnal érezzem is köldökömben a húzást, amely egy egészen más helyre visz.
Magabiztosan érek földet a csodás kert közepén. Az erős rózsaillat felülírja minden ösztönöm, ami általában csak Elliot illatát engedi éreztetni. Itt, most erősen, parfümös tolakodással tölti ki tüdőmet a virágok illata. Nem bánom. A púderszerű rózsaszínség most kifejezetten jól esett. Hisz ezért jöttem, egy lágy, romantikus napra.
Továbbra is ott volt arcomon az ezer fokos mosoly, miközben Elliotra nézve megláttam azt az enyhe kis fintort. Sejtettem. De nem hagyom, hogy ez most tönkretegye a kedvem. Kezeinket a rózsaszín szalag úgyis egyben tartotta, az utat pedig érezni kell. Csakis érezni, és arra nekiindulni. Lehunytam a szemem hát. S éreztem mindent. Elliot bőrének melegségét a tenyeremen, a vállaink rezdüléseit, ahogy finoman egymáshoz értek, a friss, enyhe szellőt, ahogy borzolta hajamat. Mintha éreztem volna egyenként a fa leveleit, miközben táncukat lejtették, hívogatón. S ott, mögötte, az apró zörejek mögött, ott lapult egy halk, csobogó hang. Látni akartam. Érezni a frissességét, amit már csak maga a látvány nyújtani tud. S szorosabban fogva Elliotot, egyszerűen magammal vontam a fa irányába.
Mégsem a szökőkút volt az első, amit megpillantva lekötötte minden figyelmem. Csókot akartam. Egy finomat, forrót, mint a legszerelmesebb öleléseinkben. Elliotot a fához nyomtam, összefűzött kezeinket magam mögé vontam, hogy érezhessem tenyerét a hátamon, miközben szerelmes csókokkal árasztom el ajkait.
- Ne morcizz. – Mosolygom a csók után kicsit még hozzábújva gyönyörű alakjához. – Otthon bőkezű jutalmat kapsz… - Mondom kissé pajkosan, majd felemelem fejem, hogy immáron a szökőkútnak is szenteljek némi figyelmet. Nem gondolkodom, ösztönösen cselekszem, miközben a kút oldalára épphogy csak odapillantok. Már nyúlok is bele a vízbe, hogy aztán számhoz emeljem a kristálytiszta vizet…


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 02. 12. - 14:37:15
ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/564x/05/5a/ea/055aea8cb50a138eac5fb371e6ddc061.jpg?b=t)

Nat
2000. február 14.

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/30/88/bf/3088bfa1ecaf426ca0a2ee7ed4234448.jpg?b=t)

Hogy mi értelme van ennek a színjátéknak? Fogalmam sincs. Nat valamiért szórakoztatónak tartotta talán, hogy elrángathat egy olyan helyre, ahol még annyi kedvem sincs lenni, mint vele. Igen, ezt akartam elhitetni attól a naptól kezdve magammal, hogy hazarángatott az akaratom ellenére. Hiába toporzékoltam, üvöltöttem, hogy nem akarom és vége, ő megragadott és visszavitt Tengerszembe. Aztán elfogyott az erőm, nem volt hová ellenállni tovább. Talán ezért ácsorogtam vele ott a roxmorts-i romantikusok paradicsomában még akkor is, amikor éppenséggel dühösnek jobban éreztem magam, semmint szerelmesnek.
–Pont annyi kedvem van itt lenni, mint egy nyilvános fejezésen…  – jegyeztem meg cseppet sem kedves hangon, ahogy a tömegben ácsorogtunk. Nathaniel természetesen úgy szorongatta a kezemet, mintha a világ legboldogabb szerelmes párja lennénk… holott ő is sejthette, még nem zártuk le ezt a témát.
Nem érdekeltek a tudnivalók, amiket elmondtak. Sőt, minden porcikám ellenkezett az egész Valentin-napozás ellen. Szívem szerint megszöktem volna, hogy még csak látnom sem kelljen, ahogy mások vidáman andalognak abban a hülye kertben – aminek létezéséről csak a reklámszövegből tudtam. Ismert rózsakert… cöh… – ciccegtem magamban.
Először összekötött minket az a rózsaszín süveges mitugrász, aztán meg a világ legnyálasabb kertjébe kötöttünk ki, ahol termlszetesen mindent átjárt a mámoros rózsaillat. Már csak egy langyos kis szellő, meg ugráló, hófehér nyuszimuszik hiányoztak, hogy teljes legyen a kép. Gúnyos képpel bámultam végig a területen. Még az a szobor is jobban érdekelt, amivel ideérkeztünk.
– Ez biztos a valóság? Kezd egyre jobban hasonlítani az egyik borzalmas rémálomra.  – Jegyeztem meg morogva, szinte alig érthetően.
Nyugi, O’Mara… jobb a békeség, akkor talán előbb szabadulsz! A hang úgy nyugtatgatott, mintha az legalább segítene. Valójában a gúnyos kis csengése csak tovább rontotta a hangulatom. Talán Nat ezért is ragadott meg és vont félre, hogy neki préseljen az egyik fának, távol a kíváncsi szemektől. Történtek rossz, sőt egyenesen szörnyű dolgok közöttünk az elmúlt hetekben és olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit még csak puszta tiszteletből sem kellett volna. Elszabadultak az indulatok, holott remek hónapokat tudhattunk magunk mögött… akármennyire is haragudtam, nem szerettem volna szomorúnak látni.
– Ne morcizz. – Húzódott el a csóktól, ami bizonyára a nyugtatás része volt. Én egyelőre nem tudtam átadni magam a romantikus, békés érzéseknek. – Otthon bőkezű jutalmat kapsz…
– Hűűű, de jó lesz!  – Gúnyolódtam megint, még meg is forgattam a szemeimet.
Hagytam, hogy közelebb húzzon a szökőkúthoz. Én is láttam az oldalára vésett feliratot és a szépen kidolgozott, lágy vonású női szobrot, ami éppen egy kancsóból öntötte kifelé a vizet. Az rendkívül tisztán csillogott és szép dallamosan csobogott. Ha az ember sokáig hallgatta, talán megnyughatta. Csakhogy a szemem sarkából láttam, hogy Nat már nyúl is bele, hogy a szájához emeljen egy adagot belőle. A kezem nagyot lendült, elütve a tenyerét az arca közeléből.
– Hülye vagy, ember?! – emeletem fel a hangom. A szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. – Bele sem gondolsz, hogy mérgező is lehet?


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Cooper Hayes - 2019. 02. 12. - 15:29:39
GIACOMO

t ö r é k e n y  s z í v

(https://i.pinimg.com/564x/80/9f/90/809f90bc61100bb06f8feba641ddba5c.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/4f/0d/d0/4f0dd00ca44a8ca0582b1b605e8f5182.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/32/d6/8f/32d68ff6639dc5f82314279f2981f5b4.jpg)

Together in all these memories
I see your smile.
All the memories I hold dear.
Darling, you know I will love you
'Til the end of time.

Sophie halála óta mindennap felteszem magamnak a kérdést, hogy ugye ez csak egy álom? Két év telt el s én még mindig nem tudtam elfogadni, hogy reggelente nem az ő illatával ébredek. Hiába emlékeztem még mindig mosolya minden apró részletére, barna tincseinek puha érintésére. Az élet furcsa fintora volt, hogy azon a napon, amikor mások a szerelemet ünnepelték, akkor mi a születésnapi tortám felett ültünk össze esténként. Jól emlékszem, hogy Sophie mindig nagy mosollyal az arcán, csillogó szemekkel sétált be az ebédlőbe a hatalmasabbnál hatalmasabb tortákkal és ahogy mögém ért, finoman suttogta a fülembe: „Boldog születésnapot, drágám!”
Világ életemben tudtam, hogy nem érdemlek ilyen szépséget és ilyen boldogságot… de abba bele sem gondoltam, hogy majd ilyen mocskosul szakítják ki a karjaim közül őt és Benjamint. Még mindig keserűség fogott el, hacsak eszembe jutott az a nap. Vannak olyan sebek az ember szívében, amik sosem gyógyulnak meg, az enyém annak a gyilkosságnak a napján keletkezett. Időről időre előhozta a félelmet, amit azon a napon éreztem és a szorítást, amivel a két hatalmas termetű halálfaló lefogott. Hiába üvöltöttem, hogy engem öljenek meg, mert én vagyok a sárvérű és nem a feleségem, nem vették el az életemet.
Azóta semmi sem volt a régi. Sophie nélkül a születésnapok, csak úgy, mint minden más ünnep magányos, szürke napokként teltek. A harmincadikat sem ünnepeltem meg igazán, így nem meglepő, hogy a harmincegyedik sem érdekelt. Azért látogattam el Roxmortsba, hogy legalább halljam a fiatalok nyüzsgését, na meg egy egészen kicsit szerettem volna lerázni az állandóan rám vigyázó gorillákat is. Szükségem volt rájuk, de ezen a napon szívesebben voltam egyedül.
Ekkor keveredtem bele valami forgatagba Madame Puddifoot Kávézója előtt, először nem értettem, mi ez a forgatag, aztán a következő pillanatban egy rózsaszín süveget és talárt viselő varázsló kezdett a karomnál fogva rángatni.
– Ez valami félreértés, én nem… – kezdtem, de a tömegben uralkodó hangzavar elnyomtam a rekedt, csendes hangomat. Végül pedig már ott találtam magam, éppen egy másik ember mellett, akihez jó szorosan odakötözte a különös öltözékű férfi a csuklómat.  – Már bocsánat, de… de ez teljességgel felháborító! – közöltem, de az valószínűleg meg sem hallotta.
Csupán ekkor néztem rá arra a valakire, akihez éppen egy pillanattal korábban láncoltak. Egy pillanatra még a szám is tátva maradt, mikor felfogtam, hogy az a valaki nem is olyan idegen, sőt már többször láttam a Keresetlen Komédiás színpadján, ráadásul nem is annyira régen egy bizonyos szövegkönyvet is eljuttattam hozzá, hogy segítsen a világformáló tervem kidolgozásában.
– Giacomo? – kérdeztem meglepve.  – Mármint szép napot… tudja, mi folyik itt? – Közben jelentőség teljesen a csuklóinkat egymáshoz bilincselő, túlzottan is rózsaszín szalagra pillantottam.
Hamarosan – az ellenállásom ellenére is – a tömeg lökdösött minket vagy éppen a kedves színész ismerősöm húzott közelebb a szoborhoz. Sok választásom már nem volt, mint megérinteni a hideg követ, ami a következő pillanatban egy rántással indult meg a célunk felé. Elegánsan értem ugyan földet, de a kert túl szép, túlrendezett volt az én ízlésemnek. Mégsem fintorogtam, sőt ahogy szemléltem a régi idők melegsége látszott átjárni a szívemet. Csak a szájízem maradt keserű, ahogy a szemem sarkából megpillantottam újra Mr. Santeria alakját. Nem csak az élet mocskos tréfája miatt, hogy éppen ezen a napon születtem, de még azért is, mert éppen egy fiatalember Valentin-napját rontom el. Be sem kellett volna keverednem abba a tömegbe, hogy aztán az a bohóc hozzá rángasson oda.
– Igazán saj… – Kezdtem volna, de a következő pillanatbán egy rántást éreztem az csuklómnál és a lábaim lendületből indultak meg Giacomo nyomában valamerre. Egészen pontosan egy hátraarccal indultunk meg a kert egy olyan része felé, amit láthatóan mások nem szúrtak ki. Hamarosan, egyre élesebben rajzolódott ki egy ifjú, görögös stílusú szobra. A göndör fürtök, a finoman formált izmok, mintha csak egy tankönyv lapjairól mászott volna ki.
Megálltunk előtte végre. Egy hangos sóhajt hagyta el az ajkaimat. Nehéz volt tartani a tempót idáig, de az elmémet lefoglalta a szobor szépségének tanulmányozása. Legalább annyira rajongtam a művészetért, mint a szüleim.
– Készen álltok, galambocskáim, hogy én, a nagy Erósz feltegyem kérdéseimet? – A hang a szobor felől érkezett. Az ilyesmi már nem lep meg egy mugli születésű gyereket sem, ha lényegében a Roxfort falai között nőtt fel. Mégis megrökönyödve bámultam rá.
– Galambocskáim? – kérdeztem vissza az orrom alatt morogva.
– A helyes válasz kincset ér. De vigyázat! Egyetlen tévedés elszakít titeket egymástól!
Önkéntelenül is nyeltem egyet. Nem gondoltam, hogy egy ilyen „romantikusnak” titulált kertben komolyabb baj érhet minket, mégsem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész. Könnyedén kérdezhetett volna olyat, amit nem tudok, ha mondjuk az Giacomora vonatkozik… és érthető módon a legtöbb információt nyilván nem nekem mondta volna el magáról. Nem voltam több egyszerű pártfogónál, akivel összesen két szót váltott korábban egy gyorsan elfogyasztott kávé felett.
– Biztosan bele kéne vágnunk? – kérdeztem halkan.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Liam G. Avery - 2019. 02. 12. - 18:51:34
zene: I Let Myself Go   (https://www.youtube.com/watch?v=OETR3Nd2bFI)

(https://i.pinimg.com/564x/2c/87/1d/2c871dd49a72b031bb9977f0908319ec.jpg)
vörös, mint a vér

'Jól tudtam, hogy ha megcsókolom akkor örökre hozzá kötöm magam.
Így hát megálltam. Megálltam és..és vártam. Vártam még egy hosszú pillanatig.
Aztán nem ellenkeztem tovább.'





Mikor először olvastam az egyetem folyosóján lévő hirdetőtáblán a Vénusz csodakertjének nevezett kis lehetőségről rögtön el is fogott a kíváncsiság. Sosem voltam a Valentin-nap megtestesül hősszerelmese, és most sem igazán a csókok ígéretes árja vonzott, sokkal inkább a szórakozás lehetősége. Még Dylannek is elsütöttem a poént, hogy el kellene menni rá, de ő csak méltatlanul felhorkantott. Ő egy nővel, oda? Az kizárt...!
Így hát nem is erőltettem, sőt egy darabig én is elvetettem az ötletet. Csakhogy február elejével megkezdődtek a gyakorlati óráink. Ez pedig azt eredményezte hogy egyre többször akadtam össze a folyosókon Emily Dean-nel. Ő volt az, és talán lesz is örökké életem nagy talánya. Igazából inkább mondanám a viszonyunkat barátságnak néha némi extrával. Mert a legutóbbi bulin is... túl mentünk a barátság konkrétan szorosan behatárolt fogalomkörén.
S noha azt hinné az ember hogy többé válik a dolog, mégsem így alakult. Részben, mert nem akarom lekötni a lányt. Hisz még csak most kezdte az egyetemet, most illeszkedett be az itteni közegbe vette fel a felnőtt lét ritmusát és találta meg a helyét. Másrészt meg nekem kicsit betáblázottak lettek a hétköznapjaim és rohadtul nincs szükségem egy barátnőre, aki a nyakamon csüng éjjel-nappal. Így esett meg az olyasféle nyitott kapcsolatrendszer kialakítása, ami kölcsönösen előnyére vált mindkettőnk számára és amire, be kell valljam őszintén, soha a jó büdös órásfingba nem gondoltam volna hogy épp Emilyvel esik meg.
De mindez nem gátolt meg abban, hogy alkalomadtán a folyosón elkapjam és két toxikológia szakvizsga között megkérjem, hogy ha van kedve kísérjen el a csodakertbe.
Nem mintha nagy reményeket fűztem volna az igenlő válaszhoz, mert Emily sem az a csöpögős romantikus alkat, aki tonnányi virágot kíván attól, akit kiszemel. Na jó, tudom, hogy imponál ez is a lányoknak, mert mégis lányok, csak hát vannak ilyen típusok meg olyanok.
Emily arcára azonban mégis öröm ült ki és noha egyből nem vágta rá az igent, mégis három vészesen vért izzadó vizsga után, amin túlestem igent mondott.
Szóval így kerültem újra Roxmortsba, ahol már jó ideje nem jártam. Február lévén elkél a kabát, de még a sál is. A falu hófödte csúcsain megül a szelíd köd, ami olyan jellegzetessé varázsolja a skót falut, mint Londont az állandó eső.
Tudtam merre is a Vénusz hírhedt csodakertjének a bejárata, így Emilyvel a kart karba öltve sétálunk a rózsaszínre mázolt üzlethez. Puddifoot még változatlanul is súlyos mézédes cukorillatot áraszt magából, ahogy a lelkes vendégek ki meg besereglenek az ajtón időszakosan ki-kinyitva azt. Roxfortos koromban párszor megfordultam itt, nem tagadom de inkább a Seprűben mulattam az időt mézsörrel vagy a könyvtárban a könyvekkel.
- Kíváncsi vagyok mégis mit tud ez a hely. Szerinted hány szerelmes fog ölre menni egy szerelmi bájitalért?
Kuncognom kell mert már maga a kérdés is abszurd, de tudom hogy mégis van valóságalapja. Pláne a fiatalok hiszik azt, a szerelem könnyen megvásárolható dolog. Csak a szer elmúltával jönnek rá, az érzelmeket ki lehet váltani ezen a módon is de fenntartani... az más kérdés.
A sorba beállva a rózsaszín szalag kerül a csuklónkra. Így összekötve furcsa érzés mozogni, de nem kellemetlen. Úgy meg pláne nem, hogy a tenyerembe simul a lányé s még mielőtt a szalag elválaszthatatlanná tesz minket belefűzöm az ujjaim az övébe. Emilyre mosolygok mikor ujjaim a szoborhoz érnek. Bátorítónak akarom szánni s egy másodpercig még a szép kék szemeit fürkészem, aztán a kert örvénye beszippant magába.
Tanácstalanul ácsorgok a lánnyal az oldalamon. Mielőtt bejöttünk volna azt mondták, ne ellenkezzünk a helyi mágia ellen. Hát jó. Csakhogy hiába vagyunk itt, én rohadtul nem érzek semmit sem a melegen kívül. Nem túl meleg, hanem kellemes tavaszias időjárás szerűség. Kérdőn nézek Emilyre és kicsit elhúzom a szám. Valahol többet vártam, hogy őszinte legyek.
Megfordul a fejemben, hogy reklamálni fogok, de elvetem az ötletet. Lehet közlikmajd hogy az én hibám az egész vagy hogy immunins vagyok a szerelemre. Nem lepne meg ez se...
- Szerinted merre...?
A kert szépen gondozott, a sövények alakzatra vágottak, a nap barátságosan süt. Idilli. Pont olyan, ahol kedve lenne az embernek elücsörögni egy padon egy jó könyv mellett...
De padot nem látok sehol. Ellenben egy tő lila rózsa a közvetlen közelünkben ott virít. Figyelem, ahogy Emily felé lép, én pedig lekövetem őt. Nem tudom bölcs dolog-e megszagolni, végtére is itt minden megeshet, de mielőtt szólhatnék már lehajol. Kivárok egy percet, de lehet kettőt, s mikor felnéz a szemébe furcsa csillanást látok. Olyasfélét, amit legutóbb mikor az egyetemi nyitóbulin azután, hogy megcsókoltam...


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 02. 13. - 22:03:00
Rózsatövisek

(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/775white_cat_with_red_ros_tn.jpg) (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=775white_cat_with_red_ros.jpg)

to Mr. Jurandir
outfit (http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/83399393d977f1f0b1cf731d4_tn.jpg)
2000. február 14.

Ki törődik a Valentin-nappal? Hát, be kell vallanom, a világon elég sokan, én azonban nem tartozom közéjük. Vagyis az egész válasszunk párt, legyünk szerelmesek, minden boldog és rózsaszín dologgal nem vagyok kibékülve. Azt hiszem, a velem történtek ebben nagyban közrejátszanak, de valahogy nem tud foglalkoztatni egy ilyen ünnep sem. Szeresse egymást mindenki, aki szeretné (meg akinek van kit), én ezeken a napokon, szeretni való és szeretni kész ember(ek) hiányában a túlélésre játszottam mindig is. Úgy terveztem, hódolok a magányos emberek elterjedt klíséjének, és ezt a jelen napot a macskámmal töltve vészelem át. De amilyen szerencsétlen vagyok, az a nyavalyás dög meglógott, én meg nagy hirtelen be kellett utána járnom az egész Roxfortot, meg fél Roxmortsszot is.
- Mezzi! Nemezisz! - Próbáltam suttogva üvölteni, hogy ne keltsek feltűnést, de közben jól hallhatóan hívogassam nevén nevezett kedvencemet, akinek fehér bundáját csak villanásnyi időkre pillantottam meg, hol egy bokor alatt, hol egy kapualjban, hol valami tömeges felfordulás közé beszaladni.
Nem volt mit tenni, pironkodó "Elnézést!"-ek közepette félig görnyedten kommandóztam keresztül a látszólag indokolatlan csoportosuláson át. Ott volt az a nyavalyás macska, már épp csak egy karnyújtásnyira tőlem, kinyújtottam a kezem... És akkor valaki elkapta, és felrántott a földről.
Egy pillanatig értetlenül bámultam a harsány hangon magyarázó, flamingónak öltözött rózsaszín varázsló fazonra, aki fogva tartotta jobbomat. Annyira meglepődtem, hogy csak lassan fogtam fel, mit is művel a csuklómmal, s tiltakozásom megkésett, ezáltal pedig hasztalanná is lett.
- Kinek a... hova... de én nem...
Tekintetem sietve futott végig a karomról a szalagon át az idegen kézre, amihez nagy hirtelen hozzákötöttek. Aztán a felismerés, miszerint ennek a nem hozzám tartozó végtagnak van gazdája is, tovább fokozta kétségbeesésem. Láttam már ezt a mardekárost, persze, de hirtelen nem tudtam hova tenni. Vajon a saját kétségbeesésem láttam az arcán tükröződni?
Vettem volna a levegőt, hogy hangot adjak mindennek, ami abban a pillanatban a fejemben felkavarodott, de ekkor megéreztem a rántást, ami ellen már nem tehettem semmit.
Szokásos eleganciámat nélkülözve nemes egyszerűséggel elterültem a földön. Sár és hólatyak helyett nagy megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy selymes fűre érkeztem. Pontosabban... Érkeztünk?
- Jaj, annyira sajnálom - leheltem a balszerencsés srác felé, akinek a rózsaszín flamingónak öltözött sors pont velem rontotta el a Valentin napját, és aki szintén ott kötött ki mellettem lent, a fűben. Közben eszembe jutott, honnan volt ismerős; néhányszor láttam a kviddics meccseken.
- Javier, igaz? Mira vagyok, én borzasztóan sajnálom, hogy véletlenül... Szóval én nem is akartam jönni, csak a hülye macskám miatt... - Ránéztem, és inkább elhallgattam. Az járt a fejemben, hogy valószínűleg fogalma sincs róla, ki vagyok, és talán nem is érdekelné, ha nem ez lenne a tényállás, ami. Csak egy éve járok a Roxfortba. És amúgy is, mindenki tudja rólam, hogy muglik voltak a szüleim. Egy mardekáros számára azt hiszem, láthatatlan volnék... Ha nem lennék épp hozzá kötve. Tekintetem erre a gondolatra a csuklónkat összefonó szalagra tévedt.
- Mit is mondtak a szalagról? Talán... Talán ne feszítsük a húrt. Biztos nem történik semmi életveszélyes, de ha nem bánod, de én szeretnék mihamarabb kikerülni innen, és ha elszakad, az esetleg hátráltatná a dolgot. Azt hiszem, meg kéne fognunk egymás kezét, nehogy tovább tépjük a szakadást - javasoltam hadarva, és megragadtam a fiú kezét, majd óvatosan, de határozottan megpróbáltam talpra húzni magunkat. Igyekeztem nem pironkodni mindeközben, és próbáltam nem elemezni, milyen a másik kézfogása. Az én kezem mindig kicsit hideg volt. Most biztos olyan lehet szegénynek, mint a jég.
- Mehetünk? Ha nem bánod...
Bocsánatkérő, halvány félmosollyal néztem rá, aztán körbenéztem, és engedve a kapott instrukcióknak hagytam, hogy a hely mágiája hatni kezdjen rám, és vezesse a lábamat a megfelelő irányba. Egy pillantás erejéig azért rabul ejtettek a közeli rózsabokrok díszes virágai.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Giacomo B. Santeria - 2019. 02. 14. - 18:05:16
Törékeny szív
(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/326e2537a66fd2cd953cf99c6.jpg)
to Mr. Hayes
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/754Untitled_1.jpg)


Kihasználtam, hogy épp pár nap szünet volt a próbarendemben, és ennek megfelelően betegség címén ellógtam néhány órámat is az Egyetemen, hogy kicsit kikapcsolódjak Roxmortsban. A Három Seprűben rendezett tejfakasztó remekül sikerült, és másnap sem unatkoztam, hála egy régi kedves ismerősömnek, ám neki sajnos tovább kellett utaznia tegnap este, így Valentin napra furcsa módon teljesen egyedül maradtam. Szerencsés "véletlen" volt, - bár szinte lehetetlen is lett volna elkerülni - hogy megpillantsam a Roxmorts faluban minden második négyzetméteren elhelyezett Valentin napi esemény plakátját, ami valamilyen romantikus mulatságra hívta fel a járókelők figyelmét.

Nos, mivel egyedülálló voltam, és mindig szívesen benne voltam egy kis flörtölésben, így gondoltam, feltétlen ott a helyem! Magamra öltöttem a bordó kabátomat, és a kedvenc fekete napszemüvegemet, csak a hatás fokozása végett, és időben megérkeztem Madame Puddifoot kávézója elé. Számos gyönyörteljes randim kezdődött itt eme nemes helyszínen, így én nem tartoztam azok közé, akik viszolyogtak a giccses puncsbazár látványától. Egy – színházi létemre még nekem is kissé – extravagánsan öltözött varázsló kezdett beszélni, de nem igazán figyeltem oda rá, inkább a felhozatalt néztem. Hamar megpillantottam egy igen csinos, miniszoknyás szőke boszorkányt, aki hátulról épp az esetemnek tűnt, de ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy sajnos túl fiatal lehet hozzám.Valószínűleg még a Roxfortba jár.

Közben kénytelen voltam érzékelni, hogy összekötötték a karomat egy másik emberével… aki meglepetésemre nem más volt, mint Mr. Cooper Hayes, a Keresetlen Komédiás befolyásos mecénása.
– Giacomo? Mármint szép napot… tudja, mi folyik itt?  – kérdezte a máskor mindig oly határozott benyomást keltő varázsló, aki most kicsit elveszettnek látszott.
-   Üdv Mr. Hayes! Őszintén szólva fogalmam sincs… - vágtam én is igen döbbent fejet a szalag láttán. Innen gyakorlatilag minden magától ment, megérintettük a szobrot és egy felettébb romantikus kertben kötöttünk ki.
– Igazán saj… – hallottam pártfogóm elcsukló szavait, amit nem tudtam mire vélni, hiszen biztos voltam benne, hogy nem ő tehet a fennálló helyzetről, hanem Fortuna űz velünk igen gonosz tréfát.

Ekkor történt, hogy válasz helyett egy megmagyarázhatatlan energia arra kényszerített, hogy egy bizarr, antik kinézetű szoborhoz siessek. Szegény Mr. Hayes csak bukdácsolni tudott utánam, én azonban képtelen voltam megálljt parancsolni önállósodott lábaimnak. – Elnézést Mr. Hayes, nem tudom mi ütött belém – magyarázkodtam, mikor végre meg tudtam állni a szobor előtt. Erre hirtelen a szobor szólni kezdett hozzánk:
– Készen álltok, galambocskáim, hogy én, a nagy Erósz feltegyem kérdéseimet?
-   Ööö… milyen kérdéseket? – nyögtem ki, miközben teljesen tökkelütöttnek éreztem magam. Vajon ez egy rögtönzött büntetés a tanári kartól, amiért ellógtam a művészettörténet óráimat tavaly?

– A helyes válasz kincset ér. De vigyázat! Egyetlen tévedés elszakít titeket egymástól!
Állok elébe. Gondoltam. Kedveltem Mr. Hayest, de azért papás-papást nem volt kedvem járszani.
– Biztosan bele kéne vágnunk? – kérdezte váratlan „randipartnerem” is bizonytalanul.
-   Nos, nem hiszem, hogy van más választásunk – sóhajtottam lemondóan. A varázsvilágban felnőve már többször is kénytelen voltam azzal szembesülni, hogy bizony gyakran inkább a mágia csóválja a varázslót, mint fordítva. - Különben képzelje, egész jól állok a szövegtanulással. Thanatosz tényleg rendkívüli figura! - meséltem jókedvűen, hátha ettől a témától kissé lelazulunk szorult helyzetünkben.




Cím: Vénusz Kertje
Írta: Willow Fawcett - 2019. 02. 15. - 17:05:24
(https://i.pinimg.com/564x/9a/e9/39/9ae93999c840eda897ffaa784a2f9cf2.jpg?b=t)

Szenvedélyes ritmusok
Ms. Shirley White


Ha már úgy alakult, hogy a Valentin napon nem lehetek azzal, akit szeretek, akkor legalább készülök valamivel, aminek van jelentősége. Egyébként is hallottam, hogy lesz valami a faluban, ami máskor nem tapasztalható meg, csak ezen a bizonyos napon. Nem mondom, eléggé hajt a kíváncsiság, és még az is, hogy talán ő is itt lesz.  Gyorsan felírok egy listára mindent, amire szükségem lehet, aztán már indulok is a faluba. Mivel tanítási időn kívül vagyunk már leveszem a talárom, csak egy farmer, ing és kabát van rajtam. Mondjuk úgy, hogy az időjárás is nekünk kedvez.
Szerencsére nem kell sokáig menni, a gyülekező tömeg hamar elárulja hol is kell keresni azt a bizonyos szobrot, amiről már az újságcikkek is szóltak. Mondjuk ahhoz képest mekkora hírnevet kerítettek neki, elég kevésnek tűnik ez az ember mennyiség. Mindegy, lehet később még csatlakoznak mások is. Beállok én is a tömeg közé, egyelőre csak azért, hogy megfigyeljek, eszem ágában sincs bemenni abba a kertbe, pedig a kíváncsiságom hajt. A pár nélküliség viszont elég jó indok azért, hogy ez is megakadályozzon az előrehaladásban.
A következő pillanatban azonban hirtelen megjelenik mellettem az a köpcös alak, és összeköt a mellettem állóval. Még ellenkezni sem tudok, hiszen eredetileg nem ez volt a célom, mert a szalagot nem lehet leszedni.
- Jó napot, Ms. White! – köszönök egykori tanítványomnak, miután megnézem, hogy ha már összehozott a sors valakivel, akkor tudjam, hogy kivel.
Örülök neki, hogy újra látom. Bevallom, valahogy nem számítottam rá, hogy akár egy diákommal is találkozni fogok, és még le is állni beszélgetni vele. Tavaly nyáron, Mr. Montrego ezt megcáfolta, és úgy tűnik, most megint bekövetkezik. Persze, egy pár szavas beszélgetés más eset, mint ez az összeláncolás.
- Úgy tűnik, egy időre össze leszünk kötve. Felkérhetem ennek a menetnek a végig vitelére? Van egy olyan érzésem, hogy másként nem is szabadulnánk.
A kérdéses pillanatban közelebb lépek a szoborhoz, és igyekszem úgy időzíteni, ahogy a párom is. A hoppanáláshoz hasonló érzés járja át a testem, majd keményen érkezek a másik oldalon.
- Jól van, Ms. White? – fordulok a társam felé, de aztán meghallok valamit.
Nem igazán tudom meghatározni, hogy milyen dallam ez, de vonz. Többet és hangosabban akarom hallani.
- Menjünk!
Megindulok a hang irányába, utána akarok járni mi is lehet az. Olyan dolgot csak nem hoz, ami bántana minket. Ha mégis, akkor megvédem a velem lévő kisasszonyt. Másrészről viszont nem tudom hova visz a lábam, csak egy hatalmas falat látok magam előtt. Vajon a többiek is itt vannak?


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Merel Everfen - 2019. 02. 16. - 03:57:16
Őszintén, elsőre azt hittem, valaki tömény akohol, tré szerelmi bájital, egyéb tudatmódosító, vagy ezek tetszőleges kombinációja mellett motiválta meg Wenlockot, hogy "nyugi, totál jó ötlet burkoltan perverz kérdésekkel traktálni a közismerten feléd közönbös teccődet, totál nem köpne szemen a légcsöveddel". Mert így ez volt az első tippem, amikor a minap megjelent arról érdeklődni, megnézném-e vele együtt a mai napon "Vénusz virágoskertjét".
Sikerült szerencsére csak natúran kérdeznem rá, hogy mert az mi is pontosan, anélkül, hogy kifejtettem volna ezt a gondolatmenetemet a lehetséges előzményekről. Az is vicces lett volna, de akkor nem lennénk itt, mert én valamerre unnám magam leginkább, Wenlock meg a Mungóban vegetálna szívrohammal és kétoldali pofaégéssel.
Tudniillik engem addig elkerült ennek a valaminek a híre.
De gondoltam, jobb dolgom nincs, adok egy szkeptikus esélyt a gyereknek, had örüljön. Vagy ne, csak szánalomból a kezét se fogom megfogni, annyira elkeseredett azért nem vagyok. Vagy csak túl büszke bevallani? Mindenesetre én jól fogok szórakozni azon, hogy megpróbálok kiprovokálni belőle valami érdekességet.
-Az egymás gigájába mászó szobrokat a diabéteszízű kávézó előtt a szerelmetesen gyűlő tömeggel? Nem, sehol.
Lehet, gumicsizmát kellett volna vennem, mert még bokáig fogunk gázolni a nyálban. Ha szerelmes lennék, talán elviselném a hely kinézetét valaki kedvéért. Wenlock arra számíthatott, élete legnagyobb kihívása lesz elhívni engem ide. Szerintem nem tudta, mire vállalkozik, és hogy az még a jéghegy híre csak, még a csúcsa se.
-Miért kéne?
Újságban hírdetett, hivatalosan szervezett esemény, a legrosszabb ami történhet bárkivel, az a szerelmi bánat, arra én meg elég immunisnak érzem magam. Nem is tudom, mire számítok, talán hogy csodával határosan előprovokálom majd Wenlockból a férfit annyira, hogy egy futókalandot meg engedjek engedni magamnak vele? Tudjafrász.
Annyira kicsíptem magam azért, amennyit a roxforti egyenruha enged, a pulóvere alatt kigombolt blúznyak, nyakkendő nélkül, és már csak Wenlock zavarba provokálására is, oda tűztem a varászpálcám. Mondjuk úgy, hogy a szegycsont-zsebembe.
Nem mutatkozok direkte érdektelennek vagy kelletlennek, de egyértelműen a csuklómat tartom csak Wenlockéhoz, hogy a negédesen rózsaszín alkalmazott összeköthessen minket a szalagjával, ha a fiú nem fogja meg direktben - amivel őszintén meglepne - akkor csak azzal, legfeljebb kézháttal érve őhozzá.
A kert pont olyan, mint amire számítottam, lányregényes nyál, semmi extra. Hagyom, hogy Wenlock vezessen, neki úgy tűnik, van valami fogalma, merre menjünk. Oké, fura ez a hely, valami egyértelműen van vele, bár kétlem, hogy megközelítené a halloweeni szintet, addig meg nem nagy cucc.
-Kézenfekvő, itt lefele ezen a létrán, amin állunk- mutatok a minden kétséget kizáróan szilárd, egyértelműen létrátlan talajra a talpunk alatt. -Nem is értem, mi a kérdés ezzel.
Aztán, ha már ezúttal nem szállja meg Wenlockot a gyalogihlet, vállat vonva én indulok meg... Legyen mondjuk jobbra. Utána például egy bal. Ameddig nem történik semmi érdekesebb, felőlem mászkálhatjuk itt az ösvényeket.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Emily M. Dean - 2019. 02. 17. - 10:10:31
(https://i.imgur.com/qYrF5f7.png)
♫ You've got stars in your eyes
So let's paint the sky



(https://www.youtube.com/watch?v=wTc3wtoRtOs)
A Valentin-napnak sosem volt az életemben nagy jelentősége. Egyrészt azért, mert mindig sikerült olyan párt kifognom, aki a lehető leginkább immunis volt a szerelem és a romantika apró kis jeleire is, másrészt azért, mert - így utólag visszatekintve – nem is tudom, hogy voltam-e valaha igazán szerelmes. Talán csak egy beteges ragaszkodás volt minden eddigi kapcsolatom...

Aztán most itt van Liam is... Nagyon rég kezdődött a mi történetünk, de sosem tudott kiteljesedni. Nem tudom pontosan, hogy ennek mi is az oka, talán az izgalom, talán a bizonytalanság az, ami vonzó számunkra és ami összetart minket. Voltak hullámvölgyek és jobb pillanatok az életünkben, de az igazi boldogság még várat magára. Ugyanakkor, ami most van közöttünk, sokkal komfortosabb, mint a korábbi ellenségeskedés. Megláttam benne a jó dolgokat és egy ideje már csak akkor érzem magam igazán biztonságban, ha az ő karjaiban vagyok. Persze, sosem tudtunk és továbbra sem tudunk őszinték lenni egymáshoz, így erről sem beszéltem még neki. A hétköznapokban igyekszem nem is túl sokat gondolni erre, de hát az érzések azok érzések. Nem lehet őket irányítani.

Éppen ezért a furcsa se-veled, se-nélküled kapcsolat miatt egyáltalán nem számítottam arra, hogy idén részt veszek majd bármilyen ehhez köthető eseményen is. Bár – mint mindenki – én is olvastam a Madame Puddifoot Reggeli Prófétában leközölt felhívását, és szívem mélyén talán még meg is kérdeztem volna róla Liamet, hogy elmegyünk-e rá, valahogy a visszautasítástól való félelem megakadályozott benne.

Szerencsére, Liam olyan, mintha némán és titkosan a gondolataimban olvasna, hiszen pont ő hozta fel, hogy mennyire „poén” lenne részt venni rajta. Annak ellenére, hogy éppen a vizsgaidőszak kellős közepén vetette fel és inkább voltam egy szúrós ideggombóc, azonnal lelkessé váltam, mert hát ja. Poén lenne. Tökre.

Így kerültünk ide, aminek duplán nagy jelentősége van, hiszen voltaképp most jelentünk meg először együtt bárhol bulin kívül. Az már csak a hab a tortán, hogy tökéletesen bele is illünk a forgatagba és nem lógunk ki a szerelemben úszó párok közül se... nagyon. Ahogy belépünk a helyiségbe, kicsit erősebben, de még szinte észrevehetetlenül szorítom meg Liam karját. Hosszú sor áll előttünk, így van időnk még egy kicsit oldani a feszültséget.

- Egy valamit ígérj meg! Senkitől se fogadj el ma italt. Vagy legfeljebb tőlem. – kacsintok egyet és én is nevetgélni kezdek – Remélem, hogy nem fog cicaharcba torkollni az esemény. Ha így történne, menekülj!

Ahogy karunkra fűzik a rózsaszín szalagot, csak vigyorogni tudok és boldogan fonom ujjaimat össze az övéivel. Ez tényleg szórakoztatónak tűnik.

- Azért ezt ne vezessük be, jó? Vagy ha mégis, ne ilyen körülmények közt. Lenne ennek jobb helye is. – utalgatok, miközben kacéran elmosolyodom, majd nevetni kezdek.

Hozzáérünk a szoborhoz és már repülünk is. Azt várom, hogy majd valamilyen természetfeletti és eddig még nem ismert érzés száll majd meg, de ehelyett pontosan ugyanazzal az „izgulok, hogy mi történik majd itt, de ennyi” hozzáállással érkezem meg a kertbe. Nem érzem magam sokkal szerelmesebbnek, mint eddig.

- Hát ez eddig csalódás. – jelentem ki, miközben körbenézek. Szép, szép, na de az érzések?! Nem tudom, hogy mit kéne keresnünk, de kiszúrok nem messze tőlünk egy csodálatos rózsabokrot, ahogy tekintetem végigsiklik a területen. – Nézzük meeeeg! – mondom lelkesen, majd beleszagolok a virágokba.

Egy pillanatra megszédülök, és furcsa melegség járja át a testem. Na ez az, erről beszélek! Csak tud valamit villantani ez a kert is.
Kiegyenesedem és kék szemeim Liam íriszeibe fúródnak. Mintha most még helyesebbnek tűnne, mint eddig. Mintha mást se akarnék tenni, mint elszökni vele a világ elől. Mintha ő lenne a minden, amire vágyom.

Közelebb húzódom, és fejemet szorosan a mellkasához nyomom.

- Ajj, Liam, olyan jó itt veled! Ugye te is szeretsz itt lenni velem? Mi lenne, ha ideköltöznénk? Nézd, a szemed olyan, mint az a csodálatos tó! Milyen szépen csillog. Hűha, majd kiugrik a szívem a helyéről. – teszem a mellkasomra a kezét – Érzed, ugye? Csakis érted dobog.

A játék ezen pontján az agyamat elárasztó rózsaszín köd mögött valahol érzem, hogy itt nagyon furcsa dolgok történnek és valahol igyekszem megakadályozni, hogy ennél nagyobb viccet csináljak magamból, mégsem megy. Mindig is érzékenyebb voltam a varázslatokra, talán ez az oka... teljesen megbabonázott valami, de nem tudtam tenni vagy küzdeni ellene. Megrészegített a virág illata.

- Fura ez a hely... – teszem hozzá, miközben elvarázsoltan követ egy pillangót a tekintetem. – Gyere, biztos, hogy ez egy jel! Kövessük a pillangókat, kövessük a pillangókat! – vonom magam után, mert hát ennél jobb ötletünk jelenleg úgysincs arra vonatkozóan, hogy merre is kéne mennünk.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Shirley White - 2019. 02. 18. - 06:14:27
(https://i.imgur.com/znN0CQZ.jpg)

Szenvedélyes ritmusok
Willow Fawcett professzor

[viselet] (http://www.fenzyme.com/wp-content/uploads/2015/12/Edgy-Fashion-Outfits-6.jpg)

Halloween óta elég monoton lett az élet. Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, majd haza. Persze élveztem az egészet, hiszen ez volt a célom. De azért hiányzott egy ilyen program, hogy kimozdítson a hétköznapok unalmából.
A Reggeli Prófétában láttam a hirdetést arról a bizonyos kis kertről, ahova be akarták szervezni az embereket. Nem volt kikötés, hogy csak párok mehetnek, pedig virított az egész eseményről, hogy a  Valentin-nap miatt szervezik. Gondoltam csak megoldják valahogy, én így is, úgy is elmegyek.
És most itt állok egy kisebb tömegben és hallgatok egy rózsaszínbe öltözött bohócot, aki arról beszél, hogy mit ne csináljunk. Unalmamban a kockás szoknyám szegélyét gyűrögetem. Valahogy többet vártam ettől az egésztől.. Azért jöttem, hogy ne unatkozzam és ne legyek állandóan otthon. Még a kedvem is olyan jó volt. És erre kapok egy virágnak öltözött varázslót, akinek annyi kedve van itt lenni, mint a mosott rongynak.. Csak, hogy elkerüljem a káromkodást.
Gondolataimból felriadva veszem észre, hogy megragadják a csuklómat és kötik össze egy idegen kézzel. A rusnya rózsaszín szalagról felvezetem meglepődött tekintetem a férfira, akiről kiderül, hogy mégse annyira idegen, mint azt elsőre gondoltam. Szemem kétszeresére nyílik.
- P-professzor úr?! - pillantok egykori tanáromra.
Hirtelen valamiért elönt a pír, s csak nézek, mint borjú az ujkapura, miközben próbálom felfogni a történteket. A férfi csak vidáman köszönt, s cseverészik. Igazából meg tudom érteni, hisz nincs semmi abban, ha egy svk tanárt és egy diákját összeszalagozzák.
Végül sikerült – valamennyire - megemészteni a dolgot és elmenni a szoborig, ami most zsupszkulcsként funkcionált.
Ám alighogy megérkezünk a zöld fűvel és gyönyörű virágokkal teli kertbe, engem elfog a hányinger. Tudniillik minden ilyen utazási formától rosszul vagyok, mint a hopponállás, vagy a zsupszkulcs. Egyedül a kandallóktól nem lesz semmi bajom, szóval nagyjából csak a hop hálózatot használom, ha éppen mehetnékem van.
Hallom, hogy a prof rákérdez, hogy jól vagyok-e, de én csak bólintok. De éppen csak befejezem az aprócska kis mozdulatot, érzem a rántást, s majdnem felborulva követem a tanár urat. Nem tudom, hogy hova megy, de mintha mondtak volna valami olyasmit, hogy engedjünk az itteni mágiának..? Lehet, hogy az az oka, hogy a férfi csak megy előttem, mintha minden olyan természetes lenne.
Majd meghallok egy lágy dallamot, ami csak úgy elvarázsol. Bennem felötlik az a baljóslatú gondolat, hogy valami baj fog történni, de nem tudok foglalkozni vele. Hirtelen Whiterock erdejére jut eszembe, ahol októberben jártam Esmével a háznéző körutunk alkalmával. Csodálatos volt.. Mint ez a selymesen lágy zene. Fehér hajam csak úgy száll, ahogy felveszem párom tempóját, s már mindketten ugyanoda tartunk. Ő is ezt követte volna?
Rápillantok egykori tanáromra. Megintcsak elönt a pír, s mintha a szívem is hevesebben dobogna a kelleténél. Ahogy nézem az arcát, nem tudom, hogy mit gondoljak róla. Eszembe jutnak az órái, amiken mindig eszembe jutott, hogy milyen jól is tanít. És ott voltak azok a percek is, mikor Lynnel csak megláttuk a folyosón. Én nem különösebben találtam akkoriban érdekesnek, de egykori barátnőm csak úgy oda meg vissza volt a tanár úrért. Csak most veszem észre, hogy miért is. A bökkenő az, hogy még így sem tudom, hogy miért vált ki belőlem ilyen reakciót.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Csámpás - 2019. 02. 18. - 08:12:46
VÉNUSZ KERTJE

(https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)  (https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)

Rózsatövisek

Miss Harpell éppen gondosan végig simított volna a szalag felületén keletkezett repedésen, ám mintha Mr. Jurandir-t ez cseppet sem érdekelte. A fiú elméjét pontosan úgy megbabonázta a kertben uralkodó rózsaszín köd, mint annyi más társáét, akik tőlük valamivel távolabb kóvályogtak. Hirtelen rántott egyet a lányon, hogy északnyugatnak haladva a kert erdősebb részei felé vegye az irányt. Egyre több hatalmas, virágba borult fa és elvadult rózsabokor szegélyezte az útjukat. Miss Harpell talán próbált volna megálljt parancsolni partnerének, de ő nem volt erre képes, csupán az a már régen kidőlt, korhadt fatörzs, ami a lábaik elé keveredett szinte a semmiből. Mindketten hasra vágódtak és újabb szakadás hallatszott, ami ezúttal elválasztotta őket. Csak nem megremegett a föld a lábuk alatt?

Szerelmesek labirintusa

Mr. Wenlock pillantotta meg előbb a következő forduló után előbukkanó sziklakertet. Miss Everfent gondolkodás nélkül húzta a megfelelő irányba, hogy közelebbről is megvizsgálhassa az egymáshoz közel elhelyezkedő, hatalmas köveket, amik közül elő-előbújt egy-egy apróbb rózsabokor. Volt ott vörös, rózsaszín, sárga, vakító kék és friss fehér. Középen, a virágok között bújt meg egy pufók angyalszobor, mely különleges dallamot dúdolt, tovább bódítva a fiú érzékeit. Szinte azonnal letépett egy vörös rózsát, hogy azt átadja Miss Everfennek. A virág ezüstösen kezdett ragyogni, amint a lány bőrével érintkezett… vajon mit jelenthet mindez?

Vörös, mint a vér

Miss Dean éppen a pillangókat készült követni, mikor Mr. Avery testét különös, szenvedélyes bizsergés rohanta meg. Megragadta a lány kezét és visszahúzta oda a bokor mellé. Talán egy lágy csókot készült lehelni az ajkaira? Miss Dean szinte önkéntelenül húzódott kissé hátrébb, mintha megint a korábbi rózsabokor pompázatos, lila virágait akarná megszagolni. Ujjai véletlenül súroltak végig a levelek rengetegén… aztán jött a szisszenés és az égő érzés, ahogy egy tövis felsértette a bőrét. Liam finoman cirógatva végig a lány puha kézfején, húzta közelebb magához, hogy lágy csókkal enyhítse a fájdalmat. Ám egy csepp vér még így is a fűbe hullott. Vajon észrevette a turbékoló párocska, hogy mindennek nyomán egy aprócska bokor kezdett kibújni a földből?

Szenvedélyes ritmusok

Miss White és Fawcett professzor egészen átadták magukat az őket körülvevő, szívet melengető ritmusnak. Talán már arról is megfeledkeztek, hogy egykor tanár-diák kapcsolatban voltak. A zene ugyanis nem csak szívüket kerített hatalmába, de lassan a testükben is ott lüktetett az a vad, vágyakozó szenvedély. Sietve értek el egy hatalmas, szívformára nyír, vörös virágokba borult bokrot, ami egyszerűen szétnyílt előttük. A dallam még hangosabb, még egyértelműbb lett. Mr. Fawcett ösztönösen húzta magához a lányt s keringőzve haladtak át a bokorból született kapun. Így jutottak egyre közelebb és közelebb a kőfalhoz, nyomukban megjelenő, nyíló rózsabokrokkal.

Édes, mint a méz

Mr. Forest egyre szomjasabbnak érezte magát, ajkai egészen kiszáradtak. Tekintete újra és újra a kút friss, csobogó, tiszta vízére tévedt. Hamarosan megpillantott egy ezüstözött poharat a széles kőperem egy távolabbi pontján. Gondolkodás nélkül húzta a verekedős Mr. O’Marát arra. Ujjai könnyedén ölelték körbe a kis ivóalkalmatosságot, hogy megmerítse azt. Ezúttal, ha partnere próbálkozott is, hát nem tudta megakadályozni, hogy nagyokat kortyoljon a hűs vízből. Egészen úgy hallotta, mintha a kút közepén álló, csodaszép nimfaszobor énekelni kezdene, lágy, halk, érthetetlen szövegű dallamot. Mr. Forest szinte ugyanazon lendülettel érintette Mr. O’Mara ajkaihoz a poharat, hogy megitassa vele a frissítő víz maradékát. Ezúttal nem ismerte ellenkezést.

Törékeny szív

Mr. Hayes és Mr. Santeria még csak nem is sejthették mire vállalkoztak, mikor játékba kezdtek Erósz szobrával. Az ifjút formázó, szépen faragott kőtömb ugyanis rózsaszín ködöt varázsolt rájuk is – akárcsak a többiekre –, így eltompítva elméjüket. Mindketten érezhették, ahogy szívük különös ritmust jár és átjárja testüket a szenvedély. Mikor már kellőképpen egymásra hangolódtak, végre felcsendült a talány: – Nem kérdez, csak mindig ad, ha feltétlen, csak úgy igaz, minden ember reá vágyik, az is, akin másképp látszik. Nos, mi ez galambocskáim?
A kérdést, mintha lágy kacaj követte volna, amiben némi gonoszság is csendült. Csakhogy a két férfi ezt aligha vette észre, őket lefoglalta heves ritmust járó szívük, a talán túl régen is érzett vágyakozás. Vajon sikerül megfejteniük a talányt, ráérezve hogy mindez éppen ott tombol bennük is?



Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A következő KM-reag  február 25-én délelőtt érkezik.
A hozzászólások fejenként 10-10 pontot érnek.

Aki 2 egymást követő kört kihagy,
annak nem mozgatom tovább a karakterét!
A visszatérés ára egy bagoly.
Tejcsi


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Liam G. Avery - 2019. 02. 18. - 18:45:39
zene: I Let Myself Go   (https://www.youtube.com/watch?v=OETR3Nd2bFI)

(https://i.pinimg.com/564x/2c/87/1d/2c871dd49a72b031bb9977f0908319ec.jpg)
vörös, mint a vér

'Jól tudtam, hogy ha megcsókolom akkor örökre hozzá kötöm magam.
Így hát megálltam. Megálltam és..és vártam. Vártam még egy hosszú pillanatig.
Aztán nem ellenkeztem tovább.'





- Egy valamit ígérj meg! Senkitől se fogadj el ma italt. Vagy legfeljebb tőlem.
Ugyan mégis ennyire bolondnak nézne? Nem mintha alapvetően buknék a cukros édes, csupa szerelmet és végtelen boldogságot ígérő löttyökre. Egyrészt gyógyító vagyok, könyörgöm. Jól tudom milyen élettani nem kívánatos hatása van mindennek. Másrészt meg... ha valaha elfogadnék valakitől ilyet az is csak Emily lenne. Hangosan nevetek csak a megjegyzésén, de nem fűzök hozzá inkább megjegyzést, mert félek, félreérti esetleg. Elrontani meg semmiképp nem akarom a hangulatot. Inkább csak tétlenkedünk a parkban, ami elvileg Vénusz cseszett kertje, de inkább hasonlít egy szépen ápolt kastélyparknak.
Esküszöm megfordul a fejemben egy pillanatra, hogy ugyanezt meg tudtam volna én magam is rendezni az Avery-birtokon... az legalább ennyire rendezett, habár ennyi rózsa valóban nincs ott.
- Hát ez eddig csalódás.
A lány szavai némi szomorú felhangot tartalmaz, és olyan az egész mintha a számból vette volna ki a szót. Én magam is többre vártam, így kissé morcosan nézek el tőle ellenkező irányba, így kissé váratlanul ér a rántása, amivel az egyik bokorhoz irányít minket. Persze hagyom, vagyis vele mozdulok, mert a kezeinket összekötő szalag miatt nem is tehetek mást, no meg amúgy se akarok.
Már mikor lehajol tudom, van valami, ami ugyan eddig nem fedte fel magát előttünk, de mégis itt motoz a levegőben. Én magam is lassan döbbenek rá, hogy talán ez a kert rejtélye, és ez az, ami hat ránk, de nem úgy mint ahogy egy vízesés zúdul az ember fejére, hanem apránként.
Amint Emily felemeli a fejét, máris észrevehető a különbség. Arca bájos mosolyra húzódik, szemei úgy csillognak, mint karácsonykor és a viselkedése máris olyan, mintha lehúzott volna négy lángnyelvet meg mellé hat sört egy kocsmában.
- Ajj, Liam, olyan jó itt veled! Ugye te is szeretsz itt lenni velem? Mi lenne, ha ideköltöznénk? Nézd, a szemed olyan, mint az a csodálatos tó! Milyen szépen csillog. Hűha, majd kiugrik a szívem a helyéről.
Hagyom hogy hirtelen átöleljen és a fejét a mellkasomba fúrja, miközben nevetve és kissé megrökönyödve karolom át.
- Jól van, jól van. Nincs gond. Nem kellett volna..
Végig se tudom mondani a mondatot, mert ő félbeszakít ahogy elhúzódik tőlem.
– Érzed, ugye? Csakis érted dobog.
- Emily...
Halkan suttogva ejtem ki a nevét, mintha csak egy titkot akarnék megosztani vele. Nem mintha félnék bármitől, mindössze talán egyedül a visszautasítástól. Mert én valóban nem vagyok közömbös irányába, már régóta nem. És talán ezt tudhatja is jól, pont ezért rohadt nehéz most. Tudom, hogy nincs teljesen magánál és tudom, hogy valahol talán a kert játszik velem, velünk, az érzéseimmel. Főleg az enyémekkel, mert én vagyok teljesen magamnál... még.
- Fura ez a hely...
Nem szólok semmit, csak összeszorítom a szám. Nem, nem fura. Valójában varázslatos lenne, csak hát... valahol mégis keserűen az.
– Gyere, biztos, hogy ez egy jel! Kövessük a pillangókat, kövessük a pillangókat!
- Öööö, miféle pillangókat?
Vonom össze a tekintetem, mert lehet hogy valóban vannak pillangók, de azok maximum Emily agyában. Én ugyanis egy darabot nem látok. Még mielőtt nekiindulna állítom meg szelíden egy magam felé irányuló rántással. Meg akarom beszélni vele mindazt, amire talán ő nem emlékszik. Egyszerűen nem hagy nyugodni a kétes érzelemtömeg. A szemébe nézek, a jégkék íriszekbe, remélve hogy ez elég ahhoz, hogy kijózanítsa. A másodpercek lelassulnak, az idő végtelennek tűnik mint a tenger az apró hajó számára, s a kínálkozó lehetőséget meg kellene ragadnom. Szavakkal vagy talán pont hogy tettekkel... csakhogy nem tudom melyik legyen. S mire döntenék az idő újból felgyorsul. Emily tekintete elválik az enyémtől, az ujjára téved, amit megszúr az illatos rózsa.
Bennem rögtön életre kel a gyógyító ösztön, megemelem a kezét és úgy vizsgálom. A seb nem mély, egy csepp vér és már be is alvad az aprócska nyílt seb. Nyomot sem fog hagyni, ebben is biztos vagyok. Ösztönösen szemlélem a szép ujjakat, a puha bőrén végigsimít a sajátom és végül apró csókot lehelek a kezére.
Hát nem érti? Hát nem fogja fel? Ha a múltunk nem lenne olyan zavarosan komplikált talán egyszerűbb lehetne? Nem tudom.
- Nincsenek pillangók, Dean... - szinte suttogom a szavakat neki. A vezetéknevét lágyan ejtem ki, kedvesen, szeretetteljesen. - Csak mi vagyunk. Te meg én.
Még csak másik pár sem botlott eddig belénk. Akár meg is csókolhatnám, így, józanul, hogy legalább én emlékezzek rá igazán, mert ő... ő valószínűleg nem fog erre sem, ahogy az eddigi alkalmakkor mindig.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Nathaniel Forest - 2019. 02. 19. - 10:12:04

ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/originals/93/6a/a0/936aa020adadf42bf0cacaa6be166284.gif)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/4e/d4/12/4ed41276db2ce54101c8d68cd36e23e1.jpg)

Hát igen… Sejthettem volna, hogy Elliot oda meg vissza lesz az örömtől, amikor boldog Valentin napozásra kényszerítem. Lelkesedése percről percre hág a tető fokára, nem mintha most már meg tudnám változtatni azt a tényt, hogy íme bizony itt vagyunk. Ráadásul egy rózsaszín szalag fűzi össze a kezeinket. Nyilván én is tudom, hogy nem jókor jött nekünk ki a lépés a szerelem ünnepéhez. Épp nem a leghabosbabosabb időszakunkat éljük, mint turbékoló párocska. De pontosan azért hoztam el ide, hogy érezze, mi még mindig összetartozunk. És én továbbra is arra vágyom, hogy normális párként éljük a mindennapjainkat. Annak összes túlromantikázott vagy épp nyálas vagy épp ágyon heverős, hétköznapi mivoltával együtt. Persze most nem tehetek mást, mint belenyugszom abba, hogy esetleg ő nem épp a kedvének legnagyobbikával áll neki ennek a napnak. Ezt el kell fogadnom. Ilyenek vagyunk mi. És most még ilyenebbek. De én szeretem őt, úgy, ahogy van. És tudom, hogy ő is engem. Ez a lényeg. És valójában ez a lényege ennek az egész ünnepnek is. Egyszerűen csak nem volt kedvem most otthon maradni, amikor ilyen lehetőségünk van, mint ez. Hogy beléphetünk Vénusz kertjébe.

Lehunyom egy kicsit a szemem. Még mindig jól esik a friss szellő, ami borzolja hajamat. És csak egy pillanatra fut át agyamon nem-e az felelős az enyhe kellemes szerelmes kedvemért, amit valahogy én úgy mélyen legbelül érzek. Megvonom a vállam. Elliot szemmel láthatóan nem érzi. Szóval nem, ez szimplán belülről jön… Bár ettől függetlenül simán lehet, hogy köze van hozzá a mágiának, hisz ez egy varázslatos kert. Ahogy az előttem csörgedező szökőkút is az benne. Szinte érzem, ahogy hívogat. S fokozatosan leszek egyre szomjasabb és szomjasabb. S lassan már semmi másra sem vágyom, csak a kristálytiszta víz érintésének ajkaimon. De az érintés elmarad. Helyette a kopár valóság jelenik meg szemeim előtt, Elliot képében, aki még az eddigieknél is morcosabb fejjel bámul rám, kiütve kezemből a vizet. Még szemem sarkából látom is, ahogy a gyönyörű cseppek fénylőn szóródnak szét a füvön. Halkan, önkéntelenül sóhajtok egyet, érzem, hogy kár érte. Minden apró kis cseppjéért annyira kár.

- Ugyan már… - Mondom enyhe felháborodottsággal. – Hát ott áll, hogy igyál meg! Szóval ez egy ivókút. Számtalan ivókút van szerte a világban és emberek előszeretettel használják belehalás nélkül… - Magyarázom, miközben egyre sóvárgóbban pillantgatok a gyönyörű és tisztának tűnő és csábítóan frissnek ható, szomjoltó víz felé. Nagyot nyelek, miközben kérlelően nézek Elliot felé. – Szomjas vagyok. – Hajtom le szomorkásan, megadóan a fejem. – Nagyon szomjas. – Teszem hozzá ismét, mintegy nyomatékosításul. Aztán újra a víz felé pillantok. – Nézd! Még poharak is vannak kitéve! – Mosolyodom el immáron boldogan, amikor meglátom a perem másik felén elhelyezett kis ezüstpoharakat. Fel sem fogom, hogy miközben Elliotot rántom magammal, már enyhén valami megszállottnak tűnök. Tekintetemben is ott játszhat az „Akarom” kifejezése. És immáron nem kérek engedélyt rá, hogy ihassak a vízből. – Ez egy ivókút. A poharak bizonyítják. – Jelentem ki, majd nagyot kortyolok az előtte jó mélyen a vízbe mártott pohárból. Aztán kérdés nélkül Elliot felé tartom, s amennyire tudom, leöntök egy kis vizet az ő ajkai közt. – Nagyon finom. Igaz? – Kérdezem, miközben fülelni kezdek. – És hallod milyen szép dalnak kezdett valaki neki? Csodaszép…


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 02. 20. - 07:46:08
ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/564x/05/5a/ea/055aea8cb50a138eac5fb371e6ddc061.jpg?b=t)

Nat
2000. február 14.

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/30/88/bf/3088bfa1ecaf426ca0a2ee7ed4234448.jpg?b=t)

Lehetne valami bosszantóbb ennél az átkozott kertnél? Undorító, tömény édes bűz, mintha valaki kint hagyott volna a napon egy jó adag kakaót… és ezt még tovább erősítette az éles, szinte fülsértő madárcsicsergés is. Na meg persze ott volt az a halom ember, akik andalogva kutakodtak a rózsabokrok és az enyhén pornográf szobrok között.
Talán csak a düh miatt nem tudtam egyszerűen élvezni az egészet. Nem tagadom, még mindig haragudtam Nathanielre, amiért elküldött otthonról, majd meggondolatlanul visszarángatott, szinte rám erőltetve a tényt, hogy már pedig nekem vele kell élnem s hozzá tartozom. Talán igaza volt, talán nem, ez majd csak az idővel derül ki… főleg, ha nem nyírja ki magát egy mérgező kút vizével. Ilyen bolond is csak te lehetsz, Nat! Magamban háborogtam egyelőre. A fülemben még vízhangzott a csattanás, amivel félreütöttem a kezét, hogy a vízcseppek a fűben landoljanak a gyomra helyett. Hangosan, indulatoktól lihegve bámultam rá.
– Hát ott áll, hogy igyál meg! Szóval ez egy ivókút. Számtalan ivókút van szerte a világban és emberek előszeretettel használják belehalás nélkül…
Megint a víz felé nézett. Igen, tisztának tűnt, frissnek, de közel sem ihatónak. Még is ki franc írna egy kút oldalára ilyen szöveget, ha nem éppen egy pillanattal előtte öntötte volna bele a mérget. Valami nem stimmel ezzel az egész hellyel, túl békés volt, túl romantikus és mintha folyamatosan ott csengett volna egy lágy dallam az ember fülében – ki tudja honnan érkezve. Menekülhetnékem támadt már csak attól, hogy körbe néztem.
– Igen, hogyne! Arra nem gondolsz, hogy ez esetleg egy csapda?  – Faggattam indulatosan.
Hangosan sóhajtottam, amint megint találkozott a tekintetünk. Láttam a kék szemekben csillogó kérlelést… közben meg tudtam, hogy rohadtul nincs szüksége az engedélyemre. Ha meghal és a holttestét kell végig húznom ezen a kerten, hogy kijussak, akkor nem tudom mit csinálok vele! Morogtam magamban egyet, miközben már dacoskodva közölte, hogy ő „nagyon szomjas.”
– Van nálam whiskey, érd be azzal!  – Jelentettem ki indulatosan és már nyúltam is be a vörös bársonykabát alá, hogy a belsőzsebből kirángassam a lapos üvegem.
– Nézd! Még poharak is vannak kitéve!
Csak szusszantam egyet és arra néztem, ahol ezüstözött poharak várakoztak. Az egész szökőkút erőszakosan rá akarta kényszeríteni az embert, hogy igyon belőle. Ujjaimmal éppen csak megérintettem a laposüveg felső részét, mikor Nat egy nagyot rántott rajtam, olyat, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyom.
– Ez egy ivókút. A poharak bizonyítják.
Észre sem vettem, mikor került a kezébe a pohár. Az azonban feltűnt, hogy ezúttal már nem kérlelt, csak önhatalmúan beleivott, holott ezzel kettőnk létét veszélyezteti. Még ha nem is figyeltem a pasztellbe bugyolált fickóra, azt azért fél füllel is meghallottam, hogyha elveszítjük egymást, akkor baj is lehet.
El akartam húzódni, hogy ne tudja az ajkaimhoz érinteni a poharat, de persze Natról beszélünk, aki mindenkihez képest rohadt nagy és rohadt erős. Könnyedén erőszakolt ellenálló ajkaim közé egy jó adagot a hideg vízből. Nem volt választásom, ösztönösen nyeltem, érezve milyen hűvös, milyen jól oltja a szomjat, de mintha valami különös íz is társult volna hozzá…
– Te idióta!  – förmedtem rá.
– És hallod milyen szép dalnak kezdett valaki neki? Csodaszép…
Nyeltem egyet. Hirtelen fogalmam sem volt, mi történik, mit érzek és mit hallok. Zavarodott voltam, dühös és furcsán éreztem magam… azt persze csak reméltem, hogy nem éppen most készülök telibe hányni Nathaniel Hősszerelmes Forestet.
– Nem hallom…  – válaszoltam morogva.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Oliver Wenlock - 2019. 02. 20. - 17:51:38
(https://i.pinimg.com/564x/21/c0/4f/21c04f276eaa3fc76825f5fd7ccd6ae0.jpg)  (https://i.pinimg.com/564x/a8/f1/0b/a8f10b03fbde58483cdf4a2d2c95d860.jpg)  
szerelmesek labirintusa

to
merel





Nem vagyok ideges á, nem vagyok ideges.
-Az egymás gigájába mászó szobrokat a diabéteszízű kávézó előtt a szerelmetesen gyűlő tömeggel? Nem, sehol.
Nem vagyok ideges, nem vagyok... de az vagyok. A hippogriff rúgja oldalba, nagyon is az vagyok. Tudom jól hogy ez elvileg normális, és azt is hogy Merel ugyan jól titkolja de biztosan ő is. Feltételezem neki is relatív új a dolog, ha más nem azért mert épp engem dobott a gép idén Valentin-napra.
-Miért kéne?
Izgulni? Hát mert csak. Mert mondjuk én rohadtul izgulok. Részben azért, mert bemegyünk egy szerelmes csodakertbe és ki tudja hogy kerülünk elő. Jó kis kihívás már önmagában is, nemhogy azzal a lánnyal aki magam sem tudom mióta tetszik. Aztán már rögtön itt van a másik faktor, ő maga. Valószínű én közel sem tettem rá eddig olyan mély benyomást mint ő rám, de hát talán ezen egyszer csak sikerül változtatnom. Legalábbis szívből remélem, ahogy azt is hogy talán a mai az a szerencsenap. Vagy nem.
-Kézenfekvő, itt lefele ezen a létrán, amin állunk. Nem is értem, mi a kérdés ezzel.
A cinikus elszólására rámeredek és elvigyorodom. Pont ezt szeretem benne, a humorát. Nem csak azt hogy hugrás létére bátor és képes a sárkány tüzet okádó torkának esni ha kell, hanem hogy van egyfajta speciális szarkazmusa, amit talán mások, sokak sértőnek találnak.
- Akkor csak utánad.
A nem hozzá fűzött kezemmel széles mozdulatot írok le, mintha csak udvariasan előre engedném, de persze ez nem igaz, mert nincs hol megtennem. Ettől még vicc, ami ugyan lehet nem pont helytálló egy romantikától csöpögő helyen, de hát Everfen nem hiszem hogy oda van az olvadozós összebújós szerelmi vallomásokat suttogó jelenetsorozatokért.
Talán ez vagy a kissé szurkálódó megjegyzésem váltja ki, de a lány dönt és a jobbot választja. Önkéntelen követem, mert hát a kezem az övéhez van láncolva a játék végéig biztosa. A bőröm lángol ott, ahol az övéhez ér. Férfiasan bevallom, nem mertem megfogni a kezét mikor ránk került a szalag, így csak a kézfejünk ér össze újra meg újra mikor épp hol, de ezen a szalag kevéske mozgásterével tudnék módosítani ha megszállna az ihlet. Csakhogy eddig örülök annak is hogy eljött velem... túlontúl rányomulni se akarok, mert a pálcája még rám találna küldeni szimplán magától egy rémdenevérrontást vagy rosszabbat...
Alig hogy befordulunk az újabb szembejövő sarkon köves térrész bukkan elő. Sziklakert tele növényekkel. Mint minden, ez is csinosan jól gondozott, szép és talán túlzottan is pontos meg szimmetrikus. Sajátos harmónia veszi körül, egyedüli asszimmetria talán a bomló virágok szirmainak színei. Van itt minden, fehér, vörös, sárga, lila... meglep a rengeteg variáció. Talán nemesítik őket?
- Te láttál már ennyi féle rózsát? Esküszöm én még nem...
Akaratlanul is közelebb lépek, miközben a duci angyal szobor tőlönk kb két méterre kuncogva dudorászik. Átsiklik felette a tekintetem, mert az egyik vörös rózsa hívogatóan vonzz magához. Tudom hogy nem kellene, tudom hogy nem szabadna, de óvatosan felé nyúlva hogy ne sértsem meg az ujjam egy tövissel sem letépem, miután olló nincs nálam.
Tétován állok és bámulom a virágot, aztán tekintetem Merelre siklik.
Nagyot nyelek majd felé nyújtom, remélve hogy elfogadja.
- Merel én.. köszönöm hogy eljöttél ma. Tudom hogy szívesebben lettél volna Leó-val és.. hát..
Hogy mondjam el neki, hogy bár nem vagyok olyan, mint Bongyorka, azért engem is érdekel? Hogy ne higgyen a pletykáknak, bármik is legyenek azok? És hogy a legtöbb mindent Pye terjeszti szimpla kicseszésből?
Mikor a lány elveszi a növényt az lassú ezüstös fény kezd kibocsátani. Olyat, amilyet eddig még sosem láttam. A szám tátva marad, úgy bámulom, mert talán ez valamiféle jel? Vagy valami rohadt jó varázslat? McGalagony miért nem ilyet mutatott be tavaly? Komolyan nem értem...!


Cím: Vénusz Kertje
Írta: Willow Fawcett - 2019. 02. 21. - 00:16:17
(https://i.pinimg.com/564x/9a/e9/39/9ae93999c840eda897ffaa784a2f9cf2.jpg?b=t)

Szenvedélyes ritmusok
Ms. Shirley White


Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de egyre hevesebben dobban a szívem, minél több időt töltünk a kertben. Mondjuk nem kell sok ész hozzá, hogy kitalálható legyen, a szerelem az, ami vezérli a kertet. Akármilyen bűbáj is az, vajon meg lehet törni? Ránézek a mellettem loholóra, aztán kicsit lelassítok. Ennyire tényleg nem rohanok, még akkor is, ha a zene nagyon is vonz magához. Mondjuk az egyetlen dolog, ami vonz innen az az, hogy kijussak. És mégis, ahogy haladok egyre csak előre, úgy ez a vágyam is kezd egyre inkább háttérbe szorulni.
Nem mondanám, hogy a látásom hirtelen rózsaszínre váltott vagy repkedő szívecskéket látnék magam előtt, de az biztos, hogy változott bennem valami. Hirtelen egy bokrot, ami elég giccses szív formára volt vágva. Persze, ebben a kertben minden ilyen, így igazából nem is tűnik ki ebből a környezetből. Biztos vagyok benne, hogy ha visszajutok Roxmortsba akkor hálás leszek a sorsnak.
A zene egyre jobban dübörög a fülembe, már ha akarnám se tudnám figyelmen kívül hagyni. A lábamba beleköltözik valami bugi jellegű érzés. Táncolni akarok nem érdekes mit és meddig. Hirtelen megtorpanok, és magam felé fordítom egykori diákomat.
- Ms. White, hogy nem vettem észre eddig, hogy maga milyen gyönyörű?
Egyik kezem a derekára siklik, a másik először a haján simít végig. Elmerülök szép szemeiben, egészen addig, amíg lábam mozgásra nem ösztökéli a testem többi részét.
- Csak hagyja, hogy vezessem.
Nem vagyok jó táncos, de azért nem szoktam rálépni a partnerem lábára. Most mégis úgy érzem magam, mintha én lennék a nagy Fred Astaire. És milyen vicces, hogy még róla is tudok, pedig azért a varázstalanok filmjei nagyon messze állnak tőlem, de annyit hallottam már másoktól ezt szólásként elhangozni, hogy rám ragadt.
Lassan képek, aztán elkezdem vezetni Shirleyt a szív alakú bokor felé. Nem gondolom, hogy felkenődünk majd rá, de biztos vagyok benne, hogy ha nem történik valami nagyon hamar, akkor még érhet minket pár apróbb tüskék általi karcolás.
- Maga nagyon jól táncol – jegyzem meg, miután elhagyjuk az első szétnyílt bokrot.
Vajon hova fog vezetni minket ez az ösvény? És miért pont így? Mármint a zene miatt értem, de amúgy miért ne lehetne csak simán ritmusra sétálni? Bár, teljesen mindegy. A lényeg, hogy itt van velem egy csodálatosan szép kisasszony, akivel eltölthetek egy nagyon szép délutánt. A korábban látott fal viszont egyre közelebb ér. Az elmém valahol a mélyén tudja, hogy meg kéne állni, de a testem és a lábam legfőképp egyelőre még nem adta fel annak a lehetőségét, hogy pihenjen és ne táncoljon. Attól mondjuk nem félek, hogy fel fogunk kenődni rá, de soha nem lehet tudni.
- Úgy érzem, egy bálban vagyunk most. A rózsák illata legalább olyan bódító, mint az ön látványa. Teljesen megbabonázott, Ms. White – mosolyodom el végül, és csak hagyom, hogy a dallam vezessen tovább.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Javier Jurandir - 2019. 02. 21. - 15:51:45
R Ó Z S A T Ö V I S E K

(https://i-h2.pinimg.com/564x/96/ba/99/96ba99959035999b6b5c64b0b20c601a.jpg?b=t)

 M I R A

külalak  (https://i-h2.pinimg.com/564x/8c/e4/57/8ce457c92cb2b3289a6e8f8dda713833.jpg?b=t)

A méltán híres Madame Puddifoot cukrászdája a szokásosnál is gusztustalanabb formáját öltötte magára, természetesen a Valentin-napnak köszönhetően. Rózaszín izék mindenhol és hevesen dobogó szívű, izzadó tenyerekkel megáldott párok sokasága gyülekezett az emelvény előtt, amit eleinte tök viccesnek találtam.
Igazából én semmiről sem tudtam.  A tudatlanság erejével sétáltam a szerelembomba centruma felé, abban a hitben, hogy túlélem ezt a napot. Minden azzal kezdődött, hogy a srácok azt mondták, hogy van valami új csaj, Vénusz, és hogy jó lenne, ha ránéznék, esetleg megtáncoltathatnám egy két kör erejéig.
Persze, nem beszéltem nekik arról, hogy fóbiáim rendre előjönnek a női nem puszta látványától is – miért kellene erről tudniuk?! -, így felhatalmazva érezték magukat arra, hogy beszervezzenek erre a bulira, amit egy ártatlan találkozónak hittem/ hiszek ebben a pillanatban is, míg ki nem derül, hogy a Bálint-napi összejövetel szent trónusa elé járultam, önként és dalolva. És még egy szerencsétlen bájos kis teremtést is magaménak tudhatok, kinek neve, ha jól értettem, Mirabella?
Pislogok kettőt, na jó négyet, majd bájos kisfiús mosolyommal elnézek jobbra is, balra is, olyan hol a menekülő út jelleggel, majd látom, hogy egy szalag rátekeredik a csuklómra és sehova nem tudok mozdulni.
Viszonylag hamar megválaszolták a kérdésemet… - keserűen nyelek egy nagyot, rendkívül nehezen sikerül visszafojtani azt a hányingert, ami rám tör a puszta griffendéles látványára is, de kussban kell maradnom. Mondanám, hogy nem erre fizettem be, belekezdhetnék a reklamálásba, de az a kis bugyiszín taláros pont nem ezzel van elfoglalva, hanem...
– Pontosan két perc múlva, a szobor megérintésével juthatnak be a kertbe. Figyelem! Fontos, hogy ne szakadjanak el egymástól, a szalagot ne próbálják meg kioldani a saját érdekükben! A kertben mindenki arra induljon, amerre a lába viszi, ne próbáljon ellenállni az ott működő mágiának!
- majd az a piros  kiscica, aki a cicáját kereste, mi ez, ha nem cica a négyzeten  - miután megérintettük a szobrot és földet értünk, viszonylag elég primitív formában, - mentegetőzésbe kezd:
- Jaj, annyira sajnálom -  ugyan nem tesz semmit, igazából csak úgy verejtékezek, mintha életem legszerencsétlenebb influenzás időszakát tölteném és olyan hányinger költözött a gyomromba, mintha százfűlé-főzetet ittam volna, de minden rendben – elvigyorodom.  Milyen jó, hogy ez a csillagvirág nem tud a gondolataimban olvasni. És hogy a fenébe kerültem ide? És mi ez a Vénusz-kertje dolog?!
- Javier, igaz? Mira vagyok, én borzasztóan sajnálom, hogy véletlenül... Szóval én nem is akartam jönni, csak a hülye macskám miatt... –  ahha, macska. Jó kis indok, szóval ez a csaj is ilyen dolgokkal próbálkozik, hogy legyen valakije. Nagyszerű – megforgatom kissé a szemeim, majd végre megszólalok.
- Javier. Te meg egy nő! –  ennyit tudok kibökni. Lehet borzasztóan bunkó, de az a puszta tudat, hogy a fóbiáim kiindulópontjával, azaz az ellenkező nemmel kell eltöltenem órácskákat valami iszonyatosan gusztustalanul irritáló kertben, ellehetetleníti a puszta létezést és azt a néminemű kedvességet is, amit amúgy kierőltethenék, ha akarnék.
- Fogalmam nincs, mit mondtak a szalagról. Utálom az egész Valentin-napot és pont nem arra koncentráltam, amiről az a fószer hablatyolt… - hanem arra, hogy ne lássa mennyire rosszul vagyok, hisz a közelében kell lennem. Próbáltam leküzdeni a tüneteket, de nagyon nehezen ment. Aztán belekulcsolt a kezembe és még mindig csicsergett az édeskedves hangján, nem lehetett leállítani. Problémázott, aggódott, mint az összes csaj. Csak nem a Valentin-napi bonbonokon, hanem hogy jaj, mi lesz, ha ez a szalag elszakad. Hát semmi. Nem veszünk részt ebben a hülye játékban.
Ahogy a hideg keze megérintett, átfutott rajtam  valami borzongás. Nem voltam én ehhez hozzászokva. El akartam rántani az ujjaim, de olyan erősen megragadott, hogy nem volt más választásom, bele kellett mennem ebbe a dologba. A hely mágiája persze piszkosul el kezdett játszani velünk és vezette a lábainkat. Az se fokozta az élményt, hogy ilyen furcsa rózsaillatok vegyültek az orrcimpám felső szegletébe. Egyre erőteljesebb hányingert éreztem, ezért úgy döntöttem, hogy másfelé indulunk. Lábaimat északnyugat felé pozícionálva egy kissé megrántottam a hölgyeményt. Kezdhettem volna én is azzal, hogy jaj nagyon sajnálom, de ha már össze vagyunk kötve és nem akarja, hogy végighányjam az egész utat, viselje el ezt a nüansznyi konfrontálódást. Olyannyira belelendültem, hogy azt éreztem nem bírok leállni. Ebben az erőltetett menetben egyedül az akadályozott meg, hogy belebotlottunk egy rohadt nagy fa törzsébe.
- Azt hittem, ez a hely tök romantikus, mégis tele van ilyen hülye akadályokkal – szegény lány, szinte végigesve a fadarabon, rajtam kötött ki. Pár percre behunytam a szemem, hogy ellenálljak mindennek, ami a kertben történik és leküzdjem a bennem uralkodó nyugtalanságot, de nem nagyon sikerült.
- Figyu, te jól vagy? – érdeklődtem, ahogy éreztem, hogy a testével még mindig rám nehézkedik és nem nagyon tud felállni. Gondoltam, ha segíteni kell, csak szóljon, én itt vagyok. Közben a föld is megremegett és a szalag is vészes szakadásba kezdett, szóval kezdtem én is olyan Mirásan bepánikolni.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 02. 22. - 15:02:02
♩ ♫♩   (https://www.youtube.com/watch?v=P94DusN4LsY&index=23&list=RDEMdVnVIAwYlB4zIe31nRwa4Q)
Rózsatövisek

(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/775white_cat_with_red_ros_tn.jpg) (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=775white_cat_with_red_ros.jpg)

to Mr. Jurandir
outfit (http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/83399393d977f1f0b1cf731d4_tn.jpg)
2000. február 14.

A fejemben még sokáig csengett a szó... nő... Nem voltam kifejezetten az a fajta személyiség, akire gyakran mondják ezt. Azt hiszem, talán most először történt. Félreértés ne essék, nem vagyok egy vészes eset, és a hosszú, vörös haj, az alacsony és vékony termet azért egyértelműsíti, hogy lány vagyok. Vadóc, hebrencs, cserfes, éretlen... szóval nem nő, csak kislány. Bár az már elég régóta.
- Kösz... - mosolygok rá elgondolkodón.
Érdekes, hogy aki balsorsa folytán lélekben koravénné válik, az nem biztos, hogy külsőségeiben is azonnal felnőtté válik. Egyfajta pajzs ez, ami megvéd attól a fásult, keserű, életunt vagy utáló, rozzant öregembertől, aki odabent lakozik. Mert ez pont az ellentéte, valahogy jól ellensúlyozza.
- Fogalmam nincs, mit mondtak a szalagról. Utálom az egész Valentin-napot és pont nem arra koncentráltam, amiről az a fószer hablatyolt…
- Együtt érzek. Én is próbáltam távol tartani magam... hát, ettől.
Amerre csak szomorúan nézek, mindenütt elködösült tekintetű párocskák kóvályognak a rózsaszín szirmokkal teleszórt, fullasztó illatfelhőkben. Javier láthatóan küzd valami ellen, amikor is végül veszít, és úgy húz magával, mint egy megbokrosodott kocsisló. Kellett nekem úgy megragadni... Annak ellenére, hogy milyen kedvesen kinyilvánította észlelését, miszerint nő volnék, most láthatóan nincs ínyére a társaságom. Nem csodálom. Én nem vagyok olyan, mint sok korombeli lány. Történ velem már annyi, mint másokkal kétszer ennyi élet ideje alatt sem. Nő... Nem értem rá azzal foglalkozni, hogy lassan felnövök. Hogy a gyermek nem marad gyermek az után, hogy elvesztette a családját. Hogy az idő, bár bizonyos értelemben életem egy síkján megfagyott és már örökre úgy is marad, de egyébként továbbhalad, s bárhogy is nem foglalkozom vele, nyomot hagy. Talán foglalkoznom kéne vele. Talán rossz az útirány, amin haladok? Talán élnem kéne az időt, ami telik.
Javierre pillantok eszeveszett száguldása közben. Nem tudom, hogy ez a mágia hatása-e, ami itt hatalmába keríteni próbál, vagy csak az iménti megjegyzései miatt érzek-e így, de valahogy azt látom, kihagyok valamit. Lemaradok valakiről, hogy megismerjem csak azért, mert képtelen vagyok elengedni az aggodalmakat, a folytonos pörgést, az előítéleteket, hogy mardekáros. Eldöntöttem, hogy egy kicsit újragondolom a helyzetet, de ekkor:
- Várj!
Seperc alatt elvesztettem a lábam alól a talajt. Tessék, ez történik, ha próbálok lazítani a "gyeplőn". Legalább puhára estem; már mihez képest, Javier nem mondható puhány alaknak, sőt, igazából amit a tenyerem alatt tapintok, az meglehetősen kötött, és határozottan nem puhaság. Viszont sokkal jobb, mint a csupasz föld... Ezt megint a kert hatalma miatt gondoltam?
- Azt hittem, ez a hely tök romantikus, mégis tele van ilyen hülye akadályokkal. Figyu, te jól vagy? - A kérdésre először egy meglepett pillantással válaszolok. Kék tekintetem belefúródik az ő szemeibe, de lehunyja őket.
Próbálok lehengeredni róla, elvégre mégiscsak zavarbaejtően nagy felületen terülök végig rajta, de a baj már megtörtént, a szalag nagy reccsenéssel megadta magát a kegyetlen erőknek, és szétszakadt. Na tessék, még a végén elnyel minket a föld, úgy remeg...
- Jól, csak... - Mit mondjak most neki? Hogy félek? Hogy utálok mindig hülye helyzetekbe keveredni, utálom, hogy ilyen hebrencs tudok lenni, és szeles, és... A remegés megerősödött egy pillanatra. Végülis úgy megrémültem, hogy ösztönösen felé kaptam, és megkapaszkodtam benne.
- Sajnálom - sóhajtottam, mert látom, hogy már ő is kezd tőlem kiborulni. Eskü rosszabb vagyok, mint egy földrengés. Meg egy árvíz. Meg egy tájfun. Meg ez mind együtt. Szegény fiú...
[/font]


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Cooper Hayes - 2019. 02. 23. - 16:39:23
GIACOMO

t ö r é k e n y  s z í v

(https://i.pinimg.com/564x/80/9f/90/809f90bc61100bb06f8feba641ddba5c.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/4f/0d/d0/4f0dd00ca44a8ca0582b1b605e8f5182.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/32/d6/8f/32d68ff6639dc5f82314279f2981f5b4.jpg)

Together in all these memories
I see your smile.
All the memories I hold dear.
Darling, you know I will love you
'Til the end of time.

Reggel, amikor úgy döntöttem, hogy legalább egy kis sétára kirángatom magam a romos ház falai közül, még nem sejtettem, hogy hamarosan még kellemetlenebbül éreztem magam. Az elmúlt évek után már sejtettem, hogy egy újabb magányos születésnap vár rám, keserű gondolatokkal és emlékekkel. Hiába éreztem újra és újra a kellemes langyos szellőt végig simítani az arcélemen, hiába emlékeztett mindez Sophie ujjainak lágy cirógatására, minden borzasztóan búsnak tűnt. A rózsák édes illata volt talán az első, ami egy picit más színbe kezdte feltűntetni a kertet, de azt csupán akkor éreztem meg, mikor elértünk az Erószt ábrázoló, finoman, aprólékosan faragott szoborig.
– Azt hiszem, igaza van, Giacomo…  – Bólintottam elhaló hangon, mikor az ifjút ábrázoló műalkotás játékra invitált minket. Általában nem féltem a kihívásoktól vagy éppen a veszélyes helyzetektől, de a kertben nem tudtam, mi működik és mi nem… tudok-e péládul varázsolni? S mi a büntetése annak, aki elszakad a másiktól.
Csend telepedett a szoborra egy időre. Így a mellettem álló fiúra pillantottam, éppen csak felé fordítva az arcomat. Nem tudtam, hogy miért éppen akkor hozta fel azt a színházas témát. Meglehet, hogy csak emlékezett rá, milyen fontos volt nekem. A szövegkönyvet még a találkozásunk utáni este elküldtem a kollégiumba neki, hogy alaposan átolvashassa és tanulmányozhassa az egész darabot – na meg, hogy megtanulja a monológot, amit kértem. Tudtam, hogyha valaki, hát ő képes lenne úgy előadni Thanatosz szerepét, ahogy senki más abban a színházban. Volt lehetőség a Keresetlen Komédiásban, csakhogy azt nagyrészt neki köszönhették. Jó szemem volt az ilyesmihez és nagyon úgy tűnt, hogy a vezetéssel szemben ezt csak nekem jutott eszembe kihasználni.
– Ennek igazán örülök. Azt hiszem, a maga kezében tökéletes helyen van az a szerep.  – Magyaráztam, de közben, mintha valami furcsa melegség talált volna a szívemre. Éreztem, milyen nagyokat, erőteljeseket vert. Giacomo mélybarna szemeit pedig, mintha valami különös ködfátylon láttam volna, amitől minden szín sokkal szebbnek hatott.
Hosszú ideig tanulmányoztam a kis csillogást a szemébe. A kesztyűmön keresztül is éreztem a kézfejéből áradó meleget… nem értettem egy pillanatra, mi ütött belém, hogy ilyesmi költözött a gondolataimba. Ilyesmit utoljára Sophie-val éreztem, bár az sokkal intenzívebb és szenvedélyesebb volt. Ebből sejtettem csupán, hogy ez valamiféle varázslat.
– Mostantól nyugodtan tegezz, Giacomo…  – Halkan csúszott ki, szinte lágyan a mondat ajkaim közül. Aztán egyszerűen elfordítottam az arcom tőle, hogy vissza pillantsak a szoborra. Az lehetett az oka az érzelem hullámnak, ami átrobogott a testemen, majd megállt valahol a szívemnél, elködösítve az elmémet is.
– Nem kérdez, csak mindig ad, ha feltétlen, csak úgy igaz, minden ember reá vágyik, az is, akin másképp látszik. Nos, mi ez galambocskáim?
Még mindig éreztem a heves szívverésem. Egy pillanatra le kellett hunynom a szemem, hogy ne a mellettem álló színészre figyeljek, hanem a kérdésre. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Tudtam a választ, tudtam, hogy a szeretet az, de ajkaim nem akarták megformálni a szót. Még sok fájdalom kötődött hozzá. Ezért csak akkor szólaltam volna meg, ha a fiú nem előz be.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Shirley White - 2019. 02. 23. - 23:19:43
(https://i.imgur.com/znN0CQZ.jpg)

Szenvedélyes ritmusok
Willow Fawcett professzor

[viselet] (http://www.fenzyme.com/wp-content/uploads/2015/12/Edgy-Fashion-Outfits-6.jpg)

A dallam egyre hangosabban szól a fülemben, párhuzamosan a szívem egyre erőteljesebb dobbanásaival. A szenvedély szinte körüljárja a lelkemet. Természetesen az elmém legmélyén megbújva az a bizonyos balsejtelem várakozik, hogy felszínre bukkanhasson onnan és egy jó nagy pofonnal téríthessen észhez. De egyelőre csak vár és én addig képtelen vagyok figyelembe venni szegényt. Bármennyire is próbálkoznék, nem tudok ellenállni a kert varázsának, akármennyire is találom visszataszítónak a sok rózsát és szabályosra nyírt növényeket. A mágia, mely körbelengi a helyet, szinte fogva tart.
Érzem, hogy a mellettem rohanó férfi lelassít, ahogy észreveszi, hogy alig bírom tartani a tempóját. Majd meglátok egy hatalmas szívre vágott bokrot, aminek következtében azon nyomban visszafordulnék, ha éppen tőlem függne. De a zene úgy vonz, mint molylepkét a fény. Nem tudok ellenállni. A következő pillanatban rántást érzek a derekamon, s máris közvetlen közelről látom Fawcett professzor mellkasát. Zavaromban csak elpirulok, de követem a mozdulatait. A szabadon lévő kezemet a vállára csúsztatom. Érzem, hogy végigsimít a hajamon, s szavaira még vörösebb leszek. Hogy én gyönyörű? Hagyjuk már! Elkezdem mustrálni a lábunkat, hogy csak azért se kelljen rá néznem egykori tanáromra, valamint, hogy ne vágódjak el hirtelen. Tudniillik soha nem voltam az a táncoslábú.
- Csak hagyja, hogy vezessem – szökik a fülembe a professzor hangja.
Eszem ágában sincs ellenkezni! - fut át az agyamon, mire elmosolyodok.
Lassan elkezdünk keringőzni. Engedem, hogy a férfi a szív alakú rózsabokor felé vigyen. Igazából nem aggódom. Különösképpen valahogy képes vagyok annyira megbízni most benne, hogy tudjam mit csinál. Legalábbis reménykedem benne, hogy nem esünk be a tüskék közé.
Dicséretére nem reagálok, csak hagyom az arcomnak, hogy az a kis halvány pír ott maradjon. A bokor szétnyílik a közeledésünkre, s a továbbiakban kapu ként funkcionál. Az ösvényen haladunk tovább, természetesen táncolva. Hiszen, hogy máshogy lehetne megtenni ezt az utat, ha nem egy meghitt keringő közben?
Látok egy falat, amit befutnak a rózsák és ahhoz képest még jól is néz ki. Pedig a rózsák nem a kedvenceim. A tanár úr hangjára felkapom a fejem és egyenesen a gyönyörű kék szemébe nézek.
- Úgy érzem, egy bálban vagyunk most. A rózsák illata legalább olyan bódító, mint az ön látványa. Teljesen megbabonázott, Ms. White – a mosolya egyszerűen bódító.
Végül már azon kapom magam, hogy szélesen vigyorgok, s a már lassan megszokott fehér színben pompázó hajam rózsaszínre változik. Nincs előttem köd, de érzem, hogy lassan tényleg elnyel a mágia és nem leszek észnél. Az a bizonyos korábban említett balsejtelem kezd a felszínre törni, s ezt érzem, de nem akarom elrontani a pillanatot.
Mégis..
Megtorpanok, s, ha nem lenne összekötve a kezünk, vagy másfél métert hátrébb is lépnék. Azt mondták ne vegyük le a szalagot, és én nem akarom kísérteni a sorsot. Valamennyit még így is hátrálok, majd kedvesen a professzorra pillantok.
- Csak menjünk tovább..
Kedvem lenne hozzábújni, a mellkasába fúrni a fejem, hogy biztonságban érezhessem magam. Szeretném érezni a karjait magam körül, hogy tudjam megvéd, ha baj történik. De szeretném érezni azt is, hogy ezek biztos az én érzéseim és nem csak a kert varázsa játszik a szívemmel.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Merel Everfen - 2019. 02. 24. - 13:12:28
Ha utánam, akkor utánam. Soha nem egészen értettem olyan panaszokat, hogy ha valaki alacsony, akkor lassabb is kell legyen, az tény, hogy rövidebb lábakkal ugyanannyi távon többet kell lépni, de van, hogy a zsiráfok is csak cammognak vagy tipegnek, énnekem sikerült mindig lépést tartanom bárkivel, csak szapora vagy sűrű léptek kérdése.
Mindenesetre nem vagyok különösebb tekintettel Wenlock tempójára, megyek én a sajátomban előre, ha elbambulna, legfeljebb húzom a szalagbilincsünknél fogva. Ha annyira szerelmetes, hogy a kezemet már túl nyomi megfogni, én kérem nem picsogok, ha kicsavarodik és megszorul a szalag, annyira szörnyen nem éles, nem sajtvágó drótból van. Azzal azért nem csinálnám ugyanezt.
Aztán Wenlocknak jön meg megint. Már az ihlete. Megindul valami rózsakert felé, igen, tudom, a rózsakertben. Mindegy, ez a része eggyel jobban illik a szóhoz, mint az eddigiek vagy az egész együtt, mindenfelé mindenféle színű rózsák, mondjuk igaza van abban, hogy én is inkább arra számítottam, tematikusan vörös lenne mind. Ez az egész annyira...
Nyál.
Tényleg kellett volna az a gumicsizma. Giccsesen vihorászó kövér pucér angyalka, olyan cuki, hogy mindjárt betömöm a sáját pár szirommal inkább. Nem, akkor se lennék elfogadóbb, ha én lennék itt szerelmes, legfeljebb a passzív-gresszív helyett vidám ökörködésből figuráznám ki ugyanezt a giccses klisécsokrot. Wenlock kérdésére csak egy várakozóan felvont szemöldökkel reagálok, mondja csak, én várom, hogy van-e csoda, persze hogy nincs. Bár a rózsával meglepett.
-És hát..? Azért hívtál egy gyakorlatilag randira, hogy róla beszéljünk?
Oké, ez kicsit ingerültebbre sikerült, mint akartam, de Wenlock majd úgyse veszi észre azon a rózsaszín ködön át, hogy egyáltalán belül vagyok a két méteres körzetén.
Kíváncsian pillantok a rózsára - persze, hogy ez klisépiros - ahogy elkezd fényt árasztani. Egyszerű bűbáj, de legalább tud valamit. Vállat vonok, és elkezdem levarázsolni a száráról a töviseket, nem foglalkozva azzal, hogy össze van kötve a csuklónk, legfeljebb magam után rángatom Wenlock kezét is a mozdulatokkal. Aztán visszatűzöm a helyére előbb a pálcám, aztán a szalagos kezemmel fogva a rózsát, hogy hogy ne kerülhesse el Wenlock figyelmét véletlen se, mert az ő keze is jöjjön kell az enyém után, a virág mostmár nem szúrós szárát is mellétűzöm, a fénylő rózsát a szegycsontom közepére igazítva.
Sikerül közben megtartanom egy teljesen közömbös arckifejezést, pedig olyan gonoszan vigyorognék, ez az egész kizárólag Wenlock további zavarba hozására és szivatására történt. Igen, provokálom, és? Magától nem produkál semmi elég érdekeset.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Giacomo B. Santeria - 2019. 02. 24. - 19:35:53
Törékeny szív
(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/326e2537a66fd2cd953cf99c6.jpg)
to Mr. Hayes
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/754Untitled_1.jpg)


Fél füllel hallottam, hogy Mr. Hayes örül annak, hogy jól megy nekem a szövegtanulás, de igazából nem tudtam a szavaira odafigyelni. Merthogy.... egy különös érzés kerített hatalmába egy szempillantás alatt. Hirtelen megéreztem pártfogóm férfias illatát, ami furcsamód nagyon vonzóvá vált a számomra. Mélyet szippantottam belőle, és közelebb hajoltam hozzá. A szemeibe néztem, és láttam, hogy valószínűleg ő is a vonzódás hatása alá kerülhetett, mert mintha elveszett volna a szemeim csodálatában. - Mostantól nyugodtan tegezz, Giacomo…- mondta lágyan.

Olyan volt, mintha a hangja is sokkal dallamosabban csengett volna, mint eddig. - Rendben Cooper - feleltem hasonlóan átszellemülten, és ekkor esett le nekem, hogy ennek a fele sem tréfa. Legszívesebben ugyanis ezek után megcsókoltam volna, de nagyon küzdöttem, hogy ne lépjek közelebb „rabtársamhoz”... Arrébb sajnos nem tudtam lépni, mivel a kezeink még mindig össze voltak kötözve, de igyekeztem a légzésemre figyelni, hogy kitörjek a varázslat hatása alól.

Nem mondom, hogy sosem fantáziáltam még arról, milyen lehet férfival lenni, a heartfordshirei művészellátóban dolgozó festőt például rendkívül sármosnak találtam, és akárhányszor bementem oda, úgy éreztem ő is kíváncsi pillantásokat vet rám. Most viszont valahogy nem éreztem megfelelő alkalomnak belevágni a dologba, pláne, hogy a társulatom befolyásos mecénása lett volna a kísérletezésem alanya. Arról nem is beszélve, hogyha apám megtudná, hogy férfival kezdtem, biztosan kitérne a hitéből. Amíg azt viszonylag könnyen elnézte nekem, hogy a Roxfortban egy mugli származású lányba voltam szerelmes aranyvérű létemre, addig abban már bizonyos voltam, hogy afölött már nem hunyna szemet, ha egy férfiba bolondulnék bele. Pedig még ez is simán megtörténhet egyszer. De nem most és nem így.

Gyorsan megráztam a fejemet és magam elé motyogtam. - Elnézést... olyan furcsán érzem magam... - mondtam kótyagosan, mint aki megivott egy üveg lángnyelv whiskeyt, csakhogy én ma még egy csepp alkoholt nem ittam. – Nem kérdez, csak mindig ad, ha feltétlen, csak úgy igaz, minden ember reá vágyik, az is, akin másképp látszik. Nos, mi ez galambocskáim?
A kérdésnek hála végre összeszedtem magam. - A szeretet - vágtam rá gyorsan, mert szerettem volna minél előbb kihátrálni ebből a helyzetből. - Hogy érzed magad Cooper? Neked is olyan érzésed van, mintha megittál volna egy szerelmi bájitalt? - kérdeztem a mecénástól, reménykedve abban, hogy hamarosan teljesen megszűnik ez a mágneses vonzerő, ami kettőnk között feszült.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Emily M. Dean - 2019. 02. 24. - 20:34:25
(https://i.imgur.com/qYrF5f7.png)
♫ You've got stars in your eyes
So let's paint the sky



(https://www.youtube.com/watch?v=wTc3wtoRtOs)
Ahogy egyre hosszabb ideje tartózkodunk a kertben, lassan kezd átjárni egyfajta otthonos érzés: úgy érzem magam, mintha minden nap itt tölthetném az időmet, pedig még sosem jártam ezen a helyen. Agyamat továbbra is fogságban tartja a varázslat, összekavarva minden gondolatomat és cselekedetemet, miközben utolsó porcikámat is átjárja a béke és a nyugalom, és azt hiszem, ehhez Liamnek is köze van – sosem vettem még észre, hogy milyen biztonságérzet jár át a közelében, mintha a világon nem is lenne jobb hely számomra.

Ez biztos a rózsa hatása, bár ezt az összefüggést elmém jelenleg nem képes meglátni. Liam sokkal megfontoltabb típus, ő valószínűleg minden mozdulatát alaposan végiggondolta és megtervezte volna a helyemben, mert hát valljuk be, egyikünk sem tudja, hogy mire számíthat ebben a Valentin-napi játékban. Legalábbis remélem, hogy Madame Puddifoot is csak egy játéknak gondolja ezt...

Kivételesen engedem, hogy az érzéseim vezessenek, és bármennyire is teszem nevetségessé magam, élvezem, hogy ilyen őszintén és ilyen érzelgősen viselkedem a közelében. Arcomon minden pillanatban széles, játékos mosoly ül, jégkék tekintetem csillogóan ragyog, ahogy Liamre nézek. Hallgatom, ahogy nevetve nyugtatni próbál, mint egy félőrültet, de most ez sem tud felidegesíteni.

Furcsa bizsergés járja át a testemet, ahogy a nevemet mondja, az ölelés pedig még szorosabb lesz. Ujjaim lágyan cirógatják a hátát, miközben mélyen belélegzem ismerős, csábító illatát.

- Liam... – suttogom válaszképp halkan, de nem is tudom, hogy miért. Talán bátorításnak szánom, hogy végre kimondjon ő is olyan dolgokat, amik régóta ott száguldoznak a fejünkben, csak épp nem akarjuk tönkre tenni ezt a voltaképp ideális állapotot, ami már lassan másfél éve tart közöttünk.

Szerencsére a varázslat újabb hulláma nem engedi, hogy egy komoly beszélgetésbe sodródjunk, és egy harántimpulzus nyomán tovább is vonszolnám magammal.

- Hát azokat a pillangókat, gyere már! – mondom, mivel meg vagyok róla győződve, hogy a pillangók, amelyek körülöttem repkednek, a jó irányt jelzik és tovább vinnének minket. Elvégre az érzelmeknek kellene vezetniük bennünket egy ilyen helyen, nem igaz?

Visszaránt, ezzel pedig megakadályoz a pillangók követésében. Mérgesen, összeráncolt szemöldökkel nézek rá, és fel is csattanok.

- Na, most ezt miért? A Merlin bújjon beléd, Avery, hát elveszítjük a nyomot! Most komolyan, komolyan veszíteni akarsz? Meg kell fejtenünk a rejtélyt! – hadarom zaklatottan, de ahogy mélyen a szemembe néz, vonásaim ellágyulnak, és a hisztiroham is szépen csillapodni kezd. Egyszerre látom a tekintetében az óceánt és az eget. A csillagokat és a vízcseppeket. A világot. Mit teszel velem, Avery...?

Zavartan kapom el a pillantásomat, és ujjaim önkéntelenül is a rózsabokor felé kalandoznak ismét. Legalább ennyi hadd járjon nekem, hisz olyan csodálatosak! Sosem láttam még ilyen szép virágokat, mint amilyenek ezek itt. Ahogy óvatosan végigsimítok egy szálon, hogy egy rózsafejet ismét megemelhessek és megszagolhassak, a tüske az ujjamba fúródik, felsértve a kényes, finom bőrt.

- Áu, a dementor csókolja meg ezt a rózsát! – puffogok, ahogy meglátom a le-lecseppenő véremet, majd számba veszem a sérült területet, mielőtt az előbb lehullott egy-két cseppnél is több borítaná az élénkzöld füvet. Szerencsére vérzés gyorsan csillapodik, így amikor Liam vizsgálni kezdi a sebet, már kutya bajom.

Olvadozó pillantással figyelem, ahogy előtör belőle a medimágus, és gondoskodóan kémleli a szúrást. Ismét csak figyelem, és ahogy lassan egy csókot lehel rá, valami különös érzés támad bennem.

- Csak te meg én. Ennél jobb nem is lehetne a világon. – mondom szelíden, majd lassan odahajolok hozzá és egy lágy csókot lehellek az ajkára – Vagyis de, talán így.

Egy pillanatig fülig vörösödve állok vele szemben, reakcióra várva, de kezdem kínosan érezni magam, így inkább óvatosan lépnék egyet hátra, hacsak nem állna valami az utamban, amiben majdnem hanyatt is sikerül esnem.

- Ez a bokor eddig is itt volt? – kérdezem Liamtől zavartan, amint megtalálom az egyensúlyomat, majd nevetgélni kezdek, mert hát persze, hogy itt volt – Tessék, ez a tiéd. – hajolok le, majd tűzök egy rózsát Liam kabátjára, valamint egyet a hajamba - Ez meg az enyém. Csak hogy mindenki lássa, hogy te vagy az én valentinom! - mondom szerelmes hangon, majd ismét hozzábújom.

Mindeközben persze észre sem vesszük, hogy így folyamatosan lélegezzük majd be a megrészegítő virágillatot, aminek a hatásait még mindig nem látjuk tisztán...


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Csámpás - 2019. 02. 25. - 08:26:20
VÉNUSZ KERTJE

(https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)  (https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)

Rózsatövisek

Miss Harpell viszonylag könnyedén kászálódott le az alatt heverő mardekárosról. Ám a fiú, mielőtt még elfogadhatta volna a felé nyújtott kezet, érezhette, amint bokájánál, valami átszúrja a nadrág anyagát és élesen fúródik a bőrébe. Aztán jött a szorítás, ami egyre feljebb és feljebb kúszott a lábain. Ekkor egy halk sikoly szakadt ki belőle, mert amint végig pillantott saját testén, meglátta az őt körbe nőni igyekvő tüskés indákat, rajtuk egy-egy sárgás rózsával. Miss Harpellnek éppen csak annyi lélekjelenléte volt, hogy előrángassa a pálcáját és megcélozza vele a támadó növényt. Vajon sikerül neki kiszabadítani a fiút?

Szerelmesek labirintusa

Az enyhén szeduktív pillanatokat követően Mr. Wenlock talán nem is mert partnere felé nézni. Így lemaradt arról a csodálatos varázslatról, ami a lány szegycsontja felett pihenő, fénylő rózsával történt. Egyre ezüstösebb és ezüstösebb fényt árasztott ugyanis magából, majd szép lassan, mintha láncok nőttek volna ki belőle, körbe ölelve Miss Everfen karcsú, hófehér nyakát. A szirmok fémesebbé váltak s szép lassan formálódtak szívalakú medállá, melynek a közepén ott csillogott a vésett felirat: Merel.

Vörös, mint a vér

Miss Dean véréből csodaszép bokor növekedett. Egyre nagyobb, egyre terebélyesebb lett így hát nem is csoda, hogy olyan könnyen szakította le róla a vörös rózsát, amit Mr. Avery kabátjára tűzött. Elmélázva pillantottak egymás szemébe, ahogy egyre nagyobb hatással lett rájuk a kert varázsa. Talán észre sem vették, ahogy összekötött kezeikre tekeredve tovább nőtt a titokzatos bokor… legalábbis egészen addig, míg annak egy-egy tövise bőrükbe nem fúródott. Liam ekkor óvatosan benyúlt a levelek közé, hogy kiszakítsa szeretett Valentináját annak fogságából. Ám ujjai egy fémes, apró tárgyon álltak meg. Óvatosan húzni kezdte hát, az míg nem a felhős égbolt sápadt fényében megpillantotta az aranyló szívforma medált, rajta a felirattal: Emily.

Szenvedélyes ritmusok

Miss White és Fawcett professzor egészen összesimultak, lassan, szenvedélyesen járva a ritmust. Nyomukban egyre több kékellő rózsa nyílt. Hamarosan egészen közel értek a kertet körül ölelő téglafalhoz. Ott álltak végül meg, mélyen egymás szemébe nézve. Mr. Fawcett tette meg az első lépést, ahogy közelebb hajolt a lányhoz egy csók reményében. Shirley tenyere óvatosan siklott a falra, mintha támasztékot keresne, kissé elalélva egykori tanára csillogó szemeitől. Érezhette, amint tenyere alatt, a téglák közül újabb növény sarjad. Ennek is csodaszép kék rózsái nőttek. Ahogy ajkaik találkoztak a szenvedélyes ritmusok fülbemászó kavalkádjában, a lány már nem csak levelek és virágok puha cirógatását érezhette, hanem valami fémes dologét is. Ha megnézte magának mi is az, nem láthatott egyebet, mint egy kék, szívalakú medált, hozzá tartozó ezüstös lánccal, rajta a felirattal: Shirley.

Édes, mint a méz

Már nem csupán Mr. Forest érezte a a kellemes melegséget, a lüktető szenvedélyt. A vízből kortyolva ugyanis Mr. O’Marát is elérte a kert varázsa. Az ő fülében is ott csengett a nimfa dala, így hajolt hát közelebb partneréhez, hogy lágy csókot leheljen ajkaira. A szenvedélyes pillanat annyira magával ragadta őket, hogy nem vették észre, amint a pohárból kicsöppen az utolsó korty víz a földre. A fű ragyogni kezdett, először aprócska bokorrá változva, amin gyönyörű, rózsaszín virágok bimbóztak. Egyre csak nőtt és nőtt, mintha a kút közepén álló, szépséges nő alak dalának ritmusára fejlődne.

Törékeny szív

Mr. Hayes és Mr. Santeria szíve még mindig hevesen lüktetett. Tekintetük újra és újra találkozott. Szinte nem is foglalkozva azzal, vajon helyesnek titulálja-e a csodás kő-Erósz a válaszukat.
– Úgy-úgy, galambocskáim. – Szólt végül a szobor. Újabb varázslatot bocsátva a két férfire. Ez mintha pontosan azt az érzést keltette volna bennük, amiről a talány szólt. Érezhették, hogy egyre forróbban lüktet a testükben a szenvedély, a szerelem és a vágyakozás a mágia hatására.
– Akkor hát, már csak egy rejtvény van vissza és megszerezhetitek azt, amit a legjobban vártok. De vigyázzatok, a rossz válasz elszakít titeket! – Ismételte meg korábbi figyelmeztetését. – Nyitott szemmel messze kerül, kit megérint, belemerül, csukd le pillád és láthatod, ha elfelejted, bánhatod. Nos, mi ez?



Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A következő KM-reag  március 4-én délelőtt érkezik.
A hozzászólások fejenként 10-10 pontot érnek.

Aki 2 egymást követő kört kihagy,
annak nem mozgatom tovább a karakterét!
A visszatérés ára egy bagoly.
Tejcsi


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Cooper Hayes - 2019. 02. 25. - 14:32:42
GIACOMO

t ö r é k e n y  s z í v

(https://i.pinimg.com/564x/80/9f/90/809f90bc61100bb06f8feba641ddba5c.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/4f/0d/d0/4f0dd00ca44a8ca0582b1b605e8f5182.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/32/d6/8f/32d68ff6639dc5f82314279f2981f5b4.jpg)

Together in all these memories
I see your smile.
All the memories I hold dear.
Darling, you know I will love you
'Til the end of time.

Saját megnyugtatásom érdekében, inkább nem gondoltam bele, hogy Giacomo is érzi-e azt a furcsa vibrálást, amit én. A szívem mindenesetre egyre hevesebb ritmusban kezdett táncolni a mellkasomban. Az illata is, mintha erőteljesebb hullámként ért volna el. Le kellett hunynom egy pillanatra a szemem, hogy ellen tudjak állni neki. Mindez idáig ilyesmit csak nőkkel éreztem. Sophie finom, franciás aromájú parfümje egyenesen meg tudott babonázni. Jól emlékeztem, hogy milyen kecses mozdulatokkal fújt a csuklójára, majd dörzsölte össze a kezeit. Közben mélybarna szemeivel engem figyelt… talán el is mosolyodott, ahogy megálltam nyakkendő kötés közben. Még hosszú, együtt töltött évek után is meg tudott annyira babonázni, hogy egyszerűen leesett az állam a szépségétől. Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki egy ilyen angyalt és hogy ő mit látott bennem, de hálás lehettem, hogy így alakult az életem. Csupán az elvesztése volt olyan szörnyű csapás, amit azóta sem tudtam feldolgozni.
Lehet, hogy éppen ezek miatt az érzések miatt nem kellett volna a kertbe mennem. A szívemnek persze jól esett, ahogy két évnyi ridegség és fájdalom után végre rátalált a kellemes forróság és újra azt érezhettem, hogy ember vagyok… nem csak egy gép – ahogy a mi mugli világunkban mondták régen. Ismeretlen ritmust diktált a szívem, más volt, mint akkor régen, mégis ugyanolyan melegség táplálta. Tudtam, hogy ez csak varázslat, ám minden erőmet be kellett vetnem, hogy ellenálljak neki.
– Mintha egy hordóval ittam volna…  – Bólintottam.
A szobor mozdulatlan ajkakkal helyeselt Giacomo jó válaszára. Aztán, mintha egy nagyobb dózis érkezett volna egy szerelmi bájitalból, egyszerűen nem tudtam mozdulatlan maradni. Amennyire béklyónk engedte, a fiatal színész felé fordultam. Szabad kezemmel végig simított az arcán.
– Nagyon büszke vagyok rád.  – Hangom meglehetősen halk volt, ahogy kettőnk közé súgtam a szavakat. Meg kellett ráznom a fejem, hogy összeszedjem magam és megpróbáljam távolra űzni azt az érzést. Ekkor hallottam meg hosszú idő óta először Sophie finom kis hangját valahol mélyen bennem csendülni: – Csak élvezd egy kicsit ezt az érzést. Olyan régen lazultál el, drágám.
Mielőtt még nagyobb hülyeséget tettem volna, megint a szobor felé fordultam. Erősen koncentráltam, hogy csillogó, zöld szemeim még véletlenül se forduljanak Giacomo irányába. Csak az erős akartom tudta tartani bennem a lelket.
– Akkor hát, már csak egy rejtvény van vissza és megszerezhetitek azt, amit a legjobban vártok. De vigyázzatok, a rossz válasz elszakít titeket! – Folytatta Erósz aztán. – Nyitott szemmel messze kerül, kit megérint, belemerül, csukd le pillád és láthatod, ha elfelejted, bánhatod. Nos, mi ez?
Az az átkozott szenvedély persze megint rám talált, ahogy összekötött kezeink között megint megéreztem a forróságot. Ám ezúttal hangosan gondolkodva próbáltam meg nem teljesen bolondot csinálni magamból. Ez segített a koncentrációban: – … ha elfelejted, bánhatod…  – motyogtam magam elé. – Amit csak csukott szemmel lát az ember és magával rántja a mélybe… azt hiszem, ez az álom.  – Egyelőre nem válaszként mondtam, csak hangosan gondolkodva, kissé Giacomonak intézve a szavakat.
Nem egyszer átértem, hogy álmomban megint Sophie ölelő karjai között éreztem magam. Amikor pedig magamhoz tértem nem maradt más, csak a szorító érzés a torkomban. Pontosan azt éreztem, amit a talányban hallottam.
– A válasz az álom. – Jelentettem ki határozottabban.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Nathaniel Forest - 2019. 02. 26. - 16:57:37

ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/originals/93/6a/a0/936aa020adadf42bf0cacaa6be166284.gif)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/4e/d4/12/4ed41276db2ce54101c8d68cd36e23e1.jpg)

Tudom, hogy agyamra rózsaszín köd telepedett. Vagy talán valami más lehetett ez? Magam sem tudtam. De átadtam neki teljes testem és lényem. Éreztem, hogy szemeimmel ragyogónak látom ezt az egész világot, s talán épp úgy csillognak is, mint amilyen érzetet bennem keltenek. Szeretem ezt a kertet. S a benne megjelenő megannyi gyönyörű hangot és illatot. Na meg Elliotot így, ujjait az ujjaimba fűzve úgy, hogy elhúzni se tudja őket. A fonalat, ami összeköt minket, mintha nem is érezném, s talán így is van. Minket ennél sokkal, de sokkal komolyabb dolog fűz össze. A kimondott fogadalmaink. Gyűrűink az ujjainkon. S a nehézségek, amikkel, ha döcögve is, de megbirkózunk. Akkor is, ha most még nem is úgy festünk, mint egy boldog pár. Megoldjuk. Szeretjük egymást, tudom, és az élet így segít megoldani majd mindent…

Ajkaim szomjazva, kiszáradva kortyolták be a méznél is édesebb ízű vizet. Ez már nem csak a kert hatása volt. A nimfa dalának minden egyes lágy dallama a fülembe költözött, s még inkább szította vágyaimat. Nem is gondolkoztam, mikor megfogtam Elliot arcát, hogy a megkérdezése, vagy engedélye nélkül ajkaihoz tartva a poharat őt is megitassam. Nem volt már racionalizmus agyamban. Csak az akarás, amely az ő gyönyörűségét akarta látni és érezni. Engedve ezzel talán a nimfa vagy a kert csábításának. Nekem mindegy volt. Mintha valamiféle legmélyebb ösztönömet hívta volna elő. Nem létezett már igaziból sem kert, sem nimfa, sem szalag. Mind ott lüktettek a háttérben, s hatásuk nagyon is érezhető volt, de agyam már nem a tudatosság mezsgyéjén létezett. Átadtam mindenem, s egy bábként mozogtam amit a rózsaillat mellett Elliot édes aromája irányított. S kellett nekem. ő. Itt és most.

S mégis lassan hajoltam közelebb és közelebb hozzá, miközben szabad kezemmel finoman ruhájába kapaszkodtam, hogy úgy húzzam magam felé. Élvezettel, kivárva minden milliméternyi közeledést. S aztán… Mikor ajkaink összeértek ugyanazt a feszültséget éreztem, mint mikor legelőször ízlelhettem az édes ízét. Csak most magabiztosabban, erőteljesebben követeltem. Követelhettem is, engedett a hívó érintéseknek, s a csók csak úgy lángolt bennünk.
Még közelebb húztam hát magamhoz. Hogy lát-e minket valaki? Nem érdekelt. Fel sem fogtam volna talán azt sem, ha hozzám szólnak. Nem létezett semmi más már, csak a csókunk, s csak testünk összeérve, s körülvéve a hűvös széllel.
 
Talán éreznem kellett volna, ahogy kezeink közül a fémszínű pohár kicsúszik. De nem éreztem. És ha éreztem volna sem törődök vele. Essen. Törjön szét. Sebesítsen meg. Nem érdekel. Furcsa lett volna hát, ha szenvedélyes csókjaink között, feltűnik a csodás bokor, mely lábainknál hajtott ki, és nőtt és nőtt, hódolva ő is a kert mágiájának.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 02. 27. - 08:08:14
ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/564x/05/5a/ea/055aea8cb50a138eac5fb371e6ddc061.jpg?b=t)

Nat
2000. február 14.

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/30/88/bf/3088bfa1ecaf426ca0a2ee7ed4234448.jpg?b=t)

Szinte éreztem, ahogy egyre jobban és jobban rám talál a különös melegség, ami a kert sajátja volt. Minden erőmmel küzdöttem ellene, hogy megtartva lelkierőmet csináljam végig ezt a feladatot, hogy találjam meg a giccses szíveket, amiket állítólag ez a hely őriz mindenki számára. Igen, még én is hallottam róla, hiába nem figyeltem az enyhén pasztellbe bugyolált fickó negédes szavaira – na meg az útmutatásokra. Talán egy könyvben olvastam a szerelmesek kertjéről, annak feltételezett eredetéről és persze mindenről, ami benne található. A hirdetési szövegben is ez állt, hogy találjuk meg a saját szívünket, hát én készen álltam rá, hogy zsebre vágjam az enyémet – még ha az nem is a legfényesebb lesz ebben az átkozott kertben.
Szívem ezúttal már nem a dühtől, sokkal inkább a rám találó varázslattól kezdett heves ritmusba. Éreztem, hogy az ajkaim még nedvesek a számba kényszerített víztől s az, mintha édessé vált volna, szinte vonzva az embert, hogy nyeljen még többet. Óvatosan nyaltam végig az ajkaimon, közben Nathaniel kék szemeibe néztem. Talán egy újabb erő talált rám, talán a korábbi erősödött fel jobban, nem tudtam volna megmondani… csak éreztem a vágyat, amit már olyan régen elnyomott bennem a harag. Ne add ennek át magad O’Mara… nem szabad engednek ennek a giccses kertnek… A hang erőszakosan súgta a fülembe a szavakat, de már kevés volt ez ahhoz, hogy megragadja a csuklómat és elhúzzon tőle.
Közelebb léptem, mellkasom hozzá simult. Éreztem a mellkasában uralkodó ritmust, a fülembe pedig a hang helyére szökött a lágy dallam, ami már korábban is megcirógatott. Egyszerre volt az fájdalmas és szerelmes, mintha a kert is tudná, min mentünk keresztül. Már nem akartam elveszíteni, már nem akartam nélküle lenni. Ez a hely képes volt felülírni a makacsságom, amivel annyiszor ráztam le a próbálkozásait, a közeledését.
Szabad karommal átkaroltam a nyakát. Nem tudtam biztosan, hogy én húztam-e őt közelebb vagy magától hajolt ajkaimhoz. Csupán annyit éreztem, hogy csókolni akarom az ajkait, érezni, ahogy szakálla a bőrömhöz simul. Megint elkapott valami őrült, heves szenvedély, amivel csak még jobban simultam hozzá. Az egész, mintha hosszú percekig tartott volna. Ahogy elhúzódtam, forró levegőt sóhajtottam ajkai közé.
Lassan emeltem a tekintetem rá. Megint elfogott az az érzés, ami annyiszor, mikor távolról figyeltem vagy éppen alvás közben. Hogyan érdemelhetem én meg őt? A kérdés csak úgy előtűnt, miközben egész testem remegve simult hozzá. Valamikor ezután fogtam fel, hogy a víz tehette velem ezt, az csalta elő belőlem a régi, szerelmes Elliotot… azt a fickót, aki úgy döntött, enged az érzésnek, akinek szüksége volt valakire, aki elég erős a belső falak áttörésére. Natnak sikerült. Talán azért, mert annyi hasonlóság kötött minket össze.
– Ez a kert hülyét csinál belőlem…  – Suttogtam érzéki lassúsággal, még mindig a puha ajkaknak intézve a szavakat. Közben tenyerem az arcára vándorolt és finoman cirógattam végig az arcán.
Akármilyen szavak is törtek ki belőlem, képtelen voltam ellenállni a varázslatnak, ami rám telepedett. Már ettem szerelmibájitalos csokit vagy döntöttem le éppen azzal telepumpált kávét. Egyik esetben sem bántam meg, mert játéknak fogtam fel. Csakhogy ez itt ebben a kertben, az adott helyzetünkben egy cseppet sem tűnt humorosnak. Sőt… volt benne valami fájdalmas.
– Mi a… – Motyogtam, mikor összekötött kezeink közelében valami cirógatást éreztem. Azonnal elhúzódtam egy kicsit, hogy lenézzek. Egy kis rózsabokor volt. Ezt nem láttam korábban. Nat kezét is a magaméval húzva cirógattam végig a leveleken, éreztem, hogy ujjamon végig karcol egy-egy tövis.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Liam G. Avery - 2019. 02. 27. - 19:05:35
zene: I Let Myself Go   (https://www.youtube.com/watch?v=OETR3Nd2bFI)

(https://i.pinimg.com/564x/2c/87/1d/2c871dd49a72b031bb9977f0908319ec.jpg)
vörös, mint a vér

'Jól tudtam, hogy ha megcsókolom akkor örökre hozzá kötöm magam.
Így hát megálltam. Megálltam és..és vártam. Vártam még egy hosszú pillanatig.
Aztán nem ellenkeztem tovább.'





- Hát azokat a pillangókat, gyere már! A Merlin bújjon beléd, Avery, hát elveszítjük a nyomot! Most komolyan, komolyan veszíteni akarsz? Meg kell fejtenünk a rejtélyt!
Nem tudtam, hogy ennyire fontos ez a verseny. Verseny ez egyáltalán? Jó, való igaz, játéknak hirdették de én nem a győzelemre hajtok. Legalábbis, nem teljesen ebben az értelemben. Elmosolyodom Dean pillangóin, mert valójában semmi ilyen nincsen. Vagy ha mégis, én nem látom őket, ami felettébb furcsa...
Így inkább maradásra késztetem a párom. Annál is inkább, mert hozzá vagyok láncolva a kezünket összefonó rózsaszín kis szalagnak köszönhetően.
- Áu, a dementor csókolja meg ezt a rózsát!
Magamban kuncogok a bosszankodásán. Még ez is, hiába nem tudja, szinte tökéletes. Igazi Emily-s felkiáltás, ami kedves és bájos. Igen, még a harag is jól áll neki, pláne ha azt nem rajtam tölti ki. Akkor aztán igazán díjazom.
Valójában azt hiszem, ez az én hibám. Már a rózsa szúró tövise, már a fájdalom, ami ennek következtében jár, a kis seb a bőrén... mind-mind az én lelkemen szárad. Hisz ha hallgatok rá, akkor már nem itt lennénk, már a kert másik pontjában csodálnánk valami totálisan mást, de miattam ez nem valósult meg.
Ehelyett inkább megszólalok, halkan, mintha csak attól félnék hogy Emily nem létező pillangói szerterepülnének. A gyomrom fel és le liftezik, mert mindig ez van, ha a közelemben van. A bőröm bizsereg az érintésétől, a szívem eggyel erőteljesebb ritmusban dobog és a lelkem mélyén jól tudom, mennyire tökéletesen pontosan szeretem ezt a lányt. Fájó beismerni hogy ez talán nem elég...
- Csak te meg én. Ennél jobb nem is lehetne a világon.
Ajkaim a szokásos féloldalas mosolyra húzódnak, de inkább szomorkásan semmint vidáman. Na igen, ennél jobb nem lehetne. Tudom. Olyan ez is, mintha a szívemből szólna, csakhogy Emily talán nem is gondolja ezt teljesen komolyan... mert hát a pillangók.
- Vagyis de, talán így.
Mire észbe kapok a lány felém lép, leküzdve azt a kevéske távolságot. Eddig is éreztem az illatát, eddig is megrészegített. Nincs szükség ehhez semmiféle elcseszett bájitalra, semmiféle varázsra vagy csodára. Megvan ez magától. Úgy furakszik be a tudatomba és tölti ki teljesen a fejem, mintha a világ egyértelmű dolga lenne, hogy ő birtokoljon engem. Ajkaimat finoman súrolja az övé, amire a kezem ösztönösen mozdul. Szelíden simítok rá az arca szélére tenyeremmel, ami nincs kezének édes rabságában és ugyan hagyom hogy ellépjen de csak annyira hogy a szemeibe nézzek. Kék a kékkel fonódik össze, egyetlen hosszú másodpercre. Tudom hogy mint mindennek, ennek is jelentősége van. Igazán jelentősége. Nem tudom mikor, nem tudom miért, de valamit, mindent talán mindenkit meghatároz. Engem biztosan.
Így vártam egyetlen végtelennek tűnően hosszú pillanatig. Aztán nem ellenkeztem tovább.
Szinte ösztönös mozdulattal vontam összefűzött kezünk segítségével magamhoz őt, hogy testem tökéletesen összesimulhasson az övéve. Tekintetem egész addig őt fürkészte mígnem ajkaim össze nem forrtak a lányéval. Azzal a lánnyal, aki egyszerre életem megrontója, szerelme, lidércnyomása, angyala, féktelen ördöge, múzsája, káosza, és egyben tündöklő fényessége. Olyan komplex, olyan sokrétű, hogy talán öt élet is kevés lenne igazán kiismernem. Talán a végtelen világmindenség sem lenne elég...
Nem vagyok követelőző, de a bennem tomboló vegyes érzések heves szenvedéllyel robbannak is. Nem tudom órák telnek el, vagy csak másodpercek. Nem tudom mikor incselkedett velem és jutottunk el erre a végpontra. Mindössze akkor szakadok el tőle, mikor ő elhúzódik, hogy végül zavartan tegyen fel egy kérdést. Csakhogy nem épp azt a kérdést, amit vártam.
- Ez a bokor eddig is itt volt?
Agyam még kába a csóktól, a lány illatától, a kert varázsától és a ki nem hagyott lehetőségtől. Fogalmam sincs miről beszél, így összevonom a szemöldököm elgondolkodón miközben kinézek oldalra.
- Milyen bokor? Már megint hallucinálsz?
Alig ejtem ki a szavakat, rögvest meglátom mire is utalt. A növény még mindig növekedésben van, másodpercek alatt egyre több és több illatozó virág borítja be. Olyan vörösek ezek, mint Emily vére. Figyelem, ahogy könnyeden leszakít egyet a középső részről és a kabátomra tűzi.
- Ez meg az enyém. Csak hogy mindenki lássa, hogy te vagy az én valentinom!
Elmosolyodom a szavaira. Most sokkalta őszintébben, mint nem is oly rég. Ha csak a valentin-ja lehetek már az is előrelépés, és minden apró sikert értékelni kell, nemde?
Tekintetem újra a jégkék íriszek fogságába kerül és a tökéletes harmóniát még a csend sem zavarja igazából. Talán ez is Vénusz Kertjének sajátossága.
A bizsergő érzés végigfut rajtam, de ehhez párosul némi fizikai behatás is. Ösztönösen pillantok az összefűzött kezeinkre, amire a gyorsan fejlődő növény talált rá. El kellene húznom, tudom és már azon is vagyok hogy újra megmentsem Emilyt egy újabb tüske támadásától, csakhogy most én kapok.
Halkan szisszenek fel az éles, de szinte azonnal tovatűnő fájdalomra és rántom el a kezeinket szinte ösztönből. Alighogy a mozdulat megtörténik valami megcsillan a bokor alján. Magam sem tudom miért, de érte nyúlok.
Ostobaság...
Ujjaim könnyeden fonódnak rá a kis tárgyra az egyre növekvő indák és levelek sokaságában s mintha maga a növény is utat nyitna hogy kiemelhessem. Megbabonázva nézem a tökéletes medált a lánc végén, amire Emily neve van felvésve cirádás betűkkel.
Szavak nélkül pillantok rá, majd emelem meg a kezem és csatolom rá vékony, kecses hattyúnyakára. Mikor kész a művem ellépek tőle.
- Tökéletes...
Sóhajtom halkan, de tudom, érti. Elnézem még őt így egy fél pillanatig, mert tudom, talán sose fogom ennyire lenyűgözőnek látni, hisz rám is hatással van a kert ereje. Ugyanakkor talán nem is leszünk sosem ilyen helyzetben többet.
- Talán mennünk kellene azokkal a pillangókkal. Látod még őket?
Kérdezem, mert én továbbra sem látok egyet sem, de annyit mindenesetre megteszek, hogy elhúzom Emily-t a bokor közeléből. Így legalább több tüske biztosan nem fog ártani ma már talán hacsak az nem lelki eredetű...


Cím: Vénusz Kertje
Írta: Willow Fawcett - 2019. 02. 27. - 23:40:09
(https://i.pinimg.com/564x/9a/e9/39/9ae93999c840eda897ffaa784a2f9cf2.jpg?b=t)

Szenvedélyes ritmusok
Ms. Shirley White


Olyan furcsán érzem magam. Az eszem tudja, hogy amit teszek az nem helyes. A szívem mégsem tudja ugyanezt, és mégis olyan meghatározó most, mint korábban talán még soha. Biztos, hogy a kertnek is van köze hozzá, de mi van akkor, ha valójában ezt kerestem mindig is? Hiszen, aki ismer az tudja, hogy gyerekként nagyon kevés szeretetet kaptam, és az első igazi nő az életemben, aki jelenleg is anyám helyett anyám, az a bátyám felesége. De valóban ekkora lenne a baj?
Akárhogy is, most a jelenre szabad csak koncentrálnom, és a jelen azt mondja, hogy valami nem stimmel. Pontosan tudom, hogy kiért és miért dobog úgy a szívem, ahogy most a mellettem lévő egykori tanítványomért dobog. Árulás van, és én nem tudom elviselni azt, ha megszakadna a szíve. Szóval, ha ő is azt érzi, amit én, akkor kénytelen leszek végigjátszani ezt a játékot, amíg ki nem kerülünk ebből a labirintusból.
És ha már így alakul, akkor nem fogok ellenállni az érzéseknek. Tudom, ezzel talán saját magamnak ártok majd, de remélem, hogy Shirley ugyanúgy gondolja, mint én, és akkor nem lesz gond. Az viszont nagyon árulkodó, ahogy megállítja a táncunkat.
- Rendben, ha így gondolja.
Megfogom a kezét, és vezetni kezdem tovább a fal felé. Oda, ahol valami csodát remélek vagy legalább a labirintus kijáratát, de valószínűleg nem lesz igazam. Mégis a dallam nem hagy nyugodni.
- Sajnálom, Ms White, de ezt a táncot muszáj lesz végig táncolnunk.
Bár búgó a hangom, mintha el akarnám csábítani, valójában semmi irracionális nem történik. Mármint az eléggé irracionális, hogy táncolnom kell, és még ha akarom se tudom abbahagyni, de amúgy nem hiszem, hogy ezzel bármi probléma lenne.
A végén csak elérünk a célunkhoz. Lelassítom a lépteimet, a forgást, és szép lassan úgy helyezkedek el, hogy a lányt a mögötte lévő falhoz szorítsam. Persze csak annyira, hogyha akar menni, akkor elmehessen. Már amennyire összekötött kezeink engedik.
- Ne kéresse magát, kérem.
Közelebb hajolok, az orcájához kicsit hozzáérintem én is a sajátomat. Nagyon finom illata van. Más, mint amit eddig megszoktam. De ez cseppet sem baj, hiszen minden nőnek egyedi illata van, amivel be tudja csalni a csapdájába a férfiakat.
- Engedje el magát – kezemmel az arcához érek, a hüvelykujjammal végig simítok kicsit a arca élén.
Lassan hajolok közelebb, nem akarom elijeszteni, de azért határozott mozdulattal jelzem, hogy mi fog történni most. Először az orrommal cirógatom meg az övét, majd először csak egy puszit lehelek az ajkaira. Nem akarok azonnal ajtóstól rontani azokba a telt és vágytól duzzadó ajkakba. Mégis a kényszer nagy úr. És bár foghatnám a kert mágiájára azt, ami történik, ki tudja mi vár ránk, ha kilépünk innen. Talán most megváltozik itt valami, és arról nem csak a kert tehet majd.
- Ms. White… - Homlokom az ő homlokának támasztom. – Mi lesz, ha kilépünk ebből a kertből?
Kérdésem csak olyan szinten vonatkozik kettőnkre, hogy ha emlékezni fogunk az itt történtekre, akkor vajon megmarad örökre titoknak kettőnk között vagy esetleg el is felejtjük majd? Nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy rövid időn belül kiderül.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 02. 28. - 10:10:01
♩ ♫♩   (https://www.youtube.com/watch?v=P94DusN4LsY&index=23&list=RDEMdVnVIAwYlB4zIe31nRwa4Q)
Rózsatövisek

(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/775white_cat_with_red_ros_tn.jpg) (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=775white_cat_with_red_ros.jpg)

to Mr. Jurandir
outfit (http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/83399393d977f1f0b1cf731d4_tn.jpg)
2000. február 14.

A földrengés megszűnésével igyekeztem gyorsan elhagyni az élő fedélzetet, és talpra keveredni végre ebből az egész, rettentő kínos helyzetből. Valahogy csak sikerült.
- Ne haragudj, remélem nem tettem benned kárt - mondtam gyorsan, de annyira borzasztóan nem akartam a szemébe nézni, hogy inkább a ruhám leporolásával foglalatoskodtam.
Mióta törődök én ilyesmivel? Az elegancia nem igazán kenyerem, hacsak a sportos, vagány elegancia nem. De nem, szerintem ilyen nem is létezik. Én egyszerűen nem vagyok ez a csinoskodó, lányos típus. Persze, azért az igénytelenségtől messze állok, de a természetes és egyszerű nekem teljesen megteszi. Most azért sebtében csak eltávolítottam magamról a földdarabokat, meg a levélkéket. Már ott tartottam, hogy a kezemet nyújtom Javiernek. Kénytelen voltam a szemébe nézni... Egy pillanatig csak álltunk így, aztán láttam, hogy az arcán valami egész másféle érzelem uralkodik el, mint ami várható lett volna ebben a helyzetben.
- Mi a...
A földből rózsaindák tekeredtek elő, láttam, hogy rátekerednek a fiúra, ahogy húsába belehasítanak a tüskék. Kikerekedett a szemem, látva a sárga virágokat, amint kipattannak a semmiből előbúvó növényi részek bimbóiból.
- Kellett volna figyelni, mit mondanak a szalagról - fakadtam ki, de aztán megembereltem magam. Nem vagyok ugyan nagy harcos típus, de nem véletlenül lóg a nyakamban piros-arany sál. Magam sem tudom, honnan jött a késztetés, mert idáig nem volt jellemző ez az automatizmus, de most gondolkodás nélkül pálcát rántottam.
- Finite incantatem! - kiáltottam elszántan, s a megfelelő pálcamozdulatok kíséretében ráirányoztam a rózsákra a varázslatot.
- Ó remélem, ez működik - suttogtam, s a biztonság kedvéért közben Javierhez fordultam, reménykedve, hogy a nálam nyilván ügyesebb varázslónak van annyi lélekjelenléte, hogy válaszoljon a szenvedés ellenére is. - Tudsz más varázslatot, ami működhet?


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Oliver Wenlock - 2019. 03. 02. - 11:02:03
(https://i.pinimg.com/564x/21/c0/4f/21c04f276eaa3fc76825f5fd7ccd6ae0.jpg)  (https://i.pinimg.com/564x/a8/f1/0b/a8f10b03fbde58483cdf4a2d2c95d860.jpg)  
szerelmesek labirintusa

to
merel





Baromira tudom hogy nem kellene szóba hoznom Leót. Hiba, óriási hiba. És gyanúm be is igazolódik. Alig hogy kimondom a nevet Merel prüszkösen bosszús lesz. Nem csodálom, gondolom csalódott. Meg is értem én is az lennék a helyében, pláne ha felültetnek és ettől hangos az iskola. Márhogy tőlem pont...
-És hát..? Azért hívtál egy gyakorlatilag randira, hogy róla beszéljünk?
- Persze hogy nem!
A tiltakozás rögvest kicsúszik a számon. Nem tudom ez mennyire jó vagy épphogy mennyire is rossz. Nem ismerem Merelt eléggé ahhoz, hogy olvasni tudjak ráadásul jól az arcából.
- Én csak...  mindegy. Örülök hogy itt vagy.
Mosolyra húzódik a szám és kicsit le is sütöm a szemem. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, a magyarázkodás pedig nem az erősségem. Talán ebből érzi, nem akartam kifejezetten megbántani, vagy ha totál nyomoréknak tart hát nem bánom.
A mozdulatára figyelek fel, ahogy elveszi a felé nyújtott virágot és elegáns mozdulattal, amit kénytelen vagyok összefűzött kezeinknek köszönhetően lekövetni a dekoltázsába tűzi. Meglepett arccal követem nyomon az eseményt, mindössze egy hangosat nyelek, mert a torkom kiszáradni készül mint a Góbi sivatag...
A rózsáról a lány arcára vándorol a kéklő szemem, hogy az ő barna szemébe nézve totálisan kizárjak mindent. Leszarom a kertet, leszarom Leót meg a versengést, és még az se érdekelne ha Pye jelenne meg csúfolva, átkozva... mert Merel totálisan elbűvöl.
Nem tudom mi adja a bátorságot. A kert? A hangulat? A valentin-nap ténye? Vagy a lehetőség, hogy talán most, talán Merel sem annyira ellenálló? Mert a rózsát elfogadta...
Hát sose voltam az a nagybátor griffendéles, ez egyértelmű. Így önmagam is meglepem, mikor lassan a lány felé hajolok. Nem veszem észre a rózsa magánakcióját, ami nyaklánccá változik időközben, mivel teljesen leköt Merel jelenléte, az illata és az hogy ha szabad, ha engedi, akkor puha csókot adjak neki. Közben a kezem ösztönösen mozdul, az amelyik össze van kötve vele, és a szalag enyhe szorításának határait kihasználva befordítom hogy ujjaim az övéhez érhessenek és összefűződhessenek..


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Merel Everfen - 2019. 03. 02. - 23:09:10
Hát persze, hogy nem. Miért is gondoltam volna, hogy igen? Nem azért, mert mondjuk Leóval többet foglalkozna, mint velem, itt és most. Talán csak a szófordulat szintjén, de talán konkrétan tényleg, többet volt ez rinya arról, mint randi úgy bárhogy.
-Akkor? Még mindig róla beszélünk.
És Wenlockot nem tudom, de én tényleg nem azért jöttem, hogy Leóról rinyáljak. Inkább kizárni akarom akkor már, ha bármit, ha már úgysem vele vagyok itt. Tessék, és mégis rajta rinyálok mostmár én is, igazán köszi, Wenlock.
-Igen, azt gondoltam.
Csak hidegen és tárgyilagosan. Wenlock igazából hidegen hagy, a személye mindenképp, nem említésreméltóbb randipartner, mint bármilyen nondeszkript, proverbiális fiú, vagy épp a saját kezem lenne. A pozitív hiánya önmagában nem negatív, csak semmi. Wenlock egy játékszer.
Gonosz vigyorral nyugtázom, hogy ezt a nyelést valószínűleg minden másik pár is hallotta, akik a kert bármilyen, de értelemszerűen tőlünk elég távoleső pontjain vannak. Ez gulpant akkorát. Pontosan a terv szerint. Kegyetlen vagyok.
De na, legalább mostmár arra figyel, akit elhívott ide, és aki nagy kegyesen megtisztelte a figyelmével meg idejével. Najó, talán még a közömbösen enyhe kíváncsiságával is.
Egye fene, egy egész pontot kap még az önuralmára, hogy nem a rózsát követi annyira, mint a tekintetemet a sajátjával. Na, hölgyeim és uraim? Tegyék meg tétjeiket! Mennyire bátor a gyerek, mennyire lámpalázas?
Egy galleon, hogy megfutamodik.
Öt font, hogy valahogy összekaparja magát hozzá.
Igazából csak annyi múlik rajta, melyik irányba kell pénzt váltanom, ha a Gringottsnál járok legközelebb.
Teljesen passzívan hagyom belehajolni a személyes terembe, nem hátrálok, nem hajolok közelebb, az egyetlen dolog, amire reagálok igazából eközben, az az a valami, ami a nyakamra kúszik, mint ha a rózsa húzta volna fel a szárát lentről két csápba felfele, a szabadabbik kezemet aláékelem tenyérrel kifele, hogy még mielőtt körülérne a nyakamon, rámarkoljak. Nem fog semmi encselt virág megfojtogatni a beleegyezésem nélkül, bár végül nem kell feszítenem, nem kezd rámszorulni.
Wenlocknak közben engedem, hogy csókoljon. Elsőnek nem utolsó, de kaptam már jobbat. Nagysokára arra is rájön, hogy az összekötött kezünk össze van kötve, és éppenséggel meg is tudja fogni, ezt is hagyom, de vissza nem fogok rá, a csókkal is engedem, de ennyiért még nem viszonzom, ez még ugyanaz a különbség, mint csak elhívni és el is jönni. Egy bátor lépés még mindig csak egy lépés. De kap pár pillanatot eldönteni, mennyire merész, én meg csak várom az eredményt.
Illetve, tudok jobbat, ha ő nem.
Hacsak ő nem lep valamivel, amire nem számítok, én harapok az ajkába, annyira csak, hogy érezze, hogy bizony, jól érezte, ez az volt, aztán visszalépek, mint ha semmi nem is történt volna, még le is tagadom, ha kérdezi.
Játszani végülis miért ne játszhatnék vele?


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Emily M. Dean - 2019. 03. 03. - 20:12:14
(https://i.imgur.com/qYrF5f7.png)
♫ You've got stars in your eyes
So let's paint the sky



(https://www.youtube.com/watch?v=wTc3wtoRtOs)
Talán ez az egész játék egy csapda. Talán a kert varázslata szépen lassan megbontja az elmémet és lassan felzabálja az agysejtjeimet. Talán kezdek megőrülni. Mégis, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ez jó így. Boldognak érzem magam, és ez lehet, hogy csak a hely mágiájának köszönhető, de szívesen tölteném így életem hátralevő részét.

Liam mindig is egy hatalmas rejtély volt a számomra: néha elhittem, hogy na most, most megértettem őt, értem, hogy mit miért tesz, de aztán mindig jött a fordulat, ami romba döntötte ezt a gondolatot. Szerencsére ebben a kertben nincs erőm és elég képességem sem arra, hogy gondolkodni tudjak, hogy túlagyaljam a történéseket, egyszerűen csak hagyom magam sodródni az árral. Engedem, hogy olvasson bennem, állom a pillantását, hátha nem nekem kell majd akkor kimondani bizonyos dolgokat. Nem mintha kínos megjegyzésekből hiány lenne, mert azt azért én is észrevettem, hogy rám jóval nagyobb hatással van a kert varázsa.

Ajkai keserű mosolyra húzódnak, ami hirtelen, de épp, csak egy pillanatra oszlatja fel a rózsaszín felhőt, én pedig mégsem törődöm vele, egyszerűen megcsókolom. Ahogy az arcomhoz ér, bizseregni kezd a bőröm, belül pedig valami felhőtlen boldogság jár át. Mégis, a varázslat nem hagy sokáig elmerülni az érzésben, kapkodóvá és kiismerhetetlenné tesz, így váratlanul lépek hátrébb, már amennyire az összekötött kezeink engedik. Mélyen nézünk egymás szemébe, én érzem, ahogy lassan elvörösödöm, de ezt valószínűleg már nem látja, hiszen ezúttal ő von magához.

Összekötözött kezem ujjai időről-időre végigsimítanak az övéin, másik kezem lágyan, a mellkasán pihen, egyszerűen csak azért, mert jól esik. Azért, mert ezt sosem mertem még megtenni. Amikor együtt megyünk szórakozni, általában jobban megnyílunk egymás előtt, de csak a tettek szintjén, szavak sosem követik vagy éppen előzik meg azokat. Valószínűleg abban a tudatban él, hogy minden egyes alkalom, amikor közelebb kerülünk egymáshoz, alkohol hatására történik meg, és nem emlékszem egy ilyen pillanatra sem, pedig ez hatalmas tévedés. Pontosan emlékszem arra, amikor először csókolt meg nyilvánosan, és szívem szerint mindenkinek elmeséltem volna, hogy mi történt. Emlékszem, hogy mikor éreztem azt először, hogy Merlinre, én lehet, hogy szerelmes vagyok belé. Azóta is csak elhessegetem ezeket a gondolatokat, mert ugyan már, én sosem lehetek elég jó neki. Valószínűleg ez a kapcsolat, ami mostanra már beállt közöttünk, bőven megfelel neki. Én pedig életemben először nem vagyok önző, hogy többet akarjak. Ahogy elszakadom tőle, kissé zavarban érzem magam, agyban pedig száguldoznak a gondolatok, így nem esik nehezemre elterelni a szót.

Én tényleg nem emlékszem erre a bokorra, ami miatt nem tudom, hogy aggódnom kéne-e. Figyelem az arcát, ahogy összevonja a szemöldökét, és azt is, ahogy megszólal, ami azért kellőképp elbizonytalanít. Pedig hát ÉN TÉNYLEG LÁTOM.
Megkönnyebbülten lélegzem fel, ahogy tekintetét követve észreveszem, hogy ő is látja, amit én. Óvatosan tépem le a virágokat, és elégedetten jegyzem meg, hogy tetszik neki az ötletem.

- Jól áll. – teszem hozzá halkan, de hirtelen felszisszen, én pedig gyorsan pillantok a kezeinkre. – Jól vagy? – kérdezem, majd szemöldökömet felhúzva figyelem, ahogy kiemel valamit a bokorból.

Közelebb lépek hozzá, hogy én is láthassam, mi az, majd leesik az állam. Tátott szájjal és kikerekedett szemekkel, gyermekies örömmel nézem a láncot, rajta a nevemmel díszített medállal, és szólni sem bírok. Engedem, hogy a nyakamba tegye, majd ujjaim végigszaladnak rajta.

- Liam, ez... – szólok, de nem is tudok mit mondani – Ez csodálatos. Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg neked, teljesen le vagyok nyűgözve. Nagy becsben fogom tartani, ígérem. – mondom, és érzem, ahogy elpirulok a pillantására. Tökéletes. Tökéletesnek lát. Pedig mindig azt hittem, hogy sosem leszek az a szemében.

Ezúttal ő tereli el a szót, és kivételesen nem is bánom. Még mindig az ajándék hatása alatt vagyok, így át sem fut az agyamon, hogy talán nem volt olyan okos dolog a nyakamba venni, hiszen valószínűleg nem Liam rejtette el itt korábban, hanem ez is a kert titka.

- Nem látom a pillangókat, de nézd azt a kis tavacskát, menjünk odaaa! Olyan szép! Még kacsák is vannak rajta, látod? Hát nem bájos? – mondom lelkesen, és lassan elkezdem a nem messze fekvő tó felé húzni. Mindeközben észre sem veszem, hogy búcsúzóul a rózsabokor végigkarcolja a lábamat, és újabb vércseppek hullanak a földre.

- Gyönyörű ez a víz. Pont olyan kék, mint a szemed. Pont olyan csodálatos! Bár inkább a szemeidet nézem, azok sokkal, sokkal szebbek és izgalmasak. – hadarom, és tekintetemet az övébe fúrom. Hosszú ideig csak úszom szeme kékségében, majd megszólalok – Boldog Valentin-napot, Liam. Örülök, hogy veled tölthetem ezt a napot. Remélem, hogy ez nem az utolsó közös élményünk... így. – utalok a csókra, az ölelésre és a szerelmesebb gondolatokra.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Csámpás - 2019. 03. 04. - 09:18:36
VÉNUSZ KERTJE

(https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)  (https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)

Rózsatövisek

Miss Harpell hirtelen jött ötletének, na meg ügyes varázstechnikájának köszönhetően Javier megszabadult az őt éppen megbénítani készülő, szúrós indáktól. A kert azonban, mintha ennek a fejleménynek kevésbé örült volna. Csak nem a föld alól érkezett az a különös, morgó érzés s mintha ismét megremegett volna a talaj is. Miss Harpellnek éppen csak annyi ideje volt, hogy gyorsan, megragadva a fiú csuklóját, összekötözze magukat, a rongyosra szakadt, rózsaszín szalaggal és nagy léptekkel meginduljon visszafelé, ahonnan érkeztek. Vajon így is megtalálják a nekik szánt szívet?

Szerelmesek labirintusa

Milyen szép is a szerelmes csók… pláne, ha viszonzásra talál! Mr. Wenlock azonban nem járt tökéletes sikerrel, hiszen  Miss Everfen tűrte a dolgot, ám szívét mintha mégsem dobogtatták volna meg a fiú keserves próbálkozásai. Ajkaik hamarosan szétváltak, megtört közöttük egy forró sóhaj Wenlock részéről. A labirintus távolabbi pontjaitól recsegő, ropogó hang érkezett. Miss Everfen pillantott el először kissé távolabb, egy újabb hosszú folyosón. A szeme láttára változott meg az, vált rövidebbé és ágazott el újabb helyen. Aztán ők is megérezhették a remegést és a morajlást a talpuk alatt. A lány már lépett is volna ki, hogy meginduljanak a szobor felé, amivel a helyszínre érkeztek, mikor szeme sarkából egy rózsabokron megpillantott egy az övéhez hasonló láncon csüngő szívmedált. Fekete volt, sérült és Mr. Wenlock becses neve állt rajta.

Vörös, mint a vér

Miss Dean vérének nyomán újabb és újabb kis rózsabokrok bukkantak elő a földből. Mr. Avery talán mindezt észre sem vette, már indultak is meg lábai a távoli, csillogó vízű tó felé. Szinte fel sem fogta, hogy időközben, a kabátjára tűzött rózsa átalakult egy vörösen csillogó, lüktető medállá, amin a saját neve állt. A szerelem lágy mámora annyira elvarázsolta őket, hogy jó pár perc kellett, mire felfogták, hogy a lábuk alatt bizony mozog a talaj és az egyre erőteljesebb morajlásnak köszönhetően emberek sokasága indult meg a szobor irányába.

Szenvedélyes ritmusok

Miss White és Fawcett professzor  között egyre különlegesebb ritmus kezdett el lüktetni. A tánc azonban megakadt, átvette helyét a finom puszi és a sok-sok cirógatás. Talán már el sem tudták dönteni, hogy érzéseik valóságosak-e vagy csupán a kert játszik velük ilyen hevesen. Fawcett professzor éppen akkor pillantotta meg saját nevével ellátott, fehéren-ezüstösen ragyogó szívforma medálját, mikor elhúzódva a lánytól, megnézte a falon végig futó indákat, rajta pedig az apró virágokat. Talán még ideje is volt a kezébe venni, mielőtt megérezte a morajlást. Fogalma sem volt, hogy az honnan származik és veszélyes-e rájuk, mégis védelmezve karolta át Shirley vállait. Így vonva magához a lányt, már indult is visszafelé.

Édes, mint a méz

Az aprócska rózsabokorhoz érve Mr. Forest megérezhette a fémes érzést ujjai alatt. Azonnal rámarkolt a láncok sokaságára és kihúzta őket a levelek közül. Éppen Mr. O’Mara arcával szemmagasságba került a kettős láncon függő, összenőtt szíveket formázó medáll. Szép, aranycsillogású darab volt, rajta kettejük neve, éppen egymás alatt. Érezhették, amint szívük vadul kalapálni kezd és ismét elkapja őket a szerelmes légkör… ám akkor, éppen abban a pillanatban, amikor ajkaik ismét egymáson csattantak volna, őket is elérte a kert megrontott ereje. Lábuk alatt megremegett a talaj és mintha recsegés érkezett volna a kút felől is.

Törékeny szív

Mr. Hayes átengedve a válaszadást Mr. Santeriának pillantott a szoborra. Tudta, hogy az álom a helyes megfejtés, így amikor ez a szó hagyta el a fiatalember ajkait, hatalmas sóhaj szakadt ki belőle. Szinte észre sem vette, hogy a szobor feléjük nyúló kezén két szívet formázó medál jelent meg. Az egyik fémes csillogású, aranyozott darab volt, rajta Giacomo nevével. Ám a másik üvegből volt, az is elsötétedve. Ezen a Cooper név díszelgett. Már éppen nyúlt volna felé, mikor az azt tartó lánc elszakadt és a törékeny szív megindult a talaj felé. Éppen csak Mr. Santeria gyorsasága tette lehetővé, hogy az ne törjön pillanatok alatt darabokra, a szobor talapzatának csapódva. Ekkor érkezett meg a veszélyes morajlás hozzájuk.



Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A következő KM-reag  március 11-én délelőtt érkezik.
A hozzászólások fejenként 10-10 pontot érnek.

Aki 2 egymást követő kört kihagy,
annak nem mozgatom tovább a karakterét!
A visszatérés ára egy bagoly.
Tejcsi


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Merel Everfen - 2019. 03. 04. - 15:39:04
Náh, semmi, amire nem számítottam. De hátha sikerült bogarat ültetnem a fülébe, hogy nem egy gleccser vagyok, hideg és elmozdíthatatlan, csak az a felső polc, amihez neki még bőven nyújtózkodnia kell, még sámliról is.
Azt soha nem állítottam, hogy Wenlock miattam esélytelen. Saját maga miatt az esélytelen, ahogy jelen formájában van, de nem zárkózok el a lehetőségtől, egyszer talán még érdekessé is válhatna. Bár eddig nem tette.
De ha az a terve, mint tűnik, hogy minden figyelmét csak nekem szenteli - oké, Pye-al megosztozok rajta, azokon a sztorikon jókat lehet rötyögni - és kivétel nélkül elfogad bármit, ha az tőlem ered, én kérem nagyon szivesen kihasználom a saját szórakoztatásomra. Mert az utóbbi fél év irányát folytatva erre számíthat, ha jellemét tekintve egy játékszer szintjén stagnál. Azt meg még meglátjuk, mifajta játékszer.
A Recsegéshang zökkent ki a gondolataimból, és odanézve látom a sövényösvényt átrendeződni és megrövidülni a kijáratot jelentő szoborig. Helyes, ha mehetünk végre, én szívesen kigázolok a diabéteszízű nyálból. És megremeg a föld, amire eszembe jut, hogy egy, talán inkább ne is maradjunk itt megvárni, hogy a hely önmagára akarjon omlani, mint az a hírek szerint nem példátlan, kettő, hogy vajon ez nekem szólt-e, hogy a nyálgiccs kertjébe ilyen deviáns szándékokat hozok.
-Gyere.- Nem is felszólítás, egyszerűen közlöm ezt a tényt Wenlockkal, és biztos örülhet a fejének, hogy most én fogom meg a kezét, de ha már össze vagyunk kötve, nem a szalagnál fogva akarom vonszolni, én ugyanis elindulok.
-Invito medál- gyűjtöm be megfeltételezve a milétét, ahogy észreveszek valami fémes csillanást egy rózsabokron, mert én ugyan nem fogok kitérőt tenni érte, ha Wenlock igényt tart rá véletlen. Gondolom ez neki termett, más nincs a környékünkön, nekem meg van már a nyakamban. Ha meg nem tart rá igényt, eldobhatja, de arra ráérünk akkor is, ha innen kint vagyunk.
A felém repülő láncon csak a pálca hegyével kapok keresztül, le se engedem, készenlétben tartva a kiút alatt, hagyva ezúton a medált csak kedvére leesni a könyökömig, ahol a hajlatban lógva áll meg.
Ez nekem szól, hogy ez ilyen fekete? Megint vagy még mindig ez a benyomásom, hogy a kert akar közölni valamit, de befoghatja. Nem tartozok senki másnak az érzéseimmel, és nem Hollywoodban vagyunk, hogy a félénk nyomigyerek - szerepében Wenlock - egy béna, de sikeresen valahogy összehozott csókjától az elérhetetlennek látszó álmai lánya - na vajon ki? - hirtelen szerelmes legyen belé pont annyira. Érthető, Hollywood miért ezt terjeszti, de attól a valós emberek még nem működnek így, és magamat agymosni más happy end-jéért biztos nem fogom, pláne nem egy sövény kedvéért. Balettozhatnak a narratív normák, én köszönöm, maradok a saját érzéseimnél, megélem őket ahogy én érzem, nem ahogy bárki elvárja.
Hol az a szobor már, kezd elegem lenni ebből a helyből mára.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 03. 06. - 08:53:36
ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/564x/05/5a/ea/055aea8cb50a138eac5fb371e6ddc061.jpg?b=t)

Nat
2000. február 14.

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/30/88/bf/3088bfa1ecaf426ca0a2ee7ed4234448.jpg?b=t)

A kert varázsa erősebb volt az akarterőmnél, talán ezért is adtam meg magam könnyebben Natnak, mint kellett volna. Nem érdemelte meg, nem érdemeltem meg és kész! Dacoltam volna szívem szerint, szabad karom mégsem lökte el, ajkaim finoman siklottak az övére, hogy puha csókban vesszünk el. Csak ujjaim alatt éreztem meg a rózsabokor cikcakkos leveleinek cirógatását.
Tekintetem végig siklott Nat arcának minden ismert, aprócska ráncán, a szakállába vegyülő ősz szálakon. Olyan volt, mintha újra felfedezném a már ismert ajkakat, szívem közben vad ritmust járt. Szerelmesebbnek éreztem magam, mint valaha… de már fogalmam sem volt, hogy mindez valóban a kert varázsa vagy éppen csak az rángatta elő belőlem azt a rengeteg, mélyen szunnyadó érzelmet.
Szemeim tovább haladtak a fehér galléron, a virágos – túlzottan is giccses nyakkendőn –, hogy végül kezeink alatt megpillanthassam az aprócska bokrot. Talán azért is szakadt ki belőlem az a kérdés, mert teljesen biztos voltam, hogy előtte nem volt ott. Mégis már virágba borult s mintha újabb és újabb bimbót eresztett volna, jelezve: hogy még növekszik. Nat ujjai a levelek rengetegében matattak, míg nem előhúzott alóluk egy láncot. Itt-ott beakadtak, de hamarosan szemmagasságba kerülve láthattam én is mi az: arany láncokon függő, kettős szívmedál. Még csak hasonlót sem láttam korábban. Éreztem, hogy abban is legalább annyi varázserő dolgozik, mint az egész környezetbe.
Valami különös meghatottság futott végig rajtam. Az összekötött kezeink között lógó láncról Nat szemeibe fúrtam megint tekintetem. Finom simítással ragadtam meg a karját és húztam szabad tenyerét a szívem fölé. Én ugyanazon mozdulattal fektettem rá enyémet az övére. Szinte éreztem, ahogy egész testünk egy ritmusra létezik. Ne most kezdj érzelgősködni, O’Mara… – A kegyetlen hang megint megpróbált gátat szabni a boldogságunknak. Ám ezúttal nem sikerült neki, mert ajkaim szinte ösztönösen próbálták megtalálni Natot.
– Ne menjünk el innen, mert akkor megint mérges leszek rád…  – Suttogtam ajkainak.
Mielőtt beteljesedhetett volna a csókunk és már majdnem lehunytam a szemeimet, mikor valami mozgást éreztem. Mélyről jött, morajló volt és baljós. Vadul kalapáló szívem egy újabb ritmust vett fel. Riadt arccal bámulhattam Natra, tenyerem lecsúszott a mellkasáról, hogy a pálcámat előkapva próbáljam védeni magunkat a láthatatlan veszéllyel szemben.
–Mennünk kell…  – Ezt már nem érzéki suttogással, hanem riadt nyögéssel közöltem. Fogalmam sem volt, hogy a kertből lehet-e hoppanálni, mert nem figyeltem az eligazításnál, így jobbnak láttam visszatérni a zsupszkulcshoz, amivel idejöttünk. Talán az vissza is repít majd Roxmortsba.
Natot szorosan a hátam mögé toltam, ezzel lényegében elveszítve egy harcra alkalmas végtagomat. Nem érdekelt, egy kézzel is megvédem, ha kell… mert ő az én legféltettebb kincsem. Mi a szar van veled, O’Mara? Becsapott a rózsaszín köd? – Gúnyolt a hang. Talán mordultam is volna egyet, ha nem hallom meg azt a recsegő hangot a kút felől.
– Na húzzunk innen!  – Akadtam ki és már léptem is egy nagyot előre, hogy eltűnjünk végre. Nem szívesen váram volna meg, míg ketté nyílik a kút és elönt minket az erős szerelmi bájitalhoz hasonló hatással bíró víz.




Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Giacomo B. Santeria - 2019. 03. 06. - 16:49:38
Törékeny szív
(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/326e2537a66fd2cd953cf99c6.jpg)
to Mr. Hayes
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/754Untitled_1.jpg)



– Nagyon büszke vagyok rád - búgta a mecénás, mire legszívesebben átöleltem volna és beletúrtam volna a hajába. Szerencsére az ötlet már nem valósult meg, mert megszakította a varázst egy újabb talány.
Már éppen rávágtam volna, hogy álom a megfejtés, de aztán kapcsoltam, hogy a szobor azt mondta, elválaszt minket, ha rosszul válaszolunk. Ezért úgy voltam vele, legjobb lesz, ha nem felelünk. Mr. Hayes láthatóan a rejtvény hatására mélyen elgondolkodott, és én is elméláztam egy kicsit.

Régebben napi szinten álmodtam Lizről, de ma már alig-alig jutott egyáltalán eszembe. Az emléke egyre csak halványul... Érdekes, hogy azt hallottam, valójában nem is a valódi történésekre emlékszünk, hanem az utolsó alkalmat idézzük fel, amikor emlékezünk arra a bizonyos valakire, vagy valamire. Én osztom ezt az elméletet, ugyanis már egyre kevesebb részlet van meg Liz gyönyörű arcából... csak a mézszőke hajzuhatag, a zavarbaejtően tiszta, szinte éles zöld tekintet, és az élénkpiros ajkak maradtak meg. A füle kecses alakját és a kicsit fitos orrát már csak nagy erőfeszítéssel tudom visszacsalni lelki szemeimmel.

Cooper végül mégis válaszolt a kérdésre, ami miatt csak magamra ránthattam, mert nem szóltam, hogy sztrájkoljunk és maradjunk némák. Furcsa módon a szobor ekkor kinyúlt felénk valami ékszerrel a kezében. - Mi ez? - kérdeztem értetlenkedve, aztán a következő pillanatban már baromi gyorsan elkaptam a talaj felé zuhanó medálokat. Szerencsére a reflexem a helyén maradt kviddicsező koromból, a jelentős mennyiségű lángnyelv whiskey elfogyasztása sem tudott ezen rontani. - Hú, épphogy elkaptam - sóhajtottam fel Cooperre nézve, majd épp átakartam neki nyújtani a dupla szíveket formázó medált, hogy megnézhesse, mikor valami őrületes zaj ütötte meg a fülemet. - Ajjaj, azt hiszem ideje olajra lépni... Vajon ki tudunk innen hopponálni szerinted?  -kérdeztem, de mélyen belül a megérzéseim azt súgták, kizárt dolog, hogy ez sima ügy lenne.



Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Liam G. Avery - 2019. 03. 06. - 21:05:12
zene: I Let Myself Go   (https://www.youtube.com/watch?v=OETR3Nd2bFI)

(https://i.pinimg.com/564x/2c/87/1d/2c871dd49a72b031bb9977f0908319ec.jpg)
vörös, mint a vér

'Jól tudtam, hogy ha megcsókolom akkor örökre hozzá kötöm magam.
Így hát megálltam. Megálltam és..és vártam. Vártam még egy hosszú pillanatig.
Aztán nem ellenkeztem tovább.'





– Jól vagy?
- Hát persze. Hát persze hogy jól vagyok.
A válasz első fele automatikusan csúszik ki a számon. A második már sokkal meghittebben, ahogy a lány jégkék szemeibe nézek. Ha vele vagyok semmi nem ugyanolyan. Semmi nem is hat ugyanúgy. Olyan mintha minden élesebb, intenzívebb, valóságosabb lenne. Nem tudom ez csak káprázat-e vagy valóban minden ennyire eleven és élő én pedig csak akkor vagyok képes meglátni ha ő is a közelemben van vagy csak a kert játszadozik velem... De bárhogy is, élvezem.
- Liam, ez... Ez csodálatos. Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg neked, teljesen le vagyok nyűgözve. Nagy becsben fogom tartani, ígérem.
Őszintén örömmel mosolyodom el. Az a fajta mosoly ez, amit anyám olyan nagyon szeret. Szerinte nemcsak hogy ilyenkor jóképű vagyok de önfeledt is. És ez általában a szemeim csillogásában mutatkozik meg. Most öröm látni Emily boldogságát, még akkor is ha tudom az érzelmei némileg felfokozottak Vénusz Kertjének hatására.
És ha a kert akkor a furcsaságok sora itt nem áll meg. Inkább elvonom a lányt a különleges rózsabokroktól, mert nem tudom miféle bűverő rejlik bennük s nem akarom se őt se pedig magam valami károsnak kitenni. S ha már pillangók... hát rákérdezek.
- Nem látom a pillangókat, de nézd azt a kis tavacskát, menjünk odaaa! Olyan szép! Még kacsák is vannak rajta, látod? Hát nem bájos?
Ehh, szóval elvesztettük a pillangókat. Talán lelkiismeret furdalásnak kellene lennie bennem s egy szemernyit van is, de összességében azért nem bánom hogy nem loholunk valami képzeletbeli pillangósereg után.
Ahogy a lány irányt mutat elpillantok  s fel is tűnik a csobogó és az idillinek festő rendezetett kertrész kissé odébb. Hogyhogy eddig ezt nem vettem észre?
- Menjünk. - egyezek bele egy bólintással s hagyom hogy Dean vezessen ha akar. -
Valóban... idillikus. Bár egy kicsit... nem túl sok?
Nem akarok ünneprontó lenni, eszem ágában sincs még csak kizökkenteni sem akarom a lányt, de mintha ez az egész nem lenne valósághű.
- Gyönyörű ez a víz. Pont olyan kék, mint a szemed. Pont olyan csodálatos! Bár inkább a szemeidet nézem, azok sokkal, sokkal szebbek és izgalmasak.
Felnevetek. Emily határozottan nem önmaga mert ha az lenne nem mondana ilyeneket nyíltan nekem. Magamhoz ölelem miközben engem néz nagy elkerekedett szemekkel. Olyan esetlen kislány így, pedig tudom jól hoz ez messze áll a valóságtól. Meg tudja ő védeni magát, nem is akár hogy. Nincs szüksége lovagra vagy megmentőre, de talán néha jó ha az ember védtelen és őszinte. Vajon így van ő is ezzel most? Vagy csak a kert beszél belőle?
A feje tetejére nyomok egy csókot. Lágyat, puhát, ami csak az én lelkemet is ostromolja, mert az illata megint itt játszik a hajszálak közt, csiklandozva az orromat.
- Dilis vagy... hogy mit ki nem hoz belőled ez a kert!
Cukkolom, de evidensen nem azért hogy megsértődjön, hanem... hát magam sem tudom miért. Talán egyszerűen nehéz elhinnem még nekem is hogy Emily valóban kimondta ezeket a szavakat és nem valakiről hanem rólam beszélt így. Jó tény, valószínűtlenül kékek a szemeim de hát ez még nem ok arra hogy ezen így örömködjön...
– Boldog Valentin-napot, Liam. Örülök, hogy veled tölthetem ezt a napot. Remélem, hogy ez nem az utolsó közös élményünk... így.
Meglep a váratlan vallomása. Eddig magamhoz öleltem s fél kézzel a hátát simogattam. Ujjaim a leomló hajának végével játszottak, de most megmerevedek a mozdulatba majd végül szelíden eltolom magamtól. Látni akarom az arcát. Látnom kell az arcát.
Néma másodpercig csak fürkészem.
-  Boldog Valentin-napot, Kincsem.
Az utolsó szót szinte csak suttogom, ahogy a homlokom az övének támasztom. Orrom az övéhez ér összefont kezeinket pedig magunk közé emelem. A mellkasomhoz fektetem egy szelíd csók után.
- Ha rajtam múlik messze nem az utolsó.
Elvigyorodom amolyan rosszban sántikálósan, de mindez rögtön el is múlik mikor a földből érkező morajlás hallatszik.
- Ez meg mi a fene...?
Körbepislogok s ezáltal elszakadok Emilytől, de egyszerűen ösztönösen muszáj keresnem a hang forrását. Most tűnnek fel az első emberek, akik mind a bejárathoz igyekeznek amit a szobor alkot.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Nathaniel Forest - 2019. 03. 09. - 11:00:48

ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/originals/93/6a/a0/936aa020adadf42bf0cacaa6be166284.gif)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/4e/d4/12/4ed41276db2ce54101c8d68cd36e23e1.jpg)

- Bármit is csinál, én nem bánom… - Sóhajtok Elliot ajkaiba, mikor némiképp talán ellenkezni próbálna. Igen. Nem úgy érkeztünk ide, hogy hátrahagytuk megannyi problémánkat. Én ráncigáltam ide, bár tudtam, hogy semmi kedve nem volna a romantikus légkörhöz. Számítottam rá, hogy ellenkezni fog, hogy nem akar majd itt lenni és arra is, hogy számtalan próbálkozásom dobja majd egy-egy mérges szóval abba a képzeletbeli kukába.
Nem számoltam a kert mágiájával. Hogy itt majd úgy hódolunk be egymásnak, ahogy talán csak ritkán szoktunk. Főképp, mikor már a szenvedélyes perceink után pihegve bújunk egymás karjaiba, s lehelünk szerelmes csókot a másik arcára. Én szeretem az ilyen pillanatainkat, Elliot talán kevésbé, mégis néha boldog vagyok, hogy csak ölelhetem. Hogy nem kell senki másnak lennem, csak valakinek, akit ő mindennél jobban szeret és aki iránt én ugyanezt érzem. Remélem helyrejövünk még. Remélem leszünk ugyanolyan felhőtlenül boldogok egymást ölelve, mint ahogyan régen voltunk. Vagy ahogy bűbájok hatására itt és most vagyunk. Mert életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor elküldtem, pedig a világ a tudhatója, már létezni sem volnék képes nélküle…

Élvezem a csókunkat. A finom ajkak szenvedélyes, kapkodó érintéseit az enyéimen. Mintha hosszú ideje éhen maradtak volna, s most pótolnák mindazt mi kimaradt. Hogy bánom-e, amiért mindez bűbáj hatására történik? Cseppet sem. Hisz az én érzékeimen is ott a tompa köd, amitől jó ideje nem látok tisztán már. Bár gyanúsan ez nem itt és most kezdődött, hanem akkor, mikor ez a fekete hajú szépség besétált a kiadómba és követelte, ami szerinte neki kijárt. Hát most megkapja. Húzom még inkább magamhoz, hogy aztán ismét hagyjam kicsit eltávolodni.
Akkor érzem meg a bokor érintését. – Hát ez meg? – Csúszik ki ajkaimon a csodálkozás, mikor ujjam beleakad egy tövisbe, ami kissé feltépi. De éppen ennek hála veszem észre a fémes érintést is a fájdalom mellett. Odanézek hát, s látom a fémes csillogást a zöld levelek és piros szirmok között. Érte nyúlok, majd finoman fogva nagy ujjaim közé, leemelem az őt foglyul ejtő bokor ágai közül, hogy felemelve megmutathassam Elliotnak is. – Odanézz, de szép. – Álmélkodom, hisz a nyaklánc és a rajta függő medál valóban csodaszép volt. A kidolgozottsága alapján olyan volt, mintha egyenesen koboldok készítették volna. Olyan érzékletesen ábrázolta az összenőtt szívet, hogy abba szinte a lelkem is belesajdult. Mert pontosan így éreztem, pontosan ilyennek éreztem magunk, mint amilyennek ez a medál ábrázolt minket. Mintha már nem lett volna külön rendszere szervezetünknek az életre. Én mintha már réges-régen csakis Elliottal együtt működtem volna. Még a napközbeni hiánya is olyan fájdalmas volt, hogy abba néha-néha az egész tetem beleremegett.
Ahogy most is… Bár nem volt magány, nem voltam távol tőle, egyszerűen csak néztem a sötét szemeibe, éreztem szívünk egymáshoz igazodó ritmusát, s megremegett a testem, attól a gyönyörűségtől, hogy ő van nekem.

- Nem baj, ha mérges vagy rám… - Sóhajtom finoman, szerelmesen ajkaink újabb közeledésébe. – Csak szeress és engedd, hogy szeresselek, mert másom nincs is, csak te. – Suttogtam. Bár lehet túl halkan ahhoz, hogy meghallhassa. Mert közben mintha a kert szívéből, felhangzott volna egy furcsa moraj, amely megremegtette a földet.
Nem hagytam, hogy Elliot maga mögé toljon. Nekem ő a mindenem. És ha bármi történik vele azt én épp ugyanúgy nem élem túl, mint talán fordítottját. De persze ettől függetlenül némileg én is hátrahőköltem, mikor a kút mellől furcsa reccsenés érkezett.
- Na, nyomás! – Mondtam ki én is határozottan, amit persze Eliot is megállapított és már léptem is nagyot, elé, hogy aztán kissé magam után húzva elinduljak arra, amerről érkezhettünk. Közben a kis medált, a hozzátartozó lánccal becsúsztattam zakóm zsebébe és gyorsan le is zártam azt, nehogy elvesszen. Mert még ott szeretném majd látni, Elliot gyönyörű nyakán. 


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Cooper Hayes - 2019. 03. 10. - 08:28:27
GIACOMO

t ö r é k e n y  s z í v

(https://i.pinimg.com/564x/80/9f/90/809f90bc61100bb06f8feba641ddba5c.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/4f/0d/d0/4f0dd00ca44a8ca0582b1b605e8f5182.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/32/d6/8f/32d68ff6639dc5f82314279f2981f5b4.jpg)

Together in all these memories
I see your smile.
All the memories I hold dear.
Darling, you know I will love you
'Til the end of time.

Sophie óta nem dobbant ilyen hatalmasokat a szívem. Fogalmam sem volt róla, hogy képes-e rá egyáltalán, hiszen a halála napján bezártam lelkem minden aprócska kapuját, hogy ne kelljen többé ilyen fájdalmat átélnem. Az igazat megvallva, megpróbáltam magamnak bemagyarázni, hogy egy kötelékek nélküli férfi sebezhetetlen… ugyanakkor mégis csak a szerelem, a család az, ami erőt ad az újabb és újabb küzdelmek megvívására. És nekem most mi ad erőt? Talán csak az ellenségeim legyőzésének reménye.
Tudtam, hogy valójában nincsenek heves érzéseim Giacomo iránt. Persze kedves és tehetséges fiatalember, aki még engem is képes volt magával ragadni a játékára, de nem okozhatta ezt a szenvedélyes ritmust más, mint a kert varázsa. Már nem hittem abban, hogy szerelmes lehetek. Sophie után egyszerűen nem engedhettem meg magamnak. Talán pont ez volt az, ami miatt szívem szerint inkább a kertben maradtam volna. Jól esett érezni, még ha fájdalmasnak is tűnt elsőre szívem ritmusa.
Belemerültem Erósz szobrának csodálásba. Szép, kidolgozott, antiknak ható darab volt. Egyszerre tűnt lágynak; mégis iszonyatosan férfiasnak maga időtlenségében. Azt hiszem, ez a legtöbb görög stílusú férfi szoborról elmondható volt. Sophie-t ugyanis éppen Görögországba vittem a nászutunk alkalmából. Ezer meg ezer sérült vagy éppen jó állapotban maradt szobrot megnéztünk, mert ő végig akarta járni a múzeumokat. Így hát követtem, ahová csak akarta. Volt, hogy megálltunk egy-egy darab előtt, ő pedig hosszan ecsetelte annak szépségét.
Giacomo kérdésére szakadtam ki az elmélkedésből. Hát megfejtettük, hogy az álom a válasz, mert nem történt semmi szokatlan… csak éppen az a két lánc a medálokkal. A megviselt, törékenynek tűnő szív éppen megúszta a zuhanást azzal, hogy a fiatal színész még időben elkapta.
– Ez volna a szív, amiről a rózsaszín fickó beszélt?  – Kérdeztem, ahogy kézbe vettem azt a törékeny darabot, amin ott díszelgett a nevem. Nagyon sérülékenynek tűnt, még csak rászorítani sem mertem.
Valami morajló hang érkezett eközben, éreztem, ahogy talpam alatt megremeg a talaj. A fiatalember barna szemeibe pillantottam, próbálva nem figyelni a szerelmes ritmusra, ami a mellkasomban tombolt.
– Nem hiszem, hogy lehet innen hoppanálni.  – Mondtam a lehető legkomolyabb hangnemben. – Jobb lenne visszamenni a szoborhoz, ami idehozott minket.
Már indultam is a megfelelő irányban, jó formán magammal rángatva őt – nem mintha ehhez elég fizikai erőm lett volna –, közben még mindig el kellett nyomnom azt az ezernyi kavargó érzést. Pont elég volt, hogy addig átadtam magam nekik.
– Hálás vagyok, hogy megmentetted a szívem. – Szinte szenvedélyesen súgtam a szavakat. Ennek egyszerűen nem tudtam parancsolni. Ráadásul ott volt az a kegyetlenül heves vágy, hogy megvédjem.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 03. 10. - 15:48:01
A megkérdezett nem válaszolt, de ez nem is csoda. Szerencsére az első ellenátok működött, s én nagy szusszanással nyugtáztam, ahogy a rózsatövek megszelídülnek. Sokat nem időztem azonban ezen, mert a másik még mindig a földön volt, lába szárát láthatóan csúnyán elintézték a megvadult növényi részek.

- Uh, nincsen rózsa tövis nélkül, igaz? - együttérző fintorral nyújtottam felé a kezemet, hátha úgy fel bír állni. - Kár, pedig különben egész szépek - tettem hozzá, és lehajoltam egy letört szálhoz, amelyen egy egészen tökéletes virágfej kapott helyet. Óvatosan, a tövis közt fogtam meg a szárat, két ujjammal. Futólag az orrom alá tartottam, csak úgy megszokásból, mert valahogy bármi virág elém kerül, azzal mindig ezt szoktam csinálni. Még egy ilyen kellemetlen helyzetben is.

- Az illata is jó... - állapítottam meg és megnéztem, hátha Javier van olyan kedvében, hogy értékelje az élet ezen apró szépségét. Ha nem vág nagyon szenvedő arcot a lába miatt, talán óvatosan neki is odatartom a sárga szirmokat, hátha meg szeretne bizonyosodni előző kijelentésem valóságértékéről. - Jobban vagy? - kérdezem aggódva. De alighogy a szavak elhagyák a számat, a föld ismét táncolni kezd a talpunk alatt, vészjósló morgást hallatva, mintha egy megvadult oroszlán vagy farkas adna hangot dühének.

- Biztos a szalag - tátogom, és most ellentmondást nem tűrően ragadom meg Javier kezén a szalag maradványait, hogy remegő kezemmel valahogy összebogozzam azt egyfajta egységes boggá. Úgy gondolom, talán ez majd lecsendesíti a kert haragját.

- Keressük meg a kijáratot, jó? - Kérdésnek álcázom a kérést, és finoman húzni kezdem a srácot a megfelelő irányba, vissza arra, amerre a zsupszkulcsot sejtem.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Emily M. Dean - 2019. 03. 10. - 20:18:49
(https://i.imgur.com/qYrF5f7.png)
♫ You've got stars in your eyes
So let's paint the sky



(https://www.youtube.com/watch?v=wTc3wtoRtOs)
Bár nem először fordul elő, csak most tudatosul bennem, hogy eluralkodik rajtam az aggodalom, ha arra gondolok, baja eshet. Mondhatnám, hogy ez biztosan a kert hatása, de ez nem igaz, hiszen valójában tényleg féltem őt, akár meg vagyok babonázva, akár nem. Elvégre akkor, az ominózus kampuszos találkozásunkkor is éppen emiatt vettük fel a kapcsolatot egymással. Noha nem voltam akkor még a része annak a pezsgő egyetemi életnek, pontosan tudtam, hogy a másnaposság mennyire meg tudja nehezíteni az ember napját...

Most csak egy karcolásról van szó, de mégis feltámad bennem valamilyen óvó ösztön. Összekötözött kezem automatikusan fog rá az övére, és csak akkor nyugszom meg, amikor megszólal; bár első körben meglepődöm a kissé ingerültnek tűnő válaszon, és kicsit felvonom a szemöldökömet, a bővített reakciója minden vonásomat megenyhíti. Lassan fújom ki a levegőt, és közben elmerülök a tekintetében, úgy, ahogy azt ő is teszi.

- Ajánlom is, ilyen könnyen nem szabadulhatsz meg tőlem. – mondom lágyan mosolyogva, és már közelebb is lépek, kíváncsiskodva, hogy mit húzott elő a bokorból.

Őszintén nem gondoltam volna, hogy Liam egy ilyen csodálatos ajándékot ad nekem, a mosolya pedig egyenesen magával varázsol. Túl tökéletes ez a pillanat, és azt hiszem, hogy ez mindig magával vonja a bajt is. Ezzel a gondolattal azonban nem érek rá foglalkozni, talán a kognitív képességeim sem tennék lehetővé ebben a helyzetben, hogy sokáig agyaljak rajta.

Örömmel nyugtázom, hogy ezúttal nem ellenkezik, és hogy a tavat már ő is látja, nem úgy, mint szerencsétlen pillangókat. Játékosan, nagy vigyorral az arcomon vonom magam után, miközben lohasztó véleményét hallgatom rosszalló pillantásokat vetve rá.

- Mi sok, dehogy sok, csak túlságosan is a földön jársz! Merj repülni, Liam, lásd meg a szép dolgokat! – mondom egyszerre dorgáló, egyszerre örömmel teli hangon. Bár elhinném néha én is, hogy mindig, mindenhol, mindenben meg lehet találni a jót.

Elvarázsolt udvarlásomat már csak nevetés követi, de nem tudok haragudni rá. Ahogy magához húz, ismét érzem, hogy ez így van jól, hogy nekem itt a helyem.

- Lehet, hogy dilis vagyok, de azt is pontosan tudom, hogy így is szeretsz. – mondom játékosan, bár a szóhasználaton utólag kicsit elmerengek – Mindenesetre, szerintem tényleg fontoljuk meg, hogy ideköltözzünk. Mikor érezted magad utoljára ilyen jól? – kuncogom el magam, és még szorosabbra fűzöm az ölelést...

...hogy egy pillanattal később ismét hátrébb lépjek. Eltol magától, először pedig nem tudom, miért teszi mindezt. A másodpercek, amíg csak némán bámul, óráknak tűnnek, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Vajon rosszat mondtam?

Kincsem.

Hirtelen dobban meg a szívem, ahogy meghallom, hogy szólít, és érzem, ahogy fejem búbjáig elvörösödöm. Ez a mi pillanatunk, a mi titkunk, és ezt csak az azt követő csók teheti tökéletesebbé.

- Akkor kezdhetsz rettegni, Avery, mert nincs az a varázslat, ami többé el tud tőled választani. – nevetem el magam, de szinte azonnal arcomra is fagy a mosoly, ahogy ráeszmélek, hogy a lábaink alatt időközben elkezdett remegni a föld, és egy morajlásra leszünk figyelmesek. Liam arcán is az ijedtség tükröződik, körbe pillantva pedig ráeszmélek, hogy a párosok a szobor felé indultak.

- Azt hiszem, valakinek nem tetszik a sok nyáladzás... Talán ideje lenne lelépnünk, nem gondolod? – kérdezem aggódva, ujjaim szinte észrevétlenül tapintják ki a pálcámat. Egyelőre nem húzom elő, de úgy érzem, jobb, ha készenlétben tartom. – Kövessük a többieket! – javaslom, és az előzőhöz hasonlóan ismét elkezdem magammal húzni.

- Szerinted mi lehet ez? Ez a varázslat része, vagy tényleg veszélyben vagyunk? – teszem fel a költői kérdést, miközben gyors léptekkel közeledünk a szobor felé. Ahogy rápillantok Liamre, valami furcsaságot vélek felfedezni a kabátján, mire megtorpanok.

- Liam, a rózsa, a rózsád... Nézd! – kiáltom, és közelebb lépek hozzá, hogy megnézhessem a medált. – A te neved áll rajta. Hogy történt...? – suttogom, de egy újabb remegés emlékeztet arra, hogy ideje tovább állnunk. – Bocs, ez most nem lényeg, menjünk!– rázom meg a fejemet, és követem, amerre vezet.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Shirley White - 2019. 03. 10. - 21:16:39
(https://i.imgur.com/znN0CQZ.jpg)

Szenvedélyes ritmusok
Willow Fawcett professzor

[viselet] (http://www.fenzyme.com/wp-content/uploads/2015/12/Edgy-Fashion-Outfits-6.jpg)

Úgy tűnik, hogy ezt a táncot végig kell járnunk, ugyanis nem halkul a zene, ahogy egyre közelebb érünk a falhoz, sőt talán egyre hangosabb lesz. És ezt szerencsére nem csak én látom így.
Volt tanárom csábító hangja kelti fel a figyelmemet, ahogy szembe fordít magával és ismét a derekamra helyezi a kezét. Végig a szemébe nézve hagyom, hogy vezessen, el a kert széléig, ahol gyengéden nekidönt a falnak. Én pedig, mintha megszédülnék, siklik kezem a téglákra, s érzem, virágok kúsznak a kezeim között.
Még mindig Fawcett professzor íriszeit kémlelem, a rózsaszín köd, pedig mintha újra leszállna, hogy ezzel elvakítson. Nagyon nehezen tudok világosan gondolkodni, és ez mintha a fölém hajoló férfival is így lenne.
Lassan közeledik felém, arcomhoz érinti az övét, s mintha mély lélegzetet venne. Én csak hagyom, hiszen mit tehetnék? Túlságosan tetszik az, ahogy próbál nem megijeszteni és óvatosan bánni velem. Majd kicsit elhajol, kezével végigsimít az arcélemen. Orrával cirógatja az enyémet, bennem pedig egy lusta pislantással tudatosul, hogy mi fog következni. De nem különösebben érdekel. Egyre közelebb hajol hozzám, de csak egy kisebb puszival ajándékoz meg. Majd egy csókot is lehel ajkaimra. A szívem hirtelen még hevesebben kezd el dobogni, mint eddig, s tudom, hogy az agyam itt már vajmi keveset ér, nem tudok ellenállni volt tanáromnak.
Mégis elválunk egymástól. Legalábbis részben.
- Ms. White… Mi lesz, ha kilépünk ebből a kertből? - dönti a homlokát az enyémnek.
A kérdését nem teljesen tudom értelmezni, de jelen pillanatban nem is tudok teljesen rákoncentrálni. Megérzek valami fémeset a kezemnél, a növények között. Elemelve karomat a faltól nézem meg, hogy mit tartok az ujjaim között. Egy ezüstös láncot veszek észre, rajta egy kék szív alakú medállal. Nem különösebben tetszik, nem kedvenceim a szív alakú dolgok, mégis megdobogtatja a szívem. Meglátok benne egy gravírozott részt, s jobban megnézve a nevemet pillantom meg.
Visszanézek a férfira, egyenesen a szemébe, s határozott tekintettel  szólalok meg.
- Bármi is legyen.. Én szeretném megőrizni az emléket, még ha nem is folytatódik. Én örülni fogok, hogy megtörtént.
Kezem felkúszik az arcára, s pironkodva bár, de odahajolok hozzá. Végigsimítok a borostáján, a vonásait elemzem.
Már fogalmam sincs, hogy a kert váltja ezt ki belőlem, vagy a valós érzéseimet mutatom egykori tanárom irányába. Az agyamat szinte ellepte a köd és csak magunkra tudok koncentrálni. Még a rózsákat sem veszem figyelembe. A lánc ott lóg az ujjaim között, eszemben sincs elengedni, már majdnem úgy gondolok rá, mint egy szent ereklyére.
Végül rászánva magam hajolok még közelebb és adok az előttem állónak egy kisebb csókot. Ezek a pillanatok olyan lágyak, mégis annyira szenvedéllyel teliek. Nem tudom, hogy ez a kettő, hogyan fér össze, mégis ez jellemezte a jelenetet, ahogy a falnál állunk, összesimulva. Olyan idilli, hogy szinte lehetetlennek tűnik az egész. S mi mégis itt állunk. Egymásba karolva, élvezve a csendet megtörő lehalkult dallamot, és egy-egy puszival boldogítva a másikat.
Majd morajlás fut végig a kerten, s én ijedten nézek fel. Fehér külsőm, még sápadtabb lesz, ahogy körülnézek, keresvén, hogy merről jöhet.
Egy védelmező kar ölel át és kezd el visszafelé rohanni velem. Én készségesen veszem fel a tempót, a láncot még csak véletlenül sem ejtve el.
A félelem végigjárja a testem, körbekerítve a szívem is, ami hirtelen elkezd fájni. Ne! Csak most ne! - fut át az agyamon a pánik. Tovább haladok, figyelmen kívül hagyva a szúrást. Haladok az életemért, amit így is lassan elvesztek. De talán inkább egy másik dolog miatt megyek tovább. Willow Fawcett. Aki jelenleg megzavarta az érzelmeim. Nem vagyok képes neki fájdalmat okozni, akármi történik itt igazából. Nem tudnám elviselni a szomorúságát. Már ha tényleg szeret.
A kezem a szívemre csúszik, habár semennyire sem enyhíti a fájdalmat, amit az átok okoz. Nem így akarok meghalni. Egy nyálas, rózsákkal teli kertben, amikor a nárcisz a kedvenc virágom! Ha már így is, úgy is el kell vesztenem az életemet, akkor hagy döntsek én felőle. Hagy döntsem el én, hogyan szeretnék elmenni innen!
Súlyos félelemmel kevert pánikkal és – a szószoros értelmében vett – szívfájdalommal rohanok Fawcett professzor mellett. Anélkül, hogy tudnám merre megyünk.


Cím: Vénusz Kertje
Írta: Willow Fawcett - 2019. 03. 10. - 23:02:53
(https://i.pinimg.com/564x/9a/e9/39/9ae93999c840eda897ffaa784a2f9cf2.jpg?b=t)

Szenvedélyes ritmusok
Ms. Shirley White


Körmöm a tenyerembe vájom. Érzem, ahogy kisarkan a vérem, mégsem tudok parancsolni a testemnek. Legalábbis annál többet nem tudok tenni, mint hogy megsebzem magam. A kezem ismét egykori diákom derekára siklik. Nem is értem, hogyan vagyok képes összekötött kézzel bizonyos mozdulatokra, de valahogy csak megoldom. A legrosszabb viszont mégis az, hogy fogalmam sincs, mi lesz ha kijutunk a kertből. Az érzéseink valóságosak csak a kert felerősítette őket? Vagy semmi sem valóságos, ha kilépünk innen úgy fogunk távozni, mintha mi sem történt volna? Emlékezni fogunk egyáltalán arra, ami itt történt?
Akármi is legyen ezekre a kérdésekre a válasz, az biztos, hogy a jelent meg kell élni, és a jelenem azt mondja, most táncoljam el ezt a táncot, és most csókoljam meg Shirleyt, mert többször talán nem lesz lehetőségem rá. Kezemmel megtámasztom magam a falon. Nem akarok ráugrani, nem tudom van-e már tapasztalata férfiakkal. Cirógatom hol a kezemmel, hogy az arcommal. Most azért sajnálom, hogy nem borotválkoztam reggel, mennyivel jobb lenne neki, ha nem bökné a borostám. Még akkor is, ha szeretem a borostám, valljuk be, tényleg jól áll.
Tekintetemmel követem az övét, és akkor tudatosul csak bennem, hogy mögötte sorjában nőnek ki a rózsák és mintha más is megjelenne ott. Egy medál, ami ezüstösen csillan a fényben. Egy másik csillanás vonzza magához a tekintetem. Odanyúlok érte, de aztán érzem, hogy ezúttal a lány az, aki kezdeményez.
- Történjen akármi, vigyázni fogok magára.
És most nem csak arra az egyre hangosabb morajlásra gondolok. A korábbi kérdésemet jogosnak találom. Mi lesz, ha kijutunk innen? Akármi is, ha nem jövünk össze, ha emlékezni fogunk a történtekre, és mégsem lesz közös az utunk, akkor sem fogok semmi olyat tenni, amivel megbánthatnám őt. Az ami itt történt a kettőnk titka lesz, örökre.
Hamarosan azonban morajlást hallok. Ezúttal már nem kérdés, hogy nem csak képzelődök. Bár még mindig elborít az a bizonyos rózsaszín köd, az ösztönöm azt súgja, ha ennek köze van a mágikus szeszélyhez, akkor minél előbb ki kell jutnunk innen. Megragadom a medált, amin a saját nevem van, letépek mellé még néhány szál virágot, majd átkarom egykori diákom vállát.
- Ideje visszamennünk oda, ahol bejöttünk. Nem tudom mi ez, és nem szeretném megvárni, hogy kiderüljön.
Igyekszem a lehető leggyorsabban megtenni a távot, de arra is figyelnem kell, hogy párom ne érezze meg a tempót. Én elég fitt vagyok mióta újra komolyabban veszem az edzést, de talán más nem így van vele. Arról nem beszélve, hogy talán a rózsalugas sem lesz elnéző velünk annyira, mint mikor befelé igyekeztünk.
- Ms. White, ha baj van, kérem szóljon.
Látom rajta, hogy valami nem stimmel. Valami baj lehet, ezért nem is teketóriázok. Megállok, és magam felé fordítom. Csak arra koncentrálok, ami a feladatom, és most ez kimerül abban, hogy kimentsem őt innen. Nem tudom mi lesz, csak azt, hogy mind a kettőnket óvnom kell.
- Kapaszkodjon!
Kicsit meghajolok, és a térde alatt átnyúlva felemelem az ölembe. Hogy közben elszakad-e a szalag, azt nem tudom, de most ez érdekel a legkevésbé. Az utat tudom, csak vissza kell jutnom, amilyen hamar csak lehet.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Javier Jurandir - 2019. 03. 11. - 02:21:11
R Ó Z S A T Ö V I S E K

(https://i-h2.pinimg.com/564x/96/ba/99/96ba99959035999b6b5c64b0b20c601a.jpg?b=t)

 M I R A

külalak  (https://i-h2.pinimg.com/564x/8c/e4/57/8ce457c92cb2b3289a6e8f8dda713833.jpg?b=t)

Egyre kellemetlenebbé vált a szituáció, a lány és én egymásra simulva hevertünk a Földön. Mintha ez az egész kert arra játszott volna, hogy minél romantikusabb helyzetekbe kerüljünk és én átélhessem a fóbiám összes hátborzongató tünetét, ha esetleg időközben elfelejtettem volna. A mások által vélt szerelmem tárgyának, habár akartam segíteni, nem tudtam.
Először valami puhát éreztem az ujjaim között, gondoltam Mirabella hajtincsei, de aztán ez az úgymond kellemesen melegítő szerkezet, agresszívvá vált, mintha megbántottam volna és szúrkálódni kezdett. Dühösen mordultam egyet, már épp szóvá tettem volna Mirabella felé, hogy azért talán nem így szokás megismerni a másikat, mikoris felfedeztem, hogy egy sárgára színezett rózsabokor közepén foglalok helyet és hamarosan meg is fogok fulladni. Habár Mirabella magyarázkodott és láthatóan zavarba jött, én pont ott tartottam, hogy meg se tudtam szólalni. Próbáltam hangot kiadni a torkomon, de az egészből csak valami izgatott kapálózás lett, amit a lány, lehet, hogy félreértelmezett, hiszen először a kezét nyújtotta felém. Erre kissé meg is döbbentem és ahogy íriszeit mélybarna szempáromba fúrta, hát pont nem az járt a fejemben, hogy hogyan kellene megcsókolnom.
Még talán pár pillanat volt odáig, hogy végzetesen a fülembe ne lopja magát ez a vadlándzsás útifű, mikoris Mirácskának sikerült abszolválnia a tényeket.
- Mi a... – felkiáltással. Igen, igen témánál vagyunk. Egészen romantikus, ahogy közelít, igaz??? – mélyet sóhajottam és belső vívódásaimon az sem segített, hogy a lány úgymond elkezdett kioktatni. Hallgatni kellett volna az eligazításra meg a szalag. Már megint ez a csajos rémület. Én értem, hogy jó dolog narrálni az eseményeket, de valamit tenni is kellene ahhoz, hogy ne haljak itt és most szörnyet….
- Finite incantatem! – kiáltotta és hálát adtam azért, hogy griffendéles. Lövésem nem volt arról, hogy milyen varázslatokat tanácsos ilyen esetekben használni, úgyhogy talán jobb is, hogy semmi nem jött ki a torkomon. Semmi varázslatos. Igaz, a tudsz valami mást kérdésre az erőtlen fejrázásom talán számára is világossá tehette, hogy nem én fogom magunkat kimenteni ilyen helyzetekből, ha még esetleg adódnak hasonlóak, ebben a csodaszép vénusz kertjében, amibe nemrég lettünk száműzetve ki tudja hány percre, talán örökre.
Becsuktam a szemeim és vártam, hogy történjen valami. A rózsabokor megvadult hajtásai szelídülni látszottak, szépen lassan lefejtődtek a testemről és már talán kevésbé tűntek annyira horrorisztikusnak, mint az elején. A nincsen rózsa tövis nélkülre csak akkor eszméltem, amikor rátekintettem a lábamból folyó vértócsára. Nagyon romantikusan nézett ki, majdnem annyira, mint az  ilyen hercegnős tündérkés mesékben.
- Ahha – szisszentem fel és elfogadtam a felém nyújtott kezet, ami éppen a rózsák szépségével és illatával is barátkozott. Egyik kéz a kezemben, a másikban az a furcsa növényzet, érdekes párosítás az már biztos. És ahogy dicsérgette…háááááát.
. Nem téged készült eltenni láb alól – mondtam csak úgy mellékesen és valahogy az arcomra fagyott a mosoly. Már épp teljesen felálltam volna, amikor újra megrezdült alattunk a talaj és szinte belepréselődtem a lány mellkasába. Teljesen elvörösödtem.
- Nem, nem egészen vagyok jól – feleltem és láttam, ahogy kétségbeesettségében ismét a szalaggal foglalatoskodik és magához láncol.
- Alapvetően ez nem tűnik  jó ötletnek – mondtam volna, de az Istennek se lehetett ebben a cselekedetében megakadályozni és húzott maga után. Meg akartam kérdezni, hogy merre megyünk, hová tart ez az erőltetett menet, mikor szimplán közölte:
- Keressük meg a kijáratot, jó? - Hát jó – bólintottam erőtlenül és hagytam, hogy ismét belesétáljunk valami számomra irritálóan gusztustalan, romantikus szituációba, amit ő persze, hogy akart, ki nem hagyta volna.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Csámpás - 2019. 03. 11. - 08:32:18
VÉNUSZ KERTJE

(https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)  (https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)

Rózsatövisek

Mirabella és Javier kapkodó léptekkel siettek a titokzatos szobor felé, mely a kertbe repítette őket. Ha hátrapillantottak, láthatták, hogy a talaj megleped lábuk nyomán és egy-egy rózsabokor áldozatul is esik ennek a szörnyűségnek. A fiúra azonban, mintha hatással lett volna a kert romantikus mágiája, ujjait szerelmesen kulcsolta össze a lányéval a szakadt szalag alatt. Tenyereik között megérezhették máris a fémes érintését. Csak nem nekik is volt szerencséjük megkaparintani szívet formázó medáljaikat? Egy-egy ezüst példány volt, rajta a neveikkel. A remegés azonban ennek ellenére sem enyhült talpuk alatt. Így, ha meg is álltak egy pillanatra, úgy hamarosan folytatniuk kellett a rohanást.

Szerelmesek labirintusa

Miss Everfen határozott lépéseit kénytelen volt Mr. Wenlock is követni. Hamarosan kiléptek a labirintustól és a búja rózsabokrok sokaságában megpillanthatták a szobrot, amely felé tartottak. Éppen csak arra nem számítottak, hogy a megmagyarázhatatlan morajlás majd az ő lábuk előtt is megnyitja a földet. Abból pedig valami furcsa, forró köd szállt fel. A különös fehérség elrejtette szemük elől céljukat. Nem volt hát más választásuk, minthogy megkerüljék a széles repedést úgy, hogy a labirintus oldala mentén, jobbra indultak egy hatalmas, szívalakú bokor felé, amin mintha a korábban rózsaszín rózsák feketévé változtak volna.

Vörös, mint a vér

Miss Dean és Mr. Avery bár kissé megkésve, ám sikeresen észrevette, hogy bizony ami körülöttük zajlik az nem egy újabb szerelmes játék. Így hát a fiatalember, sikeresen hátraarcot vágott, hogy kedvesét kimenekítse ennek a kertnek csodás bokrai és vad morajlása közül. Hiába vették sietősre a lépteiket, egy-egy tövisekkel tarkított ág elkapta a bokáikat. Érezhették, ahogy oszladozni kezd a kert romantikus mágiája és már nem ugyanazon rózsaszín ködben szemlélték egymást.

Szenvedélyes ritmusok

Miss White aléltan került Fawcett professzor karjai közé. Ám, ahogy a férfi felkapta, a csuklóikat összekötő szalag megrepedt és elszakadt. A talaj, mintha még jobban megremegett volna, a morajlás elviselhetetlen hangzavarrá változott. Nem volt hát más választásuk, mint a rohanás. A professzor úr edzettségének köszönhetően könnyen szlalomozott a repedések, elvadult, fekete rózsát növesztő bokrok között. Éppen csak akkor botlott el, mikor egy virágokkal borított fa mellett haladt volna el. Annak kiálló gyökerei, mintha elkapták volna a bokáját…

Édes, mint a méz

Mr. Forest Mr. O’Mara elé lépett, hogy testével védje. Ujjaikat összekulcsolta a csuklójukat összekötő szalag alatt. Egyre szaporábbra vették a lépteiket, ám még a korábbról oly’ kedves emlékeket őrző fatörzs mellett sem haladtak el, mikor egy őrült kacagást hallottak meg a hátuk mögül. Ha egy pillanatra hátra néztek, úgy érzékelhették, hogy a szobor közepén álló szépséges nimfa felől érkezik az. A következő pillanatban pedig, mintha az vízágyúval támadt volna rájuk, korsójából jó adag víz lövellt feléjük. Az persze nem volt elég, hogy eláztak, érkezett az a maró érzés is… mintha nem is az a kellemes, hűs folyadék lett volna, amit korábban kortyolgattak, hanem veszélyes, savas anyag.

Törékeny szív

Mr. Hayest rövidebb lábainak köszönhetően, úgy kellett rángatnia a szobor felé Mr. Santeriának. A fiatal színész hősies viselkedése nem volt vitatható, hiszen korábban már párfogója törékeny szívét is megmentette. Ám arra még ő sem számított, hogy a semmiből egy aprócska, cupidoforma szobor jelenik meg előttük és úgy esnek át rajta, apróbb karcolásokat és horzsolásokat szerezve. Talán ezután csak az nyugtatta őket a hangos morajlás és veszélyes földrengés közepette, hogy már megpillanthatták az érkezéskor használt, szenvedélyes szobrot.


Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A záróreag  március 18-án délelőtt érkezik.
A hozzászólások fejenként 10-10 pontot érnek.

Aki 2 egymást követő kört kihagy,
annak nem mozgatom tovább a karakterét!
A visszatérés ára egy bagoly.
Tejcsi


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 03. 13. - 08:02:20
ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/564x/05/5a/ea/055aea8cb50a138eac5fb371e6ddc061.jpg?b=t)

Nat
2000. február 14.

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/30/88/bf/3088bfa1ecaf426ca0a2ee7ed4234448.jpg?b=t)

Hangos sóhajtás szökött ajkaim közül, ahogy Nat elém lépett. Még mindig gyűlöltem, ha törékeny kis virágszálnak kezelt, amit meg kellett védenie a világtól, mielőtt az még megszaggatna. Csakhogy régóta nem vagyok gyenge és sérülékeny. Én odakint nevelkedtem, hol a forróságban, hol a fagyban, hol éhezve, hol szomjazva, hol vérezve… s nem haltam bele. Mindez csak megerősített, ahogy hamarosan az itt történtek sem lesznek többek, mint a múlt egy aprócska szikrája.
Szólni akartam, hogy tudatosítsam benne a korábbi gondolatmenetem részleteit… ám akkor összekulcsolta ujjainkat a rózsaszín szalag fogsága alatt. Furcsa volt megint érezni a teste melegét. Talán már nem hatott ránk olyan erőteljesen az a víz vagy inkább maga a kert. A düh keveredett valami különös melegséggel, ami a szívemben uralkodott a heves ritmus kíséretében. Meglehet, bele is merültem volna ennek az érzelmi örvénynek a mélyébe, hagyva, hogy magával rántson, ha nem hallom meg azt az őrületes kacajt valahonnan mögülünk.
– Mi ez?  – kérdeztem suttogva.
Lelassítottam, ezzel visszafogva Nathaniel hatalmas lépteit. Amúgy is nehezen tartottam vele a tempót, holott én sem voltam alacsony ember, csak éppen a lábaim hosszúsága nem volt megfelelő az öblös léptek tartásához. Hátra fordultam egy pillanatra, mintha attól tartanék, hogy a mögöttünk álló szobor életre kellett s hát nem is tévedtem túl nagyot… mintha a kacagás egyenesen a szépen faragott nimfa felől érkezett volna. Mi a franc… Mordultam egyet magamban a homlokomat ráncolva.
Eddigre már egészen megtorpantam, nem hagyva, hogy Nat maga után húzzon. A szobrot figyeltme, mintha arra várnék, mikor veti utánunk magát. Ráadásul még mindig ott volt az a recsegő-ropogó hang, mintha a faragott kút is próbálna ketté válni a földrengésben.
– Maradj mögöttem!  – Próbáltam takarni Natot, amennyire csak tőlem telt. Közben már a zsebemben nyúlva kutattam a lucfenyőpálcát. Ujjaim könnyen rá is találtak, azonba, mielőtt még előrángathattam volna egy jó adag víz érkezett a képembe, a ruhámba… alaposan átázott minden réteg, ami aznap rajtam volt.
– Merlin szaros…  – kezdtem volna a morgolódást, de akkor különös fájdalmat kezdtem érezni. Először csak apró, szúró érzés volt, valahol a nyakam környékén… ám alig öt perc múlva már olyan volt, mintha valaki egy vödör savat zúdított volna a ruhám alá. Talán az arcomon volt még a legkevésbé fájdalmasabb.
– Mindjárt megoldom – mondtam, remélve, hogy ez megnyugtatja. – Mi a fene lehet ez? Eddig olyan  volt, mintha egy rohadt vattacukros álomban lennénk… erre az ugrabugráló nyuszik és a pillangók helyén egy őrült nimfaszobor próbál kinyírni minket… – Magyaráztam két sziszegés között. Persze tudtam, hogy nem érek rá szövegelni és minél gyorsabban tennem kéne valamit, mielőtt még nagyobb lesz a baj és ez a maró valami esetleg lehántaná a bőrünket is.
Közben összeszedtem a gondolataimat is nagy nehezen. Nat felé fordultam és a pálcámat felé szegezve először megszárítani próbáltam, aztán egy – a medimágusok körében alkalmazott – hűsítő varázslatot vetettem be. Magammal nem foglalkoztam. Én bármilyen fájdalmat elviseltem, még ha már lassan az őrületbe is kergetett. Egyszerűen összeszorítottam a fogaimat és tűrtem.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Nathaniel Forest - 2019. 03. 14. - 16:55:00

ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/originals/93/6a/a0/936aa020adadf42bf0cacaa6be166284.gif)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/4e/d4/12/4ed41276db2ce54101c8d68cd36e23e1.jpg)

Már meg sem lepődöm. Azt hiszem. A mi életünkben sosem lesz olyan, hogy csend és béke. Persze néha napján felmerül bennem a kérdés, vajon képesek lennénk-e olyan életre, amiben nyugalom van? Vajon nem unnánk-e öt perc alatt meg minden történést egy olyan életben, ahol nem fűszerezi meg a hétköznapjainkat valami nagyjából halál közeli élmény, vagy legalábbis valami erőteljesebben veszélyes dolog.
Mint most ez a kert is… Nem kérdezek én már inkább semmit. Egy miért se hagyja el ajkaimat, csak egy szemforgatás, miközben ujjainkat még szorosabban összekulcsolva lépkedek határozottan és gyorsan előre. Persze nem számolok teljes mértékig azzal, hogy párom léptei esetleg kisebbek. Reménykedek benne, hogy tudja tartani a lépést, mivel nyilvánvaló célom őt minél előbb kijuttatni innen. Igen… Még mindig ugyanúgy védjük egymást. Felüllicitálva a másikat. Akarjuk ezt. Akarjuk, hogy a másikunk védve legyen, hogy biztonságban és épségben élhessen, akkor is, ha az a mi biztonságunkon múlik. Ilyenek a legmélyebb érzelmek. És ez jól van így…

- Nem akarom tudni. – Mondom határozottan, mikor érem, hogy Elliot lassít, majd meg is fordulva megáll egy pillanatra. Ne, ne, ne állj meg. Menjünk. Mondanám ki, de végül az én lábam is megáll, hisz nem akarom magam után rángatni Elliotot. – Menjünk. – Húzom azért mégis inkább magam felé, bár ezzel mintha csak annyit érnék el, hogy még inkább közém és az addigra furcsa kacajt hallató szökőkút közé álljon. – Menjünk! – Rivalltam kissé rá, de mégsem mozdult. Pedig már az a recsegő hang is egyre vészjóslóbban morajlott. Nem tetszett. S mikor érzékeltem, hogy Elliot a pálcája után kutat, hát én is zsebembe nyúltam.

Későn… Egy pillanatra megmozdulni sem tudtam a döbbenettől, ahogy a vízsugár Elliot feje fölött egyenesen arcomat érte. Nem ellenkeztem, nem mozdultam, nem káromkodtam. Bár azt hiszem egyből azt kellett volna. Mert amit utána kaptam, azt sem köszöntem meg. Égett… Úgy égett, mintha tűzhöz tartottam volna arcom. És pálcám után kutató kezemet kikaptam zsebemből fájdalmamban. Végigtöröltem arcomon, de nem éreztem, hogy bőröm kezemben maradt volna, bár esküszöm a víz, ami végigfröccsent rajtam, úgy mart, mintha erős savval öntötték volna le arcomat….
- A francba. – Nyögöm fájdalmasan, miközben beleremeg testem az érzésbe. – Jól vagy? – Kérdeztem, próbálva magam felé fordítani Elliotot. Tudni akartam, látni, hogy épségben van, hogy ez csak egy érzés, ami fáj, de nem esett baja. Őt jobban érte a vízsugár, mint engem. – Menjünk… - Ismételtem újra, megvárva, hogy végre felém forduljon és lássam gyönyörű, dacos arcát, ami most is, mint mindig sugározza a teljes erejét és készenlétét a legádázabb csatára.
Közben előhúztam én is végre a pálcám, és nagyjából hasonló bűbájt használhattam vizes arcán és ruháin, mint ő rajtam. Csak talán némileg kevésbé szakmait… Még mindig messze nem voltam olyan ügyes, mint ő. De így is kiegészítettük és megvédtük egymást, ami furcsa összhangot hozott közénk, minden vitánk és ellentétünk mellett is. Végigsimítottam szép arcán. Gyorsan, kapkodón, hogy aztán összekötött kezeinknél fogva ismét húzzak rajta egyet. És immáron tényleg mozdultam is, határozottan húztam magam felé, hogy egy gyors csók után ujjait az én ujjaim közé fűzve futásnak eredjek.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Oliver Wenlock - 2019. 03. 14. - 19:17:13
(https://i.pinimg.com/564x/21/c0/4f/21c04f276eaa3fc76825f5fd7ccd6ae0.jpg)  (https://i.pinimg.com/564x/a8/f1/0b/a8f10b03fbde58483cdf4a2d2c95d860.jpg)  
szerelmesek labirintusa

to
merel





Valamiért nem lep meg, hogy semmit nem tudok jól csinálni. Nem azért mert nem akarom, sőt, kifejezetten igyekszem is, de a lányok nekem kész hat kötetes rejtélyek. Merel pedig aztán tényleg a plafont veri. Eddig úgy tűnt, unja magát valami többet  vár, valami romantikusabbat, ami tök logikus is lenne így, Valentin-nap táján... na de hát a jelek szerint mégsem. Mert ugyan a csók célt ér, de nem igazán talál arra a viszonzásra, amire számítottam vagy ami elvárt lenne.
Nem csoda, ha csalódottan húzódom el és nincs is igazán tovább az egészhez. Merelt talán nem zavarja vagy nem is érdekli, végtére is nem jégcsap de kellően immuninsnak tűnik rám nézve. Inkább fogja és elvonszol a helyszínről kézen ragadva. Talán egy napja vagy akár csak pár órája ez izgatottsággal töltött volna el, most a kudarc keserű ízét próbálom nyelni. Akkor meg pláne mikor az ő szép medáljához képest, az enyém szénfekete, amit magához invitóz. Máris rühellem ezt a kertet, de nagyon.
Hamarosan el is tűnik mögöttünk a labirintus utolsó sövénye is, és kiérünk a rózsákkal tarkított tisztásra. Oda, ahol a boszorkányszobor vár. Gondolom ugyanazon az elven működik a kiút is mint a befele.
Lelkemben keserű örömmel indulok meg felé, csakhogy nem jutunk túl messze. Egy óriási morajlás során fehéres füst teríti be a köztünk és a szobor közti távolságot. Sikerül talpon maradnom, noha nem sok híja van hogy ne essek el a rázkódásban.
- Nem tetszik nekem ez a fehér köd...
Nem a lánynak mondom, hanem csak úgy magam elé dörmögöm. Elnézem a mély hasadékot, ami közénk és a kiút közé áll. Itt bizony kerülni kell.
Elindulok jobbra, gondosan kerülve Merel pillantását. Van látnivaló bőven, mondjuk hogy elhaladtunkkor az  egyik szív alakú fán nyíló rózsák feketévé változnak.
Ez aztán roppantul emeli fantasztikusan sötét kedvemet. Lehet a kert rá van izgulva a lelkem színvilágára? A gyászos sötétség tökéletes képet ad... nesze neked Valentin-nap.
- Talán ha erre átvágunk kisebb lesz a hasadék és át tudunk ugrani...
Persze ez egy tipp. Nyitott vagyok ha van a lánynak jobb ötlete. Gondolom lesz is. Neki mindig van mindenhez jó pár szava, szóval meglepne ha pont most nem lenne.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Cooper Hayes - 2019. 03. 15. - 09:54:46
GIACOMO

t ö r é k e n y  s z í v

(https://i.pinimg.com/564x/80/9f/90/809f90bc61100bb06f8feba641ddba5c.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/4f/0d/d0/4f0dd00ca44a8ca0582b1b605e8f5182.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/32/d6/8f/32d68ff6639dc5f82314279f2981f5b4.jpg)

Together in all these memories
I see your smile.
All the memories I hold dear.
Darling, you know I will love you
'Til the end of time.

A morajlás egyre hangosabbnak tűnt, szinte átjárta minden porcikámat. A föld vadul mozgott hát a talpunk alatt, így nem volt más választásom, mint követni Giacomot, aki még mindig húzott engem visszafelé húzott a szobor irányába. Egyértelműen érezhető volt, hogy a kert megkeseredett egyik pillanatról a másikra… mintha a színes, szépséges bokrok felé még sötétebb felhő ereszkedett volna és mindent átjárt valami sötétség féle. Olyan volt, mintha az egész Sophie halálát próbálná a szemem elé tárni.
A feleségem is egy csodaszép, bimbózó kis rózsa volt. Csodás, élénk színével megtöltötte az életem minden sötétségét… az édes illatának emléke még mindig ott volt bennem. Ebbe kapaszkodtam a keserű napokon. Őt ugyanis pont egy ilyen kegyetlenség szakított el tőlem. A halálfalók eltiporták, leszaggatták a leveleit, a szirmait. Nekem pedig nem maradt más, mint egy élettelen test, amit a földbe fektethettem. Úgy kívántam volna megint a karomban tartani, finoman magamhoz húzni és mélyet szippantani szépséges illatából.
Ismerős bokrok mellé érkeztünk. Tudtam, hogy hamarosan megpillantjuk a szobrot is, amivel érkeztünk. Így hát kiszakadt belőlem egy nyugodt sóhaj.
– Közeledünk…  – Suttogtam Giacomonak. Még mindig éreztem magamban a kert erejét és azt a cseppnyi vonzalmat, ami maradt a korábbiak után… éppen csak megérkezett mellé a bűntudat. Nem kellett volna egy ilyen jóravaló, tehetséges fiatal férfi napját elrontanom. Ezért is volt olyan nagy hiba idejönni és úgy tenni, mintha élnék és bemerészkedni éppen ezen a borzalmas napon a faluba.
Roxmortsról egészen jó emlékeim voltak, talán azért is húzott oda a szívem. Sophie-val sok időt töltöttünk kettesben a Három Seprűben, sőt még Madame Puddifoothoz is elvittem, mikor arra kért. Annyira szerettem télen a nagy hópelyhek tengerében figyelni őt vagy éppen tavasszal, mikor a finom meleg szellő borzolta a barna tincseket. Gyönyörű volt. Még az sem zavart, ha magassarkú cipőbe bújt és magasabb volt nálam. Úgy szerettem, ahogyan volt… hiszen ő is elfogadott engem.
A nagy elmélkedésben nem néztem a lábam elé, valaminek neki ütköztem… és nem csak én, hanem Giacomo is. Kemény kő lehetett, mert a sípcsontomon azonnal végig lüktetett a fájdalom, majd át is estem a valamin, újabb karcolásokat szerezve.
 – Ez meg… – motyogtam, ahogy tekintetem visszafelé vándorolt és megállapodott egy dundi Cupidot formázó szobron. – Ez nem volt itt eddig…
Megpróbáltam összeszedni magamat, illetve csak próbáltam volna. Hirtelen észbe kaptam, hogy de a csuklónkon rendben kellene lennie a szalagnak vagy bajba keverjük magunkat. Így fordultam hát azonnal a rózsaszín szalagba bugyolált csuklóink irányába. Talán csak egy kicsit megrepedt az anyag.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 03. 15. - 21:23:48
♩ ♫♩   (https://www.youtube.com/watch?v=P94DusN4LsY&index=23&list=RDEMdVnVIAwYlB4zIe31nRwa4Q)
Rózsatövisek

(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/775white_cat_with_red_ros_tn.jpg) (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=775white_cat_with_red_ros.jpg)

to Mr. Jurandir
outfit (http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/83399393d977f1f0b1cf731d4_tn.jpg)
2000. február 14.


Szórkozottan forgattam ujjaim között a rózsaszálat. Valahogy engem nem szúrt meg, óvatosan is fogtam, figyelve, hogy ne akadjak a tüskékbe. A másiknak nyilván nem volt jókedve, de ami azt illeti, már nekem sem. Egyáltalán. Jó ötlet volt elindulni.

Egy önkéntelen mozdulattal a hajamba tűztem a virágot úgy, hogy ne szúrjon meg. A sárga, bár nem kifejezetten a kedvenc színem, de vörös tincseimhez azt hiszem, jól illik. Tovább ezen nem gondolkodtam, lévén hogy a talpunk alatt újra s újra megrázkódott a föld. Megfeszítetten figyeltem a lépteimre, nehogy elessek, így nem maradt kapacitásom arra, hogy balul járt társam fanyalgását hallgassam.

Rózsabokrok tűntek el körülöttünk, én pedig elborzadva gondoltam arra, hogy talán a következő rengésnél mi is így járhatunk. Meglepett az a támogató, meleg kézfogás, amit ekkor kaptam. Értetlenül kaptam felé a tekintetem, s majdnem megbotlottam, elvétve a lépést az ingatag talajon. Olyan furcsa volt ez az egész helyzet... De azért rámosolyogtam, óvatosan, kissé bocsánatkérőn, kissé kihívón.
- Futás! Már nem kell sok, és megszabadulhatsz tőlem - biztattam félszeg élcelődéssel, majd újból előre fordultam volna, hogy továbblendüljek. De ekkor éreztem meg, hogy az én és az ő kezem között megjelent valami hideg, sima felületű tárgy.

- Ez mi? - tettem fel a költői kérdést, de nem áldoztam több időt ennek kiderítésére, mert mellettünk egy hatalmas bokrot épp ekkor nyelt magába  morajló föld. Arra gondoltam, ha majd kijutunk innen, megnézem, mi termett a kezeink között, de azért megvártam, hátha Javier más véleményen van.

A szobor már feltűnt előttünk. Rábámultam, aztán a fiúra. Vajon működni fog? Vajon visszarepít minket oda, ahonnan érkeztünk? A rengés reméltem, hogy nem tesz kárt benne. Mintha az egész világ hullámzott és imbolygott volna körülöttünk. Önkéntelenül is az egyetlen kézenfekvő dologba kapaszkodtam - ami történetesen Javier keze volt.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Liam G. Avery - 2019. 03. 16. - 21:16:50
zene: I Let Myself Go   (https://www.youtube.com/watch?v=OETR3Nd2bFI)

(https://i.pinimg.com/564x/2c/87/1d/2c871dd49a72b031bb9977f0908319ec.jpg)
vörös, mint a vér

'Jól tudtam, hogy ha megcsókolom akkor örökre hozzá kötöm magam.
Így hát megálltam. Megálltam és..és vártam. Vártam még egy hosszú pillanatig.
Aztán nem ellenkeztem tovább.'





..túlságosan is a földön jársz! Merj repülni, Liam, lásd meg a szép dolgokat!
Túlságosan a földön járnék? Ezt még soha senki nem mondta nekem. Aki ismer rend szerint gyakorlatiasnak tart de egyben álmodozónak is. Olyan típus vagyok, aki talán naiv, mert az emberről a legjobbat feltételezi. Ez persze nem feltétlen hiba. Emiatt vagyok abszolút nyitott személyiség, emiatt értem meg hamar a pácienseim, de evidensen fordítva már nem teljesen igaz. Ritkán adom önmagam és kevesen ismernek a kedves, derűs felszínen kívül, amit a külvilág felé mutatok. Az hogy pont Emily kéri, legyek még irracionálisabb furcsa. Furcsa, mert azt hittem kettőnk közül én vagyok a nagyobbat álmodó, a többet akaró. Most meg rá kell döbbenjek, ez mégsincs így. És hogy a lány hiába ismerem, csak akad neki is rejtett oldala. Egy érzékeny oldala, amit talán még senki sem ismer igazán.
- Lehet, hogy dilis vagyok, de azt is pontosan tudom, hogy így is szeretsz. Mindenesetre, szerintem tényleg fontoljuk meg, hogy ideköltözzünk. Mikor érezted magad utoljára ilyen jól?
Nem tudom mi hat meg jobban. A szavai vagy az ölelése. Netán mindkettő. De való igaz, egy kósza gondolatig megfordul a fejemben, igaza lehet. Rég nem volt ennyire jó a hangulat köztünk, pláne alkohol behatása nélkül. Mondjuk sejtem, hogy ez részben - jó részben - a kert behatása. És ezzel nem is lenne semmi baj... ugyanakkor mégis zavar hogy az így kimondott szavak és érzelmek, noha talán valósak mégis szelíden torzítottak. Nem az én esetemben, hanem talán Emilyében.
- Azért hiányozna az egyetem...
Nem nekem, hanem neki. Igaz még csak most kóstolt bele, de elég volt ennyi idő is hogy rájöjjön mennyivel jobb hely mint a Roxfort.
- Akkor kezdhetsz rettegni, Avery, mert nincs az a varázslat, ami többé el tud tőled választani.
- Szerinted ezt akarom?
A kérdés gondolkodás nélkül tolul ajkaimra. Szelíden közelebb húzódok, mélyen Emilykék szemeibe nézek. A tekintetemből tökéletesen kiolvashatja, hogy sose akarnék ilyet. Sose akartam. Kettőnk közül ő volt az, aki nem akarta a házasságot. Na jó, való igaz én sem repestem az örömtől kezdetben, de részben beletörődtem, részben pedig már akkor tudtam... Emily különleges.
Az idillt és az újabb lágy csókot megzavarja a hangzavar, így nem történhet meg. Pillantásom az emberekre siklik és inkább szelíden elindulok a lánnyal együtt a kijárat felé. Ez sem megy éppen könnyen, mert a rózsák ragaszkodó természetűnek tűnnek... jópár a lábamra fonódva akarna marasztalásra bírni. Evidensen nem hagyom ezt s ha tehetem a lánynak is segítek.
Szerinted mi lehet ez? Ez a varázslat része, vagy tényleg veszélyben vagyunk?
- Bár tudnám! Úgy tűnik kezd elfajulni a dolog...
Elég elpillantanom az egyik irányba, ahol széles hasadék húzódik meg ahonnan fehéres füst tör elő. Egyre kevésbé tetszik ez nekem...
- Liam, a rózsa, a rózsád... Nézd! – A te neved áll rajta. Hogy történt...?
- Öööö... - zavartan pillantok le. A rózsa, amit Emily a hajtókámra tűzött időközben átalakult mindezt ráadásul úgy, hogy fel sem tűnt.
- Passz, de ezt majd később megfejtjük. Ki kellene jutni innen... Mondjuk arra? Talán akad erre egy átjáró!
Igazából csak remélem hogy valóban találunk és eljutunk a szoborig. Mert ha nem a rémálommá alakuló kertben ragadunk Emily kérésére, ami nem lesz épp felettébb boldogító, úgy hiszem.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Giacomo B. Santeria - 2019. 03. 17. - 16:17:31
Törékeny szív
(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/326e2537a66fd2cd953cf99c6.jpg)
to Mr. Hayes
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/754Untitled_1.jpg)




Szerencsére a kondimmal nem volt gondom sosem, így viszonylag könnyen elvezettem Coopert a szoborig, ám egyszer csak a semmiből elénk termett egy méretes kődarab. Pont olyan szerencsétlenül mozdultam, hogy a kő felhasította a jobb alkaromat, amiből kiserkent a vér. - Na jól nézünk ki - morogtam a borostám alatt. Szerencsére nem tűnt vészesnek, rosszabbul is járhattam volna... A Keresetlen Komédiásoknál nem egy szerepem van, amiben rövid ujjú felsőben lépek színpadra, és a darab által indokolatlannak tűnő sérüléseim miatt jogosan dorgálnának meg a színháznál, de ezt a vágást egy pálcaintéssel be lehet majd gyógyítani.

Szegény Mr. Hayes sem úszta meg a váratlan 'találkozást', majdnem átesett ezen az izén, amiről csak később állapítottam meg, hogy egy Cupido alakját formázza. – Ez meg... Ez nem volt itt eddig… - értetlenkedett ő is. Szerencsére egyikünk sérülése sem volt annyira vészes, gyorsan leápolhattuk volna magunkat, hacsak nem pillantjuk meg a kiút lehetőségét abban a szoborban, amivel ide jöttünk. - Gyere, siessünk! - biztattam rabtársamat, akivel még mindig össze volt kötöve a kezünk, igaz, mintha kissé lazult volna az anyag...sőt, ahogy jobban elnéztem, egy kis szakadást véltem rajta felfedezni. - Ajjaj, remélem nem kapunk ki ezért - néztem bizonytalanul a mecénásra.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Emily M. Dean - 2019. 03. 17. - 21:26:24
(https://i.imgur.com/qYrF5f7.png)
♫ You've got stars in your eyes
So let's paint the sky



(https://www.youtube.com/watch?v=wTc3wtoRtOs)
Az életem hosszú évek óta abból áll, hogy keresek valamit. Próbálom megtalálni önmagamat, és azt, ami valóban boldoggá tesz. Sokszor tettem olyat, amire ma már nem igazán vagyok büszke. Néha elhittem, hogy révbe értem, de mindig kiderült, hogy tévedtem.

Amikor először szóba került a házasság Liam és köztem, valójában nem csak egy tinikori dac tört ki belőlem, hanem egyben meg is rémültem, hiszen annyira különböztünk: mindkettőnk élete más-más irányba haladt, amelyek aligha lettek volna képesek összefonódni. Talán az azóta eltelt időnek, talán a személyiségünk átalakulásának köszönhetően, de mára ezek az utak metszik egymást, több ponton is. Az egyik ilyen metszéspont az egyetem, aminek ugyan még csak most fedezem fel a szépségeit, de határozottan érzem, hogy az egyik legjobb dolog benne, hogy Liam is ott van. Éppen ezért nevetem el magam, amikor azt mondja, hogy hiányozna az egyetem.

- Nekem ugyan nem, de a te brilliáns elméd persze megérdemli a törődést, kár lenne, ha veszni hagynád a képességeidet azáltal, hogy nem jársz oda... – merengek - Amúgy pedig, nekem nincs mi hiányozzon, hiszen te is itt lennél, és hidd el nekem, az a legjobb része az egésznek.

Szerinted ezt akarom?
Szívem hirtelen dobban meg a viszontválaszára, és valamilyen földöntúli erő kerít hatalmába, ahogy még közelebb lép. Talán ezt kerestem volna annyi ideje? A biztonságot, a törődést, a feltétel nélküliséget. Mert igen, akárhogy is volt, Liam sosem mondott le rólam igazán.

- Remélem, hogy nem. – felelem kurtán, de ez a beszélgetés ezzel le is zárul, hiszen egy kisebb/nagyobb apokalipszis szele csap meg minket. A morgás lassan állandósul, és ezúttal Liam sem tud megnyugtatni. Arcomon ugyanakkor inkább aggodalom jelenik meg, mint félelem, pedig ahogy a kijárat felé futunk, gyomrom görcsbe szorul az idegességtől.

Gyorsan döntünk az irányról, és én szó nélkül követem is, legalábbis amennyire bírom.

- Liam, várj! – ordítom, ahogy lábamat elkapja egy rózsaág, ami szép lassan, kígyószerűen tekeredik rá a végtagomra. Hirtelen rántom elő a pálcámat, és egy intéssel leszakítom magamról az indát, de máris jön a következő. – Asszem, ha ezt túléljük, kérni fogom a panaszkönyvet. – jegyzem meg az orrom alatt morogva viccesen-bosszankodva, miközben sorra pusztítom el a rózsákat. Ismét gyorsítani próbálok, ahogy megpillantom az átjárót, mivel az eddigi sebességgel biztos, hogy a föld alá fogok kerülni, magammal rántva Liamet is, amit nem hagyhatok.

Ahogy a többieket követve egyre közelebb érünk a zsupszkulcshoz, egyre inkább érzem zavarónak az összekötözött kezeket, mint romantikusnak. Agyam mintha kezdene kitisztulni, világosabban látok, mint eddig, és bizony zavarban is érzem magam a korábbi mondataim miatt. Hiába éreztem biztosnak pár perccel ezelőtt is, hogy a Liammel való kapcsolatom a legjobb dolog, ami velem történt, most valami megváltozott... sajgóan, fájóan. Elmúlt az az őrültség, ami olyan dolgokat mondatott ki velem, amiket soha nem mertem volna megosztani vele.

Miközben nagy csatát vívok a tövisekkel és mellette próbálok lépést tartani Liammel, végig ezen agyalok. Ahogy megpillantom az ösvény végén a szobrot, ami ide repített minket, egy pillanatra fellélegzem, és ki is tör belőlem a gondolat, mert nem akarom magamban tartani. Így még mindig megtartjuk magunknak a lehetőséget arra, hogy a történteket és az elhangzott szavakat a kertben hagyjuk.

- Liam... Komolyan mondtam. Mindent. – nyögöm ki futás közben, ezúttal a tőlem megszokott komolysággal, a tőlem megszokott hangon. Semmi rózsaszín köd, semmi varázslat, csak a valódi én, és bár nem várok reakciót - pláne nem jelen körülmények között-, akarom, hogy tudja, mit érzek. Elvégre ki tudja, hogy kijutunk-e élve ebből a kertből...


Cím: Vénusz Kertje
Írta: Willow Fawcett - 2019. 03. 17. - 21:56:00
(https://i.pinimg.com/564x/9a/e9/39/9ae93999c840eda897ffaa784a2f9cf2.jpg?b=t)

Szenvedélyes ritmusok
Ms. Shirley White


Nem tetszik ez a morajlás. Nem tetszik, hogy bele lettem rángatva, és most nem tudom ki tudok-e jutni innen. És ha ez nem lenne elég, akkor másért is felelnem kell. Mert megígértem, és nem fogom megszegni az ígéretem. Ms. White akárhogyan is, de hatással van rám, és látszólag nem tudna kijutni innen a saját erejéből. Szóval muszáj lesz kivezetnem, de akkor vissza is térek a gondolatom elejére innen. Nem én akartam itt lenni, és mivel nem tudom hol is vagyok pontosan, ki tudja, hogy mi fog történni a rengéseknek köszönhetően.
Egyelőre nem láttam más lehetőséget, mint eljutni ahhoz a helyhez, ahol megérkeztünk a parkba. Ez persze nem jelenti azt, hogy ott is fogunk tudni kijutni, de az biztos, hogy jelenleg nincs jobb ötletem, hogy kéne kezdenem a keresést.
- A fenébe – morgok, mikor Shirley végre a karjaimba kerül.
Bár, volt rá esély, nem gondoltam, hogy ténylegesen el is szakad az a szalag. Eszembe jut a kis rózsaszín emberke figyelmeztetése, hogy nem szabad elszakadnia, mert utána baj lesz. Nem akarom megtudni mi az a baj, meg egymástól elszakadás, és pont most, mikor ki kéne jutnunk innen.
- Ms. White, figyeljen rám! – Valahogy fel kellett ébresztenem, tudnia kellett róla, hogy mi történt, különben a semmiből előkerülő gyökereknek köszönhetően még akár el is veszíthetjük egymást. – Ms. White, ébredjen!
Amennyire tudom, kerülgetem ezeket a fekete rózsákat növesztő indákat és repedéseket, de ahogy arra számítani lehetett, nem tart sokáig. Az egyik inda mintha kiszámolta volna hova fogok lépni és sikeresen elkapta az egyik bokámat. Ennek következtében és a lendületnek hála, ami még hajtott előre, dőlni kezdtem. Csak egy dolgot tudtam hirtelen tenni, feldobtam amennyire tudtam Ms. White-ot a levegőbe, majd kirántottam a pálcámat a helyéről, és a lány felé fordítom. Nem akarok mást, mint hogy puhára essen, ezért kicsit le is lassítom az esését, majd egy hatalmas párnát odatéve alá sikeresen megakadályozom, hogy megüsse magát.
Visszafordulok a bokám felé, miközben szitkozódok egy sort. Le kell szednem magamról a növényt, mielőtt még összeomlik ez a hely. Mert nem kétséges a számomra, hogy hamarosan be fog omlani és eltűnik a fenébe velünk együtt.
- Ms. White, ébredjen!  – kiáltok neki, talán a hangom felébreszti kicsit. – Meneküljön a szoborhoz, ahol bejöttünk! Shirley!
Sikerül lehámoznom magamról az egyik ágat, de addigra egy másik csavarodik a másik bokámra. Olyan ez, mintha egy végtelen filmet néznék újra és újra. Így hát nem próbálom meg finoman megoldani a helyzetet. Pálcámat a lábam felé fordítom, és olyan közel hozzá, amennyire merem kisebb robbanásokat idézek elő, hogy elvágjak mindenféle kapcsolatot a rózsákkal. Kicsit sántikálva indulok meg újra a párom felé, ha még ott van, és nem indult el a bejárat felé. Ha nincs, akkor megyek én is egyenesen oda.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Javier Jurandir - 2019. 03. 18. - 00:50:13
R Ó Z S A T Ö V I S E K

(https://i-h2.pinimg.com/564x/96/ba/99/96ba99959035999b6b5c64b0b20c601a.jpg?b=t)

 M I R A

külalak  (https://i-h2.pinimg.com/564x/8c/e4/57/8ce457c92cb2b3289a6e8f8dda713833.jpg?b=t)

Szórakozottan forgatta ujjai között azt a sárga vandlándzsás útifüvet, amit képzeletemben, hányszor, de hányszor miszlikre szaggattam, nem tudnám megmondani, de igazából nem is kérdezte senki. Mirabella jól el volt nélkülem is, míg fel nem fedezte, hogy a szalagunk elszakadt és a többit már tudjátok, mindent elkövetett annak érdekében, hogy csak az ásó, nagyharang és egyéb extrák válasszanak el bennünket.
Ahogy pedig a hajába tűzte a tojássárgájára hasonlító agresszív növényzetet, tudatosodott bennem, hogy az ellenség, bizony egy oldalra tömörült, egyesítette táborait és semmi, de semmi esélyem ily masszív haderőkkel szemben. Szóval kapituláltam.
Megadtam magam  a Valentin-napi förmedvény romantikus hullámainak. Többet nem próbáltam meg kitagadni magamból azokat a negatív érzéseket, melyek egyre csak felerősödtek ahogy közelebb kerültem a lány kusza vonalaihoz. Habár erősen verejtékeztem és minden tagom jajveszékelni próbált Mirabella puszta érintésétől is, valami mégis arra bíztatott, (gondolom én Vénusz kertje, de ki tudja) hogy ujjaimat szorosan fűzve ujjaiba pecsételjem barátságunk jegyeit a kert csendjébe.
Meggondolatlan volt, elhamarkodott. Tudom. De  ott a végzetünk felé vezető úton, úgy éreztem, ez a szükségünk szobájának egy fontos fundamentuma. És milyen igazam lett. Még arra is rá tudok érezni, hogy mikor kell romantikusra venni (a figurát, vagy  csak magam) , ugyanis ujjaink között hamarosan megjelent egy dermesztően hideg érzet, ami elhozta menekülésünk zálogát. Imádtam magam és az a vigyor, ami szétterült az arcomon, azt hiszem, legendásra sikeredett. Persze mindaddig, ameddig Mirácska meg nem szólalt.
- Ez mi? – kérdezte.
- Hát mi lenne? Kulcs a szívemhez, vagy a szívedhez, vagy az ő szívükhöz, nekem mindegy, de fény az alagút végén, szóval … -  elhallgattam.
- Futás! Már nem kell sok, és megszabadulhatsz tőlem – biztatgatott. Tetszett, ahogy élcelődik. Igaz, még mindig küzdöttem a véremmel és a különféle érzetekkel, amiket a puszta jelenléte okozott.
 - Igazán? – kicsit erősebben karoltam bele, hogyha netalán elfelejtené ki itt a főnök, hát eszébe jusson, nem véletlenül kötötte magát hozzám. Mélyet szippantottam illatából, leheletem szelíden súrolta kósza tincseit és gyengéden simítottam végig arca bársonypuhaságú felületén.
- Nem is tűnsz olyan rémisztőnek – jegyeztem meg, ahogy tekintetünk összeért, de csak pár perc erejéig.
 - Ajjaj – fél kézzel Mirát magam mellett tartva, küszködve mindennel, ami csak létezik, próbáltam felkaparni magunkat a földről. Hogy mennyire sikerült? Majd elválik, mindenesetre a szobor, az már a látóterünkben volt, annyira a közel.  A kert meg, mint mindig, rakoncátlakodott, akár egy kisgyerek.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Csámpás - 2019. 03. 18. - 09:08:57
VÉNUSZ KERTJE

(https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)  (https://i.imgur.com/gLZftya.jpg?1)

Rózsatövisek

Mirabella és Javier egymás kezét szorongatva, próbálva ellenállni a talaj végtelennek ható rengésének, nagy nehezen eljutottak a szoborig. Legnagyobb meglepetésükre ott már egy kisebb tömeg fogadta őket. Nagy nehezen, egy-két pánikba esett társukat félrelökve rátenyereltek a szoborra, még mindig nem eresztve egymást egy pillanatra sem.

Szerelmesek labirintusa

Miss Everfen és  Mr. Wenlock tovább haladva a fehér ködféleség mellett, kerestek kiutat a kertből. Hamarosan el is értek egy olyan szakaszra, ahol jóval kisebb volt már az a repedés földben s nem is tört fel olyan sűrűn gomolygó füst. Ott könnyen átugorhatták azt. Éppen csak egy kicsit csúszott meg Mr. Wenlock lába, mikor elrugaszkodott a földtől. Így mindketten hasra vágódva, de sikeresen érkeztek meg a túloldalra. Szinte azonnal felpattantak, észre sem véve, hogy a karjaikat egymáshoz láncoló szalag egyszerűen elszakadt. Csak rohantak és rohantak, hogy tenyerüket a szobor hideg kövére fektessék.

Vörös, mint a vér

Miss Dean és Mr. Avery futva haladtak végig a kerten. Tekintetük előtt hamarosan felbukkant a tömeg által körbezárt, szenvedélyes szobor. Az ifjú varázsló azonnal intézkedve megpróbált utatnyitni maguknak az emberek sokaságába, ám ehhez sikerült alaposan meglöknie egy nagydarab fickót. Az morogva taszított viszonzás képpen egyet Mr. Averyn, aki ennek köszönhetően a szobornak esett, alaposan megütve oldalát. Nyöszörögve fektette vissza tenyerét a szoborra, közelebb vonva magához Emilyt is.

Szenvedélyes ritmusok

A még mindig bágyadt Miss White aligha tért magához igazán Fawcett professzor szavaira. Így miután varázslónk leküzdötte magáról a rózsákat, megint felkapva a lányt, kezdett el rohanni. Hallhatta, ahogy repedezik mögötte a talaj, szédülni kezdett a talaj megállás nélküli mozgásától. Mégis, mind ezek ellenére – bár kissé kimerülten, lihegve –, de sikerült eljutniuk a szoborig. Ott aztán Mr. Fawcett letette a lányt, szorosan magához ölelte, majd tenyerét – átnyúlva két ember között – a szoborra helyezte.

Édes, mint a méz

Mr. Forest bőre hamarosan megnyugodott Mr. O’Mara varázslatának köszönhetően. Talán ezért is tudott olyan könnyen megindulni a szobor irányába, maga után húzva partnerét. Nathaniel, nem is gondolkodva taszított félre jó pár embert, hogy megragadva Elliot csuklóját, a tenyerét odahúzza a szoborhoz. Tolvajunk talán már érezte is az abból áradó remegést, mintha csak indulásra készülne, vissza Roxmortsba.

Törékeny szív

Mr. Hayes és Mr. Santeria apróbb balesetüknek köszönhetően lassan, remegő tagokkal haladtak a zsupszkulcs felé. A kisnövésű varázsló sántikálva próbálta tartani a tempót a fiatal színésszel, de hiába. A szalag a repedés mentén tovább szakadt, így éppen a szobor előtt két lépéssel elváltak egymástól. A kertben, mintha még inkább felerősödött volna a morajlás. Giacomonak nem volt így más választása, mint utat törve magának, rátenyerelni a szoborra, majd megragadni Cooper Hayes kezét.

***

A szobor remegve, rázkódva jelezte: hamarosan itt az indulás ideje. Mindenki tolongva és lökdösődve próbált meg fogást találni rajta, míg nem az egy rántással szabadított meg őket a kert fogságából. Alig néhány perccel később a romantikus sereg ismét Roxmortsban találhatta magát, az andalító aromákat árasztó Madame Puddifoot Kávézója előtt. Az ajtóban ott állt a rózsaszínbe bugyolált varázsló, aki tapsolva köszöntötte a visszatérőket, szinte észre sem véve azok ziláltságát. Két boszorkány sétált hatalmas tálcákkal a tömeg felé, hogy rózsaszínben pompázó forrócsokival kínálja őket. Persze minden lépésnél azt bizonygatták: „Ebben egy csepp szerelmi bájital sincs!”
Volt aki gyorsan, volt aki lassabban, de összeszedte magát. Egyre többen távoztak; sokan a párjukkal, mások azonban – akik részéről a randevú minden volt, csak éppen pozitív nem – magányosan léptek el a kávézótól és indultak meg otthonaik felé.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

 


Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A zárókat március 24-ig posztolhatjátok!
Ezek fejenként 15-15 pontot érnek.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Merel Everfen - 2019. 03. 19. - 13:20:59
-Nemmondod...- morgok csak magamban, ahogy szembetalálkozunk a meghasadt földből előtörő gőzfallal. Köszönjük, Kézenfekvő Kapitány, elrepülhetsz. Viszont jobb ötletem nekem sincs most, mint a hasadást követni, és ha véget nem ér a sövényfalig teljesen, hogy csak kikerüljük, a csúcsa fölött ugorjunk át, ahol még nem távolodott el annyira a két part, esetleg látszik is a fehér ködön keresztül a túlsó vonala, mert ahol megtorpannunk kellett, ott semennyire. Lehet ott is csak harminc centi, és simán átlépem még az én lábammal is, vagy lehet két méter, amit így valakihez hozzákötve nekifutásból se hiszem, hogy megugrok.
-Ja!- vágom rá röviden, hogy ne is vesztegessünk vele időt. -Itt!
Egy pillanatra megláttam a túlpartot, talán van, ahol közelebb is van, de át tudunk ugrani itt is. Hátralépek párat, hogy Wenlock is észrevegye, biccentek neki, hogy induljunk, két hosszú, szapora lépés, és ugrok is, mellettem Wenlock-al.
Valamit elszámolhattunk, vagy egyáltalán csak annyi, hogy ehhez mindkettőnknek akadály az összekötés, de elvágódunk, gyorsan átfogok Wenlock csuklójára, megtartani, felhúzni, a szakadékba azért ne essen bele. A szalag megcsavarodik a mozdulattal, érzem csak egy pillanatra belefeszülni a bőrömbe, de tovább nem tart, meg nem is azzal foglalkozok, felpattanok lesprintelni a szoborig maradó távot, mégegy szakadék nem nyílhat elénk. Szokás szerint, ha Wenlock nem jön magától, majd vontatom.
Diadalmasan, igazából vigyorogva csapok a szoborra, el kell ismerjem, hogy ez azért élénkítő volt, a maga módján a legélvezetesebb része a giccskertnek. De azért nem sajnálom, hogy magunk mögött hagyhatjuk.

-Ez asszem a tiéd- lendítem át Wenlock fején a fekete láncot, aztán mielőtt felocsúdhatna, annál fogva le is húzom az arcom szintjére. Ragadozó vigyorral fúrom a tekintetem a szemébe, kap így pár pillanatot, amit megragadhat, igazából most nem is bánnám, ha lenne elég töke hozzá. Játék, igen, de feldobott az adrenalin, na.
Persze ha elmulasztja a lehetőségét, az az ő baja. Én azon is el tudok szórakozni.
-Köszönjük- veszek el egy bögre forrócsokit a legbájosabb mosolyommal a boszorkánytól - aki gyanúsan sűrűn emlegeti egyébként, hogy nincs ez semmivel megspékelve, de a várható botrány okán elhiszem neki ezúttal, hogy tényleg nincs benne semmi komolyabb, a többivel meg elbírok majd - aki persze nem tudja, milyen "randink" volt illetve nem volt odabent, meg sok engesztelendő vendéghez kell még továbbmennie, így siettében elhiszi a dátum nyálasan romantikus varázsát. Ó ha tudná, kortyolgatok a forrócsokiba.
-Kérsz?- emelem meg Wenlock felé is ugyanazt a bögrét, kihívóan átvigyorogva fölötte. És pimaszul figyelem az eredményt.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Liam G. Avery - 2019. 03. 19. - 19:34:28
zene: I Let Myself Go   (https://www.youtube.com/watch?v=OETR3Nd2bFI)

(https://i.pinimg.com/564x/2c/87/1d/2c871dd49a72b031bb9977f0908319ec.jpg)
vörös, mint a vér

'Jól tudtam, hogy ha megcsókolom akkor örökre hozzá kötöm magam.
Így hát megálltam. Megálltam és..és vártam. Vártam még egy hosszú pillanatig.
Aztán nem ellenkeztem tovább.'





Talán valóban nem csak neki hiányozna az egyetem, hanem nekem is. Azért valahol akaratlan is megszerettem. Valahol tele van kihívással, újdonsággal és persze számtalan lehetőséggel. Ugyanakkor egyben bosszantó és unalmas is tud lenni. Talán Emily még erre nem jött rá, vagy őt közel sem zavarja még, de majd idővel rájön...
Lehet neki van igaza. Lehet a kertbe kellene maradnunk... csakhogy egy ilyen egyre inkább elfajuló kertbe nem igazán érdemes.
A bokrok maguktól kelnek életre, magukról akadályoznak miket és Emily hősiesen küzd de azért én is rásegítek a pálcámmal. Nos igen, muszáj mert nincs ínyemre a maradás ténye.
– Asszem, ha ezt túléljük, kérni fogom a panaszkönyvet.
Felnevetek és ebbe öröm mellé a meglepettség is társul. Hát én sem épp ilyen romantikus randira számítottam. Valamiért inkább kincskeresésnek éltem volna ezt meg, de még ennek ellenére sem volt rossz. Sőt. Kifejezetten érdekesen alakult köszönhetően Dean hiperérzékenységének a szerelmi bájitalokra és láthatatlan pillangóinak.
A végén már félig futva vágok utat magunknak. El akarok tűnni innen, mert jobbnak látom kiérni. Ott már tisztább fejjel, nyugodtabb körülmények közt kevesebb ember gyűrűjében jobban meg tudjuk vitatni mindazt, ami bent történt.
Csakhogy az út a szoborhoz nem igazán sima. Mire észbe kapok az egyik rosszképű fickó erőteljesen meglök, pedig csak a vállam ért hozzá. A nem várt lendülettől épp csak talpon tudok maradni és a szobornak esek féloldalasan. Az jó erősen bele is áll az oldalamba.
- Uhhh....
Nem élhetetlenül fájdalmas sérülés, de mégis csak erős jobbos volt. Mire reagálhatnék és elhordhatnám a fickót mindennek, ami nem szent már tenyerét a szoborra fekteti s eltűnik Roxmorts utcái.
- Szemétláda..
Morgom magam elé de már nem is törődöm vele. Jobban izgat, hogy a lány mit élt át ebből. Remélem nem esett ő is a szobornak a nagyját én fogtam fel, sajog is miatta az oldalam. Tekintetem megtalálja az övét, ujjaim szelíden szorítanak rá az övére.
- Liam... Komolyan mondtam. Mindent.
Elmosolyodom a szavaira a szokásos féloldalas vigyorommal.
- Az jó, mert én is.
Bólintok, miközben a tenyerem a szoborra teszem. Ezután Emily felé hajolok és úgy súgom el halkan a vallomást. Azt a igazi vallomást, amit sosem mondtam még neki.
- Szeretlek.
Alighogy kimondom, a köldökömnél érzem a csiklandó érzést. Felkap és megránt, ahogy a zsupszkulcs működésbe lendül. Két pillanat múlva azonban már újra varázslók arcát látom magam előtt. Az egyik boszorkány lelkesen kínálgat valami féle édes italt. Kell egy perc mire azonosítom a csokit. Boldog mosollyal arcomon veszek el két csészét és az egyiket Emily kezébe nyomom.
- Tessék. Jót fog tenni.
Kacsintok rá és az első korty után megnyugodott sóhajjal szakad fel belőlem mindaz a feszültség, amit a kert utolsó tíz perce okozott.
Hogy omolhatott ilyen gyorsan össze egy jól megkreált bűbáj? Fel nem foghatom...


Cím: Vénusz Kertje
Írta: Willow Fawcett - 2019. 03. 19. - 20:37:35
(https://i.pinimg.com/564x/9a/e9/39/9ae93999c840eda897ffaa784a2f9cf2.jpg?b=t)

Szenvedélyes ritmusok
Ms. Shirley White


Pár perc alatt bizonyossá vált számomra, hogy Shirleyt el kell juttatnom az orvoshoz. Nem számít hova, de mennie kellett. Teljesen sápadt, mint aki a halálán van. Le se tudná tagadni, hogy minden rendben van. Pont ezért gyorsan felkapom a párnáról, amit odavarázsoltam, és indulok is a bejárat felé. Minél előbb oda kell érni, különben lekéshetem a kijutást, és amilyen állapotban van a világ ki tudja mi történne velünk, ha benn ragadnánk. Látszólag az egész összeomlik, mintha egy földrengést kéne kiállnia.
Az egyensúlyom is nehezen találom, de azért igyekszem lavírozni, még akkor is, ha időnként meg kell állnom, mert nem akarom kockáztatni, hogy megint elessek. Abban a pillanatban a bokámra tekeredne néhány inda megint, és lehet ezúttal nem sikerülne időben kiszabadulnom.
- Shirley, kérem, lábra tud állni?
Sikeresen elérjük a szobrot, majd a derekánál erősen tartva, megfogom a kezét. Neki is meg kell érintenie ahhoz, hogy biztos kijusson innen. Rámosolygok, erőt próbálok adni neki a folytatáshoz, hisz nem lesz könnyű a hoppanálás ilyen állapotban. Még szorosabban magamhoz ölelem, nem akarom, hogy elvesszen az utazás közben.
Aminek ezúttal rám nézve is komoly hatása volt. Elfáradtam, elszakadtak a ruháim, talán karcolást is szereztem a bokám körül, de jelenleg nem ez foglalkoztatott. Amint földet ér a lábam Roxmortsban, elég látványosan sóhajtok fel. El bögre forrócsokit el is veszek a tálcáról, és Shirley kezébe nyomom.
- Ezt igya meg addig, amíg felérünk a Roxfort gyengélkedőjére. Szeretném, ha Madam Pomfrey megvizsgálná.
Természetesen, ha nem akar, akkor hazakísérem vagy pedig a Mungóba. Nem akarom, hogy valamilyen baja essen egészen addig, amíg biztonságba nem kerül, aztán egyedül indulok vissza az iskolába. Lehet nekem sem ártana megnézetnem magam a javasasszonnyal. Az viszont biztos, és erre már az irodámban jövök rá, mikor a zakóm zsebébe nyúlok és előveszem a nevemmel ellátott medált, hogy ez az emlék örök marad nekem, és az is, hogy bár most nem sikerült mindent megbeszélnünk, erre a kis kitérésre mindenképpen egy kávé mellett vissza kell térnünk egyszer. És ha lehet, akkor minél hamarabb.


Köszönöm a kalandot,
és a csodálatos társaságát, Ms. White.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Cooper Hayes - 2019. 03. 20. - 12:58:24
 
GIACOMO

t ö r é k e n y  s z í v

(https://i.pinimg.com/564x/80/9f/90/809f90bc61100bb06f8feba641ddba5c.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/4f/0d/d0/4f0dd00ca44a8ca0582b1b605e8f5182.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/32/d6/8f/32d68ff6639dc5f82314279f2981f5b4.jpg)

Together in all these memories
I see your smile.
All the memories I hold dear.
Darling, you know I will love you
'Til the end of time.

Legalább százszor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is nem maradtam inkább otthon? Az én születésnapjaim már pár éve nem számítottak ünnepnapnak. Egyszerű, szürke napok voltak, amikor mások szívforma lufikkal, bájitalos süteményekkel lepték meg egymást. Én pedig csak ültem a kopott, poros kerevetem, Sophie kedvenc dalait hallgatva annyi bort és whiskyt elfogyasztva, hogy azt alapossan kiüssön végül s még azt is elfelejtsem ki vagyok. Nem akartam emlékezni a történtekre, nem akartam hallani újra és újra a sikolyukat, a saját zokogásom és könyörgésem szavait csendülni a fülemben.
Egy valamire persze jó volt a kert. Még, ha mágia révén is, de megmutatta, hogy a szívem még képes érzéseket táplálni. Képes vagyok vonzalmat érezni valaki iránt. Ilyen különös melegséget már régen tapasztaltam, holott egy férfi társaságában voltam. Nincs nekem bajom az ilyesmivel, hiszen még alakulhat bárhogyan a jövő… de azt aligha hiszem, hogy éppen egy ilyen fiatal, jóra való fiúval kéne kezdenem. Nem kéne még egy életet tönkre tennem. Elég volt, hogy Sophie-t és a fiamat magammal rántottam a fertőbe és végül ők szenvedték el azt, amit én érdemeltem volna. Mondjon bárki bármit, jöhet még egy varázsló vagy boszorkány, aki háborút szíthat… jobb volt az óvatosság.
Éreztem, ahogy az esés után kissé meglazul a minket szorongató szalag. Tekintetem azonnal a sérült anyagra tévedt.
– Inkább ne várjuk meg, míg kiderül  – mondtam. Éreztem, ahogy a morajlás és a földrengés egyre erősebben veszi át a hatalmat a kerten. A belsőszerveim szinte egyszerre rezdültek azok ritmusával és bár nagyon fájtak a horzsolások, a zúzódások, ettől olyan erős hányingerem támadt, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem róluk.
Nem tudtam persze olyan gyorsan rohanni, mint Giacomo. Sokkal hosszabb lábai voltak, mint nekem, na meg edzettségben is bőven beelőzött engem. A már amúgy is rémes állapotban lévő szalag maradék tartása is engedett. Elváltunk egymástól, így ő már jóval előttem a szobornál volt. Ha nem ragadja meg a csuklómat, bizonyára lemaradok a szoborról, ugyanis még mindig három lépésre voltam. Ahogy a tenyerem találkozott a kővel, már éreztem is a rántást… nem volt idő megköszönni. Csak hagytam, hogy magával ragadjon a szédelgés, majd egy pillanattal később már az édes illatok ölelésében megérkezzünk Roxmortsba.
Egyelőre még Giacomo közelében maradtam. Erőtlenül emeltem le egy rózsaszín forrócsokit a tálcáról, amit felém nyújtottak. Bele sem gondoltam, milyen nevetségesen festhetek talpig feketében, egy ilyen pohárkával az ujjaim között.
– Sajnálom, hogy elrontottam a Valentin-napodat. Biztosan jobban örültél volna egy csinos lánynak…  – Mentegetőztem. – Tudtam én, hogy ma ki sem kellett volna mozdulnom otthonról. Főleg nem egyedül.  
Kicsit zavartan nevettem fel. Hát igen, ha testőrökkel vagyok, biztosan nem keverem ilyen szánalmas helyzetbe magam. A kert egyértelműen hatással volt ránk és ez lehet, hogy a fiúnak kicsit kellemetlen volt, így meg persze majd nem akar velem dolgozni. Megértettem volna a dolgot.
– Nos, nem tartalak fel tovább, azt hiszem. Remélem a napod további része kellemesen fog telni. – Biccentettem s csak akkor indultam el, ha nem akart hozzám szólni többet.

Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Giacomo B. Santeria - 2019. 03. 21. - 10:01:14
Törékeny szív
(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/326e2537a66fd2cd953cf99c6.jpg)
to Mr. Hayes
outfit  (http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/754Untitled_1.jpg)



A csuklónkat összekötő szalag egyre baljóslóbban festett... akarom mondani feslett, és ez láthatóan Coopert is aggasztotta.
- Inkább ne várjuk meg, míg kiderül – mondta bajtársam. A földrengéstől szinte azt sem tudtam, hogy merre van arccal előre, a folyamatos rángástól megfájdult a fejem is.  Ennek ellenére igyekeztem tartani a tempót és magam után húzni Hayest, amennyire csak tudtam. Becsületére legyen mondva, egész szépen tartotta a tempót. - Na, mindjárt ott vagyunk! - biztattam, mikor már tényleg csak pár lépésnyire voltunk a szobortól. Ekkor adta meg magát végleg a szalag, de semmiképpen nem hagyhattam itt a mecénást, úgyhogy mikor rátenyereltem a kőre, azzal párjuzamosan megfogtam társam csuklóját is.

Gyorsan átrántott minket a kiindulási pontunkra a szobor, olyannyira, hogy fel sem tudtam készülni az érkezésre. Azt szokták mondani, hogy a macskák a taplukra esnek, hát én nem voltam ilyen ügyes. Sikerült ráesnem a seggemre, amivel nem is lett volna baj, ha nem éppen egy kis tócsába esek bele... Csak remélni mertem, hogy amikor felálltam, nem vették észre a körülöttem ácsorgók a gyanús, barna foltot a nadrágomon. Egy pálcaintéssel gyorsan eltüntettem a kellemetlen foltot, majd Cooperhez fordultam. Ő is eléggé megviseltnek nézett ki. Hiába, ez a Valentin nap valószínűleg egy elátkozott dolog lehet a számára is. Nekem legalábbis mindenképpen az volt, mostanra bebizonyosodott. Volt egyszer egy lány, akivel rövid ideig jártunk, aztán amikor szakítottam vele, annyira kiakadt, amit nem tudtam mire vélni, hiszen két hét randizás után csak nem érdemeltem volna meg egy akkora ordas nagy pofont... Aztán amikor a bájos exem felvilágosított, hogy Valentin nap van, akkor kicsit azért elszégyelltem magam. Elfelejtkeztem a dátumokról, és ezzel megszegtem a szakítás aranyszabályát, miszerint sose szakíts a lány szülinapján, az évfordulótokon, karácsonykor, vagy Valentin napon.

Szerencsére a rossz emlékekből kirángatott egy boszorkány, aki puncsrózsaszín forrócsokival kínált minket.
- Egye fene... - morogtam a borostám alatt, majd két nagy kortyban meg is ittam az egészet és visszaraktam a tálcára az üres poharat, de ettől még azért nem igazán éreztem magam lekenyerezve.
– Sajnálom, hogy elrontottam a Valentin-napodat. Biztosan jobban örültél volna egy csinos lánynak… Tudtam én, hogy ma ki sem kellett volna mozdulnom otthonról. Főleg nem egyedül.
- Ugyan már, ne viccelj, öreg harcos! - engedtem meg eggyel közvetlenebb megszólítást magamnak. Elvégre ez után a kaland után már valóban bajtársakká váltunk.
– Nos, nem tartalak fel tovább, azt hiszem. Remélem a napod további része kellemesen fog telni.
- Hát, azt erősen kétlem. De nem miattad. Ez a Valentin nap egy elátkozott dolog... - puffogtam, aztán fejcsóválva nevettem egyet. - De a lehetőségekhez képest veled sokkal jobban telt így is, mintha egy hisztisebb nőszeméllyel éltem volna át ezeket a megpróbáltatásokat - veregettem meg a mecénás vállát. - Akkor azt hiszem, hamarosan találkozunk. Ha máshol nem, a színházban bizonyosan! Addig is, jobb ha mindketten kerüljük a romantikát, és pihend ki magad! - mosolyogtam, majd útnak indultam a szálláshelyem felé. Semmire nem vágytam most jobban ebben a pillanatban, mint egy kis magányra, és egy pohár jófajta lángnyelv whiskeyre.

Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 03. 22. - 18:19:20
ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/564x/05/5a/ea/055aea8cb50a138eac5fb371e6ddc061.jpg?b=t)

Nat
2000. február 14.

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/30/88/bf/3088bfa1ecaf426ca0a2ee7ed4234448.jpg?b=t)

A francba… a francba… a francba… – sziszegtem magamban, miután leengedtem a pálcámat. Még mindig éreztem az arcomon hevesen lüktető fájdalmat, amit egyértelműen a víz okozott, csak hát éppen sokkal erősebben, mint korábban. Olyan volt, mint valami maró sav, ami határozottan éget utat magának az ember bőrén át a húsa felé. Megérintve az arcom azonban mégsem tűnt ennyire drasztikusnak a helyzet. Talán csak bepirosodott a bőr és felületi sérülés volt csupán. Nem tudom.
– Én kibírom…  – válaszoltam Nathanielnek némileg rekedten. Még nem tértem magamhoz a történtek miatt. Csak az volt a fontos, hogy ő jól legyen, hogy én legyek a pajzs, ami megvédi ennek a világnak a szörnyűségeitől. Ez a kert is az utóbbi kategóriába tartozott. Úgy adták el, mint a legromantikusabb úti célt, mégis mintha magába akart volna omolni, elsüllyesztve minket is.
Éreztem, amint a pálcája finom, hűs levegővel árasztja el az arcomat és a testem égő pontjait. Olyan volt, mintha egy csodás, hideg vizű patakban merítkeztem meg, ami magamhoz térít a legkomorabb reggelen is. Ahogy lehunytam a szemem, szinte ott éreztem magam, egykori kalandjaim színhelyén, egy végtelennek tűnő erdőben. Az volt az én menedékem távol mindentől és mindenkitől.
A fájdalom maradt a varázs végével – még ha valamennyit csökkent is. Nem számított igazából. Semmi sem számított, mert mintha csak tovább romlott volna a helyzet. El kellett jutnunk a szoborig, hogy legalább megpróbáljunk kijutni a kertből… mert nekem ki kellett őt juttatnom onnan. Éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben lüktetett a mellkasomban. Minden porcikám azt kívánta, hogy védjem meg. Gyerünk, O’Mara, kifelé! – vezényelte a mindig dühös kis hang bennem. A testem megremegett, ahogy megéreztem a szalag táncát a csuklóm körül.
Addig hagytam, hogy Nat vonjon magával, de végül gyorsabb tempóra kapcsoltam. Nem lehetett az, hogy ő óvjon meg engem. Ez egyszerűen az én feladatom volt. Hagytam mégis, hogy félre lökjön néhány embert, hogy engem is oda tudjon húzni a szoborhoz. Mindig meglepett az ereje és a határozottsága, habár előttem alig-alig mutatta ki mindezt.
A szokásos rántás érkezett, majd az émelyítő, ocsmány édesség szag, ami állandóan áradt Madame Puddifoot Kávézójából – természetesen tömény bájitalos aroma kíséretében. Gyűlöltem, ahogy ez is rám talált. Még szédelegtem az álladóan remegő talaj és az utazás miatt, ez pedig csak tovább növelte a bágyadtságom. Akkor tértem magamhoz rendesen, mikor felénk nyújtották a tálcát, tele rózsaszín valamivel.
– Mi a franc ez? Instant-hányinger? – kérdeztem gúnyosan a boszorkától, majd úgy böktem oda a fejemmel a rózsaszín forrócsokira. – Majd jelzem, hogyha kérek folyékony egyszarvút, most tűnés.  – Mordultam rá.
Szerencsére annyira megijedt, vagy legalábbis felháborodott, hogy eltűnt magában mondogalódva. Engem aztán nem érdekelt, fogtam a szalagot és lefejtettem a csuklómról. Közben én magam is morogtam megállás nélkül, finoman jelezve, hogy életem legborzalmasabb programján vagyok éppen túl.
– Mostantól nem kérek romantikát. – Jelentettem ki, Nathanielre nézve, közben félre hajítva a szalagot. – Mehetünk végre?


KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Nathaniel Forest - 2019. 03. 23. - 08:58:26

ÉDES, MINT A MÉZ
(https://i.pinimg.com/originals/93/6a/a0/936aa020adadf42bf0cacaa6be166284.gif)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/4e/d4/12/4ed41276db2ce54101c8d68cd36e23e1.jpg)

Hát ez aztán egy roppantmód jól sikerült romantikus kis séta volt, kettesben a szerelmemmel a gyönyörű rózsák és finom illatú egyéb virágok között…
Ja, nem. És szívem szerint már most korholnám, azt a nulla eszű szervezőbrigádot, aki képes volt ezt az egészet ilyen módon lebonyolítani. Persze sejtem én, hogy a gyilkos kedvű szökőkút nem megrendelésre készült. Csak akkor legalább lett volna idebent valaki, aki kezelni tudja a problémát. Mert igen, akadt pár probléma. És lehet ezt a mágikus szeszélyre fogni, igen gondolom azzal is fogják kimagyarázni a dolgot… De akkor sem fogom megbocsájtani, senki ember fiának vagy lányának, hogy ha a víz marásának nyomai ott maradnak bőrünkön. Én mondjuk már alig-alig éreztem valamit, viszont nem áltattam magam azzal, hogy vagyok elég ügyes Elliot bőréről is eltűntetni minden fájdalmat. Mindenesetre megpróbáltam, és remélem tényleg segítettem is…

Kicsit hátrapillantottam, hátha látok valamit arcán, vállán, vagy hátha leolvasok valamit arckifejezéséből. De semmi. Mindig ugyanolyan elszánt, dacos, ahogy én neveztem. Miért nem vagyok képes jobban vigyázni rá? Futás közben is kissé megcirógatom szalaggal összekötött kezem ujjával. Mindig csak összetöröm. Még én is. Bár talán pont ez a sorsom… Az íráshoz értek, egy másik világhoz. Én csak ábrándozok a boldogságról, de el sosem érhetem teljes mértékig. Azt hiszem… Mert mindig elszúrok valamit. Ezt is elszúrtam már százszor és mégis… meddig kaphatok esélyt? Hát ha magammal szemben nem tudom megvédeni, legalább más, igen még akár egy kert elől is elrejtem.

Pont ugyanúgy nem akarom, hogy ő védjen engem, mint amennyire érzem ennek a fordítottját is. Viszont most, most én vagyok az erősebb. Ahogy húzom magammal a szobor felé, ami menekülésünk kulcsa.
Lépteim közben már egy pillanatra sem babonázott meg az a szépség, amivel a kert magába vonzza a szerelmeseket, s így a szerelmet is. Engem is letaglózott. Ugyanúgy éreztem a legmélyebb bensőmben azt a leküzdhetetlennek szánt érzést, amivel Elliot felé akartam nyúlni, hogy végül magamhoz húzva csak öleljem és öleljem. De nem. Rázom meg kissé a fejem, hogy az ármányos mágiából kissé felébredjek újra. Hisz menekülni kell. Menekülni. És ez a fontos.
Ismét Elliotra nézek, de immáron ott tükröződik szemeimben minden aggodalom, ami felváltotta a vágyat. – Szeretlek. – Suttogom annak ellenére, hogy már nem csak kettesben vagyunk. De nem érdekelnek mások. Ezt is bizonyítja az, hogy némileg otrombább módon lökök arrébb másokat is, hogy egy laza mozdulattal Elliot csuklóját megrántva, végre az ő kezét is a szoboréra tegyem. És már indulunk is. Remélhetőleg a biztonság felé…

Lehunyt szemmel várom, hogy a zsupszkulcs visszarepítsen minket Roxmortsba. Hozzá vagyok szokva ehhez az utazási módhoz, így most sem különösebben hat meg és zökkenőmentesre sikerül a földet érés. Hogy aztán az orromba toluló túlédes illatból azonnal rájöjjek, igen, oda érkeztünk, ahová kellett…
Agyamból azonnal eltűnt minden rózsasín köd. Tudtam még szembe kell néznem Elliot haragjával is, ami azonnal pont olyan kedvességgel nyilatkozott meg, amilyenre számítottam tőle. Nem mintha nekem kedvem lett volna az általa „instant hányinger”-nek titulált löttyhöz. Nem. Ez pont az a nap, amikor nekem is egy pohár lángnyelv esne jobban.
- Húzzunk inni egyet. – Mormogom, némileg átvéve Elliot stílusát és bár a szalag már nem kötötte össze csuklóinkat, mégis összekulcsolt ujjainknál fogva húztam Elliotot A három seprű felé. - Kiengesztellek. – Hátrafordultam egy morgós csókért, majd belöktem a kocsma ajtaját. Az ismerős piabűz azonnal helyre tett mindent. Elliot… Sóhajtottam. Mert ez már majdnem olyan volt, mint egy hazatérés.


KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Oliver Wenlock - 2019. 03. 24. - 08:42:25
(https://i.pinimg.com/564x/21/c0/4f/21c04f276eaa3fc76825f5fd7ccd6ae0.jpg)  (https://i.pinimg.com/564x/a8/f1/0b/a8f10b03fbde58483cdf4a2d2c95d860.jpg)  
szerelmesek labirintusa

to
merel





Hát érezhetően nincs jó kedvem. Szeretnék megszabadulni ettől a kerttől és a rémesre fordult randi minden mozzanatától. Részben rosszul esik a visszautasítás, dühít az egész és valahol tudom, én vagyok a hibás. Elrontottam, ezt is. Pye joggal röhöghetne ki, joggal cikizhetne, joggal pletykálhatna... csakhogy ez valószínűleg sosem fog kiderülni hisz nincs itt. Gondolom máshol andalog valami csajjal.
Merel cinikus megjegyzésére már nem is reagálok. Nem mondanám hogy kezdek immunins lenni rá, de már fel sem veszem a talán sértésnek szánt közbeszúrásait. Ha ilyen a szerelem, akkor kösz, nem kérek belőle. Az itt-re megtorpanok viszont. Felmérem a távot, aztán bólintok.
Valóban fölösleges lenne messzebb menni, mert nem sok esély van hogy belátható időn belül még jobban összeszűkül a hasadék. A táv nem vészesen nagy, egy könnyebb ugrás és a túlparton is lehetnénk. Figyelem fél szemmel a lányt, hátrébb sétálok vele, hisz kezünk még mindig összekötve és mikor futni kezd tartom a tempót. Talán az elrugaszkodásnál van gond... vagy csak hogy agyban nem vagyok igazán jelen... az ugrás sikerrel záródik, de persze az érkezésem nem túl tökéletes. Érzem, ahogy lábam pont a perem legszélét fogja meg, ahogy megcsúszik és ahogy éppenhogy nem esek el, mert részben a háztársamnak köszönhetően egy rántással és ösztönös előre bukással sikerül a túlpart biztonságos zónájába érnem.
A szívem vadul kalapál, de ennek most semmi köze a lányhoz, annál több a fehér ködbe való esélyes zuhanásnak.
- Kösz!
Közlöm hálásan de nem túl kedvesen. Mikor a nyaklánc felém repül át a nyakamon. Nem értem minek teszi fel, ronda is és törött is. Már majdnem megkérdezem, aztán a tekintete belém fojtja a szót. Most mintha valami megváltozott volna, bár magam sem tudom mégis mi. Zavarba jövök, mert fogalmam sincs mit kellene tennem vagy ő mit vár el. A kezemmel ösztönösen felé nyúlok, de csak egy hajtincsét fogom meg és simítom hátra majd el is engedem. Most tűnik csak fel, hogy a szalag nem köt már Merelhez. Nem lep meg hogy elszakadt, de gondolom ez nem jó. Mintha mondtak volna erről valamit az elején. Hát mindegy, ez van.
- Menjünk.
Indítványozom a dolgot, mert nem akarok sokkal több időt elszenvedni itt, mint amennyit feltétlen muszáj. Lehet hogy valakinek bejött ez, de én visszasírom azt a szar halloween-i bulit a szellemszálláson, komolyan! Nem fogom meg a lány kezét, mert tud ő magától is jönni és látványosan nincs szüksége soha semmilyen körülmények közt segítségre. Megérintem a szobrot a tömegben és mire kettőt pislogok, már újra a Roxfort húzódik meg a háttérben a főutcán pedig egy boszorkány osztogat valami gőzölgőt és forrót.
Nem veszek, a számban lévő keserűség ízét semmi sem nyomhatja el. Talán a legerősebb szerelmi bájitalok egyike sem.
-Kérsz?
A kérdésre a lány felé fordulok. Eddig taktikusan kerültem a tekintetemmel őt, ám most kénytelen vagyok odapillantani. Ő a bögre fölött huncut mosollyal ajkain néz rám. Gyanús ez, nem tudom mi dobta fel. Az ital? A veszély? A kaland? Mert hogy nem a csókom az tuti.
- Öhm... nem tudom. Mi ez?
Pislogok párat miközben a pohárba sandítok. Jó illata van de fura az állaga és ki tudja... a mai napra elég volt a romantika magasfokából, nem szeretnék még cikisebb helyzetbe kerülni, szóval csínján kell bánnom mindennel ami ismeretlen eredetű. Még akkor is ha maga Merel Everfen kínálja azt nekem.


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Mirabella Harpell - 2019. 03. 24. - 16:07:56
♩ ♫♩   (https://www.youtube.com/watch?v=P94DusN4LsY&index=23&list=RDEMdVnVIAwYlB4zIe31nRwa4Q)
Rózsatövisek

(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/775white_cat_with_red_ros_tn.jpg) (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=775white_cat_with_red_ros.jpg)

to Mr. Jurandir
outfit (http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/02/83399393d977f1f0b1cf731d4_tn.jpg)
2000. február 14.


- Az enyémhez nem kulcs kell, hanem konzervnyitó - röhögtem fel szavai hallatán. Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy egyszerre kedvel is, meg nem is, de annyiban hagytam a dolgot. Mindenre ráérek, csak nem arra, hogy romantikázzak. Azért mégse bántam, hogy idekeveredtem, ebbe a gyönyörű kertbe; már persze csak addig, amíg az meg nem próbált kárt tenni bennünk. Szegény partneremben igazából sikerült is. Talán nem szerzett maradandó sérüléseket. A gyönyörű vigyorából ítélve...
Általában elég határozottan tudom, mit akarok. Megszoktam, hogy a magam ura vagyok, és a magam lábán állok. A családi helyzetem az utóbbi időben átalakult ugyan, de az igazság az, hogy ettől függetlenül eme jó szokásomat nem hagytam el. Ez idáig a pillanatig. A furán kedves srác, aki idáig igen rezignáltan csinálta végig velem ezt a horromantikus túrát, hirtelen igencsak határozottá vált. Egész közel rántott, annyira, hogy kénytelen voltam nekisimulni ismét - az iménti földön fetrengős pillanatok tapasztalatai alapján már tudtam, hogy a ruha alatt milyen formák rejtőznek, így bár ellenemre is volt a dolog, közben azért mégsem tiltakoztam. Bizsergett a tarkóm forró leheletétől, a hirtelen irányváltástól pedig apró, meglepett, de halk szusszanást hallattam. Megtámasztottam kezeimet a mellkasán - bár ez igazából jó alibi volt arra, hogy ismét kitapogassam a szövet alatt megbúvó izmokat.
- Nem is tűnsz olyan rémisztőnek  - mondta, közben megcirógatta bársonyos ujjaival az arcom, amitől ismét végigborzongtam. Nagy szemekkel bámultam rá, kissé meglepetten, mintha most látnám először - ami azt  illeti, a romantikus séta (pontosabban szólva tortúra) során valóban nem nyílt elég alkalmunk megismerkedni úgy igazán. Belebámultam szép szemeibe, és majdnem el is vesztem bennük. Miért néz így rám? Rám soha, senki nem szokott így nézni...
És akkor megvilágosodtam. Hiszen a hely mágiája még működik. Biztosan ez bűvöl el minket... De azért valahol, az elképedés mellett be kellett valljam magamnak, hogy elgyöngítette a térdeimet ez az egész.
- Csak a hely miatt, amúgy igazán rémes vagyok. Azért nem látod, mert jó a marketingem, és mert beleillek ebbe a világba - kacsintottam rá félszegen, s bár nem szakítottam el tőle a tekintetem, egyik kezemmel (amelyikben a láncszerű valami volt), lazán magunk mellé intettem, ahol rózsabokrok tűntek el a megnyíló földben, fák fordultak ki gyökerestül, és úgy egyébként is, a vilg körülöttünk lassan szanaszét hullott. És mi mit műveltünk közben? Szemeztünk.
 - Ajjaj - dünyögte, én pedig ijedten tértem magamhoz.
- El kell érnünk azt a szobrot - állapítottam meg még mindig kissé kábán, de azért egyre éledezve ebből a furcsa révületből, ami az előbb a hatalmába kerített.
Követtem Javiert - most már nem is volt más választásom, és amilyen biztos volt a lépte ezen az ingatag, göröngyös talajon, jobban is jártam vele.
- Bocsánat, elnézést - hadartam, mikor véletlenül nekiütköztünk másoknak a bizonytalan viszonyok miatt. Egyszerre érintettük tenyerünket a szoborhoz, de szinte már az előtt érezni véltem az ismerős, felfelé rántó erőt. Eltűnt a rommá pusztult kert, a keletkezett szakadékok, de Javiert még mindig láttam - gondolom, mellettem ért földet a kávézó előtt.
- Hála Merlinnek - sóhajtottam, aztán elhátráltam a szobortól, hogy nehogy az érkezők útjában maradjak. Nehezen vettem észre, hogy még mindig a partnerem hozzám kötözött kezét szorongatom.
- És hála neked - mosolyogtam rá csillogó szemekkel, és kifésültem az arcomba hullott tincseket. Bizony, a kert rajtam is nyomát hagyta. - Kösz, hogy végigcsináltad velem. Egy igazi élmény volt - nevettem, majd végre megnéztem a kezemben tartott ezüstös, szív alakú ékszert. - És még egy szép emlékünk is marad. Remélem, a lábadon nem - tettem hozzá kedves, együttérző fintorral.
- Ha mégis, fájdalomdíjként szívesen meghívlak egy vigasztaló, baráti vajsörre - tettem hozzá, közben azonban elengedtem a kezét, s egy mozdulattal kioldottam a toldozott-foldozott szalag maradványait. A selymes anyag végigsiklott a csuklómon, aztán aláhanyatlott.
- Persze, csak ha nem rettensz vissza szerény, rémisztő személyemtől - mondtam huncut kacsintással. Nem is hangzott olyan rosszul az említett vajsör, bár ami engem illet, az eszemben eme nagy izgalmak oldására még egy lángnyelv-whiskey is megfordult...

Köszönöm szépen a csodás játékot! :)


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Shirley White - 2019. 03. 24. - 22:04:33
(https://i.imgur.com/znN0CQZ.jpg)

Szenvedélyes ritmusok
Willow Fawcett professzor

[viselet] (http://www.fenzyme.com/wp-content/uploads/2015/12/Edgy-Fashion-Outfits-6.jpg)

Már csak annyira emlékszem, hogy a professzor úr a lábam alá fogva kap fel az ölébe és úgy visz tovább. Utána teljes sötétség.
Ez is azért van, mert beteg vagyok és nem vagyok képes gyors halállal távozni innen.
Itt lebegek a semmi közepén, a kinti zajt csak tompa morajlásként vagyok képes felfogni. Nem érzek semmit. Sem vágyódást, sem fájdalmat. Jó így.. Nem kell figyelnem semmire és senkire. Nem akarok innen elmenni.
Mégis. Valami olyan erővel húz vissza, hogy ha akarnék se tudnék neki ellenállni. Egyre hangosabban tör be a tudatomba egy hang, ami engem szólongat. Egyre hangosabb és érthetőbb. „Ms. White, ébredjen!” - kiáltja a hang. Ismerős, de nem tudom, hogy kihez tartozik. Nem tudok rájönni. De most valahogy nem is tudok rákoncentrálni. Olyan nyugtató ez a „lebegés..”
De egyre inkább nyugtalanít egy érzés, hogy nekem fel kéne ébrednem. Hogy most éppen valami rossz történik és én nem teszek semmit. Fel akarok kelni!
Elkezdek kapálózni a semmiben, ordítok és próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Lassan belefáradok a próbálkozásba. Nem tudok felébredni. Vagy mégis? Mintha megjelenne az a bizonyos „fehér fény.”
Hirtelen kipattannak a szemeim, de csukódnak is vissza a hirtelen jött fénytől. Érzem, hogy Fawcett  professzor az ölében tart és úgy rohan, hogy összemosódik körülöttünk a környezet.
- Shirley, kérem, lábra tud állni? - kérdezi a férfi, mikor odaérünk a szoborhoz.
Én egy hang nélkül leereszkedem a talajra, majd hagyom, hogy a derekamnál fogva magához szorít, majd a többi ember válla felett átnyúlva megérinti a szobrot.
Mindketten fáradtak vagyunk, nekem itt van a betegségem, neki itt van a kert utóhatása. Látom, hogy nem úszta meg épp bőrrel. Elfog a bűntudat, mikor rám mosolyog még jobban.
Mikor Roxmortsba érünk rögtön a kezembe kerül egy bögre forrócsoki. Kétségbeesett tekintettel pillantok fel egykori tanáromra.
- Ezt igya meg addig, amíg felérünk a Roxfort gyengélkedőjére. Szeretném, ha Madam Pomfrey megvizsgálná – magyarázza.
Némán bólintok, majd belekortyolok a csokiba. Egyetlen hang nélkül lépkedek mellette, az iskola felé. Nem akarok ellenkezni, hogy aztán még több bajt okozzak, csupán a létezésemmel. Hideg fém érinti a csuklómat, aminek hatására odakapom a pillantásom. Az ezüstlánc az a szív alakú medállal, amint megakad a tekintetem. Bár szomorú hangulatom ellenére azért elmosolyodom és melegség jár át. Ezt még át kell beszélnünk és érzem, át is fogjuk.

Köszönöm a játékot és a remek társaságot! ^^


Cím: Re: Vénusz Kertje
Írta: Csámpás - 2019. 03. 25. - 10:36:23


Játék lezárva!  8)
Köszönöm a részvételt!