Roxfort RPG

Karakterek => Esmé Fawcett => A témát indította: Esmé Fawcett - 2019. 01. 06. - 12:05:21



Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 01. 06. - 12:05:21
Isztambul - Nagy bazár


(https://i.pinimg.com/564x/fa/da/f2/fadaf25fcd30ab507a5a5a5d9b65fb72.jpg)


A keleti kézműves áruk, illatok és kelmék különleges világával csábít a Nagy  Bazár,
mely a világ legnagyobb ilyen jellegű intézménye. Már maga az épület is varázslatos;
a hatvan fedett utcácskára tagolódó épületkomplexum csaknem ötezer üzletet rejt,
melyekben ékszereket, aranyat, antik bútorokat, szőnyeget, bőrárut és ruhaneműt,
kerámiákat, és fűszereket kínálnak áru fajtánként csoportosítva.



Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 01. 06. - 21:42:39

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Majd megőrültem örömömben, mikor Elliot beleegyezett, hogy menjünk el Isztambulba. Mióta nyáron voltam Miron szüleinél Izraelben és láttam azt a környéket, mintha beleszerettem volna. Annyira más, annyira gyönyörű volt, hogy jobban körbe akartam járni. Bevallom, valahol számítottam rá, hogy Nat is jönni fog, hiszen így láthatná a szüleit. Talán ők is könnyebben ugranak át egy másik országba, mint egy fél világot megkerülve. Nem mintha varázslók révén ez olyan nagy probléma lenne.
          Eddig megpróbáltam elrángatni különböző nevezetességekhez és a tengerpartra is, de nem nagyon jártam sikerrel. Hiába, van ami sohasem változik. Nekem viszont jót tesz a kikapcsolódás. Pont az út miatt igyekeztem hamar letudni a vizsgáim, amik nem sikerültek. Egy még visszavan, de azzal könnyen megleszek, ha hazamentünk. Mennyire fogom sajnálni, ha itt kell hagyni ezt a várost, és mégis honvágyam van.
          A mai napra a Nagy Bazár van tervben. Már láttam kicsit a környékét, ahogy járkáltunk és félek tőle, hogy el fogok veszni, de muszáj idejönnöm. Állítólag sok áru található meg itt, talán találok néhány különleges festéket, vagy valamilyen eszközt, ami igazán feldobja a képeimet. És akkor még a varázslóknál nem is voltunk, itt annyi minden látnivaló van. Bár, Reginald azt mondta, hogy majd el fognak adni vagy meg fognak venni valami két tehénért, meg öt tevéért. Nem hittem neki. Eddig nem is következett be.
          Igyekszem nem elveszteni Elliotot, de a sok varázstalan között ez nagyon nehezen megy. Pedig ő elég magas, ki kéne tűnnie, de egy pillanat alatt képes felszívódni az embertömegben. Én pedig igyekszem őt lesni, de úgy nem tudok nézelődni. Sóhajtok egyet, majd elkiáltom magam.
          - Elliot, én most megállok itt.
          Mutatni éppen nem tudok az árus felé, de talán a hangom alapján be tud azonosítani, hogy hol vagyok. Nem értem, hogy miért szeretik ennyien ezt a helyet, ha ilyen sokan vannak itt. Persze, az árusoknak ez jó, hiszen képesek nagy forgalmat lebonyolítani.
          A bolt, ahova betérek, ruhákat árul. Nem sokban különbözik azoktól, amiket eddig láttam, de most sikerül csak megállnom. Fel is próbálok néhányat, majd fizetek és távozom. Persze, nem a sajátomban, hanem az egyik rajtam marad. Így kicsit elvegyülök a helyiekkel. Kíváncsi vagyok mit fog szólni majd a mecénásom, ha meglát. El is mosolyodok a gondolatra, majd a tekintetemmel keresni kezdem. Nem sokkal később meg is találom.
          - Na, milyen?
          Körbefordulok párszor, majd én úgy érzem, csillogó szemekkel nézek rá. Számít a véleménye, de ha azt mondaná, hogy nagyon rosszul áll, akkor sem fogom lecserélni. Nekem kényelmes így, és talán nem fognak eladni, ha ennyire hasonlítok a helyiekre. Átkozom a napot, mikor ezt az egészet elmondtam Reginaldnak. Nem tudtam kiverni azóta se a fejemből, pedig azt mondta, hogy viccelt csak.
          - Mit szólnál, ha vinnénk haza néhány fűszert. Nat is biztos örülne a kuriózumoknak.
          El is rángatom a fűszeres bazár felé, hogy válasszunk néhányat, de hamar rájövök, hogy hiába van kiírva, nem sokat értek belőle. Az őseink miért nem találtak fel olyan bűbájokat, ahol az idegen nyelvet lehet lefordítani csak a bűbáj hatására? Ha másként nem legalább írásban. Újabb sóhaj következik, majd elkezdek érdeklődni a különböző színű ételízesítők után. Szerencsére az eladó érti a nyelvemet, így nem kell sok, hogy itt is felpakoljunk egy keveset. Már két szatyor van a kezemben, és remélem, lesz még egy. Mert egy olyan boltot még mindenképp szeretnék találni, ahol a festéshez vehetek hozzávalókat.
          Nem sokkal később meg is találom, de ide megint egyedül szeretnék bemenni, főleg mert egyre nagyobb a tömeg, és így is úgyis elvesztenénk egymást Elliottal.
          - Sietek, ígérem, de itt muszáj körbenéznem.
          A bolt egy festményeket és szobrokat áruló hely, de egy része kellékeket is árul. Amolyan mini galéria és művészellátó egyben. Bevetem magam a boltba és majdnem szó szerint, kezdenek olyan sokan lenni. Köszönök az eladónak, majd meg is indulok az én részem felé. A rész felé, ahol legalább annyi időt el tudok tölteni, mint a könyvesboltban, és legalább olyan döntésképtelen tudok lenni, mint egy cukorkásnál. Mondhatni, én itt vagyok lerakva, mint egy gyerek a gyerekmegőrzőben. Ha valaki itt hagy, biztos lehet benne, hogy egy óra múlva is itt leszek.


Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 01. 08. - 16:37:59
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Nem neked való ez a forgatag, O’Mara… nagyon nem… Egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat, ahogy a korábban szerzett kis csomagra vándorolt a tekintetem. Esmé beszélt rá végül is arra, hogy válasszak pár különlegesebb fűszert otthonra. Nem, mintha tukmálta volna, csupán finoman megjegyezte: „Nat is biztos örülne a kuriózumoknak.” Sajnos ebben igaza volt, mert még ha engem nem is dobott fel különösebben a közelgő étkezés lehetősége, hát Nathanielt mindenképpen. Ismertem már az ízlését, valami minél erősebb szagú vagy gusztustalanabb, annál jobban érdekli… és furcsa módon a végén mindig rám próbálja tukmálni.
Valamiért zavart a tömeg, máskor olyan könnyen elvegyültem közöttük, olyan könnyen akasztottam kapcsoltam ki egy karkötő aprócska csatját, míg a tulajdonos nem figyelt. Akkor, ott Isztambul Nagy bazárában még is rettegés fogott el… mintha már minden porcikám arra koncentrálna, hogy mikor bukkan elő valaki aki meg akar ölni vagy éppen, aki felismer valamelyik átkozott címlapról, hogy aztán Natról fagasson. Egyre többen jegyezték meg az arcomat s mintha ez az ünnepek közeledtével csak tovább nőtt volna. Nem akartam én is egy sztárocska lenni, az én nagy íróm árnyékában. Csak egy arctalan valakit akartam mutatni magamból, aki bárkit kinyír, ha hozzá merészel érni a párjához.
Nyugi, Elliot, nyugi! Nézd mennyi szép csillogó… értéktelen kacat… – súgta a hang, ahogy tekintetemmel megpróbáltam az árusok és a kis üzletek portékáit szemügyre venni. Magamnak még nem loptam semmit, csak Natnak vásároltam fűszereket, na meg végig néztem, ahogy Esmé bemegy egy ruhaboltba. Reménykedtem benne, hogy szegény lány nem hiszi, hogy nem érzem jól magam. A szívem mélyén imádtam ezt a helyet, volt benne annyi káosz, mint bennem mégis iszonyú szórakoztató volt az egész – arról nem is beszélve, hogy olyan édes süteményeket, még sehol sem ettem korábban, mint Isztambulban.
– Sietek, ígérem, de itt muszáj körbenéznem.
Elmosolyodtam. Vicces volt, hogy Esmé milyen könnyen belesimult ennek a helynek a ritmusába. Ezért hát megálltam én is.
– Menj csak  – bólintottam. Nem akartam elrontani az ő hangulatát. Elég volt, hogy én fürkésztem a tömeget olyan merven, mint egy vadászkopó, aki támadásra kész. – Idekint megvárlak, édes!
Az utolsó szót direkt megnyomtam, ugyanis pont elhaladt mellettünk egy csoport suhanc, akik nem voltak szégyenlősek. Alaposan megbámulták Esmét. Figyelt, ahogy eltűnik az üzletben, sejtve, hogy ez nem lesz egy rövid menet. Aztán csak állta, mint egy szerencsétlen, hagyva, hogy elhaladjanak mellettem újabb és újabb emberek. Néhányan meg is löktek. Ez nem nagyon érdekelt, hiszen jobban lefoglaltak a keserű kis gondolatok, na meg a szalag különös lüktetése. Tudtam, hogy megérezte megint a gyengeségem. Na lopj el szépen valamit! Ne állj itt, mint egy szerencsétlen! – mordult rám a hang.
Közelebb léptem az egyik árushoz, aki értékesnek tűnő ékszerekkel kereskedett. Túl csicsásak, túl nagyok voltak egy európai ember ízlésének, mégis illet ennek a helynek a színességéhez. Alig, hogy odaléptem, máris rám tapadt az eladónő. Végig cirógatott a karomon, ahogy a közelembe húzott egy szépséges nyakláncot… és pont ebben a percben, mint éreztem volna valamit… gyenge kis lüktetést talán… ki tudja… de ott volt. Határozottan ott cirógatott végig az arcomon és azt súgta: „kapj el, ha tudsz!” Varázstárgynak kellett a közelben lennie.
– Honnan jöttél, uram? – kérdezte tört angollal az eladó. – Mostanában nagyon sok az ázsiai látogató…
Megköszörültem a torkomat, aztán intettem, hogy nem kell az a nyaklánc. Az a valami kellett, amit éreztem, de nem láttam sehol. Furcsa, őrjítő érzés volt ez. Tekintetemet végig futtattam megint az észereket, ám egyik sem annak tűnt, amit én keresek. Drágának látszottak, de valójában ócska csecsebecsék voltak. Az ember az ilyesmit kiszúrja egy idő után.
– Valami különlegességet keresek.  – Válaszoltam, elnyomva még mindig a gonosz kis hangot. Vedd el! Vedd el! Ezt suttogta folyamatosan, ahogy lenéztem egy pár fülbevalóra vagy egy karkötőre.
– Ó, van különlegességem is, de az nagyon drága! – Jelentette, majd lehajolt a pult alá.
Valami kis csomagot vett elő, vörös bársony lehetett. Széthajtotta és a szemem elé tárult a kopott, régies, aranyozott csillogás és az a lüktetés… Tudtam, hogy ez az, amit addig csak éreztem. Egy lámpás. Egy igazi arab lámpás, egy jó kis átokkal. Alig vártam, hogy a kezeim közé vehessem.
– Ezt elviszem.  – mondtam és már nyúltam is a zsebembe, közben ellenőriztem, hogy Esmé esetleg végzett-e már.
Nat bőven adott pénzt erre a kis kiruccanásra… nem gondoltam volna, hogy ilyesmire verem majd el a jórészét. Jó, meg egy jó adag ékszer is landolt zsebemben, míg a nő lehajolt, így azért bevételre is tettem szert. A mugli mániás varázslók kapkodni fognak értük.



Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 01. 10. - 23:08:05

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Alig léptünk be a bazár területére és már leköltöttem egy rakás pénzt. Lassan felélem minden tartalékom, és hiába lakik velem Shirley, a végén még miattam maradunk el a számlákkal. Néha úgy érzem, túl elhamarkodott volt a lakás cseréje, még akkor is, ha valójában nagyon is imádom a házat, amiben lakok. De még ha ezeket is beleszámítom, akkor is megéri az utazás is. Ki kellett kapcsolódnom abból a környezetből kicsit, és talán Elliotnak is. Itt nem kell attól tartania, hogy valamelyik bazár mögül előugrik valaki, hogy az életére tőrjenek, és biztos csak úgy jött el otthonról, hogy tudta, Nat is biztonságban van. Ahogy Danielék. Lassan kezd ez az egész arra hasonlítani, mintha a maffia elől kéne menekülnünk.
          De most nem akarok ezzel foglalkozni. Sikerül bevetnem magam egy művészellátóba egy röpke torpanás után, amit Elliot okoz azzal, ahogy hív. Végül elmosolyodom, és egy kacsintás után már a boltban is vagyok. Hihetetlen az a színkavalkád, ami a boltban fogad. Hirtelen nem is tudom, melyik irányba nézzek, mindegyikből kéne legalább egy. De nekem valami különleges kell, nem azok a hétköznapiak, amiket a legtöbb vevő meg tud venni, mert a gyereknek otthonra kell festék. Az eladóhoz fordulok hát egy kis segítség miatt.
          - Valami különlegességet keresek. Ritkaságot.
          Remélem, megérti, amit mondani akarok, mert az itt lévő eladók eléggé törik a nyelvet. Az eladó végigmér egy kicsit, majd elmosolyodik. Nem tetszik a mosolya, és nem csak azért, mert hiányzik két foga, amitől még simlisnek is tűnik. Úgy érzem, vagy át akar majd verni, vagy valamilyen hátsó gondolata van. Talán kellett volna húznom egy gyűrűt, és legalább úgy tenni, mintha egy pár lennénk Elliottal.
          Végül elvezet a bolt egy olyan részébe, ami már nem látható kintről. Mielőtt még odamennék, azért kinézek, de nem látom őt. Nem meglepő a sok ember között és a sok áru is eléggé kitakarja a látképet. Egy sóhaj után mégis belépek a boltnak a rejtett részébe. Ott mintha egy másik színes világ tárulna elém.
          - Abból kérek – mutatok egy ezüstszínű, szatén festékre.
          Nem tudom, hogyan hozták össze a kettőt, de az biztos, hogy megcsinálták. A következő egy türkizes, aztán egy lilás, de mintha mindegyik másik anyagból lenne, nem pusztán festékek. Hihetetlen, hogy a varázstalanok ilyenekre is képesek. Vagy ezek varázslók által kreált festékek, csak mugliknak is árulják? Lehet nem ártana majd megnézetnem valakivel, hogy tényleg biztonságosak-e. Nem aztán egyik este lemászik a festményről és megpróbál majd megölni. Nem, ilyenre még gondolni sem akarok.
          Kifizetem a három festéket, majd mosolyogva megyek kifelé az üzletből. Elliotot viszont még így sem látom. Nem hiszem, hogy olyan lassú lettem volna, hogy itt hagyjon, szóval benézek a környező üzletekbe, amíg meg nem találom az egyik ékszerboltban. Valamire nagyon figyelt, az eladónak pedig csillogott a szeme. Van egy olyan érzésem, hogy Elliotnak is, csak neki teljesen másért.
          Sóhajtok egyet, majd belépek. Kíváncsi vagyok, mit talált magának.
          - Jó napot!
          Odalépek a pulthoz én is, és megnézem a kis lámpást a pulton. Erről egy vicces történet jut eszembe. A hátammal nekidőlve nézek utitársam szemébe.
          - Tudtad, hogy eredetileg Aladdin nem is arab, hanem kínai volt?
          Persze, tudom, hogy Elliot nem az, de ha valaki ránéz, akkor nem ezt fogja először hinni róla. Látom, ahogy elcsomagolódik a lámpás. Biztos vagyok benne, hogy jó oka van annak, hogy hozzá kerül. Tudom mennyire szereti a különlegességeket, és csak ő tudja megmondani, hogy mi is ennek a különleges képessége.
          - Majd később elmeséled miért olyan különleges ez a lámpás?



Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 01. 12. - 21:01:54
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Hiába fordultam hátra, hogy közeledik-e Esmé. A szívem nem a léptei hangjától vert hevesebben és nem is az izgalmas forgatagtól, ami körbevett. A lámpástól, amire rá sem kellett pillantanom. Elég volt éreznem a mágiát, az áradt belőle olyan hevesen, hogy a szívem is új, vadabb ritmust vett fel. Hamarosan pedig egyenesen átragasztotta a csuklómon feszülő bársonyszalagnak. Minden porcikám érezte, hogy igazi kincset adott el éppenséggel ez a nőszemély nekem és az bizony minden átkozott muglipénzt megért.
Ujjaim végig simítottak a kabátom zsebén, ellenőrizve, hogy valóban ott vannak-e azok a bizonyos fülbevalók és karkötők, amiket egy pillanattal korábban süllyesztettem el benne. Nem dudorodtak ki túlságosan, de én éreztem, hogy a lehető legjobb helyen vannak, készen állva arra, hogy eladjam valami muglimániás bolondnak igazi egzotikumként. Mindig akadnak olyan ütődött varázslók, akik ilyesmiket keresnek, mit sem törődve azzal, hogy egy vasat sem ér az egész, amit hatalmas összegekért vásárolnak fel. Nem mondom, hogy nekem nem éri meg. Nagyrészt az egész életemet annak köszönhetem, hogy őrültek fizettek nekem… többek között Phillip is. De még is valahogy szánalmas volt az egész jelenség.
Hamarosan megéreztem Esmé illatát, ám tekintetem még mindig a lámpáson pihent. Imádtam a látványát is, ahogy az aranyozott felületen megcsillant a fény.
– Tudtad, hogy eredetileg Aladdin nem is arab, hanem kínai volt?
Erre a kérdésre pillantottam csak Esmére. Egyrészt mert fogalmam sem volt, miről beszél, másrészt meg azért, mert a nő elkezdte csomagolni végre a szerzeményemet. Nem, mintha szükséges lett volna, alig vártam, hogy a kezembe vehessen mindenféle felesleges anyag nélkül. Nem féltem a halálos átkoktól… végül is valamiben be kell adni a kulcsot.
– Ki az az Aladdin?  – Néztem rá értetlenül, de aztán csak legyintettem és átvettem a csomagomat. Alig vártam, hogy kilépjek az üzletből és végre megérinthessem. Egyre vadabbul kapkodtam a levegőt, mint amikor nagyon izgatott vagy. A szalag pedig csak még jobban rázendített erre az egészre.
– Majd később elmeséled miért olyan különleges ez a lámpás?
Közben már ki is léptem az ajtón és elkezdtem a csomagba turkálni. Először a bársonyos anyagot éreztem meg, amibe csomagolták. Annál fogva rángattam ki, a szatyrot meg egyszerűen félre dobtam. Nem érdekelt, nem volt rá szükségem, így hát látni sem akartam igazán. Végre az enyém vagy… – vigyorodtam el a csomag láttán.
– El van átkozva.  – válaszoltam Esmé kérdésére, mikor végre elég távol kerültünk az üzlettől, ahol megkaparintottam. – Kíváncsi vagyok, mit tud…  – tettem hozzá aztán.
Félre húzódtam, Esmé karjába kapaszkodva a tömeg útjából. Behúzva egy kis sikátorféleségbe két üzlethelyiség közé. Ott simítottam csak újra végig a bársony anyagon, elvigyorodva attól az erőtől, amit alatta éreztem. Tetszett. Imádtam és rajongtam érte, alig vártam, hogy tényleg az ujjaim alatt érezzem a fémet.
– Gondoltam kipróbálom.  – Magyaráztam meg. Persze azt csak reméltem, hogy nem próbál meg lebeszélni róla. Nem veheti el ezt a kis izgalmat az életemből és még az is lehet, hogy több van ebben a lámpásban egy egyszerű kis kaszaboló átoknál.
Szétbontottam az anyagot és tenyeremmel a fémes anyag felé közeledtem. Alig egy-két centivel felett kellemes melegséget éreztem. Ez aztán bíztató volt annyira, hogy ismét halovány mosoly jelent meg az arcomon.


Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 01. 19. - 17:00:57

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Alig várom, hogy kiléphessek a bolt ajtaján. Túlságosan is tartottam attól, hogy olyan helyre menjek, ahol Elliot nem lát. Nem akarom teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy semmi sem történik, de az ördög sohasem alszik, ki tudja mi lesz a következő pillanatban. Aztán mikor végre sikerül elhagynom a helyiséget, óriási megkönnyebbülést érzek. Egy kis keresgélés után már látom azt is, hogy Elliot hova bújt el. Valahogy nem lep meg, hogy egy ékszerboltban látom. Elmosolyodok, ahogy belépek az üzletbe a sok csinos ékszer közé. Van egy-kettő, ami megragadja az én figyelmem is, de a többsége nem az ízlésemnek megfelelő.
          Már pakolnak, mire odaérek, de azért sikerül elcsípnem, hogy mi is az, amit vesz. Egy arab olajlámpás. Biztos vagyok benne, hogy a sok ékszer között ennek valamilyen különleges képessége van, ami miatt szüksége van rá, és ahogy ránézek csak izgatottságot látok.
          - Aladdin az Ezeregy éjszaka meséinek a szereplője. Van egy repülő szőnyege, egy ilyen lámpása, ami egy dzsinnt rejt és nagyon szeretné megszerezni a szeretett hercegnő szívét, és mindeközben rengeteg kalandban is része van.
          Nagyon szép történet és nem éppen úgy van, ahogy a varázstalanok egy-két meséjükben bemutatták. De érdekesek azok az elképzelések. Lehet nem is festőnek kéne mennem, hanem a varázstalanokat kéne tanulmányozni és kitalálni, honnan erednek ezek az elképzeléseik. Mondjuk nem nehéz kitalálni, hogy még azokból az időkből, mikor a Varázstitok védelmi törvény még nem létezett. És ki tudja mi van jelenleg is azokban az országokban, ahol nincs ilyen szervezett társadalom a mágusok között.
          Ahogy látom az eladó viszont tudja miről van szó. Sőt a szeme csillogásából arra gondolok, hogy valószínűleg ő is erre gondolt, mikor Elliot elkérte ezt a lámpást. Azért egy dzsinn csak nem fog kimászni belőle. Bár, valamiért azt gondolom, hogy távol kéne tartanunk magunkat attól a tárgytól, tudom, hogy őt pont ez vonzza annyira, ezért nem is szólok. Főleg, mert mire megtehetném, addigra kinn van a bolton kívül. Elköszönök az eladótól, majd megyek is utána.
          Még éppen sikerül elkapnom a lehulló szatyrot, mikor érzem a karját az enyémbe karolni. Nem ellenkezek, a tömegben úgyis rövid időn belül elvesztenénk egymást, ha csak egy pillanatra szem elől tévesztenénk egymást. A szatyrát elrakom a sajátomba, aztán nekidőlök az egyik bolt falának, pont szembe vele. Látni akarom, hogy mit tud. Bár, azért félek is tőle. Talán nem kéne bolygatni, de ebben ő a szakértő. Tudja mit csinál, és ahogy eddig is, úgy most is megbízom benne. De azért futásra is felkészülök, ha valami balul ütne ki.
          - Biztos vagy benne? Itt és most?
          Nem akarom lebeszélni róla, de mivel fogalmunk sincs róla, hogy milyen erővel bír, talán nem egy fedett helyen kéne kipróbálni, ott, ahol tele van még a legkisebb sarok is varázstalanokkal. Legalább egy szabad teret kellene keresni, ahol elbújhatnánk. De, ahogy elnézem, még ha innen hoppanálva is mennénk arra a helyre, már késő lenne.
          Megfogom a pálcámat, de úgy tartom, hogy ha valaki belesne hozzánk, akkor ne vegye észre elsőre. Ebben a félhomály is segít, hogy tető van a fejünk felett.
          - Fedezlek, ha kell, csináld csak.


Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 01. 24. - 09:16:13
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Az anyag finoman siklott végig az aranyozott felületen. Megcsillant rajta a sápadt fény, ami megtöltötte a helyet. Hirtelen hevesebben kezdett zakatolni a szívem, mintha éreztem volna az átok erejét. Megszűnt a külvilág. Az emberek keltett zajok távol kerültek tőlem, mintha csak víz alól figyelném a világ minden rezdülését. A tekintetem azonban továbbra is a lámpáson pihent. Öreg darab volt, mégis megőrizte az eredeti szépségét. Mit sem számított az a sok ócska ékszer, amit észrevétlenül tuszkoltam bele a kabátom zsebébe – s mindez az eladónak még csak fel sem tűnt.
– Biztos vagy benne? Itt és most?
Lassan bólintottam.
Tudhatta Esmé, hogyha valami a fejembe veszek, akkor arról aztán senki sem beszél le. Még ő sem, legyen akármilyen fontos is az életemben. Nem ám, mert makacs vagy, mint egy öszvér, O’Mara! A hang megint kegyetlenül suttogott, majd belevihogott a fülembe. Talán a legbelsőbb, legsötétebb énem is tudta, hogy ez a keménység lesz egyszer a vesztem. Én aztán minden porcilámban éreztem ezt és nem is igazán tettem érte, hogy másképp legyen. Valószínűleg nem is ment volna. Ha az akartom próbált is volna némiképpen ellenállni a természetemnek, hát a szalag vagy a bennem lüktető keserűség legyűrte volna.
Ez volt Elliot O’Mara, a tolvaj, az önfejű, makacs öszvér, aki mindig fejjel megy a falnak. Hol a boldogságot rombolja le maga körül, hol egyszerűen csak az életét kockáztatja, nem is gondolva arra, hogy van aki hazavárja. Mintha a belső énem újabb vállrándítással közölte volna: na nem, nagyon nem kell ebbe most bele gondolni. Én pedig ugyanazon nyugalommal, amivel elraboltam a maroknyi ékszert és megszereztem a lámpást, kihúztam magam. Felemeltem a kezem, készen állva, hogy megérintsem a varázstárgyat.
– Fedezlek, ha kell, csináld csak.
Még mielőtt bármit is tettem volna, Esmére pillantottam. Láttam, hogy ott van a kezében a pálca. Nem tűnt egyelőre indokoltnak, de abban nagyon is igaza volt, hogy jobb felkészülni minden eshetőségre.
– Ha valami rosszul sülne el…  – kezdtem és megköszörültem a torkom. Persze ezt az eshetőséget egyelőre nem mérlegeltem, de azért biztosítani akartam arról Esmét, hogy nem ok nélkül mentem bele ebbe az utazásba. Persze jó a társasága, meg élvezem… de egy olyan lépést készültem megtenni, amire lehet, hogy nem számított. – A bőröndömben, a belső zsebben van egy kis doboz. Fekete, ezüst betűkkel szerepel rajta a neved. Benne van a galéria kulcsa. Az én kulcsom. Úgy döntöttem, hogy a neked adom. Semmi dolgod nem lesz vele, csak a fenntartás. Amilyen tehetséges festő vagy, ez nem lesz nehéz. Egy-két kiállítás és meg is van a bevétel.
Nem is igazán tudom, minek ragoztam ezt ennyire. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, felemeltem a kezemet. Nem akartam hallani a válaszát, ennek nem volt ott a helye és nem is számított. Valójában már eldöntöttem. Talán ez lesz a legjobb. Nathaniel nem lesz rá mérges, mert kevesebbet találkoznánk. Ráadásul azt hiszem, már neki sincs rám szüksége. Minek loholjak utána? Nem működik közöttünk ez a barátság dolog, mert akaratlanul is átlépem néha azt a határt, ami elválasztja azt valami többtől. A régi szeretők talán nem is lehetnek barátok… mert mindig ott lesz annak a szenvedélynek az emléke, ami egykor összekötötte őket. Őszintén fogalmam sincs. Aligha fordult elő velem ilyesmi.
– Minden rendben lesz. – Tettem hozzá, aztán rátettem a kezem a lámpásra.
Lehunytam a szemem, éreztem, ahogy valami sötét rám talál és a maradék fényt elnyomva vegyül a bennem lévő kegyetlen, Philliptől örökölt lélekkel. Hangosan hördültem fel, mikor kinyitottam a szemem.
– Meg kell keresnem… – Hallottam, hogy ezt mondom, de mintha nem az én testem volna, fogalmam sem volt, miért szakadt ez ki belőlem. Szerettem volna a hajamba túrni, megrázni a fejem, hogy magamhoz térjek. Nem sikerült. A lábaim ösztönösen indultak meg Esmé felé. Erősen kaptam el a kezét és kezdtem el magammal rángatni.
– Meg kell keresnem…  – Ismételtem meg, ahogy kiléptünk a Nagy bazárból. Addig csak haladtam előre, félre-félre lökve az embereket. Fogalmam sem volt merre tartok, mit mondok és miért csinálom mindezt. Nem volt döntésem. Valami ott volt bennem, valami idegen, ami az elmémet ugyan hagyta működni, de a testemet irányította.


Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 01. 26. - 21:59:44

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Fogalmam sincs mire számítsak. A holmijaimat elrejtem a táskámban, legalább azok ne legyenek útban, ha valami történne. Nem hiszem, hogy valami fog, de soha nem lehet tudni, és szeretek inkább előre gondolni, mint később improvizálni. Olyan jó, megint ilyen felhőtlennek látni. Nem is tudom, hogy felejthettem el milyen, amikor azt teheti, amit a legjobban szeret. Phillip és Lis túlságosan is kiölték belőle ezt a felhőtlenséget, mikor nem kell minden sarkon ellenségtől tartania és ezért azt tehet, amit csak akar.
          Figyelem a kis lámpást, ahogy előkerül és ott van kettőnk között. Csodálatos, bár van olyan, amit én nem érzek és ezért nem is érthetek meg. Igazából a kérdéseimet is kicsit feleslegesnek látom, de mivel én tényleg nem tudom milyen hatása lesz, jobbnak látom, ha rákérdezek. Nem csak mi kerülhetünk veszélybe. És örülök neki, ha érzi és tudja, hogy van valaki, aki segíthet neki, ha valami balul ütne ki. Bár, szerintem ilyen még nem nagyon volt.
          Ráfókuszálok a lámpásra, várom, hogy megdörzsölje vagy hozzáérjen, vagy a pálcájával csináljon vele valamit, de egy pillanatig, vagy kettőig talán semmi sem történik. Aztán meghallom a szavait. Értem és hallom őket, de fel nem foghatom. Kell egy pár pillanat, amíg leesnek a szavai.
          - Mi? Elliot!
          Későn kapcsolok. A keze hozzáér a lámpáshoz. Csend telepszik ránk. Van időm végighallgatni az ordibáló gondolataimat. Miért mondta ezt? Nem lesz semmi baj, megígérte. Festő vagyok, egyedül nem tudnám fenntartani a galériát. Ő is tudja, szükségem van rá, a segítségére. Aztán meghallom a hangját, elrakom a pálcámat. Nincsen probléma igaza volt, de ott motoszkál bennem, hogy valami nem stimmel. Valami másként van, még ha látszólag minden normálisnak tűnik.
          - Kit kell megkeresned?
          Lépek egyet hátra, ahogy határozottan megindul felém. Nem válaszol a kérdésemre, de érzem, hogy valami baj van. Nem tudnám megmondani, hogy mi az, csak valahogy érzem. Megpróbálom kirántani a kezem az övéből, bár egyelőre ennek sem látom sok értelmét. Nagyon erősen fog, nem is gondoltam, hogy van benne ennyi erő. Kiabálnom felesleges lenne, főleg mert még nem tudom mi történt, másrészről pedig a ruhám miatt talán nem is segítenének. Az itteni kultúrában valószínűleg megszokott, ha egy férfi egy nőt rángat.
          - Kit akarsz megtalálni? – kérdezem kicsit erélyesebben.  – Elliot, engedj el, kérlek.
          Az utcákat rójuk, nem is nézem, hogy merre megyünk, csak megyünk. Igyekszem megvetni a lábam, de egyszer sem sikerül. A lendület visz tovább. Aztán egy pillanatra beugrik, hogy mi olyan fura. A hangjának van egy sötétebb tónusa, ami veszélyesebbé teszi. Még nem hallottam ezt tőle, és annyira kicsi a különbség, hogy elsőre talán észre sem lehet venni. Meg kéne ijednem ettől a tónustól? Nem tudom. Az biztos, hogy valamit tennem kéne.
          Elérünk egy üres sikátorhoz jóval messzebb, minthogy a Bazár van. Megkapaszkodok egy rúdban, ami egy kisebb árnyékot hivatott adni a tűző napon a rászerelt ponyva alatt.
          - Állj már meg! – kiáltok rá.
          Már majdnem kicsúszik a kezem, mikor érzem, hogy már nem húz. Keresem a tekintetét, keresem az okát, hogy mi történt, de nem látok semmit. Pontosabban, amit látok, annak nem igazán örülök. Morcos, és más esetben mosolyognék rajta, mert aranyos olyankor, de ez most más. Mintha fenyegetne ezzel a villámló tekintettel. Egy régi emléket juttat eszembe, de ahogy akkor sem, úgy most sem örülök neki. Ketten vagyunk a sikátorban, akkor többen voltunk. Most más a helyzet, nagyon más.
          - Hova megyünk? Mit akarsz? Kit keresel?
          Fürkészem kicsit, aztán megpróbálkozok azzal a módszerrel, amivel egyszer már sikerült észhez térítenem. Pofonra emelem a kezem. Majd bocsánatot kérek, ha kell sokszor, amikor magához tér, de mivel még mindig túlságosan is morcosan néz rám, talán jobb lenne először túllenni ezen. Nem félek tőle, hogy bántana, bízom benne, de nem vagyok benne biztos, hogy más se bántana. Legyen szó akár Lisbeth-ről, akár Phillipről, akár valaki másról a múltjában.



Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 01. 31. - 09:25:41
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Ahogy megérintettem a lámpást valami különös sötétség szállta meg a testemet. Nem tudom, mi lehetett az, de olyan volt, mintha még egy árny kúszna belém, összekapcsolódva azzal, ami már amúgy is ott volt. Nem küzdöttem az ellen, ami történik velem. Könnyedén a részemmé vált. Éreztem, ahogy még mindig a fülembe súgja valami hangocska, hogy menjek, keressem meg, szerezzem meg… ki tudja mit. Csak annyi volt biztos, hogy mennem kell. Nem számított, hány utcát hagyunk magunk mögött. Követtem az érzést, ami úgy csábított magához, mintha valami varázstárgyat üldöznék.
A korábbi gondolataim egyszerűen eltűntek. Nem számított már, mit mondtam Esmének a galériáról vagy, hogy meg akartam neki magyarázni, miért nem működik közöttünk ez a barátságdolog. Azt is persze én hibáztam el, így ő nem értette, miért teszem, azt, amit. Egyelőre azonban ezek a kérdések valahol az elmém mélyén voltak sok-sok árny és sötétség alatt.
– Elliot, engedj el, kérlek.
– Maradj csendben!  – Válaszoltam. Éreztem, hogy más a hangom tónusa… mintha csak megint az az átkozott belső hang beszélt volna helyettem. Ezúttal nem zavart, nem próbáltam megköszörülni a torkomat, hogy visszanyerjem a régi énem.
Egy üres sikátorhoz értünk, már messzebb kerülve a Bazártól. Itt már nem volt olyan zajos és nem mászkáltak körülöttünk emberek… ez viszont, mintha csak még jobban felerősítette volna bennem azt, amit a lámpás táplált a testembe. Hagytam neki magam, gondolkodás nélkül engedelmeskedtem a bennem dolgozó erők akaratának. Tetszett az az erős, határozott Elliot, akivé tettem engem.
– Állj már meg!
Kisiklott Esmé karja a szorításomból. Felé fordultam és láttam, hogy valamibe belekapaszkodott… nem is sejtve, hogy ez túl kevés ahhoz, hogy engem megállítson. Ha valami hív, hát megyek utána, ugyanúgy, ahogy a varázstárgyakat kutatok fel. Dühösen mordultam egyet, ahogy találkozott a tekintetünk. Hogy merészel megállítani téged, O’Mara? – kérdezte a kegyetlen kis hang. Egy különös indulat lüktetett végig a testemen.
– Hova megyünk? Mit akarsz? Kit keresel?
– Hallgass! – szóltam rá és megint a karjába kapaszkodtam. Dühömben talán kicsit jobban is megrántottam, mint kellett volna. Talán az igazi Elliot ragaszkodott annyira Esméhez, tudva, hogy ő még kirángathat abból a belső melankóliából.
Csakhogy mielőtt még elindulhattam volna egy hatalmas pofon csattan az arcomon. Még dühösebben kezdtem el fújtatni. Éreztem, ahogy az ideg elönti minden porcikámat, de elengedtem Esmét.  A kezem ökölbe szorult, úgy ütöttem bele a mocskos falba. Az ujjaim nagyot roppantak, minimum eltörtem kettőt szokás szerint, de ez mit sem számított.
– Ezt még egyszer ne merészeld!  – Megint az a mély hang volt, hirtelen tört elő belőlem, valahonnan nagyon mélyről. –  Egyedül folytatom az utamat.  – Tettem hozzá aztán, azt sem tudván, honnan jön ez az egész.
Még egyszer végig néztem Esmén, nem tudom miért.
– További szép napot…
Hátat fordítottam neki és elindultam tovább, arra amerre az érzés húzott. Nem érdekelt, hogy merre visz a lábam vagy, hogy követ-e és beszél hozzám. Meg sem álltam, míg nem értem a város széléig – eddigre már szürkület volt – és egy hatalmas raktárépületfélénél nem találtam magam. Intenzívebben kezdett el lüktetni a vér az ereimben. Éreztem, hogy van ott valami… valami, amit meg kell találnom.



Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 02. 03. - 18:44:24

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Elliot nem bántana. Tudom, nem is kell ehhez semmiféle bizonyíték, akkor is tudni fogom. Soha nem tette, még a hangját sem emelte fel, így lehet akármilyen ijesztő is a hangja, nem fogok meghátrálni. A szorítása viszont fájt, ezt nem tagadom. Nem nagyon, de azért féltem tőle, hogy esetleg megmarad a nyoma. Nem tehetett róla, az a valami talán átvette az irányítást felette, ezért is akarom megállítani. Ha már a hangom nem elég hozzá, akkor igyekszem fizikailag.
          Sikerül is, de valahogy nem vagyok elégedett az eredménnyel, mert még mindig nem tudom, hogy mit akar, hova megyünk és miért rángat, hiszen vele is tudnék menni, ha megkérne. Tudhatná, hogy benne vagyok az őrültségeiben is, már volt rá példa. Magához akarom téríteni, talán ezért lendül a kezem. Bízom benne, hogy meg fog állítani, kitér majd előle, de nem teszi. Nagyobbat csatan a pofon, mint amekkorát akartam ütni.
          Nem tagadom, megrémülök tőle. Nem azért, mert félnék egy pofontól, amit egyébként meg is érdemelnék, inkább azért félek, mert ha most itt hagy, akkor baja eshet, eltűnhet akár, és azt nem bocsátanám meg magamnak, ahogy a családja se tenné.
          - Ne… várj!
          A karja után kapok, nem akarom, hogy elmenjen nélkülem. Hoppanálással hamar visszaérnék a szállóba, de halálra aggódnám magam a várakozásban. És ha… nem, nincs ha. Vele kell mennem, így egy kicsit ugyan lemaradva, de követem. Megpróbálom tartani a tempót, de igaz, hogy egy-egy utcasarkon eltűnik a szemem elől. Olyankor kilépek, és a következő saroknál vagy beérem, vagy legalább látom, hogy merre megy.
          Végül egy raktárépület előtt áll meg. Nekem csak egy elhagyatott épületnek tűnt, ami persze rejthet kincseket is, nem mondom, de még mindig nem tudom, hogy mi olyan fontos ebben a helyben. Nem maradok árnyékban, ha eddig nem is vette volna észre, hogy követem, most már nem is fogom titkolni. Odalépek mellé, de nem nézek rá.
          - Mi van itt?
          Nincs a közelben senki, egy pálcaintéssel akár magamhoz is hívhatnám a kincset, vagy akár Elliot is, de azzal megvonnám tőle a keresés és főleg a megtalálásnak az örömét. Abban viszont reménykedem, hogy ezúttal kapok választ a kérdésemre. Kell lennie legalább egy apró információ morzsának, ami idevezetett. Valaminek, amire talán a lámpás utal. Egyébként miért rángatna ide az az ócskaság? És ha most nem Elliot kezébe kerül, vagy csak Angliában nézi meg magának? Akkor seprűre ül és átszeli a fél világot?
          Sóhajtok egyet, majd megindulok az épület felé. Nem tudom hány bejárata van, én az egyiket veszem célba. A táskámból előveszem a pálcám a biztonság kedvéért. Egy hétköznapi varázstalan épületnek tűnik, de sohasem lehet tudni, hogy mit rejt a belseje.
          - Merre menjünk?
          Talán furcsállja, hogy nemrég még meg akartam állítani, most meg majdnem kezembe veszem az irányítást. Én is furcsállom, nem tagadom, de ha már ennyi mindenen átmentünk, akkor nem fogom félbehagyni, és tudom, hogy alkalomadtán talán a segítségemre is szüksége lehet.
          Az épületben félhomály van, talán lámpát kéne kapcsolni vagy valamit, amivel egy kis fényt lehet csiszolni. Tekintve, hogy kettőnk mágiája elég ahhoz, hogy lámpa ne oltódjon fel. Vagy csak én nem találom a kapcsolót. A por is nehezíti a levegőt, pedig szerintem kéne ide valami, ami megvédi a tárgyakat, vagy a tárgyat, ami itt van.
          Akárhogy is, követem akármerre megy.



Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 02. 05. - 14:57:27
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Mintha az agyamban megállás nélkül lüktett volna még mindig az a szöveg: „Menni kell, menni kell.” Azonban halkabb volt, természetesebb, mintha a kezdetektől fogva a részem volna. A csuklóm körül egyre keményebb ritmust diktált a bársonyszalag, mintha őrült táncolt járt volna, mint az arab szerzetesek, mikor révületbe akarnak kerülni. Engem pedig magával rántott és csak forogtam, forogtam, míg el nem veszítettem a józan eszemet.
Hagytam, hogy a lábaim hosszan vigyenek előre. Nem érdekelt, hogy Esmé követ, bár magam mögött akartam hagyni. Valószínűleg józanabb állapotomban sem szívesen engedtem volna, hogy velem tartson s talán ő is tudta, mondhat akármit, engem nem állít meg. Mindegy volt az a kis kábulat, amit a lámpás okozott. Nem tudtam, miféle sötétséget plántált belém, de az biztos volt, hogy tökéletesen irányította a testemet. Én nem tudtam hova tartok, egészen addig míg a sokadik kis utcán befordulva, egy kihalt környéken meg nem pillantottam az öreg raktár épületet. Több ajtaja be volt falazva, az ablaki is nagyrészt, csak egy-egy engedett belátást a hely belsejének iránya felé. Csak az egyik rózsdás, öreg ajtó tűnt járható útnak, ami szorosan zárva volt.
Az igazi Elliot érezte, hogy van odabent valami. Egy hatalmas hullám lüktetett végig a testemen, az ereimen át a szívemen, az elmémen. Tudtam: ez az, amiért jöttem és meg kell szereznem. A lámpás csupán egy eszköz volt ehhez az egészhez.
– Mi van itt? – kérdezte Esmé.
Megrántottam a vállamat. Honnan tudhattam volna mégis? Bennem volt az a sötét valami, ami tudta, hogy menni kell, na meg azt is, hogy merre… de fogalmam sem volt pontosan micsoda. Azt nem súgta meg a dallamos kis ritmus, ami a tamtamot nyomta az elmémben, jelezve: „Menni kell, menni kell…” Mélyet szippantottam a poros levegőből, aztán megindultam a rozsdás ajtó irányába. Nem akartam hozzá érni, ezért egyszerűen csak berúgtam – és igen, ez még mindig a kevésbé volt feltűnő, mintha pálcával kíséreltem volna meg feltépni.
Épp csak egy kis résnyire nyitottam ki, amint éppen csak befértem oldalazva. Ezért nem kellett volna Nat hízókúráját tartanom. Az az öt kiló is nagyon sok, ha az ember beosonni akar valahova.
Odabent elég sötét volt, hiszen kintről alig jutott be egy kis fény. De ez a félhomály még arra elég volt, hogy ne essek hasra. Azt sem érzékeltem, mekkora a tér, amiben vagyunk és hogy mi van vagy nincs éppen odabent. Előre nyújtottam ugyan a kezem, de nem éreztem semmit, csak a levegőbe markoltam bele.
– Merre menjünk? – kérdezte valahonnan a hátam mögül Esmé.
– Amerre visz a lábunk…  – Suttogtam, az enyém ugyanis vitt előre nagyon is. – Ne varázsolj, nem akarok idecsalni semmit…  – Suttogtam. Egy pillanatra talán az igazi Elliot volt elemében, mert az jobban érezte a varázstárgyakat, mint bármiféle sötétség, ami a testemben uralkodott.
Nem kerülte el a figyelmemet az egyre hangosabb motoszkáló hang. Tudtam, hogy tele van a hely patkányokkal. Ilyen környéken ez nem meglepő. Könnyen befészkelik azok magukat az ilyen poros mugli raktárakba.
Éreztem, hogy ott van az a valami. Közel voltam hozzá, minden porcikám remeget, olyan erős vert már a szívem. A szalag pedig még őrültebb táncot lejtett.
–Tudom, hogy itt vagy…  – Suttogtam és előrenyúltam, mintha azt remélném, találok ott valamit. Nem így történt. Viszont a talpam alatt fémes zajt hallottam meg. Azonnal hátrébb léptem és leguggoltam. A félhomályban éppen csak megpillantottam az apró csillogást. Óvantosan érintve tapogatóztam. – Ez egy kés…  – Tettem hozzá és kitapintva a markolatát felemeltem a portól és patkánypiszoktól mocskos padlóról.
– Vajon mire vagy jó?  – Beszéltem a fegyverhez.


Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 02. 07. - 19:22:16

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Úgy érzem, nem fogom elérni egészen addig, amíg meg nem szerzi magának, amit akar. És akkor örülhetek, ha utána visszakapom majd. Valahogy biztos vissza fogom kapni. Bár, még mindig nem tudom, milyen típusú az átok, ami a lámpáson ült, én nem voltam annyira jó sötét varázslatok kivédéséből, ahogy párbajból sem. Nem véletlenül választottam magamnak a művészeti pályát. Nem nyugtat meg egyik lehetőség sem, ami a raktárból való kijutásra ad lehetőséget.
          Mondjuk már maga a raktárba való bejutás sem tetszik, de muszáj lesz, ha vissza akarom kapni. Mert biztos vagyok benne, hogy ez nem egy szokványos kincskeresés. Nem sokszor voltam vele, de annál a pár alkalomnál nem így viselkedett. A hangja nem erre engedett következtetni.
          - De…
          Akarnék én ellenkezni, hiszen az ő lába visz, de a félhomályban én nem tudnám éppen követni minden mozdulatát. Ha pedig nem varázsolhatok, akkor se fény nem lesz, se kötéllel nem tudnám összekötni vele magam, hogy legalább annak a húzásából tudjam, most gyorsítani kell, vagy lassítani, esetleg valamelyik sarkon befordulni.
          Sóhajtok egyet, majd igazából hangok után megyek. Igyekszem a lépéseinek a zaját követni ott, ahol az alakját elvesztem. Másrészről viszont a neszeket sem éppen a legjobb ötlet követni. Túl sok a láb, és túl sok a sietős lépés. Nem kell sokat gondolkodnom rajta, hogy kitaláljam mégis mik azok, amik neszeznek. Addig azonban, amíg távol tartják magukat tőlem, és nem akarnak mondjuk a vállamon mászkálni, addig bármennyi patkány futkározhat a házban.
          Megállok, mikor úgy látom, hogy Elliot is megáll. Vajon talált valamit? Nem hiszem, hogy ilyen könnyen, és ilyen hamar meglelné azt, amit keres.
          - Elliot, mit találtál?
          Azért azt sem akarom, hogy valami olyanba másszon bele, amiből nem fog tudni kiszállni. Mert mi garantálja, hogy később esetleg visszaüssön az a valami. Még akkor is, ha csak egy késről van szó, amit egyébként elég sok mindenre lehet használni. Arról nem is beszélve, ha az nem csak egy sima varázstalan tárgy, hanem valami több annál, akkor bármi megtörténhet.
          - Nem fogok varázsolni, amíg nem látom úgy, hogy kell, rendben?
          Tudom, talán megkések ezzel a válasszal, de jobb később, mint soha. Így is minden érzékszervem teljesen élesre van állítva. Bár, nem tudom, hogy mi hasznát fogom venni majd akkor, hiszen ilyen állapotban bármi megtörténhet. Még az is, hogy megijedek egy ágreccsenéstől, és megátkozom a semmit.
          - Szólj, ha baj van, jó?
          Nem hiszem, hogy nagyon nagy bajba keveredhetnénk, de az biztos, hogy ha nem leszek óvatos, akkor a végén valami olyasmibe is keveredhetek, amibe nem kéne. Mint most is, mikor elindulok, mert meglátok valamit az út másik oldalán. Sikeresen rá is lépek valamire, amitől kicsit megsüllyed a lábam, és valami kattanásféle hangzik fel.
          - Öhm… most már varázsolhatok? – kérdezem félve, mert ahogy néztem a varázstalan filmeket, ez nem szokott jót jelenteni.
          Bár, nem hiszem, hogy a varázslat bármiben is meg tudná akadályozni az eseményeket, de egy hoppanálás még jöhet jól. Vagy ha csak egy kicsivel többet látnánk.
          - Elliot? Mi legyen?



Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 02. 08. - 09:50:40
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Megforgattam ujjaim között a kést. Éreztem, hogy valamit tennem kell vele, ám fogalmam sem volt, hogy mi volt az. Ezért egyelőre csak bámultam a csillogó felületet, ami éppen csak megvillant abban a kevés fényben, ami beszűrődött ettől a portól mocskos raktárban. Egyre nehezebben lehetett lélegezni, így nagyrészt hangosan kapkodtam a levegőt, ami szinte elnyomta Esmé felém törő hangját. Nem igazán foglalkoztam vele. Szívem szerint csak belemélyedtem volna a gondolataimba, az elmélkedésbe, hogy mire való az az átkozott fegyver. Olyan volt, mint egy kulcs, ami kinyithat egy hatalmas, talányokkal teli ládát.
– Nem fogok varázsolni, amíg nem látom úgy, hogy kell, rendben?
Sóhajtottam és lesütöttem a szememet, mielőtt túlságosan odaszólnék.
– Nem. Egyáltalán nem varázsolhatsz. – Jelentettem ki. Éreztem, hogy ez az épület valamiért fontosabb és a bennem újra és újra felsejlő sötétség is azt súgta, tartsuk titokban, hol vagyunk éppen. – Nincs olyan helyzet, amit ne lehetne mágia nélkül megoldani, érted? Ha idecsalsz valamit, amivel nem tudok megküzdeni, akkor egyikünk sem tér haza.  
Az igazi Elliot beszélt. Már nem volt ott az a kegyetlenség a hangomban, inkább csak a dühtől csengett. Nem véletlenül kértem meg, hogy maradjon nyugodton. Pontosan tudtam, miféle helyek az ilyenek s hogy valakinek fontosak lehetnek. Én már majdnem belehaltam az óvatlanságban és őszintén szólva nem szerettem volna ebben a vak sötétben harcba kerülni bárkivel is.
–  Szólj, ha baj van, jó?
Újabb sóhajt szakadt ki belőlem, ezúttal azonban nem mondtam semmit. Keserű szájízzel forgattam meg újra a kést, majd megérintettem óvatosan a hegyét. A penge iszonyatosan éles lehetett. Ez is egy üzenet volt. Vágj magadba… – suttogta a kegyetlen kis hang. Még mielőtt mozdulhattam volna, valamiféle kattanás hangja csendült fel mögöttem. Aztán jött Esmé kissé kétségbeesetten csengő hangja.
– Ne varázsolj és ne mozdulj!  – Szóltam rá. Az ilyen hangon mindig valami csapdát sejtetnek, mind a varázs-, mind a muglik világában. Nem egy hasonlóval találkoztam már. Ebből persze biztosan sejthettem, hogy itt valóban van mit védeni.
– Elliot? Mi legyen?
Alig hogy felhangzott ez a kérdés, újabb zaj érkezett, mintha valami nehéz fém indult volna meg. Kísértetiesen emlékeztetett annak a csapdának a hangjára, ami abban a hülye kastélyban megsebezte a lábamat és majdnem meg is ölt. Tudtam, hogy nem pánikolhatok be, de minél gyorsabban cselekednem kell. Csak nyugodtan, O’Mara… – súgta a hang, mikor megremegett a kezem.
– Semmi. Maradj nyugton.  – Válaszoltam, igyekezve kizárni a hangot. Felemeltem a kést és megvágtam vele a tenyeremet. Csípős, ég fájdalmat éreztem, ezért felnyögtem. – A francba…  – Nyögtem, de előre nyújtottam a kezemet, hogy a vérem a padlóra hulljon.
Mintha a por még jobban felkavarodott volna körülöttünk hirtelen. Talán egy kósza szellő tört be a helyiségbe. Ám a következő pillanatban aranylóan világítani kezdett a padló. A furcsa, fémes hang is megszűnt létezni és kirajzolódott Esmé arca is a helyiségben. Az aranyló fény megszűnt létezni, egy lépcső rajzolódott ki, ami lefelé vezetett, a falba pedig gyertyákat süllyesztettek. Ezeknek a ragyogás mentén látni lehetet, hogy a lépcső mélyen lefelé vezet.
– Nos, meg van, amit kerestünk… – Jegyeztem meg és örömittasan elindultam felé. – És még egyszer megkérlek, ne varázsolj, akármi is történjen!


Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 02. 11. - 23:48:58


(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          A két ballábas lenne rám a legjobb kifejezés. Hogy lehetek annyira béna, hogy belesétálok egy nagyon egyszerű csapdába? Mert valljuk be, mennyi volt az esélye annak, hogy ez majd egy szimpla raktárépület lesz, és nem lesz ellátva mindenféle jóval? Már ha a csapdákat jónak lehet hívni. Csak nem értem, miért ne varázsolhatnék akkor, ha már az életem a tét? Vagy Ellioté? De sóhajtok egyet, inkább megadom magam.
          - Nem fogok varázsolni.
          Megígérem, pedig ekkor még nem tudom, mi vár ránk. Persze, tudom, hogy ő profi, és bíznom kéne a szavaiban, az ösztöneiben, de ha nem varázsolhatok szükség esetén, akkor olyan, mintha teljesen védtelen lennék. Olyan, mint korábban is már párszor.
          És ahogy tőlem az el is várható, belelépek valamibe, amibe nem kéne. Elsőre pánikba esek, de igyekszem lenyugtatni magam, hiszen azzal nem segítek se magamnak, se neki, ha hisztizek egy sort. Vagy kérésének ellentmondva mégis elkezdek varázsolni.  Ettől függetlenül ott visszhangzik a fülemben a kattanó hang, ezért kicsit meg is sürgetem a gondolkodásban.
          - Nem mozdulok. Nyugi.
          Még ha akarnék se tudnék. Olyan szinten földbe van gyökerezve a lábam, hogy nem megy. Egy kicsit oldalasan állok neki, így nem láthatom, hogy mit csinál pontosan. Csak a sziszegést és a szitkozódást hallom, de annyira nyugton akarok maradni, hogy még a fejem se merem arra fordítani, amerre ő van.
          - Mi a baj, mi történt? Megsérültél?
           Mondjuk nem hallottam semmi olyat, ami arra adna okot, hogy megsérüljön, de ki tudja mit rejtegetnek ezek az épületek. Csak ne csináljon ostobaságot, már csak ezt kérem.
           Egy pillanattal később viszont a kérésem és az aggodalmam is eltűnik, amikor feltűnik az aranyló fény, majd mintha az egész épület beleremegne, hirtelen eltűnik a talaj a lábunk elől, és egy lépcsősor nő ki a földbe. Igen, mert hát nem felfelé, hanem lefelé vezet. Most már meg merem mozdítani a fejem, igyekszem az arcát fürkészni. A portól elég nehezen kapok levegőt, köhögnöm is kell, de miután egy kendőt teszek a szám elé, valamennyit javul a helyzet.
          - Ha megtaláltuk, akkor menjünk.
          Megmozdulok, de csak annyira, hogy Elliothoz tudjak csatlakozni. Azért még mindig ott van bennem az a félsz, hogy talán elindítok egy olyan folyamatot, amit nem kéne.
          - Jó, megértettem. Nem varázsolok.
          Elrakom a pálcámat, hogy még csak véletlenül se történjen meg velem az, hogy elsütöm akaratomon kívül, reflexből. Csak nézem a lefelé menő lépcsőt, és igazából nem tudom eldönteni, hogy ez most jó nekem vagy sem. Még mindig visszafordulhattam, nem kell nekem végigcsinálni. Másrészről viszont, ha nem mennék, és valami történne, mert már bebizonyosodott, hogy történhet valami, akkor talán későn találok rá.
          - Mielőtt még elindulnál, kérem a kezed!
          Nem hagyom, hogy legyen választása. Ha nem adja oda önként, akkor magamhoz veszem, és körbetekerem azzal a kendővel, amit akkor vettem elő, mikor elraktam a pálcám. Egy kis csomót kötök rá, ami pont annyira tartja a helyén a vékony kis anyagot, amennyire kell.
          - Megyek szorosan a nyomodban – mosolygok rá.
          Már nem hallom a hangjában azt a sötét élt, amit korábban még a raktár előtt. Tehát Elliot teljesen visszatért hozzám. Mondjuk addig figyelni fogom ezt, amíg ki nem jutunk innen. A követés pedig, nos ezt majdnem szó szerint is kell venni. Nem közvetlenül a nyomában indulok meg végül lefelé, hanem pár lépcsőfokot kihagyva, de gondosan ügyelve arra, hogy azokra a lépcsőfokokra lépjek, ahova ő is. A por itt másként érződik, mint fenn, de azért eléggé megnehezíti itt is a helyzetet.



Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 02. 17. - 09:14:46
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Nem tudtam válaszolni egyszerűen a lány kérésére. Egy pillanat alatt megszűnt a sötét lüktetés, a késztetés, hogy csak menjek és menjek. Talán éppen azért, mert előbukkant szemem előtt a cél, legalábbis az ahhoz vezető közvetlen ösvény. Vajon Esmé is ugyanolyan izgatott volt, mint én? Az ő aggodalma is megszűnt, ahogy a lépcső kirajzolódott? Én már jó formán a fájdalmat sem éreztem, amit a kés nyomán maradt a bőrömön. Csak a vér mindent elárasztó nedvessége és fémes szaga lengett körül még mindig, szinte versenyezve a fullasztó porral.
– Semmi baj, csak egy karcolás…  – Suttogtam halkan. Közben éreztem, ahogy az – ezúttal a régi – erő húzni kezd a lejárat felé. Nem engedtem neki azonnal, tekintetemmel Esmét kerestem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban jól van, nem esett bántódása. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha így történne. Történt közöttünk rengeteg fájdalom és keserűség, Esmé még is olyan fontos volt, mintha legalábbis családtag volna. Fogalmam sem volt, hogy ez az érzés oda-vissza megvan-e, minden esetre bennem ott lüktetett az az érzés, hogy meg kell védenem bármi áron. Ő hozott vissza az életbe és ezért hálás voltam.
– Jó, megértettem. Nem varázsolok.
Bólintottam. Én is a becsúsztattam a pálcát a zsebembe az újonnan szerzett késsel együtt. Ekkor éreztem meg újra a tenyeremet elcsúfító seb égését. Egy jó adag vér hagyhatta el ismét, mert már a kabátom ujja is egészen átnedvesedett. Egyre zavaróbban tört át a fémes bűz a fullasztó porfelhőn.
– A varázslat bármit és bárkit idecsalhat. Azt hiszem, jobb lesz vigyáznunk… kétlem, hogy ennyire védtelen lenne ez a hely.  – Halkan magyaráztam, ahogy találkozott a tekintetünk. – Akármi vár odalent, engedd meg, hogy megvédjelek! Kérlek! Én hoztam ide magunkat, így ez az én dolgom.
Már léptem volna előre, amikor Esmé ismét megszólalt.
– Mielőtt még elindulnál, kérem a kezed!
Megtorpant és felé nyújtottam a karom úgy, hogy tökéletesen rá lásson a vérző sebre. Én inkább elfordítottam a tekintetemet. Féltem, hogyha jobban megnézem magamnak, akkor aztán végig zavarni fog a fájdalom. Csakhogy nem kaphattam elő a pálcámat, hogy kellőképpen ellássam legalább átmenetileg a sérült felületet. Esmé valami anyagot tekert köré. Ahogy hozzá ért éreztem, hogy megint jön a csípő, égő érzés, ami egyetlen hullámmal robogott át minden porcikám.
– Köszi…  – Suttogtam és az ép kezemmel finoman az arcához értem. Óvatosan cirógattam meg. – Nem tudom, nélküled mi lenne velem…  – Tettem hozzá, aztán elszakítottam a tekintetem a barna szemektől, hogy meginduljak lefelé a lépcsőn.
– Megyek szorosan a nyomodban.
A szemem sarkából láttam, ahogy elmosolyodik. Ettől még a mai napig melegség járt át. Talán az ilyen érzések miatt akartam őt megvédeni. A sors még mindig éreztette velem, hogy egykor fontosabbak voltunk egymásnak puszta barátságnál s ez a kapocs örökre rajtunk hagyta a nyomát. Kinyújtottam a kezemet, úgy hogy magam mögött tartsam és megvédjem, akármi vár is odalent.
– Csak oda lépj, ahova én és ha valami kattanást hallasz, akkor futás…  – magyaráztam. – Az ilyen helyeken aligha ússza meg az ember csapda nélkül.
Hamarosan leértünk a lépcsősor aljára, ahol egy rövidke folyosó vezetett valami teremféleség irányába. Óvatosan néztem, a lábam előtti kövekre pillantva. Szerencsés volt, hogy itt már nem kínzott a por. A szemeim nem könnyeztek és az állandó torokkaparás sem jelentkezett. Lassan léptem előre, átlépve egy kiálló követ. Még hátra is fordultam Esmé felé, hogy mutassam neki hol vigyázzon.
A terem ajtajához lépve nem láttam hirtelen semmit. Éreztem, hogy van valami ott, valami ami hatalmas hullámokban ontja magából a mágiát, szinte ledöntve minden érzékemet. Vonzott magához őrülten és legalább olyan szenvedéllyel, mint a legtökéletesebb szeretőim.
– Itt kell lennie… te is érzed?  – kérdeztem halkan, de azzal egy időben meg is torpantam. Valami különös zajra lettem figyelmes… mintha nem lennénk egyedül. Semmi sem állhat az utadba, O’Mara… – Reszelős hangon súgta saját belső sötétségem.



Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 02. 26. - 23:27:08

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Nem akarom elveszteni. Nem tudom, miért most jut ez eszembe, de az biztos, hogy csak úgy nem szokott gondolat felötleni bennem. Fontos nekem, nem is kicsit. Ezt soha nem tagadtam, még akkor sem, mikor éppen nem volt a legjobb a viszonyunk. Most viszont úgy érzem, még közelebb kerültem ahhoz a ponthoz, amit úgy hívnak elengedés. Még mindig ott motoszkál bennem az a gondolat, amit a lámpás megérintése előtt mondott. Vajon rá merjek kérdezni?
          Ha tudná, hogy egy karcolásba is bele lehet halni, akkor nem kezelné ennyire könnyelműen a helyzetet. Én így is aggódok érte. Talán a kapcsolatunk nem működött, de ettől még aggódok érte. Lehet jobb, hogy nem tudom mit tesz néha, mert leültem volna Nattal beszélni, hogy ne engedje neki. Persze, tudom, nekem nincs beleszólásom, és gonosz dolog is lett volna tőlem, egy ilyen kérés, szóval marad az aggódás. Nem tudom, bár a jelek egyértelműek, hogy ez fordítva is így lehet még, szóval jobb, ha inkább azt teszem, amit kér. Ha nem szeretné, hogy varázsoljak, akkor nem fogok. Sőt, inkább megpróbálom a lehető legkevesebb gondot okozni neki. Muszáj lesz úgy viselkednem, mintha itt se lennék.
          - Elliot…
          Meg akar védeni. Örülök neki, hogy így gondolja, de nagy lány vagyok, meg tudom védeni magam. Mondjuk nem mindennel szemben, de… A fenébe, varázslat nélkül nem sok mindent tudok tenni.
          - Tudod, lehet te hoztál ide minket, de ott a sikátorban elég érthetően kiadtad az utam. Szóval valahol az én döntésem volt, hogy ide jöttünk. – Le is sütöm a szemem, mert annak a sikátorban történt jelenetnek volt előzménye is. Én. Azt hittem magához tudom téríteni, de tévedtem. – Sajnálom azt a pofont. Elliot, én azt hittem… Valójában nem is tudom mit hittem. Jóvá tehetem valahogy?
          Bármit megtennék azért, hogy jóvá tegyem. Az első alkalom, mikor a Kakaóbirodalomban elcsattant az a pofon bár hasonlított erre, azért az teljesen más volt. Ott még nem ismertük egymást, és így utólag elismerem, eléggé letámadtam, de most is ezt tenném, történjen bármi is utána.
          A keze azonban nem maradhat szabadon. Bekötözöm kicsit, majd ha kijutottunk innen, akkor ellátom rendesen a sérülését. Felnézek egy pillanatra a tekintetünk is összeér.
          - Megoldanád. Tudom, hogy átvészelnéd, csak én aggódok jobban, mint ahogy kell. Talán. De láttalak már haldokolni, és nem akarom még egyszer átélni. Nem bírnám ki.
          Elengedem a kezét, és továbbra is megígérem, hogy jó lány leszek, és legfőképp, nem leszek a terhére. Egyébként ki tudja hányszor történhetett már meg az, hogy életveszélybe került, csak én nem tudok róla.
          Az eszembe vésem az instrukciókat, bár nem értem, mi értelme a futásnak. Akkor ennyi erővel akár végig is futhatnánk ezen a folyosón. Mennyivel egyszerűbb lenne, mint így óvatoskodni. Mindegy, végül is nem akarok öngyilkos lenni, és az igaz, hogy ki tudja mi vár még ránk. Óvatosan, néha megbillenve egy-egy lépés között, és figyelve arra, amit Elliot mond igyekszem épségben eljutni a folyosó végére. Valamiért az ajtó mégis taszít.
          Alaposan megnézem magamnak azt az ajtót, de aztán egy hullámban mintha fagyos levegő csapna meg. A kinti hőség után valahogy nem érzem jól magam ebben a légkörben. Legnagyobb bánatomra, mikor elmúlna, akkor újra jön egy hullám, ami lehet még hidegebben lüktet. Összehúzom magamon a ruhámat, amennyire csak lehet, és kicsit a karommal is körbeölelem magam.
          - Én azt érzem, hogy mindjárt megfagyok.
          Érzem és hallom is, ahogy beszéd közben összekoccannak a fogaim. Bezzeg Elliotnak nincsenek ilyen gondjai. Talán rá másként hat ez a valami, ami bent van. Vagy csak megszokta már, hogy különleges mágikus dolgok előtt milyen érzések járhatják át.
          - Baj van?  – kérdezem érdeklődve, mert feltűnően megint megváltozik a viselkedése.
          Nem tudom, hogy mi váltja ki belőle, de az biztos, hogy szükségem van valami melegebb ruhára. Meg az is biztos, hogy ha a nesz, amit hallottam egy patkányé volt, akkor sikítok. Ha nem, akkor továbbra is csak a fogaim kocognak.


Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 03. 06. - 09:32:10
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Éreztem, hogy már nem tud megakadályozni semmi. Ennek az egésznek a végén meg fogom szerezni, amit csak akarok. Egy cseppet sem zavart, hogy eközben Esmére is figyelnem kellett. Sőt, ami azt illeti, minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy őt is megvédjem, legyen akármi is abban a különös pincehelyiségben. Ezért nyújtottam elé a karomat minden lépés előtt.
– Sajnálom azt a pofont. Elliot, én azt hittem… Valójában nem is tudom mit hittem. Jóvá tehetem valahogy?
Amikor bekötötte a kezemet, tekintetem az arcára vándorolt a sápatag fényben. Ennyi időre megálltam, nem léptem még rá az első lépcsőfokokra. Számomra mindig kedves fog maradni ez az arc, még ha Esmé tett is olyan dolgokat, amiért egy épelméjű ember megharagudott volna… csakhogy én sem voltam szent és hát éppenséggel normális sem.
Megrántottam a vállam.
– Ne foglalkozz vele.  
Mit érdekelte már Elliot O’Marát, hogy az arcán csattant úgy fél-egy órája a lány tenyere? Mit érdekelte, ha egyszerűen annyira hívogatta valami átkozott kincs odalent? A lábam ösztönösen haladt abba az irányba, amerről éreztem a varázstárgy erejét. Hagytam, hogy újra és újra az arcomon simítson végig, én pedig éppen csak annyira tudtam figyelni, hogy hova lépek s hogy a karomat végig Esmé előtt tartsam.
– És ne aggódj… többé nem leszek a halálomon a saját eszetlenségem miatt… ígérem…  – súgtam még oda halkan, jó pár perccel később. Eddigre már a lépcsők alján lévő folyosón jártunk, mégis úgy éreztem, akkor kell kimondanom azokat a szavakat, ki tudja miért.
Az ajtónál, ahogy a hűvösség végig cirógatott az arcomon, megborzongtam. A kinti levegő után – ami bár nem volt forró, de egy kellemesebb tavaszi időjárásnak elment –, ez iszonyatosan fagyos volt. Mégis ott volt az a csalogató kis érzés, ami tovább vont magával a küszöbön túlra. Hiába hallottam a neszelést, hiába éreztem, hogy itt még aztán valami baj is lehet… be kellett lépnem, meg kellett szereznem a kincset.
– Én azt érzem, hogy mindjárt megfagyok.
Sóhajtottam egyet.
Kibújtam gyorsan a kabátomból és egy könnyed mozdulattal Esmé vállára dobtam. Reméltem, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy kibírja idelent. Nem szerettem volna azon aggódni, hogy esetleg most fog halálra fagyni. Óvatosan igazgattam el az anyagot a vállán, nehogy véletlenül lecsússzon. Sőt, mutattam neki, hogy dugja bele rendesen a karjait és akkor begombolom,
– Remélem, akkor most már nem fogsz „mindjárt megfagyni.” – Halkan válaszoltam, ugyanis időközben meghallottam azt a neszt, amire menten a hatalmas pincehelyiség sötétebbik vége felé pillantottam. Éreztem, hogy van ott valami, de nem láttam sehol értékes, csillogó aranyat vagy más különleges tárgyat.
Meredten bámultam az egyik sötét sarok felé. Volt ott valami… valami veszélyes.
– Baj van?
Hallottam Esmé hangját, de csak felemeltem a tenyerem, hogy most ne beszéljen. Figyeltem, sőt sokkal inkább erőteljesen koncentráltam. A lány fogai néha-néha még összekoccantek mögöttem. A karomat megint elé emeltem, nehogy hirtelen mozdulatot tegyen.
Hamarosan valami morgás féle hallatsztott. Megrettentem. Hátrébb léptem egyet, magam mögött tolva talán Esmét is. Nem tudtam szólni egyelőre, csak akkor szakadt ki belőlem a nyögés, mikor egy vaskos, szürke, fején szarvat viselő teremtmény került elő – úgy festett, minr egy kisebb méretű orrszarvú, akármi is volt, még nem volt teljesen kifejlett példány. Sosem voltam igazán jó a varázslények felismerésében, fogalmam sem volt, mi az… de aki idezárta, bizonyára alaposan felhergelte.
– Ne kezdj el sikítani…  – Súgtam halkan Esmének. – Talán még megússzuk, hogy ránk rontson.
Előrébb léptem és benyúltam a zsebembe. Még a szállodában eltettem egy-két szelet csokoládét, hátha valami „normális” kajára ülnénk be, aztán éhes maradnék.
– Szia… szereted a csokit?  –Lágy beszéltem az állathoz, próbáltam nem megretteni tőle. – Van nálam egy kevés és biztosan nagyon ízlene.
Óvatosan húztam ki a csokoládét a zsebemből és elkezdtem kibontani. Ezt is finom mozdulatokkal tettem, nehogy felizgassa magát.
–Ha elkezdene felén rohanni, akkor futás…


Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 03. 23. - 19:36:18

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Elég vegyes érzések járnak-kelnek bennem. Szeretném is, hogy túl legyünk rajta, másrészről viszont nem, hiszen akkor hamar vége lenne a kalandnak. Pont ezért az egyik pillanatban még élveztem, és akartam ezt a kalandot, a másikban pedig meggondolom magam, és mennék inkább ki a raktár elé megvárva Elliotot. A sors azonban másként akarja, és én is. Mert, ha tényleg el akarnék menni innen, akkor már be se jöttem volna. De tudtam mit vállalok, és hogy veszélyes lehet, szóval nem fogok kihátrálni a helyzetből.
          Elmosolyodom, és ingatom kicsit a fejem. Nagyon jól esik a kabátjának melege. Belebújok a ruhadarab ujjába is, így már tényleg nem fázok annyira, és egyáltalán nem fogok megfagyni, de azért kell egy kis idő, amíg teljesen átmelegszem. Ez legyen mondjuk a legkevesebb, az sokkal jobban foglalkoztat, hogy rá miért nincs ilyen hatással. Tudom, hogy Elliotra másként hatnak a kincsek, és ennek valószínűleg ahhoz is van köze, hogy erre szánta az életét, ebben látja az örömét, és ez élteti. Mindig is ez fogja.
          A neszre felfigyelek és nem csak én. Kicsit Elliot mögé bújok, nem akarom, hogy esetleg aggódnia kelljen miattam. Megígértem, hogy nem varázsolok, de ez lehet olyan helyzet, amikor meg kell szegnem az ígéretem? Nem tudom, addig biztos nem, amíg a neszezés morgássá nem alakul. Akkor aztán kilép az árnyékból egy lény. A fenébe, miért nem figyeltem az órán, akkor most meg tudnám mondani, hogy mi ez. Így viszont biztos nem kell pálcát használni. Talán.
          - Te tudod mi ez?
          Talán a kalandjai során találkozott már ilyen lénnyel. Nem tudom Elliot mennyire tudja kezelni ezeket a helyzeteket, de én megragadtam egy szinten, ez biztos. A többi már részletkérdés. Valahogy csak el tudunk majd rohanni mellette, ha szükséges.
          Lépek egyet hátra, aminek következtében neki ütközök az ajtónak. Elég nagy zajt csap ahhoz, hogy Elliot meghallja, talán olyat is, ami csapdára ad jelet, de az ismeretlen lényt látszólag nem zavarja meg. Kezemmel kutatni kezdek a sima felületen. Talán nem is a kijárat felé kell majd rohannunk, hanem inkább befelé, az ajtó másik oldalára.
          - Hova fussak? Inkább keresgélek valami ajtót ezen az izén. Úgyis oda akarsz bejutni és nem kifelé a raktárból.
          Talán inkább ezt az állatot kéne kifelé üldöznünk tőlünk. Mondjuk a csokit kidobhatnánk a lépcsőn túlra. Ha megérezné a kinti levegőt, a szabadságot, akkor inkább arrafelé rohanna nem felénk.
          - Dobd ki a csokit a lépcső tetejére. Ha meglátja, hogy ki tudna jutni, talán kimenne.
          Tudom, nagyon naiv vagyok. Egy állat nem így működik, és még ha akarom, akkor sem fog megváltozni a kedvemért. A saját kutyámnál nem tudom néha elérni, hogy azt tegye, amit kérek tőle, akkor miért tenné meg ezt egy vadidegen lény?
          Hátat fordítok, és ismét kutatni kezdek az ajtón és körülötte. Ha tudnám mit keresek, akkor valószínűleg könnyebb lenne, mint így vaktában lövöldözni.
          - Mit keressek az ajtón? Mi nyithatja ki?
          Addig-addig porolok és kutakodok, amíg találok valami kart egy mélyedésben. Nem tudom, hogy az-e a megfelelő, talán egy csapdát indít be, ezért nem is húzom meg egyelőre.
          - Elliot, van itt egy kar, amit meg lehet húzni. Meghúzzam?



Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 03. 30. - 19:36:55
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

– Te tudod mi ez?
Megráztam a fejemet. Azt hittem az óvatoskodó viselkedésből és a könnyed lépésekből egyértelművé vált, hogy fogalmam sincs, mi a fene az a vaskos testű, szürke, orrszarvúra hajazó teremtmény. A jellemzőit persze én is láttam, így egyértelművé vált, hogy nem szeretném, ha esetleg nekünk rontana. Csak nyugi, O’Mara, ne csapj zajt, ne tegyél semmi hirtelen mozdulatot.
Óvatosan léptem még közelebb az állathoz. Hallottam persze, hogy még mindig morog és fújtat, de még mindig jobban jártam, ha mondjuk engem szemel ki, mint Esmét. Egy pillanat alatt félre hoppanáltam volna, remélve, hogy aztán majd célba vesz. Nyugtatóan beszéltem hát továbbra is a teremtményhez és a kibontott csokoládét úgy nyújtottam felé, mint valami felajánlást, ha elenged minket. Csakhogy éppen eközben sikerült Esmének zajt csapni. Az állat összerezzen és még hangosabban, szinte remegve kezdett el morogni felénk. Bassza meg… Futott át az agyamon a kellemetlen gondolat, majd egy pillanatra hátra fordultam.
– Maradj már nyugton!  – Sziszegtem oda. – Nem kéne felingerelni feleslegesen, oké?
Mély levegőt vettem. Tekintetem visszavándorolt az állatra. Éreztem, ahogy a szívem a szokásos, adrenalintól fűtött ritmust veszi fel. A szalag is ugyanúgy tombolt és mintha ott suttogta volna a fülembe: Csak menj, csak menj és ragadd meg!
– Hova fussak? Inkább keresgélek valami ajtót ezen az izén. Úgyis oda akarsz bejutni és nem kifelé a raktárból.
Már megint ez a beszéd. Jó, O’Mara, ne kapd fel a vizet… minden a legnagyobb rendben. Tudtam, hogy Esmé izgul, ismertem. Sejtettem, hogy máris rajta a pánik, mint annak idején a kísértetházban, ahol meg kellett védenem őt… és milyen jó is volt.
– Dobd ki a csokit a lépcső tetejére. Ha meglátja, hogy ki tudna jutni, talán kimenne.
Nem szóltam és nem tettem úgy, ahogy mondta. Egyszerűen az állat felé nyújtottam az édességet, megvártam, hogy megszaglássza, majd ledobtam a földre, remélve, hogy majd onnan föleszi. Egyelőre csak szaglászni kezdte és ahelyett, hogy velük foglalkozott volna az újdonság egészen lekötötte.
– Sosem találna ki innen egymaga. Odafent túl sok a holmi.  – válaszoltam Esmének.
Még mindig az állatot figyeltem, nem törődve azzal, amint a lány még mindig az ajtó körül matat. Persze éreztem még mindig, egyre intenzívebben, hogy közel vagyunk valamihez… valamihez, ami bevonzott ebbe a raktárba, és ami talán sokkal távolabb vezet még innen is majd. Hallottam, amint beszélt, ekkor a teremtmény már a csokoládét majszolgatta, nem is foglalkozva velünk. Örültem, hogy nem engem, hanem az ételt választotta vacsorának, így óvatosan, de eloldalogtam Esmé felé.
– Elliot, van itt egy kar, amit meg lehet húzni. Meghúzzam?
Megint intettem neki, hogy beszéljen halkabban. Nem tudom, miért nem értette meg, hogy egy veszélyes lénnyel vagyunk egy helyen, amit jobb nem felbőszíteni. Igen, lefoglalta a csoki és igen, a testemmel védeném Esmét minden körülmények között, de akkor is olyan helyzetben voltunk, amit nem volt olyan egyszerű orvosolni.
– Miért ne?  – kérdeztem suttogva és megrántottam a vállam. Közben a kabátzsebbe nyúltam – ami még mindig Esmé testét melegítette – és kihúztam belőle a lámpást. Éreztem, ahogy egészen átmelegedett az aranyozott fém. Olyan volt, mintha a hely varázsa arra is hatott volna.
Megvártam míg Esmé ujjai finoman ráfeszülnek a karra, majd egy aprócska erőfeszítéssel meghúzza. Az ajtó halk kattanással tárult ki. Ez is egyfajta varázslat volt, amit meglepő módon nem követett semmiféle támadás. Csak a mögöttünk lévő, csámcsogó állat hangját lehetett hallani.
Az ajtó egy aranyozottan csillogó, sziklás terembe vezetett, melynek a közepén egyetlen, hatalmas állvány volt. Az is durva, kőből faragott példány volt. Gondolkodás nélkül fogtam meg a lány kezét és húztam magammal át a küszöbön. Talán tíz lépést tehettünk, mikor hallottam az ajtót. Nyikorogva csapódott be mögöttünk, még a zár is kattant… egyelőre nem érdekelt. Valahogy csak kitalálsz innen, öregem. – Bíztatott a hang gúnyosan.
– Furcsa, hogy mik nem húzódnak egy város alatt…  – Halkan beszéltem, mégis visszahangozva tértek vissza a szavak a fülemhez. Eközben el is értem az állványt. Annak a közepén egy kör alakú bemélyedés volt. – Na nézzük csak…  – Még a nyelvem is kidugtam, ahogy felemeltem a lámpást. Megnéztem az alját, aprócska talapzatot emeltem az üreges belső alá, az is tökéletes körforma volt, még a díszítettség ellenére is.
Óvatosan helyeztem a körbe, majd az egyetlen kattanást hallatott. Újabb lépcsősor nyílt, pont az oszlop előtt. Ám ebbe közvetlenül le tudtam nézni még ott állva is. Kicsi, alig egy méterszer egy méteres helyiség lehetett, amiben egyetlen arany tárgy hevert egy vörös szőnyeg közepén. Hunyorognom kellett, hogy ki tudjam venni mi is az. Valami edény féle lehetett, aminek a fedő része díszes volt. A szívem hevesebb ritmusra váltott megint. Tudtam, ez az, amiért jöttünk, ha csak nem rejt magában valamit.


Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 04. 04. - 19:57:07

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Remek. Itt állunk mind a ketten egy olyan állattal szemben, ami biztos, hogy varázsvilági és egyikünk sem tudja, hogy miféle. Mi van akkor, ha amiről azt gondoljuk, hogy nem jó, az lesz a jó és fordítva? Az élet tele van nehéz döntésekkel és kérdésekkel. Csak sajnos nem mindegyik szól arról, hogy egy adott helyzetet túlélsz vagy sem.
          Igyekszem minél messzebb kerülni az állattól, de ehhez az is kell, hogy az ajtó kinyíljon. Szóval szépen nekimegyek, amivel persze Elliotot és az állatot is megijesztem. Mondjuk Elliotot nem csak megijesztem. Mondjuk nem értem a csokival mi a baj, miért nem lehet kidobni innen. Biztos kitalálna, ha lát egy nyitott ajtót. Mindegy, az állat marad, de akkor nekünk kell menni. Minél előbb, annál jobb.
          Figyelem, ahogy sikerül lefoglalni az állatot a csokival, majd a kar felé fordulok. Ugyanannyi az esélye annak, hogy valami rossz fog kisülni belőle, mint annak, hogy valami jó. De ha meg kell húzni, akkor meg kell húzni.
          - Oké, akkor készülj fel – suttogom.
          Rámarkolok a kilincsre, és igyekszem olyan óvatosan meghúzni a kart, ahogy csak tudom. Nem akarom még egyszer megijeszteni az állatot. Nálam nincs csoki, amit oda lehetne adni neki, és szerintem Elliotnál sincs több.
          Az ajtó lassan kinyílik, és egy hatalmas terem jelenik meg mögötte. Mivel még mindig nem tudok varázsolni, zseblámpát pedig nem tartok magamnál, ahogy társam, kénytelen vagyok a saját szememre és a zseblámpa fénykörébe eső láthatóságra hagyatkozni. Ahogy belépünk a helyiségbe, mintha egy hideg fuvallat futna végig rajtam. A következő pillanatban pedig már csukódik is az ajtó mögöttünk.
          Hirtelen fordulok arra, kicsit meg is rándul a nyakam, ezért a kezemet rácsúsztatom kicsit. Hogy fogunk innen kijutni? Mi van akkor, ha belülről nincs kar? Mi van akkor, ha már az ajtó kinyitásával beindítottunk egy másik csapdát?
          - Aha, tényleg furcsa – húzódok közelebb Elliothoz.
          Kicsit megkapaszkodok a karjában, bízom benne, hogy ő tudja mit tesz, de én félek tőle, hogy élve leszek eltemetve itt. Ellépek tőle, mikor az oszlophoz érünk. Hagyom dolgozni, ő a profi, a legjobb, ha nem állok jobban az útjába, mint ahogy már eddig is megtettem.
          Azonnal visszaugrok mellé, mikor elkezd remegni a föld, és megnyílik a talaj egy lépcsőnek utat adva. Figyelmesen nézem, és látom is a kis edényt, de nem tudom még mindig, hogy miért olyan különleges. Szerencsére a remegésem már rég elmúlt, de ettől függetlenül időről-időre megcsap valamilyen hűvös fuvallat.
          - Ketten nem fogunk oda beférni – állapítom meg.
          Szóval kénytelen leszek elengedni és itt fenn megvárni. Hátrébb is lépek, hogy menjen csak nyugodtan. Mondjuk, ha valami történne, akkor nem tudom mit tennék. Lekapnám a lámpást a helyéről és hozzávágnám ahhoz a valamihez.
          - Fentről fedezlek. Menj csak. De gyere vissza!
          Megfogom a kezét, és kicsit meg is szorítom. Bátorításnak szánom, de annak is, hogy még mindig fontos nekem, szóval vigyázzon magára.



Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 04. 17. - 13:32:16
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Éreztem Esmé érintését a karomon. Tudtam, hogy meg kell védenem, akármi is történjen. Nem engedhetem meg, hogy itt történjen vele valami, még akkor sem, ha korábban felbosszantott. Igaz az nem is igazán én voltam, hanem valaki más… valaki vadabb, akit csak a lámpás mágiája irányított. Az minden érzékemre rákapaszkodott és csak skandálta, hogy: menni kell, menni kell, menni kell… Én pedig engedelmeskedve neki egyszerűen mentem előre, míg el nem értünk ide. Az elmém akkor kezdett el tisztulni, mikor megvágtam a kezem. Addig valami furcsa köd ereszkedett rá.
Tisztában voltam vele, hogy nem kellett volna belerángatnom ebbe az egészbe. Esmének nem valók az ilyen kalandok, ezt már a szellemházas esetünk óta tökéletesen tudtam. Ott nagyon pánikba esett és én sem voltam éppen jó állapotban, így megvédeni, vigasztalni sem tudtam rendesen. Azt hiszem, ő az az ember, akit túlságosan megviselt a háború és azóta csak még érzékenyebb reagál mindenre – habár előtte nem igazán ismertem, így ezek nagyrésze mind csak egyszerű találgatás.
A tekintetem még mindig az előttünk felnyíló lépcsősorra és az aprócska kis helyiségre vetődött, ahol éppen csak egy láda fért el. Elvigyorodtam, szinte érezve, hogy ez az, amit annyira akartam. A szalag a csuklómon vadul lüktetni kezdett. Éreztem, hogy ez valamiféle öröm tánc a részéről.
– Ketten nem fogunk oda beférni. – Jegyezte meg Esmé.
Egyetértően bólintottam. Elfértünk volna, bár meglehetősen szűkös a hely, így felesleges lett volna mindkettőnknek lemászni oda. Még az is megfordult a fejemben, hogy ez egyszer megragadom a pálcám és varázslattal hozom fel a ládát. Csakhogy az kockázatos lenne. Valaki vagy valakik okkal építettek ki ilyen védelmet… nyilván egyetlen behatolásra utaló jelre előkerülnének és ne adja Merlin megint megszúrnának egy átkozott tőrrel, mint annak idején Egyiptomban.
– Fentről fedezlek. Menj csak. De gyere vissza!
Elnevettem magam. Közben éreztem, hogy megfogta a kezemet és kicsit megszorította. Ez arra emlékezett, mikor még együtt voltunk és néha elmentem valahova. Gyakran nem szóltam neki, de ha mégis, hát azt pont ugyanilyen gyengédséggel jutalmazta. Szerettem az érintését, mindig melegség töltött el… de akkoriban egészen másképp, mint mostanában. Szinte hihetetlen volt már, hogy ez a lány volt az első szerelmem.
– Miért ne jönnék vissza? – Aztán elléptem mellőle, hogy a lépcső tetejéhez igyekezzek.
Mély levegőt véve tettem meg az első lépést. Aztán sietősebbre véve a tempót leértem a ládához. Egyszerű faláda volt, rajta pár faragott díszítéssel. Valaki leverte róla a lakatot, látszott a sérülés helye és két nagyobb karcolás. Ujjaim könnyedén értek hozzá, gondolkodás nélkül. S mintha odabentről valami lüktetés jött volna.
– Ez is valami elátkozott kincs lehet. – Fennhangon beszéltem, hogy Esmé is hallja. – Ha valami történne keress kiutat. Biztosra veszem, hogy nem csak fölfelé lehet menni.  – Tettem hozzá, miközben mutatóujjammal óvatosan benyúltam a résen a láda teteje és alja közé. Az hamarosan nyikorogva feltárult. Először csak az aranyló fényt fogtam fel, aztán megláttam a formát. Egy nyeles tükör volt, szépséges, ornamentikus díszítéssel. Virágok és madarak voltak rajta, tökéletesen harmonizálva a török kultúrával. A virágokat egy-egy drágakővel díszítettek, ettől pedig csak még drágábbnak látszott az egész. Éreztem, milyen erős mágiája van. Esélytelen volt, hogy ne fogjam meg.
Már éppen bele akartam nézni, hogy rájöjjek a mágiájára, mikor behatolás hangja ütötte meg a fülem. Odafentről jöhetett. Azonnal felpattantam, a tükröt bedugtam a kabátom alá, majd a lépcső tetején elkaptam Esmé kezét.
– Mennünk kell…  – Húztam magam után, ellentétes irányba az ajtóval. – Egy tükör volt a ládában.  – Ziháltam, miközben egyre gyorsabbra vettem a tempót és a falhoz érve, a szabad kezemmel azt kezdtem el simogatni, reménykedve, hogy találok valami kiálló részt.
– Látsz valamit?  – kérdeztem. Ebben a pillanatban már azon az ajtón dörömböltek, ahonnan bejöttünk. – A franc… bassza meg… maradj mögöttem! – Mondtam és Esmé elé álltam, elővéve a pálcámat. Nem is számítottam arra, hogy abban a percben, ahogy megpróbálok varázsolni, cserben hagy a mágiám. Talán ezen a helyen nem lehetett varázsolni, ki tudja. Már nem volt más választásom, mint megszámolni, hányan lépnek be az ajtón. Hat turbános varázsló volt, nem értettem mit üvöltenek felénk. Az egyik viszont túl nagy lett volna ahhoz, hogy csak úgy le üssem őket és biztosra vettem, hogy hat embert a kis trükkjeimmel nem fogok tudni hatástalanítani.


Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 04. 24. - 21:57:44

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Féltem, ez nem kérdés. Már azóta, hogy beléptünk a szellemházba. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de így van. Ez a mostani helyzet nagyon hasonlít ahhoz. Itt is úgy rohantam le a boltban, mint ahogy ott a Kakaóbirodalomban. Itt is elcsattant egy pofon, ahogy ott is, és ez a raktár sem éppen bizalomgerjesztő. A szellemházról meg minden más elmondható csak az nem, hogy bizalomgerjesztő vagy biztonságos. Sóhajtok egyet, mert félek tőle, hogy lesz ott lenn valami csapda, amire előre nem tud felkészülni, és akkor pálca nélkül tehetetlen leszek. Megszorítom a kezét, muszáj, hogy tudja, számíthat rám. Muszáj tudnia, hogy itt vagyok.
          - Vigyázz a rejtett csapdákkal, jó? csak ezért nem tudnál visszajönni.
          Figyelem, ahogy leereszkedik a mélybe. A zseblámpája fényét követem, mert mást egyébként annyira nem tudnék. Nem szólok, a lélegzetem is kicsit visszafolytom, hogy minden rendben legyen. Csak legyen minden rendben és jussunk ki innen épségben. Utána már minden rendben lesz.
          - Mi történne? Elliot, ne ijesztegess, tudod, hogy nem szeretem az ilyen vicceket. Nem történik semmi, jó?
          De azért elmegyek keresgélni valami kiutat. Szándékosan kerülöm azt az oldalát a teremnek, ahol az a lény elállta az utunkat. A bal oldali falrészen kutakodok éppen, mikor lépések zaját hallom. Megdermedek. Talán csak a raktár egy másik helyiségébe jönnek. Nem tudom, miért próbálom egy ilyen nagyon is átlátszó hazugsággal nyugtatni magam. A lépések felénk közelednek nagyon.
          Azt hiszem, Elliot is meghallotta, mert egy pillanat alatt kikerül a mélyedésből, megfogja a kezem. Bólintok csak a kijelentésre, aztán már kutatni is kezdem a tekintetemmel a falat.
          - Tükör? Talán egy beszélő tükör?
          Nem igazán ez a legfontosabb most, amit meg akarok tudni, csak szeretnék már kijutni innen. Kezem a falat simogatja, a szemem becsaphat, nem feltétlenül látok meg valamit, amit a kezemmel érzek.
          - Keresem már. Még nem látok semmit.
          Hátat fordítok egy pillanatra, amikor meghallom a dörömbölést. Még gyorsabb tempóra váltok. Ezek az alakok ismerik a bejutást ide, így biztos nem tart majd nekik sokáig az, hogy bejussanak. Kijutunk. Előttük fogunk kijutni innen, ez nem kérdés. Aztán meghallom az ajtó nyílását, és hogy Elliot abbahagyja a kutatást. Én viszont nem. Ha ez lesz életem utolsó cselekedete, akkor is ki fogok jutni innen és viszem őt is.
          - Találtam valamit – suttogok.
          A kezem megakad egy hasonló szerkezet nyitó zárjában, mint amilyen a korábbi is volt. Csak meg kell rántanom, és kijutunk innen. Vajon mennyi időnk lesz, amíg utolérnek? Vagy akkor már akár hoppanálhatunk is, ha kinyílik az ajtó?
          - Kell valami, ami eltereli a figyelmüket, amíg kinyílik az ajtó. Kell egy trükk!
          Ennél célravezetőbben nem tudom mondani. Ha csak felkavarjuk a port az sem érdekel, csak kell egy pár másodperc. Vajon most ennyin múlik az életünk?
          Nem nézek a hátam mögé, megrántom a kart, és amint annyi rés keletkezik, hogy ki tudjunk férni rajta, megragadom Elliot kezét, és futni kezdek. Nem pocsékolom a szavakat, ezt anélkül is érti. Az út ugyan kanyarog, de hamar meglátjuk a fényt. Kijutunk onnan, megvan a kincs is, és elmondhatjuk, hogy volt egy jó kalandunk.
          A kijárat azonban tartogat még néhány meglepetést. Hasonló katonák, akik benn láttak minket, itt is felbukkannak. Előkapom a pálcámat, itt már biztos lehet varázsolni, és ezúttal nem érdekel az ígéretem. Ha azon múlik, hogy meg kell menteni magunkat, akkor megszegem a szavam. Legfeljebb egy ideig nem beszélünk egymással. A mágia azonban még itt sem működik.
          - Most mi legyen?
          Visszafelé nem mehetünk, előre nem mehetünk, és ha a pálcánkat nem tudjuk használni, akkor hoppanálni sem tudunk. Mind a két irányból megindulnak felénk, én mégis, talán önkénttelenül teszek egy lépést hátra. Ezzel pont belesétálok valakinek a karjaiba. Nem Elliot az, mert ő mellettem áll. Az idegen megragadja a felkarom, hátrafeszíti a kezem, és bilincset rak rá.
          - Elliot! – igyekszem kiszabadulni, rugdosok, de nem sokat ér.
          Főleg azután nem ér sokat, miután bekötik a szemem, és a következő pillanatban csak a hoppanálás félre nem ismerhető érzését érzem. A térdem keményen landol a homokban. A karom még mindig meg van kötözve, de sikerül nem elvesztenem az egyensúlyom.
          - Elliot, merre vagy?
          A gyomrom görcsben van. Nem tudom merre van, nem tudom merre vagyok. Talán nem is egy helyen vagyunk. A táskám még meg van, de a pálcámat már rég kicsavarták a kezemből. Talán nincs is meg, ott van a raktárnál vagy eltörték. Tartom magam. Nem fogok sírni, bár nagyon küzdök vele. Még egy kísérletet teszek arra, hogy társamat szólítsam. Azt is hiszem egy pillanatra, hogy ő az, mert már nem érzem olyan égetően a napot, ahogy korábban. Arra fordulok, de még mindig nem látok semmit.
          - Nem tarthatnak itt, meg fogok szökni – jelentem ki határozottan. Nem tudom mit akarnak tőlem vagy Elliottól, de nem is számít, mert tényleg meg fogok szökni.



Cím: Re: A nagy alkudozás
Írta: Elliot O'Mara - 2019. 04. 27. - 17:40:08
A NAGY ALKUDOZÁS
(https://i.pinimg.com/564x/b4/92/31/b49231ac7c90cecf19dfd8408b0333ff.jpg)

ESMÉ
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Valahogy nem akartam arról csevegni, hogy milyen tükör akadt a kezemben. Az persze biztos volt, hogy beszélni nem beszélt, mert akkor még talán ő is csendre intette volna Esmét, mikor az első morajlás elért minket valahonnan a távolból. Némán tapogattam végig a masszívnak tűnő kőfalat, de nem találtam semmit és időközben ránk is történt a másik ajtót, ami éppen csak elválasztott minket attól a teremtménytől, melyet egyikünk sem tudott beazonosítani.
Így hát Esmét eltakarva fordultam az érkezők felé és a pálcámat egyenesen feléjük emeltem. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne kezdjek el azonnal támadni, biztosítva azt, hogy életben maradjunk. Mindenki azt mondja, hogy fejjel a falnak megyek… és ez általában igaz is volt. Nem értettem, miért nem fogják fel, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy mindent túlélek és ez tart igazán életben.
– Találtam valamit – suttogta Esmé. Szerencsére ezt nem hallhatták meg a felén közeledő, hangos alakok. A saját durva nyelvükön próbálták meg valószínűleg közölni, hogy leátkozzák a fejünket, ha csak megmozdulunk.
– Kell valami, ami eltereli a figyelmüket, amíg kinyílik az ajtó. Kell egy trükk!
Trükk? Éreztem, hogy kiakad bennem a kegyetlen hang. A szalag a csuklómon olyan vadul lüktetett, mint régen… szinte el is felejtettem, hogy képes ilyesmire. A vérnyomásom és az adrenalinszinten pillanatok alatt az egekben tombolt. Talán éppen ez kellett a túlélés újabb fejezetéhez.
– Az a trükk, hogy csináld gyorsan…  – válaszoltam fojtott hangon, majd úgy léptem, hogy semmiképpen se érje Esmét semmiféle támadás . Fogalmam sem volt, miféle varázslatot használhatnának, ami még itt is működik. Az ilyen keleti népek mindenféle trükköt ismernek, ami nekünk túl misztikus és veszélyes. Ez van, ha a Minisztérium mindenre rásüti, hogy „nem biztos a kimenetele.” Ezzel pedig lényegében minden izgalmas varázslatot kiiktatnak a roxforti tananyagból. Talán ezért is olyan veszettül unalmas azaz iskola.
Már kezdtek nagyon fenyegetőnek tűnni, ráadásul még közelebb voltak, mint egy pillanattal korábban, de szerencsére, abban a pillanatban, amikor Esmé ujjait megéreztem a börömön végig cirógatni. Majd erősebben megszorította a kezem és könnyeden rángatott ki a helyiségből az ajtón át. Éreztem, amint a lábamon lévő heg elég durván lüktetni kezd, nyilván így akarta jelezni a testem, hogy még mindig – egy év távlatában sem – vagyok kész a rohanásra. Sötét, furcsa útvonal volt, az ember szinte biztos lehetett benne, hogy jót nem tartogat… s mintha nem is a városban lyukadtunk volna ki, hanem bőven azon kívül, bár az előttünk álló, furcsa, keleties ruhát viselő varázslók eltakarták a kilátást.
– Kibaszottul nem tudom, mi lesz…  – válaszoltam a lehető legőszintébb hangon. Varázslattal nem is próbálkoztam, inkább az Esmé lógó kabátom zsebe felé nyúltam, hogy elővegyem az egyik tőrömet, amit még nem ajándékoztam Merelnek… talán azért is mertem magamnál tartani, mert ez még nem sebezte meg a testemet. Hallottam, ahogy Esmé a nevemet kiáltja, mikor előkaptam a fegyvert és az egyik felém nyúló kézfej, kellemes karamellás árnyalatú bőrét felsértettem. Valaki hátulról le akart fogni, azt viszont egyenesen oldalba szúrtam, de arra már nem volt lelki erőm, hogy visszaszerezzem a pengét. Egyre többen tapadtak rám. Így csak rúgtam és rúgtam… de hiába találtam el egyet-egyet, mintha egyre többen lettek volna. Aztán valamivel megkötöttek, a szememet is eltakarták. Nem akarták, hogy lássam a helyet, ahova visznek.
A hoppanálás meglepett. Nem számítottam rá és amikor pukkanással földet értünk, valaki fel is lökött. Kellett egy pillanat, hogy magamhoz térjek. A gyomrom ugyanis felkavarodott már ennyitől is. Nem is emlékeztem, mikor ettem vagy ittam utoljára, de az ajkaim ki voltak száradva. A pálcámat nem találták meg, éreztem, hogy ott van a nadrágomba szúrva, az övvel egészen a testemhez szorítva, ahová menekülés közbe rejtettem.
– Elliot, merre vagy?
Hangosan sóhajtottam.
– Itt melletted…  – válaszoltam halkan. Nem is nagyon figyeltem Esmére innentől, ugyanis valaki lerángatta a szememet eltakaró kendőféleséget a fejemről. Éreztem, ahogy a sötét tincsek kócosak lesznek, de ez most nem számított. Furcsa, sivatag és nem-sivatag közötti táj tárult a szemem elé, illetve egy jó két méterre álló, szakállás, arab mágus, aki láthatóan különbözött az egyenruhásoktól. Lila talárt viselt, aranyozott mintás turbánnal.
– Ki a franc maga?
Valamit magyarázott a maga hülye nyelvén. Nem tehetettem mást, minthogy erőtlenül felé rúgtam egy jó adag homokot. Gondolkodj Elliot, gondolkodj, mert innen bazi gyorsan el kell tűnni. Közben már a csuklóimmal próbáltam feszegetni az engem szorító köteleket. Az egyik nagydarab fickó persze odajött és úgy képen vágott, hogy a szám sarkából megindult a vér. Éreztem, ahogy a fémes íz beköltözik ajkaim közé és talán vörösre is színezte a fogaimat. Nem nagyon érdekelt.
Helyett inkább jobban felmértem a terepet. Apró kis táborféleség volt, egy halom lámpással és gyertyával… na meg rengeteg éghető textillel… talán volt ott egy kis alkohol is, amit az ő kultúrájukban bizony nem nagyon lehet fogyasztani. Hallottam már hasonló éjszakai találkozókról, amikor kiszöktek tivornyázni. Hát nem lepett volna meg, ha itt is hasonlóról van szó.
– Szerinted tudnál hoppanálni?  – kérdeztem Esmét halkan. – Ha tűz lesz, hoppanálnod kell Esmé, vissza a szállásunkra. Ne foglalkozz a pálcáddal, meg semmivel sem!
A következő pillanatban felrúgtam az egyik legnagyobb lámpás, ami közvetlenül mellettünk volt és az üveg darabokra tört. A sátor, a kiterített szőnyegek azonnal lángra kaptak. Tudtam, hogy pillanatok alatt eloltják, még sem hoppanáltam azonnal. Meg akartam várni, hogy Esmé meneküljön először. Ha kell én feltartom őket.



Cím: A nagy alkudozás
Írta: Esmé Fawcett - 2019. 04. 28. - 18:30:32

(https://i.pinimg.com/564x/83/db/98/83db983f19e4876fe98c4580c7aaf5f0.jpg)



          Ki kell jutnunk innen. Semmi más nem jár az eszemben csak ez az egy gondolat. Akármi is lesz a vége, nem maradhatunk itt, mert azzal végünk. Pont ezért, amint kinyílik az ajtó, már ragadom is meg Elliot kezét és húzom magammal. Gyorsan kell mennünk, amennyire lehet, de érzem azt is, hogy ő nem tud annál gyorsabban, mint amit kiprésel magából. Talán ez is elég lesz.
          A kijáratnál azonban kiderül, hogy nem. Ez a gyorsaság nem volt elég. De az ott várakozó emberekből ítélve valószínűleg a sebességnek nincs is köze ahhoz, hogy elkaptak. Talán már akkor ott álltak, mikor mi még a tükör szépségességét figyeltük a frissen kinyílt ajtón túl. A harc nem az erősségem, és túl sokan vannak. Könnyen nem adom majd magam, de az is biztos, hogy Elliot sem. Mégis elkapnak és hoppanálni is tudnak velünk.
          Itt még nagyobb a hőség, mint korábban. A nap is úgy tűz, hogy leég rólam a ruha. Most bánom, hogy rajtam van Elliot kabátja. Nagyon melegem van, érzem, ahogy száll el belőlem a nedvesség. Őt keresem, mert még mindig nem látom. Szerencsére közelebbről kapok választ, így kicsit megnyugszom. Még mindig nem tudjuk, hogy mit akarnak, de remélem ez hamarosan megváltozik.
          Végül lekerül rólam a szemkötő. Nagyon bántja a szemem a hirtelen támad fény, de így legalább már látom, hogy Elliot tényleg ott van, de bántották. Nagyon mérges leszek. De jelenleg inkább csak nyugton maradok. Ők nem félnének megütni engem, ha arra kerül sor. Csak egy pillanatra nézek Elliotra, keresem a tekintetét és mikor megtalálom, akkor megnyugszom. Látszólag van terve.
          - Én tudom ki ez – suttogom, de nem úgy érzem, hogy most szükség lenne a felesleges beszédre.
          Majd később elmagyarázom neki, ha érdekli. A lényeg, hogy azok alapján, amit én hallottam, ha nem sikerül megszöknünk valahogy, akkor rövid időn belül nincs az az auror, varázstalan rendőr, aki megtalálna minket.
          - Igen, tudok hoppanálni.
          Igaz, még mindig meg vagyok kötözve és biztos nem fogom őt itt hagyni, ha nem látom jelét annak, hogy hoppanálna ő is, akkor én se megyek. A pálcám azonban kelleni fog. Most nem akarok és nem is tudok újat venni. A tekintetemmel keresni kezdem a megadott jelig, és meg is találom az egyik férfinél. Szerencsére a lábunkat nem kötötték meg, így felállok, és odarohanok ahhoz a férfihoz, akinél a pálcám van. Nem kell messzire mennem, mert ő a tűz eloltása miatt felém tart.
          Van értelem annak a kevés órának, amit Reginald adott önvédelem címen, mert most sikerül nagyon erősen tökön rúgnom a férfit és elszednem tőle a pálcámat. Látom, hogy Elliot a férfiakkal van elfoglalva, akik rárontanak a tűz miatt. A helyéről a főnök is feláll. Nekem kell előbb odaérnem, mielőtt még valami olyan történne, ami nem fordítható vissza.
          Megígértem, hogy megszököm, és meg is fogom tenni. Miután a pálcámat megszereztem, sikerült kiszabadítanom magam, majd hoppanáltam Elliotért, aztán vele együtt a hotelszobánkba.
          - Mielőtt még bármit is mondanál. Nem hagytalak volna ott. Az az alak amolyan helyi Tudjukki. Örüljünk, hogy ennyi időre életben maradtunk. Valamit biztos akartak tőlünk, és csak a puszta szerencse, hogy ennyivel megúsztuk.
          Ledobom magamról a kabátot és a fejkendőt is. A hotel hűvös szobájában ugyan megborzongok, de ez most jól esik. Holnapig kell csak meghúzni magunkat, mert utána már megyünk haza. Egy kis magyarázatot is adok arra, amit kijelentek a férfival kapcsolatban.
          - Mint utólag kiderült, amikor korábban jártuk a várost, és suttogásokat hallottunk egy férfiról, az ő volt. Korábban az egyik boltban hallottam, amikor vásároltam, hogyan is néz ki. Ellássam a sérülésed?  – nézek rá aggódva.  – Az lenne a legjobb, ha most tudnád pihentetni a lábad, készítek neked egy fürdőt, oké?
          Ezzel egyedül is hagyom, és megindulok a fürdő felé. Remélem tényleg van holnapig időnk és nem kell hirtelen elhagynunk a szobát, mert esetleg ránk találnak.



Köszönöm a játékot és nagyszerű kalandot. :)