Roxfort RPG

      to Benedict Destain


~ El sem hiszem, hogy végre itt vagyok! ~ gondoltam izgatottan. Kislánykorom óta vártam erre a pillanatra, na jó, igaz, hogy még nem pont erre a pillanatra, hiszen a lényegre majd holnap kerül sor. Holnap lesz ugyanis a Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály, - ahogy magamban hívom A Mandra - nyílt napja. Hihetetlen, hogy már csak másfél évet kell végigszenvednem a Roxfortban, és talán elkezdődik az Életem. Nagyon teátrálisan hangozhat, de annyira felnőttnek éreztem magam, ahogy itt sétáltam Hertfordshire-ben, teljesen egyedül. Mel néni mondta, hogy szívesen elkísér, de én nem akartam.

Csak magamnak akartam ezt az élményt, amit már oly régóta dédelgettem. És eddig az egész olyan volt, amilyennek megálmodtam. Kényelmes volt az utam, pontosan futott be a vonat a Hertfordshire-i állomásra. Kivételesen a kinézetemmel is elégedett voltam, pedig fele annyi szemfestéket kentem magamra, mint szoktam. Mostanában nem igényeltem már úgy a vastag sminket, ez a belül zajló változás külső megnyilvánulása lehetett. Nem szégyelltem és nem utáltam magam annyira, mint eddig. Ennek az lehetett az oka, hogy tudtam, hamarosan hivatalosan is megváltoztathatom a vezetéknevemet, és új életet kezdhetek. Reményeim szerint épp itt, ebben a varázslatos városban. Ahogy leszálltam, gyorsan megkerestem azt a kávézót, amiről már sokat hallottam, és kértem elvitelre egy tejeskávét, fahéjjal a tetején. Szinte már meglepően őszinte mosollyal az arcomon indultam útnak, hogy felfedezzem a fiatal, lelkes varázslóktól hemzsegő város minden szegletét, noha erre aligha lesz elég két nap.

Magamhoz képest kifejezetten rendezett külsőt öltöttem, kissé laza kontyba rendeztem máskor annyira kócos sörényemet, és a ruhám is tiszta, visszafogott volt. Sötétzöld kabátot és sötétkék farmert viseltem, fekete bakanccsal, és egy nagy, fekete oldaltáskával. Kezemben a gőzölgő tejeskávéval szagoltam bele a csípős, mégis oly édes levegőbe, amit csak az évnek ebben a szakaszában lehet érezni. Számomra ez az illat a tél ígéretét jelentette, a kedvenc évszakomét. Ahogy sétálgattam, már kezdtem elhinni, hogy hosszú évek után először lesz egy tökéletes napom. Amikor nem kell érintkeznem emberekkel, és nem kell láthatatlan, megtűrt koloncként sem léteznem. Hát, tévedtem. Ahogy a közeli parkba igyekeztem, megálltam egy gyalogátkelőhelynél, mire hirtelen egy iszonyú nehéz valami esett a lábamra. - Aú - nyögtem fel, miközben meglepetésemben jól magamra öntöttem a kávémat is. A könyvet illetően szerencsém volt, mert a bakancsom valamennyire fogta az ütést - igaz, egy acélbetétes ebben az esetben még jobb lett volna -, viszont a kávé még annyira forró volt, hogy felszisszentem a forróságtól.

A kabátom és a frissen kimosott farmerom tiszta foltos lett, és ahogy ott álltam csurom kávésan, nem igazán akaródzott reagálnom a hozzám intézett bocsánatkérő szavakra. Legszívesebben azonnal elővettem volna a pálcámat, hogy rendbe hozzam magam, de tudtam, hogy ilyen nyilvános helyen ez tilos. A káromkodást csak fél füllel hallottam, amit utána mondott, az viszont már eljutott az agyamig. Alapjáraton egy ilyen helyzetben szó nélkül megfordultam és elillantam volna, de hirtelen észbe kaptam, hogy ma itt az alkalom, hogy úgy viselkedjek, ahogy szerintem egy normális emberi lénynek kellene... A változás oly régen várt szelét nem akartam ilyen könnyen elengedni, ezért iszonyatos energiabefektetés árán, de sikerült ránéznem a mellettem guggoló srácra. Majd azt mondani teljesen feleslegesen: - Hát, sajnos eltalált - aztán puszta önszorgalomból hozzátenni: - De spongyát rá, inkább ez jöjjön, mint egy hippogriff pata!

      to Benedict Destain


Őszintén bevallva nagyon tetszett, hogy végre nem én voltam az, aki nyilvánosan beégett. Persze az a járókelő, aki ránézett a ruhámra és nem látta az előzményeket, nyilván ettől még gondolhatta azt, hogy menthetetlen kétbalkezes ez a lány - ami egyébként igaz is volt - mégis jól esett a tudat, hogy láttam valaki mást is szerencsétlenkedni.
A Roxfortban valahogy mindig annyira összeszedettnek tűntek a diáktársaim a szememben. Sosem vettem észre például, hogy valaki a nagyterem közepén hasra esett volna a kiöntött sütőtöklében, ami pedig velem már előfordult egy alkalommal.

Szegény idegen elég zavarba is jött, ahogy elnéztem, miközben próbálta összenyalábolni a könyveit. Szívesen segítettem volna neki, de csupa kávé volt a kezem is, és csak még jobban összemaszatoltam volna a köteteket.
Mikor elnézést kért tőlem, észrevettem, hogy végignéz rajtam, és erre sajnos - ahogy már ezt megszoktam - elpirultam egy szempillantás alatt. Az az igazság, hogy nem voltam hozzászokva bárminemű érdeklődéshez, így egy helyes srác pillantása már bőven elegendő volt egy instant pirosító helyettesítésére.

- Ööö, tényleg nincs semmi gond - mondtam bizonytalanul, miközben azt figyeltem, hogy közelebb lépett hozzám. Szerencsére nem valami oda nem illő dolgot készült tenni, hanem nagyon kedvesen megkínált egy zsepivel. Ennek megörültem, mert már kezdett zavarni, hogy egy két éves gyerekéhez hasonló ragacsos kézzel álldogálltam. - Ó köszi szépen - vettem el a zsepit, és gyorsan megtöröltem a piszkos praclijaimat. Ami ezután következett, arra viszont nem voltam felkészülve. Valaki - aki nem a családtagom - elhívott magához, amire még nem volt példa közel tizenhét éves létezésem során. Ösztönösen hátraléptem egy lépést, mert annyira megdöbbentem attól, amit mondott. Biztosan észrevette a hezitálásomat, mert tovább folytatta.

 ~ Mármint… semmi olyat nem akarok… Hogyhogy olyaaat? ~ gondolkodtam el egy pillanatra. Őszintén szólva az ellenkező nemmel kapcsolatos élményeim abban merültek ki, hogy másodévben egy hülye mardekáros bájitaltan órán megharapta a nyakamat, miközben az üstömmel voltam elfoglalva. Nagyon viccesnek találta, hogy egy "vérfarkas-ivadék" végre megtudja, milyen érzés, ha valakit megharapnak.
- Hmmm... - nyögtem ki nagyon értelmesen.  - Ami azt illeti, szívesen megnézném, hogy milyen egy kollégiumi szoba - csak miután kimondtam, jöttem rá, hogy ez mennyire szörnyen idiótán hangzott, de már nem lehetett visszaszívni.
- Meg azt is tudnám értékelni, ha tényleg megihatnék egy kávét - feleltem tőlem szokatlan félmosollyal az arcomon. Az igazat megvallva, ezt még magamnak is nehéz volt beismernem, de vágytam valakire, aki nem azért beszélget velem, mert kell neki egy jegyzet, vagy mert éppenséggel az unokahúga vagyok. Nem akartam elszalasztani a lehetőséget.

- Szia Benedict! Én Artemis Gr...Greenberry vagyok - mondtam kis hezitálás után, miközben kezet ráztam vele.
Semmiképpen nem akartam bevallani az igazi nevemet, amitől egy hónap múlva végre megszabadulhatok. Túl sokáig határozta meg az életemet ez az átkozott név. Nem kértem többet belőle. Attól még, mert Tudjukkinek elvileg örökre befellegzett, még senki nem fogja elfelejteni vagy megbocsátani a csatlósai nevét és rémtetteit. Mivel a kezem már nem volt csurom mocsok, kisvártatva hozzátettem:  - Ha gondolod, szívesen viszek pár könyvet én is, nehogy megint a földön kössenek ki...  - nyújtottam a kezem segítségképpen.  - Különben melyik egyetemre jársz?

     to Benedict Destain


Miután beleegyeztem az invitálásba, rögtön jött a bónusz jutalom ígérete.
– Akkor a lehető legtökéletesebb helyre viszlek. Mark, a szobatársam, szülei éppen most küldtek egy csomag olasz kávét.
Erre már igazán felkaptam a fejem, mert Olaszországhoz megszállottan vonzódtam már évek óta.  Nem, nem a híres-nevezetes olasz ruhák vagy ételek miatt, tudni illik részemről én bőven boldog voltam egy kis csirkemellel, vagy marhasülttel,  nem vágytam különlegességekre, és ugyan ez volt a helyzet a ruhákkal is. Minél egyszerűbb volt valami, nekem annál jobb. - Hú, az olasz kávé szuperül hangzik - feleltem.
Sosem jártam Itáliában de Mel néni igen - neki mindig is nagyon kalandos volt a szerelmi élete -, és egyszer szenvedélyes viszonyba keveredett egy olasz varázslóval, aki meghívta magához Volterrába, ami egy pici városka a toszkán vidéken. Mel néni rengeteg fényképet őriz abból az egy hétből, amiket nagyon szerettem újra és újra végignézni. Önfeledt boldogság látszik kettejük arcán, ahogyan együtt borozgatnak Rodrigo volterrai teraszán.

Erről mindig az jutott eszembe, milyen jó is lenne egyszer ilyen felszabadultnak lenni. Ettől ugyan még igen messze jártam, de már az is haladás volt lazulási szempontból nálam, hogy egy majd’ vadidegen kollégiumi szobáját készültem megnézni. Átvettem tőle a három vékonyabb kötetet, és követni kezdtem. - A Godrikra járok. Általános magi-tudomány szakra - mondta. Mire már a nyelvemen volt az az idióta kérdés, ami engem is mindig idegesített, hogy mi leszel, ha....? Ezt most inkább nem tettem fel, mert saját tapasztalatból tudtam, mennyire negatívan tud hatni egy emberre, ha azt pedzegetik, hogy mégis mihez kezd majd a nagybetűs életben. Úgy véltem, majd később úgyis mesél róla, ha alkalom adódik rá.

- Jól hangzik. És eddig hogy tetszik a képzés meg a tanárok? - tettem fel egy kicsit óvatosabb kérdést inkább. Ahogy átértünk a zebrán, alkalmam nyílt megpillantani a patinás kollégium épületét. Igazán hívogatónak tűnt, szerettem a szép épületeket, és ez valahogy más volt, mint amiket Nottinghamben megszoktam. – Biztosan elkerültük egymást a Roxfortban. Mennyi idős vagy?  - kérdezte.
- Könnyen lehet, hogy elkerültük egymást - nyugtáztam röviden, holott e mögött a mondat mögött annyi minden kavargott bennem. Egyrészt örültem, hogy nem találkoztunk ott, ennek volt köszönhető, hogy most egyáltalán beszélgettünk, hiszen akkor tudná, hogy ki vagyok valójában. Másrészt az én antiszociális szokásaimon is múlt ez a szerencsés véletlen, mivel állandóan a könyvtárban vagy a klubhelyiségben kuksoltam, kerülve a roxfortos eseményeket vagy a forgalmasabb tereket, és ebből eszembe jutott, hogy valahogy én is tehetek arról, hogy senkihez nem kerültem közel a varázslóiskolában.

- Te mikor végeztél a Roxfortban és melyik házba jártál? - érdeklődtem, majd az ő kérdésére is feleltem. -
 Tizenhat éves vagyok, decemberben leszek tizenhét - válaszoltam feltűnően lelkesen, ami kicsit furának tűnhetett, elvégre minek ekkora lelkesedés egy születésnap miatt? Próbáltam úgy tenni, mintha semmi szokatlan nem lett volna a hangszínemben, és szerencsére elég sietősre vettük a sétát, így gyorsan elterelődhetett a figyelem rólam.

Örültem, hogy a portás nem vont kérdőre, hogy mégis mit keresek egy fiú kollégiumban, de azért így is kicsit furcsán éreztem magam, ahogy a lépcsőn haladtam felfelé. Semmiképpen nem gondoltam volna meg magam, mert már tényleg kíváncsi voltam arra, hogy milyen lesz a szobája. Mindig úgy gondoltam, hogy az emberek saját teréből nagyon sok érdekes dolgot meg lehet tudni ugyanis a személyiségükről. Kíváncsi voltam Benedictre, hogy mit tükröz majd az ő saját kis zuga. Az 56-os szoba volt az övé, amin - mint korábban elmondta - Markkal osztozott. Beléptem a szobába és rögtön megnyugodtam, ahogy mentegetőzni kezdett. Szerettem, ha van egy kis kupi, a patika rend nem az én világom volt. - Semmi gond, hozzá vagyok szokva a rendetlenséghez, a mellettem alvó lány hálófülkéje állandóan úgy néz ki, mintha vagy három furkász túrta volna fel - mondtam, miközben az ajtó mellé álltam, hogy Benedict is kényelmesen bejöhessen utánam és megmutathassa a kis birodalmát.

     to Benedict Destain


Egyáltalán nem zavartak a szennyes ruhák és a szanaszét hajigált könyvek, mert közben volt valami otthonos ebben a  szobában. Valószínűleg az tetszett benne, hogy kisebb volt, mint a mi hálónk, ahol állandóan úgy éreztem, hogy képtelenség igazán bekuckózni, ennyi szabad tér mellett. Pedig mindent megtettem ennek érdekében, még az átlátszó baldechinre is feltettem egy sötétítő függönynek megfeleltethető sötétnarancs anyagot. A legjobban a széles ablakpárkányra szerettem odakuporodni egy pokróccal és Shay-jel, amikor már mindenki aludt. Az pont olyan pici tér volt, ahol már otthonosan éreztem magam, persze csak akkor, ha a hátam mögött még véletlenül sem állt senki. Jó pár fóbiám volt, de mind közül a legerősebb az, amikor valaki váratlanul a hátam mögé állt.

 – Nos, ez volna az én sarkom… – hallottam a kisebb zavart tükröző szavakat, miközben átadtam neki a könyveit. Így, hogy felszabadultak a kezeim, önkéntelenül is végighúztam az ujjamat a Tejutat ábrázoló poszteren. Nagyon tetszett, hogy fel-felvillantak a csillagok, volt ebben valami meseszerű, egészen megnyugodtam tőle. - Ez igazán klassz - mondtam mosolyogva. - Ezek szerint otthon vagy az asztronómiában? - kérdeztem a plakátokat nézegetve. Kíváncsi lettem volna rá, hogy sötétben is látszódnak-e a csillagok, de azért most már volt annyi eszem, hogy ezt ne mondjam ki hangosan. Miután nemrég kifejtettem, hogy szívesen megnéznék egy fiú kollégiumi szobát, ez már bizonyosan túl vamposnak tűnt volna.

Ettől az egész gondolatmenettől megremegett az orrom, ami mindig megszokott történni, ha visszafojtottam egy kis nevetést. Nem akartam komplett idiótának tűnni, de most jöttem rá, hogy annál nagyobb esély nyílik erre, minél tovább tartózkodunk egy helyiségben, hiszen nekem - be kellett vallanom -, általánosságban rengeteg bizarr reakcióm volt. Az elfojtott nevetést a biztonság kedvéért egy kis torokköszörülésnek álcázva tovább kémleltem Benedict asztalát, amikor megláttam egy képet egy csodaszép, szőke hajú, kék szemű lányról. Kivételesen gyönyörű volt, nem csodáltam hát, hogy helyet kapott Benedict asztalán. Egy pillanatra ösztönösen összehúztam magam, és keresztbe tettem a két karomat a mellkasom előtt. Bár nyugtáztam magamban, hogy olyan dekoratív barátnője van újdonsült ismerősömnek, aki a Reggeli Próféta címlapján is simán megállná a helyét, nem akartam indiszkrét lenni, inkább nem szóltam semmit, csak haladtam tovább.

- Foglalj helyet! - jöttek kapóra vendéglátóm szavai, én pedig örömmel éltem a lehetőséggel. Leraktam magam mellé a földre a táskámat, és kényelmesen lehuppantam az ágya szélére. A kávéfőző is működésbe lépett, és már éppen kezdtem otthonosan érezni magam, amikor újabb kínos szituáció közeledett felém megállíthatatlanul. – Vedd csak le a kabátod, mindjárt kitisztítom.  - Köszi Benedict! - bújtam ki könnyedén a kabátomból és a kezébe nyomtam. - Ha gondolod addig adok kölcsön egy felsőt, sajnos itt sosincs túl meleg - ajánlotta fel nagyon kedvesen, amire hálásan le is csaptam: - Ez nagyon rendes tőled, fázós vagyok, úgyhogy elfogadom - nyúltam a pulcsiért, és miközben belebújtam, jött az igazi fekete leves...

 – Azt is leveheted… nadrágot is tudok adni… bár lehet, hogy egy kicsit nagy lenne… és persze… és persze…
Egy szempillantás alatt elvörösödtem, de most nem csak olyan szinten, mintha frissen kentem volna fel a pirosítómat, hanem konkrétan rákvörös lett az arcom. Nem igazán tudtam, hogy mit reagáljak ebben a helyzetben, azt láttam rajta, hogy csak a jószándék vezérli, de ez most mégis túl sok volt nekem. Nem volt az a galleon, amiért hagytam volna, hogy egy szál bugyiban, vérfarkas marásnyomokkal a combjaimon álldogálljak egy légtérben egy sráccal, akit úgy potom negyedórája ismerek. Bár fél füllel azért hallottam, hogy felajánlotta, hogy elfordul, ez cseppet sem oldotta a sokkos állapotomat. - Köszi, de majd megoldom inkább.... -  pattantam fel menten, majd gyorsan, mentés végett így folytattam: - Merre van a mosdó? Kitisztítom ott magamnak seperc alatt  - feleltem olyan rettenetes zavarban, amit már semmilyen köhécseléssel nem tudtam volna leplezni. Reméltem, hogy mielőbb áthopponálhatjuk ezt a pár kínos pillanatot, és mintha mi sem történt volna, megihatjuk normális vérnyomással azt a várva-várt kávét.

    to Benedict Destain



Mikor rákérdeztem a mosdóra, láttam, hogy közelebb lép felém, amit először nem tudtam mire vélni, de aztán jött is a magyarázat gyorsan.
– Ne… az nem lenne túl jó ötlet! Itt csak férfi mosdó van… de… várj, van egy jó ötletem. Bekötöm a szememet és addig te átöltözöl a nadrágba. Esküszöm, nem próbálok meg leskelődni, csak jóvá akarom tenni, amit a csinos ruháddal tettem - mondta Benedict. Nagyon dühös voltam magamra, hogy a mosdó problémára nem gondoltam, mégis hogy nézne ki az, ha csak úgy besétálnék egy fiú mosdóba... Egyenlőre szótlanul viaskodtam magamban, hogy akkor mit is kéne tennem, mire láttam, hogy ő is nagyon elvörösödött. Ettől egy nagyon picit jobban éreztem magam, ha már égő a helyzet, legalább égjünk benne együtt... Ekkor jött a mentő ötlete, amire már tényleg kezdtem magamhoz térni és reálisan gondolkodni.

– De esetleg varázsolhatok közénk egy paravánt… és még el is fordulok.
Átgondoltam gyorsan, hogy ő lehet, hogy eltakarja a szemét ugyan, de mi van, ha valaki beront ide csak úgy valami jegyzetért... Akkor én ugyanúgy kínos helyzetbe kerülnék, ha Benedict beköti a szemét... igaz, hogy ő nem látna meg, de én simán itt álldogállhatok egy szál bugyiban, miközben megláthatna egy diáktársa.
- Jó, persze értem - nyugtáztam kis fáziskéséssel a helyzetet.  - Akkor vágjunk bele... az szuper lenne, ha varázsolnál közénk egy paravánt.... arra az eshetőségre, ha esetleg más véletlenül bejönne, amíg átöltözöm - magyaráztam meg a - talán túlzottan is körülményes - döntésem okát, miközben az arcszínem kezdett visszarendeződni a megszokott árnyalatához.

Tényleg nagyon bíztam benne, hogy ez a vergődés gyorsan véget ér majd. Miközben vártam, hogy odaadja a nadrágot és paravánt csináljon, visszatértem egy korábbi témához, hogy könnyebben túllépjünk a kínos pillanatokon.
- Mágikus szeszély? Nem is hallottam még erről... mesélnél róla? - érdeklődtem kíváncsian, mivel tényleg nem rémlett ez a fogalom nekem... mondjuk az simán benne volt a pakliban, hogy a Roxfortban már szóba került, csak én éppen nem figyeltem. Elég gyakran megesett velem, hogy inkább a füzetembe rajzolgattam képzeletbeli alakokat, ha olyan órán ültem, ami nem érdekelt. És hát, őszintén szólva, több olyan órám volt, ami nem izgatott, mint ami igen.

Mivel elég sokszor voltak rémálmaim, ezek a rajzok alapvetően inkább ijesztőek, sötétek voltak, de néha, amikor volt egy-egy jobb pillanatom, akkor előfordult, hogy pozitívabb modelleket választottam.
Volt egy lány az évfolyamomban például, akit ötödikben többször is lerajzoltam, mert együtt jártunk bűbájtanra, és én éppen sréhen mögötte ültem. A lánynak gyönyörű, rézvörös haja volt, ami erőteljes hullámokban omlott a vállára. Különleges, picit fitos formájú orra volt és meleg, sötétbarna szeme, ami szinte mindig mosolygott. Örömmel rajzoltam le profilból ezt a kedves, megszokott arcot, ami valahogy mindig megnyugtatott. Érdekesnek találtam, hogy egyes emberek csupán a jelenlétükkel ilyen hatást tudtak gyakorolni másokra.... és azt kívántam, egyszer én is tudjak majd így hatni azokra, akiknek viharok tombolnak az elméjükben.

   to Benedict Destain


Megnyugtatott, hogy nem csak én égtem úgy, mint az a diák, amelyik elrontja a Piroinitót órán. Másodjára már örömmel kaptam a nadrág után, amin meg is lepődtem, hogy ránézésre egész jól passzolt méretileg.
- Ne aggódj amúgy, ide senki sem tör be csak úgy. Nem vagyok olyan menő és nap közepe van. Ilyenkor kevesen vannak itt. – mondta Benedict, de azért szerencsére láttam, hogy bezárta az ajtót, így most már végleg megnyugodtam. A paraván egy pillanat alatt előtűnt a semmiből, én pedig nekiláttam az átöltözésnek. A kávés farmerből gyorsan kibújtam, majd beleugrottam a melegítőalsóba. Még jól is esett ez a kényelmes viselet, a roxfortos klubhelyiségben gyakran voltam hasonlókban. Imádtam a kötött, puha és meleg dolgokat, amiktől úgy éreztem, mintha valaki, vagy valami körülölelne.

Talán Shayt is ezért kértem annak idején az Abszol úton... mert olyan puha és nyugodt volt... Persze a látszat csalt, kölyökkorában állandóan rohangált, lehetetlen helyekre bújt be, például a radiátor alá, és egyszer úgy húztam ki a fűtőtest alól, hogy majdnem megpörkölődött hófehér bundája... hiába, ő is annyira imádta a meleget, mint én. Volt egy időszaka, amikor mindent megrágott maga körül, még az ujjaimat is, de erről szerencsére leszokott, mondhatni túllett a kamaszkoron, és mostanában már a nyugalom megtestesült mintaképévé vált. Öltözködés közben Benedict válaszára is figyeltem persze. - Nem voltál tavaly a végzős bálon? Úgy tudom bármelyik tanuló részt vehetett rakta... – kérdezte. - Tudod, amikor megbolondult az elvarázsolt mennyezet és a résztvevőket támadta.  

- Sajnos nem voltam a bálon, beteg voltam akkor - zártam rövidre a választ. Nem akartam, hogy tudja, hogy akkoriban elég depressziós korszakomat éltem, és attól voltam a legboldogabb, ha mélyen aludtam... volt pár hét, amikor tanítás és leckeírás után rögtön lefeküdtem aludni, és elmenekültem a körülöttem lévő világból. Az álom nélküli alvás jótékony hatással volt rám, mert olyankor nem éreztem, hogy mennyire magányos is vagyok.
- Mostanában sok ilyen anomália van az épületekben. De még senki sem jött rá, mi okozza s lehet-e kezelni. Én ennek a kutatásában segédkezem.
- Hmmm, ez érdekesen hangzik. És hogy halad a kutatás? Sikerült már kideríteni valamit? Terepre is kiszoktatok menni, vagy inkább elméletben kutatjátok az okokat? - érdeklődtem, miközben kiléptem a paraván mögül.- Ha nem jó a méret, akkor egy pillanat alatt megigazítom. Bár nem vagyok olyan ügyes, mint az anyám - magyarázkodott vendéglátóm.

- Köszönöm, teljesen jó lesz a nadrág. És nagyon kényelmes - mosolyogtam rá Benedictre, aki közben eltüntette a paravánt. Odaadtam neki a maszatos nadrágot, aztán jókedvűen visszaültem az ágyra, amire közben odakészítette a tálcát is, a finom, gőzölgő kávéval. Az egyik bögrébe tettem egy kis tejet meg egy kis kanál cukrot. Teljesen keserűen nem szerettem a kávét, de azt sem bírtam, ha gejl az íze. Miközben beízesítettem a kávémat, felé fordultam: - Te mit kérsz bele?  Szerettem volna legalább egy kicsit kompenzálni azt, hogy ő itt ugrált körülöttem, miközben én meg egy szalmaszálat nem tettem keresztbe. - Bocsi, hogy ennyire béna vagyok. Nem sok csinos lányt ismerek... Inkább csak furcsákat...akik lányban olyanok, mint én.

- Jajj semmi gond, egyáltalán nem vagy béna! - igyekeztem megnyugtatni, mert tényleg így gondoltam. - Köszönöm szépen, de én sem vagyok annyira normális - feleltem halálosan őszintén, meg a bók miatt ismét elpirulva, de ebben már tényleg volt egy csipetnyi jó érzésem is... Sosem mondta még nekem senki azt irónia vagy szivatás nélkül, hogy csinos vagyok. És most ez nagyon megmelengette a lelkemet. Közben belekortyoltam a kávéba, aminek nagyon jó íze volt. - Hú, ez tényleg finom! Elég jó szobatársat fogtál ki - kuncogtam.

    to Benedict Destain


Elég kényelmes volt az ágya, jól esett egy picit megpihenni rajta az utazás és a kis rögtönzött karambolunk izgalma után.– Két cukorral és egy nagyon kevés tejjel iszom… köszönöm… – mondta, mire beízesítettem a kávéját. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy váratlanul lehajtotta a képet arról a gyönyörű lányról. Nem tudtam, miért teszi, csak egy megérzés suhant át a gondolataim között, hogy lehet, hogy nagyon megbántották, és fájt ránéznie erre a tárgyra, ami a csalódásra emlékeztette.

Kicsit zavarba jöttem attól, hogy kéretlenül a magánéletén töprengtem, de szerencsére ez hamar eltűnt, mert láttam, hogy elvigyorodott a vallomásomon, miszerint én sem voltam komplett.
– Nekem elég normálisnak tűnsz. – reagálta, mire én is örömmel viszonoztam a kedvességét.
- Köszi, ez jól esik! De inkább ne tudd meg, hogy mikre vagyok képes  - ütöttem el egy kis viccelődéssel a komoly téma élét.
Belekortyoltam a kávéba és közben már tényleg kezdtem igazán jól érezni magam. Vajon ilyen lesz az új életem? Amikor felnőttként létezem egy kollégiumban, ahol senki sem tud a valódi származásomról? Tetszett a gondolat, hogy hamarosan meghaladhatom önmagamat, és talán a saját magamról kialakított képem is megváltozhat végre.

– Ha ezt megittam, kitisztítom a ruháidat. Valójában a mi kis ütközésünk volt a napom fénypontja. Egésznap feszült voltam, mert nagyon sokat dolgoztam az éjszaka, aztán még a könyvtárban is rostokoltam egy pár órát, csakhogy Benville professzornak megfelelő köteteket vegyek ki - mesélte, ami nagyon imponált, mert látszott rajta, mennyire odáig van azért, amit csinál. Meglepő módon, kerek-perec ki is mondtam, amit gondoltam:
- Rendben, köszi. Mostmár ráér, jól elvagyok a nadrágodban addig. Szerintem elég inspiráló az, hogy ennyit foglalkozol a kutatásaiddal... - szúrtam közbe mosolyogva, aztán érdeklődve hallgattam, amit mondott a szakterületéről.

– Egyáltalán nem tűnik unalmasnak, amit mondtál... inkább az látszik belőle, hogy mennyire kitartó és türelmes vagy az eredmény érdekében... Rám ezek a tulajdonságok annyira nem jellemzőek - mondtam, az utolsó mondatot kicsit halkabban mormolva az orrom alatt. A kérdésére egy pillanatra elgondolkodtam, hiszen valami olyasmivel szerettem volna foglalkozni igazság szerint, aminek inkább a mugli kultúrában volt presztizse. A mágusvilágban nem annyira volt módi arról beszélni, hogy az ember fia terápiára jár, mint a mugliknál.
- Hát, ami azt illeti, az biztos, hogy a Mandragórán a Cecily Thrickmorton Medimágiai Karra szeretnék járni, és ezen belül is a pszicho-medimágus szak az, ami a legjobban vonz... Lélektannal szeretnék foglalkozni a későbbiekben, azt még nem tudom, hogy személyesen praktizálnék, vagy inkább csak kutatnám a területet - fejtettem ki úgy, hogy a lehető legjobban jöjjek ki a szituációból.

Ha igazán őszinte akartam lenni magamhoz, akkor mindig úgy éreztem, hogy addig nem szabadna más varázslók lelkét gyógyítanom, amíg a sajátom nincsen rendben. Sok könyvet olvastam a témában, szerencsére a roxforti könyvtárban valóban mindent megtaláltak a nebulók, amire csak szükségük volt. Terveztem is, hogy a jövőben elmegyek egy jónevű medimágushoz terápiára, de a Roxfortból nyilván nem volt ezt olyan könnyű megoldani, így ki kellett várnom, amíg végzek a varázslóképzőben. Tovább kortyolgattam a kávét, és közben éreztem, hogy mennyivel javul a kedélyállapotom.
- Áhhh... - sóhajtottam. - Nincs is jobb egy finom kávénál. Jobban felébreszt, mint Hóborc óbégatása.

to Benedict Destain


Jó érzés volt csak úgy beszélgetni valakivel, aki őszinte és közvetlen... Nagyon tudtam értékelni Benedictben, hogy férfi létére képes így felvállalni, mennyire szereti azt, amit csinál. Sokszor éreztem úgy, hogy a lelkesedést, az örömöt valahogy titkolni próbálták az emberek körülöttem. Mintha bizony azon lett volna bármi szégyellnivaló... Épp ezért hihetetlen felüdítő volt Destain szavait hallgatni.
– Egy ilyen szakmában az ember türelmes kell, hogy legyen. De megvan ennek a szépsége. Tudod milyen jó csak ülni és bámulni az eget. Éjszaka csend van, nincsenek zajok. Csak te vagy a csillagok, meg az a végtelen sötétség.

Bár nem ismertem igazán Benedictet, de úgy éreztem, hogy elég mély érzésű ember lehetett. Hiszen kevesen lelhettek ekkora örömöt a csillagos égben. Ha már egyszerű örömök, egy bögre forró, finom kávé, Shay szuszogása és a festék illata engem is mindig jobb kedvre derített. Különös, hogy az ember sokszor milyen egyszerűen boldoggá tehető. Máskor meg a világ összes kincse sem lenne elég ahhoz, hogy mosolyt csaljon az arcára. Kicsit elméláztam ezen, és ezt a jó érzést csak tovább tetézte, amikor Benedict reagált a terveimre.
– Izgalmasan hangzik. Bár nem ismerlek annyira, de el tudnám képzelni, hogy terápiákat tartasz. Jó a kisugárzásod…

Ezekre a kedves szavakra eléggé meghatódtam.- Köszönöm, ez nagyon rendes tőled... - mondtam mosolyogva.Nem mondhatnám, hogy sok bátorítást kaptam volna otthon. Anyám egész gyerekkoromban el volt foglalva azzal, hogy megteremtse a megélhetést számunkra, a maradék energiáját meg a Fen miatti aggódás vitte el. Személy szerint Mel néni volt az, aki az érzelmi támaszom volt mindig is, de ő inkább az a szurkálódva szeretős fajta. Ugyan mindig is tudtam, hogy nagyon szeret és mellettem áll, ezt inkább csak tettekkel éreztette, minthogy valaha is kimondta volna. Érdekes volt, hogy alig töltöttem el egy kis időt vendéglátóm társaságában, teljesen lelazultam mellette, holott ez alapjáraton nem szokásom. Pont arra gondoltam, milyen jó lenne majd ezt valahogy megismételni, amikor felvetette:
– Ha ennyire szereted a kávét, akkor egyszer elmehetnénk egy jó helyre… mármint… Ismerek egy kávézót Londonban, ahol isteni a süti és a kávé is.

Kicsit meglepődtem azon, hogy elhívott egy randira, mert tartottam attól, hogy túl fiatalnak tart, és valamiért azt gondoltam, hogy még erős szálak fűzik ahhoz a lányhoz, akinek a képét láttam. Azon meg még inkább meglepődtem, hogy amikor elhívott, egy számomra eddig ismeretlen érzést, jól eső izgalmat éreztem a gyomromban.
- Szívesen elmennék veled oda - feleltem gyorsan, mert nem akartam, hogy azt érezze, gondolkodom a válaszon. Hiszen nem volt kérdés, hogy ezt szerettem volna. Az egyetlen gondom az volt, hogy hogyan fogom ezt kivitelezni, hiszen a Roxfortból azért ennyire gyakran nem hittem, hogy elengedtek volna. Most az egyetemi nyíltnap miatt indokoltan kérhettem ki magam a hétvégére, de ha csak nem találok egy jó alibit, aligha lehet, hogy a közeljövőben megismételhetem ezt a kiruccanást. Az aggodalom meglátszhatott az arcomon, mert ilyenkor össze szoktam vonni a szemöldökömet. Nem akartam elhallgatni, hogy min töprengek, mert tudtam, milyen zavaró, ha valaki nem egyenes, ezért óvatosan megfogalmaztam a dolgot:
- Csak azt nem tudom, hogy hogy fogom elkérni magam a Roxfortból megint...

to Benedict Destain


Úgy láttam, Benedict nagyon zavarban volt, amíg várta a válaszomat, amit annyira nem értettem, hiszen közülünk nyilvánvalóan „ő volt nyeregben”. Menő egyetemista volt, aki már önállóan élt, a saját koliszobájában - na jó, volt egy szobatársa, de ez nem csökkentett a dolog értékéből -, na és egyértelműen tapasztaltabb volt nálam randizás terén, hiszen ha a megérzéseim nem csaltak, az a szőke lány egykor a barátnője lehetett.

Na és én? Eddig a legtöbb szociális interakcióm abban nyilvánult meg a diáktársaimmal, hogy próbáltam elmenekülni a megvetésük elől...– Ne haragudj! Tök szerencsétlen vagyok ma. Hát persze, hogy nem sétálhatsz csak úgy ki a Roxfortból – kapcsolt Benedict, miután felhoztam neki a velem való randizás apróbetűs részét. Közben nagyon ügyesen kitisztította a nadrágomat és nekiállt a kabátnak is.

– Ezt azt hiszem, tudjuk orvosolni. Elmegyek Londonba, megveszem a kávét és Roxmortsba hoppanálok a következő szabad hétvégéden. Mit szólsz? – vetette fel a tök logikus megoldást a problémára, amire nagyon megörültem először, mert nekem ez egyáltalán nem jutott eszembe. Aztán elkezdett ebbe az örömbe egy furcsa, alattomos keserűség is beivódni... Hiszen ő nem tudta, hogy valójában egy Greyback ivadékkal állt szemben, akit általában is ízeire szedtek a társai.... erre sajnos átfutott lelki szemeim előtt, mi lenne, ha egy helyes, egyetemista baráttal látnának, aki csak miattam jött látogatóba a Roxfortba! Rémálom!

– Mármint nem vagyok megszállott, szóval, ha esetleg jobban szeretnél a falu valamelyik kávézójába vagy teázójába beülni, az is megfelel… én csak… örömöt akarok okozni… – folytatta bizonytalanul, amire kapásból lecsaptam. - Hú, az a helyzet, hogy az utóbbi tényleg jobb ötlet lenne.... - mondtam meglehetősen remegő hangon. - Nem, nem miattad... nagyon figyelmes lett volna tőled, hogy a Roxfortba hoztad volna a kávét - visszakoztam gyorsan, nehogy azt higyje, hogy vele van baj. Itt volt az idő, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.

- Hanem az a gond, hogy a roxfortos diákok azonnal rád szállnának, ha együtt látnának velem. Tudod, az az igazság, hogy nem voltam hozzád egészen őszinte.... A vezetéknevem nem Greenberry, vagyis még nem az, csak pár hét múlva, a tizenhetedik születésnapomon tudom hivatalosan is felvenni ezt a nevet, habár egy ideje már ezt használom, amikor csak lehet - hadartam marha gyorsan, hiszen túl akartam lenni ezen az iszonyatosan kínos jeleneten. Mély levegőt vettem, és folytattam.

- Az igazi nevem Artemis Greyback.... és sajnos igen, rokona vagyok Fenrir Greybacknek. Ő a nagybátyám - a mondandóm végére remegni kezdtem. Egyrészt nem szerettem Fenrir nevét kiejteni a számon, még a legközelebbi hozzátartozóim előtt sem. Másrészt éreztem, hogy teljesen elvágtam magam Benedict előtt. Ő tök korrekten és őszintén állt hozzám, én meg erre becsapom, és majdnem odáig manipulálom a hazugságommal, hogy elhivatom magam - az elátkozott nevű lányt - egy randira egy csupaszív, kedves sráccal.

Nagyon elszégyelltem magam, hiszen eleinte csak azt szerettem volna, hogy végre valaki ne a nevem miatt ítéljen meg engem, de ez a vágyam most ellenem fordult, és sokkal rosszabbul jöttem ki a helyzetből, mintha az elején igazat mondok. Szörnyen fájt, de most szembesülnöm kellett azzal, hogy a múltat soha nem fogom tudni igazán magam mögött hagyni. - Teljesen megértem, ha ezek után már nincs kedved együtt kávézni - mondtam meglehetős kínban.

to Benedict Destain


Benedict válaszára egyáltalán nem számítottam. Nagyon rövid volt ahhoz képest, amekkora súlyú információra érkezett, de valahogy nem tudtam volna elképzelni ennél megnyugtatóbb választ.
 – Oké. Egyáltalán nem verte nagy dobra, amit közöltem vele. Persze miután elkezdtem drámázni, már ő is megértette, hogy nekem ez az egész nem csak annyi, hogy hazudtam a nevemről. Miközben remegtem a megaláztatástól, még az előbbinél is meglepőbb reakció várt rám. Behunytam a szemem, így csak az apró légmozgás és a lépésének hangja tudatta velem, hogy odasétált hozzám. Aztán éreztem, ahogy a kellemesen meleg tenyere az arcomhoz simult és felnéztem rá.

– Hé, ne mondd ezt! Ez csak egy név. Engem te érdekelsz. - suttogta. Legszívesebben megfogtam volna a kezét, de valamiért nem tettem. Talán ez már egy kicsit túl sok lett volna nekem egyszerre. Nem tehettem róla, annyi érzés kavargott bennem ekkor, hogy miközben visszaült mellém az ágyra, teljesen könnyesek lettek a szemeim és csak ennyit bírtam kinyögni: - Köszönöm... A jobb szememből pár könnycsepp végig is szaladt az arcomon. Attól féltem, szánalmasnak fog tartani, hogy egy ilyen rövid emberi kontaktustól is így kikészültem. Bár reménykedtem, hogy nem vette észre, hogy sírok, valahol mélyen azt is éreztem, hogy akkor sincs semmi gond, ha mégis meglátta. Amikor felém nyújtotta a ruháimat, az szerencsére elvonta a figyelmemet, és sikerült összeszednem magam.

 – Remélem elég tiszták lettek. Örültem volna, ha nem jön ki ilyen könnyen, mert akkor sokkal többet is beszélgethettünk volna - folytatta. Félénken ránéztem és láttam, ahogy elmosolyodott, ami valódi megnyugvást jelentett és teljesen elapadtak a könnyeim. Annyi mindent mondtam volna most ebben a pillanatban neki. Kezdve attól, hogy négy éves korom óta nem éreztem azt, amit most. Hogy valahogy minden rendben, és semmi sem fenyegethet. De nem akartam a bennem élő sérült kislány szavaival terhelni, ezért így feleltem: -  Nagyon szép tiszták lettek. Aztán visszamosolyogtam rá és megittam az utolsó korty kávémat. Kis habozás után az előbbi témára tértem vissza.

- Ha jól tudom, három hét múlva lesz a következő szabad hétvége, amikor lemehetek Roxmortsba. Ha van kedved, akkor beülhetnénk ott valahová. Madame Puddifoot kávézóját őszintén szólva nem igazán kedvelem, de ott van a Három Seprű, na meg isteni finom csokis kávét lehet kapni a Mézesfalásban elvitelre. Sőt, kevesen tudják, de a Gyöngyzug Teázóban is hoznak kávét, ha nagyon szépen kéri az ember - ecseteltem a lehetőségeket. Madame Puddifoot kávézójától általában már messziről a hidegrázás kerülgetett, habár csak egyszer jártam ott, amikor Mel néni meghívott oda, mondván, „tetszeni fog, olyan muris!”

Adtam egy esélyt neki ugyan, de a rengeteg gejl rózsaszín tárgy látványától és az émelyítő virágillattól egyenesen rosszul lettem. Legalábbis ennek tudtam be, hogy utáltam a helyet, nem pedig annak, hogy amíg mindenki más boldogan és szerelmesen teázgatott, addig én tudat alatt meg voltam róla győződve, hogy épeszű ember soha nem fog engem elhívni sehova. Hacsak nem akarja, hogy utána Fenrir Greyback rokonának csúfolják. A lelkem mélyén úgy éreztem, nagyon kockázatos dolog akár Roxmortson belül is megbeszélnem egy randit, hiszen nem akartam kínos helyzetnek kitenni Benedictet, de eközben azt sem tudtam letagadni magam előtt, hogy mennyire szívesen látnám őt újra. - Tényleg, te mikor voltál utoljára Roxmortsban? - kérdeztem gyorsan, hogy elhessegessem ezt a gondolatot, amint, csak lehet.

   to Benedict Destain


Ahogy Roxmortsról beszéltem, láthatóan felderült Benedict arca. Ennek örültem, mert ezek alapján azt feltételeztem, hogy szívesen ellátogatna oda ismét. Az örömöm sajnos nem sokáig tartott, mert a következő mondatától kicsit befeszültem.

– Az igazat megvallva, életem első randija Madame Puddifootnál volt. – nevetett gyanútlanul. Tudtam, hogy ez egy ártatlan, mókás poén lehet a számára, de sajnos mégis zavart, hogy majd az is ki fog derülni hamarosan, hogy én még soha senkivel nem randiztam. Ő meg már biztos számtalanszor kávézott együtt olyan szép lányokkal, mint akit a képen is láttam. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, és ezért csak még jobban utáltam magam.

Miért nem elég nekem az, hogy egy szuper srác randizni hív? Miért kell még ekkor is mártírkodnom? Sóhajtottam magamban. Próbáltam erőnek erejével továbblendülni azon, hogy úgy éreztem, nagyon rossz vásárt csinál velem. Szerencsére nem volt időm végzetes önsajnálatba süllyedni. Vendéglátóm egy pillantás alatt elrendezte kávézásunk maradékait, majd felidézte utolsó roxfortos látogatását.– A háború alatt. Azóta nem igazán jártam arra. Menedéket kerestünk, de ott nem nagyon volt ilyesmi. Végül északra kellett mennünk - mondta, és láttam, ahogy megrázza a fejét.

- Ó sajnálom - reagáltam a fájó emlékekre. Biztosan nem lehetett neki könnyű a háború. Igaz, senkinek sem volt az, azok közül, akik Voldemorttal szemben álltak. Nos, én nem tartoztam közéjük a családommal, de ettől függetlenül minden napunk azzal telt a háború utolsó egy-két évében, hogy rettegtünk, meddig van életben Fen. Bár a lelkünk mélyén a halálától jobban megkönnyebbültünk volna, önző érdekeink miatt azt is kívántuk, bárcsak életben maradna, mert addig a Sötét Nagyúr legalább biztosan nem vesz elő minket. Így is történt... Tessék, egy újabb bélyeg, ami hamarosan nem maradhat észrevétlen velem kapcsolatban.

– Na jöhet a paraván? Mármint nem akarlak kidobni, ne érts félre! – viccelődött. - Csak nem akarlak feltartani.
- Jöhet persze! Bár annyira kényelmes volt a nadrágod, hogy komolyan meggondolom, visszaadjam-e - vettem a humort én is.  Megvártam, ahogy elővarázsolja a paravánt, aztán gyors mozdulatokkal átöltöztem, összehajtogattam a gatyáját és az ágyra raktam.

 - Ami azt illeti, valóban mennem kéne - kaptam észbe. - Még a művészellátóba és a könyvesboltba is be kell ugranom pár dologért - mondtam, indulásra készen. Tényleg így volt, szinte teljesen kifogyott a kedvenc festékkészletem, és Mel néninek is megígértem, hogy beszerzem a legújabb kiszemelt regényeit. - Nagyon köszönöm a vendéglátást... isteni volt a kávé, és szívesen ajánllak majd, mint professzionális tisztítót is, ha esetleg vállalkozást indítanál az Abszolúton - kuncogtam. Éreztem, hogy ideje mennem, de nem akartam egy szimpla ’sziával’ elköszönni... úgyhogy odaléptem hozzá és kissé sután nyomtam egy puszit az arcára.