Roxfort RPG

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Lépteimet kíséri a szél zúgása, és hangja elvegyül az emberi csevegések között. A Hyde park népszerűségét sosem fogom megérteni, de az biztos, hogy Lya lakása valahol ennek a túlvégén van. A pontos cím ott a kezemben, mert már nagy nehezen előbányásztam a nadrágom zsebéből a bagoly által megküldött papírt. Nem kell ránéznem, mert így is tudom, hogy hova esik.
Most jót tesz a séta. Azt hittem nem lesz semmi gond, hogy minden fennakadás nélkül megy majd. Vettem virágot, és gondoltam hozok pezsgőt meglepetés gyanánt, de végül elvetettem ezt az ötletet. Lyana és a pezsgő nem éppen a legjobb párosítás. Egyszer adtam a kezébe egy pohárral és akkor is arcon öntött. Eszembe jutott hogy pezsgő helyett hozhatnék bort, de végül elvetettem az ötletet. Nem kísértem a sorsomat minden alkoholtartalmú itallal, mert még a végén az arcomba kapom... és a rajtam lévő inget eléggé megkedveltem ahhoz, hogy ne akarjam tönkretenni. Így hát csak a csokor fehér rózsával a kezemben igyekszem kijutni a rohadt nagy parkból, ami a tó széle mentén jobbára sikerülne is... hacsak nem botlottam volna bele Clembe.
Nem mondom, hogy szerencsés helyzet ez, mert a reakcióm jobbára finoman szólva is ellenséges volt számára. Ellenben én ösztönösen örültem, mikor megláttam. Na jó, így belegondolva utólag az ölelés valóban túlzás volt. Akár hogy alakult is, már mindegy. A szívemben a tőr ott van meg is fordult kétszer és ez a fanyarédes perc, hogy tovatűnt én pedig sietek Lyához, nem épp a legkellemesebb. Igazából csalódott vagyok. Csalódott Clem reakciójában. Sajnálom azt, hogy úgy alakult minden ahogy és hogy nem lépett tovább. Valahol az é hibám, hisz talán erőszakos voltam, talán túl sokat akartam tőle s mindezt egyszerre. Nem adtam időt... és talán Lyanának sem adok elég időt...
Nincs célom ma, nincs konkrét tervem vagy forgatókönyvem. Csak megyek, mert hívott, ennyire egyszerű.
Pillantásom a rózsákra téved, amiből egy már Clemnél van. Nem sajnálom, hogy odaadtam, voltaképp úgy érzem, így a helyes. Ő is érdemel valamit, és ha többet nem tudtam adni, hát legalább ennyit. Lyanának nem számít hogy eggyel több vagy kevesebb, mert az a rózsa nem jelent semmit. Nincs benne érzelem, közel sem annyi, mint amennyi neki szól...
Idegesítenek az emberek, akik vihorászva haladnak el mellettem. Idegesít a park, ami olyan ormótlan nagy és folyton változó. Idegesít, hogy nem vagyok már ott. Idegesít, hogy nem tudom mi is lesz.
Mit akarhat? Miért hívott?
Örülök a levelének, és az invitálásnak is, de valamiért az az érzésem, sosem tudok vele zöld ágra vergődni. Mintha két teljesen külön nyelvet beszélnénk, ellenben mégis akadnak pillanatok, mint ott a Temze partján, mikor megértjük egymást akár szavak nélkül is. B talán csöpögne az ilyen maszlag hallatán, Eric viszont jót röhögne. Igen, a barátom sosem hitt az örökkön és örökkében, és ha őt kérdezem Lya csak szórakozik velem. A tanácsa anyi, hgy tegyem én is ugyanezt vele, de egyszerűen képtelen vagyok. Nemcsak azért mert megváltoztam, vagy az amnézia megváltoztatott, hanem mert ő nem az a közönséges nő, akivel így lehetne bánni. Ő több ettől érzem. Ahogy azt is tudom, hogy meghatározó jelentősége van az életemben. Már a találkozásunk különleges volt. Sosem felejtem el a pillanatot, mikor a tekintetünk találkozott. És tudom, hogy a gyerekemnek is azt a percet fogom elmesélni...
Ahogy elhagyom a parkot fellélegzem. Mintha Clem súlya és a múltam súlya tovatűnne egyszeriben. Járásom is ruganyosabb lesz, lépteim megszaporázom. Késésbe vagyok. Elég az órámra pillantanom és megállapítom a keserű tényt. Halk, cifra káromkodást ejtek meg, majd átsietek az utcán figyelve, hogy egyetlen autó se üssön el. Két utcasarok után jobbra fordulok, és egy árnyas fákkal szegélyzett utcába találom magam. Hangulatos épületek, tarka macskakövek szegélyezik és a fény mintha kissé élénkebb lenne itt. Vagy taláűn csak a szemem káprázik?
Tekintetem kutatja a házszámokat és mikor megtalálom a megfelelőt felsietek a lépcsősoron. A díszes vaskorlátra támaszkodva figyelem az ajtó melletti gombsort és a fém valamit, amikre a nevek vannak kiírva. Fogalmam sincs hogy működik ez a mugli kütyü. Nekünk is van házunk itt, de egy egész épületszárny a miénk (ha akarnám az egész utcát is megvehetném), ahol mágiával van védve az illetéktelenekkel szemben. Sokat tudok a muglikról, de nem mindent.
Eltűnődve és bamba képpel bámulva nézem pár percig, majd úgy döntök a biztonság kedvéért inkább végignyomom az összeset. Van amelyik néma marad, van amelyikből egy vén szipirtyó hangja harsan ki. Nem tudom csak én hallom-e vagy ő is engem, de jobbnak érzem ha kiabálok, mert olyan távoli az emberke hogy nem is látom. Lehet több kilométerre van?
- Istenem, add, hogy a következő Lyana legyen... - fohászkodom és mikor elhallgat a búgás beleüvöltök a gombsorba, épp úgy mint eddig. - LYANÁT KERESEM, HALLÓ, VAN TT VALAKI?
 

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Kész idióta vagyok. Itt állok, egy mugliktól hemzsegő utcán és bolondot csinálok magamból. Pedig annyiszor elismételtem B szavait, hogy hogyan is kell használni a... mit is? Ja igen, kapucsengőt! De hát a zavarom erősebb, mint az emlékeim. Olyan erős, hogy mindent el is felejtettem. Marad a rossz szájíz, a bénázás és az összes szomszéddal való kiabálás.
Sajnos egyik sem olyan jó fej, hogy lenne kedves beengedni. Talán egy idiótának néznek, vagy ki tudja minek...
– Mathias?
A hang egyértelműen a lányé és távolról cseng, a dobozba zárva. Megkönnyebbülök. Tudom, hogy Lya nem transformálódott át dobozzá, hanem valahogy a muglik képesek megoldani, hogy ilyen távolban is kommunikálni tudjanak. El kell ismernem ügyesek.
– Már is beengedlek.
- Ahh köszönöm!
Kiáltok vagy inkább üvöltöm, mert nem tudom, hogy vajon nem csak az ő hangját viszi ez az akármi hanem az enyémet is...? Jobbnak látom biztosra menni, és az ordítás az öreg nénik esetében is bejött. A halk berregésre nézek egy percig, majd rájövök, ez nekem szól. Gyorsan szökkenek fel hát az utolsó lépcsőfokon és tolom be a széles fújt üveges ajtót, ami a lépcsőházba visz. Lépteim visszhangot verve dübörögnek, épp úgy mint a zakatoló szívem. Mostanra totálisan elfelejtettem Clemet, a vele való találkozást, vagy azt hogy milyen úton és módon vásároltam a virágot. Igazából csak egy dolog körül járt folyamatosan az agyam, és az a lány, akihez tartok.
A lépcsőházban is könnyen tévedhettem volna el, azonban ezt a problémát Lya kiköszörülte azzal, hogy már nyitott ajtónál várt. Igazából lazán és könnyeden mozogva érkeztem fel hozzá, de ez mint mindig csak a látszat volt. Belül azért ott bujkált bennem egyfajta ellenérzés. Ezt nem Napsugár szította vagy a vele megesett találkozó, és nem is Eric, meg a barom tanácsai... ezt a lány tette. Lyana volt az ideális, talán a tökéletes. De Lyana volt az is aki nem is egyszer hanem inkább kétszer is faképnél hagyott. És ő az, akin egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni. Már önmagában az is nagy szó, hogy hajlandó volt újra szóba állni velem. Arról nem is beszélve, hogy képes volt elhívni magához. Talán érthető ha kissé idegesen léptem át a küszöböt.
Azért a magabiztos mosolyom egy halovány félénk árnyalata ott csücsül még így is az arcomon.
- A szomszédaid azt hiszem nem fognak szeretni... bocsi!
Közlöm kissé félszegen, mert az, hogy idiótát csináltam magamból nem kérdés. És a lány előtt sem hiszem hogy titok. De ennek ellenére egy halk nevetésszerű foszlány elhagyja ajkaim. Mert sírni csak nem fogok a saját nyomorúságomon...
És ekkor tűnik csak fel, hogy mennyire gyönyörű most is. Magasabb vagyok tőle, de nem annyival mint szoktam és ennek oka a magas sarkú cipőkben rejlik. Haja szépséges aranyszín csigákban omlik a vállára és a kék íriszek örömtől ragyogva vetülnek rám.
– Örülök, hogy látlak… gyere be…
A fogadtatás jobb, mint amire számítottam, mert tulajdonképpen ő kezdeményez ha lehet ilyet mondani. Felém lép, félig átkarol és a szám szegletébe nyomott csók újfajta meglepetéseket tartogat. Nem számítottam rá, hogy ennyire maradandó élmény lesz számomra újra viszont látni őt. Arra sem gondoltam, hogy ő maga ennyire más lesz. Itt ebben a lakásban közel sem annyira feszélyezett vagy merev.
És az, ahogyan beinvitál egyértelműen jelzi, hogy várt. Legalább ugyanannyira, mint amennyire én magam is, hogy viszont lássam.
- Én is örülök...
Suttogom olyan félhangos formán. Nem tudom igazán, neki mondom-e vagy magamnak vallok színt tulajdonképpen.
Örömmel teszek hát eleget kérésének, és hagyom, hogy bezárja az ajtót, míg körbenézek.
A lakás ízlésesen van berendezve, úgy, hogy az kényelmes és lenyűgöző legyen. Pont olyan káprázatos és kifinomult, mint Lyana maga. Voltaképp órákig tudnám bámulni a letisztult fehér, a csillogó hamvas arany és a finom selyemhatású pasztell színjátékának keverékét, ami a falakon, a bútorokban, a képkeretekben és egyéb kiegészítőkben elevenedik meg, de erre nincs lehetőségem. Mégpedig azért, mert ahogy a lányt a közelemben érzékelem magam mellett akarom tudni, szinte rögtön. Szelíden nyúlok hát a kezéért, és a hátam mögött rejtegetett virágcsokrot az ő kecses ujjaiba teszem.
Nem mondok semmit, mert nem kell. A fehér rózsák színe, illata mind őt idézik, és tudom, hogy ez többet mond minden szónál. Olyan feltétlen odaadást, amit talán soha senkitől nem kapott még meg...

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Rendbontó? Én? Ugyan.. sosem. Sosem lennék az, de Lyana miatt megtenném. Igazából csak szimplán nem vagyok annyira jártas a mugli kütyükben, mint kellene. Mint illene. Lehet fel kellett volna vennem a mugliismeretet, mint tantárgyat, de sajnos túl lusta voltam még azt is bepasszírozni az órarendembe. Helyette inkább több időt fektettem a legendás állatokra, vagy a bűbájtanra  s ennek meg is lett az eredménye...! Hisz megyek a Godrikra! Elképesztő, hogy milyen gyorsan eltelik minden. Tegnap még azon izgultam jóformán, hogy meglegyenek a vizsgáim, ma meg már a bagoly meghozta a levelet, hogy ott tanulok szeptembertől. Igazából semmi dolgom nincs a nyárra azon kívül, hogy kiélvezzem. És kiélvezni ezt evidensen csakis Lyanával akarom. Abban viszont nem vagyok maradéktalanul biztos, hogy ő is ezt akarja.
Majd most elválik...
A gondolat beleharsog a koponyámba, és valahol ez máris újra megdobbantja a szívem. Akárcsak Lya szavai, amik egyértelműen jelzik, nem érdekli őt a szomszédok ellenszenve vagy bármi egyéb más.
Betessékel hát én meg hagyom magam. A lakás gyönyörű. Igazából pont olyan mint ő. És tökéletesen beleillik. Kicsit fura ez, mert úgy érzem magam, mint a lelkének egy kivetülésében. Pont ilyen tisztának, tökéletesnek és gyönyörűnek látom én őt. És valójában az egész ház ilyen. Noha közel sem láttam minden szegletét, érzem a keze nyomát mindenhol. A bútorokon, az ívekben, a tükörfelelületekben, az apró dísztárgyakban és kiegészítőkben. Tudom, semmint érzem, hogy ha megérintem a kanapén lévő takarót, az bársonyosan puha lesz. Pont olyan, mint Lya aranyszőke haja.
Tekintetem örömmel fut végig újra meg újra az egész helyiségben. Egész addig folytatódik ez, míg ő a kezembe nem nyomja az italom kizökkentve ezzel a bámészkodásból.
– Ezek gyönyörűek… köszönöm…
Mosolyom kiszélesedik, mert rápillantva valódi örömöt olvasok le róla. Hát Willow valóban jó szakértő és nem bánom, hogy megerősítette a döntésemet. Így, hogy a virágcsokor a lány kezébe van döbbenek csak rá, mennyire tökéletes is volt. Hogy mennyire ő mindez, és mennyire szép így.
-Szívesen..! Vízbe kellene tenni őket...
Nyögöm ki halkan s utalok rá, hogy azért szükségük lenne egy kis vázára... vagyis, elég nagyra. De láthatóan neki is nehéz elszakadnia tőlem és nekem is tőle. Ujjaimmal eljátszok a kezemben lévő pezsgőspohár szárán. Eszembe jutnak az emlékek, az első találkozásunk emlékei. A csókja íze ott kísérti ajkaim, akárcsak az a varázslatos pillanat a teraszon. Azon a szilveszteri éjszakán, mikor olyan sűrűn hullott a hó, s befedte az egész házat.... Igen, ez a tél gyönyörű volt. B imádta, és valójában én magam is.
-...ezt a pezsgőt nem öntöm az arcodba…
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Kissé szomorkásan, kissé félszegen. Na igen... a pezsgő, Lyana és én így hármasban eddig nem aratott osztatlan sikert. Vajon most sikerülni fog? Vagy nem kellene kísérteni a sorsot?
- Hát... azt sose tudhatod...
Nevetem el magam, aztán elhallgatok.
- Bevallom, gondoltam rá, hogy hozok egy üveggel, de... őszintén szólva nem mertem. Féltem... hogy... nos, hogy megint az arcomba öntöd.
Vállat vonok és egy percig elnézem a gyöngyöző italt a poharamban.
Ugyan, Mathias, ez csak egy rohadt ital...
Korholom magam s végül döntök. Leülök, és a lányra pillantok. Megemelem a kristálypoharam és az övéhez érintem.
- Köszönöm a meghívást.
Halk csilingelés csendül fel, ahogy a felületek érintkeznek és igazából ez inkább barátságosnak hat semmint ijesztőnek. Lassan kortyolok egyet. A pezsgő selymesen csúszik le a torkomon. Tekintetem Lyanán időzik. Nem tudok kiigazodni a lányon. Egyszerűen nem megy. Első alkalommal leönt, pofon vág és faképnél hagy. Aztán mégis eljön a másnapi reggelire. Utána megint faképnél hagy és kikosaraz. A Temze partján megcsókol. Végül a bálra mégis elkísér... Most meg itt vagyok. Mert meghív magához. Mit akar? Mit akarhat valójában?
- Minek köszönhetem a meghívást?
Pislogok, és le sem esik, hogy mondjuk Merlinke még nála van. Egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy... de talán túl korai. És nem ringatom magam kétes illúziókba. Még nem.

⚜

outfit (https://i.pinimg.com/564x/d0/59/8c/d0598c3557d31a718bf503485b33f90b.jpg)

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Van bennem valahol egy nyomás. Egy olyan láthatatlan nyomás, ami csak akkor tudatosul ténylegesen bennem, mikor Lyana választ a da pezsgővel kapcsolatos kérdésemre. Kérdésem...? Inkább kijelentésem. Talán feltételezésem. Lássuk be, van jogalapja annak, hogy aggódtam a pezsgő hozatalát illetően. Talán nem meglepő, hogy tartottam tőle, hisz eddig mindig balul jött ki a lépés ha az is szerepet játszott az esténkben. Most mégsem tűnik annak, hogy ez a fajta mumus kísértené az itt eltöltendő perceket. Lehet csakis amiatt, mert már minden megváltozott volna a tudtunk nélkül?
– Örülök, hogy eljöttél. Hiányoztál…
A lány szavai halkan de csilingelően lágyan siklanak felém. Akárcsak ő maga, a szelíd mozdulatában. Akaratlan is közelebb húzódik hozzám, én pedig gyorsan felhajtom a pezsgőm maradékát. Az immár üres poharat leteszem az asztalra, a szélétől pár centivel beljebb. Tudom, hogy nem kellene feszítenem a húrt, pláne hogy végül is a lány egyértelmű jelét adta minden téren, hogy jöttöm örömet okoz a számára, és valójában a rossz ómenek is elhalványultnak bizonyulnak, én azonban mégsem érem be ennyivel.
Olyan ez mintha lenne egy tortád. Egy gyönyörű, ínycsiklandó tortád, amit igazán szeretnél, igazán akarnál, de nem kapsz csak egy szép nagy szeletet belőle. Ez pedig nem elég. Nekem nem elég. Hozzászoktam, hogy megkapok mindent, amit akarok, amit megkívánok. Aranyvérű vagyok és mindent, igen, mindent meg tudok venni. A nevem kapukat nyit meg, lehetőségeket biztosít, csak élnem kell az alkalmakkal.
Lyana La Clair azonban nem egy megvásárolható dísztárgy, nem egy törékeny porcelánbaba vagy egy szép kristálygömb, amit csak úgy leakaszt az ember, ha megtetszik neki. Őt nem lehet levenni a lábáról pár drága ékszerrel vagy hasonlóval... még csak meghódítani sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Lya gondolom, az évek során hozzászokott a tengernyi bókhoz, ami özönlött felé vagy a rengeteg randi meghíváshoz, amit rend szerint visszautasított. Mert visszautasított.... ugye?
Ő igazából hozzászokott ahhoz, hogy hercegnőket megszégyenítő fényűző életet élt, még ha ez kötöttségekkel és szabályokkal járt is. És itt vagyok én, aki noha próbálkozik mégis úgy érzi folyamatosan kudarcot vall.
Talán önzőség azt kérni, azt akarni, hogy az egész torta ami őt magát szimbolizálja az enyém legyen, ellenben én mégis akarom. Akárcsak tudni, mi is jár a lány fejében. Mit rejt az a szépségesen csillogó óceánkék szempár...
Így balga módon elkövetem az este valószínű első nagy hibáját. Kérdezek mégpedig olyat és úgy, ami talán nem épp helyén való. Ellenben mégis úgy érzem, fontos tudnom ez a terep, ami az ő otthona, végül mit is takarhat számomra. Vagy talán... számunkra.
– Viszonozni akartam a meghívást. Elvégre elvittél egy bálra, ami minden nehézség ellenére az egyik legizgalmasabb esemény volt az életemben.
Elmosolyodom és halkan kuncogok is mellé. Aranyos a lelkesedése, de a roxforti bál emlegetése... ami kész katasztrófa volt...meglepően máshogy alakult, semmint terveztem. Vagy akár bárki a tanári karból.
- Szerintem történt veled már sokkal érdekesebb is...
Nem akarom felül bírálni, de azért nem érzem a roxforti Nagyterem önbezáródó ajtajának és a teremben való elázásnak az élményét feledhetetlennek. Mert számomra inkább rémálomszerű semmint jó emlék. Leszámítva azt persze, hogy Lyana ott volt mellettem.
– És hát persze itt van Merlinke is…
Nem kerüli el a figyelmem, ahogy a hangjára és egyben az arcára is a szomorúság ül ki.
- Igen, említetted a leveledben, hogy ilyenkor alszik.
Biccentek, jelezve, hogy tisztában vagyok a tényekkel. Például, hogy miért nincs már itt a kis haszontalan szőrgolyó és nyal telibe arcon.
- Majd később megnézem őt is. De nem miatta jöttem...hisz tudod jól..
Ujjaim Lyana kecses csuklójára simulnak. Szelíden fogom tenyerembe a kezét és tartom meg egy hosszú, mély percre. Egy végtelennek tűnő pillanatig nincs is semmi más, csak ő meg én. Az illata ott lebeg körülöttem, mint egy fátyol, és tudom, jó helyen vagyok. A legjobb helyen. És el se akarok menni innen, talán soha.
Szelíden emelem meg a kezét fel, egészen az arcomhoz, a szám magasságába, hogy ott kivárva egy újabb percet végül szelíd csókot leheljek rá. Mindezt úgy, hogy közben le sem veszem a tekintetem róla. A szőke tincsekkel keretezett gyönyörű kék szemeiről.

⚜

outfit (https://i.pinimg.com/564x/d0/59/8c/d0598c3557d31a718bf503485b33f90b.jpg)

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Az élet elég bonyolult tud lenni, pláne ha mi azzá is tesszük. Pedig olyan egyszerű lehetne. Olyan egyszerű kellene hogy legyen... s mégis. Lyana és én állandó külön utakon jártunk. Mint két idegen, kik olykor olykor összefutottak. De már talán ez sem volt véletlen. Nem hiszek a csodákban, sokkalta jobban bízok a tettekben. A tündérmeséket pedig meghagyom Blaire-nek. Ellenben mégis ott motoszkál bennem az érzés, a tény, hogy Lyát nem puszta véletlen sodorta az utamba. Újra meg újra. Már ott akkor, az első pillanattól fogva, mikor még fogalmam sem volt ki ő éreztem, hogy megmozdul a szívem. Hogy ő meg én egyszer mi leszünk. Hogy lesz valami, ami összeköt minket. Lehet ez a sors, ami előre megírt vagy a végzet összjátéka, de bárhogy is... talán eleve elrendeltetett. Csak az ember makacs, nem bízik az ösztöneiben, ad a külvilág csalóka látszatára és ellen megy minden természetes törvényszerűségnek. Pont mint mi magunk is tettük. Hibát hibára halmozva ellenben mégis itt ülünk. Újra, együtt. És valahol most, hogy látom szétnyílni az ajkait, ahogy beszívja a levegőt reszketegen tudatosul bennem mindaz, hogy ezt akarom látni. Az Ő arcát, ahogy ezer és egy mosoly suhan át rajta. Az ajkait, ahogy szétnyílnak újra meg újra. A mézszőke haját, amelyen megcsillan a napfény ezer meg nyár alatt, s a megszámlálhatatlan árnyalatot, ami az idővel megjelenik s elvész. A melegséget, mely átjár mindent és mindenkit, amint belép valahova. Igen, látni akarom az égkék tekintet körül idővel megjelenő szarkalábakat. Vele lenni nem könnyű vagy nehéz... vele minden más. Mintha az összes részlet élesebb lenne és mindennek sokkal fontosabb jelentősége lenne.
– Akkor te is tudhatod, hogy miért volt olyan érdekes az a bál…
Bólintok. A szemeim az Ő kékjeinek fogságában van. Persze, hogy tudom miért volt fontos az a bál. Persze, hogy sokat jelentett, sőt, szinte mindent. Hisz ha nem így lett volna nem őt hívtam volna el. És most, hosszú idő után végre egyszer talán egy hullámhosszra érünk. Már sejtem, ő sem tagad magának, ahogyan én sem teszem. És már egyikünk sem keres kibúvókat, vagy menekülő útvonalakat...
– Lehet… hogy ennünk kéne…
- Lehet...
Nyögöm ki nehezen, noha egyáltalán nem vagyok éhes. Igazából valószínű tudnék enni, de nem elsődleges problémám ez. És ha a lány ezt akarja én nem állok ellen ennek sem, csak a hangomba vegyül bele némi elfojtott érzelem. Nem csalódás, hanem sokkal inkább az iránta érzett vágyak összessége.
Nem tudom ez az, amit kiérez, vagy már alapvetően sem akar a jól nevelt rideg úrinő szerepbe bújni, de mire észbe kapok már ott van, egészen közel.
Az illata átjár és betölt mindent. Nemcsak a lakást, de az egész testemet, az aurámat, az orromon át beférkőzik szelíd erőszakkal az agyamba is és ott uralkodik. Én pedig örömmel hagyom ezt. Másodpercek végtelen sora lassul le ahogy felém hajol apránként közelebb és közelebb. A kék íriszek szédítő örvényébe fulladnék, de helyette ajkaim bizsergése zökkent ki, amint a lány puha meleg ajkai hozzáérnek az enyémhez.
Nem durva csók ez, nem követelőző és közel sem erőszakos. Mégis olyan kimondatlan mély szenvedély van benne, ami meglep és kicsit meg is rettent. Lyana korábban is megcsókolt már, de közel sem így. Közel sem ennyire vágyakozva, ennyire akarva. És ez új, ez ismeretlen, nemcsak nekem de talán még önmaga számára is. Ellenben ez is Ő, de még mennyire hogy ő!
Én pedig viszonzom a csókot a pillanatok végtelenjébe veszve, hogy aztán végül mégis csak elmélyítsem. Ujjaim felsiklanak a kézfejéről, ahol leírtam két kört a puha, bársonyos bőrön a karjára, s a könyökénél időznek el. Kivárva egy percet nyúlok csak alá hogy szelíden ösztönözzem hogy ujjai megérintsenek, vagy a nyakam köré fűzze kecses kezét. Addig pedig a másik, a hátán szalad végig, hogy végül a szőke hajtincsek puhaságában élvezkedjen.
Nem tudom mennyi idő telik el, egyetlen végtelen perc vagy több millió nap, év, évtized vagy évszázad. Tőlem aztán kirobbanhat egy újabb háború vagy kihalhatnak újra a dínók... minden porcikám Lyanára hangolódik, minden érzékszervem csak rá képes fókuszálni. A levegővételére, a mozdulataira, amiben annyi kecsesség van, amit soha senkiben nem láttam még. Emlékeztet a vélákra, akiket negyedéves koromban láttam a Kviddics Világkupa döntőjén, de valamiért Lyana még rajtuk is túltesz. Talán azért, mert tudom jól, mennyire természetes ő. És épp ezért mennyire egyedi. És pont emiatt nem akarom mindezt újra elbaltázni vele. Kelletlenül hát, de megszakítom a csókját, azzal, hogy elhúzódom. Nem messzire épp csak annyire hogy homlokom az övéhez érjen, hogy orrunk összesimuljon.
- Lya... én... - már a kezdés is rossz, mert sejthetően valami negatívnak kellene jönnie, amitől ösztönösen retteg az ember. Csakhogy semmi esély rá, hogy bárki is közénk álljon ezúttal. Nem hagyom. - ...veled akarok lenni. Mindig..
Csak remélni merem, hogy nem érti félre a szavaimat. Talán épp ezért is igyekszem kifejteni, mire is gondolok, de félek nem sikerült. Épp ezért figyelem őt, hogy kiolvashassa a szemeimből, a híresztelések ellenére nincs semmi hátsó szándékom. Mások esetében sem, nála meg pláne.

⚜

outfit (https://i.pinimg.com/564x/d0/59/8c/d0598c3557d31a718bf503485b33f90b.jpg)

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

A torkomban dobog a szívem. Hülyén fejeztem ki magam. Nem így kellett volna. Félreérti... azt hiszi... azt hiheti, hogy...
Mintha a másodpercek végtelen órákká duzzadnának. Lyana közelsége pedig most nem segít. Mos kínzó és őrületes, mert ott van az az esély, hogy megkapom. Hogy az enyém, és mindössze az szúrja el, ahogy kifejezem magam. Utálom, hogy képtelen vagyok megértetni mit is akarok. Hogy ennyin múlik a kapcsolatunk. Hogy ennyire nem tudom jól kifejezni magam. Szánalmas, és gyerekes...
Olyan könnyű érzelmekről beszélni! B-nek olyan könnyen megy. Persze a húgom, és lány. Nekik mindig minden könnyebb. Vagy talán nem is könnyebb, csak... más. Blaire mindig megtalálja a tökéletesen odaillő szót. Jól tudja vázolni a helyzetet, elemezni a szituációt és megtalálni a hangot. Pedig azt hittem, belém szorult sok diplomáciai készség és no lám... nem. Mert a nő, akitől csodálatosabbat nem láttam még nem igazán tudja mit is próbálok kifejezni. S ez már önmagában is elkeserítő. Ez pedig evidesen nem Lyana szegénysége, hanem az én szégyenem. Most először szeretném ha legillimentor lenne és olvasna a gondolataimban vagy akár az érzéseimben. Hogy rájöjjön egyszerre mennyi minden is zajlódik le bennem. És szeretnék ugyanakkor a jövőbe látni, hogy tudjam miként végződik mindez. Mert ha szarul, akkor inkább már most megkímélném magam és felállnék innen. Mi haszna kínozni a másikat? Egymás mesteri érzelmi hullámvasútjainak generálása nem tesz jót. Nem mintha nem tudnék elviselni még egy visszautasítást vagy egy újabb szerelmi bánatot. Csakhogy nem akarok.
Lyana ugyanis az, akivel el tudom képzelni, hogy leélem az életem. Sőt, egyenesen le akarom vele élni az életem. De ő ki tudja mit is akar... hisz nemrég költözött csak Londonba. Nemrég szabadult meg a zsarnokoskodó anyjától, ahogy mesélte már nekem és nemrég kapta vissza a szabadságát. Máris lekötné magát, ráadásul pont mellettem?
Ostobaság lenne azt hinnem igen, és már félig meg is győzöm magam erről. Szinte már várom a pezsgő savas hidegét az arcomba, ami legalább jól lehűtene, csakhogy a bennem lángoló tüzet nem oltaná el igazán...
Már barátként várom a kudarcot.
És akkor... hosszú pillanatok végtelen folyama után, végre megszólal.
– Én is örökre veled akarok lenni.
Pár rövidke szócska, pár édes kis semmiség, ami szinte alig hagyja el az ajkait. Jól hallottam? Tényleg? Tényleg ezt akarja? Valóban..?  Engem? Velem? És örökre?
Nem hiszem el, hogy ez valóban megtörténik. Nem is leplezem a meglepettségem, ami nyomban kiül arcomra. Ajkaim szétnyílnak, ami legalább azért jó mert levegőt préselek rajta keresztül magamba. Megfulladni már talán nem fogok. Agyam lázasan dolgozik, hogy befogadja az információt és a tényt... nem kosarazott ki, sőt... ami azt illeti...
Az öröm lassan, hullámokban lep el. Eleinte fel sem fogom, majd amint tudatosodik bennem, hogy mi is történik, hol is vagyok, egyszerre elfog a féktelen öröm. Úgy érzem magam, mint egy halogénlufi, akit jól felfújtak. Hirtelen könnyűvé válik minden. De tényleg minden.
– Már érted, miért hívtalak ide?
- Istenem Lya.. - fokom tenyerembe szelíden az arcát. Szőke tincsei selymesen keretezik, szelíden csiklandozzák ujjaim. Olyan jóleső ez, mint a hűvös szél a meleg nyári éjszakában. - Ha ezt tudom... ha ezt korábban tudom..
Akkor talán teljesen máshogy alakult volna minden. Akkor talán nem lennék egy idióta és nem hallgathattam volna a húgom szemrehányásait vagy Eric kioktatását. Ha tudom, hogy Lyana is ugyanolyan olthatatlan vonzalommal viseltet irántam, mint én őiránta azóta hogy megláttam talán kitartóbban küzdöttem volna. Nem hagytam volna, hogy ennyi félreértés és ostobaság közénk álljon. Mert nem ér semmi annyit, hogy mindezt feladjam. Nem csak az életet vele, hanem őt magát.
- De... akkor nincs Fabio? - zavarodottan tekintek rá. - Vagy valaki más? Biztos hogy ezt akarod? Engem? És biztos, hogy  nem áll közénk semmi? Csak mert a balett...
Tudom, hogy abbahagyta és tudom hogy vélekedik róla. D talán ez csak egy átmeneti állapot, mert most elfogult és vágyakozó. Nem akarom hogy áldozatot hozzon, pláne értem, és később megbánja. Mert még mindig könnyebb most kudarcot vallani, mint a célba érés után vesztesként távozni.

⚜

outfit (https://i.pinimg.com/564x/d0/59/8c/d0598c3557d31a718bf503485b33f90b.jpg)

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

– Talán én sem tudtam mindig biztosan...
Ez elég sok mindent megmagyaráz. Mondjuk leginkább Lya viselkedését, csélcsap hovatovábbjait és persze a leveleit. Hol ilyen volt hol olyan, mintha néha nem is ugyanazzal a személlyel kommunikáltam volna. De ha igaz, ha ő maga sem jutott dűlőre, netán kételyei voltak miattam, irányomban, akkor nem róható fel neki mindez...
Vagy igen?
– Mathias… mi…
Fabio említésének puszta ténye enyhe haragot gerjeszt a szívemben. Hogy lehetek féltékeny olyasvalakire, akit nem is ismerek? Azt sem tudom, hogy néz ki és talán pont ez a baj. Nem tudok semmit, csak feltételezek, homályban tapogatózok és egyedül Lyana vethetne ennek véget, de úgy tűnik ő nem akar.. Talán szeret kínozni. Vagy szeret szenvedni látni. Esetleg mindkettő.
Nem hagyom befejezni a mondatát, inkább a szavába vágok. Félek, arcon kapom az igazat, hogy Fabioval valamiért nem működött és beéri velem, itt. Hogy az egész londoni lakásvásárlás mind csak másodlagos indok, hogy távol kerüljön a férfitól és idejekorán mivel csak engem ismer, hát beéri velem. Végtére is már kétszer kosarat adott.. én meg vagyok oly hülye, hogy még reménykedek.
– Fabio csak a te fejedben létezett valaha is lehetséges partnerjelöltként.
Pislogok párat. Fel sem tűnt, hogy eddig elnéztem valamerre, de voltaképp ha megölnének se tudnám megnézni mit bámultam. Bármi is volt nem volt elég érdekes hogy lekössön, de ahhoz kifejezetten jó volt hogy ne Lyana óceánkék szemeibe kelljen néznem. Mert olyan a tekintete, ami elbűvöl, megbabonáz, lehúz és magába szippant. Mintha a vesémbe látna, és nem akarok semmi titkot megtartani előtte. Mert teljesen fölösleges.
Most azonban, hogy kiejti a szavakat, és ezzel hitelt ad annak a bennem élő kicsiny elnyomott résznek, ami a remény nevet viseli máris tudni akarom, nem szépíti-e a A kőkemény valóságot. Erre pedig csakis a tekintete ad igazi választ.
A halk hangja szinte suttogás szerű mégis tiszta és jól érthető. Nem tudom én mozdultam-e vagy ő került kicsit közelebb hozzám, de az arca immár egész közel van, jól látom a vonásait, minden apró kis rezdülését, és egyszerűen meseszerűen szépnek hat minden. Nemcsak a lakás, vagy a pillanat, de ő maga is. Lehet igaza van Blaire-nek és van benne némi véla vér, ami megörjíti a férfiakat...
Már épp szóra nyitnám a szám, hogy kifejezzem mennyire ostoba vagyok hogy ilyenekkel vádolom és mennyire sajnálom, hogy korábban nem kérdeztem rá... mert akkor így nem lett volna Clem, nem lett volna mindaz a szenvedés, kín, harag és elfecsérelt idő, ami kiszökött a kezünkből... Csakhogy a lány nem engedi.
Finom kecses ujja megérinti ajkaim, ahogy csendre int s ezzel belém folytja a szót. Nem bánom, sőt, kifejezetten érdekel mit is akar mondani. Szemeim kikerekednek az érdeklődés miatt és enyhén csillognak, mert mulattságos, ahogy ilyesformán rendre utasít. Más talán nem merné megtenni, ő pedig zokszó nélkül megcsinálja... Imádom. Egyszerűen imádom!
– A táncnak is vége. Nem akarom azt az életet. Olyan voltam, mint egy kalitkába zárt madár, aki sosem tapasztalhatta meg a repülés csodáját. Most enyém az egész világ. Enyém a pénz, amit megkerestem és abba fektethetem, amibe csak akarom. A tanításba például.
Csak bólintani merek, mert nem tudom él-e még a némasági fogadalmam, vagy hozzáfűzhetnék-e bármit is. Meg hát igazából ehhez nagyon nem is lehet. Hacsak azt nem, hogy ha szabad mint a madár miért akarja lekötni magát máris. És miért épp engem választott...?
– Ahol most vagyok, azt szeretem. Ebben az életben megtudhatom ki is az a Lyana, ott viszont csak egy szerepben voltam.
Néma csend borul ránk egy teljes percig. Emésztem mindazt, amit mondott. Nem akarom hogy félreértsem, vagy megsértődjön. Hát inkább háromszor átgondolom mit és hogyan mondok.
- És ki vagy te valójában, Lyana La Clair? - teszem fel félig súgva a kérdést. - mert az az érzésem, hogy te nagyon jól tudod a választ.
Elmosolyodom Megismerni valakit, önmagunkat, igazi kihívás. Néha szenvedés, néha átok... tapasztaltam. És elfogadni a valós énünket, na az aztán igazi harc. Ez a lány pedig itt előttem, céltudatos, törtető, de egyszerre finom, lágy és kedves. Nem olyan, aki elveszett, nem olyan aki ne találná fel magát vagy ne ismerné önmagát.
- Nem kell neked ehhez több idő? Magány?
A szavak enyhe keserűséggel jönnek ki belőlem. Olyan lassan folynak mint a lassan dobolni kezdő esőcseppek az ablakon. London. Tipikus London.
- Mert ha igen, akkor...
Felállok. Egyszerűen nem bírok tovább ülve maradni a közelében. Megfojt a tudat, hogy megint elcseszem, és a tény hogy elsietek, elsietünk mindent. De mit lehet már elsietni vagy elcseszni? Annyiszor kerültük már körbe egymást hogy csoda hogy nem ütköztünk egymásnak...
Kinézek a vízcsíkokkal tarkított ablakon. Az utca zaja nem hallatszik be, csak a lent rohanó autók és piros emeletes buszok látszanak. A szelíd szürkeség betölti az égboltot és egyben a lelkemet is.
- Én megadok mindent neked, Lya. Ha kell az időt is. Bármennyire legyen is szükséged.
Az ablakhoz beszélek, mert így könnyebb. Sokkal könnyebb. Csak egy hosszú perc után fordulok vissza és mint egy kivert kutya, aki otthont keres tekintek rá.
- Azt akarom hogy tisztában légy azzal, mit is akarsz. Hogy rendbe tedd az életed, és legyen választási lehetőséged. Hisz most kaptad meg az esélyed...
Én pedig nem lehetek olyan önző, hogy máris elveszem tőle a szabadságát. Nem tehetem meg vele. Ahhoz jobban szeretem, és még inkább csodálattal tisztelem. Nem kötöm meg, még akkor sem ha vérzik a szívem.

⚜

outfit (https://i.pinimg.com/564x/d0/59/8c/d0598c3557d31a718bf503485b33f90b.jpg)

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Voltaképp nem tudok, a köztünk lévő kapcsolat elég erős-e. A kötődés vitathatatlan. Már akkor, ott azon az estén tudtam. Éreztem. Volt benne valami, valami, ami egyszerűen megragadott és rabul ejtett. Nemcsak a báj, a kecsesség vagy a kisugárzása... ó nagyon nem. Ott motoszkált bennem végig, szinte tudat alatt, hogy talán a végzet rendelte így...
De az egyenes út túl egyszerű. Talán az volt a sorsunk hogy minden összekuszálódjon, hogy ami tisztának vélt megopálosodjon hogy aztán még inkább tündökölni tudjon. Akár az lehullott esőcseppek az ablak üvegén.
Mert a kérdésemre a válasz megszületik. Szinte azonnal. Talán túl gyorsan, túl határozottan, túl elhamarkodottan. Önálló nő? Vitathatatlanul igaz. No de ennyi elég? Lyana, a híres Lyana La Clair megelégedne csupán ennyivel? Kizártnak tartom.
De mégis kicsendül a szavaiba rejtett hangszínből valami, ami arra enged következtetni, végtelenül valós minden egyes gondolat. Talán mert a lány elhatározott valamit. Valamit, ami őt magát és az egész életét meghatározza. A kérdés csak az, kinek jut itt hely. Kinek juthat inkább? Nekem talán?
Hiú ábrándokba nem kergetném magam újra, feleslegesen. Egyszer már megjártam, és annak hónapokig ittam a levét. Persze az idő hasznos dolog, segítségére siet a szenvedőnek. Vagy úgy hogy enyhít a fájdalmán és a felejtéssel ajándékozza meg vagy a véglegesség örökségével.
– Tudod, engem egész életemben emberek vettek körbe… mégis mindig magányos voltam. Amikor elindultam Londonba arra vágytam, hogy egy ember legyen, de mellette ne érezzem az egyedüllét gyötrő perceit. Valaki olyan kellett, akit őszintén érdekelhetek.
Egy hosszú pillanatig még az ablak felé bámulok. Olyan ez az ablak mint egy arc, ami sír. A csíkok ezüstös kékes árnyalata Lya szemeire emlékeztet.
Nem akarom őt sírni látni. Nem akarom megbántani. Soha. És mégis megtettem, tudom jól. Annak idején mikor még azt sem tudtam ki is vagyok. Mára azonban sok minden átalakult. Részben én magam is. Valahol az elveszett énem visszatalált a régihez és csakúgy mint a lány én is titkon keresem az igazi valóm. Az igazi énem.
Ostobaság, de talán ez a feladatunk? Segíteni egymásnak rálelni arra, melyikünk kicsoda is? Vagy csak... vagy csak a véletlenek összjátéka sodorta őt ide? Londonba? Angliába? Az eső országába?
Az illata belengi a szobát. Most még jobban érzem, még áthatóbban, igazán intenzíven. Kell egy pillanat mire tudatosodik bennem, hogy pontosan mögöttem van.
- És megtaláltad? - fordulok hátra félig, profilból kérdezve. A szemöldököm felszalad, mert kíváncsi vagyok a válaszára. Kíváncsi vagyok hogy az orrom alá dörgöli-e boldog. Boldogabb mint én valaha lehetek. - Azt akit kerestél?
A kérdésem utáni csend egy kés éles végével ér fel. Azzal a néma szúrással, ami vélhetőleg a kegyelemdöfést adja. Így hát talán nem csoda ha egy fél percet kihagy a szívem mikor megszólal halk, lágy szinte suttogó hangon.
– Mindenem megvan már, ami boldoggá tehet. Van egy otthonom, van egy táncstúdióm, remek kis tanítványaim...
Gunyorosan felnevet a lelkem. Kikacag és megszégyenít. Érzem, ahogy lassan összeomlani kezd bennem minden, hisz jön a finálé. A végjáték pedig sosem kellemes túlzottan...
- Csak te hiányzol innen.
A szavait csend követi. Mély csend, mert eleinte fel sem fogom, mit is mond. Kell egy perc mire a szívem, ami lefagy újra kezdjen indulni és pont ennek köszönhetően a vérem hirtelenjében pezsegni kezd.
Két másodperc alatt fordulok szembe vele.
Két másodperc alatt hallgatom végig az újabb magyarázatát, amit mellkasára szorított szívvel tesz. Olyannak hat mintha pont a szívét adná nekem és... és tulajdonképpen ezt is teszi.
Valahol mélyen bennem a kétely újabb kis gonosz hangja annyit suttog, vajon megérdemlem-e valóban ezt a kegyet, de nem törődöm vele. Túl sok és túl intenzív impulzus ér. Olyanok, amik ösztönös cselekvésre késztetnek nem pedig arra hogy agyam fogaskerekeit jártassam.
– Most már ugye érted, hogy nincs szükségem időre?
Mire kiejti száján a kérdést már ujjaim a derekára fonódnak szelíd határozottsággal és vonom magamhoz olyan közel, ahogyan csak lehetséges.
- Lya.. - nyögöm ki bár magam sem tudom mégis minek. Ebben a halk sóhajban, a nevében, benne van minden feszültség, inger, harag, megnemértettség, és mellé vágy, akarás, önzőség, birtoklás, na meg csodálat. Az ezt követő csókom pedig mindezt tudtára is adja. Ujjaim könnyeden simítják végig arcát túrnak bele a szőke tincsekbe és  vesznek el benne örömteljesen. Illata beleng és átjár, megsimogatja még a szívemet is. Egyszerűen az eszem vesztem tőle. És ezt csak fokozza a tudat hogy ő pontosan ezt akarja. Engem.
S így, kellemes összefonódásban telik el egy perc, vagy kettő, tíz vagy húsz, de lehet akár egymillió év is. Nem tudom, nem számolom, nem figyelem... mert nem érdekes.
Ilyen szenvedéllyel talán soha senkit nem csókoltam még. És nem csoda ez. Ilyen összetett érzésem soha senki irányába nem is voltak. Ő ebben is első és talán nem csak ebben lesz... mert lassan rádöbbenek a súlyos igazságra.
Arra, hogy szeretem.

⚜

outfit (https://i.pinimg.com/564x/d0/59/8c/d0598c3557d31a718bf503485b33f90b.jpg)

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Annyi közjáték, annyi illemtan, annyi probléma, annyi akadály hárult közénk hogy szinte szédítő a tudat. A tudat, hogy valóban megtörténik mindaz, amiről szilveszter este kvázi csak álmodtam. Pedig már ott, akkor tudtam, hogy ez a nő több, hogy a jelenléte felperzsel, a jelleme magával ragad, az egész lénye magához hív. Már ott akkor nem volt kérdés, hogy akarom őt minden téren, minden formában, ahogyan csak lehetséges. Csakhogy ellenállt ő, és a körülmények is közrejátszottak ahhoz, hogy mindinkább azt hitessem el magammal, mindez csak vágyálom volt csupán. Beképzelt érzések, ócska remények rózsaszín lufija, ami szépen eresztett le minden egyes találkozás után.
És most, itt, hogy ő mondta ki mit akar, hogy ő kérte, hogy ő vágyik rám legalább úgy mint én rá valóságossá teszi mindazt, amit hittem. Amit mát ott akkor éreztem első perctől kezdve.
A sors útjai sokszor kifürkészhetetlenek, sokszor kuszák és szövevényesek, de valamiért ez egyértelmű volt... csak hát egyszerűbb elhitetned magad mindennel hogy megszökj a végzet elől..
A csókját érezni korábban mindig keserves kínnal éltem meg. Nem azért mert borzasztó lett volna, hanem azért mert tudtam jól mennyire nem akarom hogy pár perc múlva ha véget ér eltűnjön mellőlem. Most hogy ez a veszély immár nem fenyeget teljesen más érzések kerítenek hatalmukba. Öröm, olyan féktelen és vad amilyet sosem éreztem még eddig. Mellé elégedettség társul, háborgó lelkemnek gyógyír a jelenléte, a szelíd púderillata.
Bőröm bizsereg minden egyes érintésére, minden simítására. Mikor pedig keze a nyakamnál áll meg, hogy aztán lecsússzon a mellkasomra tudom, hogy kell neki egy perc... így hát önként hagyom hogy elhúzódjon, de nem engedem túl messzire. Ahhoz nem vagyok elég erős, hogy teljesen elszakadjak tőle. Hisz még csak épp most kaptam vissza.
– Mathias… –
- Hmm?
Félig meddig hümmögve-morogva kérdezek, mert még teljesen a hatása alatt vagyok. A csóknak, a lánynak, a szerelem lassan bennem hömpölygő érzésének.
– Még nem is vacsoráztunk…
A szemeim felnyílnak, hogy befókuszálják az arcát. Nem jut el igazán az információ az agyamig, kell ehhez egy perc mire leesik, hogy mire is utal.
- Ó... tényleg.
Valóban, hisz ő készült. Nem igazán tudom mit is csinált, de tökmindegy. Minden jó, mert ő készítette. Minden tökéletes, amihez hozzá ér. Mert ő maga olyan, mint egy földre szállt angyal. Egy csodálatos mosollyal megáldott angyal.
– Nem vagy éhes?
Hát lehet erre nemmel felelni? El lehet utasítani? Elutasítani ezeket a csodaszép óceánkéken ragyogó szempárokat? Nem. Képtelen lennék rá. Ha azt kérné hogy öljem meg maga még arra is képes lennék. Talán erre mondják hogy a szerelem vak.. meglehet valóban. De érte megtenném.
- Dehogynem.
Felé hajolok és egy apró puszit lehelek ajkaira. Inkább a szája szegletébe mintsem rá, aztán erős leszek és elhúzódom tőle. Kezem az övébe kulcsolódik, s noha immár van köztünk egy kevés hely, azért a karom hozzáér az övéhez.
- Mi a menü?
Kíváncsi vagyok mit alkotott. Nem vagyok kimondottan éhes, de tudnék enni. Igazából bármit mond, semmi nem érdekel igazán és mégis minden fontos, mert ő mondja. Mosolyogva figyelem őt, miközben lassan elindulunk az étkező felé, ahol már a szépen előkészített asztal vár minket.

⚜

outfit (https://i.pinimg.com/564x/d0/59/8c/d0598c3557d31a718bf503485b33f90b.jpg)

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

A lakás tagadhatatlanul illik Lyanához. Maga az épület kívülről is impozáns, de bent a belső terek, a dekoráció mind-mind az ő ízléséről tanúskodnak. Igazából meglepő, hogy mennyire hamar otthon érzem magam és mennyire hamar ki is ismerem magam itt, mintha csak naponta járnék ide. Pedig most látom életemben először. Olyan ez is, mint ő. Ez a nő már az első percben rabul ejtett, már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy közös utunk van, közös céljaink lesznek és összetartozunk. Tudtam, hogy ismerem. Talán egy másik élet, másik kor, másik jelen következményének köszönhetően, de ismerem. És mégis tud újat mutatni, nem kevés meglepetést okozni. És mellé gyönyörű. Olyan gyönyörű, mint még soha senki.
– Örülök, hogy éhes vagy. Tudod, nagyon sokat szenvedtem ma a konyhában.
Elmosolyodom a szavain és a félig evetős hangnemén. Tetszik az önfeledt jókedve, ez az oldala az, amelyet eddig nagyon ritkán láttam. Talán csak egyszer igazán. Amikor táncolt.
Szilveszterkor elnézve őt, a mozdulatait, a kecsességét tudtam, boldog. Igazán boldog. Most valamiért az az érzés kerít hatalmába hogy ugyanolyan boldog ha nem is pont úgy, és hogy ezt én váltottam ki.
– Nem könnyű ám ilyen sarkakon ácsorogni… 
Tekintetem levándorol a cipőre és felhúzom a szemöldököm. Most tűnik csak fel, hogy valóban magassarkúban billeg, holott tulajdonképpen totálisan felesleges. Így is úgy is gyönyörű, s bár a ruhájához tökéletesen passzol engem az sem zavarna ha mezítláb rohangálna..  azonban félek, ha szóba hozom megorrol rám. A nőknek fontos az előkészület, fontos a sok apró részlet és meglehet ez is olyan, amit én férfi ésszel jobb ha nem is akarok felfogni.
- Tökéletesen gyönyörű vagy.
Inkább csak bókolok, bár még egyszer lesandítok a lábbelikre, amikben Lya tipeg. Hogy képes ilyen magasan egyensúlyozni? Hihetetlenek ezek a nők!
– Egy kis Beef Bourguignon-t készítettem. Vörösboros marharagú… anyám receptje alapján, nem mintha sokat főzött volna. Ezt az egy ételt tudta elkészíteni.
Az asztal uralja az egész étkezőt. Gyönyörű, ami nemcsak a hófehér terítőnek köszönhető, hanem az elegáns és valószínűleg kényelmes székeknek is. Nem olcsó darab egyik sem, sőt, feltehetőleg antik, értékes darabok. Ki is próbálom, ahogy hellyel kínál. Csalódást persze nem okoz semmi sem. Az apró puszira lehunyom a szemem és kiélvezem a közelségét. Kósza másodperc csupán s már itt sincs, de mégis.., megőrzöm magamban ezt is, addig mindenképp míg vissza nem tér vagy talán akár tovább..
Lya valóban kitett magáért, mikor a képére formálta a lakást. Egyedi atmoszféra lengi be, aminek a közepén ott van Ő, tündöklően. Talán az illata vagy az egész lénye, de teljesen magába szívja a hely a jelenlétét. Érzem, hogy beletett egy darabot ide a saját lelkéből. Én pedig az illatát és vele együtt az emlegetett marharaguét, ami nekem hoz és persze magának.
– Parancsolj.
- Köszönöm.
A tányér halkan koppan az asztalon előttem, és megvárom míg ő is helyet foglal. Kezem a borosüvegért nyúl, kérdés nélkül bontom meg. A nedűnek úgysem árt ha levegőzik kissé, hogy kijöjjön a testes íz, ami a hús mellé kifejezetten érzékletes lesz. Figyelem a lány minden kósza mozdulatát, miközben gondosan töltök a poharakba, úgy, hogy véletlen se piszkítsak össze semmit sem.
Az első falat után tudom, hogy Lyana nem a konyhaművészet nagyasszonya. De ettől függetlenül a hús puha és jól átsült, igazából majdnem annyira tökéletes, ahogy alapvetően is szeretem. A kissé megbarnult és túlsült zöldség nem menti meg a helyzetet, sőt kifejezetten talán azzal van a legnagyobb probléma, de jobbára nem neheztelhetek rá. Én magam fele ilyen jól nem produkálnék, pláne ilyen nehéz receptet.
– Bocsáss meg… nem tudok egyáltalán főzni…
A hangszínéből rögtön kiérzem az elkeseredettséget. Tudom, hogy csalódott, s ezt erősíti meg a lehajtott fej, a szomorúan elrévedő tekintet. Ujjaimból kicsúszik a villa, halkan koppan a tányér szélén míg az én kezem Lya felé nyúl. Kezem ráfondóik az övére, remélve hogy ezzel magamra vonom óceánkék íriszeit.
Jajj anyám, csak ne sírjon!
Nem tudok mit kezdeni a sírással. Sose tudtam. Ha B el akart érni valamit, márpedig rohadt akaratos egy húgom van, akkor pontosan nagyon jól tudta, hogy kell előcsalni az óriási könnyeket. És olyankor gond nélkül el is érte a célját, mert mindenbe belementem, csak hagyja abba.
Most sincs ez másképp. Nem akarom Lyanát szomorúnak látni. Nem akarom, hogy sírjon, mert nem tudok mit kezdeni a könnyeivel. Szégyen vagy nem, de a menekülés kényszerérzete fog el. Úgy kell meggyőznöm magam, hogy ne pattanjak fel és rohanjak ki az ajtón. 
- Ugyan Lya, hisz ez nagyon finom. Jó, oké, lehet a zöldségek kicsit túl sok fényt kaptak... de hidd el... addig jó míg kettőnk közül te főzöl.
Elvigyorodom, remélve hogy a saját főzőképességem lebecsmérlése legalább kicsit enyhít az ő lelkén. Idő közben szabad kezemmel felé nyújtom a poharat. Ha más nem az alkohol mindig segít leküzdeni a nagy döccenőket.
- Az idők végezetéi szeretném a félresikerült főztjeidet kóstolni...
Félhangosan mondom mindezt, remélve hogy érti mire célzok. Hogy ugyan vicces, és vidításnak szánom, de azért van benne némi komolyság is. Mert az idők végezete egy beláthatatlan pont és én még azon túl is vele akarok lenni. Ha lehetne, akkor örökké...

⚜

outfit (https://i.pinimg.com/564x/d0/59/8c/d0598c3557d31a718bf503485b33f90b.jpg)

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Figyelem mogyoróbarna íriszeimmel a kecses mozdulatát, ahogy a borospoharáért nyúl. Mint minden, ez is tökéletes. A pohár íve, a benne gyöngyöző ital, a lány kecsesen ráfonódó ujjai, melyek nem szorítják csak szelíden tartják. Az, ahogy megemeli az ajkához hogy ezzel is kissé megnyugtassa magát...
Egyszerűen festményien szépnek látom. Olyan ideálisnak mint még soha senkit. Korábban persze talán nem így gondoltam volna.. végtére is azt hittem tudok bármit is a szerelemről. Az azonban csak tompa utánzata volt mindannak, amit Lyana La Clair iránt érzek. Most már jól tudom.
– Gondolod az örökkévalóság elég lesz arra, hogy megtanuljak főzni?
Nem tudja a könnyeit tovább tűrtőztetni. Egyszerre megjelennek s lassan gurulnak végig porcelánsima bőrén.
Ösztönösen megrettenek. Sose tudtam mit kezdeni a síró nőkkel. Nem vagyok szakértője a témának és rendre nem hogy javítok, egyenesen rontok a helyzeten. Én most sem akartam megríktani őt... eszembe se volt. Egyszerűen csak tényleg vele akarok maradni ameddig csak lehet, már persze ha nem sír itt nekem...
- Öhm... persze! Gondolom...
Az addigi mosolyom és vele a jókedvem is tovaszáll. Csak a mérhetetlen aggodalom marad, hogy megbántottam a másikat nem is kicsit és ezt valahogy helyre kellene hozni. De hogyan?
B a szakértője a női szíveknek. Számomra túl bonyolultak és komplexek. Minden túlzottan túlgondolt és felnagyított. És most is csak aggódva pislogok, hogy hát ezt szépen elbasztam... Már megint.
– Sütöttem muffinokat is, de azt hiszem nem éppen tökéletes a sütőm. Csak négy sült meg rendesen. De szépen feldíszítettem őket cukormázzal.
Meglep a hirtelen folytatás és bennem is reked a válasz. Elmosolyodom. Lya valóban nagyon le akart nyűgözni ha a hús után még süteménysütésre is adta a fejét.
Elnézem, ahogy int a pálcájával mire az említett édesség kisasszézik a konyhából. Ha valamiben, hát a háztartási bűbájokban legalább tökéletesen helyt áll. Nekem lehet még ez se menne.
– Ne tévesszenek meg, vaníliás mindegyik, a krém pedig epres.
Örömmel bólintok a szavaira miközben a kevésbé odakozmált muffinok landolnak az asztalon. A lányhoz esnek közelebb ő pedig készségesen felém tartja miután egy kissé áthelyezi magát a közelembe a székkel.
Csak egy kis krém kerül a számra, ami valóban azt a finom epres ízt ígéri, amit a lány is emlegetett, de engem már rég nem a süti köt le. Ott van Lyana illatta, a selymesen puha, súlyos púder, ami annyira ő, annyira eleven, annyira élénk, annyira kecses és kifinomult hogy belesajdul a szívem. A szőke hajtincsein a fény játszik és nehezen állom meg hogy ne túrjak a hajába. Hogy ne hajoljak oda, ne suttogjak a fülében, ne csókoljam meg...
Csak a gyönyörű végtelen kék szemeibe nézek és ennyi elég hogy megint elvesszek, mint egy kisgyerek az óceánon...
– Nem tudom, lehet-e még édesebb a csókod…
Halk, szelíd suttogás ez, de mégis kihívás. Nem az a kacér, hanem őszinte. Olyan őszinte és olyan vágyakozó mint ami ott tombol bennem. Nem mondok semmit erre, mert totálisan fölösleges. Visszavághatnék akár azzal, hogy próbálja ki, vagy majd meglátjuk, de egyszerűen itt és most nem évődni vagy csipkelődni akarok vele, hanem megadni neki mindent és bármit, amit kíván.
Ujjaim szelíden siklanak fel az arcára. Két tenyeremmel mint egy kelyhet fogom meg az arcát. Hüvelykujjammal felitatom a könnycsíkot, hogy ne rondítsa el az összképet. Pedig még így is szép... Ó de mennyire hogy az.
Egy végtelen percig még várok, aztán szelíden követelve őt húzom magamhoz. Nem, nem csak csókolom, hanem egyszerre az ölembe is húzom ha engedi. Érezni akarom őt, minden porcikáját, minden egyes sóhaját és hallani a nevetését. Ajkaim táncba hívják az övét remélve, hogy ölelésem melegében leveti a konyhaművészet oltárán elkövetett barbárság minden rossz érzését. Mert rohadtul nem érdekel hogy főz... arra ott vannak a házimanók. Ő táncosnő. Ő előadóművész. Ő nő. Nem rabszolga...
Hát csak csókolom minden szenvedéllyel és minden mámorral, ami iránta bennem él. S mikor nagysokára elhúzódom tőle hogy levegőhöz jussak szelíden zihlálom, mintha egy maratont futottam volna le. Nehéz megállni hogy ne akarjak többet és az az úriember maradjak, akit ő akar magának.
- Nem érdekel hogy főzöl, mit sütsz vagy mit nem tudsz. Ha mellettem vagy nem számít. Mert tökéletes vagy. Én pedig totálisan beléd szerettem. Már ott, akkor... a teraszon.
Hát igen, végre kimondtam, ami már régóta köztudott volt. Tudta ezt Elliot, tudta ezt Blaire, tudta ezt talán a fél világ. Csak ő meg én nem. És most... most már mindketten tudjuk. Én biztosan.

⚜

outfit (https://i.pinimg.com/564x/d0/59/8c/d0598c3557d31a718bf503485b33f90b.jpg)

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Nem tudom mi részegít meg jobban. Az illata, a belőle áradó ártatlanság, a kedvesség, a bujaság, a féktelen naivitás vagy mindez egyszerre. Kecsessége páratlan és evidensen tetszik, hogy nem kéreti magát ha arról van szó, hogy a közelembe kell szegődnie. Valahol ez kicsit sem Lyanás, kicsit sem Miss La Clair-es, de hát most talán ő is és remélhetőleg én is levetkőztem azokat a béklyókat, amikbe a társadalom skatulyáz minket. Csak egy nő és egy férfi ül itt, egymás szemébe nézve, egymásnak ki nem mondott ígéreteket téve és remélve, a holnap nem jön el, mert a ma épp eléggé tökéletes.
Nem igazán fogom fel mit is suttog nekem a lány, mert leköt az érzés, ahogy a hajamba túr kecses, finom hosszú ujjaival. Elfog a vágy hogy újra megcsókoljam szenvedélyesen, de megállom hogy ő kezdeményezzen, és ő mindössze csak egy szelíd kis puszit ad, de ez még így is olyan, amibe a szívem valahol beleremeg. Ó igen, nagyon is érző lány vagyok, bármennyire is igyekeztem ezt világéletemben jól titkolni.
Egyedül talán csak Blaire tudta az igazat, vagy meglehet mindenki más is sejtette, de jellegzetesen nem törődtek vele. Akárhogy is, Lya esetében cseppet sem bánom hogy megmutatkozik. Nincs mit ezen szégyellni és igazából valahol még nekem is kihívás, hogy megismeri egy másik énemet, egy másik jellemvonásomat.
Csakhogy őt cseppet sem ez igazgatja igazán. Ő kezdeményez azzal, hogy ajkaimról szép ívű szájával elvándorol a fülemhez, majd onnan le a nyakamhoz beterítve bőrömet aprócska édes csókok halomjával.
Egy sóhaj szakad fel ösztönösen belőlem, mert már csak a tudat is örömmel tölt el hogy vele lehetek, nemhogy az, amit itt művel. Ujjaim önmaguktól kezdenek finom táncot lejteni a testén. Végigsimítok a karján hogy libabőrös legyen, a hátán hozzá-hozzáérve mézszőke hajához, majd végül a derekán és a csípőjén. Itt megállapodok, mert már épp magamhoz tervezném húzni mikor  a szavak megállítanak.
– Ezt nem volna szabad… Az anyámnak megígértem, hogy csak az esküvő után… fogom…
Egy pillanatig kivárok és gyönyörű óceánkék íriszeibe tekintek. Valóban ezt akarja? Valóban így gondolja? Ostoba ígéretekhez kötötte a fél életét és teszi ezt még most is? De ki vagyok én, hogy tisztem legyen ezt felülírni?
Talán máshogy gondolkodnék én is hanem éltem túl volna mindazokat, amiket. Talán megmaradtam volna annak akinek. Talán máshogy értékelnék mindent. De nem ez a helyzet. Elllenben nem akarok semmit sem erőltetni. Volt rá már példa, hogy megpróbáltam az esetében és annak csúfos kudarc lett a vége. Lassan tanulok, szent igaz, de mégis csak tanulok. Nem követem hát el ugyanazt a hibát.
Elmosolyodom szelíd kedvességgel, miközben egy picit felé hajolok és úgy suttogom a választ, mintha csak a világ legnagyobb titkát osztanám meg vele.
- Nos, akkor várnunk kell az esküvőnkig.
Cinkos vigyorral simítok azért végig a derekán, remélve hogy legalább álmaiban piszkos dolgokat fog tenni és azt is velem, majd egy gyors csókot követően megemelem és visszateszem arra a székre, amelyről jött.
Ha nem akar semmit valóban akkor úgyis készségesen hagyja magát, ha pedig mégsem akkor biztos vagyok benne, hogy megtalálja a módját hogy megállítson.
Bárhogy is legyen elgyönyörködök a szép metszésű arcában, a selymes bőrében, a tökéletes kis pisze orrában és az édes mosolyában.
Ösztönösen simítok ki egy tincset az arcából és adok egy csókot az orcájára miközben a fülébe suttogom a fájdalmas tényt.
- És ez esetben azt hiszem jobb, ha lassan elköszönök.
Nem igazán akarok menni. Szívesebben maradnék vele még úgy is hogy csak fekszünk egymás mellett és alszunk. De a becsületesség és az illem úgy kívánja hogy mindez ne eshessen meg. Én pedig mindent meg akarok adni Lyanának, kezdve azzal hogy ha kell, hát az idők végezetéig várok rá. Mert ő az a nő, akiért megéri. Piszkosul megéri.

⚜

outfit (https://i.pinimg.com/564x/d0/59/8c/d0598c3557d31a718bf503485b33f90b.jpg)

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Hirtelen áll fel, olyan hirtelen, amire nem is számítok igazán. Talán mert én akartam beelőzni, ténylegesen jelezve, tiszteletben tartom a döntését. Így most elfog az a kellemetlen érzés, hogy olyan, mintha ő maga akarna kirúgni, ráadásul páros lábbal. S hiába tudom ez valójában nem így vagy, vagy nem teljesen így, mégis... kelletlenül követem a példáját. Végigpillantok rajta, majd róla tekintetem az asztalra siklik. A tányérok ott hevernek mosatlanhegyek vannak gondolom a konyhában is. Segíthetnék rendet rakni, ennyivel igazán tartozom... csakhogy félő, akkor sem lesz kellemesebb a búcsú vagy egyszerűbb. Na meg alapvetően is a háztartási bűbájok nem az erősségeim.
– Szóval szerinted lesz esküvőnk?
Meglepve pillantok Lyanára. Nem értem hirtelen a kérdést, hisz az előbb én magam viccelődtem ezzel. Talán máris tervezne valamit? Aztán pillantásom találkozik az ő huncutul megcsillanó tengerkékjeivel és rájövök, csak cukkol. Vagy csak eljátszik a gondolattal.
Nagyon helyes, ezt végül is szabad teljes mértékben.
- Hacsak nem találok addig valakit, aki jobban táncol és főz mint te!
Elnevetem magam, mert ennek az esélye egyelő kb a nullával, ráadásul tőle szebbet sem igen lehet találni az egész brit szigeteken.
Persze ettől még húzom a nyakam és az ajtó felé indulok, mert lehet kapok tőle egy jól irányzott fülest a szemtelenségemért.
- Maradjak segíteni?
Torpanok meg amikor a kabátért nyúlok. Az illem azért mégis csak illem. És ha más nem hát szégyen szemre mugli módra is képes lennék sikálni az odaégett fazekak alját, csak azért mert róla van szó.
A szelíd fejrázásból viszont hamar megállapítom vagy nem akarja vagy talán fél, esetleg mindkettő. Így hát csak bólintva veszem tudomásul a tényállást és kapom magamra a ruhadarabot. Kint talán már elállt az eső, de még ha nem is, baromira lehűlhetett a levegő.
– Nagyon örülök, hogy ma eljöttél.
Elmosolyodom, ahogy felém lép búcsúzóul és még most is képes egészen belesimulni a karjaimba.
- Én köszönöm a meghívást!
Ugyanúgy, ahogyan ő én sem kezdeményezek, mindössze kezem a derekán simít végig. Ajkaim pedig szemtelenül ugyanolyan távolságra maradnak az övétől, és ugyanúgy csak suttogom a választ ezzel is fokozva a másik hangulatát.
 – Legyen csodás éjszakád.
Nehéz erre nem reagálni. Nehéz erre az édes lágyságra nem csókkal felelni, de valahogy mégis sikerül megállnom. Csak ujjaim csúsznak Lya procelánarcára végig az arccsonton át le, az ajkaihoz. Szelíden simítok végig rajtuk majd hajolok egészen közel, de végül csak csók nélkül suttogom ajkaiba a választ.
- Neked is.
Aztán elengedem és feltépem az ajtót. Muszáj kijutnom mihamarabb, mert ha nem akkor túlfeszítem a húrt és annak nem lesz jó vége. Egy gyors kacsintás kíséretében hagyom magára a lányt és trappolok le a lépcsőn. Mázlim van, az idő tényleg brutálisan lehűlt és nem is bánom most. Végre kiszellőzik a fejem, ha már a hevesen dobogó szívemre ez nincs hatással.