Roxfort RPG

Múlt => Tiltott Rengeteg => A témát indította: Mrs. Norris - 2018. 09. 02. - 11:48:50



Cím: A sűrű rengeteg
Írta: Mrs. Norris - 2018. 09. 02. - 11:48:50

(http://i.pinimg.com/564x/7b/18/bc/7b18bcbd107f8f2aa5b346eb6388357c.jpg) (http://i.pinimg.com/564x/86/83/f4/8683f4b304db74b6cfd7bc24385c8dcd.jpg)

...ahonnan már nem hallatszik ki, ha kiabálsz.
Itt egyedül magadra számíthatsz, úgyhogy jól gondold meg, bemerészkedsz-e egyedül.


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 03. 30. - 07:59:41
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Szerencsére Anna előbbre helyezte a vérfarkas megmentése felett érzett küldetéstudatát, mint a felnőttekre jellemző racionális aggodalmat. Őszinte lelkesedést éreztem a – mostmár – ügyünk iránt és bár egy picit be voltam azért rezelve a Rengetegtől, egyszersmind az is átfutott a gondolataim között: Végre elkezdődött… végre tényleg teszek valamit a vérfarkasokért.
Akarom mondani ez esetben egyért, de hát valahol el kell kezdeni. Miközben Anna fizetett, Avelin búcsúzáskor egy kendőbe csomagolt pici üvegcsét nyújtott felém. Nem csodálkoztam rajta, hogy egy egész diáksereg elaltatására mindössze ekkora mennyiség elég… hiszen bájitaltanon már megtanultuk, hogy a főzetnek pár cseppje is elegendő ahhoz, hogy mély álomra szenderüljön a páciens. Néhány csepptől pedig már egy fél napra is ki tud dőlni. A kabátom zsebébe süllyesztettem az üvegcsét, majd a Rengeteg felé vettük az irányt. Nem akartam most azzal húzni az időt, hogy elviszem Madame Pomfreynak a főzetet, elvégre utána már nehezen tudnám megmagyarázni, miért indulok útnak megint. Na és az este még nagyon messze volt, bíztam benne, hogy addigra visszaérek a kastélyba.

- Tényleg nagyon nagylelkű dolog tőled, hogy részt vállalsz ebből az ügyből – mondta Anna, amire mosolyogva feleltem. – Köszönöm, de én ezt teljesen természetesnek érzem – szaporáztam a lépteimet Anna mellett. - Sajnos a hoppanálás vizsgát még nem tehettem le, ezért sétálnunk kell… Beletelik úgy negyedórába, mire odaérünk – mondtam a gyógyítónak. Szerettem volna már korábban letenni a vizsgát, de csak két hét múlva indítanak tanfolyamot a 17. életévüket frissen betöltött diákoknak. Amennyire tudtunk, azért siettünk, és legalább a terveinket átbeszélhettük útközben.
– Őszintén szólva nem sokat tudok arról, hogy hogyan érdemes a kentaurokkal interakcióba lépni. Azt tudom, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak a csillagok állásának, de nekem nem erősségem az asztronómia annyira, hogy ez alapján beszélgetésbe elegyedhetnék velük…Van esetleg tipped, hogy hogy csináljam? Ha most Benedict lenne a helyemben, ő valószínűleg könnyedén megtalálná a hangot a varázslényekkel. Talán a Mágikus Szeszély kapcsán szólítaná meg őket, de ki tudja... morfondíroztam magamban, ahogy Anna válaszát vártam.

Meglepődve konstatáltam, hogy sikerült feloldódnom a gyógyító társaságában, ami nagy szó, mert egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy hány ember mellett sikerült nekem ez a teljesítmény eddigi életem során. Egész egyszerűen voltak emberek, akik túl soknak bizonyulnak számomra. Furcsán hangozhat, de ha mellettük voltam, úgy éreztem, nekem vissza kell magamat fogni, össze kell húzodnom, amennyire csak lehet, különben már túl nagy lesz a zizegés a térben. Ahogyan a mugli pszichológusi könyvekben olvastam, ez azért lehet, mert egy bizonyos skálán a szélsőségesen introvertált kategóriába tartozom. Mégis olyan szakmát készültem választani, ahol emberekkel foglalkoznék. Volt benne ellentmondás, de az is igaz, hogy hallgatni meg nagyon tudtam világéletemben. Szükség is volt rá a családunkat ért tragédiák miatt. Először is Fen, majd apám miatt, aki egyik este még altatót énekelt nekem lefekvéskor, a következő reggelen pedig már azt láttam az ablakból, ahogyan bőröndökkel a kezében távolodik a házunktól.

- Őszintén nem értem én sem, hogy miért ezeket az anyaszomorítókat küldték - csóváltam a fejem menet közben Anna szavaira reagálva. Értettem én, hogy egy különösen veszélyes megbizatásról volt szó, de valóban nem találtak olyan varázslót a feladatra a minisztériumnál, akinek az izmai mellett az esze és a szíve is a helyén van?Kíváncsi voltam arra, miért választott egy ilyen finom nő egy ilyen kétség kívül veszélyes pályát, mint a vérfarkasok, vagy más veszélyes lények kutatása és - talán - gyógyítása.
- Megkérdezhetem, miért éppen a vérfarkasokat kutatod? – tettem fel azt a kérdést, ami kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit nemrégiben Salamander professzor is feltett nekem a konzultációnkon. Én meglehetősen zavarba jöttem akkor, de egyáltalán nem gondoltam, hogy Anna is így fog reagálni. Nem olyan embernek látszott, akit könnyű kizökkenteni a lelki békéjéből egy egyszerű kérdéssel.


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 03. 31. - 10:06:53
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április


- Nincs gondom a sétálással. Igazából elég régen láttam magam körül ennyi zöldet - tettem hozzá merengve, az otthonomra gondolva. Ugyan tanulmányaim és utazásaim során sokat jártam nagyvárosokban, de tartósan betondzsungelben lakni szokatlan volt számolva. Összehasonlítva persze ez a vadon egész más volt, mint az orosz, fenyőerdőkkel borított, jégtáblás folyókkal szabdalt sztyeppék, de természet volt, élő volt, és ez jólesőn ragadott magával. Éreztem, hogy más is van a felszín alatt - jó adagnyi titokzatos, vibráló mágia, de ezt az érzetet most igyekztem félre tenni, és a feladatokra koncentrálni. Úgy mint kifaggatni a kentaurokat, meggyógyítani a sérültet, előkeríteni a farkast, s mindeközben és első sorban életben tartani Greenberry kisasszonyt. Apró sóhajt tört fel torkomból, de nem bosszúságból, inkább a szokatlan feladatok miatt érzett izgalom miatt.
- Az, hogy nem hoppanálunk az orruk elé, jó kezdet – nevettem fel kedélyesen, majd míg az útra nőtt göcsörtös gyökerek felett lépkedtem át vigyázva, tovább folytattam immár elgondolkodóbb hangnemben.
– Mindenképpen vigyáznunk kell… Kezdhetnéd azzal, hogy békével és tisztelettel jöttünk. Talán a legjobb, ha őszinték leszünk a céljainkat illetően, bár arról nincs tapasztalatom, hogy a vérfarkasok kérdésében mi az álláspontjuk. De tanóráról, vagy a barátnődtől biztosan tudod, hogy bár az intelligenciájuk az emberekével egyenértékű… Khm, néhányét pedig mindenképpen meg is haladja – torpanok meg fintorogva, a két aurorra gondolva elsősorban. - … De élet- és gondolkodásmódjuk mégis teljesen eltér a miénktől. Nagyon büszkék, erős önérzetük van, nem kedvelik a nagyképűséget, fennhéjázást, hangoskodást és hasonlókat. De ha te beszélsz, ebből nem lehet problémánk – tettem hozzá egy elismerő mosollyal, a lány rendkívül finom, illedelmes és érzékeny viselkedésére célozva. – Mindenképpen kerüld a „bestia”, „félvér” és az „értelmes lény” szavakat, mert ezekre harapnak a múltbeli sok, nevetséges besorolásra tett kísérlet miatt. Azt gondolom, jobb, ha az említett száműzött kentaurról sem ejtesz szót. A legcélszerűbb igazából az lenne, ha a tárgynál maradnánk. A vérfarkas esete közös ügyünk. Mély szomorúsággal értesültünk róla, hogy egy társuk súlyos sebesüléseket szerzett, míg embertársunkon próbált segíteni. Hálásak vagyunk áldozatukért, osztozunk fájdalmukban és szívesen tennénk érte mi is valamit, amennyiben megengedik – bökök a táskámra, melyben minden lépésnél halkan össze-összecsengtek a törhetetlen bűbájjal kezelt bájitalos fiolák. - És a legfontosabb: Tisztelettel kérjük őket, hogy dolgozzunk együtt a megoldásért. Valahogy ki kell szednünk belőlük, amit láttak.
Rövid hallgatás következett, miután elhaladtunk egy sűrűbb, fekete levelű, tüskés cserjésbozót mellett. Nem éreztem úgy, hogy feszült volnék, de kezem a kabátom rejtekén a pálcámon pihent. Ezt inkább könnyed óvatosságnak nevezném, minden esetre a fák közé érve a sötét félhomály egyre nőtt, ezzel együtt mindjobban készenlétbe helyeztem érzékeimet. Gyönyörű, gurgulázó madárhang, különös, bársonyosan mély ciripelés, kaparászás és egyéb, állati eredetű neszek vegyültek az erdő szellőborzolta, levélzörejes békéjébe.
- Megkérdezhetem, miért éppen a vérfarkasokat kutatod? – érdeklődött a lány, én pedig kis hallgatás után válaszoltam csak. Elvégre ez egy jó kérdés volt. Vajon, ha életem útja nem úgy alakul, ahogy végül is kanyarodott, akkor is eszembe jut ez a témakör? Vajon ugyanígy cselekedtem volna Betti hívására? Vajon érdekelne jobban az egész ügy annál, mint hogy átlag polgárként átlapozzam a Prófétát, és elszörnyülködjek a tragédián?
- Szeretem a kihívásokat, és ez bizony korunk egyik nagy, megfejtetlen gyógyítói problémája, úgy gondolom – somolyogtam csendesen. Tekintetem körbeszaladt a környékünkön, áttanulmányozva a nagyobb fűcsomókat, a lombkorona pajzsán áttörő napsugár-nyalábokat és néhány nagyobb, mohos sziklát. – Amellett szeretem a varázslényeket és az embereket is. Ha egy vérfarkassal bánnak igazságtalanul, az kissé mindkettőt jelenti. Gyakran ártatlanok, nem urai tetteiknek. Mégis, különösen a felsőbb hatóságoknál, úgy kezelik őket, mint a bűnözőket. Ezt pedig nem nézem ölbe tett kézzel. Azért, mert valaki önhibáján kívül veszélyes, attól még nem gazember feltétlenül. És egyébként egy mondás szerint, ha a szenteknek van múltja, akkor a bűnözőknek – de ez esetben inkább úgy fogalmaznék, hogy balszerencséseknek – is lehet jövője. Te is elég jó tájékozott vagy a témában. Megkérdezhetem, honnan ez a kivételes érdeklődés? – kérdeztem kedvesen, rápillantva a lányra. Tényleg rendkívüli, hogy nemcsak érdeklődést mutat, de elég bátorsága volt velem tartani. Remélem, nem hiába…


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 04. 01. - 11:31:07
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Figyelmesen hallgattam Anna tanácsait arra vonatkozóan, mit és hogyan is mondjak a kentauroknak. Most kezdett csak leesni nekem, hogy milyen komoly szerepem lesz a tervben, és mennyi állhat vagy bukhat azon, jól tudok-e hatni a varázslényekre. Láttam már kentaurt, de Firenze nem épp faja átlagos képviselője volt. Rendkívül nyitottan viselkedett a diákokkal, és érdekelte az emberek életmódja is, nem vetett meg bennünket. Ugyan vacsorázni érthető módon sosem jött le a nagyterembe, de ezen kívül szinte ugyanúgy részt vett a Roxfort életében, mint bármelyik tanár. Firenze társaságában az ember különben átérezte, milyen hihetetlen adomány is az élet… a kentaur életszeretete mindenkire átsugárzott. Némán bólogattam, ahogy Anna figyelmeztetett, nehogy megsértsem őket.
 - Nagyon büszkék, erős önérzetük van, nem kedvelik a nagyképűséget, fennhéjázást, hangoskodást és hasonlókat. De ha te beszélsz, ebből nem lehet problémánk – mosolygott rám kedvesen, amire én is mosollyal feleltem. Jól esett a bizalma, hogy beavatott egy ilyen fontos küldetésbe.

Még sosem vettem részt ilyen kalandban, és éreztem, ahogy libabőrös leszek az izgalomtól. Igyekeztem elraktározni a gyógyító minden szavát, hogyha eljön a pillanat, akkor hűen tudjam visszaadni azokat. Tetszett, hogy felajánlhatom, mi is teszünk valamit a kentaurokért, ez számomra megkönnyítette azon dilemmámat, milyen alapon is zavarjuk őket hívatlanul az otthonukban…
- És a legfontosabb: Tisztelettel kérjük őket, hogy dolgozzunk együtt a megoldásért. Valahogy ki kell szednünk belőlük, amit láttak – nos, ettől az utolsó mondattól egy kicsit tartottam. Chloétól hallottam ugyanis, hogy a kentaurok nagy része nagyon titokzatos és egyáltalán nem fecsegős típus. Csak akkor beszélnek, ha annak célja van. Az pedig, hogy minket mennyire tartanak érdemesnek arra, hogy beavassanak az őket is véresen érintő történtekbe, számomra igen csak kérdéses volt.
- Rendben, ezt fogom mondani!
 Igyekeztem pozitív maradni és nem nyavalyogni, szerencsére a vad környezetben való gyaloglás és Anna szavai eléggé lekötötték a figyelmemet ahhoz, hogy ne adjam át magam a parázásnak. Szépen haladtunk előre, a távolban, mintha valami már megcsillant volna. Lehet, hogy a Chloé említette patak vize okozta a kis fényjátékot, de ezt innen még nem tudtam megállapítani.

Nagyon tetszett, hogy Anna sok esetben ártatlannak ítéli meg a vérfarkasok tetteit, és arra ’esküdött fel’, hogy gyógyításuk anomáliáját megoldja. – Nagyon szép hivatás, amit választottál! – néztem elismerően Annára, majd egy pillanatnyi szünetet tartottam, mielőtt válaszoltam volna az ő kérdésére. Alaposan átgondoltam, hogy mennyit áruljak el magamról és a családomról.
-   A nagybátyám vérfarkas… innen az érdeklődés. Biztosan hallottál már róla, a neve Fenrir Greyback – néztem a bakancsom orrát beszéd közben. Még most is zavarba jöttem, ha róla beszéltem, így nem ok nélkül hoztam fel a témát. Mély levegővétel után folytattam is.
-   A Roxforti csata óta nem hallottunk róla a családommal semmit, talán Azkabanban lehet, de az is lehet, hogy már nem él. Esetleg kutatóként hallottál valamit felőle? – tettem fel a kérdést, ami hosszú hónapok óta foglalkoztatott. Reméltem, hogy mivel Anna ezen a területen tevékenykedik, talán több információval rendelkezik korunk vérfarkasairól, mint az átlagos varázslók. Hogy milyen válasznak örültem volna, nem tudom. Megkönnyebbültem volna, ha tudom, már az enyészeté lett szadista nagybátyám? És mit tettem volna, ha kiderül, hogy él és virul, és soha nem sínylődött Azkabanban? Nem álltam készen egyik lehetséges válaszra sem, de ha elszalasztottam volna az alkalmat, hogy megtudjak valamit Fenről, azt később biztosan megbántam volna.



Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 04. 03. - 09:28:46
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április




Ezt ismerem. Ezt, amikor az ember összeszorítja a fogát, amikor nagy levegőt vesz, megtelik elszántsággal és kierőszakolt reménnyel, mert meg kell tennie valamit, amire a jó ég tudja miért, de ráveszi magát. Az első lépés azon a kegyetlen úton, amin felnövünk. Szomorúság öntött el egy pillanatra, s újból megesküdtem magamnak, nem hagyom, hogy bármi baja essen ennek a bátor lánynak.
Az erdő sűrű sötétjét csillogó fényjáték szelte ketté, messze előttünk. Orromat nedves kő, algás iszap és friss víz aromája töltötte meg. Tudtam, lassan elérjük a patakot, amiről szó esett korábban.
– Nagyon szép hivatás, amit választottál! – ütik meg fülemet a kedves szavak.
- Szép, valóban. Édesapám ember-orvos volt. Amolyan varázstalan gyógyító. Sokat tanultam tőle, tudtam, hogy én is erre a pályára szeretnék lépni, de valahogy mindig az állatok - és persze varázslények - felé vonzódtam. Végül kikötöttem valahol a kettő között - nevettem fel halkan, fejcsóválva, majd hozzá tettem: - Tudod, szép lassan rájöttem, hogy ha egy élőlény gyógyítását kitanulod, onnan már csak egy kis lépés egy másiké. Farkas, ember, vérfarkas... Ha segítségre van szüksége, nekem pedig birtokomban a tudás, miért ne segítenék, nem igaz? - sóhajtottam. - Nem igazán én választottam, inkább ez választott engem. Egyébként nem csak vérfarkasokkal foglalkozom, általános állat- és lénygyógyítóként praktizálok, de egy kapcsolatom révén elém került ez az ügy, és egyszerűen nem tudtam nem foglalkozni vele – magyaráztam.
-   A nagybátyám vérfarkas… innen az érdeklődés. Biztosan hallottál már róla, a neve Fenrir Greyback.
Óvatosan pillantottam rá. Tudom, mit jelent egy vérfarkas a családban. Nem csak saját példámból, hanem némely fiatal srácon keresztül, akikhez Oroszországban szerencsém volt. A falka szerette ifjakkal gyarapítani sorait. Néha melléfogtak, mert egy részük egyszerű depressziós belenyugvással fogadta a helyzetet. Ők aztán nem lettek Falka-tagok, haszontalanok voltak. Más részük viszont csak úgy tudta kezelni a félig szörnyeteggé alakulás borzalmait, hogy szánt szándékkal rátett még egy lapáttal. Egészen azzá a rémmé alakult, akinek a társadalom gondolta. Hányszor kerültek elém ezek a szerencsétlenek átlyuggatva utána, s hányszor kellett új életet lehelnem áldozataikba. „Életet”… Hát igen, a falka a saját tagjait épp úgy nem kímélte, ahogy az ellenségeit.
- Elég ismert név – bólintottam finoman. – Még az én hazámban is meglehetősen az. Ő… Elég szoros kapcsolatban élt a benne élő farkas rémmel, még akkor is, ha nem volt telihold – mondtam, némileg megerősítést várva a lánytól.
- Nem sokat tudok felőle. Legalábbis a tartózkodásáról. Az alapján, amit viszont hallottam, attól tartok, jól teszi, ha elterjeszti halálhírét, vagy rejtőzködik – csóváltam a fejem szomorúan. – Sajnálom. Bizonyára nehéz lehet így érezni egy családtag iránt. Ha hallok felőle, mindenképp értesítelek.
Reccsenés törte meg az erdő csendjét. Viszonylagos közelségbe kerültünk már a patakhoz, de ez a hang oldalról, a sűrűbb, bokros rész felől érkezett. Van azért előnye ennek a bizonyos különleges állapotnak, amiben volnék, méghozzá az egyik ilyen a jó szaglás és hallás, ami mintha emberként is megjelenne kissé. A megfelelő irányba pillantottam óvatosan, szemem sarkából. Közben Artemisnek is szóltam, ha elkerülte volna figyelmét a nesz:
- Szerintem célba értünk. Minden rendben lesz. A pálcádat, ha lehet, ne vedd elő, semmiképp – tettem hozzá halkan, mert bár talán magától értetődik, nem ejtettünk róla szót.
A sötétből egy férfi felsőtestű, ló alsótestű teremtmény lépett elénk. Állati felét szürke alapon fehér pettyes szőr borította, lófarkának szálai és a férfi haja is sárgásfehér színezetű volt. Kezében embermagas íjat tartott, egyelőre a föld felé lógatva, bár az emberi ujjak elég határozottan szorították a fegyver fáját. Oldalán a míves bőrtegezben nyilak színes tollai tarkállottak. A sűrűből több irányból hallatszottak további, apróbb neszek, jelezvén, hogy a kentaur nincs magában.
- Nem ajánlatos a Rengeteg ezen táján tartózkodnotok, különösen eme sötét órában – mért végig minket a teremtmény összehúzott szemekkel. – Egyszer figyelmeztetlek benneteket, nem többször. Menjetek el!



Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 04. 04. - 13:00:08
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Érdeklődve hallgattam, ahogy Anna a hivatásáról és édesapjáról mesélt. Lehet, hogy az a megnyugtató kisugárzás, ami áradt belőle, éppen gyógyító mivoltának volt köszönhető. Vagy éppen azért lett gyógyító, mert így hatott az emberekre? Ez bizony a főnix és a tűz esete volt, amire valószínűleg nehéz lett volna meglelni a választ.
- Tudod, szép lassan rájöttem, hogy ha egy élőlény gyógyítását kitanulod, onnan már csak egy kis lépés egy másiké. Farkas, ember, vérfarkas... Ha segítségre van szüksége, nekem pedig birtokomban a tudás, miért ne segítenék, nem igaz? - tette fel a logikus kérdést a kutató, amire csak bólogatni tudtam. Amit ezután elmondott, hogy állat- és lénygyógyítóként praktizál, az a mostani missziónk szempontjából különösen hasznosnak tűnt. Ezek szerint nagy az esély rá, hogy tényleg tud segíteni a sebesült kentauron. Már ha az engedi. Megütötte a fülemet, amikor elárulta, hogy egy kapcsolata miatt vált az élete szerves részévé a vérfarkasok ügye. Jól esett, hogy beavatott a bizalmába, így nekem is könnyebb volt beszélnem magamról. Bár a bakancsom orrát bámultam beszéd közben, azért a szemem sarkából észleltem, ahogy diszkrétan rámpillantott, mikor felhoztam életem legérzékenyebb pontját. Önkéntelenül is visszafolytott lélegzettel hallgattam a válaszát.
- Elég ismert név. Még az én hazámban is meglehetősen az. Ő… Elég szoros kapcsolatban élt a benne élő farkas rémmel, még akkor is, ha nem volt telihold – fogalmazott meglehetősen finoman Anna, még így is félig kérdő hangsúllyal. Továbbra sem néztem rá, inkább a vadregényes, nem létező ösvényt kémleltem, mert ebben a pillanatban elég volt a szavaimmal ennyire megnyílnom előtte, az már sok lett volna, ha a tekintetemmel is „kiadtam volna” magam. - Igen... az első átváltozása után pár évvel már megszűnt önmaga lenni - feleltem halkan.
Bár ezúttal sem tudtam meg semmi konkrétumot Fenről, hálás voltam Annának az együttérzéséről tanúskodó szavaiért.
- Sajnálom. Bizonyára nehéz lehet így érezni egy családtag iránt. Ha hallok felőle, mindenképp értesítelek.
- Nagyon köszönöm! - néztem rá most először, amióta felhoztam a témát. Őszintén, nem bíztam abban, hogy itt és most megkapom a választ, aminek köszönhetően örökre megszűnt volna a lelkemet gyerekkorom óta fogvatartó szorongás, amit azok után sem szűntem meg érezni, hogy Fennek a Roxforti csata után teljesen nyoma veszett. Pár évvel ezelőtt ugyan a keresésére indult egy fiatal auror, Reginald Cobham, akinek még én is segítettem némi hasznosnak ítélt információval, de hogy ő sikerrel járt-e, arról nem tudtam semmit, ugyanis azóta nem jelentkezett. Én Mel nénitől hallottam utoljára arról múlt nyáron, hogy Fen egykori élettársa, Sasha már nem él. Nagy valószínűséggel az önpusztító életmódja végzett vele, de az is lehet, hogy annyi tartozást halmozott fel, hogy végül a Zsebpiszok közben tették hidegre.
Mélázásomból egy váratlan, reccsenő hang rángatott ki egy pillanat alatt. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, elvégre akárki is az, ha félelmet lát rajtam, az nem segíti elő az ügyünket. - Szerintem célba értünk. Minden rendben lesz. A pálcádat, ha lehet, ne vedd elő, semmiképp – tanácsolta Anna, amire csak néma bólintással reagáltam.
A  dús, egybefüggő növényzetből egyszerre egy kentaur sziluettje körvonalazódott ki. Igyekeztem nem megbámulni feltűnően, nehogy udvariatlannak tűnjek... nem volt tanácsos felbosszantani, pláne, hogy íjjal és nyilakkal volt felfegyverkezve.
- Nem ajánlatos a Rengeteg ezen táján tartózkodnotok, különösen eme sötét órában – mondta a kentaur meglehetősen barátságtalanul. – Egyszer figyelmeztetlek benneteket, nem többször. Menjetek el!
Még egy utolsó, bátorító pillantásért Annára néztem, majd minden akaraterőmet összeszedve, higgadt hangon beszélni kezdtem.
- Békével és segítő szándékkal jöttünk. Szomorúan értesültünk róla, hogy egy társatok súlyos sebesüléseket szerzett, míg embertársunkon próbált segíteni. Hálásak vagyunk áldozatotokért és szeretnénk mi is tenni értetek, amennyiben megengeditek - idéztem Anna szavait, amennyire tudtam. A kentaur némán figyelt bennünket, amit kellő biztatásnak vettem ahhoz, hogy megejtsem a bemutatkozást.
- Én Artemis vagyok, a Roxfort diákja, ő pedig Anna gyógyító, aki segíteni tudna a sebesült társatokon - gesztikuláltam a kezemmel Anna felé nagyon lassan, hogy semmiképp ne legyen félreérthető a mozdulat.
- Nem vagyunk rászorulva a segítségetekre. A kentaurok mágikus gyógymódjai messze felülmúlják a tiéteket - válaszolta mogorván, szinte sértetten. - Továbbra sincs itt keresnivalótok. Távozzatok! - szögezte le éles tekintettel a félig ember-félig lóalakú lény, majd látványos mozdulatot tett a bőrtegeze felé, és a kezébe vett egy nyilat. Kicsit remegni kezdett a hangom ezt látva, de még egy utolsó próbálkozást megejtettem. - Elnézést, nem állt szándékomban megsérteni...nekünk őszintén szükségünk lenne a ti segítségetekre, hogy több ártatlan már ne sérüljön. A tegnap éjjel vérfarkas alakot öltő embert keressük. Tudsz bármit, ami segíthetne őt megtalálnunk? Hogy merre tartózkodik a támadás óta, vagy hogyan néz ki? - kérdeztem esdeklő hangon.
- Ne avatkozzatok olyasmibe, ami nem tartozik rátok! Nem akarom, hogy még több vér follyon itt, de ha egy lépéssel is beljebb merészkedtek az erdőben, nem lesz más választásom - lőtte ki beszéd közben egy minutum alatt a nyilat közvetlenül a lábam elé. Egy pillanatra elállt a lélegzetem és heves remegés vett erőt rajtam, de a kentaur ekkor - látszólag minden ok nélkül - elvágtatott. Elkeseredve néztem Annára, hogy ilyen csúfos kudarcot vallottam a kulcsfontosságú tárgyalásban, amikor egy közeli ősfa árnyéka mögül egy jóval fiatalabb, még szinte csikónak látszó kentaur lépett elő. Állati fele barnás-rozsdavörös volt, haja és farka egy árnyalattal világosabb rozsdaszínű.  - Várjatok. Én segíthetek - szólt.




Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 04. 05. - 08:16:43
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április




Nehéz lehet kentaurnak lenni. Túl a történelem viharain, melyek jócskán megtépázták őket, túl a Rengeteg zord világán, mellyel lenyűgöző mértékben együtt tudnak élni, mégiscsak van egy valami, mely felett nem győzedelmeskedhetnek. Ez a saját, elvakult büszkeségük. Ez győzi le őket, ez szigeteli el attól, hogy újabb szintre lépjenek a világ közösségében. Jól ismerem a féllények felé irányuló ellenségeskedést, lenézést és minden hasonlót, ami ezt a falat tovább építi, míg már hívhatnánk erőd helyett akár börtönnek is. Mégis megértettem őt, a dühös szemek izzását, a zord arckifejezést, a pattanásig feszülő izmokat s a görcsös ujjakat, melyek keményen markolták az íj fáját.
Ez egy ördögi kör. A társadalom megvet, te menekülsz, bár teljesen sosem tudsz elbújni. Így csírázik ki a feszültség, a harag, majd a gyűlölet, ami rátesz egy lapáttal a közvéleményre. Így gyűrűzik az egész egyre mélyebbre, mélyebbre és még annál is mélyebbre. Csak rajtad áll, meg tudod-e állítani. A vérfarkasok esetében én mindenképp ezen vagyok. Eddig csak a saját dolgommal voltam elfoglalva, de a mai napon más a helyzet. És érzem, hogy ez a jó irány, ez az ördögi körrel ellentétes, és felfelé visz.
- Én Artemis vagyok, a Roxfort diákja, ő pedig Anna gyógyító, aki segíteni tudna a sebesült társatokon - mondja a lány, én pedig finoman bólintok, helyeselve szavaira, s hozzáteszem:
- Ha megengeditek.
De nem hatjuk meg vele.
- Nem vagyunk rászorulva a segítségetekre. A kentaurok mágikus gyógymódjai messze felülmúlják a tiéteket. Továbbra sincs itt keresnivalótok. Távozzatok!
Az a bizonyos elvakult önérzet. És egy csepp dacos lenézés. Szomorúan csóválom meg a fejem.
- Más eszközeim vannak... - kezdem, de elhallgatok. Amikor a nyíl a húrra kerül, s az íj idege megremeg, már tudom, hogy baj van. Nem nagy, persze, mert a lány, aki bátor módon velem tartott, elég babaarcú ahhoz, hogy gyermeknek számítson a szemében. Csak figyelmeztető lövést ad le, de azért megfeszülök - most már elég egy rossz mozdulat a részéről, és bizony megvédem magunkat, jelentsen ez bármit is küldetésünk szempontjából. Szerencsére erre azonban nem kerül sor.
Gyengéden megfogom a remegő lány kezét.
- Semmi baj - dünnyögöm halkan, talán nem is hallja, de remélem segít neki valamennyire megnyugodni. - Ügyes voltál. Nem tehetsz róla - súgom aztán szomorúan és együttérzőn. Közben még mindig fülelek. Tudom, hogy az elvágtató varázslény nem volt egyedül.
Látom, hogy Artemis rámnéz, de a fejem csóválom, és rámosolygok.
- Bátor voltál, és jól beszéltél. Nem a te hibád, hogy süket fülekre találtak helyénvaló szavaid. Előttünk már más tett róla, hogy ne legyen esélyünk - sóhajtottam, s gyengéden megveregettem a lány vállát.
Az újabb patadobogásra felfigyelve pillantottam a vastag törzs irányába. A homályból egy rozsdaderes lótestű, még szinte gyermek varázslény bukkant fel. Az arca némileg enyhébb volt, mint idősebb fajtársáé, s a szeme ifjonti ártatlansággal csillogott. Őt még nem rontották el a rossz tapasztalatok, az utálkozás és megaláztatás.
- Várjatok. Én segíthetek - szól, én pedig megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Társamnak talán beletelik még némi időbe, hogy kiheverje az iménti atrocitást, így veszem a bátorságot, s most én beszélek.
- Nagyon bátor és tiszteletre méltó dolog tőled – mondom átható elismeréssel és hálával hangomban. Figyelem, hogyan reagál, s közben igyekszem a megfelelő szavakat használni.
- Osztozunk veletek a szomorúságban. A ti sérültetek ugyanolyan fájdalom számunkra, akárcsak a miénk. Azért dolgozunk, hogy áldozatuk ne legyen hiába való, legyen viszont az utolsó – teszem hozzá óvatosan, majd pontosítok, nehogy félre értse a mondottakat. – Szeretnénk mihamarabb rátalálni embertársunkra, akin rajta van a kórság, hogy segíthessünk neki együtt élni ezzel, és megelőzhessük a további, hasonló tragédiákat.
Nem tudhatom, mit mondanak a csillagok ezeknek a kentauroknak sem rólunk, sem az áldozatokról, sem a farkasról. De bízom benne, hogy ez a fiatal példány együttműködőbb lesz, mint korosabb fajtársa. Amint elmerengek rajta, úgy tűnik, Artemisszel nagyjából egy korú lehet.
- Minden apróság hasznos lehet számunkra – teszem hozzá, tekintetem csupa tiszteletteljes könyörgés.
- És tudom, hogy az én gyógyítói tudásom alapjaiban egész más, mint a Ti ősi és utánozhatatlan bölcsességetek. Semmi más hátsó szándékból, mint együttérzésből ajánlom fel Nektek erőimet és gyógyfüveimet – magyarázom, míg óvatos, vigyázó mozdulatokkal kotorni kezdek a táskámban, melynek belseje a felételezhetőnél sokkal több tárgyat képes elnyelni. Hamarosan előhúzok egy égszínkék folyadékkal teli, apró fiolát. Megcsillan az üveg karcsú nyakán a rengeteg lombkoronáján áttörő napsugárnyaláb. – Ez a búzavirág-kivonat a kentaurok őshazájából, Görögországból származik. Nem lehetne jobb helyen senkinél, mint a ti hozzáértő kezetekben – teszem hozzá, majd óvatosan felé nyújtom a kis üvegcsét. Nyugodtnak mutatom magam, s csak én tudom, hogy mekkora önuralom és visszatartott lélegzet kell ahhoz, hogy előre nyújtott kezem ne remegjen meg.



Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 04. 07. - 09:06:37
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Anna ugyan megpróbálta meggyőzni a kentaurt, hogy hallgasson ránk, de ő sem járt sikerrel. Miután a lény elvágtatott, a kutató kedvesen vigasztalni kezdett. Jól esett, ahogy megfogta a kezemet, és a szavaitól egy picit sikerült is megnyugodnom.
- Semmi baj. Ügyes voltál. Nem tehetsz róla - suttogta empátiával teli hangon.  
- Bátor voltál, és jól beszéltél. Nem a te hibád, hogy süket fülekre találtak helyénvaló szavaid. Előttünk már más tett róla, hogy ne legyen esélyünk - veregette meg a vállamat bátorítólag, ami segített magamhoz térnem és egy halvány mosoly meg is jelent az arcomon.
Az újabb kentaur érkezése olyan volt, mint a fuldokló felé dobott kötél. Azonnal megragadtuk, ezúttal Anna vitte a szót. Talán érezte, hogy a még szinte csikó kentaur nem lesz velünk olyan ellenséges, mint idősebb társa.
- Nagyon bátor és tiszteletre méltó dolog tőled - kezdte Anna, majd őt is biztosította együttérzésünkről és szándékainkról.  
Új ismerősünk szótlanul bólintott, és mikor Anna felajánlotta neki - ahogy a szavaiból kivettem - igen értékes gyógyírt, elvette tőle a búzavirág-kivonatot, a bőrtegezébe rejtve azt.
- Köszönöm neked - felelte, majd kisvártatva így szólt, továbbra is Annához intézve szavait.
- Más vagy, mint a többi ember... - mondta olyan hangsúllyal, ami nem igazán dicséretnek tűnt, sokkal inkább ténymegállapításnak. Ezután meglepően sürgetően folytatta:
- A nevem Kheirón - nézett váratlanul egyenesen a szemünkbe.
- Gyertek utánam... akit kerestek nincs messze... Elvezetlek benneteket hozzá.
Mondta határozottan,és választ sem várva megindult a patak mentén. Kérdőn Annára néztem, de szinte biztos voltam benne, hogy ha én nem, akkor biztosan ő sem fog meginogni, és követni akarja Kheirónt. Gyors léptekben, már-már futva haladtunk a kentaur után. Most jól jött, hogy viszonylag hosszúak voltak a lábaim, így sikerült kellően nagyokat lépnem, hogy tartani tudjuk a lépést.
- Ha lehet, ne csapjatok nagy zajt - figyelmeztetett bennünket vezetőnk, mire mostantól arra is ügyeltem, hogy tompítsam lépteim zaját. Úgy sejtettem, "felfele megyünk", arra, amerre az erdő sziklásabb része volt található. A sziklás területről lénygondozó órán már hallottam, Miss Salamander mesélt róla nekünk. Elárulta, hogy arra szinte már alig tartózkodnak állatok, főként azért, mert nem található víz a közelben, de talán az is közrejátszott, ami egyfajta mende-mondaként terjedt az iskolában: hogy óriások élnek arra.
Én az óriások létezésében nem kételkedtem, hiszen miért ne lehetnének, ha vérfarkasok is vannak, de azon igen csodálkoztam volna, ha épp a Rengetegben lett volna az otthonuk.
Nem fecsegtem feleslegesen, ha Anna nem szólt hozzám, akkor csöndben követtem Kheirónt. Majd félórája sétálhattunk, mire valóban kezdett átalakulni a táj. Egyre kopárabb lett és a talaj folyamatos szintkülönbségek nehezítették meg a járást számunkra. Lassan egy-egy sziklásabb rész is a látómezőnkbe került, és végül elértünk egy nagyon magas sziklafalat, amin mély hasadék tátongott. Ezelőtt állt meg vezetőnk. - Ide kell bemennetek - utalt egyértelműen a hasadékra. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, hogy valószínűleg egy furcsa „bejáratú” barlang előtt állunk. - Én nem mehetek veletek tovább... A csillagok legyenek veletek! - mondta Kheirón, mire hálásan búcsúztam tőle.
- Nagyon köszönjük a segítségedet!
A rövid búcsú után elvágtatott a kentaur.
Sejtettem, hogy Anna akar inkább előremenni, így vártam, hogy bemásszon a hasadékba, aztán én is követtem őt. Eléggé össze kellett húznom magam, hogy beférjek, de szerencsére sikerült. A világos sziklafalon pár méter előrehaladás után egy árnyékot pillantottam meg. - Anna... - suttogtam rémülten a gyógyítónak teljesen feleslegesen, hiszen valószínűleg ő is pontosan látta, amit én.


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 04. 08. - 15:23:29
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április




Rámosolyogtam a fiatal kentaur szépvonású, csontosan elegáns arcára. Ha nem volna népe ilyen zárkózott és komoly, talán viszonozta is volna. És nem próbált volna akaratlanul, de zavarba hozni kétértelmű megjegyzésével. Az arcom nem mutatott semmit, bár mosolyom elhalványult. Csendben bólintottam a megállapításra, melyet Artemis azt hiszem úgy értelmezhetett, ahogyan csak szerette volna.
- Örvendek, Kheirón - válaszoltam finoman.
Mivel igen sietősnek tűnt, mi is a nyomába szegődtünk. Tekintve, hogy nekünk kettőnknek összesen volt annyi lábunk, mint neki egymagának, sietnünk kellett, ha tartani akartuk vele a lépést. Artemis felé bólintottam a szótlan kérdésre válaszul, aztán méltóságteljes fürgeséggel (mert egy nő nem szaladgál senki után) siettem a kentaur után.
A figyelmeztetést hallva jobban ügyeltem, hogy kikerüljem a száraz gallyakat és a talpam alatt megcsikorduló kavicsosabb részeket.
Az erdő egy magasabban elterülő, kopárabb részére kerültünk. Először elcsodálkoztam azon, hogy a sérült kentaur számára miért jelöltek ki egy ilyen távol eső, láthatóan nehezen megközelíthető helyet, de aztán visszagondoltam a görögországi tanulmányra, melyet olvastam, s bevillant, hogy ők, akárcsak némely társas állatfaj is, jobb szeret élete végén a többiek gyászától távolabb vonulni, s csendes magányban megküzdeni az elmúlással. Hát ezért... Még jobban megszaporáztam lépteimet, ruganyos mozdulatokkal léptem egyik kőről a másikra. Fél szemem Artemisen tartottam, aki szintén ügyesen boldogult a nehéz terepen. Azért a helyszínválasztás miértjéről szóló elméletemben nem lehettem egészen biztos, ezért odasúgtam neki:
- Különös terep ez egy sérült kentaurnak. Legyünk résen. Csak a biztonság kedvéért - tettem hozzá, hogy ne ijedjen meg túlságosan, mert nem ez volt a célom. De tudtam, nem árt, ha az ő is számít arra, hogy balul üthetnek ki a dolgok.
A sziklafalban helyet kapó mélyedés előtt friss kőomlás jeleit fedeztem fel. Bólintottam a csikónak.
- Te mindent megtettél. Mi is megtesszük, amit csak módunkban áll - ígértem neki. Gyanítottam, hogy a sérült kentaur idézte elő az omlást, hogy fajtársainak makacsabbja se tudja őt követni ide. A fiatal hím talán a rokona lehet? Merengve figyeltem, ahogy a szeleburdi alak tovavágtat.
- Megnézem, mivel állunk szemben. Szólok, ha biztonságos - jelentettem ki szelíden Artemisnek címezve a mondandóm, s kecsesen, lépésről lépésre megkerestem az utat a sziklákon át a barlang szájához. Ő nem tudom, észrevette-e, én pedig tapintatosan nem tettem szóvá a vérfoltokat, melyeket valamennyire lemosott ugyan a sziklákról az éjjeli gyors eső, ámde kutató tekintet felfedezhette maradványaikat.
A fény egész mélyen behatolt a barlangba. A vízmosta sziklafalak nedvesen csillogtak, s algás foltok mutatták azokat a felületeket, ahol a napfény nap közben megpihenni szokott.
A kentaur - szomorúan szólva ami maradt belőle - ott feküdt egy laposabb, szárazabb területen. Bár patás lábait valamelyest maga alá húzta, jól lehetett látni a megannyi marcangolt sebet szügyén, hasa alján s fara felénk eső részén. Az emberi felsőtest egy nőé volt, bőr felsőruházata, amit magán viselt megtépve lógott rajta, arcától nyakán és vállán át egészen a derekáig. Az egyetlen biztató az volt ebben a jelenetben, hogy a vértől csatakos horpasz minden sérülés dacára még finoman fel-le hullámzott.
Magamban azonnal megkezdtem a teendők sorba rendezését. A diagnózis szinte megvolt, mart sebek , vérveszteség, , a felső emberi végtag helyzetéből ítélve vagy csontforrasztás, vagy az ízület helyre tétele, de ahhoz, hogy ezt tudjam, közelebb kell mennem. Ugyanez szükséges ahhoz is, hogy megállapítsam, eszméletlen-e vagy ébreszthető.
- Anna - hívott vissza a halk megszólítás a valóságba. Nem szóltam semmit, csak bólintottam, hogy hallottam. Aztán Artemisre néztem, és elszomorodtam egy cseppet - arckifejezéséből ítélve ez volt az első pont, ahol megbántam, hogy belekevertem ebbe.
- Ha nem bírod, nyugodtan maradhatsz távolabb - ajánlottam szelíden, és finoman, erőt adón a vállára tettem a kezem. Mivel eddig is tiszteletre méltó mértékű bátorságról adott tanúbizonyságot, hozzá tettem:
- Ha viszont bírod, és megkérhetlek, kerítsd elő ebből kérlek a következőket... - kezdtem, s a kezébe adtam a táskám, melyben minden tökéletesen rendszerezve kapott helyet, így nem kételkedtem, meg is találja, amit keresni kezd.
- Középtájon egy kerek üvegcsében van a csendes élet esszenciája, ezzel egyelőre altatásban tartjuk, és érzéstelenítjük is. A vérpótló egy hosszúkás, vörös fiola, a sebforrasztó pedig szögletes. Aztán valahol az üvegek rekeszétől balra vannak a steril fóliák, nekünk most a közepes méret kell - magyaráztam.
Nonverbális varázslattal a plafonra idéztem egy erős fényt kibocsátó gömböt. Lassan, csendesen közelebb léptem a kentaurhoz, óvatosan, nehogy felijesszem, ha magához tud még térni. A pálcám már a kezemben volt, mert bár e lények nem ismerik és nem kedvelik a mágia e formáját, én leginkább ehhez értek. Egyelőre nem értem hozzá, bármennyire is sürgős volt a helyzet, a lépéseket nem volt szabad összekeverni.
- Tudod, még ha túl is éli, ezek a hegek sajnos meg fognak maradni... - dünnyögtem fejcsóválva, szomorúan. Leguggoltam a szerencsétlen lényhez, kezembe véve a csuklóját. Az rintésre finoman megrándult, ami újabb jó jel. A szíve ütemtelenül dobolt, a bőre hideg volt, akár a jég, ez már kevésbé. Artemiszre pillantottam. Ha van bátorsága a mondott dolgok ideadásához, akkor most egy fejbiccentéssel közelebb intettem, de arra is felkészültem, hogy invitoval hívjam magamhoz a mondottakat.



Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 04. 11. - 09:09:58
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.


Anna magabiztosan a tettek mezejére lépett, ahogy arra számítottam is. Felnéztem rá, amiért ennyire céltudatos és talpraesett... és az futott át a gondolataim örvényén, hogy jó lenne egyszer ilyenné válni.
- Megnézem, mivel állunk szemben. Szólok, ha biztonságos - mondta, majd eltűnt egy pár pillanat erejéig. Addig volt időm megfigyelni a környéket, ami szerencsére teljesen kihaltnak bizonyult. Mikor Anna jelezte, hogy minden rendben, követtem őt a barlangba.... nem sokat haladtam előre, mikor megcsapta az orromat a vérszag. Már ettől ösztönösen felfordult a gyomrom, de erőt vettem magamon annyira, hogy pár lépést tovább menve rápillantsak a kentaurra. Ahogy végignéztem brutális sérülésein, hirtelen kegyetlen emlékképek tódultak lelki szemeim elé... Fent láttam, ahogy élvezettel harap a combjaimba, miközben én sztoikus nyugalommal ülök az ágyon. Addigra már abbahagytam a sikoltozást, mert rájöttem, az csak még inkább felizgatja őt.... tudtam, hamarabb szabadulok, ha nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kimutatom a rettegésemet.
Csak miután az ablakon át távozott, szakadt ki belőlem ismét a velőtrázó sikoly. Képtelen voltam elhessegetni magamtól a kísérteties emlékeket, miközben az orromat egyre jobban irritálta a kentaur száradásnak indult vérének fanyar illata. Annyi időm volt, hogy pár métert hátráljak csupán, majd erősen öklendezni kezdtem és a reggelim tartalmát a földre hánytam. Amúgy is sápadt ábrázatom ijesztően fehérre váltott és homlokomon izzadtságcseppek gyöngyöztek. Le kellett ülnöm, hogy összeszedjem magam valamelyest. Próbáltam mélyeket lélegezni, így visszanyerve az uralmat magam felett. Beletelt egy pár percbe, mire megszűnt a szédülés és a rosszullét, és ezzel párhuzamosan a hányingerem is csökkenni kezdett. Innentől igyekeztem tudatosan nem ránézni a kentaurra, nehogy ismét ellepjék elmémet a hívatlan rémképek. A vér szagát azóta nem bírtam elviselni, hogy négy éves koromban először láttam Fent vértől csatakos ábrázattal hazajönni. Szerencsére volt már egy bevett módszerem ennek a fóbiának a kezelésére. Óvatosan előhúztam a kabátomból a pálcámat, majd magam elé suttogtam: - Laminae pluviam - mire apró virágszirmok lengedeztek lágyan az arcom körül. Olyan volt, mintha csak egy mezei virágokkal benőtt réten feküdtem volna. Mélyeket szippantottam az illatból, és végre lett erőm ahhoz is, hogy felálljak. - Sajnálom - motyogtam elanyátlanodva, majd egy pálcaintéssel eltüntettem rosszullétem nyomát a földről. Elég volt nekünk a vér, nem hiányzott még egy orrfacsaró szagforrás...
- Ha nem bírod, nyugodtan maradhatsz távolabb - tette a vállamra a kezét Anna kedvesen, mire megráztam a fejemet. Nem akartam tehetetlen kolonc lenni a nyakán, ezért örültem, amikor így folytatta:
- Ha viszont bírod, és megkérhetlek, kerítsd elő ebből kérlek a következőket... - adta oda a táskáját, ami némileg elvonta a figyelmem a nyomoromról, és hálásan pillantottam rá, amiért feladatot bízott rám.
- Szívesen segítek - feleltem felemás mosollyal az arcomon, ami abból fakadt, hogy tényleg segíteni akartam, de még nem teljesen hevertem ki az előbbi rohamot.
- Középtájon egy kerek üvegcsében van a csendes élet esszenciája, ezzel egyelőre altatásban tartjuk, és érzéstelenítjük is. A vérpótló egy hosszúkás, vörös fiola, a sebforrasztó pedig szögletes. Aztán valahol az üvegek rekeszétől balra vannak a steril fóliák, nekünk most a közepes méret kell - adta ki a pontos instrukciókat Anna, mire ismét a kabátom zsebébe süllyesztettem a pálcámat, és kutatni kezdtem a táskában. Mindent könnyen megtaláltam varázslat nélkül is, és készen álltam rá, hogy egyesével a kezébe adjam a gyógyírt jelentő üvegcséket.
- Tudod, még ha túl is éli, ezek a hegek sajnos meg fognak maradni... - mondta a gyógyító, amire csak némán bólintottam. Személyes tapasztalatból tisztában voltam vele, hogy milyen makacsul ragaszkodnak a harapásnyomok az ember bőréhez még úgy is, hogy engem Fen sosem átváltozva harapott meg. Az évek alatt viszont különböző módszerekkel olyan hegyesre élesítette a fogait, hogy azokkal emberi alakjában is életreszóló nyomokat tudott hagyni az áldozatain. Nem akartam ismét ránézni a kentaurra, ezért csak és kizárólag Annát figyeltem. Mikor biztatóan felém bólintott, kissé remegő kézzel nyújtottam felé a csendes élet esszenciáját. Megvártam, amíg azzal végez, és a helyére raktam, majd így tettem a vérpótlóval, a sebforrasztóval és a fóliával is. Csendben figyeltem, ahogy ellátja a varázslényt, és közben igyekeztem annyira a keze alá dolgozni, amennyire csak tudtam.
Ahogy lassan, de biztosan kezdett alábbhagyni a sokk, rádöbbentem a tényre, hogy még sosem láttam nőstény kentaurt, sőt, talán nem is hallottam róluk semmit. Bár továbbra sem néztem a páciensre, halk szuszogása így is megnyugtatásul jelezte számomra, hogy még életben van...
- Hogy látod? Túléli? - kérdeztem aggodalmasan Annát egy alkalmasnak ítélt pillanatban.


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 04. 16. - 11:10:33
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április




Elismerésem nőttön nőtt, mikor egy oldalpillantással rápillantottam társamra, és rájöttem, nem olyan rutinos, mint én, aki nagyjából ebben élek, amibe most is kerültünk. Elöntött némi bűntudat, hogy ilyesmibe kevertem, s szomorúságot is éreztem. Vajon én is lehettem volna ilyen érzékeny, ártatlan lány? Ha nem abba születek, amibe, vajn engem is felkavart volna ez a látvány? Egy sóhajtással űztem tova ezeket a hiábavaló gondolatokat.
- Milyen ügyes varázslat - dicsértem meg a virágszirmos bűbájt, amellyel okosan segített magán.
- Akkor szerencsénk, hogy a jóindulatod nagyobb, mint a rosszulléted. Kemény vagy - mosolyogtam, bár ez a kifejezés nem volt túl széles, a kezeink között fekvő lény okán.
- A csendes élettel kezdjük, hogy ne érezze az eddigi fájdalmakat, és ahogy átpakoljuk - magyaráztam, majd egy  laposabb felületre mutattam pálcámmal. - Suvickus!
A szikláról varászütésre szertefoszlott minden szennyeződés, most már csak a kopasz, sík szikla maradt.
- Kérlek, terítsd ki a fóliát oda - kértem Artemiszt kedvesen, de épp csak odapillantottam, hogy vajon sikerül-e, közben pálcámmal a lény felé intettem, s elmotyogtam a varázsigét, minek következtében a kentaur megviselt teste a levegőbe emelkedett, majd lassan átlebegett a steril felületre.
A maradék két üveg tartalmát is felhasználtam. A sebek, bár lassan záródtak, azért láthatóan alakulni kezdtek, legalábbis több vér már nem került napvilágra, így túl voltunk a fertőzésveszélyen és a vérveszteségen, belső vérzések elhárításán is is. Finom mozdulatokkal rajzoltam a levegőbe a pálcám hegyével, s a törött csontok először halvány fénnyel felderengtek, majd a megfelelő varázs hatására lassan elkezdtek összeforrni. A lény összerándult, sajnos a fájdalomcsillapítónak is megvan a határa, s valószínleg a gyógyulás okozta égető érzések túllépték ezt a határt.
Azért alakult. Amint kitapintottam a pulzusát, mintha erősebb, szabályosabb lüktetést vettem volna észre. De még maradt az élettani és az érzelmi sokk együttes veszélye, ám ezzel sajnos sokat nem tudtam kezdeni. Halk sóhajjal dőltem hátra, sarokülésben figyelve a beteget. Artemis kimondta a kérdést, ami az én fejemben is ott zümmögött.
- Hogy látod? Túléli?
Félrebillentett fejjel pillantottam rá. Aggodalmas arcán sok mindent láttam, amire csak szomorú nyugalommal tudtam válaszolni. Próbáltam nem felzaklatni jobban, de a hamis remény keltésében sem láttam semmiféle hasznot. Ha magán házikedvencet gyógyítottam, sem volt szokásom a gazdákat áltatni. Nehéz volt, persze, de ugyanolyan nehéz akkor is, ha mellé még egy csalódás is társul. Jobb az igazság.
- Megtettünk mindent, innentől rajta múlik. A mugli állatorvosok gyakran mondják, hogy még ha az ember a teljes szakértelmét is veti latba, az legfeljebb tíz százalékot számít. Ennyi, nem több. Ez múlik rajtunk, mágiával, vagy anélkül. A maradék kilencven rajta és a természet törvényein áll - pillantottam a kentaur felé.
- Bár, ha túléli, hamarosan fel is eszmél. Ez esetben kikérdezzük, aztán az az ötletem támadt, hogy elkísérhetnénk az iskolába. Nem hiszem, hogy a visszatérne a ménesbe. Amint látom, valamiért a kentaurok sem látták el végül. Vajon miért? Talán nem engedte? - ingattam a fejem. Reszelős köhögés riasztott fel a beszélgetésből.
A kentaur nőstény rázkódott össze, majd remegő hangján így szólt.
- Nem mondok... neked semmit... Szuka... - köpte, majd rugdosva megpróbált tőlünk arrébb vergődni. Elhúzódtam és tehetetlen szomorúsággal figyeltem, ahogy vergődik. Utálattal nézett rám, s ezzel elgondolkodtatott; vajon azért-e, mert a pálcámat kezemben tartva egyértelmű számára, hogy az általuk oly utált varázslók közé tartozom, vagy azért, mert tud rólam valamit, amit pedig jobb, ha Artemisz nem sejt meg. Végül is, ez lehetett egy egyszerű sértés is...
A nőstény addig kapálódzott, míg elfordult. A társam látványára hagyta csak abba a hiábavaló küzdelmet, mikor azonban őt megpillantotta, szemei elhomályosultak, arcára sokkal mélyebb fájdalom ült ki, mint idáig. Mintha a lány emlékeztette volna valakire. Tetszetősnek találta volna valamiért Artemiszt?
- Drága kiscsikóm - lehelte, s könnycseppek gördültek végig csontos arcán. Nem egészen a lányt nézte, nekem úgy tűnt, a szemei előtt inkább azt látja, akire ő emlékezteti. Talán elvesztette a csikóját, ezért segített a vérfarkas áldozatának, és ezért érinti most meg úgy a társam látványa is.
A lény némileg elernyedt, de legalábbis most valamennyire figyelt. Kérdőn fordultam Artemisz felé, s szavak nélkül igyekeztem biztatni, hátha ő jobb hatással van páciensünkre.



Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 04. 17. - 20:17:34
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Nehezemre esett tartani magam, még úgy is, hogy a vér szagát szerencsére már teljesen elnyomták az arcom körül lebegő mezei virágok, és hogy eddig sikerült megállnom azt is, hogy ránézzek a kentaurra. A hallásomat azonban nem iktattam ki, ezért fájdalmas rándulásait így is észleltem...Őszintén szólva elég ironikus volt, hogy medimágusnak készültem úgy, hogy még a vér szagát sem bírtam elviselni... jó, igaz, hogy medimágusi pszichológia szakra akartam jelentkezni, de csak reménykedni mertem abban, hogy azon a szakirányon nem kell majd sokat foglalkoznunk sérülésekkel. Ez elég nagy naivitás volt a részemről, hiszen ha valaki a mentális képzelgései miatt kárt tesz magában, az bizony gyakran járhat fizikai sérülésekkel is. Hát, valószínűleg ebből kifolyóan a vérszagot sem fogom megúszni az egyetem alatt... ha egyáltalán valami csoda folytán felvesznek, akkor kénytelen leszek összeszorított fogakkal tűrni a gyomromat és egyéb testrészeimet érő megpróbáltatásokat. Érthető módon egyre nőtt bennem a csodálat Anna iránt, hogy ilyen jéghideg profizmussal segített a négylábú páciensen. Bizakodóan ittam magamba minden egyes szavát, amit a kentaur állapotáról megosztott velem.
- Megtettünk mindent, innentől rajta múlik. A mugli állatorvosok gyakran mondják, hogy még ha az ember a teljes szakértelmét is veti latba, az legfeljebb tíz százalékot számít. Ennyi, nem több. Ez múlik rajtunk, mágiával, vagy anélkül. A maradék kilencven rajta és a természet törvényein áll - fejtette ki véleményét Anna mire csendben bólintottam.
- Bár, ha túléli, hamarosan fel is eszmél. Ez esetben kikérdezzük, aztán az az ötletem támadt, hogy elkísérhetnénk az iskolába. Nem hiszem, hogy a visszatérne a ménesbe. Amint látom, valamiért a kentaurok sem látták el végül. Vajon miért? Talán nem engedte? - prólta felfejteni az oly szembeötlő talányt a gyógyító. Merengését egy harcias hang szakította félbe.
- Nem mondok... neked semmit... Szuka... - mondta ellenségesen a nőstény, akire most már ezek után ha akartam sem tudtam volna nem ránézni. Helyzet volt, és többé nem tehettem meg, hogy kivonom magam a felelősség egyre nehezedő súlya alól. A kentaur nem titkolta, hogyha jobb bőrben lenne, bizony gondolkodás nélkül lerúgná azt az embert, aki megmentette.... úgy tűnik, teljesen hidegen hagyta a körülmény, ha egyáltalán felfogta, mit is köszönhet annak a bizonyos ’szukának’.
Egy kis idő után erősen megváltozott a sebesült viselkedése, amit először ugyan nem tudtam mire vélni... de nagyon is úgy tűnt, hogy nekem szólt az enyhülés. Legalábbis erre következtettem abból, hogy a varázslény elérzékenyült tekintettel figyelt engem... sőt, még szólt is hozzám.
- Drága kiscsikóm - mondta könnyes szemekkel a kentaur, akiről nem teljesen tudtam megállapítani, hogy képzelődése a végelgyengülés jele, vagy egész egyszerűen felülkerekedtek rajta érzelmei.
- Gyere közelebb - nézett rám még mindig - szinte szeretetteljesen - a kentaur. Minden erőmet összeszedve, hangtalanul közelebb léptem hozzá. Valamiért attól tartottam, hogyha megszólalok, hirtelen rá fog jönni, hogy nem az vagyok, akinek hitt.... ezért megvártam, hogy kérdezzen tőlem valamit, de erre nem került sor.
- Esküszöm neked, Rhoorám, hogy meg foglak bosszulni! - zihálta a kentaur haragtól elfúló hangon.
- A csorda megiltotta, hogy közbeavatkozzak, de nem hagyhattalak ott... Édes kiscsikóm! - potyogtak a földre meglepően nagy könnyei beszéd közben. Látszott, hogy az utolsó erőtartalékait használja fel ahhoz, hogy beszélni tudjon. Továbbra is némán hallgattam, éreztem, hogy talán kulcsfontosságú információkhoz juthatunk, ha a kentaur abban a hitben folytatja mondandóját, hogy a csikójához beszél. Fokozatosan elernyedt a teste, de azért még egyre halkulva is folytatta.
- Csak addig kell várnom, amíg a hold újra arany korongként ragyog majd a fekete égen...akkor biztosan visszamerészkedik a pokolfajzat... miután megküzdöttem vele, a falu felé tartott  - köhögött aggasztóan erőtlenül.
- Úgy sejtem, ott is marad éjszakáig...hisz hová is menekülhetne önmaga elől ismét, ha nem az erdőbe?
Lehelte elhalón már csak az utolsó szavakat, aztán lehunyta a szemét és láthatóan teljesen elvesztette eszméletét. Nem tudtam, hogy csak elaludt, vagy....többről van szó... ezért kérdőn Annára néztem.
- Most mit tegyünk? - remegtem tagadhatatlanul kétségbeesve. Nem tudtam, hogy mi lenne a jó döntés. Hagyjuk itt? Menjünk tovább? Egyedül abban reménykedtem, hogy Anna majd biztosan tudja, mit kell, mit érdemes, sőt, mit lehetséges egyáltalán tenni ebben a helyzetben. Abban biztos voltam, hogy nincs vesztegetnivaló időnk, most, hogy tudjuk, hogy még mindig Roxmortsban vagy környékén rejtőzkedhet az ismeretlen vérfarkas... azaz jelenlegi formájában ember, akin segíteni szerettünk volna. Lehetőség szerint még azelőtt, hogy ismét leszállna az éj.


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 04. 19. - 07:49:33
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április





Arcom nem mutatta, de mélyen megrendülve hallgattam a lény beszédét. A felém áradó utálata kétséget sem hagyott bennem aziránt, hogy tudja a titkomat. Nem mintha sokat törődött volna velem - amint kikerültem a látóteréből, s amint társamra irányította zavaros figyelmét, én szinte megszűntem számára létezni.
Artemisz engedelmeskedett, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Újra hálát adtam a lány bátorságáért; nem sokan mertek volna az imént még fenyegetően vagdosó, tányérméretű paták közelébe menni, még akkor sem, ha láthatóan a nőstény kentaurnak esze ágában sem volt bántani. Láthatóan zavart volt, s tudtam, ez, hiába van magánál, nagyon rossz jel. Nagyon, nagyon rossz... A természet kegyes. Amikor eljön a szomorú pillanat, sokan látják a valóság helyett a gyerekkorukat, kellemes emlékeiket, esetleg szeretteiket. Így talán könnyebb...
Jobb is, hogy a lány nem szólalt meg. A kentaur, bár nem mondott sokat, ahhoz bőven eleget, hogy tovább tudjunk menni az úton, amelyre ráléptünk. Az izomtónus lazulása, a beszédmotorika akadozása minden esetre azt sejtette velem, hogy már nincs sok időnk és esélyünk kihallgatni a legfontosabb szemtanút. Az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy türelmesen hallgassunk, és reménykedjünk, így keresztbe font karokkal, némán vártam kettejüktől oldalt, szomorú tekintettel.
- Csak addig kell várnom, amíg a hold újra arany korongként ragyog majd a fekete égen...akkor biztosan visszamerészkedik a pokolfajzat... miután megküzdöttem vele, a falu felé tartott. Úgy sejtem, ott is marad éjszakáig...hisz hová is menekülhetne önmaga elől ismét, ha nem az erdőbe?
Pokolfajzat... A szó késként vágott belém, s egy kicsit szorosabbra fontam magam körül karjaimat. Hogy vitatkozhatnék e megnevezéssel azok után, amiken ez a szerencsétlen keresztül ment? Néha eljátszottam  a gondolattal, mennyivel egyszerűbb volna, ha ez a kór halálos lenne arra, aki elkapja. Ha a következő teliholdkor egyszerűen elmúlnánk. Akkor nem lenne többé ilyen tragédia. Gyakran méláztam rajta, főleg, miután a balul elsült kísérlet eredményei világossá váltak számomra. Mikor először ütött belém, mire is lehetne használni a hibás főzetet... És mikor a Falka tudomást szerzett ennek a szörnyű méregnek a létezéséről. Szerencsére a titkát nem ismerik. Eddig sikerrel bujkáltam előlük, s ebben a pillanatban újra megerősítettem magam abban, hogy a receptet magammal viszem a sírba. Mert hiába járnak teliholdkor szörnyetegként, ez a népirtás ártatlan emberek sokainak halálát okozná. Ezt pedig nem támogatom. Nem, a vérfarkas-kórra nem lehet megoldás a Minisztérium által egyre népszerűbben alkalmazott kiirtás. A megelőzés  a kulcs. És e mellé kell állnom, hogy ne történhessen több ilyen.
A sebesült lény elvesztette eszméletét, reflexei ellanyhultak, teste elernyedt. Láttam már ilyet, sajnos nem egyszer, így nem fordított i nyugalmamból, de nem mondanám, hogy megszoktam. Ezt nem lehet megszokni. A fájdalmat, a gyászt, a tragédia érzését inkább meg lehet tanulni kezelni. Meg lehet tanulni magadon uralkodni, ha elég elszánt vagy, vagy ha szerencsés az alaptermészeted. Közelebb léptem, szomorúan néztem az egyre ritkábban felemelkedő mellkasra, közben kezemet Artemis felkarjára simítottam.
- Most mit tegyünk?
- Mondj neki valami megnyugtatót. Valami szépet. Vagy akármit. Talán még hallja. Szerintem jól esne neki - javasoltam együttérzőn és halkan. Az én hangom talán nem esett volna jól a kentaurnak.
- Aztán menjünk - tettem hozzá, s miután egy pálcaintéssel rendet raktam, visszaparancsolván táskámba azokat a holmijaimat, melyekre még szükségünk lehet ezután, a barlang bejárata felé indultam. A nap odakint hét ágra sütött, az időjárás nem alkalmazkodott, s ügyet sem vetett a sziklák mélyi sötétségben kibontakozó gyászra. A köves, kopár terep felett friss szél sepert végig néhány virágszirmot és leszakadt, zöld levélkét, valahol pedig egy kismadár csiripelt vidám, tavaszi trillát. Az élet nem áll meg. Utat talál.
Megvártam, míg Artemis is csatlakozik hozzám. Gondoltam, hogy nincs jókedvében, elvégre ez nem tartozik egyetlen iskolás diák mindennapjaihoz sem. Kis ideig törtem csak a fejem azon, hogyan tehetném könnyebé neki megemészteni ezt, amiben igazából én sem hiszek.
- Mit szólsz? Ne hagyjuk így itt. Bátor kentaur volt, és megmentett egy ártatlan emberéletet. Hálásak lehetünk neki. Legyen könnyű felette a föld - mondtam, majd Artemiszre néztem, halvány, vigasztaló mosollyal. Megvártam, szeretne-e ő is szólni valamit, majd tapintatosan elfordultam, s pálcámmal a barlang bejárata felé intettem. A nyílás megremegett, majd sziklák gördültek alá, s óvón, örökre magukba zárták a lény testét.
- Megtudtunk néhány dolgot. És igaza volt. Ha újra feljön a Hold, már nem lesz mit tenni, és nagy eséllyel újabb katasztrófák esnek meg. Nincs sok időnk. Mit gondolsz, emberünk még mindig a faluban lehet? - kérdeztem úti társamat, s közben arra gondoltam, jó, hogy dupla adag farkasölőfű-főzetet hoztam magammal. Mert ha feldereng a sápadt fényű égitest felettünk, bizony jó, ha számomra is kéznél lesz egy üveggel. Önkéntelen mozdulattal simítottam végig a táskám oldalán.
- Nekem az a véleményem, hogy épp azt lenne célszerű figyelnünk, aki hamarosan elhagyja a falut. Már benne járunk a napban, talán dél is elmúlt. Ha jóérzésű ember, nem akarja, hogy a telihold Roxmorts lakói között érje, így azt gyanítom, ideje korán nekiindul majd a rengetegnek. Kérdezzünk körül, hátha láttak az erdő felé indulni valakit - javasoltam, majd óvatos, de sietős léptekkel indultam meg lefelé ereszkedve a göröngyös terepen.



Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 04. 22. - 21:18:32
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Őszintén szólva Anna biztatására csak egy szó jutott eszembe, amit ilyenkor egy anyai szív szerintem szívesen hallott volna...
- Szeretlek - suttogtam lágyan. Olyan ritkán mondjuk ki ezt az egyszerű szót a szeretteinknek... Pedig sokszor annyit jelentene... gondoltam magamban. Miután elhagyta számat a szó, a kentaur láthatóan hálásan ejtett még egy könnycseppet. Egy utolsót. Aztán végleg elvesztette az eszméletét. Anna közben mindent szépen összepakolt, és indulásra készen állt, így rajtam volt a sor, hogy otthagyjam a varázslényt. Valahogy annyira a hatása alá kerültem, hogy tényleg nehéz volt elengednem őt. Bárcsak még élne a csikója, bárcsak ő sem sebesült volna meg... ábrándoztam rám oly jellemző módon. Nagyon sokszor éltem inkább általam teremtett, illuzórikus gondolatok tengerében, a valóság helyett. És most is ezek közé menekültem volna, ha nem sürgetett volna minket ennyire az idő. Kimásztam a barlang bejáratán Anna után, és már éppen indultam volna tovább, amikor a gyógyító még egy utolsó, szívmelengető gesztust készült tenni a kentaur felé.
- Mit szólsz? Ne hagyjuk így itt. Bátor kentaur volt, és megmentett egy ártatlan emberéletet. Hálásak lehetünk neki. Legyen könnyű felette a föld - mondta kedvesen, mire vigasztaló mosolyára elmorzsoltam a legördülni készülő könnycseppeket a szemem sarkából. Az utóbbi időben valahogy mindig a sírásnál kötöttem ki... akárcsak egy állapotos kismama. De hát ennek a valódi esélye természetesen ki volt zárva. - Ez szép tőled - néztem elismerően Annára, majd a varázslényhez intéztem szavaimat, bár ő már nem hallhatta őket. - Nyugodj békében...- gördült le mégis egy könnycsepp, aminek sikerült elkóborolnia a többi közül. Még a nevét sem tudtuk a kentaurnak, ezért is volt annyira megható, ahogyan Anna megadta a végtisztességet neki ezzel az egyszerűségében szép temetéssel. Legszívesebben így temettem volna el magamban Fen emlékét is...de addig egyszerűen lehetetlen volt ezt megtennem, amíg nem tudtam, hogy él-e még, vagy sem. Élő embert mégsem temethettem csak úgy el...még ha az én Fenem már rég megszűnt is létezni. Merengésemből Anna szavai térítettek magamhoz. Megráztam a fejem, és igyekeztem ismét a feladatra koncentrálni.
- Megtudtunk néhány dolgot. És igaza volt. Ha újra feljön a Hold, már nem lesz mit tenni, és nagy eséllyel újabb katasztrófák esnek meg. Nincs sok időnk. Mit gondolsz, emberünk még mindig a faluban lehet? - tette fel a lényegretörő kérdést a kutató, amire egy kis ideig elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna.
- Nekem az a véleményem, hogy épp azt lenne célszerű figyelnünk, aki hamarosan elhagyja a falut. Már benne járunk a napban, talán dél is elmúlt. Ha jóérzésű ember, nem akarja, hogy a telihold Roxmorts lakói között érje, így azt gyanítom, ideje korán nekiindul majd a rengetegnek. Kérdezzünk körül, hátha láttak az erdő felé indulni valakit - fejtette ki véleményét a gondolkodásnyi szünetem alatt a gyógyító, amire hálásan bólintottam. Jól jött, hogy bajtársam ilyen gyorsan és pontosan tud gondolkozni... ez most nekem őszintén szólva nehezemre esett. Tetszett, hogy ennyire hisz abban, hogy a támadó is áldozat csupán, és valójában egy jószándékú, ártatlan lelket keresünk, nem pedig egy szörnyeteget.
- Egyetértek veled... és talán ezúttal még messzebbre tervezheti az úticélját, hiszen nem hinném, hogy ismét összeütközésbe kívánna kerülni a csordával... ahogy elnéztem a nőstény kentaur sérüléseit, bizony kemény küzdelem lehetett közöttük... nem lenne meglepő, ha ő is súlyos sérüléseket szenvedett volna - néztem elgondolkodva Annára. Lehet, hogy naiv voltam és kifejlett állapotában egy kentaur támadása meg sem kottyant egy vérfarkasnak. Ezt én nem tudtam jól megítélni, elvégre még sosem láttam vérfarkast teliholdkor. Ahogy megindultam vissza, a falu felé, ez a gondolat le is horgonyzott az elmémben.
- Szerinted komolyan ártott neki? Te láttál már vérfarkast átváltozva? - érdeklődtem Annától menet közben. Ezúttal is igyekeztem ügyelni rá, hogy a lehető legcsöndesebben haladjak az erdőben. Őszintén fogalmam sem volt, hogy hülyeséget kérdeztem vagy sem. Hiszen ha Anna látott volna vérfarkast átváltozott alakban, akkor nagy valószínűséggel, most nem élne. De ha meg nem látott, akkor megvizsgálni sem igen tudta jól eddig őket... Szóval ez egy olyan logikai anomália volt számomra, amit csak Anna válasza oldhatott fel. Figyelmesen hallgattam őt, miközben mellette haladtam és igyekeztem tartani a tempóját. Már egy jó negyedórája mehettünk, amikor a távolban egy nagyon magas, régi épület körvonalait tekintettem meg. Először a Szellemszállásnak tűnt, de ahogy közeledtünk, rájöttem, hogy nem az, csak eléggé hasonlít rá. Ez, ha lehet, még annál is lepusztultabb volt. A hallásom mindig is elég jól szuperált, így most sem kerülte el a figyelmemet egy furcsa zörej, ami mintha az épület felsőbb szintjéről, hacsak nem a tetejéről érkezett volna... olyan volt, mintha valaki ütemesen, ököllel ütötte volna a falat. Megtorpantam és Annára néztem.
- Nem lehet, hogy....? - kérdeztem kissé megrettenve. A mondat végét ezúttal ki sem mertem mondani. Most jöttem csak rá, hogy igazából mennyire rettegtem az előttünk álló küldetés következő lépésétől... nevezetesen attól, hogy szembetaláljuk magunkat Zelda támadójával. - ...ez ő? - fejeztem be egy hosszú lélegzetvétel után mégis a kérdést. Sajnos a látásom már nem volt annyira jó, mint a hallásom, így nem sikerült beazonosítanom, hogy az általam az épület kéményének titulált sötét folt valójában egészen más...


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 04. 24. - 09:40:00
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április




"Szeretlek" - Ez a szó csengett a fejemben, míg elbúcsúztattuk a kentaurt. Nem is mondhatott volna találóbbat. Láttam már a pályám során jó néhány születést és sajnos még több elmúlást. Emberek, varázslények vagy egyszerű állatok esetében, az lényegtelen. Sosem tudtam igazán mit kezdeni ezzel a dologgal, bármennyire is közel volt hozzám és bármennyire is alkotta életem szerves részét. Feltűnni a semmiből, majd eltűnni a semmibe - mi értelme van? És Artemisz most egyszerűen, ösztönből és a legőszintébben foglalta össze. Ez volt a lényeg.
Míg csendben bandukoltunk vissza az erdő zöldebb része felé, s körülöttünk ismét megjelent az élővilág flórája és faunája, szintén ez járt a fejemben. Bár ez a Tiltott Rengeteg volt, itt is a természet egyszerű és megkerülhetetlen élettörvényei vettek minket körbe. Amott egy kidőlt fa korhadt, valahol egy harkály (vagy valami ahhoz hasonló) kopogtatta a hámló kérget. Egy másik irányból szú percegését sodorta felénk a szél, megint máshonnét halk ágroppanás ütötte meg a fülünket; talán egy óvatlan négylábú jóvoltából. Megint máshonnét csak a levelek közt átsüvítő levegő sustorgott.
- Egyetértek veled... és talán ezúttal még messzebbre tervezheti az úticélját, hiszen nem hinném, hogy ismét összeütközésbe kívánna kerülni a csordával... ahogy elnéztem a nőstény kentaur sérüléseit, bizony kemény küzdelem lehetett közöttük... nem lenne meglepő, ha ő is súlyos sérüléseket szenvedett volna - folytatta a lány a gondolatmenetet nagyon is értelmesen. Helyeslőleg bólogattam hozzá.
- Szerinted komolyan ártott neki?
- Azt gondolom, igen. És ez valóban egy újabb segítség lehet számunkra, hiszen ahogy az animágusok esetében, itt is megjelenik az egyik alakban szerzett sérülés a másik formában is. Ha például a farkas fülét sikerült megtépázni, akkor az emberé is csorbulhatott - bár azt hiszem, a friss sebek nem egészen ugyanúgy jelennek meg a két változat esetében - tettem hozzá.
- Te láttál már vérfarkast átváltozva? - hangzott el egy újabb olyan kérdés, melyre a választ jobban meg kellett gondolnom. Artemisz igazán nem az az ember volt, akinek szerettem volna hazudni, így inkább óvatos szűkszavúsággal oldottam meg, hogy a lelkiismeretem és a titkom is biztonságban maradjon.
- Láttam, de kizárólag akkor, mikor a farkasölőfű-főzet hatása alatt állt - mondtam, s oldalt körbepásztáztam az erdőt, nehogy valamely itt lakó meglepjen bennünket. A fák törzse közti sötétségben szinte látni véltem azt a szikrázó, kék szempárt, mellyel minden alkalommal farkasszemet nézhettem, ha átváltozva valamilyen tükröződő felületre pillantottam.
- A muglik és némely műveletlenebb varázsló által terjesztett nézett ellenére nem torz szörnyetegek. Igazából nem sokban különböznek a hétköznapi farkastól. A főzet segítségével megőrzik emberi tudatukat, így lényegében olyanok, akár egy animágus, aki kénytelen átváltozni. Érdekes összefüggések is vannak, mert az animágia kitanulása során, ha az illető tanuló elront valamit, vagy félbehagyja a tanulási folyamatot, egyfajta "vérállattá" alakulás zajlik le, aminek következtében az illető először rövidebb, majd egyre hosszabb ideig kénytelen az állatalakot felvenni, míg végül teljesen abban nem ragad. Bár itt megőrzi a tudatát, még akkor is, mikor véglegesen állatalakot vesz fel - magyaráztam, aztán zavartan mosolyogva hallgattam el, hiszen nem akartam ifjú társam a tudomány e nem ide tartozó részleteivel untatni. Túl sokat foglalkoztam ezzel a témával, úgy tűnik...
- Elnézésedet kell kérnem, szakmai ártalom, hogy a végtelenségig tudnék erről beszélni. Olyan érdekes dolog ez - sóhajtottam, majd inkább más vizekre tereltem a témát.
- És neked van tapasztalatod a vérfarkasok bestiális alakjával? - kérdeztem óvatosan. Mivel már tudtam a családi vonatkozásokról, volt egy szomorú sejtésem a dologgal kapcsolatban. Nem beszélve a lány mozgásából kiolvasható dolgokkal. A mugli kineziológia tudományág mindig is érdekelt, állatok esetében is hasznos volt tudni, hogy az izomrendszer egy részét érő sérülés milyen komplett, egész szervcsoportot érintő, tartós változásokat okozhat. Hiszen a beszélni nem tudó paciens semmi mással nem tudja elmondani baját, mint a teste beszédével. És ez ügyben az ember, bár beszél, szintén kevéssé képes a hallgatásra...
Eleve különösnek tartottam, hogy bárki ember fia ilyen mélyen az erdőben építkezni legyen képes. Nyilván régen emelték a házat, melyből mára csak a főfalak maradtak, és a tető, ezek sem túl biztonságos állapotban. A recsegő fa, az alá-alápottyanó cseréptörmelék hangja óva intett a továbbhaladástól. Zaklatott, tompa dobbanások vegyültek a délután ártalmatlan neszei közé. Az erdő félhomályában meresztgetnem kellett a szememet, de mintha a tetőn mozgást láttam volna.
[color=#FFFFF]- Nem lehet, hogy....? ...ez ő?[/color] - Artemisz halk, vékony hangja ismét pontosan kimondta, ami az én fejemben is csengett. Oldalra biccentettem, mert nem tartottam jó ötletnek, hogy szóljak. Nehogy magunkra vonjuk a figyelmét...  Felfelé böktem, hátha a lány figyelmét elkerülte a tetőn ácsorgó alak. Volt egy sejtésem, mit keresett ott. Mert ha ez az emberünk, talán nincs kibékülve a kialakult helyzettel. Talán... Egyszerűbb megoldást keres.
Láttam a lányon, hogy ez a történetnek azon pontja, mely a legtöbb bátorságot igényli a részéről. Úgy állapodtam meg magammal, hogy nem kérhetek tőle ilyen sokat. Nem illik, de mivel beszélni nem mertem, rámutattam, majd a földre, jelezvén, hogy maradjon itt. Majd a két szemére, hogy figyeljen. Utána magamra böktem, és a ház felé. A pálcámat is  a kezembe vettem, jelentőségteljesen pillantva rá, majd megint a lányra, hogy ő is vegye elő, hátha szüksége lesz rá. Aztán oldalirányban nekiindultam az erdőnek, hogy egy kis kerülővel, a fák takarásából kerüljek közel a házhoz. Hátha akkor nem vesz észre a háztetőn álló. Legalábbis én úgy reméltem, hogy ott fogok állni mellette, mikor ez bekövetkezik - de sajnos nem volt ilyen szerencsénk.
- Ki van ott? - szelte ketté az erdő békés csendjét egy fiatalos férfihang. Megdermedtem. Nem tudom, hogyan vett észre valamelyikőnket, talán a farkaslét frissen kiélesedett érzékei, talán csak az, hogy számított üldözőkre. - Tudom, miért jött, de megkímélem magát! Nem kell a Minisztériumnak még jobban összemocskolni a kezét - tette hozzá olyan szíven ütő, keserű gúnnyal, amitől én is megremegtem kissé.
- Ugyan, kit érdekel? Tudom, hogy ezen nem lehet segíteni... A bűntudaton nem... Zeldán sem... Maradjon, ahol van! Vagy minél messzebb! Menjen el, hadd vegyek nyugodtan búcsút ettől az igazságtalan világtól! - tette hozzá egy fokkal csendesebben, remegő és rettegő hangon, de azért még hallhatóan. Sosem voltam kimagaslóan jó az emberi szívek megnyitásában. Nem, mást kellett kitalálnom, és  a szavaiból az kiderült, hogy csak az egyikünket vette észre. Ha az nem én volnék, én tovább tudnék osonni... Artemisz felé néztem, s a  bokrok takarásából felé intettem. Ha nyerne nekünk némi időt, talán még lenne esélyünk...

[/font]


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 04. 25. - 08:46:49
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Figyelmesen hallgattam Anna szavait a vérfarkas esetleges sérüléseivel kapcsolatban. Nagyon érdekelt, amit mondott, hiszen a vérfarkasok gyerekkorom óta foglalkoztattak. Ugyan egyik részem félt tőlük, de egy másik nagyon is szeretett volna mindent megtudni róluk. Éppen ezért örültem, hogy összehozott a sors  a kutatóval, aki láthatóan alaposan képben volt a témában. Olyannyira, hogy még átváltozva is látott - legyalább - egyet.
- Láttam, de kizárólag akkor, mikor a farkasölőfű-főzet hatása alatt állt - árulta el a gyógyító, aki megerősítette azt, amit én is gondoltam a vérfarkasokról. Szerencsétlen tragédia áldozatai csupán, és nagy szerencse, hogy létezik a főzet, amely segít nekik legalább lélekben önmaguk maradni, ha eljön a telihold. Ahogy az animágusok és a vérfarkasok átváltozásának összefüggéseiről mesélt, csak még tovább nőtt bennem a csodálat tájékozottsága iránt. - Elnézésedet kell kérnem, szakmai ártalom, hogy a végtelenségig tudnék erről beszélni. Olyan érdekes dolog ez. Cseppet sem untatott, és ezt szerettem volna tudatni is vele.
- Szerintem is nagyon érdekes... és egyszerűen lenyűgöző, hogy te mennyit tudsz minderről! - néztem rá őszinte csodálattal.
- És neked van tapasztalatod a vérfarkasok bestiális alakjával? - kérdezte tapintatosan Anna.
- Szerencsére nincs - ráztam meg a fejem. - A nagybátyámat sosem láttam átváltozva... és más vérfarkast sem.... még.
Ami azt illeti, nem is vágytam rá, hogy élőben lássak átváltozott vérfarkast. Számomra éppen elég volt a távolból elmélkedni róluk. Ez a távolból szemlélési stratégia egyébként az egész életemet áthatotta. Annyira jó volt messziről vágyakozni dolgok iránt... de amint lehetőségem lett volna megtapasztalni őket, sokszor azon kaptam magam, hogy halálosan megrémültem.
Így volt ez most is... Nekiindultam a Rengetegnek egy láthatóan elképesztően bátor és talpraesett kutatónővel, hogy aztán... igen... nagyon is berezeljek, amint rázósabb helyzet adódott. Anna rutinosan testbeszédre váltott, amikor észrevette a zaj forrását... a tetőn. Követtem tekintetét és erősen meresztgettem a szememet, de egy nagyobb folton kívül továbbra sem tudtam kivenni semmit sem. Azt viszont innen is láttam, hogy ki van zárva, hogy egy kémény sziluettjét pillantottam meg... elvégre a kémények alap esetben nem szoktak mozogni.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem könnyebbültem meg, amikor Anna arra intett, maradjak, ahol vagyok, és lapuljak meg a fűben, amíg ő megközelíti az ismeretlen hangforrást. Maximálisan egyetértettem vele... talán többet ártottam volna, ha vele tartok és még rám is vigyáznia kell, mintha itt maradok. Ezért lelapultam, és magamban azon imádkoztam, hogy neki ne essen baja...
- Ki van ott? - kérdezte élesen egy férfihang, mire Annával szimultán megremegtem.
- Tudom, miért jött, de megkímélem magát! Nem kell a Minisztériumnak még jobban összemocskolni a kezét - folytatta érezhetően feldúlt állapotban az illető.
- Ugyan, kit érdekel? Tudom, hogy ezen nem lehet segíteni... A bűntudaton nem... Zeldán sem... Maradjon, ahol van! Vagy minél messzebb! Menjen el, hadd vegyek nyugodtan búcsút ettől az igazságtalan világtól! - mondta ki a szavakat a férfi, melyek egyértelművé tették, hogy ő a titokzatos tettes, és a szándékai felől sem hagytak kétséget.
Te úristen... ez le akar ugrani - döbbentem le a felismeréstől és teljesen elsápadtam. Anna felé néztem, aki bátorítólag intett... amit úgy dekódoltam magamban, arra kér, hogy csináljak valamit. Tudtam, hogy abban bízik, hátha én el tudom terelni a férfi figyelmét, amíg ő kellően megközelítheti ahhoz, hogy segíthessen neki. Az utolsó lelkierő-tartalékaimat összeszedve álltam hát fel a magasra nőtt fűben, és remélhetőleg elég hangosan, ahhoz, hogy emberünk meghalljon engem, a tető felé kiáltottam.
- Várjon! - vettem egy mély levegőt, míg kitaláltam, mit is mondjak neki. - Zelda iskolatársa vagyok, a nevem Artemis. Zelda jól van! A javasasszony elmondta nekem, hogy rendbe fog jönni! - igyekeztem biztató hangon beszélni hozzá, hogy érezze, az ő oldalán állok. - Amit az előbb mondott... ne tegye.... ne vegyen búcsút... főleg, mert Zeldának nagyon is szüksége lesz magára, hogy megbirkózzon azzal, ami történt vele!
Nagyon figyeltem rá, hogy ne remegjen meg a hangom. Nem akartam benne azt az érzetet kelteni, hogy félek tőle. Amennyire hallottam, talán nem remegett, de az adrenalintól úgy dobogott a fülem, hogy ebben sajnos nem lehettem biztos. Egy pillanatra csend támadt, mintha a férfi elgondolkodott volna. Aztán - már kevésbé szarkasztikusan - ezt felelte.
- Hogy éppen én segíthetnék neki?... Azok után, hogy miattam lett ő is kárhozott? Biztosan gyűlöl és soha nem fog nekem megbocsájtani... - csuklott meg a mondat végén a hangja, mire minden erőmet összeszedve próbáltam ismét hatni rá.
- Mit gondol, mit fog érezni Zelda, ha megtudja, hogy nem elég a tragédia, ami érte.... még őmiatta lett öngyilkos valaki? - mondtam kissé vádló hangsúllyal, már nem érdekelt, ha megbántom, csak egy volt a fontos: hogy feltartóztassam.
- Mi van, ha emiatt ő is követni fogja a maga példáját? - kérdeztem annyira harciasan, amennyire csak tőlem telt.


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 04. 26. - 08:56:05
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április




Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nyugodt tudtam maradni. Ezért is választottam a gyógyításban a nem-humán vonalat - más dolog egy varázslényt vagy állatot életveszélyben tudni, és más érezni, hogy egy embertárs sorsa van a kezemben. Annak ellenére, hogy sokszor esett ez meg velem, ezt a mai napig nem tudtam teljes mértékig megszokni. Az adrenalin a mellkasomban dobolt, s minden izmom megfeszült, bár ennek ellenére uralkodtam magamon, és nem kapkodtam, nem rohantam, nem tettem egyetlen ballépést sem. Egy apró zörej, halk reccsenés is kockáztatta volna az ügyünket.
- Várjon! Zelda iskolatársa vagyok, a nevem Artemis. Zelda jól van! A javasasszony elmondta nekem, hogy rendbe fog jönni!  Amit az előbb mondott... ne tegye.... ne vegyen búcsút... főleg, mert Zeldának nagyon is szüksége lesz magára, hogy megbirkózzon azzal, ami történt vele!
Tettem az óvatos lépéseket azon az útvonalon, melyet elterveztem. Egyiket a másik után, közben fél füllel hallgattam a lány ügyes szavait. Jól beszélt, valahogy tehetsége van ahhoz, hogy megnyissa a zaklatott szíveket, ezt már korábban is észrevettem. Kedves, megnyugtató hangja belém is öntött némi nyugalmat, s bizalmat az egész ügy kimenetele felé. Megkerültem egy sűrűbb, bokros részt, s ezzel a fordulóval mostmár a ház romjai mögé kerültem, eltűnve útitársam tekintete elől. De gondolom nem is velem volt elfoglalva.
- Hogy éppen én segíthetnék neki?... Azok után, hogy miattam lett ő is kárhozott? Biztosan gyűlöl és soha nem fog nekem megbocsájtani...
Tudtam, hogy nagyon időszűkében vagyunk. Hogy sietnem kell, és észrevétlennek maradni. Nem sokszor folyamodtam ilyesmihez, de épp az ilyen szükségszerű helyzetekben volt hasznos a képességem, amit a vérfarkaskór kezelésére tett kísérleteim egyik első körében sajátítottam el. A sűrű növényzet és a házfal rejtekén kecsesen megpördültem, s a következő lépést immár egy fekete farkas puha mancsa tette meg, nem pedig az én csizmás lábam.
- Mit gondol, mit fog érezni Zelda, ha megtudja, hogy nem elég a tragédia, ami érte.... még őmiatta lett öngyilkos valaki? - A farkas érzékeny fülei ilyen távolból is jól hallották Miss Greenberry szavait. A bársonyos tappancsok sietősen kocogtak a házfal tövében előre, az ébenszín, selymes orr a földet szaglászta információkat gyűjtve, s az ajtót keresve. Végül egy, a falon tátongó nagyobbacska lyukon jutott be a házba.
Odabent sötét volt, jobbára csak a farkas halványkék írisze villogott a porszagú, mozdulatlan, fekete levegőben. A helyiségben uralkodó borús homályt csak itt-ott törte meg a réseken áttörő, alkonyi sugárnyaláb. Szerencsése az állat ruganyos, vigyázott léptei alatt nem nyikordult meg a korhadó fapadló, sem a még vacakabb állapotban lévő, fokhiányos lépcső. Így is csak lassan, óvatosan haladhatott felfelé, hiszen súlya alatt bármelyik épnek tűnő fok leszakadhatott.
- Mi van, ha emiatt ő is követni fogja a maga példáját?  - szűrődött be kintről a kíméletlen, de rendkívül találó kérdés. Emberünk azonban, úgy tűnt, nem hallgatott már a logikus dolgokra. Olyan beszűkült idegállapotba kergette magát, melyből tudtam, csak erős külső behatás zökkentheti ki.
- Talán ő is jobban tenné! - zengett a kis ház felett a fiú reménytelen, panaszos hangja. A farkas megtorpant, mert a mennyezetről cserépdarabok és törmelék potyogott alá, ahogy a fenti ember lépdelni kezdett a tető széle felé. A fekete fülek egészen hátralapultak, s a keskeny orr a levegőbe szimatolt, majd felfelé fülelt elgondolkodva méregetve a feje feletti gerendákat, s a romos tetőszerkezetet. A padlástérben, a sarokban egy kupac törmelék felett lyuk tátongott, melyen az alkony fényei derengtek át. Arrafelé vette az irányt.
- Talán az lenne a legjobb! Ez nem élet! Nem lehet elviselni. Én auror akartam lenni, arra akartam feltenni az életem, hogy életeket mentsek, de így...
Csak egy pillanatig hezitáltam. Láttam, hogy a szó most nem győzhet, mert nem jut el már a szerencsétlen tudatáig igazán. Tudtam, nem engedhetjük, hogy elérjen a tető széléig, még azelőtt meg kell állítanom. Azt is tudtam, hogy kevés olyan dolog van, ami még megállíthatja. Azt még nem volt időm átgondolni, milyen hatással is lehet  a következő lépésem a lányra, aki odalentről figyelte az eseményeket, de úgy gondoltam, ha véletlenül fény is derülne a titkomra, az bőven megérne egy emberéletet, különösen, ha Artemisz a titok megtudója.
A farkas most már nem törődött azzal, lelepleződik-e. Villámgyorsan szökkent fel a fadarabok és kőtörmelék képezte dombra, onnét pedig a tető lyukán át egyenesen a lefelé evickélő fiatalúr orra elé.
- Mi a f... - Bár a fekete négylábú nem tűnt fenyegetőnek, hirtelen megjelenése úgy meghökkentette a fiút, hogy az elvesztette az egyensúlyát, s elbotolva hanyatt esett az ingatag cserepeken. Próbált hátrálni, úgy félig fektében, de ezzel csak újabb törmeléklavinát indított útjának a mélybe. A farkas fegyelmezetten várt, hátsó lábaira ereszkedve, füleit előre szegezve, kutató, jegeskék pillantással. Megvárta, amíg a fiú abbahagyja a vergődést, és szótlanul, zihálva véve a levegőt, valóban ránéz végre. Akkor újra emberi alakot öltött, aki hozzá hasonlóan békésen, elegánsan ücsörgött a mohával borított tetőrom szélén.
- Hogy hívnak? - kérdeztem a szegény sráctól, aki, úgy tűnt, ennél bonyolultabb kérdésre nehezen tudna felelni. Erre is csak épphogy, jó néhány pillanatnyi hallgatás után.
- Zane... - mondta rekedten.
- Én Anna vagyok. Artemisszel érkeztem - biccentettem lefelé, Miss Greenberryre. Csak remélni mertem, hogy nem futott el, bár valahol azt is megértettem volna. De valahogy bíztam benne, eddig is kiemelkedően bátornak ismertem meg. - Azért követtünk, mert megtudtuk, hogy a Minisztérium vadászik Rád - mondtam nyugodtan, de együtt érzőn. Nem volt új Zane számára.
- Jól is teszi. Én...
- Rossz ember vagy? Bűnöző vagy? - szegeztem neki a kérdést továbbra is meglehetős fesztelenséggel, de nem durván. A fiú csak pislogott, a fejét rázta, majd folytatta volna a vitatkozást. Én azonban nem hagytam szóhoz jutni.
- A kór nem tesz téged egyikké sem, se hazug, se tolvaj, se gyilkos nem leszel. Te nem, legfeljebb a fenevad - pontosítottam gyorsan, mikor láttam az ellenkezés szikráját a szemében. - Elkaptál egy betegséget, amiről nem tehetsz, amitől nem szabadulhatsz, de amivel együtt lehet élni - jelentettem ki nagyon határozottan.
- Hogy mit hozol ki belőle, az a te dolgod. Sok olyan áldozat van, mint te. Jó emberek, ártatlanok, akik önhibájukon kívül esnek áldozatául nem csak a kórnak, de sokkal inkább a szélsőséges gondolkodásnak, az ostoba és agresszív embertársaknak... - Itt hagytam, hadd gondolkodjon egy kicsit a hallottakon, mielőtt folytatnám.
- Van, aki eleget tesz a társadalom gonosz elvárásainak, és azzá válik, aminek tartják; szörnyeteggé. Van, aki a könnyebb kiutat választja  - céloztam szomorúan, de nem vádlón, s közben a mély felé pillantottam. Láttam, hogy Zane követi a tekintetem, s aprót nyel. Majd nagy sóhajjal folytattam a felsorolást, saját példámat hozva fel: - Aztán van, aki gyáván, a takaró alatt remegve várja, hogy elteljen a telihold, és fóbiásan ügyel rá, nehogy kiderüljön a titka. Nem járhatatlan út, és nem is olyan nehéz - rántottam meg a vállam.
- És a legvégén a sornak vannak azok a különlegesen kevesek, akik vannak olyan bátrak, hogy tegyenek valami hasznosat. Hogy segítsenek, hogy támogassanak, akár jó szóval, akár merész tettekkel. Még ha nem is vérfarkasok - mondtam, s mosolyogva pillantottam le a lány felé, akire mindez igaz volt. Úgy gondoltam, ha valaki, hát ő tud még valamit mondani, amivel talán hatunk erre a szerencsétlen fiúra. - Nem igaz, Artemis?
Reménykedtem, hogy végleg meg tudjuk győzni, s közben a táskámban kutattam a farkasölőfű-főzet után. Az alkonyból még bőven volt idő, ez nem sürgetett minket, de szerettem volna, ha Zane látja, van lehetőség a menekvésre és támogatást is kap. És ha már olyan könnyedén odadobná az életét, tehetne vele valami értékesebbet, valami aurorhoz méltóbbat is...



Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 04. 27. - 12:35:49
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Arra a válaszra, ami érkezett, egyáltalán nem voltam felkészülve. - Talán ő is jobban tenné! - kiáltotta reménytelenül a férfi, rémisztően közelebb lépve a tető széle felé.
- Talán az lenne a legjobb! Ez nem élet! Nem lehet elviselni. Én auror akartam lenni, arra akartam feltenni az életem, hogy életeket mentsek, de így... - folytatta láthatóan teljesen befordult állapotban. Maga,ban erősen rimánkodtam, hogy Anna még azelőtt érjen oda hozzá, hogy késő lenne... mire látszólag a semmiből egy méretes farkas ugrott fel a tetőre, de hogy honnan, és mivégre, arról fogalmam sem volt. Egy pillanatra úgy megdobbant a szívem az izgalomtól, hogy rá kellett tennem a kezemet a mellkasomra... Ez a mozdulat nem igazán csillapította le a vérnyomásom, de legalább nyugtáztam, hogy a szívem egyelőre nem ugrott ki a helyéről.
- Mi a f... - lépett hátra a férfi is első reakciójában, de zavarában elvétette a lépést, megbotlott, és majdhogynem a tetőn fekve kötött ki. Nem voltam egy nagy állatszakértő, de azt azért még én is meg tudtam állapítani, hogy egy átlagos farkas normál esetben nem viselkedne így. Már-már emberien ücsörgött ott, a hátsó lábaira nehezedve. De ekkor még nem esett le a tantusz se nekem, se az aurornak. Ez a pillanat csak akkor jött el, amikor Anna visszaváltozott emberi alakjába. - Háh -nevettem fel kissé hisztérikusan, de közben azért meg is nyugodva. Hiszen ezek után nem volt mitől tartanom, sem a saját, sem a férfi épségét illetően. Felbátorodva léptem hát közelebb a tetőhöz, hogy jobban láthassam a meglehetősen váratlan és izgalmas fordulatot vett jelenetet.
- Hogy hívnak? - tette fel a kérdést szórakoztatóan higgadtan Anna, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az előbb még farkasként csücsült a mohával benőtt tetőn.
- Zane... - nyögte ki nagy nehezen a férfi.
- Én Anna vagyok. Artemisszel érkeztem - tett biccentő fejmozdulatot felém bajtársam. - Azért követtünk, mert megtudtuk, hogy a Minisztérium vadászik Rád.
- Jól is teszi. Én... - kezdte volna az ellenkezést rögtön a másik.
- Rossz ember vagy? Bűnöző vagy? - kérdezte lényegretörően Anna, mire szegény srác már láthatóan nem tudott felelni... de ha tudott volna, sem hagyta a gyógyító.
- A kór nem tesz téged egyikké sem, se hazug, se tolvaj, se gyilkos nem leszel. Te nem, legfeljebb a fenevad. Elkaptál egy betegséget, amiről nem tehetsz, amitől nem szabadulhatsz, de amivel együtt lehet élni - diagnosztizálta tökéletesen a kór hatásait Anna, aki a test rejtelmei mellett nagyon is értett a lélek nüanszaihoz is.
- Hogy mit hozol ki belőle, az a te dolgod. Sok olyan áldozat van, mint te. Jó emberek, ártatlanok, akik önhibájukon kívül esnek áldozatául nem csak a kórnak, de sokkal inkább a szélsőséges gondolkodásnak, az ostoba és agresszív embertársaknak...
Ahogy hallgattam mély bölcsességről árulkodó szavait, úgy tettem helyre valahogy magamban azt a kérdést, ami tizenéve foglalkoztatott.... Mégpedig.... hogy miért engedte át magát Fen annak a fenevadnak, amit az átváltozása jelentett. Sosem tudtam megfejteni a dolgot, és mindig kísértett a gondolat, amivel egyszerűen nem akartam szembenézni. Nem. Akkor még nem álltam rá készen. De most már igen. Azért nem küzdött meg önmagával, mert élvezte a dolgot....mert bántani akart másokat.... mert a lelke mélyén menthetetlenül beteg volt. Egy szörnyeteg.
Ahogy most, először kimertem mondani magamnak a szomorú igazságot, el kellett morzsolnom egy könnycseppet a szememből. Igen, éreztem, hogy mindez igaz, és bizony Zane-nek is éreznie kellett az Anna szavai mögött rejlő tiszta, végső bizonyosságot.
- Van, aki eleget tesz a társadalom gonosz elvárásainak, és azzá válik, aminek tartják; szörnyeteggé. Van, aki a könnyebb kiutat választja - utalt Zane nem egészen pár perccel ezelőtti tervére Anna. - Aztán van, aki gyáván, a takaró alatt remegve várja, hogy elteljen a telihold, és fóbiásan ügyel rá, nehogy kiderüljön a titka. Nem járhatatlan út, és nem is olyan nehéz - folytatta a gyógyító, akinek egyik titka, hogy miért tudott annyit az animágusok és a vérfarkasok közötti összefüggésekről, mostmár lelepleződött előttem. A másikra azonban egyáltalán nem gondoltam. Meg voltam arról győződve, hogy elkötelezett kutatása a vérfarkasok iránt eredményezte azt, hogy ennyit tud a vérfarkasokról, és különböző sorslehetőségeikről. De ha tudtam volna is az igazságot, az nem csökkentett volna iránta kialakuló tiszteletemen és bizalmamon, hanem csak tovább erősítette volna.
- És a legvégén a sornak vannak azok a különlegesen kevesek, akik vannak olyan bátrak, hogy tegyenek valami hasznosat. Hogy segítsenek, hogy támogassanak, akár jó szóval, akár merész tettekkel. Még ha nem is vérfarkasok - utalt a mi kettősünkre a gyógyító, ahogy én hittem. - Nem igaz, Artemis?
Felbátorodva még közelebb léptem, de ezúttal csak egy mondattal tettem hozzá az általa oly ügyesen megvívott győzelemhez. Mert ez győzelem volt... tisztán látszott Zane arcán, hogy Annának sikerült őt meggyőznie. Még a tető szélétől is kicsit beljebb oldalazott, mint aki mély, kábító, álomból ébred... Látszott rajta, hogy mostmár nem vágyik arra, hogy eldobja magától az oly értékes életét, mégha az egy kicsit bonyolultabbá is vált az elmúlt időszakban. Felállt és leporolta tetőporos, erősen megtépázott, szürke zubbonyát, ami, így jobban megnézve, elegáns, minőségi kelmének tűnt. Bár arca most elég sápadt volt, és láthatóan nem volt jó bőrben, még így is igen jóképűnek tűnt, piszkosszőke hajával és élénkzöld szemeivel. Igyekeztem sérülések után kutatni a tekintetemmel, de a fekete nadrágján, jobb térdétől egészen combközépig végighúzódó, mély vágástól eltekintve nem nagyon fedeztem fel más jelét annak, hogy különösebben megsebesült volna. Nagy szerencséje lehetett, persze a hátát még nem láttam...
- De igen...igaz - mondtam kedvesen, miközben Zane rám tekintett. Látszott, hogy végigmért engem, ezúttal jól jött, hogy a roxfortos köpenyemben indultam útnak ma reggel, hiszen az öltözékem hitelesítette korábbi szavaimat. Az auror viselkedése elég hamar 180 fokos fordulatot vett, úgy tűnt, kezd visszatérni a valós személyiségéhez.
- Sziasztok... - köszönt Zane, mintha csak most találkoztunk volna, aztán reménykedve Annára nézett. - Amikor azt mondtad, át lehet vészelni a teliholdat békésen is, akkor a farkasölőfűre céloztál? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában. - Úgy tudom, nagyon nehéz hozzájutni.... és... és nem tudom, hogy sikerülhetne még ma éjszaka előtt bevennem - nézett tanácstalanul, elkeseredve Annára. Aztán megrázta a fejét. - A minisztériumiak nem lesznek olyan elnézőek velem, mint ti. Szerinted mit kéne tennem? Adjam fel magam? - szegezte a kérdést a kutatóhoz.


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 04. 29. - 12:45:46
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április




A tető felett a lemenő nap sugaraitól még langyos, aranyszínű szél sepert át. A légroham itt akadálytalanul vágtathatott keresztül, így aztán játékosan kapott a hajunkba. A cserepek egész puhák voltak az évek alatt rájuk telepedő mohától, én pedig kényelmesen ücsörögtem rajtuk. Megnyugtató, békés gondolatok jelentek meg a fejemben, mint például az, hogy ha majd hazaérek, ki kell mosnom a ruhámat, mert ez a nap bizony megviselt. És a csizmámat is. És mindezt igen gyorsan, még a telihold feljövetele előtt.
Szóval már éreztem, hogy nyertünk. Hogy a szálakat sikerült felfejteni, és jutunk valamerre. Zane szavai egészen ebbe az irányba mutattak.
- Sziasztok... Amikor azt mondtad, át lehet vészelni a teliholdat békésen is, akkor a farkasölőfűre céloztál? Úgy tudom, nagyon nehéz hozzájutni.... és... és nem tudom, hogy sikerülhetne még ma éjszaka előtt bevennem. A minisztériumiak nem lesznek olyan elnézőek velem, mint ti. Szerinted mit kéne tennem? Adjam fel magam?- végre velünk volt, végre észnél volt. A sokk, a félelem és a bűntudat fojtogató mélységéből sikerült a felszínre húznunk. Artemisz nélkül nem sikerült volna.
Válasz helyett biztatón mosolyogva nyújtottam felé a jellegtelen kis üvegcsét, amit a táskámból kotortam elő. A táskámat is ki kell tisztíttatnom - jutott eszembe, amint végigsimítottam a szöveten. Nem volt vészes a helyzet, vér és sár nem volt rajta, csak az út pora, és ennek a mai napnak minden emléknyomata. Ez épp elég volt. Zane utolsó mondatára viszont azonnal rávágtam:
- Jobban jársz, ha ugrasz! Semmiképp, Zane. A Minisztériumban még annak is meg van kötve a keze , aki segítő szándékkal viseltetne feléd.
Elgondolkodtam, a fiú várakozó, ideges tekintetébe fonva az enyémet. Hangosan mondtam ki eszmefuttatásom.
- Itt nem maradhatsz, éjjel az auror meg a társa tűvé fogják tenni érted az erdőt. Ha beveszed a főzetet, több esélyed van eltűnni előlük, hiszen eszednél maradsz, de ennél talán biztosabb megoldás kell. Artemis, ismersz elhagyatott, de biztos helyet? - kérdeztem lepillantva a lány felé.
Az eszembe az járt, hogyha a lánynak semmi sem jut az eszébe, az sem gond, végső esetben Zanet meginvitálom magamhoz. A fiú közben érdekes dolgot említett:
- Akkor ti nem közülük valók vagytok? Nem a vörös holdas, fehér farkasos alakokhoz tartoztok, ugye? - kérdezte óvatosan. Nem mutattam, de mintha áram vágott volna át rajtam. Ha egy ilyen fiatal, aurornak készülő mágus, akit épp nemrég harapott meg egy vérfarkas, ismeri ezt a szimbólumot, a Falka és a Samogon Vállalat emblémáját, az semmi jót nem jelenthet. Sem rám, sem rá, de az egész brit mágustársadalomra sem. Nagy sóhajjal nyugtattam meg magam. A mosás helyett most már az járt a fejemben, hogy még azelőtt kifaggatom Zane-t otthon, négyszemközt, hogy feljönne a telihold sápadt, utálatos képe.
Már éppen megtettem volna a felajánlást, mikor bozótzörgés ütötte meg a fülemet. Még nem tudtam, mi lehet a hang forrása, de - talán a közeli telihold miatt - az ösztöneim vészriadót fújtak. Megdermedve hallgatóztam, s emberi léptek meg falusi akcentusos beszéd ütötte meg fülemet.
- Esküszöm, urasága, egy vékon kölyök vót, erre indult Roxmortsbó', jó meg vót tépázva, mondom - hadarta az idős bácsi, aki legelőször került látóterembe a cserjésből kibukkanva. Hátrafelé nézett, nyilván azokra, akikhez beszélt.
- De ha potyára jöttünk, nem hogy jutalmat nem kapsz, de két pofont, öreg! - füstölgött egy reggelről ismerős hang.
- Mondtam, hogy várjuk meg a teleholdat feljönni. Akkor egyszerűen kilyuggathattuk volna a bundáját a dögnek - morgott hozzá egy másik. Hamarosan még hangosabban zörögtek a száraz ágak s a levelek, nagyjából mintha egy vaddisznókonda csörtetett volna keresztül odalent. Annyi időm maradt, hogy Zanet magam után rántva bevágódjak a lyukon, ahol feljöttem a tetőre. Tompa puffanásunk talán nem hallatszott a Minisztériumiak keltette bozótzúzásban, de így is aggódtam, hiszen egy viszonylag magától értetődő búvóhelyen voltunk. Körbenéztem a rom belsejében, de erősen kellett törnöm a fejem, hová is rejtőzzünk, hiszen nem igazán adódott olyan szöglet, nem hogy bútordarab vagy ilyesmi. Abban bíztam, talán Artemis kitalál valamit. Kezembe vettem a pálcám, és elsuttogtam egy-egy kiábrándító bűbájt mindkettőnk fejére célozva. Valahogy kereket kell oldanunk innen...
- Ki van ott? - hallottam kintről. Aggódva kerekedett el a szemem, mert úgy tűnt, embereink Artemis irányába kiáltoznak.
- Menjünk, segítsünk neki, a többit máshol megbeszéljük - suttogtam Zane irányába, aztán a farkas puha, hangtalan lépteivel osontam a kijárat felé. A nyomomban Zane mindent megtett, hogy ne csapjon nagy zajt, de a nyikorgó padló és a recsegő törmelék alaposan megnehezítette a dolgát. Hamarosan lemaradt, de nem is bántam. Egy elég vakmerő terv kezdett körvonalazódni a fejemben, ha a lehető legrosszabbul sülnének el a dolgok. De azért reméltem, Artemisz kitalál valamit, amivel leszereli ezeket a barbár alakokat...



Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 05. 02. - 09:19:32
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Előre sejtettem, hogy Anna le fogja beszélni Zane-t arról, hogy önfeláldozón feladja magát. Bár nem voltam tájékozott a minisztériumi eljárással kapcsolatban, nem igen volt beszédesebb annál, hogy milyen kollégákat küldött a Vérfarkas Nyilvántartó- és Befogó Egység az ügyben a terepre.
- Jobban jársz, ha ugrasz! Semmiképp, Zane. A Minisztériumban még annak is meg van kötve a keze , aki segítő szándékkal viseltetne feléd - tette tisztába a helyzetet seperc alatt Anna.
- Itt nem maradhatsz, éjjel az auror meg a társa tűvé fogják tenni érted az erdőt. Ha beveszed a főzetet, több esélyed van eltűnni előlük, hiszen eszednél maradsz, de ennél talán biztosabb megoldás kell. Artemis, ismersz elhagyatott, de biztos helyet? - nézett rám kérdőn.
- Sajnos nem - csóváltam a fejem sajnálkozón, amiért csak nemleges válasszal szolgálhattam.
- Akkor ti nem közülük valók vagytok? Nem a vörös holdas, fehér farkasos alakokhoz tartoztok, ugye? - tette fel a kérdést Zane, mire elég értetlenül nézhettem, hiszen fogalmam sem volt arról, kik azok a bizonyos vörös holdas illetők. Látszólag Anna sem tudott a dologról, de biztosra vettem, hogy amint lehetősége lesz rá, utánajár a rejtélyes csoport kilétének. Teljesen váratlanul ért, amikor meghallottam a bozótzörgést, így ismét azonnal megremegtek a térdeim. Az előbb már szinte feleresztettem, és cseppet sem számítottam rá, hogy ismét készenlétbe kell állnom. Olyan volt az egész, mint valami fura hullámvasút, ahol mikor felfelé mentünk, kicsit megpihenhettem, majd mire elhittem, hogy biztonságban vagyunk, meredeken zuhanni kezdtünk megint lefelé... de míg a hullámvasút kötött pályán haladt, és semmi bajunk nem történhetett, addig itt nagyon is éles volt a helyzet.
- Esküszöm, urasága, egy vékon kölyök vót, erre indult Roxmortsbó’, jó meg vót tépázva, mondom - mondta nekünk háttal egy számunkra ismeretlen, idősebb férfi. - De ha potyára jöttünk, nem hogy jutalmat nem kapsz, de két pofont, öreg! - válaszolta igen csak bizalmatlanul egy másik, már sokkal ismerősebb hang.
- Mondtam, hogy várjuk meg a teleholdat feljönni. Akkor egyszerűen kilyuggathattuk volna a bundáját a dögnek - tette hozzá egy harmadik, reszelősebb orgánum, mire még erősebben remegni kezdtem. Mivel hopponálni nem tanultam meg az elmúlt fél nap alatt, nekem nem volt eszközöm arra, hogy eltűnjek előlük, mint a kámfor. Még láttam, hogy Anna és Zane gyorsan kereket oldottak a tetőről, aztán lehasaltam a fűbe, de tudtam, hogy csupán másodpercek kérdése, és rám találnak. Jobb híján kiötlöttem egy gyors mentőötletet. - Ki van ott? - kérdezte a reszelős hangú, alig pár lépésre tőlem. Szerencsére elég sűrű volt a fejem fölött a dzsumbuj, így köpenyemmel igyekezve takarni magam, cselekvésre szántam el magam. Gyorsan előhúztam a pálcámat és az üvegcsét, majd egy nonverbális Germinióval megspékelt pálcaintéssel megkettőztem az utóbbit. Aztán az eredetiből a másolatba átöntöttem pár cseppet a főzetből. Egy hangtalan Aguamentinek köszönhetően vízzel feloldottam benne a nyugodt álom esszenciáját, végül az eredeti üvegcsét visszadugtam a köpenyem zsebébe, és a másolatot a kezemben szorongatva lapultam tovább a fűben.
- Némááá - magasodott fölém a magasabbik minisztériumi, akit reggel azok a bizonyos szeszélyes teáscsészék alaposan leforráztak. Megragadott a köpenyemnél fogva és egy határozott mozdulattal talpra állított. Minden akaraterőmet össze kellett szednem hozzá, hogy ne védekezzek. Helyette mosolyogva, kissé ködös tekintettel néztem el oldalra, mint aki be van rúgva.
- Nini, Johnson, ez egy roxfortos bige... - tette hozzá a köpcös reggeli delikvens, aki érdeklődve mért végig. - Hát te biztos nem a vérfarkas vagy - mondta erős rosszallással az öregnek, aki idevezette őket. - Háááddde - hebegte. - Hajjak meg, ha nem erre jött az a szakatt ürge! - vakarta a fejét értetlenül, amíg a ballonkabátos minisztériumi úgy mustrálgatott engem, mint egy darab húst. Nagyon kellemetlenül érintett a tekintete, de továbbra sem szóltam semmit. Inkább halkan nevettem egyet, mintha nagyon is jól szórakoznék.
- Mi ez a pia nálad? - ragadta ki a kezemből az üvegcsét a társa olyan erővel, hogy ha akartam, sem tudtam volna ellenkezni. - Én is kérek egy csöppet.... - húzta ki a dugót a fogával az üvegből, majd a földre köpte a dugót, és jó erősen meghúzta az átlátszó italt. Az öreg közben bambán vigyorogva figyelte a jelenetet a háttérben, én meg azon imádkoztam, hogy az a bizonyos Mickers is igyon a főzetből, még mielőtt Johnson horkolni kezd...


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 05. 05. - 08:39:28
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április




Nem keseredtem el nagyon, mikor meghallottam Artemis nemleges válaszát. Sok ötlet fogant meg a fejemben, melyek közül voltak egyszerűbbek és kevésbé kivitelezhetők. Egyben azonban biztos voltam, nem hagyhatom, hogy a két fiatalnak bántódása essék.
Nem láttam, mihez fogott a lány, mert akkor már az épületen keresztül lopakodtunk, de a beszéd foszlányait, a halk, furcsán tompa nevetést nagyon is hallottuk már, mire leértünk az alsó szintre. A farkas füle persze érzékenyebb volt, de tudtam, ha nagyobb zörejeket okozunk, azt már ők is meghallják. Hátranéztem Zane felé, aki fehérebb volt a falnál is. Bár az imént bátran eldobta volna az életét, most úgy tűnt, mégiscsak elfogta a rettegés, köszönhetően talán annak, hogy visszatérítettük a józan eszét. A kiábrándító bűbáj, mivel mindketten a hatása alatt voltunk, előlem nem rejtette el, így aggódva figyeltem, amint próbálja egyik lábát a másik után tenni.
Reccs. A hang a környéken ülő csendet is keresztberoppantotta, és bár hangos éppen nem volt, elég élesnek tűnt ahhoz, hogy ha fülelnek, felfigyeljenek rá a minisztériumiak. Mi bent a házban jéggé dermedtünk, a farkas lépésre emelt egyik mellső mancsa a levegőben torpant meg, füleit idegesen ketté csapta, s szimatoló orra aggodalomtól remegve emelkedett a magasba. Zane, rácáfolva minden biológiai szabályra, még jobban elsápadt, s szobormereven bámult vissza a farkas bánkódó szemeibe.
Azonban kint más terelte el az ellenfelek figyelmét. Újabb beszédfoszlányok értek el a házig.
- Én is kérek egy csöppet.... – hallatszott a hangos, követelőző kijelentés, majd egy dugó halk pukkanása (bár ezt valószínűleg csak én hallottam érzékeny füleimmel, melyeket a hang irányába fordítottam.
- Annyi eszed van, mint egy cserép ördöghuroknak! – dörrent rá az iménti hang tulajdonosára a másik minisztériumi, Mickers. – Tudod, mi minden lehet abban, te agyament?! – hallatszott a szidalom, majd pedig üvegcsörömpölés – Mickers talán kiverte az üveget társa kezéből.
Nem volt időm azon töprengeni, mi lehet Artemisszel, mert előbb Zane-t kellett innen kijuttatnom. Felé pillantottam, majd megnyugtató tekintettel biccentettem felé. Ő visszabólintott, bár mozgása darabos volt, és kissé remegős is. Én tovább indultam, a kinti veszekedés hangjaira fókuszálva. Zane óvatosan követett. Már nem volt messze az ajtó,  egy nagyobb törmelékkupacot megkerülünk, és kinn is vagyunk.
- Ugyan már, csak egy diák, akinek nem volt elég ütős a tea. Ez biztos valami... Erősebb... – vágott vissza Johnson, bár a hangja mintha egyre fátyolosabbá vált volna. – És igazán… Semmi…
Puff. Egy földet érő, eszméletlen emberi test félreismerhetetlen dobbanása hallatszott.
- Hogy az a… Mit adtál neki? Mi volt az üvegben? – Bár nem láttam, de lelki szemeim előtt majdnem kristály tisztán megjelent, amint Mickers elkapja Artemis grabancát, és rángatva faggatja.
Ebben a pillanatban, még mielőtt kitalálhattam volna, mit teszek, még nagyobb bajunk is támadt. Zane a falnak támaszkodva próbált minél csendesebben járni, azonban a roskatag épületszerkezet nem bírta ezt a viszonylag enyhe terhelést sem, s a lécek kihajlottak a nyomás elől. Újabb vészjósló ropogás űzte el a minket védelmező csendet, s a plafonról jelentős mennyiségű fehér por, meg törmelék hullott a nyakunkba. Bár ha önmagam vagyok, igen fegyelmezett tudok lenni, a farkas halk, panaszos nyüszítést hallatott, amikor egy nagyobb fadarab szakadt a nyakába.
- Mi volt ez? A nyavajás, most megvagy! – hördült fel Mickers, és gyorsan túltéve magát a társa kidőlésén, dübörgő rohamléptekkel indult meg felénk.
Zanere néztem, akinek a tekintetéből egyértelműen kiolvashattam, ő is tudja, hogy elvesztünk. A farkas félrebillentett fejjel, sajnálkozva nézett rá, majd először felé bökött orrával, utána pedig a kintiek irányába, de nem a közeledő minisztériumi, hanem a többi hang felé. Zane értetlenül nézett vissza, de gondoskodtam róla, hogy hamarosan leessen neki a terv.
A farkas hörögve, acsarogva indult előre. Most már akkora zajt csaptam, amekkorát csak akartam. A legvégső tervem lépett életbe ezzel. Zane először értetlenül nézett rám, erre nekiugrottam, és beletéptem amúgy is szakadt nadrágja szárába. Ettől aztán rémülten kiáltott fel.
Mickers ekkor bukkant fel az ajtóban, kivont pálcával. Amit ő látott, az az volt, hogy egy hatalmas, hamuszürke bundájú farkas marcangol egy aurortanoncot, aki berezelve reszket a falnak lapulva. Egyszóval számunkra egész nyerő kép fogadta, egy apró részletet leszámítva.
- Félre kölyök! – csattant fel a minisztériumi. Vörös fény töltötte be a helyet, majd hatalmas dörrenés. Bár azonnal odébb szökelltem, a bundámon éreztem a forró szikrákat, amelyek vadul megperzselték a szőrszálak felső rétegét. De az átok végül célját vétve a falba csapódott a fejem mellett néhány hajszállal elszáguldva, szanaszét fröccsentve a fa és kődarabokat. Az egész ház beleremegett ebbe. A farkas dühösen ismét felnyüszített, de futásnak eredt, s egy kecses mozdulattal kiugrott az imént keletkezett lyukon át.
Láttam a földön fekvő roxfortos lányt, és láttam a felette magasodó férfit. Földöntúli hörgéssel vetettem magam feléjük, de a fickó gondolom nem volt akkora mágus, mint szeretett volna lenni, mert ahelyett, hogy a kezében tartott pálcával varázsolt volna, egyszerűen megpróbált elrohanni. Egyelőre hagytam, ahelyett óvatos távolságból Artemis felé pillantottam, hogy jól van-e és hogy figyel-e.
Zane felé intettem, majd Artemis felé, és utána a farkas mancsa a levegőben hadonászott, mintha el akarna hessenteni valamit. Remélem, ebből értette, hogy arra gondolok, tűnjenek el a közelből. Mickers közben előrontott a házból, és utánam vetette magát. Én még egyszer Artemisre néztem, és bár hörögve csattogtattam a fogam, a tekintetem igyekezett ezért elnézést kérni, és nyomatékosítani: „Menjetek, minden rendben lesz!”
Vörös fény vetült a közeli fák törzsére. A farkas minden izmát megfeszítve rugaszkodott el, s füleit lesunyva loholt a kilőtt átkok elől. A nyomában megperzselődött a fű. Persze sokkal fürgébb volt, mint az átkokat harsogva, szitkozódva rohanó Mickers. Úgy számoltam, hamarosan lehagyom őt, de ezt igyekeztem majd azután megtenni, hogy eléggé belekevertem a sűrűbe. Aztán, ha már nem talál vissza egykönnyen, kiszagolom a két fiatal nyomát. Ekkor azonban egy alattomos átok épp a lábamba talált, és bár nem csinált kifejezetten nagy kárt, én bucskázva buktam fel, majd néhány bukfencet követően egy fa törzsének ütköztem.



Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 05. 06. - 13:42:15

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Épphogy leérhetett egy korty Johnson torkán, amikor Mickers sajnos kapcsolt.
- Annyi eszed van, mint egy cserép ördöghuroknak! – sziszegte kevésbé élelmes társa felé a minisztériumi, akinek jóval több esze volt annál, mint amit feltételeztem róla.
 – Tudod, mi minden lehet abban, te agyament?! – verte ki egy határozott mozdulattal Jonhson kezéből az üveget a köpcös.
- Ugyan már, csak egy diák, akinek nem volt elég ütős a tea. Ez biztos valami... Erősebb... – védekezett volna a vérfarkas kiiktató vagy a hivatalos megnevezés szerint „befogó” egység másik képviselője. – És igazán… Semmi…- folytatta már egyre lassulva Johnson, majd még annyi ideje maradt, hogy csodálkozó, bamba tekintettel lekövesse az üveg zuhanásának ívét, aztán összeroskadt, mint egy zsák.
- Hogy az a… Mit adtál neki? Mi volt az üvegben? – förmedt rám gyilkos tekintettel Mickers, amivel szemben egy pillanat alatt lehullt arcomról a képzeletbeli álarc. Riadtságom csak olaj volt a tűzre... A minisztériumi ebből már pontosan tudta, hogy a cselt direkt eszeltem ki. - Ki vagy te?  - emelt fel a galléromnál fogva a köpcös olyan erővel, amit szintén nem néztem ki belőle. - Retkes Ribanc! - köpött az arcomba a szavak végén mintegy felkiáltójelként Mickers, amire már valóban kezdett halálfélelmem lenni... A kegyetlenül csillogó szempárból simán kinéztem, hogy itt helyben összever... vagy talán még rosszabbat művel velem. Az öreg a háttérben a kezét tördelve szemlélte a jelenetet, pontosan észlelve, hogy nem érdemes közbeokoskodnia. Annyira magasra nem tudott ugyan emelni Mickers, de még így sem érte a lábam a talajt, miközben kétségbeesetten kapálóztam.
- Én? Én nem... - magyarázkodtam holtsápadtra váltott arccal és közben egy valamirevaló átkon gondolkodtam, de az agyam úgy leblokkolt, hogy egyszerűen semmi nem jutott az eszembe. Ekkor váratlanul egy hangos robaj szakította meg a társalgásunkat... Az épület a hátam  mögött volt, de így is biztos voltam benne, hogy a romos ház egyik fala adhatta meg magát. Halk nyüszítés vegyült az omladozó téglahalmaz puffanásába. Mickers elengedte a grabancomat, mire én a földre zuhantam, és a következő kép, amit láttam, az volt, hogy a ballonkabátos alak őrült üvöltéssel rohanni kezdett a zajforrás felé. - Mi volt ez? A nyavajás, most megvagy!
Ezután kivehetetlen zörejek keveredtek a korábbiak közé, én pedig képtelen voltam dekódolni, hogy mi is történik. Csak reménykedni tudtam benne, hogy Anna és Zane megmenekültek Mickers elől, és nem őket üldözi a kis méregzsák ilyen vehemenciával. Közelebb akartam merészkedni, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, a lábam, mintha lecövekelt volna a talajba és gyökeret eresztett volna. Farkasmorgást hallottam, aztán anyag szakadásának zaját, mire az öreg falusi kikerekedett szemmel bámult, láthatóan őt is leblokkolták a hallottak. - Ennek a fele se’ tréfa Naccsád!
Mindössze annyira futott az erőmből, hogy félig felülve próbáljam kitalálni, mégis mit kéne tennem. Nyugi, nyugi, nyugi - mantráztam magamnak, majd kitapogattam a pálcám a talárom zsebéből, és erősen megragadtam.
- Félre kölyök! – hallottam Mickers morgását a távolból, aztán egy olyan hangos dörrenést, hogy a fülemre kellett szorítanom a kezem. Talán csak képzeltem, de mintha a romok mögött vörös fény sziluettjét is láttam volna, ám én egyelőre azzal voltam elfoglalva, hogy visszanyerjem a hallásomat. Úgy éreztem, mint akinek szétszakadt a dobhártyája.... éles sípolást hallottam, ami lassan tompulni kezdett, de cseppet sem szándékozott megszűnni. Ezután már nem hallottam a téglába csapódó következő átkot, csak a frissen felszálló porrétegből következtettem arra, hogy még javában tart a csetepaté. Remegve füleltem, várva, hogy visszanyerjem a hallásomat és a lélekjelenlétemet is. A látásom szerencsére még működött, így tanúja lehettem, amint Anna - ismét - farkas alakban kiugrik az épület egyik tátongó lyukán át. - Nincs annyi pénz az egész Gringoccba se, hogy én itt maraggyak!!! - visította az öreg mögöttem immár pálcával a kezében, majd olyan sebes rohanásnak indult, hogy hamarosan eltűnt a látómezőmből.
A farkas valami furcsa integetés félével próbált jelezni nekem, és Zane-nek, akit csak most vettem észre nem messze lemaradva tőle. Sajnos egyáltalán nem értettem, hogy mire próbál utalni, pedig még kék szemével is egyértelműen rám nézett, de ha értettem volna sem biztos, hogy képes vagyok erőt venni magamon és menekülni. A hortyogó Johnsontól pár lépésre támaszkodtam még mindig a földön, furcsa, lassított jelenetben érzékelve, ahogyan Mickers az animágus után rohan, Zane pedig megpróbál kitérni az útjából, oldalirányba menekülve. A farkast egy vörös átok üldözte, ami elől eleinte sikerült elugornia, de másodszorra már nem volt ilyen szerencséje. Egy kék villanás telibe találta jobb hátsó lábát, mire bukfencet vetve nekiesett egy fának.
Ez volt az a pillanat, hogy Zane-ből végre előtört az auror. Odarohant hozzám és talpra segített, majd rohanni kezdett, olyan erővel húzva engem is maga után, hogyha akartam sem tudtam volna tovább a sokkhatás miatt mozdulatlan maradni. Mickers Anna után rohant, Zane utána, én meg az aurornövendékkel próbáltam lépést tartani. - Stupor - kiáltotta Zane, ám Mickers résen volt és időben lehajolt, így az átok a feje helyett egy fába csapódott. Vaktában próbált ugyan hátraszórni pár átkot a minisztériumi küldött üldözőjére, de szerencséjére mindent elvétette. A szőke srác viszont megtáltosodova ruhant utána, már azzal sem foglalkozva, hogy én közben kicsit lemaradva loholtam utánuk. - Petrificus Totalus - célzott a pálcájával ismét Zane, immáron telibetalálva Mickers tarkóját. A férfi egy szempillantás alatt kővé merevedve landolt a földön, mire nekem kimerülve, magától álltak meg a lábaim futás közben. A térdeimre támaszkodva lihegtem, úgy éreztem, egy lépést sem tudnék többet megtenni. Mindössze egy kiáltásra futotta az erőmből, remélve, hogy eljut a címzetthez, akit közben valamiért szem elől tévesztettem. - Anna...Jól vagy? - kérdeztem még mindig tompa visszhanggal a fülemben.


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 05. 12. - 15:06:12
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április




Bár sokszor találkozom szembe a fájdalommal munkám során, hazudnék, ha azt mondanám, én magam megszoktam már a saját testemet érintő sérüléseket. Elködösült előttem a világ, az érzékelésem némileg beszűkült a közvetlen környezetemre, mely hideg földből, hajlongó fűszálakból, a közeli fa gyökereinek göröngyeiből és vörös, villogó fényből állt. Szemem előtt lábak kavarogtak, fülemet bántotta a dobogás, a kiáltozás és a becsapódó átkok robaja. Bár a térdeknél feljebb nem láttam, kótyagosan, lenyelvén a nyüszítésemet próbáltam összerakni a képet.
Egy auror, ez biztos. Ott volt az egyenruhás Artemis is, és talán a fiú, akit megmenteni próbáltunk. Fordult a kocka, nem igaz? Egyelőre úgy tűnt, de mindjobban kezdtem magamhoz térni, annál inkább belém ütött a balsejtelem, hogy ebből még hatalmas bajunk lesz.
A minisztériumi pasas vigyázzba merevedett teste mellettem dobbant, amint elvágódott. Én felkecmeregtem a földről, s immár nem négylábúként, hanem a szokásos emberi alakomban néztem vissza rá, amint bámulja az alkonyi fényeket.
- Túl sokat látott ma. Mind túl sokat láttunk – jegyeztem meg, és fintorogva dörzsöltem át a bokámat. Szerencsére az állati alakot is csak kissé érintette az átok, emberként ez még inkább enyhült, de azért éreztem annak a helyét is, meg a fával való szenvedélyes találkozás emléknyomait is a hátamon. Artemis kiáltására elmosolyodtam.
- Igen, a helyzethez képest – válaszoltam. Azért egy pillanatig még úgy maradtam, félig ülve a fűben.
- Ti jól vagytok? – kérdeztem vissza. Zane elég sápadtan tűnt. – Szép volt, egyébként – mondtam, majd hozzá tettem:
- De ezek… – böktem a minisztériumiak felé. - … Így nem maradhatnak. Mint mondtam, többet tudnak, mint ami nekünk jó. Abban reménykedtem, hogy engem gondolnak a farkasnak, neki így lesz alibije – böktem Zane felé. – De mivel Mickers látta, hogy megvédetek… Szóval jobb, ha mégsem látta – sóhajtottam fintorogva, és talpra keveredtem, majd előhúzott pálcámat a szóban forgó felé szegeztem.
- Exmemoriam. – Túl sokszor használom mostanában ezt a varázslatot, attól tartok. Néztem, ahogy a kővé dermesztett minisztériumi szemének dühös csillogása elmélyül, majd egész nyugodalmassá szelídül. Egy újabb varázslatom feloldotta a sóbálvány-átkot, és egyszerűen kiütötte a fickót. Nem hinném, hogy bármelyik beavatkozás sok kárt tett amúgy is meglehetősen üres fejében, de azért nem kedveltem az ilyen intézkedéseket, még ha szükségesek is voltak.
- A roxmortsi öreg látta, ahogy farkasként utána eredek, úgyhogy azt nem adhatjuk be neki, hogy ő is ivott az itókádból – csóváltam a fejem Arti felé pillantva. Ha még nem keveredett fel a földről, akkor odabicegtem hozzá és felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Zane még a térdeire támaszkodva lihegett, gondolom ez az iménti vad hajrá megkoronázta amúgy sem sétagaloppszerű napját.
- Azt hiszem az a legjobb, ha mellé rakunk egy követ, mintha annak esett volna neki – javasoltam, és intettem a pálcámmal, minek következtében egy nagyobb szikla odagördült az auror fejéhez. – Így jó lesz, ugye? – pillantottam a fiatalok felé. Különösen Artemist figyeltem sokáig, elismerő mosollyal.
- Sikerült, nem igaz? – böktem ki végül nagy, megkönnyebbült sóhaj kíséretében.
- Ideje is, mindjárt lemegy a nap, és azt hiszem, a legtöbb, amit ma fogyasztottunk, az némi tea volt. Mennünk kell. De Artemis, nélküled nem sikerült volna – lapogattam meg a lány karját bátorítóan. – Nem tudom, mivel szeretnél foglalkozni később, de ilyenkor sajnálom, hogy nincs a Minisztériumnak alaposabb és emberközpontúbb szociális segítőhálózata. Vagy talán pont, hogy jobb volna, ha ezt nem a Minisztérium közvetlenül intézné – pillantottam Johnson és Mickers felé. Ratuk felejtettem a tekintetem, tovább is, mint indokolt lett volna. Észre sem vettem, hogy fojtatom a beszédet, bár csak halkan dünnyögtem, félig magamnak.
- Igen, egy független, anonim szervezetre volna szükség. Ami nemcsak a befogáshoz ért, hanem lelki tanácsot és gyógyellátást, bájitalokat is biztosít… Egy részét akár bagolypostán keresztül, teljesen név nélkül, hogy ne kelljen a társadalmi meghurcoltatástól tartaniuk…
Elgondolkodva tekintettem a másik kettőre. Zane, a leendő auror, Artemis, a kedves és figyelmes, megértő személyiség és én, az emberi és mágikus lények gyógyításához értő szakember… Kíváncsian vártam, mi a véleményük a formálódó ötletről. Tudtam, hogy most már sietősen tovább kell állnom a fiúval, és a Holdkeltét valami biztonságos, védett helyen eltölteni. Már magam is a főzet bevételén gondolkodtam.


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Artemis Greenberry - 2019. 05. 13. - 15:17:10
A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.


Ahogy ott lihegtem, szemtanúja lehettem végre Anna átváltozásának, amire azóta kiváncsi voltam, hogy leesett, valójában ő bújt a fekete farkas bőrébe.
- Túl sokat látott ma. Mind túl sokat láttunk – mondta bölcsen a kutató, aki láthatóan megsebesült, még ha nem is olyan súlyosan, mint azt az átok becsapódásakor gondoltam.
- Igen, a helyzethez képest – válaszolta őszintén, amire megkönnyebbülten elmosolyodtam.
- Ti jól vagytok? – érdeklődött ő is, amire én egyelőre csak bólintottam, mert még mindig nehezemre esett a beszéd. A térdemre támaszkodva fújtattam, mintha kilométereket futottam volna. Szúrt az oldalam, égett a torkom és szinte forgott velem a világ, ami nagy eséllyel amiatt is volt, hogy ma még csak egy teát ittam. Na meg a stressz is most jött ki csak igazán rajtam. Zane viszont úgy tűnt, teljesen elemébe jött Mickerson üldözésétől és ujjongva kiáltott fel.
- Naná! Győzelem!
Anna méltán dicsérte meg a teljesítményét, amit további bólogatással toldottam meg én is a háttérből. Úgy látszik, nagyon nem voltam formában. Hiába, a kviddics sosem volt az erősségem, így nem igen sportoltam semmit soha.
- Szép volt, egyébként. De ezek…- célzott a vérfarkas befogó bizottságra egyértelműen. - Így nem maradhatnak. Mint mondtam, többet tudnak, mint ami nekünk jó. Abban reménykedtem, hogy engem gondolnak a farkasnak, neki így lesz alibije. De mivel Mickers látta, hogy megvédetek… Szóval jobb, ha mégsem látta - vonta le a logikus következtetést Anna, melynek végén értelemszerűen kimondta a delikvensre a felejtés átkot, amire én is annyit gondoltam már. Nevezetesen azért, mert sokszor felmerült bennem, hogy talán nekem sem ártana ezzel kezelnem a Fenrirrel kapcsolatos emlékeimet, de valamiért mégsem tudtam megválni tőlük. Valahogy ez csak a könnyebbik útnak tűnt, nem pedig a hosszútávon kifizetődőnek. És hát mivel medimágusi pszichológiával akartam foglalkozni, nem ártott, ha meg tudom oldani a saját traumáimat, amikből a későbbiekben terapeutaként okulhatok, nem pedig elfutok előlük...Anna jófej volt, hogy segített felegyenesedni, küldtem is neki rögvest egy hálás mosolyt.
- Azt hiszem az a legjobb, ha mellé rakunk egy követ, mintha annak esett volna neki –oldotta meg a problematikus kérdést egy pálcaintéssel a tapasztalt kutató. – Így jó lesz, ugye?
- Csodás - nyögtem ki végre most, hogy kezdett alábbhagyni a zihálás és az adrenalinsokk, na meg az állóképességemet is visszanyertem valamelyest. A térdeim azért még így is remegtek, de már nem olyan vészesen.
- Sikerült, nem igaz? – kérdezte Anna mosolyogva, mire belőlem is kiszaladt még egy megkönnyebbült sóhaj. A kutató most, hogy elintéztük a problémás egyéneket, és Zanet is többé, mint kevésbé biztonságban tudhattuk, búcsúzkodni kezdett. Egy részem egészen elszomorodott, hogy közös kalandunk itt most véget ér. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a másik részem nem örült annak, hogy ezután visszabattyoghatok a Roxfortba, és a Nyugodt álom esszenciájának átadása után végre beheveredhetek az ágyba. Biztosra vettem, hogy miután benyomok valami dugikaját, másnap reggelig fel sem kelek. Áldottam az eget, hogy nem vettem fel a mugliismeret fakultációt, mert akkor most még órára kellett volna mennem... Jól esett, hogy Anna megveregette a vállamat, amire én egy kissé vérszegény pacsival reagáltam, de hát hiába, ennél többre nem telt az erőmből.
- Nem tudom, mivel szeretnél foglalkozni később, de ilyenkor sajnálom, hogy nincs a Minisztériumnak alaposabb és emberközpontúbb szociális segítőhálózata. Vagy talán pont, hogy jobb volna, ha ezt nem a Minisztérium közvetlenül intézné - nézett merengően a minisztériumi csürhére Anna, majd szinte csak az orra elé mormolva fejtegette tovább oly értékes mondanivalóját.
- Fú, ez zseniális ötlet Anna! Én nagyon is benne lennék. Ami azt illeti, én medimágusi pszichológia szakra készülök és nekem is megfordult már a fejemben, hogy a jövőben vérfarkasoknak is segítenék - mosolyogtam őszintén Annára és Zanere, aki láthatóan teljesen meghatódott a felvetéstől.
- Tényleg.... Megtennétek? Hát akkor rajtam aztán nem fog múlni. Hívjatok nyugodtan bármilyen balhéba, ha elkél egy auror - kacsintott ránk, aztán közelebb  lépett hozzánk, és egyesével erősen megölelt minket, amitől egy kicsit leblokkoltam ugyan, de azért visszalapogattam a hátát. Aztán a lelkesedése végül rám is átragadt, és szinte megfeledkezve magamról, odaléptem Annához és megöleltem.
- Boldog vagyok, hogy megismertelek. Akkor majd bagoly útján tartjuk a kapcsolatot, ugye, és beszélünk a szervezetről? - kérdeztem tőle még, majd sarkon fordultam és megindultam a kastély felé, hogy kézbesítsem végre a Madame Pomfreynek címzett bájitalt és kipihenjem a mai kalandunkat.

Köszönöm a játékot!


Cím: Re: A sűrű rengeteg
Írta: Anna Volkova - 2019. 05. 15. - 18:43:03
outfit  (https://i.pinimg.com/564x/5e/3f/e6/5e3fe62e2f04c2581a5daddc82ffebb5.jpg)
Farkasnak farkasa
(https://i.pinimg.com/originals/a9/ff/1d/a9ff1d753f12de018871f8810fbc2255.gif)

2000. április




Tetszett Zane lelkesedése. Tetszett Artemis elszánt mosolya.
- Remek hivatás. Ha kell ajánló levél a jelentkezéshez, rám számíthatsz - válaszoltam. - És összehozunk neked gyakorlati helyet is. Pontosabban nektek - pillantottam Zane felé, aki továbbra is feldobottnak látszott.
- Próbáljuk úgy csinálni, hogy a lehető legkevesebb kockázattal járjon. Igen, bagolypostával oldjuk meg az egyszerűbb eseteket. És persze névtelenül a mi oldalunkról is, nem csak a jelentkezők oldaláról. Zane, a barátnődet ellátják, de te jobb, ha velem jössz. Artemis, részemről a szerencse. Igazán rád fér egy kis pihenés, és valami meleg étel. Pihend ki ezt a sok mindent. És még egyszer köszönöm pótolhatatlan segítségedet - tettem hozzá, majd intettem neki, mikor távozott.
Tudtam, hogy a mi naunknak még közel sincs vége, de most, hogy társaságban hajtottam fel a főzetet, valahogy nem is tűnt az egész olyan borzalmasnak. Persze, jobb lett volna nyugovóra térni, mint mindenki más, de valami elindult, valami új, érdekes, amivel azelőtt igazából magam sem foglalkoztam. Eddig a saját bajom dolgát próbáltam megoldani - holott a tudomány jelen állása szerint ez lehetetlen küldetés  - most azonban mások felé fordultam. És ez, engem is meglepett, de remek érzés volt.
- Fájni fog? - térített magamhoz Zane hangja, s tekintetem visszatért a távozó lány nyomáról őfelé. - Mármint... Az elsőre nem emlékszem, de gondolom a bájital miatt most...
- Semmiség - vágtam közbe szelíden, de határozottan. Közben futólag átdörgöltem a lábamat egy gyógykenőccsel. Reméltem, hogy ez a négylábú alakomnak is jót fog tenni. Volt még tervem ma estére, ha már így alakult, hogy itt töltöm a rengetegben. - Ha túlestünk rajta, belevetjük magunkat a sűrű legsűrűbbjébe. Nem fogunk tudni beszélgetni, de helyette kóborolhatunk egy nagyot a környéken. Van itt valahol erre egy hipogriff ménes, teljesen vadon élő csapatot még sosem láttam, de most majd kiszagoljuk őket. A Varázslény Felügyeletisektől tudom, hogy feltűnően sok tőlük származó tollat találtak mostanság, ennek közben utána járhatunk - javasoltam, majd megveregettem Zane vállát.
- Minden rendben lesz - tettem hozzá. Ezután szótlanul, de már kicsit több várakozással és kevesebb félelemmel vártuk, hogy az ezüstfényű égitest felkússzon a láthatár fölé. A fejemben az járt, vajon lesz-e máskor is ilyen társas holdtöltém, s vajon hány újdonsült farkas fog hamarosan az oldalunkon állni? Magam sem tudtam, abban reménykedem-e, hogy egy sem, vagy több.


Köszönöm szépen a játékot, a játéktér szabad! :)