Oldal nyomtatása - titkok fogadalma

zene: K - Follow you fire (https://www.youtube.com/watch?v=i9wBXC3aZ_I)
(https://i.imgur.com/jk0Vrwl.gif) (https://i.pinimg.com/564x/69/d2/1e/69d21ee740a571dd802c1397518fab71.jpg)
E L L I O T

'...s susogni kezd mi eddig néma volt..'

~~ ❈ ~~

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire várni fogom azt, mikor végre kiléphetek a Roxfort kapuján. Nem a nyári szünet hozott ennyire lázba (persze részben azért az is), hanem sokkalta inkább a tény hogy újra láthatom Ericet. És valójában ha a szívemre teszem azt kívánom bár egy évvel idősebb lennék. Az oka ennek baromira egyszerű. Jövő ilyenkorra már végzek, túl leszek a RAVASZ-on és mindemellett teljes értékű felnőtt boszorkány leszek koromból fakadóan. Valójában ez akkora de akkora könnyebbség lenne, aminek konkrét tudatába csak most kerültem. Akkor nem lennék rászorulva sem a mugli tömegközlekedésre sem a kandallón való utazásra. Nem kellene a bátyámnak kísérgetnie, mint valami ostoba óvodást!
Ez azonban még odébb van és addig is nincs semmi de semmi más mint várakozni. Vagy segítséget kérni. És mivel nem akarom, hogy a bátyám neszét vegye az Elliottal való randimnak így marad a Lestrange-től való szívességkérés. Nem öröm ez, számomra egyáltalán nem. Nemcsak amiatt, mert nem szeretek másokra szorul és a fránya büszkeségem csorbul, de tudom hogyan viszonyul Eric Elliothoz. Mióta tudja mi volt közöttünk és mi volt mindennek a jelentősége nem igazán akar a férfiról hallani, hiába tudja hogy már változtak a felállások. Igazából enyhén remegő gyomorral figyelem a férfi markáns vonásait. Szeretem a komor arcát, amiben benne játszik némi vad tűz, valami nyersesség. Nem kimondottan szépfiú de jó vágású és tudja mik az erősségei. Igazi önérzetes férfi, de azokban a türkizkék szemekben több is rejlik, mint amit felszínesen megmutat a társadalomnak. Olyan sokrétű ember, hogy magam sem tudom mit kedvelek benne a legjobban. Most is, ahogy dörmög valamit az orra alatt érezhetően a nemtetszése jele, mégis itt sétál az oldalamon ki a birtokhatárhoz, hogy onnan hoppanálhassunk. Ha velem van akár a házból is megejthetnénk, de annyira szép a nyári délután és annyira szereti ő is Skye-t hogy nem rohanunk sehova. O’Marához van még egy órám eljutni de Eric kiengesztelése ettől jóval több időt fog majd igénybe venni. Ha nem ismerném azt hinném féltékeny... és valójában az is tényleg. De ez csak az a tipikus gyerekes dolog, mint mikor kelletlenül odaadod a kedvenc játékodat valakinek kölcsönbe ellenben úgyis tudod, visszakapod.
- Sajnálom Strange, muszáj beszélnem vele. - hadarom el tucadszorra. Nem a legjobb mentegetőzős taktika ez, de sokadszzora fogok bele, hátha immár célt is ér.
- Hagyjuk ezt B. Már mondtad.
A sóhaja lemondó és a szívem beleremeg. Nem akarom hogy dühös legyen vagy makacs, de egyszerűen nem lehetek a kizárólagos tulajdona. Igenis le kell nyelnie a békát hogy szabad ember vagyok még akkor is ha mellette állok.
- Ne feledd, Mathias nem tudhat erről. Elliot biztos nem kotyogja el neki, de örülnék ha te sem említenéd...
Ezüst íriszeim fókuszába veszem őt, és figyelem ahogy kelletlenül elpillant a víz felé. A szél belekap szőkésbarna göndör hajába és nem tudok ellenállni, hogy oda ne hajoljak felé. Az illata vegyülve a sós vízpermet súlyosságával bekúszik a bőröm alá is és hirtelen megnyugszom. A teste melege jólesően fog közre és egy apró leheletfinom csókot küldök a dacos ajkaira, hogy aztán a mellkasába fúrjam a fejem. Imádom mikor csak B-nek hív, imádom, ahogy megtesz értem bármit és mindent még ha kicsit makacskodva is. Érzem, ahogy meggyőzöm ezzel vagy ő vesz erőt talán saját magán.
- Készen állsz?
Bólintok de a fejem a pólója vászonanyagában van, és valószínűleg inkább érzi semmint látja mit is reagálok. Ez azonban nem gátol minket semmiben, mert a következő pillanatban már csavarodva pörög előttem a világ. Szorosan kapaszkodom Ericbe, mint egy kisbaba az anyjába. Nem akarok félúton kizúgni és esetleg a Man-Szigeten kikötni. Voltaképp utálok hoppanálni. Ugyan már nem kínoz a hányinger mint első alkalmakkor, de még mindig nem érzem magaménak ezt a fajta roppant praktikus helyváltoztatási módszert.
- B! Kicsim! Megjöttünk...
Eric kezét érzem az arcomon, ahogy szelíden eltol magától. Mintha csak kábulatból ébrednék meredek rá. Befókuszálom az arcát, és mikor a pillantásunk összekapcsolódik megjelenik az a sármos félmosoly, amitől másodpercek alatt elolvadok.
- Azt hiszem megkeresem a kocsmát. Eltalálsz a patikába egyedül?
Bólintok a kérdésére miközben elszakítom róla a tekintetem és körbehordozom. A táj megváltozott. Már nem Skye sziklás tengerpartja terül el, nem az óceán vad hullámai nyaldossák a sziklákat hanem egy barátságos kisvárosba kerültünk. A házak ablakai ásítozva néznek szembe egymással és a járdát macskakövekkel rakták ki. Kissé hunyorogva ki is szúrom rögtön a cégért. A patika. Hát itt dolgozik Elliot!
- Akkor a sör mellett megtalálsz.
Apró puszit nyom a fejem búbjára, tekintve hogy épp csak a válláig érek fel. Integetek neki, és félszegen átfogom magam. Máris ott van a hiánya, és a hozzá párosuló rossz érzés. Tudom, hogy neheztel és tudom hogy csakis azért hozott el, mert nem tud nekem nemet mondani. De tudom, hogy megérti. Ellenben mégis csak kihasználom őt... legalábbis ez marcangolja a lelkemet. Elnézem Eric alakját pár pillanatig, ahogy irányát a kocsma felé tereli, majd végül szusszantva nekiindulok. Nem óhajtok nagyon késni, sosem volt szokásom és nem most vezetem be. Így hát sietve nyitok be a Banyanyavalyába, remélve hogy nem lesz bent páciens aki előtt feltartanám a bolttulajdonost.

T I T K O K F O G A D A L M A
(http://i.pinimg.com/564x/8b/b8/69/8bb869dd319c5f63057803ff457d645b.jpg)

BLAIRE
1999. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg)

Kint szeretek kávézni, a hátsó udvaron, ami nem a falu felé néz, hanem a hatalmas mezők felé, amik az egész völgyet borítják. Olykor csak ácsorogtam ott, észre sem véve, hogy a forró fekete lassan jéghideggé hűlt a kezemben. Volt valami különös szabadság érzés, ahogy az ember messzire pillantva is csak azt a hatalmas zöldet látja… az én lábaimat pedig hívta a messzeség, hogy tegyenek újabb és újabb lépéseket. Csakhogy már nem tehettem meg. Ha néha be is néztem a patikába, után haza kellett mennem. Haza kellett mennem, mert máskülönben Ada… és persze Nat is kiborultak volna, hogy elhagyom őket.
Talán ezért is volt szerencsés a döntés, hogy ezúttal nem hátul, hanem az üzletben kávéztam. Tekintetemmel nem a tájat, hanem a bájitalos üvegcsék sokaságát kutattam. Régen jártam erre. Utoljára valamikor tavasszal, amikor még szükségét éreztem a munkának. Azóta csak otthon főzöm a férfiasítokat és ha egy jó adag elkészült, elhoztam a patikába, hogy Dean és Daniel eladhassák. Az öcsém nem egyszer a fejemhez is vágta, hogy nem érdemlek ekkora részesedést, amiért magukra hagytam őket… de valójában mindhárman tudtuk, hogy ez így lesz a legjobb mindenkinek. Nem űzöm el a vevőket és nyugodtan dolgozhatnak, nekem pedig van időm egy nyugodt környezetben dolgozhatok az új bájitalokon.
Ezúttal is csak azért engedtem magam elrángatni a patikába, mert meg kellett csinálni az éves leltárart. Dean elutazott, az öcsém pedig indokolatlanul ugyan, de távol maradt a mai napra. Egy jó adag munkát sóztak a nyakamba és nagyon nem volt kedvem neki állni. Egyenesen toporzékolni tudtam volna, ahogy végig néztem a porosodó üvegeken. Nem akartam listákat készíteni, jegyzeteket arról, mi fogyott meg. Sosem voltam ilyen precíz és a koncentrációm sem volt olyan jó, hogy egy pár percnél tovább tudja egyetlen dologra figyelni, kivéve, ha azon az életem múlott volna. Hát ezen nem múlott… rohadtul nem.
Szinte fájdalmasan vettem magamhoz a listát, amit Dean előkészítettet. Éppen csak elolvastam az első tételt: Férfiasító – Az eredeti O’Mara-féle recept alapján. Már inkább Forest-féle… – nevettem kicsit fel magamban. A kávémat letettem a pultra. Úgy lapoztam a következő oldalra, majd az az követőre. Dean legalább kétszáz tételt sorolt fel és egy külön kupacban voltak az alapanyagok. Sóhajtva dobtam el a listát és szenvedések közepette támaszkodtam meg a pulton. Rákönyököltem. Államat a tenyerembe támasztottam és lecsuktam a szemem.
– O’Mara, basszus, ebbe nem lehet belehalni… csak egy kis leltár… – Bíztattam magam félhangosan.
Nem nyitottam ki a szememet. Képes lettem volna elaludni, hiába tört be a nyitott ablakon a hűvös levegő, mintha az az egy korty kávé sem lett volna bennem, amit az imént legyűrtam. Éreztem, ahogy valami álomféle végig cirógat rajtam ott ácsorogva, támaszkodva, szemlehunyva… aztán mintha megragadta volna a karom húzott magával. Nat illatát éreztem, az ölelését és azt, hogy mennyire hiányzott. Csak az térített kicsit magamhoz, hogy a kis csengő megszólalt az ajtó felett. Nem erőltettem meg magam. Nem nyitottam ki a szemem, hagytam, hogy a kellemes érzés még ott dolgozzon bennem egy darabig.
– Zárva vagyunk, húzzon el… – Morogtam az orrom alatt és közben a szabad kezemmel megdörzsöltem a szemeimet. Nem igazán akartam az érkezőre nézni, de nem távozott elég gyorsan ahhoz, hogy ez elkerülhető legyen. Gyűlöltem az idióta, vén varázslókat, akik virágnyelven próbálják meg leírni a férfiproblémáikat. Attól tartottam megint egy ilyen érkezik, én pedig majd üvöltve tessékelem ki az üzletből, hogy akkor jöjjön vissza, ha tud beszélni.
– Blaire… – lepődtem meg. Már el is felejtettem, hogy idehívtam, de amint tekintetem megtalálta a mindig ezüstösen csillogó szempárt, észbe kaptam. – Neked nem kell elhúznod…

Ujjaim ráfonódnak a kilincsre. A réz hideg sárga anyaga a tenyeremet pillanatok alatt lehűti de voltaképp nem bánom. A nyári melegben egészen hűsítő ez. Meglepő hogy Anglia minden egyes szegletén meleg van és jó az idő. Olya jó hogy talán azt már mutogatni kellene. Elpillantok még egy utolsó percig a kocsma irányába, de Eric már nem látszik. Valószínű bent támasztja mostanra a pultot és kikér magának egyet az emlegetett sörből vagy ki tudja... ismerve őt lehet töményebbet is. Sóhajtok egyet kissé beletörődően. Nem szeretem mikor ennyire... makacs...morcos vagy épp makrancos. Nem egyszerű eset és én sem vagyok az. Két nem túl könnyű jellem szép kis egymásra akadása szó mi szó. Ennek ellenére mégis tesz értem és ezért hálás vagyok. Gondolom féltékeny Elliotra, noha valójában maga is tudja, nincs mire. Mégis képes lenyelni a haragját vagy a gyerekes bosszúját és teret adni nekem. Talán meg is bízik bennem és ez... ez tetszik. Valahol igyekszem ezt viszonozni azzal, hogy igyekszem nem azon görcsölni vajon hány pultoslányka feküdne neki örömest hanyatt az asztalon vagy mikor ő 'dolgozik' vajon ténylegesen azt teszi-e...
Igyekszem elodázni a sötét gondolatokat és a hozzá párosuló rossz érzésemet de nagyon nehezen megy. Az sem segít, hogy mikor belépek a boltba megcsap a jól ismert patikaszag. Nem undorító vagy émelyítő de olyan szokványos, amit a füvek és főzetek adnak. Nem mondhatnám hogy rossz emlékeket idéz bennem, de épp pozitívat sem...
A berendezést még időm sincs szemügyre venni mikor jön az elutasító mondat. Feltételezem az erre betévedő kósza betegek elűzésére álmodta meg a tulajdonosa nem pedig pont nekem címezte, de azért mégis szívem üt. Hát hogy lehet így fogadni egy embert? Pláne ha beteg?
Az amúgy is pocsék hangulatom még pocsékabbá válik s tudom, hogy hiába a kis csengettyű, ami az érkezésem jelezte, a felelősség mégis csak az enyém. Mert képes voltam bejönni. Merészeltem megtenni ezt a lépést.
Elhúzom a szám miközben ezüstkék íriszem körbehordozom s helyiségen hogy végül az megállapodjon a férfin. A férfin aki nem sokat változott azóta, hogy utoljra láttam. A férfin, aki totálisan elutasító velem szemben. A férfin, aki mikor felpillant és rájön kihez is szót egy csapásra megváltozik.
Érdekes figyelni Elliot arcát. Azt, ahogy befókuszál, ahogy felismer, ahogy meglepődik, ahogy azonosul a saját maga bunkóságával és ahogy rögtön visszakozásba kezd. Nem hibáztatom, gondolom rengetegen zaklatják manapság és valóban kint van a zárva tábla... de ha valakinek az élete múlna egy gyíkomlófű-kivonaton?
- Örülök hogy engem nem pakolsz ki ha már ennyit utaztam hozzád... - kissé bosszúsan válaszolok neki és hangszínem utal arra hogy mennyire nem szimpatizálok a viselkedésével, de azért a végére megbújik ajkaim szegletében egy mosoly. Magam sem tudom mi csalta oda. Végtére is komoly dolgok miatt jöttem Elliothoz és nem ide illő örülni neki...
- Szép patika...
Jegyzem meg körbehordozva a pillantásom miközben felé sétálok és megállok a pult túl oldalán pont vele szemben.
- Gratulálok.
Most egy valódi bár félszeg mosolyt is megejtek. Valóban tetszik amit látok. A bútorok elrendezése nemcsak egyedi de praktikus is. A légkör sem kimondottan rossz és a szisztéma ami alapján szétválogatva megtalálhatóak az anyagok is kiváló szervezésről tanúskodik. Egyedül csak a férfi nem illik bele a képbe. Túl suta ide, túlontúl... más. Nem rossz értelemben. És ahogy figyelem őt, jópár hónap eltelte után újra eszembe jutnak a viselt dolgok. Nemcsak az övé, hanem az enyém is. És Mathiasé. Hogy kezdjek bele? Hogy essek neki? Hogy kérjem meg? Hogy értessem meg vele?
Muszáj tudom, de még húzom a másodperceket. Félek, hogy még z sem elég biztonságos hely... és mintha testem a gondolataim közvetítené reflexszerűen körbepislogok keresve valamit, ami gyanús. Ami arra utal hogy valaki a titkaimat akarná kitudakolni, valamit ami olyan amivel elhallgathatnának. És ugyan sejtem hogy paranoiám lassan kiteljesedik de hát ha a családom a tét, akkor megéri a kockázatot... Mert a vérem kötelez és mert a bátyám az egyetlen családtagom mostmár.

T I T K O K F O G A D A L M A
(http://i.pinimg.com/564x/8b/b8/69/8bb869dd319c5f63057803ff457d645b.jpg)

BLAIRE
1999. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg)

Most komolyan olyan arcot vág? Kicsit szűkebbre húztam a szemeimet, hogy alaposan meg tudjam vizsgálni a lányt. Igen, igen, tudom, hogy azt az átkozott szemüveget magamnál kéne hordanom, akkor nem festenék úgy, mint egy hülye bagoly vadászat előtt. Ismertem persze Blaire-t, azt sem értékelte túlzottan, mikor megbámultam az étkező asztalnál januárban, sőt azt sem amikor akarta ellenére megcsókoltam. De hát azóta sem próbálta meg tagadni, hogy tetszett neki és a pofon is csak egy fajta előjáték volt, ami az arcomon csattant. Így ennek a tekintetnek és annak a hangszínnek sem adtam különösebb jelentőséget, amivel megtalált. Ugyanis ezúttal is megbújt az ajkai szegletében az az édes, halvány kis mosoly, ami annyiszor csábított el.
Az az arckifejezés térített magamhoz a kábulatból, amit azóta éreztem, hogy reggel kidobott az ágy… illetve Nat, kényszerítve, hogy jöjjek dolgozni. Csakhogy a pult támasztása és a lehunyt szem majdnem alkalmas volt arra, hogy két lábon állva aludjak el, mint a lovak – és nem, a hasonlat sem zavar különösebben. Már csak a horkolás és a kusza álmok hiányoztak, amik mostanában annyiszor kínoztak. Nem úszott be a lelki szemeim elé apám csuklyás képe vagy a sajátom, amikor az ő köpenyét viselem… csak Nat, a kedves illat, az erős ölelés. Önkéntelenül is a gyűrűmre pillantottam, a mi titkunkra, arra amiről csak mi tudtunk és ami adott egy kis erőt az ilyen napokra is. A nehézségek ellenére, amik annyi sebet ejtettek rajtam, a kapcsolatunkon – Nat persze észre sem vette –, ez volt az utolsó ments váram. Az az elcseszett, jellegtelen aranykarika.
– Szép patika...
Közben felém sétált. Volt benne megint valami légies, mégis olyan más volt az egész lénye… nem az a Blaire volt már, akit annyira megkedveltem, hogy még lemondtam arról is, hogy kapcsolatba kezdjek vele. Mi lettem volna én az ő életében? Egy kibaszott tolvaj, aki tönkreteszi az aranyvérű családot? Elég volt egyet tönkre tennem, azt is apám miatt, az ő felelőtlensége miatt. Nem akartam még egy halom cipő talpán én lenni a rágó, amit le akarnak vakarni. Így sem tudom, meddig maradok életben úgy, hogy havonta talál rám egy bérgyilkos… pedig Natnak megígértem, hogy örökké mellette maradok.
– Gratulálok.
Ahogy megállt a pult előtt, végig futtattam a tekintetem a ruháján, az arcán, a hosszú barna haján. Szokás szerint gyönyörű volt, annak ellenére, hogy a szemeibe nézve láttam a változást. Szinte sajnáltam, hogy elkezdett felnőni, mert az az ártatlanság volt tökéletes, amivel megismertem. Bele sem mertem gondolni, hogy ezt a lavinát én indítottam el. Hiszen azután lett ilyen, hogy tönkretettem… Nem ő az első ember, akivel megteszem. Már megszoktam, hogy nyomot hagyok, általában nem éppen kellemeset. Neveket sorolhatnék fel, akik életem részei lettek, én pedig egyetlen mozdulattal löktem el őket magamtól. Voltak kitartóbbak, akik ezek után is kerestek. Esmé volt a legfontosabb mind közül.
– Kösz. – Válaszoltam és megrántottam a vállamat. – Nem az én érdemem, én csak férfiasítót főzök, hogy szexeljen a mágus társadalom. Tudod, kell csinálni a kis varázslókat és boszorkányokat meg ilyesmik.
Magyaráztam és kisétáltam a pult mögül. A kandalló előtt álló asztalra és a két székre mutattam. Közelebb is léptem azonnal, hogy kihúzzam neki az egyik ülőalkalmatosságot és mikor mindketten helyet foglaltunk, végre a társalgás is folytatódott.
– Szóval Mathias... – Böktem ki, szinte azonnal a lényegre térve. A pálcámat előhúzva egy kancsó teát lebegtettem be a hátsó helyiségből és két csorba bögrét. Nem voltunk felkészülve a vendégekre. Dean is inkább a laposüvegét húzta meg nehezebb időkben. Daniel pedig kávét szürcsölgetett. Ezt a jó adag levendulateát is magamnak főztem le, hogy az idegeimet nyugtassa. Ha valahol szükség volt rá, hát akkor az a patika.

– Kösz. Nem az én érdemem, én csak férfiasítót főzök, hogy szexeljen a mágus társadalom. Tudod, kell csinálni a kis varázslókat és boszorkányokat meg ilyesmik.
Elnézem, ahogy vállat von, ahogy közömbös hangon közli a tényeket. Nem rettent meg a nyersessége vagy a szóhasználata, nem úgy mint korábban. Korábban erre a szóra összerezzentem volna, mintha csak az ördögöt vagy magát Tudodkit emlegette volna fel, ám már nincs különösebb hatással rám. Az inkább, hogy szavai mögött mennyi cinikusság s mellé mennyi szomorúság társul. Olyasféle, mintha nem lenne tőle boldog, mintha nem elégítené ki ez a munka és mintha... de talán csak mintha... kényszer is lenne egyben. Gondolom nem volt könnyű feladnia az életét. Gondolom kalandozni akarna, és újra világot látni, bebarangolni olyan vidékeket, olyan tájakat, amik régi idők emlékeit őrzik. Kincseket keresni, kihívásokat találni csakhogy ez az élet már nem neki való. Nem olyannak, aki megállapodott, aki megtalálta a szerelmet vagy aki már lesérült.
Valahol sajnálom és megértem őt. Tesz amit tesz, részben talán kötelességből, részben unaloműzésből. Azt azonban nem értem, hogy miért nem vall színt nekem. Azt hittem mi már vagyunk olyan viszonyban (vagy közel olyanban), hogy ennyire bizalmas dolgokat megosszunk a másikkal. Végtére is tény, hogy nehéz levetkőzni a társadalom felé felöltött arcunkat, de én mégsem akárki vagyok... legalábbis remélem számára nem akárki...
Mindössze bólintok egyet, tudomásul véve a helyzetet, a szavait és a tényeket, de nem kezdek vitába vagy próbálom folytatni a gondolatmenetét. Mindössze csak figyelem, ahogy kisétál a pult mögül s a kandalló irányába lép magával invitálva engem is. Mire feleszmélem a pálcájával int mire a teáscsészék belebegnek és kiszolgálnak minket.
A tökéletes úriember mintapéldánya lenne ha a származását nem nézzük...
Végtére is ez az, amit senki nem választhat meg. Hogy hova születik. És igen, Elliotot Nat, valószínűleg Nat, tökéletesen kikupálta.
Könnyeden foglalok helyet a nekem szánt széken és hagyom hogy betoljon, mint minden udvarias férfi. Mikor ő is helyet foglal pillantok rá.
– Szóval Mathias...
A mondat befejezetlenül lóg a levegőben, és rájövök, rám vár. Egy perc tétovázás után szólalok csak meg. Valójában előtte megkérdeztem volna, mi újság velük, hogy van Nathaniel vagy mi a helyzet a párkapcsolatukban… de erre nem hagy semmi esélyt. Gondolom nem akar róla beszélni és talán job is így. Nincs közöm hozzá és nem tisztem megítélni a dolgait, így hát magamban szomorúan elfogadom a tényeket.
- Szóval Mathias miatt vagyok itt. Hallottam mi történt. Elliot… itt.. biztos nem hallgathat ki minket senki?
Óvakodva pislogok körbe, mintha csak azt lesném, valahonnan az egyik sötétebb sarokból váratlanul előugrik egy varázsló pálcát szegezve rám. Sajnos azok a dolgok, amikrőb beszélünk, amik megtörténtek, nem épp a legalitás talaján állnak. És nem akarom hogy akár ő, akár én vagy épp a bátyám igya meg az egész levét. Így hát az óvatosságra gyúrok. Kénytelen vagyok mert a szeretteim biztonsága a legfontosabb s ezért mindent megteszek, amit csak tudok. És ehhez nem kell Lestrange vagy bárki más. Elmegyek én, ha kell a legvégsőkig is.

T I T K O K F O G A D A L M A
(http://i.pinimg.com/564x/8b/b8/69/8bb869dd319c5f63057803ff457d645b.jpg)

BLAIRE
1999. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg)

Ujjaim lassú ritmust jártak az asztallapon, míg a csészék megéreztek a hátsó helyiség felől, meg a kancsó, kellemesen langyos Earl Grey, amit még korán reggel főztem le. Nem volt sem cukor, sem tejszín, de talán most pont arra a fanyar ízre volt szükségem, hogy kicsit magamhoz térjek. Nem az álmosság miatt, egyszerűen Blaire ilyen hatással volt rám. Az ezüstösen csillogó tekintet könnyedén ledöntött a lábamról, mint valami komoly betegség… erőtlennek éreztem magam a közelében. Talán ezért is vágytam rá annyira régen, hogy megszerezzem magamnak. Szerettem, ha valaki olyan mutat, amire más nem képes. Csakhogy már ez is változott. Igen, ugyanúgy megvolt ez az érzés, ugyanúgy nagy hatással volt rám… valószínűleg ugyanannyira vonzott is. A szívem hevesebben vert a közelébe, kedveltem az illatot, ami áradt belőle, de más lett. Más lett és a Blaire, akibe talán kicsit bele is szerettem már nem létezett. Ártatlan volt és azt az ártatlanságot én vettem el tőle. Az pedig, hogy utána mi formálta tovább, nem tudom.
Egy újabb pálcaintésre mindkét csorba bögrébe gőzölgő tea került. Reméltem, hogy Blaire nem valódi porcelánkészletből akarta itt szürcsölgetni a teát, mert hát akkor csalódás kellett, hogy érje. Ez csak egy patika volt, nem egy elegáns szalon, ahol fehérkesztyűs pincérek töltögetik a minőségi angol teát az ember csészéjébe. Bevallom, Nat mellett én is hozzá szoktam az ilyen luxushoz, én is elpuhultam, mint az aranyvérű társaság… de itt minden más volt, minden egyszerű és ennek megvolt a maga megnyugtató bája. Ezért ácsorogtam órákat a hátsó ajtóban, hogy a völgy zöld mezején nézzek a távoli hegyekre. A lelkem szinte beleborzongott, hogy ez ugyanaz a látkép, amit gyerekként mindennap láttam a szobám ablakából. Hogy ez az a hely, ahol anyám annyiszor magához ölelt… és ez az a hely, ahol meghalt.
Mutatóujjam finoman siklott a hozzám közelebb lévő bögre füléhez, majd egészen átkulcsoltam az. Éreztem, ahogy egész tenyeremet megtölti a kellemes meleg. Aztán az ajkaimhoz emeltem. Lassan kortyoltam belőle egyet, éppen csak annyira, hogy átjárja a testem a kellemes forróság.
– Szóval Mathias miatt vagyok itt. Hallottam mi történt. Elliot… itt.. biztos nem hallgathat ki minket senki?
Ki a franc hallgatni ki itt Merlin háta mögött, kislány?
Csodálkozva dőltem hátra a székemben. A bögrét a mellkasom előtt tartottam, immár mindkét kezemben. Meglepett ez az üldözési mánia. Az egyetlen dolog, ami veszélyes lehetett ennek a patikának a falai között, az én magam voltam és a tudás, hogy engem ismer. Persze már régóta nem jártak itt halálfalók… azóta a fenyegetés óta, amikor felforgattak mindent és csak egy üzenetet hagytak az ajtón s az is nekem szólt. A homlokomat ráncolva néztem rá, mintha nem érteném. Inkább kortyoltam még egyet a teából, hagyva, hogy az arcizmaim ismét nyugalmi állapotba kerüljenek.
– Tudom, hogy azért vagy itt. – Bólintottam, hiszen emlékeztem a levél soraira.
Letettem a félig kiürült bögrémet az asztalra. Egy ideig csak a benne lötyögő folyadékot figyeltem… aztán sóhajtva egyet, felnéztem Blaire ezüstös szemeibe. Szerettem volna megint azt a csillogást látni bennük, amit korábban. Tudtam, hogy már nem leszek képes kicsalni, hiszen megtalálta a valaki mást, akit szerethet… azt, akit kívántam neki azon a napon, mikor otthagytam az ágyban. Nekem meg ott volt Nat, ott volt az, amit kaptam tőle és az a gyűrű az ujjamon, amivel éppen az asztal szélén doboltam.
– Merlinre… mégis mitől tartasz? Ha valaki ide is jön, az úgyis engem akar kinyírni. – Mondtam végül ki azt, amit gondoltam. – Miért viselkedsz ilyen furcsán?
Közben előre hajoltam, hogy a másik bögrét kicsit közelebb toljam hozzá. Egy meleg ital talán segítene neki megnyugodni.

Nyilvánvalóan tudja a jövetelem okát. Ugyan semmi olyat nem írtam levélben, ami egyértelműen jelzi, hogy mit is akarok, mégis nyilvánvaló volt a célzásom. Elliot pedig nem hülye. Talán ez bosszantja a legjobban Ericet vele kapcsolatban. Tudja, hogy Elliotban van valami, ami megfogott. Nem az izmai vagy a puszta nyers ereje, hanem egy olyan egyedi karizmája, ami nem sokaknak van meg. Tudom, hogy Strange erre féltékeny, és hiába hülyeség és ostobaság a versengési mániája, sajnos nem tudja levetkőzni. Igazából csodálom, hogy nem ront ránk minden ötödik másodpercben. Na persze a korlátlan italfogyasztás, amivel kárpótolom az én cehhemre evidensen megéri neki a poháremelgetést.
Ettől azonban még mindig nem múlik el a nyomasztó érzésem. Nem akarom, hogy bármi kitudódjon innen, s hiába megbízok Elliotban tudom, hogy még így is kockázatos színt vallanom. Mert a jövetelem oka, nagyon de nagyon egyszerű. Nekem biztosíték kell. Biztosíték arra, hogy soha semmi nem tudódik ki. Nem akarok ugyanis még egy tortúrát végigülni, még egyszer a Winzegamot előtt egyezkedni, hitegetni őket, magamat és az egész rohadt varázslótársadalmat. Nem akarom az egész hercehurcát, de legfőképp… nem akarom elveszíteni a bátyámat.
Egyik szülőm sem él már. Senkim nem maradt, csak Mathias. Talán érthető, hogy ha kell hát mindenkit én ex-memoriamozok meg ha úgy hozza a szükség. Még adott esetben O’Marát is! Akkor aztán nesze veritas szérum, pápá kecsegtető vallomások!
- Miért akarna bárki pont téged kinyírni?
Megütközök a kérdésén és az, hogy én fura vagyok szerinte már le sem esik. Valójában megsértődhetnék ezen, de jobban érdekel miért aggódik azon, hogy valaki épp rá fog pálcát. Oké, nem elképzelhetetlen a tény, végtére is az előélete igencsak vitás helyzeteket szült és lássuk be, több ellenfelet és ezzel egyidőben ellenséget szedhetett össze, mint barátot vagy segítőt. De ez még mindig nem oldja fel a kifakadása alól.
- Nem tudtam, hogy ennyire népszerű vagy a bérgyilkosok körében.
Akaratlanul is elmosolyodok,miközben ujjaim a csésze fülére kulcsolódnak. Szelíden emelem meg a gőzölgő teát és az illatát magamba szippantom. Pár pillanatig a csésze karimája mögül figyelem a férfit, majd belekortyolok. Az aroma segít leküzdeni a gyomoridegem, de ereimben a vér vadul szágul felés alá. Tagadhatatlanul ideges vagyok.
- Azért, mert amiről beszélünk, amit tudunk azt…. azt senki más nem tudhatja. Érted? Ezért roppant fontos, hogy senkinek esélye se lehessen kihallgatni minket. Mathias… ő a bátyám. Érte a végsőkig elmegyek. És megvédem. Bármi áron.
A csésze halkan koppan az asztallapon. Mintegy végszó és biztosíték. Olyan nyomaték, ami jelzi, a szavaim súlyosak és komolyak. Hiába még kiskorú vagyok, hiába még csak egy roxfortos suhanc, olyan dolgokat életem át és tettem meg, amiket talán senki vagy nagyon kevesen. Ha valaki vitatni meri elszántságom, hát annak elég a szemembe néznie. Akár magának Elliot O’Marának.

T I T K O K F O G A D A L M A
(http://i.pinimg.com/564x/8b/b8/69/8bb869dd319c5f63057803ff457d645b.jpg)

BLAIRE
1999. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg)

Nem értettem azt az aggodalmat, ami Blaire arcára ült ki. Ahogy ujjaim a csorba csésze oldalán játszotta, az ezüst szempárba pillantottam… amit alig néhány hónapja még epekedve csodáltam. Most is lenyűgözött minden árnyalat, minden csillogás, ami ott ült bennük. Olyan volt ez a lány, mint egy élőemlékkép, ami csak besétált az ajtón. A kecsessége azt a napot idézte bennem, amit a londoni lakásukban töltöttünk. Még éreztem a bőrömön az érintését, a szemeim előtt szinte felbukkant az ártatlan arckifejezés, az a kis zavartság, ami olyan csodaszéppé tette. Hiányzott ez belőle, túlságosan felnőtt talán… vagy én rontottam el. Nem ő lett volna az első, kincs amit én fertőztem meg a sötétségemmel. Nem ő lett volna az egyetlen, akit a hülyeségem miatt rántottam bele valami nem kívántba. Mert ha Esmének nem voltam elég jó, hát Blaire Montregonak hogyan is lehettem volna?
Ujjamat megint végig futtattam a porcelánon. Tekintetem csak egy pillanatra vetődött a csorba formára… aztán a lányra néztem. Még mindig ott voltak bennem az iránta érzett vágyak, csupán megtanultam elnyomni őket. Megtanultam Nat mellett, hogy hol a helyem… hogy nem téphetek le minden virágot, ami az utamba kerül. Főleg nem Blaire-t, akit már amúgy is más kerített hatalmába. Már nem emlékeztem, milyen fickóról beszélt, sőt azt sem tudtam volna felidézni, kivel táncolt a bálon. Nem őt néztem ott sem, hanem a lányt abban a gyönyörű kék ruhában, amitől a haja még szebben csillogott, a szeme pedig még jobban világított.
– Miért akarna bárki pont téged kinyírni?
Megismételtem magamban a kérdést. Aztán gúnyos kis mosoly ült ki az arcomra… el kellett kapnom a tekintetem a lányról. Nem akartam apámról beszélni. Éppen elég volt, hogy Montregonak megtettem, nem volt rá szükség, hogy a húgát is beavassam. Inkább gondolja azt, hogy vagyok annyira jelentéktelen, hogy ez csak egy béna poén, esetleg üldözési mánia részemről. Persze korábban is sokan voltak a nyomomban, főleg Nyström. Blaire erről sem tudott. Talán nem is baj.
– Nem tudtam, hogy ennyire népszerű vagy a bérgyilkosok körében.
Még egy gúnyos mosoly, egy horkanás kíséretében.
– Sokak körében népszerű vagyok. – Megrántottam a vállamat. – Éppenséggel a bérgyilkosok is beleférnek. Főleg a bérgyilkos nők…
Szándékosan poénkodtam el a dolgot. Közben a sötét kis hang, szint vállveregetésként súgta a fülembe: Helyes, időben kell befogni, O’Mara. Tudtam, hogy amúgy sem miattam érkezett. Nem volt időszerű éppen akkor bevonni a magánügyeimbe. Ráadásul nem tudtam, mennyire vagyunk még szoros kapcsolatban ahhoz, hogy kibökjem: „Hé, Rowle az apám. Na, menő mi?”
Inkább azt figyeltem, ahogy felemeli a gőzölgő itallal töltött csészét. Ujjai kecsesen csúsztak a kissé kopott, sérült példányra. Egyenesen az ezüstös szempárba néztem. Vajon tudja, hogy csak eltereltem a témát? – gondolkodtam el, ahogy hagytam, hogy megigézzen a tekintetével… aztán kortyolt, én pedig nagyokat pislogva fordultam az ablak felé. Ebből a pózból persze nem láttam ki a völgyre, a zöld mezőkre. Csak a befelé áradó, kissé sápatag fényt csodáltam.
– Azért, mert amiről beszélünk, amit tudunk azt…. azt senki más nem tudhatja. Érted? Ezért roppant fontos, hogy senkinek esélye se lehessen kihallgatni minket. Mathias… ő a bátyám. Érte a végsőkig elmegyek. És megvédem. Bármi áron.
Hümmögve pillantottam rá. Valamiért úgy hangzott, mintha én jelentenék veszélyt a kis Mathiasra. Igen, éppen én, akinek köszönhette azokat az átkozott emlékeket… Még egy kutyaajtón is bemásztam, Merlinre! – háborgott bennem a gondolat.
Oldalra néztem, a hátsó ajtó felé, ami a konyhába vezetett. Odabent, homályos sötétségben szoktam kotyvasztani a férfiasítót, meg pár unalmasabb bájitalt, amitől elmúlik a banyák bibircsókja. Nem volt ott más, csak néhány üst és a hozzávalók sokasága, közöttük olyan dolgok is, amiket nem árultunk külön a patikában, hiszen túl veszélyes volt egy átlagos boszorkány vagy varázsló számára.
– Látod azt az ajtót? – kérdeztem és még rá is mutattam. Majd halálos komolysággal hozzá tettem: – Az mögött tartom a kémeimet.
Várva a hatást pillantottam újra Blaire-re. Éppen csak a szemébe néztem, már is kiszakadt belőlem a nevetés. Nem akartam persze úgy tenni, mintha nem venném komolyan, de valamiért nevetségesnek tűnt az egész… félelme – ha nevezhettem egyáltalán annak.
– Szóval, komolyra fordítva a szót. Egy kicsit úgy tűnik, mintha nem bíznál bennem. Nincs érdekemben ártani Mathiasnak, bár nem is igazán tudom, miként tehetném.

– Sokak körében népszerű vagyok.
A megjegyzésére ösztönösen elmosolyodom. Olyan Elliotos, olyan… igazán O’Marás. Valahol pont ez tetszik benne. Az a féktelen magabiztosság, amivel képes volt megcsókolni. Az engedélyem nélkül, nyílt terepen mondhatni majdhogynem mindenki szeme láttára. Mert épp csak hajszál választotta el, hogy ne lássa a bátyám, vagy Lyana… Talán ez az, ami kihunyófélben van és nem tudom miért. Talán emiatt olyan mogorva, olyan elutasító, olyan… undok. Igen, undok, még velem is. Igaz próbálja leplezni, de a bőrömön érzem a bizsergést, ami bekúszik a karomba és felfut egész az orromig.
– Éppenséggel a bérgyilkosok is beleférnek. Főleg a bérgyilkos nők…
Érzem,hogy ez poén lenne, hogy ezen nevetnem illene vagy talán kellene. Nemcsak azért mert elvárja, hanem mert valóban vicces, még így, erőltetetten is. Ellenben csak nem jön ki hang a torkomon. Elnyomja egy nagy gombóc, ami percről percre növekszik. Ami nem hagy lassan levegőhöz jutni sem. Nem épp itt lenne ildomos leájulnom a székről, tudom jól. Nem itt kellene a gyengeség minden jelét kiadnom magamból, de lássuk be, napok óta emészt az egész életem jövője. A családom biztonsága és a bátyám sorsa. Igen, nem csoda ha se aludni nem igazán bírok, de enni sem.
– Látod azt az ajtót? Az mögött tartom a kémeimet.
Nem tudom mi zavar jobban. Hogy nem vesz komolyan vagy hogy elneveti magát. Egyszerre érzem megalázónak és undorítónak az egész szituációt. A saját paranoiás aggodalmamat. Lehet valóban csak én lihegem túl? Esélyes, hogy csak többet képzelek be, mint ami? Nem… az nem lehet.
Onnan vagyok száz százalékosan biztos ebben, hogy annak idején, ami sajnos nem volt túl rég, a poklok poklát éltem meg. Olyan jogi huzavonákon estünk túl, aminek azt hitte az ember sose lesz vége és mellette ott volt a moralitás kérdése is. Felvállalni azt, amit nem is lehetne és közben tenni úgy, mintha minden rendben lenne. Pedig tudtuk, mindenki tudta, semmi nincs rendben.
Az ajkaimba harapok, hogy megelőzzem a bőgést. Nem akarom elsírni magam, nem itt nem most. Majd Eric karjaiban, esetleg, ő már úgyis annyiszor látott, hogy édesmindegy. Kisebb koromban jó párszor ő maga okozta a krokodilkönnyeimet. Elliot előtt tartani akarom magam. Nemcsak a véleménye miatt vagy a feltámadó szánalma elkerülése végett, hanem mert nem akarom sem hogy így emlékezzen rám, sem hogy mindezt elmesélje Nathanielnek. A példaképeim egyike csak nem egy bőgőmasina buta fruskáról akarna hallani a kedvesétől, nemde?
– Szóval, komolyra fordítva a szót. Egy kicsit úgy tűnik, mintha nem bíznál bennem. Nincs érdekemben ártani Mathiasnak, bár nem is igazán tudom, miként tehetném.
Mély sóhaj szakad fel belőlem. Lehunyom egy percre az ezüskék íriszeimet, mert tudom, nem bírom ezt. A stressz nem tesz jót, és igyekszem a szívem vad kalapálását leküzdeni vagy legalább csöppet megzabolázni.
- Nem arról van szó, hogy ártani akarnál neki… nem szándékosan. De… miután segítettél neki… nos visszanyerni az emlékeit… így… - vonakodva megállok. Folytassam? Soroljam? Vagy vajon tisztában van a körülményekkel? Nem hiszem. Ha úgy lenne, nem ücsörögne nyugodtan hanem már rég elhagyta volna talán az országot.
-…potenciális veszélyforrás vagy. Rá, a családomra.
Mély csönd telepszik ránk. Kimondtam, amit nem akartam. Hogy talán jobb lenne ha nem ismerném. Talán jobb lenne, ha sosem találkozott volna velünk és sosem segít a bátyámnak. Akkor nem változott volna semmi.
- Elliot, soha senki nem tudhatja meg, hogy Mathias visszakapta az emlékeit. Ezért rohadt fontos, hogy senki se hallgasson ki minket. Ha valóban tényleg biztonságos a hely, akkor elmesélem mi volt közel egy évvel ezelőtt.
Közlök és összefűzöm a kezem az asztallapon. Kissé előre dőlök és remélem, valóban megérti a dolog súlyát. Ha nem… hát akkor megszívtuk. Mindannyian.

T I T K O K F O G A D A L M A
(http://i.pinimg.com/564x/8b/b8/69/8bb869dd319c5f63057803ff457d645b.jpg)

BLAIRE
1999. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg)

Hát már megint ugyanott tartottunk. Ültem azzal a lánnyal szemben, akit néhány hónapja mindennél jobban akartam és nem ismertem rá. Ahogy az ajkába harapott újra láttam rajta azt a fiatalos bájt, ami a sajátja volt… mégis olyan távolinak tűnt. Már nem ugyanaz volt, aki akkor tetszett, már nem az volt, akibe szerelmes akartam lenni. Valami megváltoztatta – igen, talán éppen én – és nem biztos, hogy jó irányba. Nyeltem egyet, miután komolyabbra fordítottam a szót, mintha ezzel próbálnám elrejteni a korábbi mondandóm humoros énjét. Már nem lehettem felszabadult előtte, mert láttam, hogy bántja. Valószínűleg nem is érdekeltem annyira, hogy fontos legyen az egész.
Kihúztam magam a székben és megpróbáltam úgy viselkedni, mint amikor tárgyalok… vagyis ahogyan tárgyalnom kéne. Rendszerint, ha én vagyok a soros a patika ügyeinek intézésében, akkor ásítozok, unottan bámulom a velem szemben ülő, magyarázó kretént. Blaire-rel ezt nem tehettem meg, mert már-már attól tartottam, hogy elsírja magát, ha nem veszem elő a lehető legkomolyabb énemet. Ezért hát, belenéztem az ezüstösen-kékesen csillogó szempárba, remélve, ettől majd megbízik bennem. Esélytelennek bizonyult ez a remény.
Egy mélyről jövő sóhaj szakadt ki belőle. Tekintetem szinte önkéntelenül siklott a szépséges ajkakra, mikor becsukta a szemeit. Nem értettem, mi gyötri belülről ennyire, de már én kezdtem zavarba jönni attól, hogy nem figyeltem oda eléggé korábban. Ez az, O’Mara, csessz el nála is mindent! Már úgysem szeret senki! – vágtam a saját fejemhez. A tekintetem megint az ujjam körül mocorgó karikagyűrűre vetül. Egyszerű darab volt, kicsit nagy, semmit mondó… nem olyan giccses, amit elloptam volna. Mégis többet ért köves gyűrűknél. Ez az egy csillogó kis apróság elárulta, alakuljon akárhogy is az életem… mert itt egyre kevésbé működőképes, mindig lesz valaki, aki szeressen és a világ végére is kövessen.
– Nem arról van szó, hogy ártani akarnál neki… nem szándékosan. De… miután segítettél neki… nos visszanyerni az emlékeit… így…
A hangjára hirtelen nagyot dobbant a szívem. Nem tudom, miért, talán egy kicsit sajnáltam, hogy megváltoztak a dolgok közöttünk és ez a különös távolságtartás ott feszült. Én csesztem el, nem kellett volna egy ilyen befolyásos család legcsinosabb kis hercegnőjét kiszemelni magamnak… de Elliot O’Mara már csak ilyen, mindig a legcsillogóbbat akarja. Hát ezzel alaposan mellé is nyúltam. Csak sebet ejtettem mindkettőnkön – azt hiszem.
–…potenciális veszélyforrás vagy. Rá, a családomra.
Megrökönyödtem ezen a mondaton. Ha valaminek nem éreztem magamat a nagy és belterjes Montrego családdal kapcsolatban, hát akkor az a veszélyforrás volt. Mathias vágya volt, hogy megszerezze az emlékeit, én pedig csak segítettem neki. Ahogy ott ültem az asztal másik oldalán és Blaire-t figyeltem… már nem a húgocskát láttam benne. Olyan volt, mint valami őrszem, aki meg akarja óvni a bátyát. Valahol megértettem. Nekem is volt testvérem, nekem is volt családom, vigyázni szerettem volna rájuk.
– Csak teljesítetten Mathias vágyát. – Jelentettem ki, talán a hangomban némi szigor is csengett. Nem tudom, de zavart, hogy mikor éppenséggel jót tettem, megint én lettem előrángatva, mint valami bűnbak.
– Elliot, soha senki nem tudhatja meg, hogy Mathias visszakapta az emlékeit. Ezért rohadt fontos, hogy senki se hallgasson ki minket. Ha valóban tényleg biztonságos a hely, akkor elmesélem mi volt közel egy évvel ezelőtt.
Sóhajtottam. Lehajtottam a fejemet és megráztam.
– Blaire… utoljára mondom el, most egyértelműbben fogalmazva. Engem meg akarnak ölni, az én társaságomban semmi sem biztonságos. Most viszont nincs itt senki, csak én. Szóval, ha mondandód van, mondd. Nem figyel senki. De kérlek, erre ne pazaroljunk több szót, mert egyébként itt fogunk ücsörögni, míg ki nem nő a szakállam… és hidd el, az nem holnap és nem is egy hét múlva lesz. – Simítottam végig a teljesen sima arcbőrömön. Egy lágy mosolyt is megeresztettem felé, hogy értse ez a vége poén volt… bár nem voltam benne biztos, hogy abban az állapotban képes lett volna felfogni a dolgot.
Még egyet kortyoltam a teámból. Lesütöttem a szememet, mert már kezdett túlzottan is terhes lenni a helyzet. Nem értettem Blaire feszültségét, hiszen tudhatná, hogy nem szoktam csak úgy kifecsegni a dolgokat senkinek, még ha azok nem is titkosak. Natnak sem rendezek mesedélutánokat. Általában ő magyaráz, én meg várom, hogy befogja és végre hozzá bújhassak… vagy legalább megfőzze a kávémat.

Nehéz megértetni valaki olyannal mi it jelent egyetlen személy neked, aki nem áll eléggé közel hozzá. Vagy épp hozzád. Ugyan Elliotnak vannak jók, sőt egész remek pillanatai, de mégis csak egy ismerős és nem több. Mathias ugyan barátnak vallja, mégpedig olyan jó barátnak mint Ericet, akit pisis kisfiú kora óta ismer... azonban a jó vélemény és a sok jó tett nem mentesíti az alól, hogy nemrég még vadidegenként sétált el mellette az utcán vagy azt, hogy első alkalommal salátával dobálták meg egymást. Ó igen, tudom, amit tudok. Tudom mennyire szánalmasan nevetséges tud lenni mind a kettő és talán épp ezt szeretem bennük. Még Elliotnak is jól áll néhanapján az esetlenség. Nat biztosan értékeli...
Nat!
A megoldás oly kézenfekvő, oly egyszerű hogy nem is értem miért nem jutott ez eszembe korábban. Valahogy azt kell megértetnem, hogy Mathias olyan mint neki Nat. Csakhogy ha a bátyámmal bármi történik abba én ott belepusztulok, míg ő lehet túl tudna lépni Foresten és annak elvesztésén...
Nem ismerem annyira Elliotot és a gondolkodásmódját, hogy biztos állítsam, a szerelme féktelen. Ösztönösen az ujjára pillantok, melyen nem csalódva ott csillog a kicsike és egyszerű gyűrű. Semmitmondó és mégis sokat jelent. Nem nekem, neki. Szóval fogadalmat tettek egymásnak. Vajon valóban erős ez? Valóban kitart örökkön és örökké? Lenne ennyire bizakodó? Tenne érte mindent, amit kell és még azon is túl?
Ha szeretünk valakit, ténylegesen, akkor a végsőkig képesek lennénk elmenni érte. A végsőkig és még az után is ha kell...
Eltűnődve vizslatok az ékszert miközben azon töprengek hogy ez nemcsak fegyver, amit felhasználhatok hanem egy olyan érdem, amit kevesen kapnak meg az életben ténylegesen. Vajon én megérdemlem valaha? Fog szeretni bárki engem úgy? Hisz Elliot is félredobott és mi a garancia hogy Lestrange-nek nem csak egy játékszer vagyok?
Keserű beismerni, de valójában azt várom mikor un rám. Mikor dob el. Mikor nem foglalkozik már velem...
– Blaire… utoljára mondom el, most egyértelműbben fogalmazva. Engem meg akarnak ölni, az én társaságomban semmi sem biztonságos. Most viszont nincs itt senki, csak én. Szóval, ha mondandód van, mondd. Nem figyel senki. De kérlek, erre ne pazaroljunk több szót, mert egyébként itt fogunk ücsörögni, míg ki nem nő a szakállam… és hidd el, az nem holnap és nem is egy hét múlva lesz.
Halovány ajakrándulással jelzem a szakállas poént, mert tudom, hogy fel akar vidítani vagy legalábbis oldani a bennem folyamatosan dagadó feszültséget. Igazából nem sokat ér vele, de a próbálkozása kedves. Ezt pedig ilyen formában értékelem, meg persze ki nem mondva magamban...
- A dolog roppant egyszerű. Annak idején, mikor Tudodki visszatért apám az elsők közt csatlakozott hozzá újra. Azért újra, mert még a születésem előtt az ő szolgálatában állt. Nemcsak ő, de anyám is. Ugyan rajta állítólag nem volt ott a Sötét Jegy, de rendszeres méregbeszállítója volt a Sötét Nagyúrnak. Mikor először elbukott apám ki tudta menteni magát. Jó állása volt és többen, mint Malfoyék is megúszta a dolgot. A Potter gyerek ugyan bosszantotta, pláne hogy Mathiassal egy évfolyamon volt, de Mathias az örök csökönyös sosem lehetett irányítani. Viszont mikor visszatért a mester... visszatért mellé apám is.
Nyelek egyet. Szégyenfolt ez a családomon, és nem szeretek erről beszélni.
- Anyám születésem után nem sokkal meghalt. Valószínű én okoztam a halálát, legalábbis egypárszor volt ilyen utalás. Igazából ez nem számít. Ami a lényeg... apám, hogy visszanyerje a Nagyűr teljes bizalmát árat kellett hogy fizessen. Ez az ár pedig a bátyám volt. Mondanom sem kell, hogy Eric, Mathias legjobb barátja szintén a soraikat gazdagította. Nem tudom, hogy ő önszántából tette-e vagy kényszerre, minden esetre a két nyomásnak engedve, Mathias végül beáll közéjük. Nem tudom ki volt a mestere, azt sem mit és hogy tanított neki. Abban viszont biztos vagyok, hogy Izabel Bishop Mathias örök gyenge pontja volt. Iza felettem járt és Mathias már kicsi kora óta bele volt esve, ellenben a lány folyton kikosarazta. Az a fajta viszonzatlan szerelem volt az, amibe képes belehalni az ember. Ráadásul Mathias, noha nem látszik de mély érzésű... Iza miatt embert is ölt.
Mély levegőt veszek. Szégyen önt el, újra meg újra. De muszáj folytatnom, hogy megértse Elliot a dolgot. Az egészet.
- Sokat tépelődött ezen, sokat ostorozta emiatt önmagát. Féltem, belebolondul mindebbe, és rettegtem, mikor megtámadták az iskolát. A bátyám karján ott a Sötét Jegy, de mégis csak a bátyám... én elsők közt kimenekültem a tanárok vezényletével, de az a hír járta, hogy Mathias lépten és nyomon akadályozta a halálfalókat illetve segítette a diáktársait. Reméltem, hogy van valami benne abból a jóból, amit olyan jól ismerek és a sötétség nem szívta teljesen magába. Persze... -sóhajtok - az életben semmi sem fekete és fehér. Az ostrom és Tudodki halála utána két napra rá hazaérve kék villanás fogadott. Tudtam, baj van. A zsigereimben éreztem. Nem láttam csak a kandallóban felvillanó zöld fényt. Az a valaki távozott és szinte biztos, hogy nő. A parfüm súlyos illata belengte a nappalinkat, becsúszott a bőröm alá és sose fogom elfelejteni. Mathias onnantól semmire nem emlékszik. Így mikor az ítélőszék elé rángatták, úgy tudta vallani ártatlanságát, hogy abban valóban nem tudtak kivetnivalót találni. A veritasszérum hatástalan volt. Én pedig mellette vallottam. Apánk meghalt így minden bizonyíték híján, felmentették.
Szusszantok.
- Ugyanez volt igaz Ericre is. Őt az édesanyja vallomása oldotta fel az azkabani rabság alól, aki utána nemsokkal meghalt. Viszont az, hogy most visszakapta Mathias az egykori emlékeit... most emiatt óriási bajban van. Soha senki nem tudhatja meg, mert ha újabb meghallgatásra citálják be, ha újra előszedik az ügyet és kiderül valóban megölt egy ártatlan embert Izabel védelmében, akkor... akkor...
Nem bírom tovább. Nem tudom kimondani. Egyszerűen csak elsírom magam.

T I T K O K F O G A D A L M A
(http://i.pinimg.com/564x/8b/b8/69/8bb869dd319c5f63057803ff457d645b.jpg)

BLAIRE
1999. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg)

Szerettem volna ugyanazt a szép mosolyt látni az arcán, ami annak idején is megfogott. Nem érdekelt, ha éppen gúnyos vagy keserű… mindenhogyan gyönyörűnek láttam. Blaire Montrego az a lány volt, akit tudtam volna szeretni, legalább annyira, mint Esmét vagy mint most Natot. Fájdalmas volt az emléke mindannak, ami közöttünk történt, mert én voltam az oka talán annak, hogy így alakult. Meg voltam róla győződve, hogy egy herceget érdemel és talán meg is kapta. Hiszen a legutóbbi találkozásunknál szerelemről beszélt, olyanról amit én talán ki sem tudtam volna váltani belőle. Túl idős voltam hozzá… már máshol tartottam az életemben: biztos pontot kerestem. Családot akartam, amit egy tizenhat éves lánytól nem várhattam el. Talán hazugság volna az önfeláldozás álarca mögé bújni, képmutató… valahol mégis beáldoztam az érzéseimet a Mathias iránti tisztelet és Blaire érdekeinek okán. Még ha ő ezt sosem fogja megérteni, én akkor is érte tettem… nem bántam, hogy utána Hollandiába keveredtem, nem bántam meg, hogy kicsit elszakadtam Londontól. Kellett egy kis idő, hogy kitisztuljon az elmém az érzelmek bilincséből, hogy el tudjam engedni azt a londoni napot… hogy elfelejtsem a selymes bőr érintését, elengedjem a gyönyörű sóhajokat. Talán már csak az emlékeimben élt az a rajongás iránta, még is zakatolt a szívem, ha arra gondoltam egy másik ember öleli, egy másik ember csókolja. Volt bennem egy csepp féltékenység, de csak azért, mert az érzéseim sosem teljesedhettek be igazán Blaire iránt.
Ahogy hallgattam a történetét és láttam a keserűséget a szemében, az én torkom is összeszorult. Szerettem volna úgy nézni rá, mintha átérezném a gondjait, de nem tehettem. Blaire nem tudhatta meg, hogy egy aranyvérű fickó fattya vagyok. Éppen elég volt, hogy a bátyát belerángattam ebbe a kényelmetlen helyzetbe. Csak ültem, néma csendben. Hallottam azokat a szavakat, hallottam azt a történetet… én még sem Mathiasért aggódtam, hanem a húgáért.
Nyelt egyet a mondandója első fele után. Én pedig csak megismételtem magamban: Viszont mikor visszatért a mester... visszatért mellé apám is. Phillip is mellette állt. Tudjukki mellett és megpróbált felhasználni már akkor is valamiféle célra, csakhogy én is makacs voltam s nem tértem vissza Londonba. Ellen kellett állnom, szinte ösztönösen… mintha a testem és lelkem akkor még egyetlen hatalmas pajzsként ki tudta volna védeni azt a sötétséget, amit az apámtól kaptam. Talán sosem kellett volna visszatérnem ide, talán ott kellett volna maradnom, valamelyik hűvös északi országban, élvezve a nekem tetsző klímát, nem törődve többé családdal és barátokkal. De nem bírtam. Képtelen voltam ellenállni Daniel bánatos szavainak és a kérésének, hogy térjek vissza.
A történet folytatása még keserűbb érzéseket váltott ki belőlem. Féltem, hogy Blaire kelletténél jobban aggódott, mégis átéreztem a szomorúságát és érettem az indokait. Szerettem volna valahogy megvigasztalni, de nem tudtam van-e jogom megtenni. Egyszerűen csak átnyúltam az asztal felett, megfogtam a kezét. Próbáltam persze nem úgy viselkedni, mint egy idióta vagy mint valami perverz… csak mint egy barát. Nem hiszem, hogy valaha annak nevezhetném magam az ő életében. Fontos volt nekem, de fontosabb egyszerű barátnál… talán azért, mert volt idő, amikor úgy éreztem, belé tudnék szeretni… vagy belé is szerettem igazán.
– Ugyanez volt igaz Ericre is. Őt az édesanyja vallomása oldotta fel az azkabani rabság alól, aki utána nemsokkal meghalt. Viszont az, hogy most visszakapta Mathias az egykori emlékeit... most emiatt óriási bajban van. Soha senki nem tudhatja meg, mert ha újabb meghallgatásra citálják be, ha újra előszedik az ügyet és kiderül valóban megölt egy ártatlan embert Izabel védelmében, akkor... akkor...
Sóhajtottam egyet. A rengeteg információ és Blaire könnyei hirtelen sokként értek. Megszorítottam kicsit a kezét, de nem bírtam megállni. Elengedtem egy pillanatra a vékony, hófehér ujjakat. Felpattantam a székből, úgy hogy az feldőlt és a támla keményen csapódott a padlóhoz. Leguggoltam a lány széke mellé, hogy finoman magamhoz húzzam, hogy a haja az arcomhoz simuljon. Megint felerősödött a szívverésem, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból, pedig csak az illatát éreztem meg. – Hogyan is árthatnék neked, Hercegnőm? – Kérdeztem halkan. – Amit én tudok, azt nem fogja megtudni senki… esküszöm… – Suttogtam a szavakat. Reméltem, hogy nem húzódik el, hogy legalább egy pillanatra élvezhetem az illatát. – A bátyád és te is fontosabb vagy annál, semmint hogy keresztbe tegyek. Megőrzöm a titkotokat, még ha kínoznak is.

Talán Elliot érintése hat rém, hogy ezt hozza ki belőlem? A keserű könnyeket, amik eddig a torkom marták, de immár az arcomon szántanak végig... Vagy csak egyszerűen csak a stressz? Meglehet hogy a helyzet ezt követeli, de rend szerint engem nem a környezetem határoz meg. Vagyis, talán csak részben. És lám, itt ülök, az apotékában és sírok. Sírok, magam sem tudom miért. Hisz nyilvánvaló, hogy ez nem old meg semmit. Egyértelmű, hogy nem vezet célra. Hogy semmi haszna nincs az ég világon. S mégis csak potyognak a kicsike, kerek könnycseppek. Eleinte lassan, majd egyre több és több.
Féltem Mathiast. Ő maradt csak nekem, senki mást. Féltem a testvéremet, aki apám helyett immár apám. Féltem a bátyámat, aki hű hozzám és akihez én magam is hű vagyok. Féltem a közös életünket, s féltem a családunkat. Mert nekem csak ő van. És mellette féltem Ericet is. Azt, ami kialakulni látszik, azt a ki nem mondott ígéretet és jövőképet, amit megtestesít. Még ha mindez tele van kétellyel, sötét árnnyal és harccal... akkor sem akarok lemondani róla. Egyikükről sem. Semmiről sem.
Nem tudom, mennyire értheti ezt meg bárki is. Végtére is, senki nincs a helyemben. Senki nem lát bele a fejembe, a gondolataimba, amik úgy csapongnak, mint a tavaszi pillangók. Senki nem értheti azt, ami bennem zajlik mert nem élte mindazt át, amit én. Rettegés... megint rettegés. Féltem apámtól, féltem elveszteni őt, féltem a Nagyúrtól, féltem Erictől, féltem Mathiastól, féltem a halálfalótól, akivé vált, féltem a többi halálfalótól, féltem a haláltól, féltem a magánytól, féltem a szerelemtől és most félek... félek hogy minden átalakul, minden megváltozik és félek, hogy ezt már nem bírom. Nem tudom megemészteni. Képtelen vagyok.
Eric jut eszembe, a mogorva arca, a mindig türkizkék íriszei, amik néha olyan mélyek, mint az óceán feneke. Az ígérete visszhangzik bennem, hogy megvéd, hogy nem hagyja hogy bármi legyen és közénk álljon.
Ez is hazugság lenne? Ez is képtelenség?
Nem tudom már miben bízhatok. Nem tudom már mit is reméljek. Talán nem kellene semmit, mert akkor bármi is esik meg, nem bánom. Csakhogy az emberi jellem nem ilyen. Az ember hisz és remél, vagy talán csak reménykedik. Én pedig talán ostobán, de Elliottól várom a csodát vagy egyfajta megmentést, pedig ez ostobaság.
Mikor megérzem a kezét immár a vállamon, majd a következő pillanatra rá a teste melegét magam körül, lefagyok. Egyszerre rettenek meg tőle, mert nem vártam, nem érzékeltem és nem is akarom. Azért nem, mert már azt hittem mi, ő meg én más utakon járunk. Olyanokon, amikbe nem fér bele a testi kontaktus ezen bizalmas formája. Végtére is Nathaniel nem örülne neki, ha tudná. És Eric Lestrange sem.
Ugyanakkor hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esik jól. Nemcsak a vígasztalása, hanem a közelsége is. Valahol, ebben a kiszolgáltatott állapotban jó tudni, és valóban érzékelni, hogy valaki mellettem áll. Még ha ő olyan is, amilyen.
– Hogyan is árthatnék neked, Hercegnőm?
Hercegnő? Mióta vagyok én hercegnő? Más esetben talán elnevetném magam a megnyilvánulásán, annyira képtelennek hat, de hát most nem jön kacaj belőlem. Tompa megbotránkozásra futja tőlem, amit nem láthat, mert még ölel. HerecgNŐM? Mióta vagyok én az övé? Mióta vagyok az övé bárminemű formában? Mert ez elég kisajátítósan hangzik... és ahh, bár ne tetszene!
– Amit én tudok, azt nem fogja megtudni senki… esküszöm…
Esküszik...
Nem esik le nagy kő, nem változik semmi se. Pedig ezt vártam volna. És semmi. A félsz még ott motoszkál bennem elemi erővel annak ellenére is, hogy a könnyzáporom alább hagyott.
– A bátyád és te is fontosabb vagy annál, semmint hogy keresztbe tegyek. Megőrzöm a titkotokat, még ha kínoznak is.
Néma csend telepszik ránk. Nem tudok mit mondani. A levegő bennem szorul és nagy sokára szakad csak ki belőlem. Elliot szavai ott visszhangzanak bennem. Újra meg újra, ott tombol a fejemben az utolsó mondata.
- Nem tudod megőrizni Elliot. Képtelenség... - hangom rekedt suttogás, többre nem futja. -.. hacsak..
Megakadok. Lehetséges lenne? Jó ez így? Vajon jó ötlet? Nem tudom, de a szavak maguktól buknak ki belőlem, mint egy mély örvény.
- Hacsak nincs egy titokgazda....

T I T K O K F O G A D A L M A
(http://i.pinimg.com/564x/8b/b8/69/8bb869dd319c5f63057803ff457d645b.jpg)

BLAIRE
1999. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg)

Ahogy a barna tincsek végig cirógattak az arcomon, lehunytam a szemem. Hagytam, hogy ugyanazok az emlékek rohanjanak meg újra és újra, azok az érzések öleltek körbe, amik akkor régen. Csak öleltem, szorítottam, cirógattam a hátát… nem tudom, hogy nyugtatni akartam-e tényleg. Talán önzőség volt leguggolni a széke mellé, magamhoz húzni, beszippantani az illatát, de szerettem volna, ha még egyszer heves ritmusra készteti a szívemet. Hiányzott a régi életem, hiányzott, mikor mindenkinek borsot törtem az orra alá és mikor szórakozásból megpróbáltam magamba bolondítani Blaire-t. Akkor még nem gondoltam volna, hogy később ennyire belebonyolódok, hogy belegondolok abba, amit okoztam… hogy bűntudatom lesz, amiért egy ártatlan lányt vittem ágyba. A lehető legnagyobb szemétláda voltam. Olyan volt az egész, mintha csak elvettem volna azt, amit akartam és aztán leléptem. De nem így volt. Átgondoltam, mérlegeltem… és fájt. Igen is fájt, mikor kisétáltam azon az ajtón és magam mögött hagytam egyetlen szó nélkül. Csakhogy annak így kellett történnie. Mertem volna felvállalni azokat az érzéseket, miközben pontosan tudom, milyen kegyetlen is az aranyvérűek világa? Hiszen én magam is ott táncoltam a peremén annak az egésznek… én magam is tudtam: vagy magába szippant vagy kitaszít a halálba. Nem tehettem azt, amire a szívem vágyott… talán azért, mert biztos voltam benne, hogy én csupán egy rövid fejezet lehettem volna Blaire Montrego életében, még ha az mindkettőnk számára is boldogságot jelentett volna.
Esküdtem neki, esküdtem, hogy nem mondom el senkinek, ami Montregoval történt. Nem rémlett, hogy Natnak említettem volna, nem rémlett, hogy kikotyogtam volna bárkinek csak úgy. Nem szerettem a dolgaimról beszélni. Magamnak való voltam s amúgy is jobban érdekeltek azok az apró kis boldogságfoltok, amiket Nat csempészett az életembe. Ő lelkes volt. Lelkesen mesélt minden este, mikor kettesben ültünk a kanapén a kandalló előtt. A kakaóval a kezében leginkább egy vidám kisgyerekre hasonlított, aki hatalmas testbe kényszerült. Imádtam, ahogy csillogott a szeme és nem akartam elszomorítani. Ezért ha megkérdezte mi történt velem, csak elrebegtem: „semmi.” Hazudtam, hazudtam, mert ezzel akartam megóvni őt, attól ami igazán vagyok… már nem sok maradt bennem abból az Elliotból, aki valaha voltam. Könnyedén beismertem ezt és bár tudtam, sokan Nat hatásának tartották volna ezt, egészen más állt a hátterében. Egy sötét felhő, ami időnként kézzé változva szorított a nyakamra, ami rámarkolt a szívemre, csakhogy kínozzon.
– Nem tudod megőrizni Elliot. Képtelenség...
A szavai hallatán elhúzódtam tőle. Talán egy lágy mosoly is kiült az arcomra, ahogy Blaire tekintete találkozott az enyémmel. Az ezüstkék csillogás sem tudta elvenni az élét a gondolataimnak. Túl keveset nézel ki belőlem, kislány. Végig cirógattam közben a karján. Ujjaim a kézfején állapodtak meg, finoman szorítottak rá. Ezt is nyugtatásnak szántam, mégsem vágtam a szavaiba. Megvártam, hogy befejezze a gondolatait.
– .. hacsak..
Éreztem, hogy a mondandója közben megakad. Halk szavai szinte alig törték meg a csendet, én pedig mozdulatlanul, szinte áhítattal vártam a folytatást. Még mindig lenyűgözött Blaire. Szomorúan is gyönyörű volt, törékeny, akit kedve lett volna az embernek magához ölelni és megóvni a világ borzalmaitól.
– Hacsak nincs egy titokgazda....
Nyeltem egyet és közben megint enyhe mosoly bujkált ajkaim szegletében. Óvatosan érintettem meg az egyik közénk lógó tincset. Finoman húztam rajta végig az ujjaimat… anyám hajára emlékeztetett, arra amikor fölém hajolt és az fekete zuhatagként ölelt körbe. Biztonságban éreztem magam.
– Bízz bennem egy kicsit, kislány… – Suttogtam és bár gúnyos éllel akartam szólni hozzá, komolyság tévedt az arcomra és vette át egész testem felett az uralmat. Halkan próbáltam a szavakat, megnyugtatón. – Nat sem tud arról, ami ott történt. Másnak pedig nem mondanám el és mivel megkérted, így már neki sem.
Hosszan fújtam ki a levegőt. Olyat akartam mondani, amivel meggyőzhetem. Nem akartam még valakit bevonni ebbe, egy titokgazdát. Tudtam, hogy nálam nagyobb biztonságban aztán senkinél sincsenek a Montrego család ügyesbajos dolgai.
– Próbálkoztak már legillimenciával, de ezzel szemben esélyük sincs. – Böktem a halántékomra.

Nem tudom jobb-e vagy rosszabb, hogy Elliot elhúzódik, de azt hiszem kell ez. Kell a távolság közénk, mert az, hogy még mindig hatással van rám nem épp pozitív. Nem akarok tőle semmit már, s nem azért mert haragszom rá. Egyszerűen csak... már más az életem. Részben magának köszönheti, részben mert minden gyökeresen átalakult körülöttem. És persze ott van a tény, hogy ő Nattal van. Más csapatban játszik és én is mással vagyok már.
Tulajdonképpen annyira lefoglalja a gondolataim Eric, hogy eszembe sem jut már O’Mara. Azt hiszem valóban túlléptem rajta és mindazon ami történt, ellenben ez még mindig nem jelenti azt hogy teljesen, száz százalékosan közömbös lennék iránta. Bármennyire nem szeretném, a testem reagál rá, elárulva a engem. Ha ki akarná használni a helyzetet még lenne is talán egy hajszálnyi esélye, mert hát a kémia azért csak kémia... de tisztában vagyok vele, hogy nem fogja. Nem azért ölel meg, és von magához, hogy közel legyek hozzá és nem azért simogatja a hátam vagy szippant bele a hajamba, mert olyan rohadt jó ez. Vígasztalni akar csak, mint egy barátot, és ez jól esik. Kicsit talán önző, de örülök hogy van egy O’Marám. Még akkor is ha néha bunkó, még akkor is ha nem mindig olyan őszinte, mint kellene. Még akkor is, ha megbántott és könnyekedt csalt egykor a szemeimbe.
Persze tudom, hogy a távolság a legideálisabb. Így nem kell szabadkozni, nem kell ostoba feltételezésekbe bocsátkozni. Már nem neki, hanem nekem.
– Bízz bennem egy kicsit, kislány…
Ahogy kimondja a szót, tudom, érzem mindazt, amit eddig nem. Azt hittem, talán reméltem is, hogy nem tekint holmi játékszernek vagy ostoba fruskának. Most már nyilvánvaló, hogy kislánynak gondol. Hiába ő inézte el, hogy ne legyek az... inkább tűnök a húgának jelen pillanatban, mint bármi többnek. Meglepő módon ez rosszul esik, de hamar túlteszem rajta magam. Érthető ez... végtére is, olyan vagyok mint egy közkincs. Mathias húga egyben az övé is már, nem? Talán csak Eric élvezi mindennek a fordítottját, legalábbis eléggé úgy fest...
– Nat sem tud arról, ami ott történt. Másnak pedig nem mondanám el és mivel megkérted, így már neki sem.
Hümmögök egyet. Ha Nat nem tud róla, akkor senki nem tud? Miért kell mindent megosztani a pároknak? Mi köze Natnak az én családomhoz? Mert oké, Elliotnak van. Hozzám is és a bátyámhoz is. De Forest... azon kívül hogy Elliothoz köve van minket alig ismer. Legalábbis egy üres és felszínes kapcsolat akad de ennyi. És eddig ez is volt. És jó is volt így.
Nem, egyértelműen nem akarom, hogy Nathaniel bármilyen formában is tudomást szerezzen a családom dolgairól. Nem azért, mert nem bízok bennem hanem mert ő is veszéllyé válik. Egy titok akkor titok ha kevesen tudnak róla. És sajnos már így is több embernek áll rendelkezésére az információ, mint amennyi normális lenne.
– Próbálkoztak már legillimenciával, de ezzel szemben esélyük sincs.
Vicces, ahogy a fejére bök. Még talán nevetnék is, ha nem lennék ennyire elkeseredve. Még hinnék is neki talán, ha nem ismerném annyira jól az ítélőszéket. Sajnos testközelből volt alkalmam megtapasztalni a módszereket, amik közt válogathatnak. Rowle ha kell a végsőkig képes elmenni. Nem szimpatikus Kean ahogy jópár ember az aurorok között, de hát nincs mit tenni...
Mély sóhajjal igyekszem zakatoló szívem lenyugtatni. Kisimítanék egy tincset az arcomból, de Elliot megelőz. Ujjai ott vannak az arcom körül, és bennem szorul az ellenkezés. Valahogy megakadok, mert elfog a vágy, hogy megcsókoljam. Ostobaság, mert igazából Eric karjaiba futnék, az ő erőteljes illatát szívnám magamba, ami az ingjével keveredik, amibe el tudnék veszni bármikor... de helyette Elliot van itt. Elliot, aki segít ha baj van, Elliot, aki kihúz a pácból, ha kell. Elliot, aki sosem mond nemet, kb semmire sem...
Leküzdöm a másodpercnyi varázst és megtöröm azzal a pillanatot, hogy lepillantok a kezemre. Ujjaim görcsbe rándulnak, öklöm a térdemen. Még rajtuk a könnyeim maradéka.
- Biztos.. biztos nem lesz baj? - szipogásom halk, félénk, mintha csak a kérdés is rosszat idézne elő. Pedig ki tudja... lehet csak én lihegem túl... úgy, mint mindig mindent.

T I T K O K F O G A D A L M A
(http://i.pinimg.com/564x/8b/b8/69/8bb869dd319c5f63057803ff457d645b.jpg)

BLAIRE
1999. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg)

Bárcsak láttam volna újra mosolyogni. Bárcsak láthattam volna, ahogy megint olyan gondtalan az arckifejezése. Az az igazság, hogy aggódtam érte. Persze, bármi történhet, bármi lehetett a következménye annak, hogy Montrego visszakapta az emlékeit, mégis butaság volt ennyire előre gondolni. Nem én voltam ebben a helyzetben a gyenge láncszem, hiszen tudtam: velem tehetnek akármit, nem jár el a szám. Mindig is én voltam a fal, amit még faltörő kossal sem tudtak be robbantani, nemhogy egy gyengébb Bombardával… egy kihallgatás azzal ért fel. Mégis milyen emberek lettek volna ott? Olyan, mint az apám vagy olyanok, mint Kean? Még viccnek is rossz volt. A nagy legillimentor annyiszor látott belém, hogy semennyiszer… apámba pedig még annyi logika sem szorult, mint egy tanulatlan tolvajba. Őszintén megnéztem volna, mit kezd velem egy olyan helyzetben.
A barna tincsek közé fúrtam az ujjam, mikor Blaire lesütötte a szemét, mintha a kezét bámulná. Olyan volt, mint Ada, amikor bánatos és én csak meg akartam nyugtatni. A hosszú zuhatag anyám sötét hajkoronáját idézte… ami annyiszor ölelt körbe viharos éjszakákon vagy ha csak szomorú voltam. Csendesen cirógattam megint a szépséges szálak sűrűjébe. Minden porcikám azt súgta, meg kell védenem ezt a lányt… meg kell védenem Montrego kis őrangyalát. Talán meg sem érdemelte, hogy egy ilyen teremtés álljon mögötte, ahogy én sem érdemeltem meg, hogy nekem adja az ártatlanságát. Valahogy mindig az ilyen emberektől vesz el a legtöbbet az élet. Még az is lehet, hogy valamikor én is ilyen voltam… csak bennem volt egy jó adag gonoszság, apám örökéből, ami átalakított a sok fájdalom után. Megkeményedtem. Blaire viszont olyannak tűnt, aki minden szörnyűség és kín ellenére is ott állt a családja, a barátai mögött, mint valami támaszték. S irigyeltem ezért Montregot. Nekem is szükségem volt egy ilyen gyengéd angyalra… csakhogy az enyém már nem élt. Azt is elszakította tőlem az élet, talán maga az apám – nem tudom, nem tudtam, hogy elhihetem-e a hazugságait.
Szívem szerint megint közel húztam volna magamhoz, hogy csak öleljem, azt súgjam a fülébe, nincs mitől félnie. Nem tudtam ugyan, miért, de Blaire közelében folyamatosan azt éreztem: meg kell védenem. Valahogy ugyanazokat az érzéseket váltotta ki belőle, mint Esmé. Ugyanazt a gyengédséget, ami egy csepp adrenalinnal keveredve valódi erővé volt képes válni…
– Biztos.. biztos nem lesz baj?
A szipogása megrázó volt. Éreztem, ahogy az az aprócska, szomorú hang egyetlen fájdalmas tüskeként fúródik a szívembe. Ujjaimat óvatosan vezetettem az arcához, hogy letöröljem a könnyeit. Merlinre, vigasztald meg, O’Mara… – morgott bennem a keserű kis hang. Furcsállottam, hogy Blaire jó léte ennek a legsötétebb kis részemnek is fontos volt. Talán ezért is simítottam végig újra az arcán, a szeme alatt és próbáltam a szemébe nézni. Nem tudtam, hogy barna pillantásom elé lesz-e arra, hogy megnyugtassam… de muszáj volt, hogy az legyen… mást nem tehettem érte. Csupán érintések, szavak és kedvesség volt az, amit adhattam neki abban a helyzetben.
Nyeltem egyet, mintha kiszáradt volna a torkom. Kellett egy hosszú pillanat, mielőtt válaszra nyitottam volna az ajkaimat. Nehezemre esett megszólalni. Nem szerettem Blaire-t ilyen szomorúnak látni.
– Akárhogy is lesz… – Megint nyeltem egyet. – Akárhogy is lesz… megoldjuk…

Akárhogy is lesz, megoldjuk…?
Ennyi? Ennyi egyedül összesen a hozzáfűzni valója? Ennyi a válasza a kérdésemre? A kérésemre? Ennyi számára az egész? Egy megoldandó probléma? Nem is olyan hú de világrengetően nagy?
Ordítani lenne kedvem. Egyszerre hábordom föl, mélységes szomorúsággal. Belül mardos a haraggal vegyes bűntudat. Mathias bízott benne és ő pont most árulta el. Épp úgy, ahogy engem. És ami rosszabb, a bátyám erről nem is tud semmit. Még csak nem is sejti. Aztán ott van a tudat, hogy megint én kapom meg az árulást. Nekem kell szembe néznem vele, és jelen állásban még O’Marával is. Ez a múltkor ugyebár elmaradt. Akkor csak a maró bűntudat maradt, és a kínkeserves valóság. A tények fekete és fehérje, meg mindaz, ami a lepedőt díszítette. Most nincs ilyen formában nyoma a bizonyítéknak, mindössze a kimondott szavak adnak súlyt.
És emiatt üvöltenék...
De nem teszem. Nincs semmi értelme. Úgysem érti meg. Úgysem fogja fel. Ha Mathiassal történik valami, én abba belerokkanok. Ugyanúgy igaz ez Eric-re is, és sajnálatos mód még Athaleára is. Noha Lestrange sose mondja ki, fontos neki a húga. Az a szürke kisegér, az a fura kis különc, az a semmit nem érő fruska. És ha neki fontos és ő beleroppan ha történik valami azzal a szellemlánnyal, hát abba én magam is belepusztulok. Szóval minden téren rossz.
A harag mellett azonban fellép valami más is. Valami, ami nem szégyen, és nem is dac, hanem inkább zavar. Zavar, hogy így viselkedik, hogy ennyit jelentek, jelentünk, és zavar a reakció. Valahol többet vártam tőle. Nem az érintésében, abban túl sok is benne van. A beszédes tekintete is zavarba hoz, de nem pirulok el emiatt. Kivirágzott az arcom már a sírástól és a melegtől...
És csak hogy teljes legyen minden... nekiállok csuklani. Ritka, hogy ez előtörjön, most mégis, talán a legeslegrosszabb pillanatban a felszínre kerül. Csak csuklok és csuklok, és ugyan próbálnék valamit kinyögni, valami olyasfélét, hogy de ez nekem nem elég, nem igazán elég, de nem megy. Csak egy szó hagyja el ritmikus ütemben az ajkaim, az pedig a :
Hukk... hukkk... hukkk...
Szánalmas ez is. Hogy nem tudom koordinálni a saját testem, a saját lelkem, a saját zabolázatlan érzéseim. Sosem uraltam a dolgokat de nem is vagyok benne jó látványosan.
És mit teszek hát?
Újra eltörik a mécses, immár sokadjára, és megint csak ritmikus mellkas emelkedéssel és süllyedéssel, halk csukló hanggal fűszerezve mindezt potyognak a könnyeim.
Hát ennyi. Majd megoldjuk, valahogy. Majd lesz valahogy. Vagy majd egyedül maradsz, Blaire és túléled valahogy. Nem számít, hogy hogyan, mert te sem számítasz. Senkit nem érdekel a családod becsülete, senkinek nem fontos a vagyonod megmentése, vagy a boldogságod. Nem számít az életed sem.
Legalábbis Elliot O’Marának biztos nem. És ez egy újabb tőrdöfés tőle a szívembe.
Annak is egyenesen a legeslegközepébe.

T I T K O K F O G A D A L M A
(http://i.pinimg.com/564x/8b/b8/69/8bb869dd319c5f63057803ff457d645b.jpg)

BLAIRE
1999. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg)

Néztem rá, szinte vágyva arra, hogy megint a karjaimba zárjam… hogy vigasztaljam és mosolyt csaljak az arcára. Aggódtam érte, nem szerettem félelemtől csillogva látni azokat az ezüstös szemeket. Talán az én testemen is remegés futott végig, ahogy ujjaim végig simítottak a karján. Szépséges tincsei finoman cirógatták meg a bőrömet közben. Megint elöntött az a kellemes melegség, amit gyerekkoromban éreztem, ha anyám fölém hajolt és mesét suttogott az éjszaka csendjében. Bele sem mertem gondolni, milyen szegények voltunk és én csak annyit érettem belőle, hogy nem mehetek távol anyutól, pedig úgy szaladtam volna előre és előre az utcán. Most pedig itt voltam, felnőtten és gazdagon, ártatlan érzések nélkül. Más gondolatok töltötték meg a fejemet: vérontás, fájdalom, kegyetlenség, menekülés, szerelem. Azt kívántam, bár lenne egy olyan is, amivel segíthetek Blaire-nek, de többet nem tehettem érte. Csupán az ígéretek voltak, amiket egy ilyen helyzetben adhattam neki. Hiszen még nem történt semmi, nem vagyunk benne semminek a közepén… nem rángattak aurorok kihallgatásra és nem néztem szembe Keannel, de még csak az apámmal sem a tárgyalóteremben. Addig pedig nem volt más, mint az élet, amiben sodródni kellett, felkészülve arra, mi jöhet még.
Ki ne aggódott volna Mathias miatt? Ki ne aggódott volna az egyik barátjáért, ha annak a múltja ilyen titkokat őrzött? Csakhogy talán egy kihallgatás még az én vesztemet is jelenhette volna. Mert vajon a bizottság előtt is ugyanúgy el tudtam volna rejteni az emlékeimet? El tudtam volna fedni a tényt, hogy embert öltem? Valószínűleg igen. Tudtam, hogy minden képességem megvan rá. Mathias védelmében is képes lettem volna a legilimenciával szemben gátat állítani az elmémbe. Ezért is tudtam és mondtam magabiztosan: „megoldjuk.” Blaire még sem nyugodott meg, nem értettem az újabb csillogást a szemében… nem értettem, mit vár. Nem történt még semmi, nem volt mitől megóvnom a családját.
– Én…
Valami olyasmit akartam mondani, hogy én nem értem mit vár még ezen kívül. Tegyek neki esküt? Vonjam ki a nem létező kardom és ígérjem meg lovag módjára, hogy övé az életem? Én csak egy tolvaj vagyok, egy ócska színész, aki nem ért máshoz, mint a szavak csavarásához, a szerep eljátszásához. Blaire ismert eléggé, hogy tudja, bármilyen helyzetből kivágom magamat és ha éppen Mathias jövője múlt volna rajtam, hát megtettem volna. De fogalmam sem volt, miféle gondolatokat kapott vissza vagy hogy azok valóságosak voltak-e egyáltalán és nem csak valaki átverte. Így mit tehettem volna? Ajánlottam volna fel, hogy elveszem a bátyja emlékeit? Azt nem tehettem meg. Nem tehettem meg Mathiasszal.
Még is aggódalommal néztem Blaire-t. Tutam, hogy csalódást okoztam neki, de nem könyöröghettem neki, hogy hát mondd ki mit akarsz. Mondd, mit akarsz hallani, mert neked megteszem. Aztán csuklani kezdett, amit én csak a stressznek tudtam be. Finoman megérintettem az arcát. Megcirógattam megint. Azt akartam, hogy érezze, benne bízhat, nem akarok én nekik rosszat… még ha nem is az ő elképzeléseinek megfelelően fejezem mindezt ki… mert hát egy tolvaj hogyan is felelhetne meg egy hercegnőnek? Sehogyan. Ezt az együtt töltött napunk óta biztosan tudom.
– Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. — Próbáltam hatni rá megint. – Ha történik valami, azt biztosan megoldjuk, de felesleges a dolgok elé rohanni. Hiszen lehet, nem is veszik elő a bátyád ügyét.

Nem tudom van-e olyan, hogy az ember lelke megszakad. Az enyém nem képes talán erre. Az enyém egyszerűen elszárad, mint az őszi, megsárgult falevél. Földet ér, és szépen lassan szétesik, millió apró darabra, amibe belekap a szél és messzire sodorja.
Valahogy így érzem magam. Fényévekre attól a valakitől aki egykor voltam. Attól a naiv, ostoba kislánytól, aki hitt ennek a férfinak, aki itt öleli, itt vigasztalja őt. Attól a félig gyermektől, aki felpofozta. Aki a saját kastálya tetején kapta élete első csókját a hűvös szilveszteri éjszakán. Attól a naiv fruskától, aki éjszakákat ábrándozott végig és napokat sírt át.
A gyermekkorom nem volt szörnyű, de kellően pocsékra sikeredett. Anyám ismeretlen fogalom volt számomra és noha soha senki nem mondta ki, mindvégig tudtam, az én hibám a halála. Nem panaszkodhatom, mert másnak talán még ettől a sorstól is nehezebb vagy egyenesen rosszabb jutott... csakhogy nekem sem volt fenékig tejfel minden. Nem várom el, hogy egy O’Mara féle ember megértse. Nem kötelezhetem, hogy felfogja, mit is jelent számunkra a család. Ellenben annyiban bíztam, hogy sikerül megértetnem vele mindennek a jelentőségét.
A kudarc belülről mardos, és nem hagy nyugodni. A csuklásom sem hagy alább, akárcsak a könnyeim. Ostoba vagyok, hogy azt hittem, sikerülhet. Ostoba vagyok hogy azt feltételeztem, majd magától megérti mennyire létfontosságú, hogy a bátyám titka biztonságba maradjon. Egy titokgazda... egy titokgazda kellene... de ki olyan megbízható, hogy rá bíznék egy ilyen fontos információt.
Talán senki sem. Jól tudtam a lelkem mélyén a választ, mégis képtelen voltam elfogadni. A tény, hogy senkiben nem bízok, senkiben nem hiszek csak még inkább lealacsonyított, még inkább pondróvá varázsolt. Szánalmasnak tűntem a saját szememben...
– Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj.
Elhűlve pislogtam fel a férfira. Eddig sem hittem annak, amit hallok, de most egyenesen megrökönyödve nézek rá. Hát még mindig nem érti? Nem hallja? Persze... neki nem számít. Neki ott van Nat, a tengernyi pénzével és befolyásával. Ők fedhetetlenek... de mi nem. Hiába a vagyon vagy a közismertség... apám ballépései árnyékot vetnek ránk is. Bélyeg került ránk olyan bűnökért, amiket nem is mi követtünk el. Én legalábbis biztosan nem.
- Semmi baj? Te mégis hol élsz?
Jó tény, lehet nem az elsődleges problémája most a Minisztériumnak, hogy az ex-halálfalók után nyomozgasson, de lássuk be... vannak fanatikus aurorok, akik nem épp ilyen meglátással bírnak.
– Ha történik valami, azt biztosan megoldjuk, de felesleges a dolgok elé rohanni. Hiszen lehet, nem is veszik elő a bátyád ügyét.
- Azt hiszed csak úgy megoldjuk? Az életével játszunk Elliot. Nem a jövőjével, vagy az ostoba karrierjével... hanem a szabadságával. Nem akarom, hogy dementorok közt sínylődjön az Azkabanban. Nem akarom, hogy dementorcsókra kárhoztassák mindezt azért, mert nem bírtatok vesztegek maradni. Merlinre!
Fakadok ki és érzem, a könnyeim megint nagy gömbök formájában kezdenek el hullani az arcomon át lefelé.
- Merlinre! Miért nem lehetett nem keresni? Nem kutatni? Miért kellett mindenáron hőst játszani? Igen, Mathias nem véletlen zárta el az emlékeit, de így is épp elég nehéz volt neki feldolgozni, hogy elvesztett mindent... és mire megszokta addigra meg ez... Most meg küzdhet a bűntudatával. És nem csak a viselt dolgai miatt, ó nem. Küzdhet a Bishop utáni szerelmével is.
A düh fog el annak a némbernek az említésére. Utálom azt a félvér fruskát, egyszerűen ki nem állhatom.
- A fenébe is, Elliot! Mathais nem tudja megjátszani magát! Ő képtelen ilyesmire. És nem tudom miért vagyok jobban dühös. Amiatt, hogy biztosan az Azkabanban köt ki vagy amiatt hogy keresztet vethetünk Lyanára...
Mert én megkedveltem a lányt. És úgy tűnt Mathias is. Ellenben Elliot kis közjátéka ezt is befeketítette. És azt hiszem búcsút mondhatok annak, hogy Lyana legyen a jövőbeli sógornőm.

T I T K O K F O G A D A L M A
(http://i.pinimg.com/564x/8b/b8/69/8bb869dd319c5f63057803ff457d645b.jpg)

BLAIRE
1999. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b6/ec/df/b6ecdf0fbcc90cab8b94faf5622b0d10.jpg)

– Semmi baj? Te mégis hol élsz?
Blaire hangja egy apró vágásként hasított bele a patika békés csendjébe, mintha az apró, általa ütött résen próbálná meg beengedni a káoszt. De nem akartam, nem akartam, hogy betörjön, hogy tönkre tegye azt a meghittséget, amit a közelében általában éreztem. Nyugalom… nyugalom… Ez ismételgettem magamban beszéd közben. Nem akartam elveszíteni a fejemet, habár éreztem az egyre csak fortyogó felháborodást, amit ez az aprócska hisztéria váltott ki belőlem. Én is sokszor használtam a hisztit, mint eszközt Nattal szemben… de ez már nem az a kategória volt. Olyan volt, mint Ada, mikor nem értette, hogy igen, gond van, de nem tudok vele mit kezdeni abban a helyzetben. Még is mit várt? Vessem ki magam az ablakon? (Nem, mintha túl nagyot zuhantam volna az egyszintes patika ablakán.) Esetleg esküdözzek még háromszor-négyszer?
– Azt hiszed csak úgy megoldjuk? Az életével játszunk Elliot. Nem a jövőjével, vagy az ostoba karrierjével... hanem a szabadságával. Nem akarom, hogy dementorok közt sínylődjön az Azkabanban. Nem akarom, hogy dementorcsókra kárhoztassák mindezt azért, mert nem bírtatok vesztegek maradni. Merlinre!
Határozottan bosszantó volt, annyira, hogy el kellett húzódnom tőle. Combomba belenyilallt a fájdalom, ahogy felegyenesedtem. Hátat fordítva neki, tettem két lépést a szemközti fal irányába. Hallottam, ahogy a padló megreccsen a talpam alatt. Mély levegőt vettem, majd hosszan fújtam ki azt. Nyugalom, O’Mara, ez ugyanaz a lány… Próbáltam higgadtságot erőltetni magamra, csakhogy a csuklómat ölelő szalag vad táncba kezd. A szívem ugyanazon ritmust járva tombolt mellkasom fogságában. Ökölbe szorult a kezem, ahogy az üres falig értem.
– Merlinre! Miért nem lehetett nem keresni? Nem kutatni? Miért kellett mindenáron hőst játszani? Igen, Mathias nem véletlen zárta el az emlékeit, de így is épp elég nehéz volt neki feldolgozni, hogy elvesztett mindent... és mire megszokta addigra meg ez... Most meg küzdhet a bűntudatával. És nem csak a viselt dolgai miatt, ó nem. Küzdhet a Bishop utáni szerelmével is.
Nem ismertem sem Montrego, sem a húga teljes történetét. Nem faggattam az emlékeiről, én csak ott voltam mellette, átkaroltam, hogy érezze mellette áll valaki, míg ő megbirkózót a múltja árnyékával. Tudtam, milyen súlyos dolog ez, ám én még sem vetkőztem volna le a sajátom… s ezért segítettem Mathiasnak is. A múltunk az életünk része, az tesz olyanná, amilyenné válunk. Blaire még is úgy tett, mintha nekem kellene megoldanom mindent, ami abban történt csak azért, mert jelen voltam a történteknél. Egyrészt a bátyja legnagyobb vágyát teljesítettem. De közben ott volt az a legnézés a hangjában, mintha én nem érthetném meg az ő problémáikat… szerinte nekem nincs családom? Bosszankodva ökleltem bele a falba.
– A fenébe is, Elliot! Mathais nem tudja megjátszani magát! Ő képtelen ilyesmire. És nem tudom miért vagyok jobban dühös. Amiatt, hogy biztosan az Azkabanban köt ki vagy amiatt hogy keresztet vethetünk Lyanára...
Felmordultam, de még egy hosszú ideig ott tartottam az öklömet a falnak támasztva. Vicsorogva bámultam a kopott, zöld tapétát, mintha az választ adhatna, hogy ez megint miért az én hibám? Miért kell ezt a halom hisztit a fejemhez vágnia? Az indulataim olyan erővel törtek fel, mintha éppen egy hatalmas vulkán tört volna ki. Gondolkodás nélkül fordultam meg tekintetemet egyenesen a lánynak szegeztem.
– Kösz a fejmosást! – Emeltem fel egy kicsit a hangomat a korábbiakhoz képest. – És most még is mi a francot vársz tőlem, Blaira? Elmondtam, hogyha lesz valami, akkor megoldjuk. Mást nem tehetek, ha csak nem azt várod, hogy amneziáltassam magamat, azért mert a bátyád legnagyobb vágyát mertem teljesíteni. Esetleg ölessem meg magamat? Menjek haza és vessem le magamat a sziklákról? Mit akarsz? Mert mióta itt vagy csak sírsz, meg engem okolsz azért, ami a lehető legkisebb mértékben az én hibám. Én csak egy eszköz voltam ebben, valójában Mathias kereste az emlékeit.
Hörögve kaptam levegőért. Nem kellett volna hagynom, hogy felbosszantson, ám nagyon is sikerült neki. Azért, mert az én családomat, nem „Montegonak” nevezik, pontosan tudom, milyen az összetartás, ahogy azt is, hogy hisztériával nem oldható meg.
– Döntsd el, mit akarsz, mert ezzel a „jaj de ez így nem jó” című beszélgetéssel nem jutunk sehova! Esküszöm, nem ismerek rád! – Vágtam a fejéhez a szavakat.

Még ő haragszik. Még ő csúfondároskodik. Egyszeribe nem ismerek rá. A szavaira. A viselkedésére. A mimikájára. Olyan, mintha fényévekre távolodnék. Nemcsak magatól, de tőle is. Egyszerre tűnik sértettnek, haragosnak, fájdalmasnak és ellenszenvesnek. Egyszerre lobban fel bennem a szánalom iránta és a gyűlölet. Meg sem próbálja megérteni, milyen fontos dolog ez. Fel sem fogja, hogy ez, amit művelt, mert igen is az ő hibája, immár felelőssé is teszi. Hogy nemcsak Mathiastra hoz bajt, de rám is. És Ericre. És megint rám. Mert a bátyám elvesztésébe belepusztulok, de Ericébe egyenesen a pokolra kerülök.
Álmaimban sem gondoltam, hogy reménytelennek hit szerelmem egyszer beteljesedik. Sosem gondoltam, hogy azok az ábrándos éjszakák egyszer valóssá válnak. Mi több valósággá válnak. Gyermeteg botor lelkem nem merte hinni, hogy ez megtörténhet. Csak aztán jött egy háború, jött egy úgy korszak és az én gyermekkorom másodpercek alatt ért véget. Hiba vagy sem, elfogadtuk. És noha külsőleg még inkább tűnök kislánynak, már rég nem érzem magam annak. Erről pedig épp hogy pont Elliot gondoskodott a leginkább.
Csak pislogok rá, megdöbbent arccal. Csak hallgatom a kifakadását, értetlenül. Nem tudom mi olyat mondtam volna, ami sérti őt, vagy ami arra készteti hogy így, ilyen hangnemben beszéljen velem.
A könnyeim pillanatok alatt felszáradnak. Úgy, mintha nem is léteztek volna. Nevetséges, emnnyire kiábrándító tud lenni néha az ember. Az egyik percben sírok miatta, érte, a másikban megbotránkozva tekintek rá. Azt hittem, eddig, hogy ismerem Elliot O’Marát. Mostanra már nem tudom ki is valójában ő.
Nem tudom mennyire jó barát, mennyire őszinte ember vagy jó szövetséges. Nem vagyok biztos abban sem maradéktalanul, hogy jó rábíznom a titkainkat, a családunk múltját vagy esetleg a jövőjébe hagyok neki részt. Már nem tudom ki is ő, mert ez a viselkedési norma… hát erre számítottam a legkevésbé.
- Nem okoltalak Elliot... - kezdem hűvösen. Megállom hogy ne szipogjak, mert az őgy sokkal de sokkal kevésbé hatásos. - De igen, most már okollak. Te tehetsz róla, hogy visszanyert mindent. A te hibád, hogy nem maradt veszteg. És a te hibád lesz ha újra becitálják egy tárgyalásra. A te hibád lesz ha az Azkabanba zárják. A te lelkeden szárad, ha nem lesz családom!
Mire észbe kapok már állok és kiabálok. Nem kedvesen, nem nőiesen, hanem úgy mint a tomboló vihar. Skye végtelen acélkékje dereng fel előttem, amit Eric-kel néztünk. A felkorbácsolódott hullámok, amik szétzilálják a köveket, miközben féktelen haraggal tombolva nyaldossák a partokat. Igen, pont ezt a tomboló erőt érzem magamban. És zúdítom immár Elliot nyakába.
- És Merlin a tanúm rá, ha ez bekövetkezik, ha Mathias vagy Eric bajba kerül miattad, amiatt mert befúrtad magad a családomba, mint egy doxy a sötétítőfüggönybe, akkor nem lesz sem ember sem senki, aki segíthetne rajtad.
Fújtatok egyet mérgesen. Parázsló szemeimet rá szegezem, kezeim az asztal lapján görcsösen megvonaglanak.
- Ha kell, magam öllek meg hogy biztonságba tudjam őket.
Az utolsó szavakat szinte sziszegem. Mély, féktelen haraggal és vele párosuló gyűlölettel. Sosem gondoltam, hogy utálni fogom valaha őt. És tessék... elérte.
Sarkon fordulok hát, és elindulok az ajtó felé. Nem foglalkozom semmivel, azzal sem ha meg akarna esetleg állítani. Nem gondolom, hogy lenne bármi érdemleges, amiről beszélhetnénk immár. Mindössze talán egy dolog...
- Bölcsebben tetted volna, ha nem húzol ujjat a Montregokkal. És garantálom, tőlünk csak egy Lestrange kíméletlenebb. És ezt... nyugodtan veheted fenyegetésnek.
Az ajtóból visszafordulva vetek rá még egy utolsó pillantást, miközben a búcsúzóul szánt szavak elhangzanak. Aztán magára hagyom a patikájában. A kinti hideg szellő fejbe ver a benti meleg után. Nem bánom, sőt, egész jól esik. Tudom, hogy arcom pirossága csitulni fog, mire a kocsmához érek, hogy összeszedjem Strange-t. És tudom azt is, hogy mindaz amit kimondtam, még ha indulatból is jött, de igaz. Veszélyes család vagyunk, és noha alapvetően jó szándék vezérel a szeretteimért ha kell, ölnék is. Ahogy Mathias is megtette Iza Bishopért. És ettől valóban csak egyetlen aggasztóbb dolog van. Az, hogy Eric és az egész Lestrange família, kezdve anno Bellatrix-szal, folytatva Rodolphussal és Rabastannal meg még élvezik is ezt.

Köszönöm a játékot!

Roxfort RPG

Karakterek => Banyanyavalya és Mágusfene Apotéka => A témát indította: Blaire Montrego - 2018. 08. 04. - 20:46:33