Roxfort RPG

Karakterek => Esmé Fawcett => A témát indította: Esmé Fawcett - 2018. 05. 20. - 13:34:29



Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 05. 20. - 13:34:29
Kerpen

(https://mw2.google.com/mw-panoramio/photos/medium/3453408.jpg)

Észak-Rajna-Vesztfália tartományban lévő település, Köln városától nyugatra
nem messze a holland határtól.
A város 1975-ben jött létre, mikor több független kisebb település egyesült.

 


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 05. 20. - 14:28:28
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Ha valaki két nappal ezelőtt azt mondja ez a kirándulás el van átkozva, akkor kinevetem. Miért lenne elátkozva, hiszen egy teljesen ártalmatlan dolog miatt indultunk be. És lám, az átok utolért minket egy bérgyilkos képében. Nem tudom miért jött, hogy talán azt védi, ami miatt ebbe a kastélyba jöttünk, de az biztos, hogy nemrég még egy pálca szegeződött a fejemhez, most pedig a földön fekszem, miközben a saját pálcám valamelyik fal tövében fekszik. Tudom, hogy Elliot itt van valahol a közelben, de ez az alak egyesével akart levadászni minket, látszott rajta. Azt hitte, ha engem céloz meg először, akkor könnyű dolga lesz, de tévedett, és bár fáj az oldalam, azért nem gátol meg semmiben. Főleg nem a mozgásban. Rövid időn belül úgyse lesz gond ezzel, ha eltalál valamilyen átokkal. Valami olyannal, amitől most is felsikoltok, amíg repülök egyet a fal tövéig.

          De hogy is volt ez? Miért is kerültünk ilyen helyzetbe? Az egész még decemberben kezdődött, mikor megismertem Elliotot. Akkor elhatároztam, hogy visszaadom a talált gyűrűt és naplót a jogos tulajdonosuknak. Igen, meg is találtam őket, és így kerültünk ide Németországba, azon belül is Kerpenbe. Tegnap mind a ketten csinosan felöltöztünk, és kicsit hazudva ugyan arról, hogyan találtuk meg ezeket a tárgyakat, de visszaadtuk jogos tulajdonosuknak. Nagyon örültek, és majd három órát el is töltöttünk náluk. Sokat beszélgettünk arról, hogyan élték meg a felkeresésem, hogy mit éreztek most. Azt hiszem a legizgalmasabb pillanat akkor következett be, mikor meghívtak magukhoz egy következő alkalommal is. Nem értettem miért, de mivel egy kis hoteljük volt, azt hiszem, úgy szerették volna meghálálni a tettünket, hogy ajándékba adtak egy hosszú hétvégét. Talán egyszer lesz is lehetőségünk kihasználni.
          Reggel viszont izgatottan ébredtem, hiszen megígértem Elliotnak, hogy nem leszek útjában, de akkor is elkísérem akárhova is megy. Pont ezért egy kényelmes sportcipőt vettem fel, meg nadrágot és egy pólót. Reménykedtem benne, hogy a hátitáskám, amibe korábban belekészítettem már egy kevés élelmet és italt, nem fog visszatartani semmitől.
          - Mehetünk? – kérdeztem izgatottan.
          Le se tagadhattam, hogy mennyire várom már. Bevallom, ebben a pillanatban nem jutott eszembe az, hogy őt várják otthon, de még az sem, hogy engem is várnak. Csak az érdekelt, hogy közös kalandunk lesz, megint. Kettesben, mint mikor megismerkedtem. De valami nem tetszett, amit szerintem ő már akkor tudott, de legalább sejtett.
          - Van valami baj? Este óta nagyon gondterhelt vagy?
          És nem hiszem, hogy ennek az lett volna az oka, hogy közös szobában aludtunk. Mikor lefoglaltam a helyet, akkor még két külön szobát kértem. Az életemre megesküdtem volna és még most is megtettem volna, de mire ideértünk addigra egy kétágyasat kaptunk. Ráadásul azt állították, hogy én kértem így. Hazugság volt, és féltem, hogy Elliot haragudni fog majd emiatt, de úgy látszott nem teszi.
          Szóval, reggel gyorsan felöltöztem a fürdőben, lófarokba kötöttem a hajam, és csak egy minimális sminket tettem fel. Azért nem léphettem ki anélkül az utcára. Szóval, miután mindennel meg voltam, jöhetett az indulás. Kicsit toporogva, kicsit siettetve, de akkor is, izgalomtól és kíváncsiságtól hajtva.
          - Akarsz reggelizni előtte? Azt hiszem, én nem tudnék egy falatot sem lenyelni, de pakoltam pár dolgot a táskámba.
          Elkezdem kiszedni és megmutatni a tucatnyi szendvicset és a vizeket. Még nem voltam ilyen kalandon, szóval nem tudom mi lenne most a jó. A decemberi az nagyon más volt. De ha ez is lesz az utolsó, az sem érdekelt. Menni akartam, és mentem is.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 05. 21. - 12:37:17
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

Az indulás óta nem volt valami rendben és nem csak az, hogy jótét lélekként visszavittük valakinek a gyűrűjét meg az elveszett naplóját a családjához. Az is borzalmasan nyálas volt és olyan messze állt tőlem, hogy szinte idegennek éreztem magamat a képemre húzódó mosoly mögött. Nem, az nem Elliot O’Mara volt, de még csak nem is Elliot Lee, akiként be szoktam mutatkozni az útjaim során. Az a fickó persze sokkal jobb színész volt, mint én, de mintha az elmúlt félév hatalmas köveket hordott volna egykori énem fölé. Elrejtve azt a kegyetlen kis vigyort, amivel nyugtáztam a sikereimet. Mintha lenyugodtam volna egy dühkitörés után… ami évtizedekig tartott. Más ember lettem. Valami nyugodt, árnyékszerű személy, aki nem lehet többé valódi önmagamat. Natnak hagytam a leginkább, hogy átformáljon, hogy elnyomja azt a kegyetlenséget, amivel kiraboltam, átvertem másokat. Lelkiismeret-furdalás nélkül vágtam zsebre idegenek értéktárgyait, nem is gondolva arra, hogy számukra fontos lehet.
Most viszont, mintha minden nehezebben menne… ezért is döntöttem úgy, a negédes látogatást követően, hogy valóban muszáj tennem valamit. Valóban meg kell találnom a környék legértékesebb tárgyát. Sokat nem tudtam ugyan a környékről, mert csak felületesen olvastam az útikönyveket, amikor tudtam, hogy Nat nem láthat meg. Hiszen nem is igazán kincset keresni jöttem ide… hanem megkeresni magamat, a tolvajt, a rosszfiút… aki elveszett Nathaniel szerelmes ölelésében. Így hát csak az a  díszes távcső (https://i.pinimg.com/564x/e9/7f/15/e97f153099b4d1e39dc9ffb1096a4a50.jpg) ragadta meg a tekintetem, amit állítólag egy közeli vár ura rejtett el az egyik rejtett helyiségben. A mugli kutatók még nem bukkantak a nyomára, ahogyan a varázslók sem. Így az sem volt biztos, hogy bármilyen mágikus képességgel rendelkezik. Az viszont köztudott tény, hogy nem kevés varázsló és boszorkány is kutatta a nyomát a 18. század végétől.
Úgy éreztem még villanyoltás előtt, hogy nagyon is várom a másnapot és érdekel a távcső. Azonban, amint Esmé leoltotta a lámpát és sötétség borult rám, képtelen voltam lehunyni a szemem és tervezget, míg el nem nyom az álom. Nat jutott eszem, folyamatosan csak az ő könny áztatta arca, szomorú pillantása lebegett lelki szemeim előtt, így jóformán semmit sem aludtam. Csak feküdtem az ágyba, míg a hajnal első sugarai meg nem érkeztek. Addigra kimerültem az önsanyargatásban és valami furcsa éberálom lett úrrá rajtam. Abból pedig mindössze Esmé zörgése keltett fel. Valamiért nem éreztem furcsának, hogy közös szobában alszunk… hiszen ismerjük egymást. Láttuk a másikat nagyon jó és nagyon rossz passzban. Nem volt idegen a helyzet. Mégis, morcosan ücsörögtem a takaróm és a párnák ölelésében hosszú percekig… képtelen voltam magamhoz érni. Vitatkozni viszont nem szerettem volna lánnyal. Pont elég volt nekünk már a keserűségből. Most életben kell tartanunk a kapcsolatunkat, a barátságunkat, azt hogy én az ő mecénása vagyok.
Némán öltözködtem és készültem, nem is foglalkozva azzal, hogy hova tartunk. A tükör előtt ácsorogva is csak Nat arcát láttam magam előtt. Remegő ujjakkal igazgattam a hajamat, miközben hazavágytam. Nem is tudtam, hogy van-e még otthonom… talán már nem is lesz hova hazamennem, csak a hullás lakásomba, ahová cseppet sem kívánkoztam. Hiányzott Nat illata az ágyamból, az ölelése, a hajamat piszkáló ujjai.
– Van valami baj? Este óta nagyon gondterhelt vagy?
Nem tudom, hogy Esmé ezt vette-e észre rajtam… vagy azt a valamit, amiről fogalmam sem volt micsoda, de már az indulás óta piszkálta az érzékeimet. Olyan volt, mintha valaki figyelne, mégsem érzékeltem senki mást a környékünkön általában. Hiába fordultam körbe-körbe, csak más, abszolút nem gyanús embereket láttam mindenhol. Nyström volt régen ilyen, de sehol sem éreztem a jellegzetes hal- és alkohol bűzt.
– Persze – bólintottam. – Nem ártana valóban indulnunk.
Ki tudhatta volna előre, mennyi időbe fog kerülni, míg rábukkanunk valami nyomra abban a várban. Általában hagytam, hogy az érzékeim vezessenek a tárgyak felkutatására, igaz ez mugli remekművek esetében nem igazán működött. Elvégre nem vette őket körbe jellegzetes, mágikus aura, amibe bele tudtam volna kapaszkodni és ami láthatatlan kéz módjára húzott volna közel magához.
– Remek… – Ismét bólintottam. Ezúttal a szendvicsek látványára reagáltam így. Nem lett volna gusztusom egyikbe sem beleharapni… valójában csak a szokásos reggeli kávém hiányzott. Már régen aludtam erdőkben vagy lepusztult hotelekbe, ahol nem számíthattam ilyesmire. A testem hozzá szokott a koffeinhez, nehezen bírtam nélküle. De úgy döntöttem erős maradok, ugyanis… tényleg szerettem volna gyorsan végezni. Legalább is a csuklómon lüktető szalagon kívül minden porcikám Nathoz vágyott vissza. Egyedül az a gonosz kis hang suttogta a fülembe: Ne add meg magad ilyen könnyen Forestnek!
Valójában meg sem vártam Esmé reakcióját. Elindultam kifelé a szobából és ugyanazon lendülettel az épületből is kifelé. – Ugye tudod, hogy nem eszem meg a szendvicseket? – kérdeztem vigyorogva, mikor már a főbejárat felé tartottunk.
Csak szerettem volna egy kicsit lazítani a hangulaton. Egyértelműen kiszúrta, hogy morcosan ébredtem és már este is elég feszült voltam. Nem akartam a saját lelkiismereti gondjaimmal terhelni ezt az utat. Meghoztam egy döntést, ami talán nem volt a legokosabb, de a szívem mélyén még mindig szabadságra vágytam… arra, aminek már az emlékei is csak halvány árnyéka volt az egykori érzéseknek,
– A kurva… – Mordultam fel, mikor egy fickó egyenesen nekem rohant. Majdnem elestem és a farzsebembe gyömöszölt vékony, kicsi útkönyv is kiesett a betonra. Ekkor már közvetlenül az ajtó előtt voltunk.
– Merlin szaros seggére, hogy senki sem tud figyelni… – Hajoltam le. Közben éreztem, hogy a rosszabbik lábamba nyilall a fájdalom, ezért a tenyeremet finoman a sérülés fölé fektettem. Reméltem, hogy annak melege elég lesz ahhoz, hogy kicsit javítsak a helyzeten. Remek, O’Mara! Megint előadtad az úriembert.
– Bocsi…  – Pislogtam zavartan Esmére, ahogy a könyvvel a kezemben felegyenesedtem.


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 05. 24. - 15:45:44
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Csak nem hagyott nyugodni a tudat, hogy valami nincs rendben, csak arra nem jöttem rá, hogy mi az. Talán valami magánéleti válság, vagy más külső tényező lehet. Jó lenne kideríteni, de amíg ő nem akar róla beszélni, addig nincs mit tenni. Nem akarom kikényszeríteni belőle a válaszokat, és tudom, hogy tudja, rám számíthat. Elvégre barátok vagyunk vagy mik. Persze azon túl, hogy mostantól tőle kapom a támogatást. De Elliotra mindig is számíthattam, mióta megismertem, szóval ez sem változik majd olyan különösebben.
          De a lényeg, hogyha csak egy fél szóval is, de utal arra, hogy ő nem akar itt lenni és inkább elmenne, akkor állok elébe. Visszajövünk a szállodába majd. Most viszont örülök, hogy azért elindulunk. Az már egy jó jel mindenféleképpen. Még akkor is, ha csak kijáratig jutunk, mert hát miért is lenne könnyű az indulás.
          - Reménykedtem benne, hogy Nathaniel talán megkedveltetett veled néhány dolgot, de most lelomboztál. Még szerencse, hogy nem én készítettem ezeket a szendvicseket, mert most vérig sértenél.
          Elmosolyodom, mert tudom milyen. Azért ismerem már ennyire. A kapcsolatunk vége felé már teljesen kétségbe is voltam esve, hogy mást nem tud megenni csak azt a vacak levest. Oké, akkor hívtam csak így, mikor rossz napom volt. Pedig mennyi időt öltem bele, hogy jó barátnő, mennyasszony és talán idővel jó feleség legyek főzés terén. De hát akármivel próbálkoztam a legtöbb próbálkozásom eredménye vagy a családom valamelyik tagjánál vagy a kukában kötött ki. Mindegy. Elmúlt. Most legalább tudom, hogy nem volt hiábavaló az az időszak, mert Amber szereti a főztjeim, és néha szoktunk is együtt ügyeskedni a konyhában.
          Nagyon édes az a kislány, örülök neki, hogy Daniel rám bízta néha napján. Remélem a jövőben is így marad majd még jó sokáig. Addig biztosan, amíg Amber látni akar. Utána meg majd ki tudja. Addigra talán saját kislányom lesz.
          - Jól vagy?
          Aggódva hajolok oda Elliothoz miután sikerül éppen csak elkerülnöm azt a férfit, aki nekiment. Örülök neki, hogy nekem ez sikerült, mert lehet nem ilyen szépen fogalmaznék, ha az ő helyében lennék. Hmm… hiányzott is nekem ez, még jó, hogy majdnem minden alkalommal kapok belőle, mikor találkozunk.
          - Ne is törődj vele. Inkább az a fickó gondolja át jó alaposan mit akar, mert ha visszafelé összefutunk vele még ki tudja mi fog történni.
          De hogy minél előbb elfeledtessem vele ezt a kellemetlen incidenst, inkább elkezdem kifelé terelni amennyire a lábától tud haladni.
          - Még mindig ennyire fáj?
          Nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, mikor úgy álltak a nappali közepén, mint a gyászhuszárok. Daniel és Phillip is úgy tettek, mintha azok lennének az utolsó pillanatai, de azt soha nem akartam elfogadni. Azt nem fogadtam volna el. De valahol megértem Nathanielt, talán ő nem akarja átélni azt, amit abban a pár napban én. És hát az is igaz, hogy nem tud már úgy futni, és menekülni, mint régen. Igaz, most már tud hoppanálni.
          - Sajnálom, nem kellett volna elhozzalak. Nem akarlak rákényszeríteni erre a kalandra. Nem számoltam a lábaddal. Ha akarod, akkor ki is hagyhatjuk, és csinálhatunk mást.
          Nem tudom, merre kéne megindulnom. Igaz, már kívül vagyunk az épületen, de nem kell kalandra mennünk, elég ha elmegyünk várost nézni. Azért, mert én akartam egy kalandot, még nem jelenti azt, hogy mást is bele kell vonnom. Majd csinálok magamnak kalandot később. Szerintem úgyis lesz még benne elég részem.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 05. 25. - 10:03:21
C É L K E R E S Z T B E N  
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

Hogy basznád meg… Merlinre… – szorítottam a kezemet egy darabig még a fájós combomra. Kellemetlen remegés futott rajta végig minden lépésnél. Mélyet szippantottam a friss, reggeli levegőből, hátha az még képes valamennyire helyretenni az ismét megrendült testemet. Gyűlöltem azt az elcseszett gyengeségérzetet, ami ott tombolt bennem. Vicsorogva bámultam a sérült végtagra. Egyelőre nem volt alkalmam válaszolni Esmé kérdéseire. Csak a káromkodás maradt, na meg a friss levegő… és egy béna kis bocsánatkérés.
– Még mindig ennyire fáj?
A hangjában minden ott volt. A közösen átélt, borzalmas néhány óra és gyógyulással teli hetek. Persze ő is tudta, amit én… hogy ez már sosem lesz olyan, mint régen. Mikor fogok én megint rohanni az üldözőim elől? Hányszor fogok még mászni kőfalakon, hogy bejussak egy ház kertjébe? Talán soha. Illetve magamat ismerve bizonyára megpróbálkozom majd ilyesmivel, mert a hoppanálásban aztán semmi szórakoztató nem volt. Hiányzott belőle az izgalom és nem adta meg azt az adrenalin löketet, ami rendszerint a legborzalmasabb helyzetekben is életben tudott tartani.
– Semmi bajom, nyugi!  – Legyintettem és kihúztam magamat. Közben persze igyekeztem nem ránehezedni a hegtől eltorzult lábamra. Éppen elég fájdalmas volt a plusz testsúly nélkül. – Már hozzászoktam, hogy semmi sem egyszerű… a fájdalom pedig elviselhető.
Megpróbáltam mosolyogni is, hogy megnyugtassam Esmét. Közben persze előkaptam a Nat által annyira utált flaskát. Zsebre vágtam az útikönyvet megint, hogy finoman letekerjem a kupakját és belekortyolhassak. Az alkohol kellemes melege egy pillanat alatt szétáradt a testemben, mintha erőt adni. Olyan volt, mint egy gyógyító főzet, ami megnyugtatott és segített az előttünk álló kalandra koncentrálni. Akartam azt a távcsövet, minden nehézségével együtt. Veszélyre vágytam, izgalomra és olyan szórakozásra, amiben már régóta nem volt részem. Egy ostoba kismadár voltam, aki kiszökött a kalitkából… de máris hiányzott neki a biztonság és a gazdája közelsége.
– Sajnálom, nem kellett volna elhozzalak. Nem akarlak rákényszeríteni erre a kalandra. Nem számoltam a lábaddal. Ha akarod, akkor ki is hagyhatjuk, és csinálhatunk mást.
Talán egy kicsit értetlenül pislogtam erre. Mindenestre a flaskát Esmé felé nyújtottam, hátha kér egy kortyot. Reméltem, hogy már nem áll olyan elutasítóan az alkoholhoz… talán az új perverze, mármint akarom mondani barátja rávette erre is. Feltételezem egy igazi lovag, aki jól bánik vele és kedves, csak éppen azt nem tudja, hogy foglalt nőre nem nyomulunk rá. Igazából én sem tartottam be soha az ilyen elcseszett társadalmi szabályokat – merthogy általában nem is érdekeltek –, csupán azért zavart, mert én voltam annak a kapcsolatnak a részese, amit fúrt a kis levelezésével.
– Na azt már nem.  – Jelentettem ki. – Haladjunk szépen a kastély felé. – Tettem hozzá és megfogtam egy pillanatra a kezét.
Hosszú idő után ez volt az első, hogy ennyire gyengéden érintettem meg őt. Jól esett a finom bőrének az érintése… és hirtelen, mintha valami furcsa módon meghatott volna az aggódása. Basszus, O’Mara, nem kéne éhgyomorra alkoholizálnod! Próbáltam én kordába tartani az érzéseimet, de könnyek szöktek a szemembe, mint egy ostoba kölyöknek.
– Nagyon kedves tőled, hogy ennyire aggódsz értem… – motyogtam és közben persze húztam magam mellett az utcán. – Ilyenkor olyan érzés, mintha nem is szakítottunk volna, mert még mindig olyan gyengéden bánsz velem, mint annak idején… pedig tudom, hogy bántottalak és rohadék voltam és ezért veszítettem el a szerelmedet…
Megcirógattam kicsit a kézfejét.
– Annyira sajnálom, hogy ilyen vagyok… – szipogtam tovább.– Remélem az a fickó jobban bánik veled, mint én.
O'Mara, Merlin áldjon, inkább fogd be! A hang szinte parancsolt ezúttal. A szalag meg lüktetni kezdett, mintha ezzel felszárítaná a felesleges könnyeket. Mélyet szippantottam a levegőből, remélve, hogy félresodrom egyszerűen vele ezt az elcseszett érzelmi hullámvasutat, ami újra és újra magával rántott.


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 05. 28. - 18:41:18
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Megkönnyebbülök mikor meghallom, hogy már nincs baja. Legalább is nem olyan komoly, mint ami akár ellehetetlenítené az életét. Azok után, ami történt, megérdemli, hogy boldog legyen. És azt tehesse, amit akar. És ezért is örülök neki, hogy nem akar visszafordulni, hanem megyünk tovább a kaland felé. Persze, miután én is meghúzom azt a flaskát.
          - Köszi, azt hiszem, szükségem volt erre az egy kortyra.
          Kicsit feláll a szőröm, ahogy az alkohol végigcsúszik a torkomon. Kicsit reszelős, egy pillanatra el is megy a hangom, de ettől még megérzem azt, ahogy hozzám ér. Tudom, hogy ez már nem az, ahogy fogadnom kellene tőle bármilyen érintést, de akkor sem tudom meggátolni, hogy a szívem hevesebben kezdjen verni. Talán ez megint egy újabb fal, amit le fogunk rombolni a történtek után? Akármi is legyen, nem fogom elszúrni. Ezúttal nem tehetem meg.
          De ami még mindig meg tud lepni, az azok a szavak, amiket utána hallok. Egy ideig a kezünkre koncentráltam, de most már nem tekinthetek félre mintha nem látnám a könnyeit. Egyre messzebb kerülünk a szállodától, és úgy érzem, egyre közelebb kerülök egy olyan dologhoz, ami elől már ha akarnék se tudok elmenekülni.
          - Elliot, állj!
          Igyekszem ellent állni a húzásnak, de egyelőre magam se tudtam mit is kéne mondanom, még akkor sem, ha a szavak már a számon voltak. Meg úgy érzem, ezt nem is itt az utca közepén kéne megbeszélni, ahol boldog boldogtalan hallja. Oké, idegen országban vagyunk, de az eddigi tapasztalatom az, hogy többen értetnének meg, mint ahány embernek kéne. Végül igyekszem egy kis sikátornak tűnő utcában megállni.
          - Elliot – mondom a könnyeimmel küszködve.  – Benned még mindig ekkora fájdalom van ezzel az egésszel kapcsolatban?
          Magamhoz ölelem, mert úgy érzem, most ezzel kell kezdenem. Aztán pedig kiveszek egy zsebkendőt a táskámból. Megvárom, amíg felitatja a könnyeit, ha szükségesnek érzi, aztán végigsimítok az arcán. Gyengéden, azt akarom, hogy rám figyeljen.
          - Miért ne aggódnék? Fontos vagy nekem és ezen semmi sem változtathat. Örülök neki, hogy a szakításunk után is ilyen közeli kapcsolatban tudtunk maradni. Sokat jelentesz nekem. Többet, mint gondolod – újra megfogom a kezét, és megcirógatom kicsit.  – Nem bántottál és legfőképp nem voltál rohadék. Tény, hogy kicsit nehéz volt az állandó féltékenységed, de biztos adtam rá okot, amivel ezt kiváltottam belőled.
          Nem tudom miért mondom ezeket. Soha nem mondanám, hiszen mindig is magamat hibáztattam a szakításunk után. Megértettem, hogy nem jött el és nem adott második lehetőséget. Ha pedig helyes a feltételezésem, a fülembe jutott pletykákról, akkor talán esélyem sem volt a főnököm ellen akkor már. Elmosolyodom. Tudom, mikor kell feladni, de ezek a szavak akkor is kikényszerülnek belőlem. Mintha valami nem hagyná, hogy ezúttal néma maradjak.
          - Elliot, akkor találtál rám, mikor belefogtam egy új életbe, és ez megijesztett, elbizonytalanított. Még orvoshoz jártam, mert nem tudtam elfogadni az apám elvesztését, és azt, ami a háborúban történt. De te rám találtál, megmutattad az utat a boldogság felé. Te voltál a gyógyír arra, amire azt hittem nem létezik a világon.
          Miért mondom én ezt el? Mintha nem hallotta volna még elégszer. Tudta is, vallottam már erről, de a szavak most csak jönnek maguktól, megállíthatatlanul.
          - És ha már szóba került a rohadék szó. Én vagyok inkább az, hiszen olyan fájdalmat okoztam, amit még mindig nem tudtál kiheverni. De féltem. Féltem, hogy elvesztem azt, aki a legfontosabb nekem. Nem akartam látni a halálod. Átélni újra ugyanazt, amit apám elvesztésekor. Annyira megijedtem ettől a lehetőségtől, hogy járod a világot és egyszer nem jössz haza, mert Lis valahogy megtalált, hogy… - Elcsuklik a hangom, a könnyeim is lassan folyni kezdenek. Ezt ugyan említettem már korábban, de nem ebben a formában. – Bíztam benne, hogy betartja az ígéretét és békén hagy utána, de nem így történt. Csak szét akart választani minket, mert erős páros voltunk és én ezt nem láttam. Nem benned nem bíztam soha. Az első perctől kezdve bíztam benned. Magamban nem bíztam, hogy lehetek az az erős nő, akire szükséged van.
          Hüppögök kicsit, majd lehajtom a fejem. Egyelőre még nem végeztem, de azt amit mondani akarok, szintén hallotta már néhányszor.
          - Én olyannak szeretlek, amilyen vagy. Örülök, hogy ilyen vagy. És az a fickó nem bánik velem jobban. Nem lehet összehasonlítani titeket. Soha nem is tenném. Imádtam azt az életet, amit veled éltem. A sok mesét a kalandjaidról, a közös jövő tervezgetését. És ha tudni akarod, ha nem, igen, féltékeny vagyok Nathanielre, mert van olyan szerencsés, hogy veled élhet, és tudom, hogy én már bármit is kérnék tőled, nem teljesülne. Tudom, hogy a kapcsolatunk már nem lesz olyan, mint mikor együtt voltunk, de még olyan sem, amilyen akkor lehetett volna, ha nem jövünk össze, és ezt irigylem mindenkitől, mert így titkaink lettek egymás előtt, pedig nem szeretek előtted titkolózni, és tudod, hogy elmondhatsz nekem is bármit.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 05. 31. - 15:20:15
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

Nem akartam megint azt érezni… mert igen. A fájdalom csökkent, már-már azt hittem el is múlt, de amikor az embertől egy ennyire erős érzést tépnek el… az rosszabb mindennél. Ezért is őriztem annyira Natot, hogy még egy ember életét is képes voltam elvenni érte. Ezért harcoltam minden erőmmel, akár az utolsóval is, hogy őt védjem, hogy ne engedjem át mással.
Könnyfátyolos lett a szemem, ahogy Esmé magához ölelt. Megakadtam a lépésben, nem tudtam tovább haladni, hogy a vár keresésére szánjam az energiámat… most viszont, a fájdalom emléke kínszenvedéssé tette, hogy éreznem kellett az illatát. A haja selymesen cirógatott végig az arcomon és a szívem nagyon dobbant. Lehunytam a szemeimet, hagytam, hogy az az egyetlen könnycsepp, ami kiszabadult, akadálytalanul folyjék végig az arcomon és vesszen el a barna tincsek között.
Ezt nagyon nem kéne… – mantráztam magamban újra és újra, de közben az ujjain kissé végig simítva vettem át a zsebkendőt. Beleborzongtam az érzésbe, annyira, hogy egy pillanatra megmerevedtem a mozdulatba. Csak szorítottam az anyagot és próbáltam eltaszítani magamtól az emlékét annak a borzalmas napnak. Még mindig éreztem, ahogy a kezemmel utána kapok, de már csupán a semmit érem. Mennyi levelet írtam neki… mennyire… mennyire sok szót pazaroltam arra, hogy még csak meg se mutassam neki. Annyi kimondatlan szó, annyi elmaradt bocsánatkérdés várt elolvasásra azokon a pergameneken, amik még mindig ott vannak a Káoszlakban elrejtve.
– És ha már szóba került a rohadék szó. Én vagyok inkább az, hiszen olyan fájdalmat okoztam, amit még mindig nem tudtál kiheverni. De féltem. Féltem, hogy elvesztem azt, aki a legfontosabb nekem. Nem akartam látni a halálod. Átélni újra ugyanazt, amit apám elvesztésekor. Annyira megijedtem ettől a lehetőségtől, hogy járod a világot és egyszer nem jössz haza, mert Lis valahogy megtalált, hogy… – Elcsuklott a hangja. Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe, majd végig folynak a szépséges arcán. – Bíztam benne, hogy betartja az ígéretét és békén hagy utána, de nem így történt. Csak szét akart választani minket, mert erős páros voltunk és én ezt nem láttam. Nem benned nem bíztam soha. Az első perctől kezdve bíztam benned. Magamban nem bíztam, hogy lehetek az az erős nő, akire szükséged van.
Nyelnem kellett, hogy ne jöjjön ki egyetlen hang sem a torkomon. Helyette csak egy újabb adag könny szakadt ki belőlem is. Éreztem, ahogy az arcomat áztatják… menni akartam, mert mennem kellett, hogy ne éljem át a fájdalmat újra… a lábaim azonban nem mozdultak. Csak a kezem nyúlt Esmé felé. Óvatosan cirógattam meg az arcát. Közben hallottam a mondandója második felé és nem akartam hinni a szavaknak… olyan volt ez, mintha valaki egy tört döfött volna a szívembe, majd jól meg is forgatta volna. Nem értettem már semmit, hogy akkor miért kellett ennek az egésznek véget vetni. Miért nem kaphattam meg azt a második esélyt? Ez a kérdés újra és újra előjött, míg ő beszél, míg azt mondta ilyennek szeret és féltékeny…
– Már semmi sem lehet ugyanaz… – hajtottam le a fejem. Nem akartam a könnyektől csillogó szemeibe nézni. Fájt ő ilyennek látnom. Egészen az az érzésem volt, mintha szenvedne az érzéseitől.
Közelebb léptem megint hozzá. Ezúttal az én sorom volt az ölelésben, így hát átkaroltam és magamhoz szorítottam. Megint beszítam az illatát, nem érdekelt, hogy fáj… meg akartam nyugtatni… bár a szívem úgy kalapált, mintha rohantam volna.
– Én csak egy új élet határa voltam. Biztos vagyok benne, hogy rajtam túllépve sokkal jobb lesz neked.  – súgtam a fülébe. Közben a hátát simogattam. – Szeretnék ott lenni melletted, mikor igazán boldog vagyok és szeretnék segíteni, ha nehézségeid támadnak. Nem tudom azt ígérni, hogy bátyádként foglak szeretni vagy barátként… a mi kapcsolatunk azon mindig túl fog mutatni… de talán nem kell felcímkéznünk. Csak álljunk egymás mellett mindenben. – Még mindig halkan beszéltem.
Kicsit távolabb léptem tőle. Onnan néztem egy hosszú pillanatig a szemébe… éreztem, ahogy ismét könnyek törnek elő és folynak végig az arcomon. Szedd össze magad, mert csak jobban fog fájni… – súgta a szokásos kis hang. Én pedig megint erősnek akartam látszani, még ha belül gyötörnek is a kételyek. Az arcomhoz emeltem a zsebkendőt. Finoman a bőrömhöz érintve itattam fel a sós nedvességet.
– Szerintem menjünk tovább… hosszú nap áll előttünk… – magyaráztam rekedten.


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 05. 31. - 20:57:17
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Szép kis páros vagyunk. Egy idegen országban sírunk egy sikátorban azért, ami megtörtént, és amin már nem tudunk változtatni. És most nem is akarok belegondolni abba végül is mi vezetett el odáig, hogy szétmenjünk és lényegében a második esélyt se adjuk meg egymásnak. Mert hát ez történt. És mekkora igazság az, hogy már semmi sem lehet ugyanaz? Mert ahhoz nagyon sok embernek kéne az emlékeibe beavatkozni, hogy hónapokat kitöröljünk vagy megváltoztassunk. Nem, a világ biztos most a jó medrében halad még akkor is, ha nem érzem helyesnek. Mintha valami még hiányozna belőlem. Mintha valamit még meg kéne tennem.
          - Akkor remélem a te életed annál csak boldogabb lesz, mint amit meg tudtam adni neked. Megérdemled a boldogságot. Azt, hogy legyen valaki, aki kicsit befoltozza azt a lyukat, amit én okoztam neked.
          A mellkasára teszem a kezem, a szíve fölé. Még mindig szeretem hallani, ahogy dobog. Bármit megadnék azért, hogy ez örökre így maradjon. Még akkor is, ha a fogadkozásaink nem válnak valóra, és elszállnak a szélben, a remény nem fog meghalni. Nem, amíg én itt vagyok. Nem érdekel egy percig sem, hogy már illetlenül vagyok sokat a karjaiban, ez a pillanat nekem most mindennél többet jelent. Ettől tudom, hogy tényleg rendben lehet minden. Hogy a jövő mégsem olyan sötét, és most már hiába is van ott az a heg a csuklómon, nem arra fog emlékeztetni, amire eddig. Most már csak a gyengeségemre.
          De még egy hosszú pillanat sem tart örökké. Így mikor ellép tőlem, tudom, hogy egy időre ez volt az utolsó alkalom, mikor ölelhettem. Ha nem utolsó alkalommal, mert hát ki tudja mit hoz a jövő. Bevallom, most kicsit borúsan látom, még úgy is, hogy tudom, mecénásomként azért gyakran látom. Feltéve, ha tényleg tudunk majd úgy viselkedni egymással, ahogy az a helyzet megköveteli. Márpedig az eddigi tapasztalatom az, hogy tudunk.
          - Rendben, menjünk.
          Megtörlöm a szemem, és a keze után kapva el is indulok a nyomában. Mivel nem tudom, hogy hova megyünk pontosan, annyira nem ástam bele magam a környékbe, teljes egészében rá hagyatkozom. Viszont még mindig nem értem, hogy miért kívánkozott ki belőlem ez az egész. De ha már megtörtént, akkor tenni nem lehet ellene.
          - Elliot, mit keresünk pontosan. Talán tudok segíteni. Milyen épületről van szó?
          Nem egy nagy városról van szó, ahol megszálltunk, de a körülötte lévő erdő sok mindent rejthet. Van olyan hely, ami bekerült a könyvekbe, de biztos van olyan, amiről csak a helyiek suttognak, mert elátkozott is lehet. Akármelyikhez is megyünk az biztos, hogy nagyon érdekes lesz és tanulságos. Egy igazi kaland.
          Megint felderülök annak ellenére, hogy a szemeim tiszta vörösek. Kicsit kilépek, mert nem akarok örökké mögötte menni, jobb lenne, ha tudnám tartani a lépést, ami valljuk be, nem is olyan nehéz. De mert tudom, hogy nem mehet minden olyan simán, azt is tudom, hogy résen kell lennünk. Nem ismerjük itt az embereket, nem tudjuk, hogy kinek a magán szférájába sétálunk bele.
          - Szerinted könnyen meg fogjuk találni majd, amit keresünk?
          Bevallom, szeretnék hamar visszaérni majd, mert rossz érzésem van, amiről nem lennék meglepve, ha azt mondaná valaki, hogy a korábbi beszélgetés utóhatása. Egy kicsit ki is lépek, hogy háttal tudjak menni kicsit, és így szembe tudjak nézni Elliottal.
          - Mit szólnál hozzá, ha este a szobában vacsoráznánk majd. És mondjuk lehetne közötte valami egzotikus is. Te ettél már papaját? Vagy mangót?
          Egy kisebb mosoly terül szét az arcomon egészen addig, amíg valaki meg nem ragadja a karomat és félre nem ránt. Érzem óvó karjait, ahogy magához húz. Csak akkor nyitom ki a szemem, mikor enyhül a szorítás. Ekkor látom meg a kirakatban az autót és a féknyomot azon a helyen, ahol nem sokkal korábban még álltam. Rögtön kivágom magam az ölelésből, és odalépek Elliothoz. Bevallom, egész eddig nem remegtem, de most egy kicsit igen.
          - Azt hiszem, ha visszagondolok az életemre, akkor nehéz dolgod lesz, mert a halál nagyon kerülget – foglalom össze röviden a történteket.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 06. 03. - 10:32:17
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

A keserűség még ott várakozott a számba, éreztem, ahogy megfertőzi az egész testemet és nem marad más csak a fájdalom. Esmé maga volt a két lábon járó fájdalom, amit egyszerre lehetett szeretni és gyűlölni… de azt hiszem ilyen maga a szerelem is. Egyszerre kellemes és kínzó. Most pedig, annak árnyékában, ami valaha közöttünk volt, csak még nehezebb volt… hiszen ragaszkodtam hozzá, nem akartam elengedni, nem akartam, hogy apám áldozata legyen, meg kellett óvnom. A legjobb barátom volt, a testvérem, az egykori szeretőm… valójában sokkal több mindezeknél. Talán a kötelék már örökre megmarad közöttünk, hiszen ezért akartam rá úgy vigyázni, mint egy kincsre, amit elveszítettem, de közben tudtam: a lehető legjobb helyen van. Bizonyára nem véletlenül talált rá újra a szerelem annak a fickónak a képébe… aki persze ha bántja, nem fog sokáig kétlábon járni. De azt hiszem, legyen akármennyire is keserű az a sok érzés… mégis nem vágytam másra, mint boldognak látni őt.
Ahogy megindultam, éreztem, hogy Esmé a kezem után nyúl. Finom ujjai lágyan érintették a bőrömet… bár nem éreztem helyénvalónak egymás túlzott fogdosását, nem volt szívem lerázni, miután láttam a könnyeit. Valahol neki is fájt ez az egész és talán annyira, mint nekem. Örültem volna, ha így van… mert akkor azt jelenti, hogy a sok furcsaság a mindenféle pasasokkal nem számított annyira, mint én. Hányszor gondolkodtam el a holt időben… míg nem jött Nathaniel, hogy vajon megcsalt-e és vajon pont azért, mert ennyire könnyen kap meg bárki mást, hagyott el végleg. Még egy második esélyt sem adott, pedig én készültem. Még mindig éreztem az illatos virágcsokor illatát az orromban, amit az eső sem tudott elmosni. Bőrigáztam, reszkettem a hidegszélben, de vártam Esmét… én akartam, én tettem érte. Ő azonban, mégis félredobott, mintha semmit sem jelentett volna az elmúlt néhány hónap. Nem érdekelt, ennek ellenére óvni akartam…
–  Elliot, mit keresünk pontosan. Talán tudok segíteni. Milyen épületről van szó?
Megköszörültem a torkomat.
Szedd össze magad! – parancsolt rám a kis hang. A szalag kicsit lüktetett a csuklómon, mintha csak bíztatni akarna. A küldetés sikeressége volt pontos… az a távcső, amit mindennél jobban szerettem a kincseim között tudni és amit olyan nehéz lesz megtalálni. Elvégre nem varázstárgyról beszélünk, egyszerű mugli szépség lehetett, mindenféle különleges képesség nélkül. Vonzott az ilyesmi is, főleg mert annak idején vagyonokat kerestem az ilyesmivel. Nem egy boszorkány és varázsló keresi az ilyesmit. Vannak igazi mugli rajongók, akik megszállottan gyűjtik a kincseiket.
– Van itt egy erdő, ahol van egy viszonylag jó állapotban lévő rom. A szállásunktól keletre kell haladni. Ott lesz egy egykor köves, ma már földes-poros út, ami elvezet egészen a hatalmas kapu maradványáig.  – Közben előre mutattam, hogy lássa merre megyünk. – Állítólag sok szoba épen megmaradt és a kastély nyugati szárnya pusztult csak el. – Tettem hozzá. – Gondolom megpróbálták a muglik helyreállítani.
Röviden foglaltam össze mindent, amire emlékeztem az útikönyvből. Lényegében ennyi volt az egész tudományom, miután csak a bevezetőt és a távcső részleteit olvastam el. Nem figyeltem, annyira magába szippantott az, hogy vajon Natot mennyire bántom meg és hogy mit kéne tennem… mi lenne a helyes. A szabadságomra vágytam, arra hogy nélküle hozhassak döntést, csak azzal a szívfájdalommal nem számoltam, ami indulás óta gyötört. Azt fogja hinni, hogy elhagytam, talán bele is roppan egészen… újra és újra eszembe jutott, mikor azt mondtam neki: előfordulhat, hogy hosszabb időre megyek el. Láttam rajta a fájdalmat, ahogy elhagyta az ereje… nem akartam újra az okozni neki, amit akkor.
– Szerinted könnyen meg fogjuk találni majd, amit keresünk?
Nem. Ez lett volna a nyilvánvaló válasz. Én mégis erősnek akartam tűnni, így kihúztam magam, felszegtem a fejem. Elliot O’Mara nem szeretett gyengénnek látszani. Nem véletlenül sétáltam magabiztosan – bár kissé sántikálva – a sérült lábammal és tettem úgy, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne a keserű könnycseppek után is.
– Persze. – Rá mosolyogtam, még kacsintottam is játékosan.
Igazi jó szórakozásnak akartam beállítani, hogy Esmé ugyanannak az önbizalomtól kicsattanó valakinek lásson, akit a Rowle családnak mutattam meg legutóbb. Az akartam lenni, az az erős varázsló, aki nem rettegett Lisbeth gonosz szemeinek csillogásától… aki bátran lépett oda Philliphez és fenyegette meg, csakhogy lássa kinek a kezében van most a labda. Én eldobtam azt a labdát, erősen vágtam a nővérem testének, annyira, hogy fájjon… és most rajtam volta a sor, hogy a képembe vágja.
–  Mit szólnál hozzá, ha este a szobában vacsoráznánk majd. És mondjuk lehetne közötte valami egzotikus is. Te ettél már papaját? Vagy mangót?
Már válaszolni akartam, mikor valami történt. Valami mugli jármű robogott át pontosan ott, ahol Esmé állt… őt azonban valami idegen alak elrántotta egyszerűen. Nem tudtam ki az, nem is láttam, ugyanis én éppen a hátát szúrtam ki. Azt sem tudtam hogyan termett ott, hiszen eddig olyan kihalt volt az egész utca. Talán az arcomon még ott ült a fintor az egzotikus ételek vacsorára című beszélgetés kapcsán… ugyanis hirtelen lemerevedtem.
Aztán, alig egy pillanattal később közelebb rohantam, addigra Esmé is kibújt az őt ölelő karokból. Én pedig aggódva bámultam rá. Épp csak egy pillantást vetettem az ismeretlen tarkójára, nem is törődve azzal, hogy esetleg meg kéne köszönni.
– Azt hiszem, ha visszagondolok az életemre, akkor nehéz dolgod lesz, mert a halál nagyon kerülget.
Mi van? – Háborodtam fel magamban. Nem értettem, hogy ezt most miként értette vagy valamiféle viccnek szánta. Az én szívem még mindig olyan vad ritmust járt, mintha minimum engem akartak volna elütni. Megfogtam a kezét el sem engedtem.
– Nem mész el mellőlem.  – Jelentettem ki kissé hidegen, bár talán látta a szememben csillogó aggodalmat. – Amíg nincs meg a távcső és nem tértünk vissza, nem engedhetsz el.
Persze minden porcikám azt súgta, hogy ez közel sem lesz ennyire egyszerű… és minden bizonnyal történni fog valami hülyeség. Még nem volt olyan kalandom, amit megúsztam volna egyetlen karcolás nélkül. Ezért is szorongattam olyan erősen a kezét és húztam végig az utcán magam után. Egy ideig csak némán fújtattam, míg el nem értük a kis utat – egyébként alig öt perc sétára volt onnan, ahol az a valami majdnem elgázolta Esmét.
– Áh… szóval ez az… – állapítottam meg.


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 06. 09. - 18:38:49
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Azért remélem, hogy nem marad ennyiben ez a kis beszélgetés. Úgy gondolom, hogy ha még mindig maradtak bennünk tüskék vagy megválaszolatlan kérdések, akkor azt nem szabad elnyomni magunkban. Bár, tudom, a jelenlegi helyzeten már úgysem fog változtatni, és a jövőn sem fog, a kapcsolatunk mégis olyan szintre emelkedett, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Nem csak közöttünk, hanem más emberek között. De valóban jó vége lesz ennek? Lehet ennek jó vége vagy csak elhalasztjuk a további szenvedést?
          Akárhogy is, most a jelenre fogok koncentrálni, és mindig a jelenre fogok koncentrálni, mert a jövő olyan kiszámíthatatlan, mint az időjárás. Vagy még jobban kiszámíthatatlan. A jelen pedig egy cél felé visz, de hogy melyik cél felé, azt egyelőre csak Elliot tudja. Pont ezért örülök neki, hogy kicsit leírja mit is kell keresni, mert így én is szemmel tudom tartani a környezetem. Nem hiszem, hogy előbb meg tudnám találni, mint ő, de soha nem lehet tudni.
          - Az annyira szomorú, ha egy kastély teljesen a pusztulás útjára lépett. Miért nem tudnak rá az emberek vigyázni? Nem akarom elhinni, hogy ekkora nagy feladat lenne nekik.
          Mérgelődöm kicsit, de közben tudom, hogy igen, nagyon is nagy feladat rendben tartani egy kastélyt. Sok pénzbe kerül, de nem is ez a legnagyobb baj. Elvesztette már azt a tekintélyét, amit korábban képviselt. Legalábbis gondolom, mert még soha nem voltam olyan kastélyban, ahol még ma is igazi urak és hölgyek laktak. Ráadásul egy ilyen épület sok szobából és helyiségből is áll. Szóval, úgy gondolom, logikus a következő kérdésem. Viszont csak egy dolog tud megnyugtatni a válasszal kapcsolatban. Ez a dolog pedig Elliot magabiztossága.
          Minden rendben lesz, tudom, és ez alól az sem lehet kivétel, hogy majdnem elüt egy autó, ami elől egy ismeretlen férfi ment meg. A mellkasához bújva beszívom az illatát, az arcát csak egy pillanatra látom, és miután csak dörmögni tudom azt, hogy köszönöm, aztán máris egy másik karban találom magam. A mondat, ami pedig elhagyja a számat elég fura lehet, ezért magyarázni kezdem.
          - Tudod, már a megismerésed előtt is keveredtem bajba, a Roxfortban jártam tilosban, és hát ott van a háború. Nem fogtam vissza magam és ezért néha… - Igazából nem tudom mivel fejezném ki magam jól, de aztán rájövök, hogy azzal, ha elmondom, ahogy volt.  – Megkínoztak. Nem a kínzó átokkal, de azért fájt és ügyeltek rá, hogy ne látszódjon meg később vagy egy hétnél többet ne töltsek a gyengélkedőn.
          Meglepő mennyire könnyen beszélek erről, miközben az apám haláláról vagy a szakításról alig tudtam valamit is kinyögni és lényegében azóta is pszichológushoz járok. Reginald tud róla, és támogat is amennyire tőle telik.
          - Egy dologról leszámítva a többit már tudod lényegében, mert meséltem róla. Az az egy dolog pedig az, hogy egy másik szerelmemért már megpróbáltam szembe menni egy másik aranyvérű családdal. De ott a párom döntött végül, és nem én. nem tudom mi lett volna, ha akkor nem szakítunk Mathiasszal. Aztán apa halála, aztán a szakításunk mind olyan dolog volt, ami közel vitt ahhoz, hogy feladjam egy életre.
          És ez most szó szerint értendő, mert ha nincs Bria, aki rám talált a konyhában, akkor biztos vagyok benne, hogy most nem sétálgatok itt. És pont ezért meg is értem, hogy Elliot ilyen szorosan ölel magához. Talán kicsit túl szorosan is. Így legalább a remegésem nem látszik már annyira. Bár, még mindig inkább abba a gondolatba próbálok kapaszkodni, hogy nem lesz itt semmi baj. Most már nem lehet baj. Hatalmas megkönnyebbülés fut végig rajtam, mikor megállunk és meglátom az épületet.
          - Ez… ez… - Akarnám mondani, hogy milyen csodálatosan szép, de valami más csúszik ki a számon. – Tudnál adni még egy kortyot abból az italból?
          Azért alaposan megnézem magamnak azt a romot. Az egyik fele tényleg teljesen megsemmisült, egy másikban pedig kiállítást rendeznek. Szóval a bejutással legalább nem lesz gondunk, majd az eltűnéssel lesz egy kicsi. De nem vészesen sok.
          - Össze fogjuk tudni hozni, igaz? Ha kell egy kis figyelem elterelés, akkor csak szólj.
          Lehúzom kicsit a felsőmet a vállamnál, jelezve, hogy úgy vagyok felöltözve, akár egy kis elterelő csábításra is kész vagyok. Mondjuk a dupla ruha kicsit kényelmetlen, de annyira nem vészes és szükség esetén még hasznos is lehet.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 06. 11. - 16:18:29
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

Hevesen zakatolt még mindig a szívem, hiába járt már messze az a mugli valami a veszélyes kerekkel és durrogó hangjával. Sőt már Esmé megmentőjét is a hátunk mögött hagytuk rég. Csak szorítottam a kezét, időként végig cirógatva a puha bőrt, de nem igazán őt akartam nyugtatni, hanem magamat. Olyan volt ez, mint egy átok, ami ezer éve üldözött volna… mert nem Esmé volt az egyetlen nő, aki miattam került bajba. Nem ő volt az első, akit a saját fertőmbe rángattam és akinek az életét féltenem kellett. Anya is ilyen volt. Hányszor riadtam fel az útjaim során reszketve, könnyek között, mert azt álmodtam, hogy elveszítem. Szerettem volna felé nyúlni, azt a csillogást látni a szemeiben, ami az enyém volt és a hátam mögé rejtve védeni az apámtól. Most, mintha mindez megismétlődne és még ha ezúttal jelen is voltam, nehéz volt. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez a lány is miattam veszíti az életét majd esetleg… mert nem, nem egy mugli jármű az, ami igazán veszélyes, hanem az, amit a hátunk mögött hagytunk. Ezúttal nem az úttest másik oldalán vagy néhány háztömbnyire, hanem abban a kastélyban, azon az éjszakán.
Hallottam, amiket Esmé mond, de nem akartam rá reagálni. Talán megkínozták, talán bántották, most azonban miattam tennék vele ugyanezt. Nem akartam elveszíteni, annyi mindent jelentett nekem, még ha szerelmet már nem is. Csak egy kötelék volt, ami olyan erősen tapasztott szinte hozzá, hogy nem tudtam eltaszítani… és nem is akartam. Közben megint előkerült a flaska a zsebemből. Ezúttal majdhogy nem ösztönösen húztam ki, mintha a testem önkéntelenül is tudná, mire van szükségem a sötét gondolatok elűzésére.
– Egy dologról leszámítva a többit már tudod lényegében, mert meséltem róla. Az az egy dolog pedig az, hogy egy másik szerelmemért már megpróbáltam szembe menni egy másik aranyvérű családdal. De ott a párom döntött végül, és nem én. nem tudom mi lett volna, ha akkor nem szakítunk Mathiasszal. Aztán apa halála, aztán a szakításunk mind olyan dolog volt, ami közel vitt ahhoz, hogy feladjam egy életre.
Közben elértük az erdő szélét. Ahogy lábam a földútra lépet, mélyet szippantottam a levegőből, talán a szememet is lehunytam. Félre akartam söpörni a gondokat, kalandot akartam és szabadságot… de lelki szemeim előtt felvillantak Nat, szomorú, könnyektől csillogó kék szemei. Éreztem, hogy a szívem még erősebben próbál kiszakadni a mellkasomból.
Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mond Esmé. A fák kötöttek le, a környezet, a madarak csiripelése és az, ami már olyan régen hiányzott az életemből. Csak az ujjait szorongattam még mindig óvón. Engem nem érdekelt az sem, ha egy romhalmaz várna minket az út végén. Szívesen másztam volna be oda is, nem érdekelve, ha valami felhorzsolja a bőröm vagy komolyabb sérülést szenvedek. Hirtelen már csak az lüktetett bennem, hogy: Felejtsd el, Forestet, csak megkötött. Ez az érzés járta át a testemet, így a fájós combom ellenére – kicsit sántikálva –, de gyorsabbra vettem a tempót. Már nem az aggodalomtól, hanem a kalandvágytól lüktetett az egész testem.
– Akármit is hoz az élet... ne felejtsd el, hogy... – szinte suttogtam. Eddigre fogtam fel, hogy mit is mondott. Hirtelen torpantam meg és fordultam felé. – Ha el is eszel, én ott fogok állni melletted, hogy talpra rángassalak. De ha nem sikerül, akkor meg felkaplak és cipellek…
Jelzésként felemeltem az összekulcsot kezeinket. Elmosolyodtam és elfordulva tőle újra húzni kezdtem magam után. Átadtam magamat a fák törzsei között átfújó, hűvös levegőnek. Hagytam, hogy végig cirógasson az arcomon. Szabadnak éreztem magam, mégsem voltam felhőtlenül boldog. Minden mély szippantás a kellemes, erdei aromából szinte taszított volna Anglia felé.
Csupán akkor terelődött el megint a figyelmem Natról és a szenvedésről, amit a puszta gondolata okozott, mikor megérkeztünk a romhoz. Pontosan látszott, hogy melyik részei sérültek meg annyira, hogy csak nagyon nehezen tudjuk majd megközelíteni. A romos részek mellett azonban ott volt egy pompás bejárat. Gondosan kidolgozhatták a köveket, mert most is kis figurák néztek onnan vissza rám. Semmiféle mágikus lüktetés nem vette körbe ezt a helyet, nem volt semmi, ami mágnesként vonzhatott volna magához.
– Ez… ez… Tudnál adni még egy kortyot abból az italból?
Még mindig a másik kezemben szorongattam a laposüveget, így egy apró mozdulattal kipattintottam a kupakot és már úgy nyújtottam át neki. Éreztem, hogy lüktetni kezd a fájdalom a combomba, mintha jelezni akarná: Neked sem ártana egy korty, O’Mara… Így amint megvolt Esmé kortya, én is az ajkaimhoz emeltem a laposüveg száját, de végül nem ittam belőle.
– Össze fogjuk tudni hozni, igaz? Ha kell egy kis figyelem elterelés, akkor csak szólj.
Elvigyorodtam, ahogy lehúzta a felsője ujját. Még ez a mozdulat is egy kicsit túl szexisre sikeredett tőle.
– Most amúgy engem akarsz elcsábítani? – érdeklődtem nevetve.
Nem vártam meg a választ. Nem kellett volna még csak egy kicsit sem flörtölni vele… nem volt helyénvaló. Még a végén a hülye pasija letépi a tökömet és annak Nat nem örülni. Sóhajtottam egyet és a rom felé fordultam. Éreztem, hogy a szívem vad táncba kezd, ahogy elindultam a romos épület felé.
– Vár ránk egy távcső odabent – Téma váltásra remek mondat volt. – Ne feledd, maradj a közelemben!


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 06. 13. - 19:41:36
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Megkönnyebbülve hallom a szavait és mindez mellé még a kezét is fogom. Így tényleg el tudom hinni, hogy nem lesz majd semmi baj. Hogy bármi, amit a jövő hoz majd könnyen le tudom győzni a segítségével. Főleg úgy, hogy a támogatóm, és immár nem csak lelkileg vagy nem csak a karrieremben, hanem másként is. Elmosolyodom, mikor felemeli a kezemet. Igazából van még egy téma, amit eddig nem említettünk meg, és azóta is zavar, mert nem sikerült beszélnünk róla az estély óta. Mert akkor csak hazavitt, és nem voltam képes semmi másra. Még levetkőzni is csak reggel tudtam.
          - Azért mielőtt felajánlod a derekad szeretnék még egy fontos dologról beszélni veled.
          Nem hiszem, hogy sejti, és talán csak nekem fontos, de szeretnék bocsánatot kérni tőle, és valamiért úgy gondolom, hogy ez a megfelelő alkalom rá. Elvégre nem együtt megyünk haza, a sok ígérgetés ellenére is, ha nem akar a nyakába venni, mint nyűg a történtek után, teljesen megérteném. Azt is, ha eltűnne.
          Viszont mire bele is kezdenék, odaérünk a kastélyhoz. Nem akarom, hogy bármi más elterelje a figyelmünk és leginkább az ő figyelmét. Nem tudom mit tennék, ha nekem kéne úgy résen lenni, mint ahogy valószínűleg ő teszi. Szemmel láthatóan nekem ez nem működik egyáltalán. Kicsit oldanom is kell a bennem dúló feszültséget, ezért meghúzom még egyszer a laposüveget. Ez most nem esik olyan jól, mint a korábbi, ezért ki is ráz a hideg. Tiszta libabőrös leszek, amit igyekszek is elrejteni, amennyire lehet.
          Hogy ez a korty tehet arról, hogy nem sokkal később már nem is takarja semmi a vállam, vagy tényleg így gondolom, azt nem tudom. Azt viszont csak később realizálom, hogy ez már korábban sem volt jó ötlet, mikor megpróbálkoztam vele. Érzem, ahogy elvörösödöm, kicsit el is fordulok. Szégyenlem magam, hogy eszembe jutott. És időt is nyerni akarok, mert erre a kérdésre nem tudom most őszintén kéne-e válaszolnom azt, amit érzek vagy egy hazugságot, ami megnyugtatná.
          Szerencsére hamar a kincsre terelődik a téma, így kicsit megnyugszom. Igyekszem nem lemaradni. Legalább ő úgy indul meg, mintha tudná merre kell menni, és mit is kell csinálni. Régen nem volt gond, tudom, hogy érzékelte a mágikus tárgyakat, de ez nem tűnik annak. Legalábbis miért kéne egy varázslónak egy távcső? Azt el tudom képzelni, hogy mit akar Elliot kezdeni vele, láttam már a gyűjteményét. Bár azt nem tudom, hogy azóta növekedett-e.
          - Sajnálom – szólalok meg váratlanul.
          Mégis kibukik belőlem. Nem csodálom, hiszen régóta nyomja a lelkem, hordozom magamban teherként. És az ital úgy tűnik segít megszabadulni ezektől a terhektől.
          - Még nem volt időm bocsánatot kérni. Nem tudtam, hogy Phillip így kihasznál. De megmagyaráz néhány dolgot, amiről korábban azt hittem, hogy a gyógyszerrel van összefüggésben, amit szedek. Sajnálom, hogy kiadtam rólad azokat az információkat.
          Félve nézek rá. Figyelem minden rezdülését, és látom, hogy a név hallatán valami olyan dolog történik, aminek nem kéne. Úgy tűnik, mégsem kellett volna felhoznom ezt a témát. De csak így lehet. Másként ezt nem lehet megbeszélni. Vagy Phillipet is ezentúl úgy hívjam, mint Tudjukkit?




Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 06. 16. - 00:20:23
C É L K E R E S Z T B E N  
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

A hatalmas várromot bámultam... éreztem, ahogy robosztus épület iszonyatos erővel veszi át feletettem az irányítást. Nem azért, mert bármiféle mágikus erővel lepett volna meg és az cirógatott volna végig az arcomon. Közel sem erről volt szó. Pedig vágytam volna rá, akartam volna elmerülni a varázslatban, mint egy hatalmas medencében, hogy a mélyére ereszkedve találjam meg a remélt kincset. Ez az érzés más volt. Magával ragadó, dohos szagú, de nem számított. A rom töredezett, öreg testként nyújtózott előttünk, annyi lehetőséggel kecsegtetve, hogy jóformán fel sem mértem, miféle veszélyek várhattak ránk. Nem számított a csuklómon szinte örömtáncot járó szalag, sem Nat aggódó arcának emléke, sem a szemek csillogása, amelyből kiolvashattam, mennyire nem akar elveszíteni.
Talán az az érzés hiányzott, ami ott, abban az egyetlen röpke pillanatban, a boltozathoz lépve fogadott. Csak én voltam, a kalandom, na meg a vár. Olyan volt, mint valami hosszú, erős kötél vége, amit megragadva eljutok az igazi Elliotig... aki még nem szobacica, nem egy fésülésre váró baba, hanem ember. Egy megtört, de tettre kész ember. Már csak egy árnyéka vagy annak, O'Mara... A hang gúnyolódott, bántón sziszegett a fülembe. Talán Esmé is érezte, ahogy beleremegtem. Mondani akartam valamit... valamit, ami leírja azt a keserűséget, aminek az aromája éppen ott várakozott az ajkaim közt és lassan vette át az uralmat egész testemen.
– Sajnálom.
Váratlanul ért a bocsánatkérés, ezért a lány felé fordultam. Kicsit megszorítottam a kezét. Szinte önkéntelenül is jeleztem, hogy nem tudom miért mondja ezt. Ezért csak álltam, hagyva, hogy a szél összeborzolja a tincseket a homlokomon, hogy a dohos bűz végig cirógasson az orromon.
– Még nem volt időm bocsánatot kérni. Nem tudtam, hogy Phillip így kihasznál. De megmagyaráz néhány dolgot, amiről korábban azt hittem, hogy a gyógyszerrel van összefüggésben, amit szedek. Sajnálom, hogy kiadtam rólad azokat az információkat.
Lehunytam a szemem a név hallattán. Phillip... Phillip... Phillip... Ismételgettem, mint egy átkot és közben, nagyot sóhajtva próbáltam félresodorni a borzongást. Éppen csak egy pillanatra néztem Esmé mindig csillogó barna szemeire, aztán egyszerűen előre fordultam. Àtléptem a boltozat alatt, rá egy halom törmelékre. A cipőm talpa alatt recsegett-ropogott a szemét és a kőhalom keveréke. Kellett egy pillanat, mielőtt valamiféle választ adok. Végig kellett gondolnom, talán lehiggadnom... mert erről nem akartam beszélni. Túlságosan bosszantott.
– Ne említsük ezt a nevet...  – Halkan beszéltem, mint akinek nehezére esik normálisan beszélni. Az apám kapcsán általában így volt ez. Szerettem volna kitörölni a fejemből is, mert csak megkeserítette a létezésem. Nem volt jó szülő, sem olyan ember, akivel érdemes foglalkozni. Egy tárgy voltam a szemében, akárcsak Esmé. Ha kellettem, megkeresett, aztán gond nélkül taszított félre, mikor már nem hódoltam be neki.
– Átvert téged.  – Jelentettem ki, remélve, hogy ezzel megnyugtatom. – Ha valaki igazán tudja, milyen Phillip Rowle bábjának lenni, az én vagyok. Megpróbáltam vele jó viszonyba kerülni, de lassan olyan lett, mint egy pióca. Túlságosan beleszólt a dolgaimba... én meg hülye fejjel hagytam neki.
Sóhajtottam megint a következő lépésnél. Ezúttal is recsegve-ropogva ért földet a cipőm talpa. Éreztem, hogy valami megroppant a súlyom alatt. Közben pedig azt mantráztam magamban, bárcsak megszabadulnék az apámtól.
Újra mozdultam a tagjaim. Nem foglalkoztam többé a Rowle témával. A kincs érdekelt, ami odabent várt valahol rám – legalábbis reményeim szerint. A testem szinte sóvárgott a mágikus lüktetés iránt, amit csak nem kapott meg... mindössze valami furcsa érzést a hátam közepén. Megtorpantam ismét. Erősebben szorítottam rá Esmé kezére. Aztán valami zaj érkezett, talán a hátunk mögül. Nem tudtamm megállapítani.
– Valaki van itt...  – suttogtam.


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 06. 16. - 22:03:04
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Érzem, ahogy megremeg és azt hiszem én is hasonlóan érzek. Nem pont ugyanazt, mert nekem ez a kalandos élet nem volt annyira a szerves része az életemnek, mint Elliotnak. De én is érzem, ugyanazt a bizsergést, amit még januárban mikor beléptünk abba a szellemkastélyba. Azt hiszem, nekem szükségem van az ilyen kiruccanásokra, mert bár élvezem és imádom a festést, ha be lennék szorítva a lakásba éjjel-nappal, megőrülnék. Kell egy kis adrenalin, és erre az ilyen kiruccanások pont megfelelőek. Vagy a kirándulások szerelmemmel.
          Nem lehet mondani, hogy olyan nagyon unatkoznék, akárkivel is hozott össze a sors. Mindenkiben volt valami, ami felpezsdítette a véremet, és nem is kicsit. És látszólag most majdnem sikerül elrontanom a bocsánatkérésemmel ezt a hangulatot. Mondjuk remélem, hogy annyira nem, de muszáj volt kimondanom. Egyszerűen nem tudtam magamban tovább tartani.
          - Rendben, nem említem többet.
          Komolyan azt hiszem, ezzel le is van zárva a téma, de úgy tűnik, hogy tévedek. És bevallom, elmosolyodok, de nem azért amit Elliot mond, hanem azért mert ő is ki tudja adni magából az érzéseit. Phillip eddig közös pont volt az életünkben, de most már eltűnt, remélem. Bár a családot ismerve, nem is értem, hogyan történhetett meg az, hogy Kean olyan jó fejnek tűnik. Vagy legalábbis az unokabátyám beszámolóiban annak tűnik, én még nem is találkoztam vele, vagy talán egyszer.
          - Bíztál benne, nem a te hibád. Ő volt a hülye, hogy nem becsült meg eléggé és csak bábként gondolt rád.
           Hirtelen hallgatok el, mert tényleg nem akarom tovább feszegetni ezt a témát, mégis úgy érzem, ezt még muszáj volt elmondanom. Szerencsémnek tartom viszont, hogy sportcipőt húztam reggel, mert most a törmelékeken már így is nehéz járni. Lehet még ez is kevés és inkább bakancsnak kellene lennie ennek.
           Amíg én azzal vagyok elfoglalva, hogy amíg lehet elkerüljem a törmelékeket és ne essek el, addig társam megtorpan és megszorítja a kezem. Érzem, és ettől én is megtorpanok. Körbenézek, de csak egy romos előteret látok, ami egykor talán vezetett valahova, de mostanra már csak a semmibe. Az egyik fele teljesen beomlott, ha van is ott egy ajtó, ki kéne robbantani a törmeléket onnan. A másik irányba még tudunk menni szükség esetén, de igazából ott is kérdéses, hogy mi fogad az ajtó másik oldalán.
          - Én nem hallottam semmit.
          Fülelek, de tényleg nem hallok semmit. Azonban bízom Elliot képességeiben és ha ő azt mondja, hogy van itt valaki, akkor ideje tovább állni, mielőtt még lebukunk, hogy illetéktelen módon akarunk bejutni ide. Aztán a következő pillanatban egy lila fénycsóva tart felénk. Lépek egyet, hogy ki tudja térni előle, de ettől csak megbotlok. Csak Elliotnak köszönhető, hogy nem esek el. Még mindig szorosan fogja a kezem.
          - Tűnjünk el innen!
          Szinte pánikolva mondom ki ezeket a szavakat. Nem vagyok biztos teljesen benne, hogy nekünk szánták azt a valamit, de ha esetleg mégis, akkor nem kéne bevárnunk az illetőt. Meg is indulok az ajtó felé, majd ki is nyitom. Már csak az hiányzik, hogy valaki rájöjjön merre is megyünk.
          - Ki ez? Mit akar?
          Mondjuk tippem lenne rá, de ez most nem a legalkalmasabb időpont arra, hogy csevegjünk. Elengedem Elliot kezét és hallgatózok kicsit, hogy az illető tényleg utánunk jön-e vagy sem. Ha szerencsénk van, akkor ez a szoba a rendezettsége alapján már a látogatható részhez tartozik vagy ahhoz akarják majd kapcsolni. Meg is indulok a kijárat felé, hogy eltűnjünk esetlegesen a tömegben, mikor hatalmas porfelhő kíséretében berobban az ajtó.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 06. 18. - 10:36:57
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

Lassan fordultam hátrafelé, még mindig érezve a lapockáim közé fúródó tekintetet. Ez nem egy kóbor állatot volt vagy eltévedt mugli turista… nem ez valami veszélyes volt. Szinte éreztem, ahogy a tarkóm libabőrös lesz, a csuklómon pedig lüktetni kezdett a szalag. Mélyet szippantottam az ázott, bűzös levegőből, ami uralta az épület romjait, mintha egy vadászkutya lennék, aki kiszimatolhatja az ellenséget. Valójában nem éreztem semmit, csak nagyokat pislogva bámultam el, ameddig csak tudtam, ám elsőre a romok és a kövek között megtelepedett növények miatt, nem láttam senkit és semmit.
– Én nem hallottam semmit.
Esmé hangja megtörte a csendet… és még valami. Egy távoli suhintás talán vagy valami ahhoz hasonló, süvítő hang. Aztán megpillantottam azt a lila csóvát, ami egyenesen felénk tartott. Egy másodperc tört része volt az egész. Esmé kilépett előle, én pedig őt követve hajoltam félre, majd kaptam el a kezét. Láttam, hogy megbotlik és azt is tudtam, ha most a földön köt ki, akkor nekünk talán végünk. Túl nyílt a terep, nem volt mi mögé elbújni és a törmelékek miatt elbukfencezni is nehéz lett volna az átkok elől.
Hörögve kaptam levegőért. A hirtelen mozdulat máris fájdalmasan nyilallt a combomba. Tenyerem alig egy pillanatra simított végig a sérült testrészen, ami remegve próbálta megtartani a súlyom. Gyenge vagy O’Mara… – suttogta a kegyetlen hang a fülemben. Közben a csuklóm körül vad táncba kezdett a szalag. Nem akarta menekülni, hiába csendült fel Esmé kétségbeesett hangja… nem, szembe akart nézni a támadóval és harcolni. Csupán a józan eszem mondatta velem, hogy már pedig ki kell menni, már pedig ki kell jutni innen. Esmét ugyanis, minden harciasságom és bennem tomboló agresszió ellenére, biztonságban akartam tudni. Ő nem maradhatott itt. Nem engedhettem meg, hogy miattam veszítse el az életét.
Nem is lett volna választásom. Esmé előre indult és egy korhadt, félig leszakadt ajtót benyomva húzott maga után. Hagytam magamat, erősen szorítottam finom kis ujjait, jelezve: velem biztonságban van. Másik kezem közben a zsebemben lapuló pálca után kapott. Ki akartam szabadítani magunkat ebből a szorul helyzetből, hogy kissé megnyugtatva testemet, legalább hoppanálni tudja innen. Még nem voltam túl jó benne, még kellett, hogy koncentrálni tudja, hogy önuralmam legyen saját indulataim felett.
– Ki ez? Mit akar?
Körbe néztem, láttam. A leszakadt ajtó ellenére ez a helyiség már rendezettebb volt. Nem hasonlított egy romhalmazhoz, amit már csak a szerencse tart össze. Olyan volt, mintha pont idáig jutottak volna el a felújítással és pontosan az ajtó előtt torpantak volna meg. Hallgatózva ácsorogtam, figyeltem a közeledő lépteket. Nem érzékeltem semmit és ez gyanús volt. Ijesztő, lüktető csend uralkodott.
– Annyit tudok, mint te… – Suttogtam Esmé barna szemeibe pillantva. –De az egyértelmű, hogy mit akar…
Lepillantottam a bemocskolódott cipőm orrára. Észre sem vettem, hogy a lány elengedve a kezemet egyszerűen tovább indul. Kellett egy pillanat, hogy megnyugodjak, ne forduljak vissza és bocsátkozzak veszélyes játékba. Éppen csak nem volt elég időm, hogy megnyugtassam a szívemet. Ugyanis egy hatalmas robbanás rázta meg a helyiséget, iszonyatos por támadt az itt maradt régi bútorokból. Tudtam, hogy nincs itt más, csak mi és az üldözőnk, aki már közel járt, hogy levadásszon minket.
Hanyadt estem, beütöttem a fejemet valamibe. Ujjaim finoman siklottak az érzékeny területre… és éreztem nedvességet. A vér pillanatok alatt bemocskoltam a hajamat és elindultam a tarkóm felé, hogy aztán a ruhám alatt eltűnjön egy része.
–A francba… a francba… – sóhajtoztam és megpróbáltam négykézlábra állva a pálcámért nyúlni. Közben a porfelhőben, ami még csak nem akartam elülni, Esmé körvonalait kerestem. Nagyon aggódtam érte, ha bár nem láttam pontosan, honnan is érkezett a robbanás.
–Esmé… jól vagy? – kérdeztem, de közben lépteket hallottam. Annyira fájt a fejem az ütközéstől, hogy nem tudtam koncentrálni. Hiába hunytam le a szemem, képtelenség lett volna megállapítani, merről érkeznek a zajok.


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 06. 20. - 22:18:11
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Látom, ahogy a lila fény repül felénk, és bár a reflexeimnek köszönhetem, hogy nem talál el, valahol bennem van az is, hogy ha nem teszem, meghalok. Igen, sok minden történt eddig velem, ami megtanított erre. Bár, azt mondhatnám, hogy ez csak egy álom, és az elmúlt pár év egy folyamatos álom volt, de nem. Szerencsére vagy szerencsétlenségre, ezt már nem tudom eldönteni.
         Azt viszont sajnálom, hogy nem leszek okosabb a kérdésem után. De mondjuk nem is annyira meglepő. Egyrészt nem nehéz kitalálni ki és mit akar tőlünk, másrészt viszont azért nem ártana tudni, hogy tényleg csak egy eltévedt átokról lehet szó vagy valaki az életünkre tör. Még akkor is, ha Elliot szerint ennyire egyértelmű. De ha már ennyire egyértelmű, akkor ideje lenne ki is jutni innen.
          Aztán jött az a meglepetés, amire nem igazán számítottam. Szerintem egyikünk sem. Az ajtó hatalmas robajjal robban be, és olyan porfelhő kerekedik ennek hatására, hogy nem látszik semmi sem a szobából. Azt tudom, hogy valahol Elliot mögöttem volt, mikor megindultunk kifelé, de fogalmam sincs, hogy merrefelé. A kezemmel próbálom eltakarni a számat, de akkor megérzem, hogy valami megsértette az oldalamat. Nem vészesen, csak annyira, hogy fájjon.
          - Elliot!
          Megindulok visszafelé, meg kell találnom. Nem fogom hagyni, hogy az a valaki elkapja. Aztán meg is hallom a hangját. Szerencsére úgy tűnik, hogy jól van. Nem, annyira nincs, de legalább még él.
          - Itt vagyok. Merre vagy?
          Hirtelen el is felejtek válaszolni a kérdésére, de talán erőteljes hangomból rájöhet, hogy jól vagyok. Ez a feltételezés viszont veszélybe kerül, mikor egy pillanattal később már egy zöld fénycsóva száguld felém. Ezt már tényleg az utolsó pillanatban veszem észre a portól, ezért nem is tudok teljes egészében kitérni előle. A bal vállam találja el, ami után a testem azon fele le is bénul. Lényegében nem tudom használni a karomat.
          Megrémülök, de leginkább azért, mert most esélyem van Elliot közeléből elcsalnom. Szerencsém van, mert a jobb karomat így tudom használni. Ledobom a táskát a hátamról, előveszem a pálcámat és nagyjából oda küldök egy átkot, ahonnan az érkezett, ami engem eltalált. Hallom, ahogy a falba csapódik, majd nem sokkal később egy másik irányból ugyanaz a zöld fény villan. Ezúttal már sikerül kitérnem előle, és menekülni is kezdek. El kell csalnom Elliot közeléből.
          A szomszédos helyiség felé rohanok, de mire beérnék oda, és felmérhetném a terepet, eltalál egy átok, ami összebilincseli a lábam. A lendület még visz előre, így elesek és csúszok is egy kicsit. Megmarkolom a pálcám, és az ajtó felé szegezem. Nem látok senkit érkezni, ezért megpróbálom feloldani a lábbilincset. Szerencsére sikerül is, de mire felállnék, addigra egy újabb átok suhan felém, de ezt sikerül kivédenem.
          - Mit akar? Ki maga?
          Nem érkezik válasz, ami valahol nem lep meg. Hogy óvatosabbnak kéne lennem, az meg sem fordul a fejemben, mert míg én egy világos részen vagyok, az illető pedig egy sötétebben. Esélytelen, hogy bármit is lássak belőle. Aztán persze meghallom a léptek zaját.
          - Elliot?
          Reménnyel telik meg a hangom. Talán sikerült hátulról meglepnie és minden rendben van. Felállok és bár eltávolodok a bejárattól, hatalmas mosollyal köszöntöm a felém érkezőt. Mert valahol tudom, hogy az Elliot lesz. Sikerült a csel. De ez a mosoly hamar lelankad mikor meghallom a hoppanálás hangját, egy kar fonódik a nyakam köré és egy pálca a halántékomnak.
          - Már nem él, ne aggódj – suttogja.
          - Nem igaz!
          Rémület és határozottság is cseng a hangomban. Megemelem a kezem, meg akarok szabadulni a nyakam körül lévő szorítástól.
          - A megbízóm üdvözletét küldi, és reméli, hogy jó sokáig nem találkoztok majd a másvilágon. Ja, igen, és üzeni, hogy ha lesz legközelebb, akkor jobban válogassátok meg az alkalmat. Bár, figyelmeztettek, hogy a látszat ellenére kemény ellenfél is lehetsz, csak egy ijedt vad vagy, akit könnyű volt levadászni már sokkal korábban.
          Korábban? Mikor korábban, hiszen nem is találkoztunk. Ekkor viszont megérzem az illatát és azonnal eszembe jut. Ez a kar, ez az ölelés volt az, amelyik megmentett az autó elől. De biztos, hogy megmentett? Nem lehet, hogy az egész balesetet ő okozta?
          - Ne aggódj, csak egy pillanat lesz.
          A szemem sarkából látom a pálca végében lévő szikrákat. A pálcás kezemet meglendítem, de könnyedén elüti, ezáltal kiesik az eszköz a kezemből. Kihasználom a pillanatnyi megingást és rúgok egyet. Csak a lábára lépek rá, de így is elég ahhoz, hogy az én remegő lábaim ne bírják el a hirtelen rájuk nehezedő súlyt. A földön kötök ki, és mire legközelebb felnézek már megint a pálcája szegeződik rám.
          - Ég veled!
          Villan a fény, és ezzel egyidőben a lábam is mozdul. Csak annyira, hogy kitérjek az átok elől. Szitkozódik a támadóm, majd nem sokkal később már a fal tövében találom magam. Ha azt hitte, könnyen feladom az életem annyi szenvedés után, akkor nagyon tévedett. Nem fogom. De az is igaz, hogy nem vagyok harcos alkat, egyedül ezt nem nyerhetem meg. De nem adom fel.
          - Figyelmeztettek, hogy kitartó vagy, de nem gondoltam, hogy ennyire.
          Megragadok mindent, ami a kezem ügyébe kerül és a támadóm felé hajítom. Időt kell nyernem. Elliotnak, magamnak. És igen, ezért ki is fogok tartani még az oldalamba nyilaló fájdalom ellenére is.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 06. 23. - 09:40:00
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

Szedd össze magad, O’Mara! A bíztatónak szánt mondat kegyetlen hangon csendült meg bennem. Mintha saját valóm is velem próbálna meg gúnyolódni, amint a földön fetrengve, egy halom törmeléken, próbáltam magamra találni. Négykéz lábra tornáztam ugyan magam, de nem tudtam lábra állni. Sérült combom lüktetése elviselhetetlenre fokozódott, így amint megpróbáltam kiegyenesedni a falba kapaszkodva, térdre rogytam. Meleg tenyeremet fájós combomra fektettem… a poros levegőből mélyet szippantottam. Szemeimet erőszakosan hunytam le, próbálva megnyugtatni még mindig reszkető testemet.
– Nem fáj… nem fáj… – motyogtam magam elé, hátha elhiszi nekem a heg. Olyan volt, mint egy varázslat, amire erősen koncentráltam, még sem használt… mintha meghaladta volna a képességeimet. És akkor jött az a valami. Valami, mintha mellkasomnak csapódott volna, felhördültem, majd egyszerűen előre görnyedtem. Nem kaptam levegőt és bár a szememet kinyitottam, nem láttam semmit, csak a port.
Az oldalamra dőltem. Erőtlenül kinyújtottam a kezemet. A pálcámat ugyanis elejtettem… de olyan közel volt, hogy még a por sem tudta elrejteni a szemeim elől. Ujjaim finoman cirógattak végig a kemény fán. Szükségem volt rá, meg kellett mentenem Esmét… mert még ha én, őrült módon rohantam is volna a támadóm felé, ő nem érdemelt ilyen kegyetlen halált. Hirtelen nem volt kilátás arra, hogy túl éljem. Talán azért, mert egyre kevesebb levegő jutott a tüdőmbe, agyam eltompult és nem láttam mást, csak boldog pillanatok képeit. Szinte éreztem Nat karjának ölelését, a tinta kesernyés illatát az orromban. Az övé akartam lenni megint. A fülébe súgni, mennyire szeretem és mennyire boldoggá tesz. Csak beletúrni a hajába és a szakállába, szeretni őt, újra és újra.
Ujjaim ráfeszültek a pálcára. Erőteljesen szorították meg, miközben távolról varázslás és beszéd hangja szűrődött. Minden maradék energiámra szükségem volt. Az izmaim megfeszültek, ahogy karjaim újra négykézlábra tornázták magukat. Már nem hallottam lépteket, csak a beszédet és az újabb varázslatok becsapódását. Nem ért embert, olyan volt, mintha a falat vagy a padlót ostromolná – ebből tudtam, hogy Esmé még életben van.
Csendesen próbáltam meg kúszni, remélve, hogy megszabadulok a porfelhőtől. Egy ajtóig jutottam. Onnan már egészen tisztán kivehettem a szavakat, amik elhangzottak. Remegve kapaszkodtam meg az ajtó helyén maradt nyílás mentén, hogy megint feltornázzam magamat. A szalag megint lüktetni kezdett a csuklóm körül, ujjaim görcsösen kapaszkodtak a hideg kőbe. Közben próbáltam nem nyögni, tűrni a fájdalmat, visszafogni egészen – szinte – némára a lélegzetemet. 
– Ég veled!
Nem, nem, nem! – ellenkeztem és bár felemeltem a pálcámat, képtelen voltam koncentrálni. Tudtam, hogy így nem lennék képes erős varázslatra. Talán meg sem sebezném és még nagyobb bajba sodornám Esmét. Meg akartam menteni, ehelyett magát mentette… nem is rosszul. A villanás nem talált, ő pedig valamit a fickó felé hajított. Reméltem, hogy érzi, ott vagyok, segíteni fogok.
– Figyelmeztettek, hogy kitartó vagy, de nem gondoltam, hogy ennyire.
Mély levegőt vettem megint, ezúttal már elült annyira a por, hogy nem érezzem. Csak egyszer kell, O’Mara… – bíztattam magamat, miközben terv állt össze a fejemben. Minden tagom remegett, de koncentráltam erőteljesen. Meg kellett óvnom Esmét, még ha a saját életembe is kerül az. A tüdőm még mindig fájdalmas görcsben próbált több levegőt magába szívni. Hiába volt ugyanis a mély szippantás. Agyam még mindig tompán próbált koncentrálni és szédültem. De nem érdekelt. Meg kellett próbálnom. Így hoppanáltam, hogy a fickó mögé kerüljek.
A pukkanásra persze megfordult és alig, hogy odaértem megfordult és megütött. Az öreg padlóra zuhantam. Felhorzsoltam a könyökömet. A pálcámat elejtettem és nem volt időm utána nézni sem.
– Nocsak, hát még is élsz? – kérdezte szinte nevetve.
Vicsorogva bámultam rá. Közben próbáltam ülőhelyzetbe kerülni, hogy legalább megpróbáljam ledönteni valamilyen úton módon a lábáról. Csakhogy elmém egyre tompult és a szédülés is átvette felettem az uralmat. Egyenesen hányingerem támadt. Ki kell bírnom… – határoztam el és szemem sarkából a pálcám irányába pillantottam.
– Engem egyetlen Rowle sem ölhet meg… – mondtam fojtott hangon és a lábába rúgtam. Csak reméltem, hogy erre legalább az egyensúlyát elveszíti. Sajnos nem láttam, ugyanis ugyanazt a lendületet felhasználva a pálcára vetettem magamat. Hason találtam magam, karomat előre nyújtva kerestem a padlóra esett tárgyat… az utolsó reményemet, amivel még megmenthetem Esmét.
Már az ujjaim között szorongattam fegyveremet, mikor megéreztem a nyomást a hátamon. A hajamnál fogva húzta hátra a fejemet… gerincem nagyot roppant. Éreztem, ahogy a fájdalom végig fut a testemen.
– Esmé… menekülj… hoppanálj! – Rekedten beszéltem. Reméltem, hogy hallgat rám és nem akar ezúttal felesleges áldozatokat hozni. Neki több esélye volt túlélni, mint nekem.


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 06. 24. - 15:37:52
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Nem válaszol. Nem tudom, hogy hallott-e, de nem válaszol a hívásomra. A pánik olyan mértékben szalad át rajtam, hogy nem is csodálkozok azon, nem tudok időben ellépni a felém tartó átok elől. De menekülni kell, elvinni a közeléből, talán csak egy pillanat az egész. Talán nincs komolyabb baj. Ugye nincs?
          Időm viszont nincs arra, hogy megpróbáljam megválaszolni ezeket a kérdéseket. A támadások, az események úgy jönnek egymás után, hogy lényegében csak kapkodni tudom a fejem. Nem értem, miért. Mármint sejtem, és abból ítélve, amit hallok, nem is kell sokat találgatnom a továbbiakon. A kérdés már csak az maradt számomra, hogy meddig bírom.
          Felhorkanok kicsit, mikor a kitartásom kerül szóba. Ezzel még nem is látott semmit. Ha ezt már kitartásnak gondolja, akkor eddig tényleg elég könnyű dolga lehetett az emberekkel. És azt hiszem, ez az a pont, mikor kifogyok mindenféle segédeszközből, amit hozzávágok a támadóhoz. Nem tudom, mi lesz innentől, mert biztos vagyok benne, hogy nem lennék elég gyors a pálca villanásának kikerüléséhez.
          Tudom, nem lehet felkészülni a halálra, még akkor sem, ha olyan sokszor állt hozzá közel valaki, mint én. De ez az idő meg is tanított arra, mennyi mindent veszthetek, és amíg itt töketlenkedek, addig nem tudom mi lehet Elliottal. Mire ezt azonban ki is gondoltam volna, addigra meghallom a pukkanást, ami egy hoppanálásból fakad. Némán figyelem a kialakult helyzetet. Egyrészt örülök, hogy Elliot él, másrészt viszont most olyan bajba került, amiből nem tudja kihúzni magát. Miattam. Rémesen néz ki, és látszik rajta, hogy a szobából nem jutna ki, nemhogy harcolni tudjon.
          Elönt a szégyenérzet, amikor arra gondolok, hogy eddig azt vártam valahol a lelkem mélyén, majd megment. Nem válaszolt korábban, nem láttam sehol sem a porban. Igen eltereltem a figyelmét a bérgyilkosnak, de ettől Elliotnak még nem segítettem. Lenézek a kezemre, és végig gondolom egy pillanat alatt, mennyi mindent változtam. Korábban mindig én voltam az, aki segített az unokatestvéremnek. Aki megvédte magát mástól, még ha bajba is kerültem, nem hárítottam át másra a felelősséget. És most? Most azt akarom, hogy megmentsenek. Ez nem én vagyok.
          Leveszem a cipőmet, és óvatosan megpróbálok odaosonni a pálcámért, de még így is elég hangos vagyok, ezért reppen felém egy átok, ami elől azért sikerül egy sikoltás kíséretében kitérnem.
          - Remélem, nem hiszed, hogy megfeledkeztem rólad. Azért, mert most ezzel foglalkozok itt, még a szemem rajtad tartom.
          Ezzel itt? Nem kicsit háborít fel, ahogy Elliotról beszél. Persze megértem, hogy az ő szemszögéből mi csak tárgyak vagyunk, akit olyan könnyen el lehet intézni, ahogy mi a legyet szoktuk. Ez a gondolat még jobban elkeserít, de egyben fel is dühít.
          Figyelmen kívül hagyom Elliot felszólítását. Nem fogom itt hagyni. Nem fogok elmenekülni. Egy ugrással annyira előre tudok lendülni, hogy elérjem a pálcámat, de nem ez a lényeg. Szerencsére Elliot lefoglalja megint, így kevesebb figyelmet szentel nekem. Felállok, pár lépéssel áthidalom a köztünk lévő távolságot, majd egy hirtelen mozdulattal orrba rúgom a férfit. Elengedi Elliotot és hátradől. Látom, ahogy az orrából szivárog a vér.
          - Capitulatus! – szegezem rá a pálcám, és sikerül el is vennem tőle a pálcáját.
          Úgy fordulok, hogy mind a kettejüket szemmel tudjam tartani. Eltöröm a férfi pálcáját, hogy már véletlenül se árthasson nekünk azzal. Gondolom, úgyis fogyóeszköz lehet náluk valamennyire, de ez most a legkevésbé sem érdekel.
          - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy itt hagylak majd?
          Kis dorgálás is kihallatszik a hangomból, de akármennyire is akarom, nem szentelhetek Elliotnak nagyobb figyelmet. Még nem múlt el a veszély csak azért, mert elvettem a pálcáját. És, hogy ezt bizonyítsa is, egy pillanat alatt talpra áll, az orrából ömlik a vér. Remélem eltörtem neki.
          - Ribanc! – morogja.
          Ettől valamiért elmosolyodom. Úgy tűnik alábescsült, pedig figyelmeztették. És mondjuk jogosan is becsült alá, mert eddig nem ezt az oldalam mutattam. De kellett az, hogy ezt lássam, hogy rájöjjek, ha én vagyok a harcképesebb, akkor ne várjam el mástól, hogy megmentsen.
          - Canis morsus – lendítem a pálcám, majd a férfi görcsbe rándul.
          Régen láttam már a család által használt átkot működés közben, de most örülök, hogy eszembe jutott, és legalább annyi időre sikerült lefoglalnom, amíg Elliotot elviszem innen. Ki kell jutnunk, így felé fordulok, és megpróbálom megemelni úgy, hogy a karját átvetem a vállamon.
          - Menjünk, nem tudom mennyi ideig tart még az átok hatása. Ne hagyd el magad, hallod, mert egyedül nem foglak tudni kivinni.
           Megfordul a fejemben a hoppanálás, de nem merem megkockáztatni az ő állapotában. Szeretném, ha minden porcikája oda érkezne meg, ahol a többi is van.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 06. 30. - 08:43:26
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

Az ujjak erősen martak a hajamba. Már-már az az érzésem támadt, hogy kiszakítja tövestől azt a marék hajszálat, amit éppen szorongatott. Nem láttam tökéletesen a támadónkat és ez annyira zavart, hogy nem figyeltem a viselkedésemre. Mikor még egyet roppant a hátam egy hangosat sóhajtottam. Valójában jobban szerettem összeszorítani a fogaimat és elviselni a fájdalmat. Már megszoktam, hogy időnként kisebb-nagyobb sérüléseket szerzek. Ezért is tudtam: mindent túl élek… mert túl kell élnem. Hiszen mostanra már van is miért.
Esmé azonban csak nem hallgatott rám. Nem mozdult, nem menekült, nem hoppanált. Biztonságba akartam tudni, így ahelyett, hogy küzdöttem volna minden aggodalmammal az ő tekintetét kerestem. Reméltem, hogy így hathatok rá. Ehelyett azonban felpattant és orrba rúgta a pasast. Valószínűleg gratuláltam volna neki más helyzetben, de éppen elég komoly fájdalmaim voltak, ráadásul engem is alaposan betalálta az a rúgás a fejemen, mivel a pasas éppen fölém hajolt.
A szorítás azonban lazult, én elterültem a koszos, hideg földön. Alig fogtam fel, hogy Esmé lefegyverezte a pasast vagy, hogy egy kisebb harc bontakozott ki. Kellett egy pár perc, míg magamhoz tértem, míg újra mély levegőt tudtam venni a bennem tomboló fájdalomtól vagy míg. Lényegében a lefegyverzés után nekem szegezett kérdés térített magamhoz.
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy itt hagylak majd?
De, Esmé, pontosan erre gondoltam – háborogtam kicsit magamban. Közben nagy nehezen felültem. Persze a támadónk is kemény fickónak látszott, így szinte azonnal lábra állt, én meg mint egy idióta a pálcámat kerestem. Szerencsére Esmé lefoglalta valamivel addig, nem figyeltem a varázslatra. Már csak arra lettem figyelmesen, hogy görcsösen rángatózni kezd.
Eddigre a kezemben volt a fegyverem is és én is, lassan, a falhoz húzódva – és abba kapaszkodva – próbáltam felállni. Végül csak az segített, hogy Esmé átkarolt. Az ő támogatása nélkül valószínűleg még több órára lett volna szükségem, hogy kellően összeszedve magamat el tudjak innen menni. Azt viszont Lis ember könnyedén kihasználhatta volna.
– Menjünk, nem tudom mennyi ideig tart még az átok hatása. Ne hagyd el magad, hallod, mert egyedül nem foglak tudni kivinni.
Elindultunk közben kifelé. Én persze nagyon lassan tudtam haladni, mert az oldalam, a hátam fájdalma mellett ott volt az a megszokott, lüktető kínzás is, ami állandóan a combomban dolgozott. Közben lepillantottam a bepiszkolódott cipőmre, a porlepte ruhámra… és döbbenetes módon ezúttal zavart is a dolog. Esmé vállát erősen szorítottam meg, mintha ott vezetném le a kis dühömet, amiért még egy adag ruhát alaposan tönkre tettem.
– Esmé, le kell ezt zárnunk…  – Motyogtam halkan, közben egy szerencsétlen lépés miatt újra felnyögtem. – Az a pasas utánunk fog jönni, nem ússzuk meg ennyivel, ha nem teszünk ellene. Lis ember, olyan, mint egy vadászkopó. Addig nem nyugszik, míg le nem tesz egy darabot belőlem a gazdája lába elé…
Halkan beszéltem, de magabiztosan. Tudtam, hogy nem fogom elhagyni magamat. Ismertem ennyire a képességeimet… csak szükségem volt néhány mély lélegzetvételre, meg arra az adag adrenalinra, amit éppen készült kihozni belőlem a szalag. Újra megszorítottam Esmé vállát.
– Vissza kell menni… vissza kell menni, hogy végleg megszabaduljunk tőle! – magyaráztam.
Erőszakosan állítottam meg Esmét a sétálásban. Tudtam, hogy sosem engedne vissza magától… ahogyan azt is, hogy ez a fickó még keresni fog minket. Esélytelen lett volna tőle csak úgy megszabadulni.
Elszakítottam magam Esmétől. A másik kezemmel még mindig erősen szorítottam a pálcámat. Ismertem a gyilkos átkot, innen távolról is talán elég hatásos lett volna. Tedd meg, tedd meg! – súgta nevetve a mindig kegyetlen kis hang. Megremegett a kezem.
–Megteszem.



Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 07. 01. - 21:02:34
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Komolyan gondolta. Látom a szemén, hogy komolyan gondolta. Megértem, hogy meg akart óvni, talán meg is fogadtam volna a szavait, ha jobb állapotban van, de nem így. Így biztos, hogy nem. De most már, hogy visszatért az az énem, akit akkor ismert meg, mikor ott a kakaózóban pofon vágta, remélem rá is jön, nem fogom csak úgy itt hagyni.
          Egy dologgal viszont nem számolok, mikor akcióba lendülök. Az idegen ahogy meglátja a lábam közeledni reflexből rántja Elliotot maga elé, így őt is elérem a rúgásommal. Amibe szinte minden erőmet beleadom, így biztos vagyok benne, hogy valamennyire meg is sérült. De most nem érek rá ezzel foglalkoznom, le kell fegyvereznem a támadónkat, meg kell szabadulnunk tőle, mert ha nem lépünk, akkor ő szabadul meg tőlünk. És így, hogy már ketten vagyunk egy helyiségben, még a pálcájának eltörése után is sokkal könnyebb dolga lenne.
          Végül sikerül időt nyernem egy jó átokkal. Odamegyek Elliothoz és igyekszem összenyalábolni annyira, hogy ki tudjunk innen jutni. Lassan indulunk el, nem akarom, hogy megerőltesse magát. Azt se tudom, hogyan fogom annyira rendbe hozni, hogy haza tudjon menni épségben. Értek az gyógyító mágiához, de nem ennyire. Én nem vagyok medimágus.
          - Sajnálom, nem akartalak megrúgni – suttogom.
          Lassan haladunk, szinte már kínzóan lassan, de jelenleg nem tudok gyorsabban. Hoppanálni nem merek, félek, hogy a sérüléseink miatt valami baj történne. Főleg Elliottal és azt nem tudnám megbocsájtani magamnak. A legfontosabb feladatomnak azt érzem, hogy ne hagyjam itt és most elaludni. Biztos vagyok benne, hogy legszívesebben azt tenné, de nem lehet. Kicsit felszisszenek, mikor megérzem az erős szorításokat a vállamon, de nem foglalkozok vele. Nem szabad hagynom, hogy ez bármilyen formában befolyásolhassa őt. Hiszen, nem okoz fájdalmat. Nem úgy okoz fájdalmat, ahogy talán ő gondolná. Megtartom, mikor megbotlik, és igyekszem tovább is vinni. Már kinn vagyunk a teremből, nem kell sok, hogy kiérjünk az épületből is, utána el tudunk rejtőzni, amíg elmúlik a veszély. Pálca nélkül a muglikkal körbe véve nem fog tudni sok mindent tenni. Szerintem már a robbanásra is felfigyeltek.
          - Nem. Nem vagy olyan állapotban, hogy visszamenjünk.
          A hangom legalább annyira határozottan és magabiztosan cseng, mint az övé. Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ezt itt le kéne zárnunk, de néhány perce még az életünkért harcoltunk. Ő a kelleténél jobban meg van sérülve, én pedig nem vagyok annyira tapasztalt a harcok terén. Könnyen legyőzhet. Az előbb is csak szerencsém volt.
          - Nem… Nem…
          Agyam vadul tiltakozik a hallottak ellen, de igaz, hogy tenni különösebben nem tudok és talán nem is akarok. Mert minden porcikám érzi, hogy ez lenne a helyes, hogy ezt tényleg meg kell tenni a saját érdekünkben, de akkor ott van az a pillanat is, mikor elenged és megfordul, és akkor tudatosul bennem igazán, ha nem állítom meg, akkor nem tudom mit, de megteszi. És az a nem tudom mi, még a halálos átok is lehet.
          - Nem, nem teszed – fordulok meg. Miért nem tudok ennél többet kinyögni? – Elliot, tudom, igazad van, de ne… Nem akarom, hogy megöld.
          Vajon sejti, hogy miért? Nem azért, mert nem érdemelné meg az alak. Nem azért, mert tudom, hogy ha ezt nem tesszük meg, akkor nem lesz nyugtunk egész életünkben.
          - Elliot, nem akarom, hogy gyilkos legyél. Az alak fegyvertelen, most ez nem lenne más, mint gyilkosság.
          Közben bentről elhal a férfi hangja. Cselekednünk kell, mert az átoknak megszűnt a hatása. Beállok a férfi és Elliot közé. A pálcás kezére teszem a kezem, nem akarom elvenni tőle, de azt akarom, hogy rám szegezze. Azzal se foglalkozok, hogy így lényegében védtelenül hagytam a hátam. Ha a férfi megindul még pálca nélkül is tudna komoly kárt tenni bennem.
          - Menjünk. Hoppanálok, majd később elintézzük. Most se neked se nekem nincs elég erőnk ehhez. Nem intéztem el annyira, hogy legyengüljön. Maximum az orrát törtem el a rúgással, ha pedig elég erős, akkor az átoknak sem lesz különösebb hatása rá. Elliot, kérlek.
          Én hoztam ide. Én akartam, hogy eljöjjön, és most ez történik. Felelősséggel tartozok érte, nem hagyhatom, hogy ennél jobban sérüljön. Sem fizikailag, sem szellemileg.
          - Kérlek, nem akarom, hogy miattam legyél gyilkos.




Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 07. 07. - 10:31:30
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

A szívem még mindig kalapált. Le akartam győzni. Véget akartam vetni ennek… pontot akartam tenni és üzenni ezzel is Lisbeth-nek. Tudta jól, hogy kicsaptak ötödikben és ezt akarta kihasználni. Csakhogy azt is látnia kellett, hogy ennél azért több van bennem. Ennél sokkal erősebb voltam valójában. Már túl léptem a roxfortos szinteken és ha valamit varázslattal nem is tudtam megoldani, hát józan paraszti ésszel neki estem.
Esmét figyeltem, ahogy minden porcikája és minden gondolata ellenkezett a tervemmel szemben. Csakhogy én nem hagyhattam befolyásolni magam az aggodalomtól csillogó szempárnak. Bár többet éreztem még mindig iránta, mint barátság, mégsem volt rám ugyanolyan hatással. Igaz, akkoriban is csak annyit tudott elérni, hogy a háta mögött intéztem a veszélyesebbek dolgokat. Most ott volt bennem még azaz egy-két cseppel több sötétség is, amit talán apámtól örököltem és a szalag csak jobban kihozta belőlem. Éreztem, ahogy most is felkúszik a testemen, átjárja minden porcikám és bosszút akar a történtekért. A szívem vadul lüktetett, már-már fájdalmasan. Végezned kell vele, végezned kell vele… Bólintottam, mintha magammal folytatnék párbeszédet, de talán Esmé nem vette észre. Olyanokat harsogott, hogy: „Nem akarom, hogy megöld” és „Elliot, nem akarom, hogy gyilkos legyél.” Fegyvertelen? A francokat az. Biztosan tudtam, hogy nem csak egy pálca volt nála. Sőt, talán veszélyesebb tárgyakat is rejtegetett valahol.
–  Menjünk. Hoppanálok, majd később elintézzük. Most se neked se nekem nincs elég erőnk ehhez. Nem intéztem el annyira, hogy legyengüljön. Maximum az orrát törtem el a rúgással, ha pedig elég erős, akkor az átoknak sem lesz különösebb hatása rá. Elliot, kérlek.
Nem értettem a könyörgő hangvételt. Nem értettem Esmének miért olyan fontos az én lelkem tisztasága… ami amúgy is mocskosabb, mint hinné. Megöltem Reagant, igen megtettem, mert az élet ezt a feladatot szabta ki nekem és ha még kéne ezer meg ezer Reagannel végeznék. Tudom jól mennyit ér egy emberi élet… sőt azt is, hogy az enyém semmit. De ha nincs más megoldás, hát én gondolkodás nélkül védem meg magam és Esmét.
– Kérlek, nem akarom, hogy miattam legyél gyilkos.
A fájdalom hirtelen minden indulatom mögé húzódó érzés lett. Lüktetett ugyan egy egészen kicsit még a combom, az oldalam, a testem minden összezúzott pontja. Mindez mégis apróságnak tűnt ahhoz képest, ami ránk várhatott volna. Le akartam zárni. Véget akartam vetni neki és a csuklómon lüktető bársony is erre ösztönzött. Ezúttal egy hullámhosszon voltunk. Nem harcoltam ellene, hagytam, hogy erősebbé tegyen, hogy előrángassa belőlem azt az erőt, amit mindig.
– Ne kérlelj! Elég! – Emeltem fel kicsit a hangomat. Közben léptek zaja tört elő a sötétből. Ujjaim erőszakosan szorítottak rá a pálcámra, készen álltam és nem, nem csak a védekezésre, hanem valódi támadásra is.
Mély levegőt vettem, szembe fordultam a sötétséggel és a szálló porral, ami jelezte, hogy honnan is érkeztünk valójában. Esmé elé léptem. Közben a lábamba belenyilallt a fájdalom. Lüktetett bennem az erő, de közben mégsem tudtam elég koncentrálttá válni. Zavart Esmé könyörgése, az aggódás a szemében. Tudtam, hogy semmi oka rá, mert bár semmit sem ér az életem, engem még nem tudtak eltiporni… és nem is fognak, amilyen szerencsém van állandóan.
– Azt akarod, hogy Lis győzzön, hogy azt higgye meg tud minket ijeszteni? – kérdeztem halkan. – Nem, Esmé, én már sokat nyeltem az életben. Ezt nem fogom. Unom a menekülést. Unom, hogy a sötét utcán állandóan hátra kell fordulnom, figyelni, ki is jár a nyomomban.
A szabad kezemmel hátra nyúltam. Finoman kerestem az ujjait, hogy nyugtatásként megsimítsam. Minden rendben, O’Mara… túl fogja élni a kislány… – gúnyolódott bennem a hang.
– Már nem védekezhetek tovább, Esmé. Támadnom kell. – Tettem hozzá halkan. Tudtam, amint előkerül a fickó a porfelhőből és farkasszemet nézhetünk egymással, az én pálcámból az a zöld fény fog villanni, amit annyiszor láttam, de sosem használtam. Képes lettem volna rá. Ott volt bennem minden hatalom hozzá... csak erősen kellett koncentrálnom...


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 07. 07. - 12:03:41
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Többször éreztem már úgy, hogy megsemmisültem. Többször, mint kellene, de mégis mindig van egy pont, amikor szembe kell néznem valami újjal, ami rosszabb vagy jobb, mint az előző. A mélyponton már túl voltam, de azt is biztosra veszem, hogy a mostani sem lesz könnyű. Az egész helyzet az én hibám. Ha nem állok kötélnek annak idején Phillipnek, ha nem fogadom el Elliot ajánlatát. De ide sorolhatnám még azt is, mikor nem mentem el, nem kértem találkozót Philliptől, hogy tisztázzam vele a szakításunkat. Nem akartam én azt a balhét ott, de valahogy mégis így alakult. És ez a helyzet, erről én tehetek, arról, hogy Elliot ennyire megsérült. Soha nem tudtam megállítani úgy, ahogy ez Nathanielnek sikerült. És most én vagyok az, aki visszarántja ebbe a veszélyes világba. Pedig tudom, hogy már nem akarja, láttam rajta, hogy boldog.
      Ha történik vele valami, az az én hibám lesz, mert nem tudom megállítani.
          Elhallgatok, elég nyilvánvaló, hogy nekem itt nincs beleszólásom. Ez a párban meg fog történni, és csak annyit tudok tenni, hogy segítem őt, támogatom, amiben tudom. Lélekben, átkokkal, képességgel. Remegve engedem el, ahogy elmegy mellettem, de az biztos, nem fogom megadni magam a gyengeségnek, nem fogok letérdelni és könyörögni bármelyiküknek, hogy hagyják egymást békén. És az is biztos, ezt már hoppanálással nem tudom megoldani.
          Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha fognám az egyiküket elhopponálnék innen és kész. Megmenekültünk, Elliot nem lesz gyilkos, egyelőre senki sem sérül meg jobban. És mégis tudom, ha ezt megtenném, akkor azzal elárulnám Elliotot, és nem oldanánk meg hosszabb távon a problémát.
          - Azt akarom, hogy… - kezdek bele ugyanolyan halkan, ahogy ő is kérdezte tőlem.
          De igazából mit is akarok? Azt hogy mi ne sérüljünk meg még jobban? Ahhoz hoppanálni kellene, azt nem lehet. Azt hogy a férfi és Lis is leszálljon rólunk? Ahhoz valóban meg kell mutatnunk, hogy mi vagyunk az erősebbek. Hogy nem félünk. De ennek mégis milyen áron kell bekövetkeznie?
          - Akkor ne menekülj tovább – fogom meg a kezét, kulcsolom bele az ujjaim az övébe.  – De ne…
          Nem fejezem be, hiszen tudom, mi lenne a válasz. „Másként nem megy, csak ha megölöm.” Tudom, csak azért nem mondja ezekkel a szavakkal, mert nem akar megijeszteni, de azt is tudom, hogy másként nem tudná kifejezni magát. Hiszen hogy mondod másként, hogy meg fogsz ölni valakit?
          Megfordulok és odaállok Elliot mellé. Nem fogom hagyni, hogy engem védjen, nem fogom hagyni, hogy amíg én nem figyelek oda, addig kockára tegye az életét.
          - Ne csinálj ostobaságot, itt vagyok – fejezem be végül a korábban megkezdett mondandómat, még akkor is, ha nem úgy, ahogy eredetileg akartam. – Nekem sokat számít az életed. Nem tudnék tükörbe nézni, ha valami történne veled.
          Igen, ezzel most sikerül saját magamat is megijeszteni és remélem, hogy őt is. Hisz tudja, mi mindenre vagyok képes, és amíg ő túlélőtípus, nekem egyszer nem lesz ilyen szerencsém. A porfelhőn túl aztán megjelenik a férfi. Látszik rajta, hogy azért megviselte az átkom, de még mindig nincs olyan rossz állapotban, amire azt mondanám, hogy van esélyünk. Fura, hogy mi ketten vagyunk, és még mindig úgy gondolom, hogy nincs esélyünk ellene. De ha így van, akkor is csapatként összedolgozva talán legyőzzük majd.
          - Nem megyek el a közeledből, még akkor sem, ha elengedem a kezed – suttogom.
          Márpedig a kezét hamar elengedem, ahogy néhány holmi repül felénk, és kénytelen vagyok megvédeni magamat. Ehhez egy Protego nem lenne elég. De igaz, akkor sem képek el, mikor átkokat látok felénk repülni.
          - Tényleg azt hitted, ha eltöröd azt a pálcát védtelen leszek – hallom csengeni a hangját. – Megleptél, de ennyi. Még egyszer nem követem el ezt a hibát. Főleg, hogy olyan ostobák voltatok és itt maradtatok.
          Csak pár pillanatra, de bevillan valami. Még mindig engem tart gyengébbnek, nem véletlenül próbál újra szétválasztani minket azzal, hogy több átok repül felém. Döntést kell hoznom, és talán ez a döntés nem lesz olyan jó, mint ahogy elsőre gondolom. Főleg úgy, hogy a szavam is megszegem. Elhoppanálok Elliot mellől, mert úgy gondolom, ha meg kell osztani a figyelmét, akkor le tudjuk gyengíteni. Biztos vagyok benne, hogy a másik pukkanás is hallatszik, mégse fordul felém. Tényleg nem tekint ellenfelének, így viszont kihasználhatnám a helyzetet és véget vethetnék ennek. Megemelem a pálcám, látom ahogy Elliot és közte az átkok oda-vissza repkednek. Csak egy pillanat kellene, csak egy megkeményedett szív. Csak egy búcsú a jövőtől, de én soha nem leszek erre képes. Mégis lendül a pálcám, és villan a zöld fény arrafelé, ahol őket sejtem a porban. Látom a körvonalaikat.
     Nem hagyom, hogy Elliotból gyilkos legyen miattam. Ez az én saram, és én is fogom kihúzni belőle.
          - Elliot, hasra! – kiáltom el magam még időben ahhoz, hogy ezáltal elkerülje az átkot, de a bérgyilkos már ne tudja. Viszlát jövő.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 07. 08. - 09:07:01
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

Esmé ujjainak érintése talán még több erőt adott. Tudtam, hogy harcolnom kell… küzdenem, hogy végre megmutassam ki vagyok, mire vagyok képes. Eddig csak trükköztem, pálca nélkül is könnyedén megmenekültem, de most már ideje Lisnek is megtudnia, hogy már nem az az ötödikben kicsapott kölyök vagyok, hanem valaki egészen más… valaki, aki könnyedén rázza le az őt szorongató kezeket… és nem utolsó sorban meg tudja védeni Esmét is.
– Akkor ne menekülj tovább – válaszolta. – De ne…
Nyeltem egyet.
Én nem arra koncentráltam már rég, amiről Esmé beszél. A szemből érkező zajokra figyeltem minden porcikámmal. Olyan voltam, mint egy vadászkopó, aki készen áll a támadásra, amint felbukkan a zsákmány körvonala távolba. Éreztem, ahogy a fájdalomtól remegő testemben erő és adrenalin keveréke fut át. Minden képességemet bevetve nyomtam a háttérbe a hátráltató tényezőket és most csak én voltam, a bérgyilkos és a pálcám, amivel bármire képes voltam. Ismertem a varázslatot, bár még sosem használtam, de tudtam: nem lenne előttem most akadály.
– Ne csinálj ostobaságot, itt vagyok  – folytatta. Közben mellém lépett. Éreztem a mindig kellemes illatát az orromba, de nem hagytam, hogy megzavarjon.– Nekem sokat számít az életed. Nem tudnék tükörbe nézni, ha valami történne veled.
Felemeltem a szabad kezem. Jelezni akartam, hogy már éppen elég figyelmeztetés hangzott el. Tudtam nagyon jól, hogy mit csinálok. Nem számított a lüktető szalag sem a kezemben. Talán most könnyebben átvette felettem a hatalmat, nem tudom… de olyan volt, mintha mindez belőlem származna. Én akartam megölni, én akartam véget vetni ennek. Tervezgetés, átgondolás nélkül. Meg kellett lépnem, ugyanúgy, ahogyan annak idején Reagennél. Tudtam, hogy a következő Lisbeth lesz ezen a listán, ha még egyszer megpróbál ártani nekem vagy azoknak, akik fontosak.
– Elég, Esmé! – válaszoltam halkan.
A tekintetem még mindig előrefelé szegeztem. Még mindig figyeltem, már nem törődve a lány utolsó mondatával. Tudtam, hogy nem mozdul el mellőlem, még akkor sem, ha képtelen lennék megvédeni… pedig annyival könnyebb lett volna minden, ha rá tudom venni a hoppanálásra. Nem akartam még nagyobb bajba sodorni őt. Ez az ember ugyanis engem akart eltenni lábalól és nem őt… valami beteges oknál fogva az ő létezése fontosabbnak tűnt az enyémnél a Rowle- család számára. Erről tett tanúbizonyságot az a bizonyos este is, mikor megfenyegettem a nővéremet.
Tárgyak repültek felénk, Esmé ujjai kicsúsztak az enyémek közül, ahogy oldalra léptem tőle. Az már bizonyos volt, hogy ezt a fickót nem rám, hanem a tizenhat évvel ezelőtti énemre készítették fel, mert komolyabb varázslatot még nem igazán láttam tőle. Így hát talán meglepte, mikor egy nagyobb követ egyetlen pálca intéssel zúztam porrá. Nem, nem pajzsbűbájjal, hanem robbantással tettem mindezt. Tetszett a kő szétmorzsolódó látványa.
Nem érdekelt a bérgyilkos pofázása, nem is figyeltem igazán rá. Egyszerűen félre léptem a következő támadásánál, hogy megint ne találjon el. Olyan volt, mintha Esmének nagyobb figyelmet szentelne, mint nekem. Mi van, O’Mara, élve kellesz a nővérednek? Röhögni kezdett odabent a kegyetlen kis hang és belőlem is egy gúnyos vigyor bukott ki. Talán betegesnek hatott az arcom, miközben egy pálcaintéssel megvágtam a támadónk oldalát. Láttam, hogy a ruháját pillanatok alatt átitatja a vér… de benne is ott volt az a szívósság, mint bennem. Ha komolyan fájt is neki, az nem látszott rajta. Támadt tovább, de ezúttal már engem… Esmé ugyanis eltűnt. Tudtam, hogy a közelben van, mert hallottam az érkezés zaját. Még sem láttam és ez zavart, annyira hogy majdnem bekaptam egy átkot. Végül az utolsó pillanatban táncoltam ki előle.
Avada Kedavra – A hangom halk volt, de határozott, láttam, ahogy az átok elhagyja a pálcám hegyét… de szinte ezzel egy időben hallottam meg Esmé hangját a hátam mögül – figyelmeztetni akart, hogy dobjam magam hasra. Éreztem, ahogy valami tarkón talál. Talán még azt is, ahogy a törmelékekre esek. Aztán minden elsötétült.
Nem láttam, hogy célba ért-e a varázslat. Nem láttam, hogy végzek-e azzal a bolonddal, hogy elég erős voltam-e hozzá… csak a portól bűzös levegő töltötte meg az orromat egy hosszú pillanatra. S úgy tűnt, mintha hosszú idő múlva nyílt volna fel újra a szemem. A homlokomba csípős fájdalom nyilallt. Tudtam, hogy már ott is vérzek. A combom ugyanúgy lüktetett a fájdalomtól, mint korábban. Duplán láttam, így csak kezemmel kerestem a pálcámat, tekintetem nem volt még rá képes.
– A franc… – nyögtem.



Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 07. 10. - 17:37:22
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Nem tudom, mikor csúszott ki minden irányítás a kezemből, csak azt tudom, hogy mire legközelebb magamhoz térek, már minden más, minden felborult és éppen csak sikerül elkapnom azt a pillanatot, amitől mindig is meg akartam óvni őt és valahol magamat is. De akkor is végignézem, és akkor is ott fog ez körülöttünk lebegni, mint egy halálig tartó titok.
          Korábban nem örültem neki, ha elhallgattatott. Én csak azt akartam, hogy tudja, hogyan is érzek ezzel kapcsolatban. Hogy minden erőmmel keresem a megoldást, de mégis csöndben maradok, és figyelem a katasztrófát. Igyekszem megvédeni őt, és igyekszem erős is lenni, hogy belőlem merítsen erőt, de végül mégis úgy alakul, hogy el kell tőle szakadnom.
          Ekkor határozom el, hogy nem fogom hagyni neki azt, amit akar. Nem akarom, hogy miattam tegyen meg olyan dolgokat, amiket egyébként nem tenne. Komolyan mondtam minden szavam, de a könyörgés mintha lepattant volna róla. Ez megijesztett és tudom, már csak egyféle módon tudom megmenteni. Ha cserébe feláldozom magam. Mégis abban a percben mikor elkiáltom magam, hogy feküdjön hasra magamhoz térek, és csak némán figyelem a jelenetet. Azt ahogy Elliotot eltalálja az én átkom, ahogy a férfit eltalálja a halálos átok és ahogy az élettelenül esik össze.
          Egy pillanatra mintha megállna az idő. Aztán a pillanat ahogy elszáll, odarohanok Elliothoz és megnézem hogyan van. Fogalmam sincs, milyen átkot küldtem felé, csak azt tudom, hogy nem halhat meg. És azt is tudom, hogy nem a halálos átok volt azt, ami eltalálja. Szerencsére nekem nincs olyan erőm, mint neki. És ez tényleg akkora szerencse lenne? Akkor most sokkal jobban megvédhettem volna, mint amit tettem.
          - Elliot! – sietek hozzá.  – Elliot!
          Próbálom élesztgetni, de nem sok sikerrel. Az viszont megnyugtat, hogy még él. Fel fog épülni. Mindig felépül, és ez most sem lesz másként. Igaz, most nincs annyi időm, mint korábban, nem lehet ott vele végig, de legalább az elején, a nehezén túl lehet. Ehhez viszont el kell vinnem innen. De nem csak őt. A robajra felfigyeltek a muglik, és nem lenne szerencsés, ha azt az idegent itt találnák. De mégis mi a fene legyen? Mi meneküljünk és őt mégis hagyjuk csak itt vagy el kell rejteni őt is? Ezzel talán időt nyernénk Liszel szemben is.
          Határozott léptekkel indulok meg a férfi felé, de mire odaérek, addigra eltűnik a határozottságom. Nem akarok hozzáérni és az a rémisztő ábrázat, ami kiült az arcára. Szó szerint beleborzongok, de akkor is lehajolok és hoppanálok. Nem messze, csak annyira az erdőben, hogy ne találja meg akárki olyan hamar. Kicsit el is rejtem a falevelekkel, és hagyok ott egy kevés élelmet. Megpróbálom turistának álcázni, aki eltévedt. Mikor mindennel végzek visszatérek Elliothoz, ekkor már magához tér.
          - Úgy örülök, hogy jól vagy. Sajnálom azt az átkot. Ne haragudj – ölelem át.  – Gyere, mennünk kell, a muglik hamarosan ideérnek.
          Igyekszem a vállamra kapni és hoppanálni vele a szállodai szobába. Szerencsére a kulcsot nem kellett leadni. Mintha otthon még éreztem volna ezt a helyzetet, mert becsomagoltam pár bájitalt a táskámba. Szerencsére az egyik diák a Mandragóráról tudott ajánlani néhány dolgot miután meséltem neki, hogy mennyire béna vagyok a kirándulások alkalmával.
          Lefektetem Elliotot az ágyra, de nem tudom mit mondhatnék neki. Annyi minden kavarog bennem, annyi érzés és talán egy kis félelem. De leginkább az, hogy megnyugodjak. Most arra lenne a legnagyobb szükségem.
          - Köszönöm – mondom végül. – Megmentettél.
          Előveszem a fiolákat és nézegetni kezdem a rá írt címkéket. Végül egy csont forrasztó, egy fájdalomcsillapító és egy olyat, ami általánosan segít neki majd talpra állni. Néhány karcolását majd én ellátom, de most úgyis arra van szükség, hogy pihenjen.
          - Ezeket idd meg, holnapra jobban leszel.
          Aztán ki tudja mi lesz holnap azon túl, hogy igyekszem rávenni őt, menjen haza, Nat biztos aggódik érte, míg én megvárom a páromat. Leülök mellé az ágyra, nem akarom elszalasztani a pillanatot, mikor megissza az italokat. Adok egy puszit a feje tetejére.
          - Ez a gyógyulj meg puszi, rendben?
          Figyelem egy picit, aztán felállok és kimegyek a mosdóba. Le kell zuhanyoznom, muszáj megszabadulnom a ruháimtól, nem tudok még egy percet bennük lenni.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 07. 11. - 10:22:47
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

Magamhoz tértem, láttam a romos épület robosztus kőfalait… de mégsem voltam teljesen éber. Olyan volt, mint egy álom, csak arra tudtam gondolni, hogy ne kelljen Esmének túl sokat erőlködnie. Ezért próbáltam talpon maradni, próbáltam nem túlzottan rá nehezedni. Nem volt elég erőm, már megint gyenge voltam. Bosszantott az érzés, a szalag lüktetni kezdett a csuklómon, de képtelen volt rávenni a testemet, hogy mozogjon. Ritkán találtak eddig el kábítóátkok, ezért a szédelgés, a gyengeség és a félálomhoz hasonló állapot idegen érzésének keverékét szinte lehetetlenség volt legyűrni. Talán amúgy sem megy, hiába van ott a dac és erőszakosság az emberben, most mintha az is kevés lett volna, hogy magamhoz térítsen. Kérdezni akartam, kérdezni, hogy meghalt-e, de csak egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat. Az a káromkodás volt az egyetlen, amire képes voltam. Minden erőm arra ment el, hogy a pálcámat szorongassam… hogy azt ne hagyjam el. Tartottam tőle, hogy újra ránk támadnak.
A hoppanálástól hányingerem lett, még jobban rám tört a szédelgés és még akkor is zsibbadtnak éreztem a fejemet, mikor az a párnán landolt. Szinte belesüppedtem az ágyba, annyira nehezemre esett a mozgás. Erőtlenül hevertek a végtagjaim, miközben testemben ott lüktetett a fájdalom és a düh. Hát ilyen érzés a magatehetetlenség… nekem nem jött be.
– Köszönöm. Megmentettél. – Esmé hangját hallottam meg. Az az érzésem támadt, mintha ettől még jobban tisztulni kezdene a kép, kirajzolódtak a szobánk körvonalai. Esmé pedig hangja pedig, mintha egyre érthetőbben, egyre közelebb csengett volna.
– A franc…  – Nyögtem ugyanazt a káromkodást, amit még a romoknál. Egyik kezemet finoman a combomra csúsztattam, megdörzsöltem a sérült terültet. Nem lett tőle jobb és már tenyerem melegsége is kevés volt a kínzó fájdalom enyhítésére.
– Ezeket idd meg, holnapra jobban leszel.
Nem fordultam felé, így nem láttam, miről beszél. Csak reméltem, hogy egy üveg erős whiskyről van szó, nem pedig valami bájitalról. Azok ugyanis a legkevésbé sem voltak hatásosak az én fájdalmammal szemben. Az a csapda olyan mélyen hatolt a lábamba, átszakítva izmot és húst… hogy talán már tényleg sosem szabadulok a gyötrő érzéstől.
Ahogy Esmé leült az ágy szélére és kicsit besüppedt a matrac, felé nyúltam. Vártam, hogy a kezembe adja, amit meg akar itatni velem… bíztam benne. Nem kérdeztem, csak a számhoz emeltem, bele sem szagolva. Tudtam, mik azok. Az ízéből egyértelműen nem whisky volt, hanem olyan bájital, amit az ember nem szívesen nyel le fintorgás nélkül. Eddigre azonban helyre állt az önuralmam, úgy tettem, mintha nem volna keserű csak nyeltem és nyeltem, remélve, hogy ezzel őt megnyugtathatom.
Aztán kaptam azt a puszit. Hirtelen öt éves gyereknek éreztem magam. Esmé mindig ilyen volt, túlságosan aggodalmas… pedig néhány karcolásba és egy kábításba még nem sokan haltak bele. Én sem fogok, mert annál szívósabb vagyok.
– Ez a gyógyulj meg puszi, rendben?
A szemeibe néztem. Azt akartam érzékeltetni vele, hogy mindent túlélek, minden rendben lesz. Nem halhatok bele ilyen ostoba sérülésekbe. Voltam már rosszabb bőrben is és ezt ő tudta a legjobban. Talán megnyugodott, azért is pattant fel és vonult be a fürdőbe, én pedig… gondolkodás nélkül felültem. Éppen csak hörögtem egy halkat.
Az oldalamra szorított kézzel nyúltam a nagyobbik táskám felé, hogy kirángassam a lángnyelvet belőle. Óvatosan letekertem a kupakot és nagyot húztam belőle. Esmé nyilván nem tervez csókolózni velem, szóval őt nem zavarhatja az alkohol bűze… nekem viszont csak jobb tőle. Úgy dőltem vissza az ágyra, hogy magamhoz öleltem az üveget. Hangosan lélegezve próbáltam közben legyűrni a fájdalmat, ami újra testembe nyilallt.


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 07. 14. - 12:53:21
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Hagyom, hogy a tusból a vízcseppek lassan folyjanak le rajtam. Jól esik, mintha ezzel le tudnám mosni magamról a mai nap történéseit. Ahogy lehunyom a szemem folyamatosan csak a férfi halott arcát látom, és ez megijeszt. De nem fogom elárulni, nem addig, amíg képes vagyok tartani magam. Úgyis tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani, de Elliot túl sok mindent élt át mellettem, és nem akarom, hogy az aggodalma tovább fokozódjon. Van így is elég gondja, és nem hiszem, hogy én lennék a legfontosabb. Tény, hogy a Rowle-okkal történt bármiféle érintkezés végül katasztrófába torkollot, ezért el sem tudom képzelni mit élhet meg Nat.
          Sóhajtok egy nagyot, majd elzárom a csapot. Ha nem aludt el eddig, akkor nem kéne jobban megvárakoztatnom. Biztos vannak kérdései, amiket nem fogok megválaszolatlanul hagyni. Csak azt tudnám, hogy mégis mire kéne felkészülnöm, mert rengeteg eshetőség van. Ez pedig azt is jelenti, hogy nem szabad elpuhulnom csak azért, mert már nincs veszélyben az élete. Hiszen ki tudja, talán most is az életéért küzd; nem vagyok medimágus, hogy ezt meg tudjam mondani.
          Kicsit lesokkolódva veszem tudomásul, mikor körbenézek a fürdőben, hogy váltó ruhát nem hoztam be magammal, de a régit nem fogom visszavenni. Sóhajtok egyet, majd úgy döntök a törölközőt alaposan magam köré csavarva kimegyek a táskámhoz és kiveszem belőle a ruhát. Mert hát a pálcámat is kinn hagytam, ahogy azt kell, így még csak magamhoz se tudom venni. Nem tudnék olyat mutatni Elliotnak, amit még nem látott, de most már akkor sem tartom illendőnek, hogy meztelenül flangáljak előtte. Kilesek az ajtón, de úgy látom nem aludt el. egy újabb sóhaj hagyja el az ajkam.
          - Ne haragudj, csak kinn hagytam a ruhám. Azonnal visszajövök.
          Gyorsan megfordulok majd legközelebb már egy rövid nadrágban és pólóban lépek ki a helyiségből. A hajamat összetűzöm, nem akarom, hogy átnedvesítse a felsőmet.
          Leülök Elliot mellé, majd kicsit szemügyre veszem. Nem hatnak elég gyorsan ezek a bájitalok, de talán reggelre akkor sem lesz belőle baj. Nem akarom úgy elengedni innen, hogy nem tud esetleg hazamenni.
          - Jobban vagy?
          Tudom, hogy nem a sérülések azok, amik igazán fájdalmasak neki. Mármint a combján lévő sérülés biztos az, és ezt Daniel is megmondta annak idején. A lelki sérülések viszont olyanok, amikhez értek és bár kezelni nem tudom őket, nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljen róla. De az is lehet, hogy inkább nekem lenne fontos, hogy beszéljek róla.
          - Azt hiszem, van néhány kérdésed, de legalább egy részét szeretném megelőzni. – A tekintetét keresem. Ha nem is tudom melyik a legfontosabb kérdés, azt hiszem, sejtem.  – Meghalt. A testét elvittem az erdőbe, ahol még napok fognak eltelni mire megtalálják.
          Nem tudom ezzel segítettem-e az ügyünknek, az viszont biztos, hogy akkor ott ezt találtam a legjobb megoldásnak. Nem szabad túl sok embernek feltűnnie és akkor talán megússzuk egy cikkel a mugli lapokban az idegen túrázóról.
          - Igyekeztem túrázónak feltűntetni, elvettem a pálcáját és otthagytam az élelmet, amit reggel csomagoltattam.
           Ennél több időt viszont nem akarok erre az alakra pazarolni. Csak egy eszköz volt egy nagy játszmában, amiben még lehetek én is eszköz. Nem hiszem, hogy Phillip bérelte volna fel, akkor talán engem megkímél, de még ebben sem lehetek biztos.
          - Elliot, én ezt nem akartam. Én… - Csak egy kicsit csuklik meg a hangom, remélem nem is tűnik fel neki, hiszen az erős oldalam akarom mutatni. - Te túl jó vagy ahhoz, hogy gyilkos legyél. Biztos lett volna… Akarom hinni, hogy lett volna más választásunk, csak akkor ott nem találtuk meg.
          Hoppanálhattam volna is. Már az első alkalommal, mikor beomlott az a fal. Akárhogy nézem az én hibám az, ami történt, hiszen többször is megakadályozhattam volna.


Cím: Re: Célkeresztben
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 07. 18. - 08:31:53
C É L K E R E S Z T B E N 
(https://i.imgur.com/BcPe2qM.jpg)

ESMÉ
1999. május

Szinte félálomban szorongattam az üveget a testem mellett. Közben a plafont bámultam. A gondolataimat most nem Nat foglalta le, hanem olyan egyszerű gondolatok, mint: vajon tényleg Lisbeth volt? Esetleg apám bérelte volna fel? Nem hiszem. Az utóbbi elképzelhetetlen volt, elsősorban azért, mert tudtam: engem képtelen lenne megölni. Talán Esmé most már hasztalanná vált számára, hiszen többé nem jelentet kapcsolatot felém és túl sok titkot is tudott a Rowle családról. Mégsem hiszem, hogy éppen akkor küldött volna a nyakára bérgyilkost, mikor én is ott vagyok. Az áldozat valójában én voltam, Esmé csak egy plusz dolog volt, amit nem ártott eltűntetni. Ez a bérgyilkos viselkedéséből egyértelmű volt. Újra és újra arra a következtetésre jutottam, hogy csak is Lis állhat ennek a hátterében.
Arra fordítottam csak oldalra a fejem, hogy kinyílt a fürdőszobaajtó. Egy éppen csak törölközőbe bugyolált Esmé jelent meg. Nyeltem egyet, végig néztem rajta… és már megint elfogott az az érzés: ezt direkt csinálta. Minden férfivel ilyen volt, minden férfi csak egy játék volt neki és most talán én is erre a sorsra jutottam. Jól emlékeztem, mennyire fájt, mikor el akarta adni magát azon a rohadt kártyán… vagy amikor azzal a Damiennel láttam. Vajon az új pasas is – aki már akkor ráhajtott, amikor még együtt voltunk – ugyanígy érez?
Nem gondolkodtam ezen tovább, egyszerűen elfordultam, nem foglalkozva többé a látvánnyal és a sértettségemmel. Csupán akkor pillantottam újra rá, szigorúan a szemeibe nézve, mikor leült az ágy szélére, felöltözve. Miért játszol velem, Esmé? Ez a kérdés lett volna az első, amit fel akartam tenni, csakhogy nem akartam feleslegesen megsérteni vagy vitába keveredni vele… habár tényleg nem tudtam, mit akar ezzel az egésszel elérni.
– Azt hiszem, van néhány kérdésed, de legalább egy részét szeretném megelőzni.
Igen, voltak. Korábban akadt jó pár, de eddigre álmos voltam, sok bájital volt bennem és még ez a viselkedés is megakasztott. Éppenséggel köntösbe bújhatott volna, hamár egyszer ennyi pénzt fizetünk ezért a helyért és a szolgáltatásokért.
– Meghalt. A testét elvittem az erdőbe, ahol még napok fognak eltelni mire megtalálják.
Röviden bólintottam. Ujjaim rászorította az üveg nyakára, de nem emelkedtem fel, hogy egy kortyot is igyak belőle. Hagytam, hogy a fájdalom ott lüktessen bennem még mindig… talán erősebbnek éreztem magam attól, hogyha rövid ideig is, de elviselem azt. Közben régi emlékek sokasága dolgozott még mindig bennem… közben még mindig Esmé szemeinek csillogását kutattam.
– Igyekeztem túrázónak feltűntetni, elvettem a pálcáját és otthagytam az élelmet, amit reggel csomagoltattam.
Nem akartam reagálni. Nem akartam azt mondani, hogy sokkal messzebb kellett volna vinni… mert én sem tudtam volna nagyobb távolságba hoppanálni a harc után. Az ugyanis minden erőmet felemésztette és talán Esmé is így érzett, még ha komolyabb sérüléseket nem is szenvedett.
– Elliot, én ezt nem akartam. Én…
Mit? Meztelenül flangálni a volt párod előtt? A kegyetlen hang csendült fel bennem, éreztem, hogy megremegek tőle. A keserűség egy pillanat alatt járta át a testemet és egy kis düh is ott pislákolt valahol a bennem dolgozó sötétségben.
– Te túl jó vagy ahhoz, hogy gyilkos legyél. Biztos lett volna… Akarom hinni, hogy lett volna más választásunk, csak akkor ott nem találtuk meg.
Ujjaim engedtek az üveg szorításán. Kezem finoman Esmé kezére siklott, hogy érezzem annak kellemes melegét. Tudtam, hogy meg kéne nyugtatnom, de újra és újra lecsukódott a szemem, már nem bírtam tartani magam a bájitalok és a fáradtság súlya alatt.
– Nem ez tett gyilkossá…  – Suttogtam a szavakat csukott szemmel, bele sem gondolva, mit mondok. Aztán, egyszer csak éreztem, ahogy a düh körbe ölel, de nem próbál meg agresszív érzéseket előhozni. Egyszerűen lenyomott… mintha még jobban besüppedtem volna a takaróba és a párnába. Olyan kényelmes volt… olyan kényelmes, hogy alig tudtam betelni vele. Még éreztem Esmé kezének érintését, közben pedig átható csoki illatot éreztem. Így, félig alvás félig ébrenlét között még ennyit súgtam oda: – Ha több csokit eszem, összeragad a szám. Ugye te sem akarod ezt?

(https://i.imgur.com/R5me1PC.png)


Cím: Célkeresztben
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 07. 18. - 13:06:11
(https://i.pinimg.com/564x/55/c6/10/55c610b588579f87918469b510102221.jpg)



          Túl nagy a csönd. Bár tudnám, hogy most mire gondol. És remélem nem arra, hogy megbántottam volna valamivel. Azt nem tudnám jóvá tenni egyhamar. Pont ezért minden bátorságom összeszedem, hogy leüljek az ágy szélére, és elmondjam azt, ami szerintem a lelkét nyomja, és ami talán ébren tartja ennyi bájital után is. Elmosolyodom a laposüveg láttán. Régen nagyon sokat harcoltam azért, hogy elmaradjon, de végül feladtam. Azt hitte ettől lesz jó és talán még most is ezt hiszi, pedig nem. Biztos vagyok benne, hogy a fájdalmára lenne valamilyen megoldás, csak egyelőre még nem jutott el arra a pontra, hogy megtalálja. Túlságosan jól érzi magát a mostani életében, és ez talán jól is van most így. Megállapodott és lenyugodott. Csak én akartam visszarángatni a régi életébe.
          A szavak csak úgy folynak ki a számon, csak néhány perc vagy pillanat szünetet tartok, hogy biztosan fel tudja fogni mit mondtam. Látszik rajta, hogy egyre kevésbé tud ébren maradni. Örülök neki, mert akkor fog igazán elkezdeni hatni a bájital, ha alszik. A végén viszont mindent elmond az a kézfogás. Úgy érzem, egy hatalmas kő gördül le a vállamról, ami ezzel a lendülettel még a padlót is átszakítja. De akkor sem fogom magam gyengének mutatni. Most már nem.
          Elliot megölte azt a férfit, én pedig ahelyett, hogy otthagytam volna elvittem máshova. Ezzel bűnrészes lettem, és ez nem is a legrosszabb. Reginald mit fog szólni hozzá, ha elmondom? El merem majd mondani neki vagy úgy kell tennem, mintha nem történt volna semmi? Ebből a gondolatomból azonban hamar ki is rángat, amit mond. „Nem ez tett gyilkossá…” Ezt hogy érti? Mármint tudom, hogy nem lehet másként érteni, de… Mikor? Mi történt? Miért?
          Ezeket a kérdéseket azonban már nem tudom feltenni. Azért nem, mert békés és nyugodt arca arról árulkodik, hogy elaludt. Elmosolyodom, kicsit megigazítom a haját, hogy ne álljon így összevissza, majd leteszem az ágyra a kezét. Elveszem tőle a lapos üveget is, de csak az éjjeli szekrényig viszem. Tudom, hogy balhé lenne belőle, ha nem találná. Éppen felállok, mikor meghallom a hangját. Azt hiszem, hogy felébredt, de nem. Csak túl fáradt és álmában beszél.
          - Ne aggódj, a te szád akkor sem ragadna össze a csokitól, ha megennéd a világ összes csokiját – mosolyodom el megint, majd elindulok kifelé a szobából, hogy rendeljek reggelre egy kis reggelit és megigyam én is a bájital adagomat, ami majd helyreteszi az oldalam. Muszáj másnapra tökéletes formában lennem, mert párom könnyen kiszimatolja, ha baj van.



Köszönöm a játékot.  :D