Roxfort RPG

Míg a polcon lévő tárgyakat vizsgáltam, egy hatalmas tüsszentés rázta meg az egész szekrényt és a mellette álló polcot. Ezt követően egy sötét ruhás emberke esett ki gardróbból. A félhomályban nem látom pontosan az arcát, így nem tudom megtippelni pontosan hány éves is lehet, de a hangja alapján olyan harmincas évei környéken lehet. A fickó puffanása ismét megrázta a könyvespolcot és az imént helyére rakott hatalmas könyv a lábamra esett. Nem is tudom hirtelen, hogy megijedjek a a szekrényből kieső embertől vagy üvöltsek a lábamra eső kötet miatt. Végül a fájdalom győzedelmeskedik az ijedség helyett.
- Aúú! – farkas szerűen vonyítok, majd egy lábon ugrálva kapkodok a fájós lábam után. Miután már nem hasogatott annyira a lábfejem, a figyelmemet a sötét alakra fordíthatom.
- Amneziálni? – Nézek kérdőn a pálcáját rám szegező ürgére. - Ja, nem. Én is varázsló vagyok. -  Lengetem meg előtte a pálcámat.
Ennyi idő után a Roxfortban már szinte teljesen elfelejtkeztem a muglik létezéséről és a velük kapcsolatos szabályokról. Az imént valami bűncselekményekről beszélt, talán valami rabló vagy hasonló, hiszen mi másért is lehetne itt a mi, vagyis a nagyszüleim házában. Talán ő tud valami értékes tárgyról ebben a házban, amiről mi nem. Jobb lesz mindenesetre óvatosnak lenni, ha csak nem szeretnék súlyos sérüléseket. Ki tudja, hogy egy gyilkossal vagy egy rablóval állok szemben, de még esetleg az is megeshet, hogy csak véletlenül keveredett ide, vagy bezárta ide valaki. Még akár az is lehetséges, hogy egy ő egy hajléktalan. Végül is, ha belegondolok ez a ház már egy jó ideje üresen áll, így nem lepődnék meg azon, ha mások beköltöznének ide.
- Mellesleg ön mit keres ebben a házban? Tudtommal ez a Carter család birtoka és kúriája. Eszerint, ha csak maga éppen nem a nagybátyám akiről nem tudok, akkor nincs joga itt tartózkodni.
Nyíltan rátérek a lényegre, hiszen jobb tisztázni a szándékainkat mielőtt. Ha csak véletlenül került ide vagy ártatlan akkor mindenképpen segítek neki kijutni innen, mielőtt anya meglátná, mert anya nagyon dühös lenne és az senkinek se lenne jó. Míg a válaszol, addig ismét visszarakom ezt a nehéz könyvet a helyére. Remélem azért nem voltam túl nyers, de tényleg idegesítő, hogy jogtalanul betörnek ide. Szerencséje van, hogy én találtam rá és nem anya, mert akkor valószínűleg kérdezés nélkül ráhívta volna a rendőrséget vagy valakit. Furcsállom, hogy bátorkodtam ilyen dolgokat mondani ennek az ismeretlen embernek, de talán ez a ház hatása. Sokkal bátrabbnak érzem itt magam, mintha semmi baj sem érhetne itt.

Talán az előbb túl szemtelen voltam, ami egy felnőttel egyáltalán nem illendő, de szerintem azért jogosan lehetek dühös, hiszen ő tört be a mi birtokunkra. Ha igazat beszél és tényleg csak a szél elől bújt itt el, akkor nem dobatom ki, hiszen nem mindenkinek él ilyen jól, mint mi. Meg tudom érteni, ezért megpróbálok kicsit stílust váltani.
- Szóval a szél elől? – teszem fel halkan kérdést, de nem várok rá választ. – Akkor hát elnézést az előbbi kiborulásomért, de biztosan ön sem cselekedne másképp az én helyemben.
Nem hiszem, hogy akárki tárt karokkal fogadna egy betörőt, sőt sokan még ennyire se lennének kedvesek, mint én és az ilyen szerencsétlen embereket is kirúgnák a házból. Mindenesetre sajnos nem igazán tudok rajta segíteni, hiszen a házat nem sokára el kell hagynia a felújítások miatt.
- Mr. Carter nem biztos, de én megengedem.
A mondata végét, bár elharapta, de én mégis tudtam, hogy mit akart mondani. Valójában egészen úgy festett, mint aki szellemet látott, majd egészen furcsa mód a falat kezdte tapogatni. Kíváncsiságból én is megfogom a falat, ami enyhén rezgett.
- Talán beköltöztek az egerek – állapítom meg, hiszen szerintem ez a legegyszerűbb magyarázat minderre. - Varázsló?! Nem, vagy legalábbis én nem tudok róla. Csak nem arra gondol, hogy a fal… - fejezem be a félmondatot és egyik fülemet a falnak nyomom. Lehet nem is erre gondolt és őrültnek fogok látszani, de végül is egy próbát megér.
Különös kattogó és berregő hangokat hallani, amik valószínűleg a földszintről vagy a pincéből jönnek. Erre beugrik, hogy édesanyám nem is olyan rég ment le áramot kapcsolni, lehet, hogy valami generátor kelti ezeket a hangokat és rezgéseket. Csak azért nem említem meg ezt a lehetőséget, mert hirtelen elkezdtem érezni valami különöset, valami megmagyarázhatatlant, de csak nagyon enyhén érzékeltem. Elhatározom, hogy felkutatom azt a tárgyat vagy élőlényt, ami mindezen történéseket okozza. Elindulok hát a lépcső fele, hogy körülnézzek, az ottani szobákban hátha meglelem, amit keresek.
- Jöjjön! Azt hiszem, van ebben a házban valami érdekes. – invitálom magammal az idegent. Nem igazán figyelek arra, hogy jön-e velem vagy sem, mert nagyon izgatott vagyok. Lehet, hogy valami kincset rejteget ez a ház. Lehet, sőt biztos vagyok benne, csapdák védik a kincset, hiszen szinte minden könyvben ezt olvastam. A lépcsőn leérve egyből jobbra fordulok, ahol egy nappali vagy valami vendégfogadó szoba van. Megálltam az ajtóban, hogy szétnézzek.
Az ajtóval szemben egy hatalmas tégla kandalló áll, amelyben az utolsó használat utáni hamu maradvány még mindig ott hever. A tűzhely előtt egymással szemben két foszlásnak indult kanapé található, s köztük egy kis dohányzóasztal. A szoba jobb oldalán van az ablak és a felette lógó molyrágta függönyök. A kandalló jobb oldalán két üveges szekrény van, melyekben poros üvegpoharak és feltehetőleg alkoholos italok is vannak. A bal oldalt pedig egy egész polcrendszer található, amik családfa szerinti alakzatba voltak rendezve és rajtuk egy-egy családtag portréja díszelgett, persze jó porosan. Nem túl szép látvány az a szoba összeségében, de régebben biztosan sokkal jobban festett. El is indulok a képeket megnézni, hátha találok valami ismerős családtagot. Sajnálatos módon a legtöbb képet teljesen belepte a kosz, így lehetetlen megállapítani, hogy ki vagy mi van a képeken. El is kezdek gondolkodni, hogy miként tudnám letisztítani a képeket a lehető leggyorsabb módon.

- Patrick vagyok, Patrick McFly - mutatkozok be az ismeretlen férfinak.
Tudom, hogy van itt valami különös ebben a házban, de először is a képekre vagyok kíváncsi, hátha megtudok valamit a családomról, ami akár segíthet a feltételezhetően mágikus tárgy felkutatásához. Meghallgatom Elliot bemutatkozását, majd gyanakvóan visszaszólok.
- Szóval kincsvadász.
Mindeközben különféle gondolatok merülnek fel a férfival kapcsolatban, a fejemben. Talán az egyik legfontosabb dolog, ami felmerül bennem az az, hogy lehetséges, hogy Elliot nem véletlenül tévedt erre, hanem az itteni ereklyét akarta megkaparintani. Hiszen mi másért lenne egy kincsvadász egy régi, romos, elhagyatott házban, ha nem kincskeresés céljából. Ez esetben akkor stílust változtatok és nem leszek a továbbiakban vendéglátó.
- Valószínű, hogy egy generátor keltette a zajokat, de én mindenképpen azt javaslom, hogy vizsgáljuk meg ezeket a képeket. Lehet, hogy az a tárgy az emeleten van, de a képek, akár kulcsként is működhetnek. Sok könyvet olvastam, már amiben egy kép mögött volt valami, vagy a képek sorrendbe rakásával nyílt ki egy ajtó, tehát lehetséges, hogy ez ebben az esetben is be fog jönni. Ha pedig mégsem, akkor felmegyünk az emeletre.
Felvázoltam neki a tervemet, hiszen ő hiába kincsvadász én jobban ismerem a Carter családot és én úgy gondolkodok, mint egy Carter, vagyis a megérzéseimre fogok hagyatkozni a továbbiakban is. Mellesleg, ha ugyanolyan jól el van rejtve ez a tárgy, mint ahogy az utolsó nagyiéktól kapott karácsonyi ajándékot is becsomagolták, akkor van okunk attól félni, hogy szinte sosem fogjuk megtalálni a mágikus erőt kibocsájtó valamit. Ugyanis egy nagy fém dobozt kaptam és egy teljes hónapba telt, míg ki tudtam nyitni, de akkor legalább volt egy papírom rejtvényekkel, amik a doboz kinyitásához adtak segítséget. Várjunk csak, amikor átadták nekem a nagy dobozt, akkor mama egy igazán furcsa mondatott tett hozzá, ami valahogy így szólt: „Ha elveszettnek érzed magad, a megoldás a fejedben van.” – ezt olyan sejtelmesen jelentette ki, hogy szinte félelmetes volt, így nem csoda, hogy még mindig emlékszem rá. Egészen eddig azt gondoltam, hogy arra gondolt elég okos vagyok a láda kinyitásához. Viszont, lehetséges, hogy ez egy újabb talány.
- A képek – mondom nagyon halkan – A képek! – kiálltok vidáman. – Rájöttem, a képekben vagy a képek mögött lehet valami utasítás vagy kulcs, ami segíthet a tárgy felkutatásában. Van egy múltbéli nyomom, ami megerősíti az előbbi elképzeléseimet, szinte biztos vagyok benne most már, hogy a képek nem azok, aminek látszanak.
Leemelem a családfa legalján szereplő képet, megtörölgetem és reménykedem, hogy annak a képe van ott, akire én számítok. A képen én voltam vagy legalábbis a fiatalabb énem, pont ahogy gondoltam. Nosztalgikus érzés fogott el, hiszen elég fiatal voltam, mikor itt jártunk és nagyiék olyan hamar meghaltak. Tudom, hogy ők is úgy akarnák, hogy ez a bizonyos rejtett kincs az enyém legyen. Egyelőre inkább visszarakom és megvárom, hogy Elliot lehetőség szerint segít nekem, hogy ő fentről én pedig alulról vizsgáljam át a képeket, hiszen akár az is lehet, hogy átok ül rajtuk. Ha nem segít, akkor előbb vagy utóbb magam is végzek a feladattal, de sokkal könnyebb és gyorsabb lenne, ha Elliot is segítene.

Már éppen a következő kép felé nyúlnék, amikor Elliot pofátlanul betolakodik elém, még hozzá mindenféle magyarázat nélkül.
-Hé! – kiáltok, hiszen majdnem a padlóra lökött, de látom, hogy egy portrét ő is elvesz. Bámul rá egy jó darabig, míg végül meg meri érinteni, de amint az ujja hozzáért a képet ellepő fekete anyaghoz, Elliot teljesen kővé dermedt. Pontosan úgy festet, mintha eszméletét vesztette volna, de még sem esik össze.
- Elliot? – szólítom meg, hátha csak eszébe jutott valami, vagy gyakran csinál ilyet, de sajnos választ nem kapok, így igazán aggódni kezdek érte.
- Elliot! – kiálltok rá aggódóan – Mi van veled?!
A férfi csak nem mozdul, mintha teljesen megállt volna nála az idő, semmi életjelet nem ad magáról. Mindeközben megpillantottam, hogy az a fekete anyag egyre feljebb és feljebb csúszik Elliot karján. Fogalmam sincs mitévő legyek, hiszen nem varázsolhatok és a fekete „dologhoz” sem szeretnék hozzáérni, mert még a végén engem is elkap. Csak álldogáltam ott tehetetlenül és néztem, ahogy Elliotot kezdi bekebelezni a sötétség. Már éppen a nyakához ért volna a sötét por, amikor hirtelen eltűnt. Mintha az egész meg sem történt volna. A „társam” gyorsan el is húzta az ujját arról a képről.
- Hát persze, hogy átok ül rajta! Nem láttad amint az előbb majdnem teljesen beborított téged a fekete por?
A reakcióiból teljesen úgy tűnt, hogy ő ebből az egészből az égvilágon semmit sem érzékelt. Ez az egész nagyon különös, hiszen nekem nem esett bántódásom, pedig azt azért éreztem, hogy engem is elért az átok, legalábbis akkor, amikor vége lett. Talán én immunis vagyok rá, mert akár lehetséges, hogy ez egy családi átok, sőt több mint valószínű, hogy az. Ezek után már igazán nem tudom, hogy folytassuk-e a kutatást, mert az biztos, hogy a Carter család nem viccel. Félek, hogy a végén még komoly bántódásom esik, na meg persze picit Elliotért is aggódok.
- Nem tudhatom biztosan, de én azt hallottam anyámtól, hogy egyszerű muglik voltak, legalábbis a nagyszüleim, de anyám varázsló. Lehetséges, hogy valójában a Carter család valójában egy aranyvérű család vagy legalábbis varázslók?
Ezernyi izgalmas kérdés fogalmazódott meg bennem a családommal kapcsolatban. Hiába féltem, most úgy éreztem, hogy ha feladom az egészet, akkor sosem tudom meg a családomról az igazat.
- Elliot! Esetleg ide tudnád nekem adni azt a képet, amit az előbb megérintettél. Lehet, hogy nekem nem árt, mert én is Carter vagyok ugyebár.
Bár őrültségnek tűnhet, de ez a megérzésem annyira erős, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy kutya bajom se lesz.

Hát igen, csak ábrándozhatok az aranyvérű életről, de már az is valami, hogy a családunkban volt más varázsló is. Ha nagyon merészen akarok gondolkodni, akkor akár az is megeshet, hogy nem is egy, ha nem sokkal több varázs képességekkel rendelkező volt a családunkban és lehet, hogy még valaki él közülük. Talán, ha a rejtély végére érünk, egy csomó új dolgot megtudok a családomról, de ez Elliot segítsége nélkül majdhogy nem lehetetlen. Míg ezen elmélkedtem, Elliot valami arany függőt vett elő a zsebéből. Érdeklődve figyelem, hogy mégis mire lehet ez jó, azon kívül, hogy jól néz ki. Szerencsére nem kell sokáig gondolkodnom rajta, hiszen Elliot rögtön el is árulja. Hasznos kis ékszer, hiszen talán ennek köszönheti az életét. Ki tudja, hogy mi történt volna, ha nincs nála ez a lánc, talán örökre bekebelezi a fekete és por.
- Köszönöm. Igazad van, csak félig vagyok Carter, de talán így nálam nem lesznek annyira súlyosak a következmények, ha megérintem.
Most eléggé félek, hiszen Elliot rávilágított arra, hogy nem vagyok teljesen Carter, így lehet, hogy itt fogom hagyni a fogamat, de ha mégsem, akkor talán érdekesre bukkanunk itt. Felcsatolom a láncot és kezembe veszem a képet. Innen már nincs visszaút, ha most nem érintem meg, akkor talán sosem tudom meg a családom titkát és ráadásul még Elliot szemében is gyáva leszek. A férfi elkezd hátrálni, mintha egy bombát tartanék a kezemben, ami perceken belül felrobbanhat és ezzel mindkettőn életének véget vet, bár talán ez tényleg így van. Óvatosan nyúlok mutató ujjammal a kép felé.  A por egy része az ujjamra kerül, még a másik része szerte fut a képen, mintha a kezem egy mágnes lenne ami taszítja port. Közben a nyaklánc is el kezd hevesen izzani, mintha most öntötték volna a forró aranyat rám. Nem vehetem el a kezem, mert már látom, hogy mit takart a vastag por. Egy kulcsot, amit jól megragadok és a lehető legmesszebb próbálom hajítani magamtól azt az elátkozott képet. Elliot felé fordulok, mikor hirtelen minden összefolyik és végtagjaimat se érzem, majd rongybaba módjára terülök el a földön. El kell egy kis idő, még újra erőre kapok és meg tudok szólalni.
- Jól…vagyok – próbálom megnyugtatni a férfit, s közben felülök.
A kezem még mindig ökölbe van szorulva, s mikor kinyitom, meglátom benne a kis kulcsot, melybe egy furcsa jelet véstek. Nincs még túl sok erőm ilyeneken gondolkodni.
- Ezt találtam a képben – nyújtom Elliotnak a kulcsot – Van ötleted, hogy mit nyithat, vagy mit jelent ez a jel?
Közben próbálok lábra állni, bár támaszkodnom kell a falba, de végül sikerül lábra állnom. Körbe nézek a szobában, hátha találok valamit, de nem látok semmi feltűnőt, így el kezdek kutakodni. Mivel a szobában nincs túlsok dolog, így a kandallót és a poharas szekrényt tudom csak átnézni. A kandallóval kezdek. Téglával van kirakva, így alaposan megvizsgálok minden tégla darabot, hogy nincs-e belevésve valami érdekes, de semmit nem találok, így bemászok a belsejébe is. Belül még van egy rakás hamu, amit jól felverek, így eléggé csiklandozza az orrom. Próbálok nem tüsszenteni és közben megvizsgálni a belső tégla darabokat.

A kandalló belsejét vizsgálgatva se találok semmit nyomra vezetőt sajnos. Reménykedtem benne, hogy az érzéseim ismét nyomra vezetnek, de nem volt ott semmi. Kissé elkeseredetten állok ott, mert úgy tűnik kudarcot fogok vallani és az eddig történtek hiába valók voltak. Ez a ház hatalmas, így szinte lehetetlen, hogy megtaláljuk a ládát vagy ajtót, amit ez a kulcs nyit, és ha ideérnek a házfelújítók, akkor már lehetőségünk se lesz a keresgélésre. Ha csak nem jön ismét valami megérzés vagy isteni segítség, akkor jobb, ha véget vetünk a keresgélésnek, hiszen fölösleges lenne folytatni. A szerencsénk még mindig tart, hiszen Elliot hangosan felkiállt, hogy hal valamit. Remélem, hogy talált egy nyomot és nem csak a pincéből felszűrődő zajokat hallja. Gyorsan kiugrok a kandallóból, leporolom magamról a hamut, már amennyire sikerül és rohanok a férfi felé, aki eközben a poharas szekrényt nézegeti.
- Érdekes. Én is teszek vele egy próbát.
Ha valóban lehet hallani valamit a kulcs forgatása közben, akkor talán a kulcs is valami varázstárgy. Egy mágikus kulcs, aminek lehet nem olyan nyilvánvaló a használata, mint gondoltam. Kíváncsian várom, hogy az én fülemben is felcsendüljön egy hang. Óvatosan megforgatom két ujjam közt a kulcsot, miközben egy halk csilingelést hallok az üvegpoharas szekrényből.
- Valóban! Én is hallom! Méghozzá az üveges szekrényből.
Igazán izgatott vagyok, de úgy hiszem, hogy ki kellene próbálnom még egy dolgot. A kis kulcsot a tenyereim közé teszem, majd nagyon gyorsan kezdem dörzsölni a kezemet, hogy a kulcs gyorsan forogjon. A poharak hirtelen mozgolódni kezdtek a polcokon és egymásnak koccanva egy dallamot (https://www.youtube.com/watch?v=DcZ7OSE6z7s)  kezdtek eljátszani, miközben egymásba töltögették a különböző italokat. Igazán meghökkentő a látvány, de egyúttal meseszép is. Még soha sem láttam ennyire szép varázslatot, a poharak csilingelése elképesztően kellemes a fülemnek, de a látvány talán még a zenét is felülmúlja. Mintha egy kisebb zenekar bújt volna el abban a szekrényben. Azt hiszem sok varázsló álmodozhat ilyen pohárkészletről. Elliotra pillantok, hogy neki mennyire tetszik a poharak játéka.
- Hát ez csodálatos!
A dallam végére, az összes csepp ital visszakerült az üvegekbe, így a poharak teljesen szárazok lettek, majd minden visszarendeződött a helyére. Pár pillanatig némán álltam, hiszen nehezen tudtam elhinni, hogy ilyen lehetséges.  Nem tudom meddig álldogáltam volna ott tétlenül, ha nem történik egy érdekes esemény. Hirtelen egy zölden lángoló tűzgolyó száguldott felém. Nem tudom pontosan honnan jöhetett és, hogy ki küldte, hiszen akár az is lehet, hogy a poharak idézték elő mindezt, de végül sikerült félre ugranom. A karomat kissé megégette, de egyelőre nem igazán érdekel, hisz örülök, hogy élek. A tűzgolyó a kandallóban landolt és eltüntette a kandalló hátulját. Lihegve fordulok Elliot felé.
- Hát ez meg mégis mi a franc volt?! Valami újabb átok?
Majdnem kilyukasztott egy hatalmas tűzgolyó, azt hiszem normális, ha most mérgelődök kicsit, de legalább túléltem és nem esett komolyabb bajom az égési sérülésemet leszámítva. Eléggé kellemetlen, megpróbálom tűrni, nem szeretném, hogy emiatt kelljen abbahagyni a keresgélést. Nem tudom, hogy mi értelme volt ennek a nagy tűzgolyónak, bár valószínűleg a betolakodók távoltartása. Reménykedtem, hogy a poharak közelebb juttatnak a célunkhoz, de úgy látom, hogy nem igazán fognak.

Elliotnak láthatóan és hallhatóan még annyira se tetszett az előbb felénk száguldó tűzgolyó, de legalább ő nem sebesült meg, nem úgy, mint én. Idegesen belevert egyet a poharas szekrénybe, amitől nem tagadom eléggé megrémültem. Az üvegpoharak csöröpölve zuhantak a földre és a bennük lévő folyadék egy nagy tócsaként terült el a padlón.
- Ezt mégis miért kellett?! Nem csak neked van okod bosszankodni, engem el is talált az a valami! – mutatom közben a karomon az égési sérülésem.
Ezután úgy tűnik, mintha Elliot meglátott volna valamit a szekrény hátulján és, amint én is közelebbről megnéztem, egy kis arany színá kulcslyukat láttam. Szinte egyértelmű volt, hogy a képben talált kulcsot oda kell bedugni.
- Hát persze, tessék – nyújtom át neki a nyakláncot.
Szerintem ez a nyaklánc nem véd meg semmitől, vagy ha régen működött is, mára már biztosan elromlott, ugyanis a bizonyíték ott égtelenkedik a bal csuklómon. Egyébként is irritál, ha nyakláncot kell hordanom és mivel ez az ékszer hasztalan, így készségesen adom vissza a gazdájának. A férfi bedugja a kulcsot a zárba, majd egy pár forgatás után kattan is a zár. A szekrény mögül hangos zúgás és csörgés hallatszik, miközben a padló is remegni kezd kissé. A szekrény nyikorogva kezd el kinyílni akár csak az ajtó. A titkosajtót nyitó szerkezet már biztosan berozsdásodott, mert csak egy résnyire nyílt ki. Kicsit megrángatom, de mivel nem vagyok túl erős, így csak egy kicsit tudom elhúzni, de ez pont elég arra, hogy betuszkoljam magam a résen. Úgy hiszem Elliot pedig van olyan jó erőben, hogy ki tudja nyitni magának az ajtót, de ha nem akkor én bentről megpiszkálhatom a szerkezetet.
- Én szétnézek itt bent, hátha tudok valamit kezdeni a zárszerkezettel – kiabálom ki a férfinak.
Persze ez az egész jól hangzik, csak egy a bökkenő, hogy semmit nem látok idebent a szekrény hátulján kívül. Elindulok előre tapogatózva, amikor hirtelen valami drót szerűségbe megbotlok és eldőlök. Hatalmas puffanással hasalok el a földön, ami hangosan visszhangzik ezen az új helyen. Mindenesetre azon kívül, hogy a kőből van a padló, azt is megállapítottam a visszhangból, hogy valami nagy teremben vagy inkább folyosón lehetek.
- Jól vagyok! – kiabálom vissza, ha még nem jutott volna be Elliot.
Pár pillanattal később a fáklyák gyulladtak fel a falon, amik mentek egyre beljebb. Így már mindent láthattam, többek közt azt is, hogy egy hosszú folyosón vagyok. Az első kérdés ami megfogalmazódik bennem, hogy vajon mi lehet a folyosó végén. Az viszont elég vicces ebben a átjáróban, hogy olyan, mintha pont rám méretezték volna, legalább is a magasságát illetően. El is indulok a túloldal felé biztos és lassú léptekkel. Nem hiányzik, hogy aktiváljak valami csapdát. Ahogy szépen sétálok a cél még mindig ugyanolyan messze van, mint volt, így a tempóm egyre gyorsabb és gyorsabb lesz, míg már lassan szaladok, de olyan mintha egyhelyben futnék. Hátrapillantok és csakugyan ott van pár lépésre tőlem a szekrény is.
- Mi a manó?! Már legalább háromszor végig kellett volna mennem ezen a folyosón. Már megint valami furmányos mágia, de ezt vajon, hogy fogjuk kijátszani.
Teljesen tanácstalan vagyok, mert fogalmam sincs, hogy ilyen időcsapda szerűséget, hogyan lehet semlegesíteni vagy kijátszani, de talán Elliotnak van valami ötlete.

- Mellesleg, látom sikerült kicsit megmozdítanod az ajtót.
Legalább visszajövet könnyebben ki tudunk majd menni, bár eddig se okozott fejtörést a dolog, legalábbis nekem nem. A folyosót egyértelműen megbűvölték. Bizonyára van itt is egy megoldási lehetőség. Eddig is megoldottunk mindent és valószínűleg most se lesz másképp. Elliot már elő is áll egy érdekes ötlettel, amit én ellenzek, hiszen több okot is fel tudnék hozni, amiért nem érdemes felrobbantani a helyet. Először is közel sem biztos, hogy működne, hiszen lehetséges, hogy védővarázzsal van ellátva a hely. Másodszorra pedig, ha sikerül is robbantani, az baromi hangos lenne és lehet, hogy ránk omlana az egész hely.
- Még ne! Előbb nézzünk szét, hátha találunk valamit, amivel egyszerűen átjuthatunk a túloldalra. Ha nem találunk semmit, akkor jöhet a te verziód. Mellesleg először érdemes azt is lenne megnézni, hogy merre robbantsunk.
Mivel sok mindent nem látok a közelben, így a fölfről felszedek egy kőtörmelék darabot és végig kopogtatom a folyosó két oldalát. Az átjáró jobb oldalán egy üreget vélek felfedezni a fal mögött, így valószínűleg ott egy titkos folyosóra vagy szobára bukkanhatunk. Indulnék is közelebb Elliot felé, hogy elmondjam neki éppen hova is irányítsa a varázslatot, amikor hirtelen egy kőkocka besüpped a lábam alatt. A szívem megáll egy pillanatra, s arcom falfehér színre vállt. Mindezen történéseket egy szóval meg tudom magyarázni, félelem. Tudom, hogy egy csapdát aktiváltam és, ha eddig nem voltunk nyakig a dologban, akkor majd most leszünk. Az aktivált szerkezet minden kattanása egyre lassúbbá és lassúbbá válik számomra, míg végül teljesen megszűnik. Fogaimat összeszorítom és várom a felém száguldó nyilat vagy tűgolyót. Mozdulni se tudok, hiszen a lábam a szinte földbe gyökerezett. Hiába várom a halált, mert nem történik semmi, legalábbis semmi olyan, amire számítottam az előbb. Hirtelen előttem és Elliot között egy fal jelenik meg, majd a szemben lévő oldalt is. Egy kis szobába zárulok, ahol nincs egy szikrányi fény se. Bizakodva várom, hogy Elliot egy robbantással kiszabadít, de ez nem következik be. Az egyik pillanatban az engem körbe ölelő falak virágszirmokként nyílnak ki és dőlnek el a földön. Hirtelen hatalmas fény vakít el, és amikor már hozzászokik a szemem a világossághoz, akkor látom, hogy egy meseszép erdőbe kerültem. A körülöttem lévő kődarabok, lassan eggyé válnak a földdel és különböző kúszónövények fedik el. Pár pillanattal később már meg se tudnám mondani, hogy valaha itt falak álltak. Az erdőben uralkodó csendet csak egy dallam (https://www.youtube.com/watch?v=7Bz2E8KxedM) töri meg, ami még megnyugtatóbbá teszi a helyet. El is indulok a hang irányába, ami egyre erősödik, ahogy közelebb érek, míg végül egy domboldal szélén megpillantok egy farönkön üldögélő emberkét, aki ezt a dalt énekelgeti. Nem látom tisztán, hogy mégis ki a csoda lehet, de úgy tűnik, mintha nekem integetne. Gyors léptekkel szelem keresztül az erdőt, míg végül már elég közel érek, hogy lássam az alak arcát. Szememből a könnyek sűrűn potyognak, miközben az ember felé szaladok.
- Apa! Apa! – kiabálom hangosan.
Tárt karokkal ugrok neki, hogy megöleljem, s közben ő, velem együtt leborul a farönkről a földre. Sose gondoltam volna, hogy ilyen csoda lehetséges, de lám mégis. Itt van előttem édesapám, ami kissé furcsa és ezernyi kérdést vet fel bennem, de remélem, hogy ő majd megválaszolja.
- Hogy kerülsz ide és mégis hol vagyunk? Meghaltam?
Jogosan vetődik fel bennem a kérdés, hiszen apám már halott, akkor másképp, hogyan találkoztam volna vele. Felkacag, majd a következőket mondja válasz gyanánt.
- Nem haltál meg, ne aggódj! Egy másik világba kerültél át, mert megtaláltad a kaput a folyosón. Itt örökké boldog lehetsz, bár igaz, itt nem létezik a mágia. Kövess! Biztosan éhes vagy, csináltam ebédet.
Édesapám hangja most nagyon megnyugtatón hat rám, így követem is, hogy lemenjünk a dombról. Egy hosszabb séta után meglátom a kastélyt, ahol Elliottal is voltunk. Mindössze annyival különbözik ez a kastély a másiktól, hogy nem romos, hanem teljes fényében pompázik előttem. A kúrián belül egyből megcsap az ínycsiklandozó ételek illata és nemsokára meg is látom az asztalt a sok-sok gőzölgő finomsággal. Rögvest helyet is foglalok, mert igazából tényleg eléggé éhes vagyok, mellesleg ettől a kalandozástól is egészen kiéhezik az ember. Evés közben beszélgetünk néhány, szinte lényegtelen dologról, viszont érdemes megemlíteni, hogy az ebédlő a kandallós szobában van, ahol Elliottal bementünk a titkos folyosóra. Az ebéd befejeztével kicsit szétnézek, az immár sokkal csinosabb szobában és feltűnik egy érdekes dolog. A falon egy kis aranydíszes szekrényke található. Közelebb lépek, hogy megnézzem, mi van benne, amikor édesapám ingerülten rám kiált.
- Ahhoz tilos hozzányúlni!
Ijedten ugrok félre a szekrénytől. Eléggé megrémített, de valahogy a hely varázsa pillanatok alatt képes lenyugtatni, hiszen itt minden csodálatos. Még ezek után is csak a felhőtlen boldogságot érzem, semmi mást.
- Inkább aludj egy kicsit! Ebéd után jót fog tenni.
Már szólalnék meg, hogy egyáltalán nem vagyok álmos, mikor váratlanul ásítok egyet. Egyik pillanatról a másikra hatalmas fáradtság kap el. Most kezd gyanússá válni ez az egész. Először az evés, most az alvás, mintha egy báb lennék, akit madzagon rángatnak. Elhatározom, hogy márpedig megnézem, mit rejt az a kis szekrény, mert itt valami bűzlik. Felmegyek az emeletre és szépen lefekszem az ágyra, s közben apám közli velem, hogy van még egy kis dolga a kertben, de itt marad velem, míg elalszok. Ez nem túl jó hír számomra, de valahogy muszáj felül kerekednem a fáradtságomon. Elővettem hát a pálcám és a fejemhez illesztettem úgy, hogy, ha lebiccen a fejem, akkor a pálca megszúrja a nyakamat. El kell viselnem egy jó pár szúrást, mire egyedül maradok végre a szobában. Lassan leszökök a lépcsőn a kandallós szobába, és rögtön a szekrényhez sietek. Óvatosan kinyitom és egy kis nyakláncot találok, kiveszem a szekrényből, mikor a hátam mögül egy hatalmas üvöltést hallok.
- Mit művelsz?!
Tudom, hogy ki van még itt a szobában velem együtt. Lassan megfordulok és a szoba másik végében megpillantom a dühtől eltorzult arcú apámat. A hangjában most semmi megnyugtató nem volt, inkább démonian hatott rám.
- Tedd le!
Üvölt rám ismét, s most körülöttem a padlózat teljesen berepedezik. Nem hallgatok a figyelmeztetésre, mert szinte tudom, hogy ez a csapda része. Kinyitom a nyakláncot és meglátom benne édesanyám képét. Egy könnycsepp kicsordul a szememből, hiszen nem tudom elhinni, hogy tényleg megfordult a fejemben, hogy itt maradok ezzel az emberrel örökre. Egyszeriben a falak olvadni kezdtek és a mindent elnyelő sötétség elkezdett közeledett felém. Magamhoz szorítom a láncot és várom, hogy engem is elérjen.

A furcsa álom olyan gyorsan ért véget, ahogy kezdődött. Hirtelen a földön ébredtem és erős, éles fájdalom vágott a hátamba. Körülöttem törmelék darabok hevertek, mintha csak leomlott volna az épület. Pár pillanatig még próbálok észhez térni ebből az egészből és próbálom leküzdeni a fájdalmat. Ebből az egészből csak Elliot hangja tud kizökkenteni.
- Au! Fogjuk rá, és te?
Próbálok feltápászkodni a törmelékek közt, s közben erősen köhögek a felkavarodott portól. Amint sikerült felállnom a földről, egyből keresni kezdtem a tekintetemmel, hogy mégis mi omlott le. Először is a plafont nézem meg, mert úgy hiszem, hogy az zúgott a fejemre és ezért álmodtam ilyen őrültségeket. Legnagyobb meglepetésemre az egész folyosó sértetlennek tűnt, de a semmiből nem kerülhetett ide ez a sok tégla darab.
- Mi…mi történt? Hogyan került ide ennyi törmelék a semmiből.
Közben bevillan egy kép, hogy még a furcsa álmok előtt mi történt. Az emlékképekben látom is a kettőnk közé húzódó hatalmas téglafalat. Azt hittem, hogy ezt mind csak álmodtam, de akkor úgy tűnik, hogy nem.
- Lehetséges lenne…
Kezd összeállni a fejemben a kép, bár az egész képtelenségnek tűnne a számomra, ha nem látnám mindenhol a törmeléket és nem éreznem a port az orromban. Lehetséges, hogy ez az egész csak egy álom, és amit álomnak hittem az a valóság?
- Ez a valóság vagy álmodom?
Valahogy úgy érzem, hogy azt fogja mondani Elliot, hogy ez valóság, de egy álomban is ezt mondanák. Biztos van valami módszer, amivel rájöhetek az igazságra. Eszembe is jut egy könyv, amit még a Roxfortban olvastam. Álmokról, tudatos álmodásról és efféle boszorkányságokról. Elvileg az álmokban nincs jelen a mugli fizika, szóval, ha dobálgatni kezdek egy követ, akkor az szokatlanul fog mozogni. Meg is ragadok egy földön heverő, kisebb tégladarabot, majd fel-feldobom és elkapom. Semmi rendelleneset nem veszek észre, szóval valószínűleg nem álmodok. Talán ezzel törtem meg az átkot, mert hirtelen minden eszembe jutott az eddig történtekről és az álmomról.
- Ez valami átok volt. Elliot, te nem érzed úgy, hogy most egy álomban vagy?
Rákérdekez, bár tudom, hogy úgysem tudok neki segíteni, ha ilyen problémája van, hiszen azokból az emlékfoszlányokból kell összerakni valamit, amire emlékszik még. Közben ismét egy emlékkép jelenik meg a fejemben a nyakláncról, amit álmomban tulajdonítottam el. Ez az emlékkép kicsit többet mutat annál, mint amire valójában emlékszem, hiszen azt látom, hogy a nyakláncot a bal oldali zsebembe csúsztattam, de én nem emlékszem semmi ilyesmire. Hirtelen kutakodni is kezdek a zsebemben, bár tudom, hogy képtelenség. A kezem hirtelen egy hideg, fém láncot érint meg. Teljesen kiráz a hideg és próbálom győzködni magam, hogy ilyen nincs. Lassan húzom elő, amit a zsebemben találtam. Alaposan megvizsgálom és megállapítom, hogy ez merőben eltér attól az ékszertől, amit álmomban találtam, de akkor mégis hogy került hozzám.
- Nézd! Találtam egy nyakláncot, szerintem ez a rejtély kulcsa.
Remélem, hogy Elliot már legyőzte az átkot vagy esetleg egyáltalán nem is kapott belőle. Ki is próbálom az ékszer hatalmát, szinte ösztönösen érzem, hogy mit kell tennem, mintha a nyaklánc megsúgná nekem. Kinyújtom az ékszert a végtelen folyosó irányába. A nyakék vakítóan kezd világítani, majd folyékonnyá válik és kicsúszik a kezeim közül. Hirtelen nyúlnék is után, de már késő.
- Nee!
Az ékszer immár egy tócsaként terül el a földön. A meglepő események sorozatának még koránt sincs vége. Hirtelen szélfúvás jön a folyosó végéről, amit sötétség borít. Pár pillanattal később, a sötétségből előbukkan, a hatalmas sebességgel felén száguldó fal egy nagy fa ajtóval. Még elugrani sincs idő, mert egy pillantás alatt előttem van a fal és megáll. A szó szoros értelmében az orrom előtt, talán csak néhány milliméter van az orrom hegye és az ajtó között. A sokktól teljesen ledermedek, így eszembe se jut, hogy egyáltalán benyissak a helyiségbe.

Éppen a zsebemben kezdek kutakodni, mikor hirtelen egy csapás éri hátulról a fejemet. Hirtelen kapok a sajgó területhez és megfordulok, hogy megnézzem magamnak, mégis mi volt az. Elliot arcát megpillantva, arcom hirtelen paprika vörössé változik, már készülnék is, hogy bosszúból jól bokán rúgom, de végül leesik, hogy miért is volt ez az egész. Bár még mindig idegesít a dolog, hogy nem lett-e volna kellemesebb módja kideríteni a dolgot, de végül magamba fojtom a haragom, mert megérintem kezemmel a láncot. Ezek után igazán sok dolog történik, de végül egy hatalmas ajtó előtt kötünk ki.
- Nem tehetek róla, a ház van tele csapdákkal. Én csak megtalálom és aktiválom őket. Egyébként eddig se esett semmi komolyabb bajunk. Ha ettől megnyugszol, akkor én készségesen foglak követni.
Igyekezem megmagyarázni, hogy én nem vonzom a bajt, legalábbis általában nem, de ez a ház, akkor is túlságosan védett. Nem értem, hogy ki tehette ezt a házzal, hiszen tudtommal anyán és rajtam kívül nincs más varázsló a családban. Mindenesetre biztos valami értékes dolgot védeni ezek a csapdák, hiszen csak úgy szórakozásból nem szokott ennyi lenni egy helyen, különösen nem egy házban. Reménykedek benne, hogy utunk már végre a végéhez közelít. Már anya is biztosan aggódik értem, hiszen egy jó ideje eltűntem és a sok csörömpölést és robbanást biztosan hallotta. Mindenesetre én igyekezem Elliot mellé fúródni, hogy minél hamarabb rálátást nyerjek a szobára. A szoba teljesen sötét, nos, majdnem teljesen, hiszen egy kis ablakon mégis beszűrődik a fény egy pontba, de ennek ellenére a szoba pontos méreteit nem lehet megállapítani. A fény sugár tökéletesen megvilágítja az asztalon lévő tárgyat, mintha direkt így tervezték volna. A szobában beljebb érve, már a kis tárgyat teljes mértékben látom és rögvest megállapítom, hogy meseszép. A szépséges doboz látszólag aranyból készült és pixi szárnyakkal díszítették, de akár sárkánypikkely is lehet. Nehéz megmondani, mert jól megmunkálás után, mind a kettő hasonlóan néz ki.
- Valóban szép, de túlságosan feltűnő. Lehet, hogy csapda.
Ez egy igazán nehéz kérdés, hiszen mindkét opció mellett vannak érveim. Lehet, hogy csapda, mert túl egyértelmű helyre rakták és még ki is világították, hogy még egy bolondnak is feltűnjön, ráadásul rendkívül értékesnek tűnik. Viszont lehet, hogy pont ezért nem csapda, hiszen eddig minden csapda el volt rejtve, akkor ez most miért van itt szem előtt. Lehet, hogy pont arra számítottak, hogy valaki ezt csapdának hiszi majd. Bízom Elliotban, így most rá hagyom a döntést, hogy hozzáér-e a dobozkához, vagy inkább valami jobb tervvel áll elő. Míg elképesztő mértékben izgulok, még a szívem is a bordáimon kopog, hirtelen ijesztő hangokat kezdek hallani. Mintha egy szörny próbálná halkan becserkészni áldozatát az erdőben. A hangok egyre közelebbről és közelebbről jönnek. Igyekszem Elliot mögé kerülni, mert ő talán meg tud védeni ettől a szörnytől. Váratlanul a félhomályba, egy apró kis mancs jelenik meg, majd a mancshoz tartozó macska többi része. Érdekes módon, a cica egészen ápoltnak tűnik, mintha csak egy macskaimádó nénitől szabadult volna. Engem teljesen elbűvölt a kis macsek, hiszen távolról annyira aranyosnak tűnik. Közelebb lépek hozzá, mikor az orrának alakja ismerőssé válik számomra. Kétség kívül kijelenthetem, hogy én ismerem ezt a macskát.
- Snitchy!
Sietek oda a macskához, majd felkapom a földről. Még régebben, mikor itt voltam, akkor találkoztam vele. Ő még a nagyiék macskája volt, de azt hiszem jobb, ha inkább magammal viszem, minthogy itt maradjon ezen a veszélyes helyen. Végig simítom selymes bundáját és még egyértelműbbé válik számomra, hogy ez a cica valahogyan bejutott ide, méghozzá nem is olyan rég, hiszen teljesen tiszta és egészséges. Ezután Elliot felé fordulok, hogy ő mégis mit szól a dologhoz és, hogy mit akar kezdeni a ládikóval. Remélem jól átgondolta, hogy érdemes-e a dobozhoz hozzáérni.
 

Buzgón simogatom a macskát, hogy meg tudjak nyugodni, hiszen bármelyik pillanatban lecsaphat ránk egy újabb veszélyes csapda. Ezt pedig mindenképpen szeretném elkerülni, nem lenne jó, ha egyikőnk itt elpatkolna, főleg akkor nem, ha az a valaki én lennék. Bár, ha nekem annyi, akkor valószínűleg Elliot se élvezné sokáig a felhőtlen életet, mert anya biztosan nem hagyná annyiban a dolgot, bár nincs arra bizonyíték, hogy Elliot egyáltalán a házban járt. Mindenesetre sosem árt, ha kicsit óvatosak vagyunk. Mindeközben egyre erőteljesebben simogatom a macskát, miként egyre jobban kezd rajtam is úrrá lenni a félelem, miközben Elliot a ládikó felé közelít. A férfi óvatosan emeli le a helyéről a tárgyat, míg én fogaimat erősen összeszorítom és várom, hogy mikor fog ránk lecsapni a ládikót védő varázs. Percek telnek el, de látszólag semmi sem történik. Elégedetten felsóhajtok, hogy legalább most nem történt semmi, bár még kissé kételkedem a dologban. Lehetséges, hogy maga a ládikó a csapda, de persze ez sem biztos. A mágikus csapdák ezért annyira utálatosak, hiszen nem lehet rájuk felkészülni. Az ember sosem tudhatja, hogy mire számítson. Már csak az érdekelne, hogy vajon ki telepítette ide ezeket a csapdákat, hogy ha elvileg a Carter család tagjai mind muglik voltak. Mindenképpen rá fogok kérdezni, hogy volt-e varázsló a családunkban. Lehetséges, hogy csak mi vagyunk ilyen selejtesek. Talán jobb lenne az életem, ha nem varázslónak születtem volna? Talán akkor minden másképpen alakult volna és még apa is élne. Lehetséges, hogy anya is sokkal másabb lenne és büszke lenne rám, de már túl késő. Egy olyan képességgel születtem, amit nem tudok eldobni magamtól, de már nem is akarom ezt megtenni, hiszen már túl késő lenne hozzá. Már elvesztettem néhányat a szeretteim közül és félek, hogy egy napon arra kell ébrednem, hogy senkim sem maradt, akiben igazán megbízhatnék és akit igazán szeretek. Csak néha jut eszembe ez a dolog, de akkor sem tudok rá sokáig gondolni, mert már maga a gondolat is szörnyűséges. Nem akarom, hogy az életemben eljöjjön egy ilyen nap! Miután ilyen mélyen elgondolkoztam, bele pillantok a kis dobozba, de meglepődve tapasztalom, hogy az bizony üres, legalábbis annak tűnik. Megeshet, hogy Elliot már zsebre vágta a tartalmát, amíg nem figyeltem, de nem lehet tudni. Elliot kijelentésére kicsit megszeppenek.
- De…
Nem is folytatom, tovább, hiszen úgy sem tudnék ellenkezni vele, még ha meg is próbálnám. Úgy tűnik még sem egy jó emberrel van dolgom. Hallgatnom kellett volna az első megérzésemre, mert ez alatt a kis kaland alatt egészen biztossá vált számomra, hogy Elliot nem az, akinek kiadta magát.
- Rendben. Menjünk! Ha neked ez a remek szórakozás...
El is indulok a folyosón keresztül a félig nyitott szekrény felé. Gyorsan átugrok a kis résen, majd egy nagyot szippantok a kellemes levegőbe. Örömömbe még meg is akarom puszilni a cicát, de ő elfordul és így pont sikerül lesmárolnom az állatot.  Snitchy hangos öklendezésbe kezd, amin kissé meglepődik, hiszen nem tudtam, hogy a macskák ilyen érzékenyek az ilyen dolgokra. Persze közben én is fújogok és a nyelvem takarítom, mert ez egy elég undorító élmény volt. Hirtelen a macska a parkettára üríti béltartalmát, de a földön koppan valami nagyobbacska tárgy is a trutyi közt. Le is nézek és valami érdekeset pillantok meg a kupac között, majd zsebkendőt veszek elő, hogy felszedjem a tárgyat. Megtakarítom, majd rögtön zsebre is vágom, mielőtt Elliot ez is elkobozná előlem. Azt mindenesetre éreztem, hogy ennek a tárgynak igencsak nagy mágikus ereje van, de azt magamtól kell majd kiderítenem, hogy mégis mire képes ez a valami.
 

Miután gondosan elrejtettem a zsebemben a tárgyat, így már kicsit megnyugodhatok. Eljön hát a búcsú ideje, amit talán mindketten ugyanolyan buzgón vártunk már.  Szabadulnánk már egymástól, hiszen szinte érezni lehet a levegőben a feszültség szagát. Egyértelmű, hogy egyikünk se kedveli túlzottan a másikat, de ha mélyen belegondolunk, akkor ez érthető is.
- Viszont kívánom.
Persze csak a formaságok miatt kívánunk egymásnak minden jót, hiszen valójában sokkal jobban örülnénk annak, ha a másikkal történne valami tragikus. Ismét bebizonyosodott, hogy naiv voltam, de végül is. Elliot nélkül sosem sikerült volna megszerezni a ládát és sosem találtam volna meg Snitchyt sem és most az az érdekes kis varázstárgy sem lapulna a zsebemben. Szóval akár meg is köszönhetném, ha bolond lennék, de tudom, hogy nem az vezérelte, hogy nekem segítsen. Végig magának akarta a tárgyat, amikor kapzsin nézett a kis ládikóra még a pincében, csak akkor tűnt fel az egész. Viszont most már mindegy, kár rágódni rajta. Sejtelmes egy fickó, de nem rémisztő. Nem tűnik egy hidegvérű gyilkosnak, se egyszerű tolvajnak vagy betörőnek, ő valami sokkal összetettebb. A személyisége érdekes, akár csak maga az egész ember. Szeretnék róla többet megtudni, de félek, hogy a kutatásaimmal esetleg magamra haragítanám. Sejtéseim szerint, valami furfangos dolgon vágna vissza emiatt, ami talán rosszabb lenne, mint amit akár csak el tudok képzelni.
- Most már tudom, és míg élek el nem felejtem.
Elliot Lee, ízlelgetem magamban a nevet. Viszont mindeközben aggodalmat keltett bennem az, hogy még találkozni fogunk. Mégis miért akarna velem találkozni? Talán elvarrni a szálakat, hogy találkoztam vele, vagy esetleg tudomást szerzett a nálam lévő tárgyról. Fogalmam sincs, miért akar megkeresni, de az biztos, hogy nem barátkozni akar. Eközben szépen lassan el is tűnik a férfi és én csak bambán állok továbbra is a nappali közepén. Kicsit lesokkolt a dolog, de próbálom túltenni magam ezen. Majd hirtelen bevillan egy gondolat, hogy anyát meg kéne keresnem. Le is szaladok gyorsan a pincébe, hogy tudassam vele, teljesen jól vagyok. Na persze csak, ha leszámítjuk azt az égési sérülést. Viszont a látvány, ami odalent fogad, valami elképesztő. Egy hatalmas, végeláthatatlan terem tárul elém, csodálatos boltíves mennyezettel és oszlopokkal. Az egésznek a közepén pedig édesanyám áll, ki pálcájával végez még pár mozdulatot, majd megpillant engem. Sietős léptekkel megyek anyámhoz, hogy megmagyarázzam a történteket.
- Jól vagyok anya! Nincs semmi bajom!
- Miért?! Mi történt?! – Kérdez vissza ijedten anyám, mintha nem is hallotta volna a zajokat.
- Nem hallottál semmit sem?
- Nem! De magyarázatot várok. Mondd mit csináltál már megint!
- Én…én csak megégettem magam. Elromlott a tűzhely.
Persze szó sem volt ilyesmiről, de úgy gondolom jobb, ha nem tud a történtekről. Borzasztó ideges lenne, és nem akarom, hogy Elliot ellen intézkedéseket tegyen. Nem akarok bajba kerülni, bár lehet, hogy már így is késő.
- Megmondtam már ezerszer, hogy ne játssz a gáztűzhellyel! Nem gyerekjáték.
- Tudom…
- Na mutassd az a sebet!
Kinyújtom a karomat, hogy jobban szemügyre tudja venni anya a sérülésemet. Ezek után még ellátta a sebemet és elmondta, hogy valójában nekem alakította ki ezt a pincerészt. Mivel az egyik fő szabály, hogy a házban tilos bármilyen olyan tárgy használata, ami mágikus, így a pince ez alól kivétel lesz. Viszont így még szigorúban fogja venni, hogy a felsőbb emeletekre tilos varázsdolgokat hozni. A hét további részében a ház többi szobáját renováltuk és rendeztük be, na meg persze ki kellett hívni néhány mágikus csapda elhárítót is. Bár az én fejemben szinte Elliot és a kis varázstárgy járt. Úgy döntöttem, hogy a Roxfortban, talán Jimmyvel ki tudjuk találni, hogy mégis mire képes ez a tárgy. Viszont biztos vagyok benne, hogy még találkozok Elliot Leevel és fel kell készülnöm erre az esetőségre.