Roxfort RPG

Karakterek => Esmé Fawcett => A témát indította: Esmé Fawcett - 2017. 10. 23. - 17:25:05



Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 10. 23. - 17:25:05
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Akármilyen fura is lesz a most következő utam, muszáj megtennem. Kicsit kimozdulni és olyat tenni, amit egyébként nem tennék. Az erdő nem az én terepem, én vérbeli városi csaj vagyok. De egyszer mindent ki kell próbálni, és gyerekként azért sokat jártam apával és anyával az erdőket. Hát, mondjuk inkább úgy, hogy sokszor kevés időre. Mivel apa sincs túlságosan oda érte.
          Mikor Reginald az egyik találkozás alkalmával felvetette, akkor még nem akartam belemenni. Nem éreztem magam olyan állapotban, és a szoros határidők miatt a kiadóban se tudtam volna semmiféle kiruccanást tervezni. Aztán pár napja úgy gondoltam, hogy talán mégis el kéne menni arra a helyre, ezért ezúttal én vetettem fel neki.
          Ezután egy hosszú előkészület következett, aminek a java részét boltokban, vásárlással töltöttem. Tekintve, hogy semmi sem volt adott ahhoz, hogy akár csak két lépést tegyek meg ezen a kiránduláson. A divatos ruháim és cipőim, mit sem érnek a praktikussággal és kényelemmel szemben. Aztán még ott volt az előkészület is. Valami ételt és italt is kell magunkkal vinni, így azt sem ártott vásárolnom. Szóval, egy röpke pár napos előkészület után most itt állok a bepakolt hátitáskámmal, és ha indulásra nem is állok készen, de valami olyasmi.
          Előbb egy előre megbeszélt helyre megyek, ahol találkozni fogunk. Fogalmam sincs, hogy merre is van pontosan, és hogyan fogok odatalálni, de majd megoldom. Carlisle azért nem olyan nagy város, hogy el lehessen veszni benne. És a cím is elég konkrét, amit megadott. Veszek egy mély levegőt, felveszem a bakancsom, és a kandallón keresztül bemondom a címet, ahol a találkozónkat beszéltük meg. Hogy aztán persze mindjárt haza is kelljen mennem.
          Elfelejtettem Felixet elrendezni, és mivel Coco is itthon van, ezért őt sem hagyhatom le a listáról. Egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy őt inkább kiengedem, de nem szeretnék kockáztatni. Megígérem nekik, hogy majd kapnak valami meglepetés ajándékot és már indulok is vissza a megbeszélt hely felé. Legnagyobb sajnálatomra, ez nem ott van, ahol kilépek a kandallóból. Pedig milyen jó lenne. Innen még át kell sétálnom a városon, mivel egy teljesen muglik által használt térről van szó. Az idő jó, pont olyan kiránduló időnek megfelelő.
          Odafelé elmegyek egy fagyiárus mellett, amitől azonnal meg is kívánom. Toporgok egy keveset azzal kapcsolatban, hogy megengedjem-e ezt most magamnak vagy sem, de aztán győz a csábítás. Kérek két gombócot, és indulok is tovább a tekintetemmel kiránduló társamat keresve. Elég kényelmetlenül érzem magam, mert nem vagyok hozzászokva ehhez az öltözékhez, ami most rajtam van. Pontosabban, otthon néha felveszek ilyeneket, de még ott se jellemző. Egy ideje már Elliot pulóverébe is csak akkor bújok bele, ha nagyon egyedül érzem magam, de az illatát már rég nem érzem rajta.
          Egy pár perces keresgélés után rá is akadok az aurorra, aki decemberben volt olyan kedves és megmentette a bőrömet.
          - Szia! Remélem, nem vártál rám olyan sokat.
          Nagy nehezen sikerül átverekednem csak magam a tömegen, ami itt uralkodik. Nem meglepő, hiszen hétvége van, és jobb idő is. Az emberek többsége kimegy az utcára, hogy jól érezze magát, és ne poshadjon be a házaikba.
          - Tudom, legutóbb nem ilyen szerelésben láttál, de azért remélem nem hozok rád szégyent.
          Kicsit végignézek magamon, mintha nem tudnám, hogyan nézek ki. Ezúttal a rajzoláshoz és festéshez való anyagokat nem hoztam, ellenben egy fényképezőgéppel, amit ha kell tudok használni, és majd előhívatni belőle a képeket.
          - Azt tudom, hogy valahova a skót – angol határhoz megyünk. De merre innen?
          Izgatott vagyok, nem szeretnék egyetlen percet sem kihagyni. Ki tudja, mit hoz majd a jövő. Talán több alkalmam nem is lesz arra, hogy eljöjjek. Vagy ki tudja, talán annyira megtetszik ez az egész, hogy inkább kiköltözök az erdőbe egy kisebb faházba. Nem, ilyen biztos nem fog történni. Hát akkor, kalandra fel!



Cím: Re: Visszatérés
Írta: Reginald Cobham - 2017. 10. 24. - 00:06:26
Repül az idő. Leaglábbis így érzem, ha belegondolok, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy ismét mondhatni békében élünk. Érdekes dolog az időérzet, mert akkor sokkalta lassabnak tűnt a "kerék" forgása, most meg már egy kerek éve lassan, hogy véget ért az a konfliktus. Mi módon lehetne ezt jobban megünnepelni, mint egy zarándoklattal? Na nem a Roxfort-ostrom helyszínéhez, hanem egy másik, a varázs társadalom kollektív emlékezetének nem ennyire kiemelt pontja. Az én menedékem... mert akárhonnan is nézem, az volt, még ha nem is egyedül voltam ott, hanem egy ellenálló csapattal, amit szerveztem és vezettem.
Valahol azt kell mondanom, hogy egy részemnek hiányzik ez. Szükség és végveszély kovácsolta közösség volt, de együtt tudtunk működni, családot képeztünk bizonyos tekintetben és tiszta volt a cél. Most ellenben? Az újjáépítés és rehabilitálás rögös útját és fáradtságos munkáját végezzük, a végét nem látjuk, ráadásul újabb és újabb problémák jelentkeznek... Megcsóválom a fejem, ahogy a teás csésze fenekére meredek gondolataimat kergetve s töltök még egy adagot. Ezek tükrében a hársfatea íze sem veszi el azt a mellékes ízt, hogy az életveszélyes helyzetben mennyire tiszta és egyszerű volt: az élet négy betű. Azért van még remény, a szabadnapjaim ki kellett vennem s ha már így történt, hát Esmé a legjobb pillanatra időzítette megkeresését, mely váratlan, de kellemes meglepetésként ért. Lett társam, így már több értelme van a "zarándoklatnak", ráadásul kellemes társaságot kapok hozzá, aki ráadásul nem szakmbéli, még csak nem is a minisztériumból. Talán fura, de kifejezetten nagy megkönnyebbülés ez, mert tényleg el lehet így szakadni a munka jelenétől számomra és más dolgokra koncentrálni: a múlt felidézésére, valamint a karriermentes jelenre. Bár ilyenem jó ideje nem volt... de talán elérkezik lassan a pillanat, hogy elkezdjem építeni. Miért most? A háború után a Főnix Rendjének funkciója megszűnt, nem látok olyan fenyegetést mint előtte, ami akadályozott volna, a békében pedig nem lesz olyan előmenetelem, mint netán másoknak... én az a fajta "kopó" vagyok, akit, ha elengednek a láncról, elvégzi a piszkos munkát, küzd, de ennyi. Nem nőhetek olyan magasságokig, mint mondjuk Scrimgeur-nek sikerült, legyen akármi is róla a véleményem, vagy netán tetteiről. Megfizette az árukat. Alaposan. Így tehát mi marad nekem? Ezt is végiggondolhatom a természetben s talán nem teljes magányban ez még jobban fog menni.
Végül kiürítem a maradék teát is, fizetek, majd felállok, fél kézzel simítom le homokszín ingem gyűrődéseit (az elegancia oltárán nem áldozhattam csak ennyire, mert erdőbe azért mégse öltözünk ki, de a kényelmes katonai zöld kirándulós nadrág mellé nem álltam meg, hogy ne egy inget társítsak), majd karomra dobom a könnyű, de erős anyagból készült szintén zöld kabátom, hogy így lépjek az utcára és várjam a megbeszéltek szerint a lányt. - Szia! - köszöntöm, amint megérkezik, a hétvégi forgalmon átvágva. Amint közel ér, nem szalasztom el az alkalmat, hogy szerartás-szerűen egyik kacsóját egy pillanatra "elkérjem" és könnyed köszöntő csókocskát leheljek ujjhegyeire, illem szerint. Van, amit nem tudok és nem is akarok levetkőzni... Az elíziumi eset óta egyébként is kapcsolatban maradtunk, már azért is, mert volt olyan kép a kiállításon, ami végül megtetszett és Esmé segítségét kértem, hogy kis lakásom végül azzal ékíthessem, ne csak gyanúszkópok roncsai és jó példányai, papírok, pergamenek és könyvek, valamint egy malícia mutató népesítse azt be, már ami a dolgozószobám illeti, hanem valami több is, amire jól esik ránézni. S ki tudja, talán majd tőle is kérek egyszer egy képet, mondjuk a nappaliba... egyelőre még nem tettem meg, de ami késik, nem múlik. Lehet ez is apropó, hogy a művésznővel időről időre társalogjak? Talán... akárhogy is, ő maradt az az egyén, aki nem szakma- és minisztériumbeliként jó ismerősöm lett, hogy feltöltse a háború miatt megüresedett helyek egyikét kicsit... - Nem, egyébként is mindenhová hamarabb érkezem. - jegyzem meg könnyedén, majd következő megjegyzésére legyintek. - Egy hölgy akkor is az, ami, ha nem elegáns alkalomhoz öltözik, ez pedig rád teljesen igaz. - felek komolyan, jelezve, hogy ezzel most nem viccelődöm. - Szóval kijelenthetjük, hogy az alkalomhoz illően csinos vagy. - summázom őszintén gondolataim, majd megindulok a teaház melletti kis utcába, ha minden igaz, a lány is követ. - Innen nem közvetlenül gyalog megyünk, de jó kiindulópont. - a sikátorból tudhatja, hogy mugli mentes terepet keresünk és ennek mi a lényege. - Szóval hoppanálunk. - mondom, mikor jó terepet találok ehhez, majd karom kínálom. - Ha megengeded, vezetnélek... - remélhetőleg elfogadja és akkor a megfelelő helyre is repítem magunkat, egy szintén mugli mentes övezetbe, amit a legtávolabbi "ugrási pontnak" használtunk annak idején, amikor stratégiai és védelmi szerepe volt, hogy honnan hová hoppanálunk. - Üdvözöllek az Artúr trónja hegy lábánál! - lépek vele elő a kissé csalitos helyről egy-egy ágat félrehajtva egy tisztább pontra, ahonnan jól beláthatja a skót hegyet. Mélyet szippantok a friss, hűs levegőből, majd rá nézek, a szép nap, a jó levegő és társaság miatt kedélyes mosollyal. - Remélem tetszik.


Cím: Visszatérés
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 10. 25. - 19:29:55
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Fülig vörösödöm, amikor Reginald kezet csókol, bunkó módon nekem a másikban még ott van a fagyi maradéka. Hirtelen nem is tudom mit kéne mondanom vagy tennem, ezért próbálok a lehető legtermészetesebb módon viselkedni. Ennek persze az lesz a következménye, hogy kicsit dadogósra sikeredik a következő mondandóm. Gyorsan megeszem a nyalánkságomat, aztán már indulásra készen is érzem magam.
          Megkérdezném, hogy miért próbál meg levenni a lábamról, tudom, hogy nem nézek ki olyan jól, de látom rajta, hogy nem tréfál. Így inkább elhiszem, hogy sikerült jól összeválogatni a ruhámat. Azért divat tanácsadónak nem mennék el.
          - Köszönöm. Nagyon kedves vagy – mosolyodom el.
          Megszaporázom a lépteimet, mert nem vagyok hozzászokva a nehéz bakancshoz, mint eddig kiderült a sétából, és nem akarok lemaradni. Ha kicsit lemaradok, akkor akár meg is hiúsulhat a kirándulás. Szerencsére megvár, így ha le is maradok a gyaloglásban, akkor sem fogok teljesen eltűnni. Egy mosoly kíséretében elfogadom a felajánlott kart. Izgatottan szorítom meg, aztán felkészülök a rántásra, a siklásra és végül az érkezésre.
          Az érkezés elég fura. A városban még világos volt, még a sikátornál is, viszont elég halovány a fény itt. Azt viszont már tudom, hogy egy erdős részen vagyunk. Valószínűleg mugliktól védett, mert egyébként bármikor lebukhatnának itt az emberek. Lenyűgöző, ahogy a Roxfort és minden olyan hely esetében ezt gondolom, ami mugli riasztóval van ellátva. Teszek néhány bátortalan lépést drága aurorom után, aztán el is csodálkozom a látványon.
          - Azta – mondom szinte tátott szájjal.
          Remélem ez eléggé meggyőz arról, hogy kitaláld, nagyon is tetszik. Nem tudom elmondani mennyire. Bár csak egy hegyről van szó, de ahogy megvilágítja a napfény, és a különböző színekben pompázó fák mind olyan gyönyörűvé teszik a helyet.
          - És itt szerveztétek az ellenállást?
          Kilépek a fák közül, majd elindulok egy ösvény jellegű kijárt rész mentén. Igazán jó lehetett, hiszen ez a hely minden évszakban csodálatos lehet. Mondhatnám, hogy már meg is ihletett a hely, de ez annyira nem igaz. Szépek a tájképek, szeretek is rajzolni olyanokat, de nem mondanám életem nagy munkáinak azokat. Jobban szeretek megragadni egy emberi pillanatot.
          - Csodálatos ez a hely.
          Remélem nem fogunk majd eltévedni, bár nekünk varázslóknak legalább annyi előnyünk van, ha senki sincs a közelünkben, akkor bármikor hoppanálhatunk. Nem hallottam még olyan boszorkányról, aki eltévedt volna az erdőben.
          Aztán egy kis gonosz, ám nagyon is reális hang szólal meg bennem.
          - Hány nőt hoztál már el ide?
          Még ha nem is mondta el a teljes valóságot a helyhez fűződő kapcsolatáról, ez akkor is csodálatos. Hamar le lehet venni az erre éhező és vágyó nőket a lábukról. Bevallom, ha többet jártam volna eddig a természetbe, és nem csak a városok parkjait látogatnám, akkor talán én is besétálnék ebbe a helyzetbe. De szerencsére vagy nem szerencsére, ez nem következett be, még.
          - Hoztam magammal egy kis élelmet, ha megéheznénk. Csak pár szendvics, víz és édesség. El tudjuk majd fogyasztani valahol?
          Tudom, hogy mesélt egy házról, ahol laktak és összegyűltek, de nem tudom milyen állapotban van most, hogy már nincs aki vigyázzon rá és karbantartsa.
          - És innen merre megyünk tovább?
          Körbenézek, de csak a hatalmas farengeteget látom. Ez azért nem olyan megnyugtató, de biztos vagyok benne, hogy idegenvezetőmmel nem eshet bántódásom.


Cím: Re: Visszatérés
Írta: Reginald Cobham - 2017. 10. 25. - 21:50:22
Esmé pirulása van olyan aranyos, hogy mosolyt csaljon ajkaimra. Hogy mennyire ritka piruló nőt látnom! Meg kell ezt állapítanom, mert a munka nem olyan hely, ahol az ilyesmi gyakori lenne, a szabadidőmben meg... nem úgy foglaltam el magam, hogy erre bármi mód legyen. - Ugyan, nem tesz semmit. - legyintek. Értem, hogy illik a bókot megköszönni, de azért érzem benne az őszinteséget is, mint ahogy én sem csak az illem kedvéért mondtam, amit, hanem mert úgy is gondolom. Minden tárgyilagosság mellett is így vélekednék. Bár tagadhatatlan, hogy kisebb koromtól kezdve nevelésem része volt, hogy illik a hölgyeket dicsérni és ez jár nekik, már-már alanyi jogon. Szóval tőlem ez tán nem is olyan szokatlan dolog így. De tény, munkában ez nem érvényesülhet ugye.
Most fejben magam mögött hagyom ezt a gondolatkört és inkább az utazásra figyelek, mert azért igényel koncentrációt. Nem akarom túlbonyolítani, így egy egyszerű, kézenfekvő megoldást, a hoppanálást alkalmazom. Végül megérkezünk s én, helyismeretem révén a lány előtt haladok egyelőre, így vezetem ki a homályból a fényre. - Méltóságteljes ugye? - kérdem álmélkodására arra utalva, ahogy a hegy uralja elterpeszkedőn a tájat. Türelmesen állok meg mellette, hagyok neki időt. Egy ilyen út nem a rohanásról szól, van idő, nem sietünk sehova. Azért örülök neki, hogy a lánynak tetszik a hely. - Hogy pontos legyek, ez a végső állás volt. A mi sejtünket Londonban szerveztük meg, akkor leginkább menekülésre kényszerült minisztériumi dolgozókból. Teljes körű szervezett ellenállási front azonban nem alakulhatott ki kommunikációs nehézségek miatt, így sok sejt létezett egyszerre, akik a Potter Figyelő hírein keresztül igyekeztek a működést azért látatlanban összehangolni. A legtöbb csoport defenzív volt. - közben megindulok én is vele együtt. Itt az ösvény adja magát, így nyugodtan haladhatunk egymás mellett. - A miénk viszont offenzívebb magatartást tanúsított. - mesélek még kicsit, majd elhallgatok, elvégre, ha valami jobban érdekli, majd kérdez, untatni meg nem akarom fölöslegesen. - Kétségtelenül szép, vad és egyszerre nyugodt. Érdekes harmónia rejlik benne. - vagy csak én látom bele? Megannyi emlék köt ide, ezeknek a hatását nyilván nem lehet letagadni. - Ha az ellenálló csapat nem számít bele, akkor volt már, egy, akivel erre sétáltam. - az emlékre legyintek is csupán. Semmi említésre méltó. - Viszont te vagy az első, akivel komolyabb túrát is teszek és felmegyek a Menedékhez. - teszem hozzá, mert ez is az igazsághoz tartozik. - Nálam is van némi élelem, de a házban is van kis készlet, nem hagyjuk kifogyni, akik túléltük az itteni körből... - lehet emlékből, lehet praktikus okból, talán mind a kettő. De jobb is így. - Akár út közben is ehetünk majd, ha megéhezel, vagy majd ott, ha addig nem. - közben megtorpanok a megfelelő helyen, ahol Esmé is. - Erre. - adom meg lakonikus feleletem, ahogy egy kisebb sziklára könnyedén felhágok, majd lefelé a kezem nyújtom a lánynak, hogy segítsen. Nem azért, mert gyengének gondolom, csupán mert ismeretlen és szokatlan neki a terep. - Innen emelkedni fog és sziklás is lesz. Szóval csak óvatosan és ha elvesztenéd az egyensúlyod, kapaszkodj belém, majd valahogy megoldjuk. - sorolom neki nyugodtan és igyekszem magam regulázni, hogy ne "rambózzak" előre a fák és sziklák között felfelé, mint ahogy az ösztöneim diktálnák. Együtt kirándulunk, figyelnem kell a másikra és fogok is. Nem a legkönnyebb terep, de nem is vészes. Viszont kissé csendesebb az ember, ahogy felfelé halad, mert a jó lélegzetvételre figyel, hogy ne szúrjon az oldala, na meg a talajviszonyokra, gyökerekre, vízmosásokra, kövekre. - Állj. - halkan és nyugodtan mondom s emelem a kezem. - Látod? Mókusok... - mutatok egy adott irányba, ahol a lány láthatja is a pár "viháncoló" állatot, legalábbis érdekes, szaggatott mozgásuk ezt a hatást kelti. Megvárjuk nyugodtan, míg ők elhaladnak "zsákmányaikkal" és spirális pályán másznak fel egy fa törzsére, majd mehetünk tovább. - Ha mód van rá, nem szeretem megriasztani az állatokat. Itt ők vannak itthon. - ezek sem figyeltek fel ránk igazán, csak mentek a dolguk után.


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 10. 26. - 21:24:22
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Azt hittem, hogy ma nem érhet több meglepetés, mint amit a téren tapasztaltam, de úgy tűnik, tévedtem. A látvány van annyira lenyűgöző, hogy belém fojtson minden szót. A méltóságteljes nem is kifejezés. Egyszerűen leveszi az embert a lábáról, aztán hagyja, hogy ott lebegjen egészen addig, amíg a valóság vissza nem rántja és akkor a fenekére vagy rosszabb esetben a fejére nem esik.
          Figyelemmel hallgatom a meséjét arról, hogyan is épült fel valójában az az ellenállás, aminek a részese vagy talán inkább a vezetője volt. Viszont el se tudom képzelni, hogy ez hogyan működhetett valójában. Biztos kemény volt mindezt végigvinni.
          - Hogy sikerült összehangolnotok a működésetek?
          Nagyon érdekel ez a dolog. Remélem, hogy nem lesz már szükség rá, hogy a gyakorlatban is alkalmazzam. Kivéve az év végi vizsgákat. Talán ott még jól jöhetnek. De nem tartom valószínűnek.
          Örülök is a téma váltásnak, mert valahogy úgy érzem, ha tovább feszegetnénk, akkor túl sok sebet szakítanánk fel egymásnál. Biztos volt olyan kollégája, aki közel állt hozzá, és látta is az elvesztését. Gondoltam már rá, hogy érdeklődök apu után, de pont azért nem mertem megtenni eddig, mert nem tudom milyen viszonyban voltak. Vagy ismerték-e egyáltalán egymást.
          Mire kimondom a kérdésemet a nőkre vonatkozóan, kicsit meg is bánom. Nincs közöm hozzá, hogy mennyi nővel jött ide. Szóval teljesen jogosan tagadná meg a válaszadást, de legnagyobb örömömre mégis kielégíti a kíváncsiságom.
          - Igazán megtisztelő, köszönöm.
          Tényleg jól esik ez a kis figyelmesség. Nem tudom mivel érdemeltem ki, de nem is érdekel annyira. Talán tényleg a december óta kialakult kapcsolat tehet róla. Nem gondoltam, hogy egyszer újra közel akarok kerülni egy aurorhoz. A sors úgy tűnik más utat szánt nekem, mint amit én terveztem magamnak.
          - Ez remek. Akkor szerintem majd a menedéknél együnk. Én most túl izgatott és legalább ennyire nem vagyok éhes. Viszont iszom egyet.
          Előveszem a vizem, mikor megállunk. Tényleg csak pár kortyot iszok, hogy biztos elég legyen. Nem mintha nem tudnék magamnak varázsolni később, ha szükségem lenne rá. A sok hasznos dolog egyike, ami a varázslókat kíséri az útjuk során. Bármilyen útjuk során.
          Bólintok egyet, majd megindulok utána. Sandán nézek rá, mert bár nem vagyok hozzászokva ehhez a terephez, de ha odafigyelek erre a részre is, akkor nem lehet gond.
          - Majd hoppanálok, ha zuhanni kezdenék. Egyébként nem lehet gond – mosolygok rá.
           Lassan haladok, nagyon. Reginald el is húz tőlem messze. Én még nagyjából a felénél tartok, mikor ő már odaér az ösvény egy könnyebb részéhez. Zihálok, többször kell megállnom. No, hát városi lány vagyok. A hegymászás nem az én műfajom ellenben a magassarkúban futással. Mondjuk abban se vagyok profi, de mivel sokszor hordom, hozzászoktam, hogy néha kell. Biztos vannak, akik jobban csinálják nálam, tekintve, hogy én a hoppanálást részesítem előnyben, ha a lehetőség adott.
          - Egy percet kérek. Csak egyet…
          Megszakadok kicsit, mikor odaérek, de szerencsére hamar helyreáll a légzésem. Megint iszok egy kortyot. Félek, ha sokáig kell még menni, akkor előbb-utóbb feladom, és inkább hoppanálok oda, ha lehetséges. Tényleg szép a táj, de nem gondoltam, hogy ennyit kell majd sétálni. Azért igyekszem mosolyt erőltetni magamra, de most leginkább egy zuhanyra vágyom.
          Aztán majdnem felkenődök rá, ahogy a lépéseim figyelem, a talajt előttem. Nem olyan kellemes lefejelni valakinek a hátát. Majdnem. Mondhatni meglepő. Már kérdezném, hogy mi a baj, kell-e pálcát rántani vagy beugrani az egyik bokorba, mikor meglátom a mókusokat. Egyik pillanatról a másikra változik meg az arcom, és bújik elő belőlem a gyerek. Tudom, milyen vagyok olyankor, mikor ilyen kis apróságokkal találkozok. Ha lehetett volna, akkor Felix helyett talán egy hörcsögöm vagy más hasonló kisállatom lett volna, de az élet másként hozta, és azóta se bántam meg.
          Megpróbálok óvatosan közelebb menni hozzájuk, mintha lenne egy cseppnyi esélyem is rá, hogy nem roppan meg alattam egy faág vagy ehhez hasonló. Érzem, hogy ragyogó arccal fordulok vissza.
          - Annyira aranyosak. Ugye, hogy aranyosak?
          Kicsit elgondolkodok vezetőm szavain. Igaza van. Ez az ő otthonuk, és mi vagyunk a betolakodók. Vajon mi lenne, ha összefognának ellenünk? Kettőnket könnyen legyőznének és bárki mást is, aki a felségterületükre téved, de mi lenne utána? Vagy azokkal, akik ellenállnak? Elképzelem, ahogy a kedves kis mókusok igazi vérengző fenevadakká válnak. Még a hideg is kiráz. Nem akarok mókus eledel lenni.
          - Szerintem se zavarjuk meg őket. Menjünk tovább – leszek hirtelen sürgető a gondolattól. – Messze van még a menedék? Hoppanálhatuánk?
          Kiráz kicsit a hideg, ahogy elindulunk. Valahogy olyan hátborzongató is egyben ez a hely. Ez az erdő ki tudja hány ember halálát látta. És ki tudja mennyien bolyonganak még mindig itt?
          - Ugye nem találkozunk majd szellemekkel?  – kérdem kicsit hadarva. – Ugye a bajtársaid nem járnak vissza ebédelni a menedékbe? Nem mintha bajom lenne a szellemekkel, csak mindig is jobb szerettem magamtól távol tartani őket. A Véres bárót is.
          Azt hiszem, szó esett már arról, hogy melyik ház tagjai voltunk, de úgy gondolom, hogy abban a helyzetben, amiben találkoztunk, teljesen mindegy is volt. Valahogy a Roxfortból kikerülve, mintha a legtöbb embernél eltűnne ennek a fontos kérdésnek a tisztázására tett kísérlet. Utána már mindenki egyenlő és a saját erőfeszítéseiből boldogul. És jól van ez így.



Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2017. 10. 26. - 23:39:10
- Nem volt könnyű történet és nem is lett maradéktalan az eredmény, ha valahol történt valami, amiről bármilyen torz propagandahírben beszámoltak, vagy a Potterfigyelőben elhangzott a valóság, azt felhasználtuk kiindulópontnak. - kezdek bele annak vázolásába, amit Esmé tudni szeretne. - Aztán fogtunk magunknak egy nyelvet, valakit, akiből kiszedhettünk információkat és utána haladhattunk tovább a szálakon. A megtervezett akcióink alatt is mindig igyekeztünk találni egy vallatható egyént, hogy legyen információnk. Nem volt biztos mód ez sem, de a semminél több volt. - haladás közben a történet is megy a maga útján s ha egy pillanatra elhallgatok, hát az csak azért van, hogy a sok emlékből fésüljem össze a summázott képet. - Mellesleg nagy összehangolásra nem volt szükség, a legtöbben a túlélésre úgy játszottak, hogy védekeztek, mi viszont inkább támadtunk ugye... tehát igyekeztünk a mások elleni csapásokat meggátolni, fejvadász csapatokat kiiktatni, vagy az olyan konvojaikat, ahol foglyok voltak, megállítani és az illetőket kiszabadítani. Na meg persze a saját utánpótlásunkhoz is kellettek olykor akciók. Bár amit lehetett, megoldottunk itt az erdőben. - abba már bele se megyek, hogyan tanítottam meg egy-egy társamat archaikus mugli módra vadászni, hogy a kritikus pillanatokban árulkodó varázslatok nélkül is legyen mit enni. Én mondjuk élveztem az olyan préda szerzést is, amikor valós küzdelem alakulhatott ki a vad és vadász között. Ugyanakkor tudom, hogy Esmé ezt kevésbé értékelné. Én sem vagyok hobbivadász, ezt akkor is a szükség szülte. - Nincs mit, egyszerűen rajtad és a húgomon kívül nincsenek olyan közelebbi jó ismerőseim, akik nem a munkahelyemhez kötődnek. Tudod, szeretem veled tölteni az időmet, részben, mert mindabból kikapcsol, ami bent vár rám, másrészt meg... - finom félmosollyal ajkaimon vonom meg a vállam, hogy ezt az igazságot megtartom magamnak. Vagy blöffölök netán? Még az is lehet, hogy nem akartam semmit mondani, vagy, hogy éppen ellenkezőleg, elég sokat. Kicsit olyan szerepkörbe helyezkedem és abba a hitbe ringatom a lányt, hogy ezek mind egyszerre adnak egy igazságot valahol. De nem vagyok mindenben a szavak embere, sőt, a munkám lényege pont nem a beszéd. - Rendben, megegyeztünk. Én amúgy is jól bírom. - ennyivel elintézem a tényt, hogy meglehetősen sokáig bírom étlen-szomjan és akár mozdulatlanul is. A kiképzés ugye... amikor nem lehet elmozdulni a megfigyelési pontról akár egy fél napig és a legkisebb mozgás is gyanús lehet, mert az auror a célpontra vár, akire majd le kell csapni az alkalmas pillanatban... nem akarom ecsetelni, nem kenyerem, hogy ezzel keménykedjek, csak megteszem, amikor szükséges és kész. Azért hagyok időt Esmének inni, én egyelőre nem teszem, ilyenkor ösztönösen kapcsolok át "teve" üzemmódba. - Az lehet veszélyes, ha egy rossz lépés miatti pánik közben teszed, mert könnyen hibázik olyankor az ember. - ingatom a fejem, hogy lebeszéljem erről, mert még rosszabbul járhatna egy rosszul kivitelezett, vagy rossz célpontú hoppanálással, mintha csak egyszerűen orra esik. Akkor még legalább van esélyem elkapni. De egy pontatlan hoppanálás... kockázatosabb. Akárhogy is, most már jobban nekiindulunk és haladunk is felfelé, bár meg kell állapítanom, hogy a közös ritmus tartás annyira nem sikerül. Lehet én lépek nagyokat, lehet Esmé nem edződött ehhez hozzá, tán mind a kettő igaz. De az tény, hogy ha vissza is fogom magam, még így is dinamikusabb és lendületesebb, ahogy haladok felfelé. - Nagyon ne maradj le... - jelentem ki kérdésére s hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számítottam ilyesmire. Nem mondanám kis falatnak ezt a túrát, de Esmé keresett meg, hogy végül is szeretné, szóval gondoltam, készen áll rá, igaz, némi fenntartással. Ami nem is bizonyult tévesnek. Ezért nem ítélem el, nem gondolom kevesebbnek, inkább becsülöm, hogy így is belevágott. Ha ez nem lenne jó nekem, úgy magam jöttem volna, csakhogy az ő társaságára vágytam így nem, hogy nem zavar, hanem még valahol tetszik is a dolog. Hogy ebben -sem- olyan, mint én, ami üdítő számomra. A szünet után viszont haladunk még, de csak addig, amíg a madarak után bele nem botlunk az erdő más lakóiba is. - Igen, nagyon. - értek a lánnyal egyet mosollyal az arcomon, de kezemmel finoman intek neki, hogy onnan közelebb ne nagyon menjen, semmit nem érne el vele. - Ha szeretnél egy mókussal közelebbről megismerkedni, nem megoldhatatlan, de annak is megvan a maga módja. - vetem fel neki egyszersmind jelzem, hogy két ételével járkáló állat megzavarása se nem praktikus, se nem célravezető, ellenben, töltöttem én már itt annyi időt, hogy kellő szerencsével majd akár elő is csalogathassak egyet a kedvéért. Hagyom, hogy szemlélődjön és merengjen, míg egy pillanatra a vállán nyugtatom tenyerem s a jelek szerint a gondolatainak eredménye jól alakultak. - Egy körzeten belülre már nem tudunk, de nem kell messzire menni. - érzem, hogy kezd neki sok lenni a dolog, de nem kell már sokáig bírnia. - Nem hinném. - igyekszem megnyugtató hangot megütni. - Leginkább azért vagyok ebben biztos, mert az egyetlen eset, amikor itt rajtunk ütöttek, az nem járt ilyen áldozattal csak azzal, hogy én estem fogságba egy röpke órácskára. - ami egy napnak tűnt, tehetném hozzá gondolatban, mert információk érdekében bőven meríthettem a kín mély kútjából, ami azt illeti s ennek jeleit a mai napig viselem. - Én meg, mint látod, nagyon is élek azzal szemben, amit az ellenfél egy-két vérfarkasa szeretett volna. - hajszálon múlt, ezt is el kell ismernem s a többiek elismerésre méltó, példaértékű bátorságának köszönhetek mindent. - Bár azt hiszem én se járnék vissza kísérteni. - teszem hozzá még, ahogy haladunk. A terep már egyenletesebb, nem emelkedik és nem is olyan durva a csapáson. - Ne értsd félre, természetes mértékű félelem bennem is van, mint mindenkiben, aki nem fél, az egyszerűen ostoba. - mondom, mielőtt még azt hinné, valami félelem nélküli hősnek vindikálnám magam, ami nem vagyok. Igaz, tudja, hogy Griffendéles voltam, de ennek az eredménye az, hogy a félelemmel nézek szemben bátra, nem pedig őrülten dobom félre azt, mintha nem is létezne... akkor is tudtam, mint most is, ha eljön a pillanat, akkor szembe fogok vele nézni. A végzet minden. - Nézd csak! - ránt ki a kissé árnyékos gondolatokból a felismerés, ahogy megállok és a megfelelő irányba mutatok, a közelbe egy girbe-gurba fákkal benőtt rész felé, ahol azok sűrű fonódnak össze, ugyanakkor a völgy felé néznek. - Ne tévesszen meg a látszat, de ide jöttünk. - mosolygok rá s hívón intek, hogy jöjjön csak, közelítsük meg együtt a helyet. Közelebb érve láthatja, hogy a törzsek között megbújik egy ajtó deszkázata, sőt a falak is, amiket csalitos és a fék takarnak... nyitom az ajtót a zsebemből előbányászott kulccsal. - Csak utánad. - engedem be magam előtt, mert, mint mondtam, a látszat csalókaságának nem szabad bedőlni: bent szolid, rusztikus, de kényelmes, nyugalmat árasztó faházikó fogadja, a kinti elvadultsággal szemben precíz rendben és a mágiának köszönhetően az ablakain át szép kilátással a völgyre, az azt elméletileg takaró gizgaznak nyoma sincsen.
//  valami ilyesmi stílus  (https://iss.zillowstatic.com/image/country-master-bedroom-with-reclaimed-wood-wall-i_g-ISxvi3rw41mbwx1000000000-okgjk.jpg) //


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 10. 27. - 22:55:40
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Figyelmesen hallgatom auror társamat, hogyan kell pontosan elképzelnem a háború alatt itt töltött idejüket. Néha ugyan elvesztem a fonalat, de talán nem kell dolgozatot írnom az elhangzottakból. Az is biztos, hogy ennek egyik részét sem fogom tudni használni vizsgán vagy bárhol máshol. Ez ilyen auroros dolog.
          - Akkor lehet mondani, hogy kis Tarzan lettél?
          Tudom, hogy varázstalan felmenőkkel büszkélkedik, de nem vagyok biztos benne, hogy tudja ki az a Tarzan. Igazából én is csak véletlenül tudtam meg, mikor a kiadóban erről beszélgettek.
           Kicsit elpirulok, mikor kiderül, hogy a másik nő az valójában a húga volt. Így még inkább megtisztelő, hogy elhozott erre a helyre. úgy érzem, ezt kicsit emésztgetnem kell. Nem nagyon, de egy kicsit mindenképpen.
           Szerencsére az evés mindig jó téma terelő, ahogy jelen esetben a zuhanás és esés is. Örülök neki, hogy egy ilyen profival jövök el életem első kirándulására. Oké, nem az elsőre, de az első olyanra, ahol nem családtag az, akire támaszkodhatok baj esetén. Így nem fogok elkövetni egy tényleges hibát. Valószínűleg elveszteném egy testrészem vagy valamim hoppanálás közben, mert az ijedtségi faktorom az egekbe szökne, koncentráció nélkül.
          - Igazad van. Akkor a hoppanálás kiesik esetleges zuhanás közben. Szeretném megtartani az összes végtagomat – mosolyodom el, bár egy kevés kín is keveredik bele.
          Igyekszem kapkodni a lábaimat, de látszik a különbség. Nem is tagadom le soha majd, ha véletlenül felemlegeti később ezt a kirándulást. Bár ha belegondolok, hogy mi mindent kell kiállnia munka közben, akkor valószínűleg egy itt eltöltött nagyon durva nap is igazi kikapcsolódás lehet.
          Felcsillannak a szemeim a mókus csalogatás hallatán, de remélem tényleg valami nyugis és természet barátságos módon, mert nem akarok egy vérmókus áldozatává válni. Kicsit aggódok is ezért, de ahogy haladunk tovább, inkább elterelem más irányba a gondolataimat. Nem lenne jó, ha pánikolni kezdenék egy erdő közepén.
          Megkönnyebbülök, hogy esélytelen a szellemekkel való találkozás. Tényleg nem igazán örülnék neki, ha egy is az utamba kerülne.
          - És még véletlenül se hagytatok ki egy vérfarkast se? Nem akarnék annak a vacsorája lenni. Átváltozni pedig még kevésbé.
          Valahogy a vérfarkas létet nem igazán tudom elképzelni a saját jövőbe vetett képemmel összehasonlítva. Az nem az én jövőm, akkor inkább a halál. Ez már biztos. Talán pont ezért kerültem eddig annyira nagyon az erdőt és a kirándulást.
          - Szerintem a félelem jó. Az tart életben. Nem szabad túlzásba vinni, de egy egészséges mennyiség csak hasznos lehet. Nem mondanám, hogy most nem félek semmitől, az hazugság lenne, de ezek szerintem inkább ilyen irracionális félelmek. Nem hiszem, hogy meg fog enni egy vérmókus.
          Nem hiszem, hogy egy ilyen elszólás majd valamin változtatni fog. Talán csak túlságosan is élénk fantáziájúnak tart vagy nagyon gyerekesnek, amiért tényleg ilyen irracionális félelmem van. Mert miért nem azt mondtam, hogy talán felbukkan egy elkószált sárkány a hegyen? Az valószínűleg reálisabb lenne, és azonnal munkába is állítaná őt. Rohanni a Minisztériumba, szólni az illetékeseknek és miegymás. Szóval sárkány ne legyen, inkább vérmókus.
          Aztán nem kell már sokat menni ahhoz, hogy odaérjünk a menedékhez. Mielőtt még megnézem magamnak, megállok egy picit pihenni. Közben persze alaposan szemügyre veszem a kívülről a takaros kis házat. Ami igazából nem is olyan kicsit, csak a rejtőző fák között nem látszanak a pontos méretei és tartom valószínűnek, hogy belülről tértágítva van, ha ennyien elférnek benne.
          - Ez sokkal szebb, mint az erdő maga. Megérte eljönni idáig.
          Kicsit körbejárom amennyire tudom, hogy felmérhessem a terepet a fák kuszasága között. Aztán persze a felkérésnek eleget téve elindulok az ajtó felé, ami már nyitva vár ilyenkorra. Óvatosan lépek be, mintha attól kéne tartanom, hogy bármi olyan fogadhat bent, ami illetéktelennek számít. Mint egy behatoló vagy állat vagy dementor.
          - Ez lenyűgöző. És itt laktatok olyan sokan?
          Ellépkedek az ajtótól, és alaposan körbenézek. A polcok rogyásig vannak töltve könyvekkel, némelyiket ismerem, némelyiket nem. Az asztalon is friss virág van, mintha valaki készült volna rá, hogy jövünk. Végül átmegyek a szobán és az ablakhoz lépek. A kilátás gyönyörű.
          - A muglik ugye nem látják ezt a helyet? Jól el van tűntetve a fák között, de mugliriasztó is van rajta?
          Leveszem a vállamról a táskámat és lerakom az egyik székre. Mindezt úgy, hogy igazából nem is fordulok el az ablak felől. Teljesen megbabonáz a látvány. Már értem, hogy miért rajonganak olyan sokan a művészek közül is a tájképekért. Most viszont nem fogom elővenni a fényképezőgépem. Leülök a táskám mellé a székre.
          - Sajnálom, hogy visszafogtalak. Azt hiszem a túrázás nem az én terepem. Biztos sokkal hamarabb felértél volna nélkülem.
           Most bánom igazán, hogy nem korábban vetettem fel ennek a kirándulásnak az ötletét. Azt hiszem, akkor ott március elején az a pár nap nem következett volna be. El kellett szabadulnom a környezetemből, a hivatásomból, és ahhoz ez a hely tökéletes. Megdörzsölöm a csuklómat, aztán kiveszem a vizet a táskámból. Remek napnak nézünk elébe, úgy érzem.


Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2017. 10. 28. - 00:06:45
- Tarzan talán nem, mert nem voltam egyedül. De az igaz, hogy a természettel szorosabb viszonyom alakult ki, jobban megtanultam tisztelni és együtt működni vele, mert a túlélés záloga volt. Na meg a szépsége adott erőt és lehetőséget mindannyiunknak a feltöltődésre az apró örömök által. - meg kellett próbálni meríteni mindenből s az erdő ehhez remek területet jelentett. A mindennapi élet alapvető biztosítása eleve adott mindenkinek némi munkát ami elterelhette a gondolatait, munka terápiát jelenthetett.
A múlt árnyékain azonban átlépünk gondolatban, ahogy lábaink a keményebb terepre lépnek át s azért tudok tanáccsal szolgálni Esmé számára, főleg a nem túl szerencsés felvetés miatt. - Helyes. Végtagok maradnak, kár lenne érted. - jelentem ki tömören s többet nem fűzök a dologhoz, mert érti a kockázatokat és be is látta józan ésszel. Én pedig majd igyekszem még jobban figyelni rá, hogy tényleg ne essen bántódása. Közben haladunk, bár a jelek szerint én jobban, mint ő. Nem váratlan, vagy meglepő ez s engem sem zavar kifejezetten, inkább igyekszem még jobban hozzá idomulni. Szótlanságunk, amit a terep megkíván, egy megálló töri meg, ahogy kicsi figyelmet szentelünk a mókusoknak. Látom, hogy Esmének tetszik az ötlet s talán majd később szerencsét is próbálok vele, hátha összejön... a kedvéért belefér. - Nem, itt egyetlen egyszer volt ellenség, akkor pedig nem hagytunk itt közülük egyet se... nyugi. - értem, hogy fél ezektől, mi aurorok pedig azért vagyunk, akárcsak a varázsbűnüldözési főosztály többi alkalmazottja, hogy nekik ne kelljen igazán az ilyesmitől tartani. Biztonságos hely volt ez a háború alatt is, az egy eset volt a szabályt erősítő kivétel és aki közülük idetalált és harcolt, azok már senkinek nem árthatnak többé, erről gondoskodtunk. - Pontosan. Meg kell tanulni kezelni és felül kerekedni a döntő pillanatban. Igaz, ez utóbbi inkább készség, vagy erény, semmint trenírozható kompetencia, bár egy kellően katonás kiképzés tehet az ügy érdekében... - elnevetem magam záró mondatára. Nem azért, mert kinevetem, egyszerűen vicces a kijelentés szürrealitása. - Vérmókus? - kérdezek vissza kacagva. - Azok nem esznek meg! - egy fél lépést közelítek. - Csak megrágcsálnak! - mondom nevetve s szavaim végén a pontot az jelenti, hogy hirtelen nyúlnak karjaim a kis távolságra és csiklandozom meg kicsit derekát. Nem tehetek róla, egyszerűen annyira aranyos volt a "vérmókus" téma, hogy ezt nem lehetett komolyan kezelni. De a kedélyek csak lenyugszanak és folytatjuk az utat, még ha Esmé egyre kevésbé bírja, akkor is. Nincs már sok és ha kellene, a hátamon vinném. - Nyugi, majd ha bent leszel, akkor formálj véleményt. - mondom szavaira, de örülök neki, hogy így kívülről is tetszik neki, bár, talán kicsit szomorú, hogy az emberi alkotás felül tud kerekedni az erdő szépségén. De nem pörgök ezen, inkább nyitok és előre engedem a lányt. - Mondtam. - mosolygok. - Nem olyan sokan, tíz volt a csúcs létszám, annyian meg elférnek, főleg, hogy valaki mindig őrségben volt vagy egyéb feladatot láttak el. - váltásban éltük az életünk, miután kialakult a megfelelő beosztás, ami mindenkinek megelégedésére szolgált. - Mugliriasztó, de számos egyéb védőbűbájjal is el van látva egy adott sugarú körben, amik még mindig működnek. Ezért nem lehet csak úgy behoppanálni sem. Meg a vadak se jöhetnek olyan közel. - részletezem kicsit, mert ezt annak idején profin és alaposan megcsináltuk, büszke is vagyok rá, hogy milyen alapos munkát végeztünk. A rajtaütés alatt sem itt, hanem az erdőben zajlott a küzdelem, maga a Menedék sosem lepleződött le. - És ha felértem volna hamarabb egyedül, az miért lett volna jó? - nézek szép szemeibe. - A lényeg nem a gyorsaság, hanem a társaság. Veled jöttem és ez azt jelenti, hogy így volt jó. Nincs mit sajnálni. - rázom meg a fejem, majd a konyha sarok felé lépek. - Csinálok némi teát jó? Odakint kicsit csípősen friss volt a levegő, jól fog esni a meleg folyadék. - pálcát elő és neki is látok pár intéssel, ahogy egy jó (lusta) mágus tenné. - Érezd magad otthon itt. - fordulok felé, miután a kannában tűzhelyre került a víz.


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 10. 28. - 19:26:17
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Megkönnyebbülve hallom, hogy ismeri Tarzant. Így már biztos vagyok benne, hogy bármilyen mugli irodalomról el fogunk tudni beszélgetni. Mondjuk azt nem hiszem, hogy ez ebben a kis házikóban fog majd bekövetkezni, de tudom, hogy ha kijutunk innen, akkor mindenképpen meg fog történni. Annak is örülök, hogy a vérmókusos gondolatom ennyire tetszik neki. Talán nem lesz olyan nagyon unalmas ez a hétvége.
          Összerezzenek kicsit a csiklandozás hatására, és nevetek is egy kicsit. Nem szeretem ilyen könnyen elárulni magam, de ha már így alakult, akkor kár is lenne letagadni. Van egy olyan érzésem, hogy ezt egyébként se nehéz kitalálni, és még szülhet könnyfakasztó pillanatokat.
          - Nem szeretném, ha megrágcsálnának – nevetek én is, miközben megpróbálom lerázni magamról a csikiző kezet.
          Ideje lesz tovább indulni, mert a saját tempómból kiindulva, sötét lesz mire odaérünk. Azt pedig nem akarom. Bár úgy készültem, hogy valószínűleg ott fogok éjszakázni a menedéknél, aztért sétálni nem feltétlenül szeretnék még akkor is. Tudom, hogy lassabban megyek, mint ahogy kellene. De még mindig jobb így, mintha kitörném a bokám a sietségben.
          Szinte leesik az állam a faház környékétől, és a rejtekhelytől is. Nagyon jól el van dugva. Valószínűleg el is mennék mellette, ha csak úgy erre sétálgatnék. Persze, ha képes lennék erre sétálgatni.
          A belső rész ugyanilyen ámulattal tölt el. A kilátás pedig főleg. Tökéletes menedékhely, hiszen a hegy nagy részét be lehet látni. Ha valahol harcok dúltak, akkor innen könnyen ki lehetett szúrni.
          - Az tényleg nem olyan sok.
          El se tudom képzelni, hogy min kellett keresztül menniük. Az állandó ébrenlét, hiszen nem aludhattak nagyon mélyen. A figyelem és feszültség. Csodálkozom, hogy néhányan nem szenvednek poszttraumás stresszben. Nem lepődnék meg azon sem. Van amit még egy aurornak is idő kell, hogy megemésszen.
          Figyelmesen hallgatom a házat védő bűbájok listáját. Talán valamilyen védelmen nem ártana nekem se gondolkodni. Nincs olyan sok érték a lakásomban, de azért nem szeretném, ha bármi is eltűnne. A festékeim némelyike nagyon drága. Azt is alig merem használni, amit Elliottól kaptam.
          - Majd körbenézel a lakásomnál, hogyan lehet azt is kicsit biztonságosabbá tenni? Avatatlan szemnek nincs ott túl sok érdekes dolog, de néhány festékem önmagában többet ér, mint egy aranylánc vagy gyémánt.
          Erre a kérdésre nem tudom mit kéne válaszolnom. Valószínűleg, ha előbb felérsz, akkor hamarabb ki tudod pihenni magad. Talán mást is képes lettél volna tenni. Nem tudom. De abban igazad van, hogy a társaság a lényeg. Gondolom, ha egyedül el akartál volna ide jönni, akkor nem fogadod el a felkérésemet a közös kirándulásra.
          - Oké, ezzel az érvvel nem tudok vitatkozni. Bár beszélgetni nem nagyon tudtunk, a társaságom élvezhetted. És még egy ideig biztosan így lesz.
          Elmosolyodom. Bár még magasan jár a nap, mintha kezdene egyre sötétebb lenni. Nem tudok róla, hogy vihar készülődne, de biztos vagyok benne, hogy semmi mágikus nem áll a rejtély hátterében.
          Felállok a székből és kimegyek utána a konyhába. Kiveszem a szendvicseket, és a vizet a táskámból. Szépen sorba rendezem egy tányérra. Ha megéhezünk, úgy könnyebb lesz majd elvenni egyet-egyet. Kiteszem mellé a gyümölcsöket is. Most nagyon nincs még étvágyam, és azt hiszem, ma már nem is biztos, hogy fogok enni. Hacsak nem estefelé kicsit később.
          - Milyen tea készül?
          Kíváncsian nézek oda a két bögrére, aztán rájövök, hogy kinn az egyre erősödő szél már biztos, hogy esőt és vihart hoz. Visszaindulok az ablak felé, közben megállok a virágnál és megszagolom. Nagyon finom édes illata van.
          - Remélem, van elég tea, mert rossz idő lesz. Ki fogja bírni a ház? Átéltél akkor is ilyet?
          Nem tudom, ez megszokott-e, de elég ijesztő, hogy az egyik pillanatban még sehol semmi, a következőben pedig úgy tűnik nem is fogunk tudni kimozdulni a menedékből. Ha szerencsénk van, akkor talán még elkerül majd.


Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2017. 10. 29. - 18:44:15
Tehát Esmé csiklandós, ez igazán remek! Így a fegyvertáram feltöltődött egy eszközzel. Gondosan megjegyzem magamnak a dolgot, majd lassan abba is hagyom, bár azért élvezem, ahogy kacagva próbál menekülni. - Pedig éjszaka a nyakadba másznak és... jól beleharapnak! - jegyzem meg kuncogva. - Aztán te is vérmókus leszel. - agymenés Reginald módra, de hát ő hozta fel ezt kérem szépen! Szóval én csak kicsit tovább gondoltam. De a kirándulást is folytatjuk én pedig mesélek még egy kicsit, persze igyekszem úgy adagolni a dolgot, hogy gyomrocskáját ne feküdje meg azért. - Megnézhetem, bár a bölcsesség úgy tartja, hogy a falak ereje a védőkben van igazából. Meg ha a festékeid félted, avatatlan nem nyúl hozzá, ha igen, akkor rombol, azt pedig nehéz megakadályozni álcázással például pláne. De valamit majd kitalálunk. - igyekszem megnyugtatni, bér korántsem vagyok biztonságtechnikai szakértő, a Gringots-osok ehhez például jobban értenek, nagyságrendekkel. Én azt tudom, hogy harci helyzetben hogyan helyezzem a területem védelem alá, a háború meg amúgy is külön tanítóiskola volt, sok olyan feladattal és megoldandó helyzettel, amire még kiképzés sem készíti fel az embert. - A csendnek is megvan a maga helye és ideje. Sokszor jó a másikkal csak egy kellemes, jelentőségteljes hallgatásba burkolózni, amikor szavak nélkül is tudjátok mit kell tenni, mint egy ilyen túrán is. Együtt lenni nem annyi, mint folyton beszélni. - osztom meg gondolataimat könnyedén mosolyogva. Szemöldököm egy pillanatra ráncolom, ahogy a horizont felé pillantok. Mintha sötétebb lenne a kelleténél... gondolatban legyintek, hogy biztos a felhők játszanak, nem érdemes rá figyelni. Inkább a Menedék újra belakása most a cél. Már itt vagyunk, ideje kicsit életet vinni a térbe. Például egy jó adag teával. - Szilva természetesen, tudom, hogy szereted. - és jól megy hozzá a rum, tehetném hozzá gondolatban, bár még kicsit agyalok rajta, hogy kell e nekem bele a kis ízfokozó, vagy igyam üresen. Egyrészt annyira megszoktam már, hogy a szolgálat után lazításként rumos teát iszogassak, másrészt viszont nem szeretném azt sem, hogy az alkohol bárhogy is ártson a kialakult, vagy éppen kialakuló idillnek. Szóval ezt a gondolatot félreteszem, ahogy Esmé közlése érkezik. - Van elég. - bólintok, majd elpillantok én is az ablakon tova. Igen, ez határozottan bolondos áprilisi időjárás. - Ki kell neki, ennél többet is bírt már emlékeim és tudásom szerint. - szavaimat tetőzendő megérkezik az első mennydörgés. Majd felerősödik a szél, ami az erdőben egyet jelent: iszonyatosan nagy zajt. Falevelek tömege zizeg és zörög, ágak reccsennek és feszülnek egymásnak, susogás és süvítés váltakozik, a mennydörgések pedig egyre gyakoribbak, jön egy közelebbi is. - Ez nem volt messze... - mormolom, majd a lány felé fordulok. - Villámhárító bűbájjal is el van látva, nyugi, az jobban is működik, mint a muglik vas vacakja. - most a teafőző csap zajt, ahogy fütyül, én pedig kiöntöm a forró vizet és elkészítem a teáinkat. Nem öntök végül rumot. - Szeretnéd nézni a vihart? Azt hiszem, nem mindennapi látvány lesz. - teszem fel a kérdést arra célozva, hogy a fa ablaktáblák maradjanak nyitva,a vagy menjek ki zárni őket... amíg a teák még picit gőzölögnek, egy pálca intéssel gyújtok be a kandallóba, hogy több fény legyen, na meg meleg is.


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 10. 31. - 20:29:15
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Valahogy sejtem, hogy az, amit én szeretnék védelemként a lakásomra, azt egy auror nem tudja megtenni. A vagyonvédelem más, mint a személyi védelem, és nem hiszem, hogy bárki is ártani akarna nekem. Biztos nem olyan formában, hogy az életemre tör. Egy varázsló pedig bármikor bejöhet a kandallón keresztül, így elhelyezni bármilyen védelmet a lakásra, nos elég öngól lenne.
          Annak azért örülök, hogy legalább a próbálkozás magvát elvetjük most, és hogy mi kel majd ki belőle, azt csak és kizárólag akkor tudjuk meg, mikor eljutunk a lakáshoz és megtörténik az első betörési kísérlet is. Remélem ez utóbbi azért nem fog bekövetkezni, de azért jobb mindenre felkészülni gondolatban. Meg másként is.
          Úgy érzem, mintha a felszín alatt egy fortyogó láva készülne kitörni, de most még nyugalmat áraszt és mást is megnyugtat vele. Nem tudom, az a láva Reginaldban van vagy bennem, de az biztos, hogy én most nagyon nyugodtnak érzem magam, és ha a megkapom a kedvenc teámat is, akkor aztán el is feküdhetnék kinn a szabad ég alatt és lábamat vérmókusok rágcsálhatnák, az se érdekelne.
          Oké, biztos felkapnám a fejem egy vérmókus láttán, de különösebben nem érdekelne. Vannak pillanatok, amikor semmi sem érdekel, és tudom, hogy ez az életembe fog egyszer kerülni.
          - Azért, ha majd a vihar alatt megtámadnák a menedéket a vérmókusok, légyszi szedd le rólam őket – mosolyodom el.
          Valahogy ez nagyon megmaradt bennem, és biztos vagyok benne, hogy még évekig fogom emlegetni. De csak az ő társaságában, mert más nem értené, hogy mi a fene van, honnan jött ez a vérmókus dolog.
          Nagyon fura hangokat hallat a természet, ahogy rázza az ágakat, azok nekicsapódnak a faház oldalának. Elég ijesztő, de amíg be nem jönnek, addig nem lesz gond. A villámlás hangjára viszont összerezzenek. Nem félek tőle, sőt, imádom csodálni őket, de a hang váratlanul ért, és megijedtem tőle.
          - Igen, egy kicsit szeretném nézni. De csak akkor, ha nem lesz gondja a háznak. Nem lenne jó, ha valahogy megsérülne. Mondjuk betörne az ablak.
          Néha elfelejtem, hogy varázslók vagyunk, és igazából pillanatok alatt meg lehet csinálni bármilyen elromlott dolgot. Ilyen lehet a betört ablak, az eltört zsalu, egy eltört bögre vagy bármi más. Sajnos néha én is inkább veszek egy másikat, minthogy megjavítsam.
          Átveszem a bögrét, és egy kis fújás után már bele is kortyolok. Így sikerül megégetnem a nyelvemet. Kicsit kidugom, amit szerencsére senki se lát, mivel pont lefoglal a kandalló. Az ablakon túlról pedig érdekes is lenne, ha valaki látna. A levelek csak úgy keringenek a levegőben, és a villámok cikázása egyszerre csodálatos és borzalmas. Valamennyi alapismeretem van velük kapcsolatban, és talán pont ezért.
          - Azt hiszem, szerencsénk volt, hogy nem lassabban sétáltam. Különben most bőrig áznánk.
           Megfordulok feléd, és újra belekortyolok a teába. Most már érzem, ahogy átmelegít. Kezemmel körbefogom a csészét, amennyire tudom, és hagyom, hogy átjárjon a belőle áradó meleg.
          - Nagyon finom, köszönöm.
           Úgy keresek egy ülő alkalmatosságot, hogy lássam Reginaldot és a házikó nagy részét, de azért az ablakon kifelé kémlelve is lássam a vihar tombolását. Leveszem a cipőmet, és felhúzom a térdeimet.
          - Milyen érzés? Eddig csak közeledtünk felé, de milyen érzés ténylegesen is itt lenni? Tudom, hogy eddig is jöttél már vissza, de ez most más helyzet.
          Belekortyolok a teámba, és próbálom közben kifürkészni az arcát. Egy jó portréfestőnek ismernie kell a mimikai játékokat és mindent, amit az arc produkál. Még nem vagyok olyan nagyon jó ebben, de mindenki tanul élete végéig. Szóval, van bőven időm fejlődni.


Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2017. 10. 31. - 22:07:26
Lassan végül csak felérünk a menedékbe és neki is állunk birtokba venni a helyet. Abban az értelembe persze, hogy most nekünk fog nyugalmat és civilizált teret biztosítani, ugyanis a Menedék mindenkié és senkié egyszerre. Turistaház volt, amit sorsára hagytak sok éve és nagyapámmal sokat kirándultunk ide, tettünk is valamennyit az épségéért. Bár később ez varázslóként jobban ment.
Nem csak a kancsóban forr és fütyül a teavíz, de mintha általánosságban is uralkodna némi feszültség. Köztünk, vagy az odakinti időjárási viszonyok? Nem tudnám megmondani, csak azt, hogy ez, akárcsak a teavíz esetében, nem negatív feszültség, sokkal inkább valami kellemesebb, természetesebb és ösztönösebb dolog. Ahogy a vihar is a természet rendje szerint van. - Hát hagytalak én cserben bármikor is? - kérdem tettetett komolysággal. - Meg fogom próbálni, bár elég gyors állatok, fürgék és aprók, de nagyot harapnak. - komolyan, mi a fene ütött belém, hogy ennyi sületlenséget hordok össze? Az akadémia eleje óta nem nagyon volt erre példa... el is gondolkodhatnék rajta, ha nem lenne más dolog, ami leköt, például az, amit a természet tartogat nekünk. Hatására némán fejben végigpörgetem, hogy milyen tennivalók esedékesek, de nem sok dolog. A mágikus bebiztosítás elég alapos volt annak idején és tartós is. Ez alapvetően elegendő lesz ítéletem szerint. - Rendben. Ki fogja bírni, végszükség esetén pedig egy pálca intés és lehet zárni az ablak táblákat. - jelzem egy vállrándítással, hogy nem problémás a dolog és megoldható még a nagyobb vész esetén is. Belül sejtettem, hogy szeretné nézni s ezért nem is lepődöm meg. Nem is véletlenül ajánlottam mondjuk. Művész és egy ilyen látványvilág kiváló esettanulmány, tapasztalatszerzés lehet. Új élmény, új vizuális ingerek, mert városi környezetben nem ilyen az égzengés vad, zabolátlan tánca közelebbi villámokkal, széllel, sötétséggel és faágakkal, melyet süvöltve ráz már-már dühösen a természet. Nem látom hogy mit művel Esmé, míg én a kandallóval vagyok elfoglalva, de biztos a teáját iszogatja, vagy fújja, gondolom, mert csendben van s én is kicsit arra koncentrálok, hogy jól legyen elrendezve a fa, majd gyújtok és már adott is a hőt és fényt adó láng, ami sejtelmesebb derengésbe von idebent mindent. - Nem lett volna túl kellemes, bár nem lenne az sem megoldhatatlan. - mágiával ruhát szárítani egészen egyszerű azt meg nem is emelem ki, hogy engem egy ilyen vihar nem nagyon zavarna, láttam már ezt-azt, de nem akarom, hogy Esmé az ilyen kijelentéseknek más jelentést tanúsítson, hogy felvágós megfontolásból mondogatnék ilyeneket. Amúgy sem szeretek hivalkodni semmivel. Az igazi arisztokrácia sajátsága egyfajta elegáns visszafogottság, akik tudják, hogy letettek már valamit az asztalra, van, ami önmagáért beszél s nem kell saját cégéreik kovácsának lenni. Így próbálok én is tenni ösztönösen. - Igazán nincs mit. - felelem mosolyogva, majd most már én is magamhoz veszek egy adagot és elégedetten kortyolok, hogy aztán felnézzek Esmé szavaira a gőzölgő italból. - Leginkább nosztalgikus. Még mindig megvan az a békés varázs, amit korábban is sugárzott s ami segített megnyugodni és lelkileg átvészelni a vészterhes pillanatokat. - gondolkozom el kicsit el-elrévedő tekintettel s észre sem veszem, hogy Esmé figyel. - Kicsit olyan, mintha ápolnám a múltat, őrizném a hagyományt egy bizonyos értelemben. Nyilván nehéz elkülöníteni az emlékeket s nem mondom, hogy egy-egy pontról nem ugrik be, hogy mondjuk valaki fáradtan, favágás után hogy támaszkodott oda... - a fa! Jut eszembe s hangosan is kimondom. - Ó, a fenébe, a fa! Nincs bent sok. - csapok homlokomra, majd most már tényleg felé fordulok. - Van jól elhelyezve száraz rönk kint, ami kell, ne mozdulj, én kimegyek érte! - s nem is nagyon hagyok neki időt ellenkezni, már kint is termek az ajtón, amit a szél kissé erősebben vág be, majd odakint a tárolóból testem óvó fedezéke alatt hozok el olyan mennyiséget, ami estére biztosan elegendő lesz. Kiügyeskedem könyökkel az ajtót, majd vállal tolom és már bent is vagyok, sarkammal persze zárom magam mögött. Lepakolok a kandalló elé, majd csurom vizesen fordulok Esmé felé. - Na, ez megvan. - jelentem ki elégedetten. - Remélem nem zavar, ha leveszem megszárítani az ingem. - jegyzem meg, majd ha nemleges választ kapok, abban az esetben a kandalló felé fordulok és leveszem a vizes ruhadarabot, hogy az előtte lévő rácsra akasszam, itt pillanatok alatt meg lehet szárítani. Egyúttal viszont így fel is fedem a hátamon húzódó átokheges vonalak kusza térképét, mely örök emlék a rajtaütés éjszakájáról...


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 11. 01. - 21:55:13
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Azt hiszem a vérmókusok személyében egy új állatfajt alkottam meg. És ez már örökre az emlékeinkbe ivódik, akármit is csinálunk. De legalább egy kellemes emlék lesz erről a kirándulásról. Egy olyan emlék, amit még a vihar se fog tudni elvenni tőlünk. És úgy gondolom, én lennék a legjobban meglepődve, ha egyszer tényleg előkerülne egy vérmókus valahonnan.
          - Nem hagytál, ez tény. És szerintem nem is lennél képes rá, még akkor sem, ha nagyon sok múlna rajta.
          A nagyon sok akár az élet is lehetne. Nem olyannak ismertem meg, aki könnyen odadobna másnak csak azért, hogy magát mentse. Úgy szerintem egyik aurornak sem ez a természetes. Bár, el tudom képzelni, hogy vannak olyan esetek, amikor legalább az ellenféllel megpróbálják elhitetni.
          Bólintok, jelezvén, hogy tudomásul veszem a zsalukra és a biztonságra irányuló esetleges előkészületek lehetőségét. Tényleg nem szeretném, hogy valami baja essen a helynek csak azért, mert szeretnék kicsit elveszni a vihar keltette látványban. Addig viszont, amíg Reginald pozitívan nézi a helyzetet, addig én is úgy fogom.
          Figyelmesen hallgatom a mesét az érzéseidről. Tényleg jó lehet ez így, bár ahogy észreveszem ehhez azért kell az is, hogy nem direkt erre a célra készült a házikó, hanem egy korábbi formájából lett átalakítva. Neki egy jó kis élmény, én nem tudnám elképzelni azt, hogy itt hosszabb távon éljek. És most nem azért, mert nehéz ide eljutni. Azt le tudnám küzdeni valahogy. A kandalló például tök kényelmes közlekedés lenne. Városi vagyok, egy idő után hiányozna a nyüzsgés. Egy-két napra, maximum hétre jól el lennék itt, de egy hónapot már biztos nem tudnék itt tölteni.
          - Fa? Milyen fa?
          Kicsit meg is ijedek, hogy talán valamelyik kinti tett kárt a házban, de ahogy eltűnik az ajtó mögött, már tudom, hogy másról van szó. Odamegyek a kandalló közelébe, és belebámulok a tűzbe. Tudom, hogy nem kéne, de ahogy táncolnak a lángok, és körbeölelik a fát, az valami elképesztő. Egyszerre ad életet és pusztít is.
          Mikor nyílik az ajtó, elfordulok a tűz felől, és újra a kint tomboló vihar felé fordítom tekintetem. A csésze már üres a kezemben, észre se vettem, hogy mikor fogyasztottam el.
          - Igazán nem kellett volna így kirohanni. Talán később csillapodott volna a vihar.
          Ingatom a fejem, majd bemegyek a konyhába, és lerakom a csészémet a pultra. Ahogy visszafelé indulok, úgy látom meg a hátán a sebeket. Először egy pillanatra habozok, de aztán odalépek, és végigsimítok a hátán lévő hegeken.
          - Ezek nagyon csúnyák. A háborúban szerezted őket?
          Igazából, ha ezzel megúszta, akkor szerencsésnek mondhatja magát. Azonban ezek olyan hegek, amiket soha nem lehet eltűntetni a testünkről. Ez pedig mindig emlékeztetni fog mindenkit arra, ami történt. Szerencsés vagyok, hogy a háborúban én nem sérültem meg ilyen formán. Bár hegem nekem is van, de az inkább életem hátralévő felében arra fog emlékeztetni, hogy mekkora marha voltam, amiért majdnem feladtam az életem.
          Végül ellépek, nem akarom, hogy esetleg félreérts vagy kényelmetlenül érintsen a dolog. Érzek egy kevés ingert arra vonatkozóan, hogy elmondjam a saját történetemet, de inkább kihagyom. Nem dicsekedni való.
          Ahogy melegszik a házikóban a hőmérséklet, úgy kerül le rólam a pulóverem. Alatta csak egy ujjatlan felső van, de így jobban érzem magam. És legalább kiderül, hogy a nadrágom, kantáros. Néha szoktam ilyet hordani, mikor otthon festek, és szerintem ennek is az lesz majd a sorsa.
          - Nem harapunk egy pár falatot?
          Annyira még mindig nem vagyok éhes, de szeretném elterelni kicsit a figyelmet. Most úgy érzem, kicsit mélyen mentünk bele egy olyan témába, ami elronthatja a hangulatot.
          - Dobjak össze valamit, vagy elég lesz az a pár szendvics, amit hoztam magammal?



Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2017. 11. 04. - 20:44:06
-Ebben igazad van, tényleg nem. - bólintok szavaira. Amúgy sem ismerek más nemesebb célt és feladatot, mint egy ehhez hasonló tett végrehajtása. Megvédeni és megóvni az arra szorulókat. Ezért választottam a hivatásom: ahogy a Roxfortban az első Háború alatt kisgyerekként belekóstolhattam némileg a vér-alapú elnyomás világába, megszületett bennem az elszánt akarat: nem akarom, nem fogom hagyni, hogy ez történhessen. Hogy a félelem, a terror, bántalmazás, elnyomás utat törhessen. Egyedül persze kevés vagyok, de egy szervezet tagjaként... már egész hatékony ez a "szélmalomharc".
Kicsit lehet elkalandoztak gondolataim, de utána egyből a jelenre és a viharra fordítom figyelmem. Annyira, hogy leesik, nincs bent elég fánk. Ezt a problémát pedig orvosolni kell, így teszek is az ügy érdekében minél hamarabb. Ennek eredménye, hogy vizesen térek vissza. - Nem bízom a véletlenre, illetve arra, hogy a természet miként fog reagálni. El is húzódhat, fel is erősödhet. Most még nem volt vészes, érdemes volt gyorsan megoldani. - magyarázok türelmesen, korábbi tapasztalataimra hagyatkozva. Itt északon, ráadásul fenn a hegyen, egészen más tud lenni a helyzet, mint ahogy azt a Londonhoz szokott emberek olykor gondolnák. De pont ezt a vad szilajságot, bizonyos fokú érintetlenséget szeretem itt. Viszont a vizes holmitól meg kell szabadulni, így magamról kissé megfeledkezve rakom le az ingem száradni, mire meghallom Esmé hangját. - Oh, azt hittem a konyhában vagy. - vagyis konyha sarokban... gondolom, míg megfordulok kissé féloldalasan és gondolkodom, hogy próbáljak e egy mosolyt villantani, a kérdés élét tompítandó, de végül nem teszem, csak bólintok, majd nézek szemeibe vállam fölött, ahogy közelebb jön és megérint. Kellemes, könnyű és meleg a kacsója, a hegek meg már régen nem fájnak. - Igen, itt. Ezen a hegyen. - adom meg a választ. - Nem szépek, de volt rosszabb is... és van rá ilyen bájitalos oldat, ami még tompít azért rajta, idén fog lejárni az egy év kezelés, ami után majd látszik jobban a hatás. - magyarázom még, mielőtt rátérnék a történetre, míg Esmé felé fordulok. - A rajtaütés alatt estem fogságba, mert egyedül engem találtak meg, az én hoppanálási pontomat ismerték ki valahogy. Aztán szerették volna belőlem kiszedni a többiek- és a menedék hollétét, de... - intek hátam felé. - Nem adtam volna ingyen, ha mondok is valamit, bár nem tettem. Szóval egy korbács átokkal kaptam a vallatás alatt. - abba már bele se megyek, hogy mikor nem mondtam semmit, a csapat egyik vérfarkasa belém kívánt volna kóstolni és azon vitatkoztak, hogy megöljenek, vagy ez legyen, netán más vallatási megoldás. - Tudtad, hogy negyven körüli, vagy efeletti korbácsütésbe az emberi szervezet akár könnyen bele is halhat? Mert én igen szerencsés egy fattyú voltam akkor. - vigyorodok el végül. - azért is, mert a többiek kimentettek. - mosolyom a bajtársaimnak szól, akik bár nincsenek itt, de átlagon felül jól teljesítettek és nekik köszönhetem, hogy itt vagyok. - De, ehetünk valamit, már jócskán elszaladt az idő. - bólintok aztán s ahogy láttam Esmét a pulcsiból levedleni, egy pillanatra láttam valamit a csuklóján, ami, nos... egyfajta közös pont a maga nemében, mert heg. De nem az a fajta, mint az enyém és én arra tudok háborús trófeaként tekinteni legalább. Azonban egyelőre jobbnak látom hallgatni. Bár megmagyaráz egy Mungós jelenést, kihagyott időt beszélgetéseinkben. - Ahogy jónak érzed, én megeszek bármit.


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 11. 05. - 23:27:37
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Hogy a szerelmes lányregényeknek köszönhető vagy másnak, de sikeresen fel tudom ismerni azokat, akik hős jelöltek. És igen, Reginald az. Ha más miatt nem is a munkája miatt mindenképp erre következtetnék. A kora miatt biztos sokkal több mindent megélt, mint amit én elképzelni tudnék. Olyan fura ez az egész. Bezárva ide az isten háta mögé. De legalább nem egy vad idegennel. Vele bárhova elmennék.
          Logikus, amit mond a fa behozataláról. Nem véletlenül, hiszen a tapasztalat az oldala felé billenti a mérleget. A Roxforton kívül még nem voltam ennyire fenn északon. Talán csak átutazóban. Vagy, ha mégis, akkor város, szálloda és ehhez hasonló dolgok voltak a végcéljaim.
          - Ott voltam, de csak az üres csészémet raktam le a pultra. Majd melegítek magamnak még egy adagot.
          Odalépek hozzá, mikor meglátom a hátán a sérüléseket. El se tudom képzelni mennyire fájhatott. Láttam már átokheget, és az soha nem múlik el. Elhalványodik ugyan, de soha nem múlik el. És ez a legrosszabb. Az mindig emlékeztet arra, hogy mi történt, még véletlenül se tudod elfelejteni. Bár, egy ilyen szörnyűséget, vagy bármit, ami az átokheg megszerzésével kapcsolatos az ember nem felejti el olyan könnyen. Bár az enyém nem átokheg, de még így is tudom, hogy nem felejtem el majd olyan könnyen.
          Leülök az ágy szélére, amíg mesélsz. Kicsit el is fehéredek a részletek alatt, érzem. A Roxfortban se tudtam végig nézni a kínzásokat, így engem mindig tanúnak kértek fel. És mindig olyan kéjes vigyorral néztek rám. Volt olyan, amikor Mathias sem volt elég ahhoz, hogy biztonságban lehessek.
          - Nem – suttogom, de mellé ingatom a fejem.
          Nem tudom elképzelni se, hogy mit élhetett át. Az a korbácsütés… és negyvenszer? Csoda, hogy egyáltalán visszament a kötelékbe. Meg az is, hogy ide vissza akart jönni. Én nem véletlenül nem mentem vissza a Roxfortba. Pedig megtehettem volna, de egyszerűen annyi rossz emlék kötött oda, hogy a jók nem tudták kompenzálni. Meg aztán tudtam, mi akarok lenni, milyen jövőt szánok magamnak, így nem kellett időt nyernem. Még egy évet.
          - Szerencse, hogy megtaláltak. Nem szeretnék még egy fontos személyt elveszteni. Bár, akkor nem ismernénk egymást, nem lennék itt, és ki tudja mi lett volna annak a kiállításnak a vége.
          Talán azért, hogy magam megnyugtassam, talán azért, mert őt meg akarom, felállok az ágyról és megölelem. Érzem, ahogy egy kicsit megkönnyebbülök. Meg azt is, hogy itt a tűz mellett nagyon melegem lett hirtelen. Szóval megszabadulok a pulcsimtól, és a konyha felé indulok.
          - Akkor legyenek a szendvicsek. Aztán majd főzök valamit később.
          Keresek két tányért, és két poharat. Majd kiteszem a szendvicseket egy harmadik nagyobb tányérra.
          - Elfelejtettem kérdezni, hogy van valamilyen étel allergiád?
          Ezt már korábban meg kellett volna kérdeznem.  Nem örülnék neki, ha itt lenne rosszul. Annyi orvosi tudásom nincs, hogy megmentsem az életét, segítséget pedig nem tudok időben szerezni vagy hívni. Megijedni azonban nem ijedek meg, mert még időben kérdeztem rá, és ha nincs megfelelő szendvicsem, akkor is tudok főzni még valamit.
          Ráhagyom, hogy válasszon valamit, aztán neki is fogok a tevékenységnek. Töltök magamnak még egy kis teát, amit a pálcám segítségével át is melegítek. Néhány dörgés megremegteti ugyan a házat, de már nem ijedek meg úgy tőle, mint mikor elkezdett tombolni.
          - Mit szólnál hozzá, ha gyűjtenénk egy kis esővizet? Annál finomabb és egészségesebb nincs. Legalábbis így hallottam.
          És csak egy kis tálra lenne szükségünk, amit kiteszünk a házon kívülre. Ezt már tényleg meg lehet csinálni varázslattal is, szóval nem kell kirohanni és bőrig ázni, mint az előbb.



Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2017. 11. 08. - 17:30:25
Kicsit lehet fura, de most így, itt Esmé társaságában még a kelleténél is öregebbnek érezném magam. Az oka persze prózai, az, hogy neki ez az egész világ új és ezt-azt meg kell mutatnom, el kell magyaráznom, ez pedig olyan, mint amikor még régen a nagyapámmal jártam kirándulni és olykor jártunk ide is. Ezért érzek így. Elintézem a fa kérdését, hogy még időben legyen megoldása a problémának, aztán nekilátok, hogy megszárítsam a ruházatom, míg szinte észre sem veszem a lányt. Nem túl illedelmes dolog, hogy így a magam gondolataiba feledkeztem. - Van még a kannában, önthetsz. - mondom jobb híján, mert kissé zavar, ez a közjáték, már, hogy nem illően viselkedtem az imént vele szemben és valamiféle kis látványossággá lényegültem át, pedig nem szokásom a beszerzett hegeim mutogatni. Nem azért, mert szégyellem, vagy zavarna, hiszen trófeának tartom őket, de nem olyannak, amit nagyon mutogatni akarok, kerülvén a fellengzős viselkedést. - Remélhetőleg sose lesz szükség erre az információra az életedben... erről igyekszem gondoskodni. - próbálom mindezt bátorító mosollyal tálalni, mert látom, hogy Esmé elsápadt. Azt hiszem, nem ő lesz, akinek szabadon és gátlások nélkül mesélhetek el egy-egy szakmai történetet. Lágy lelkét nem szeretném terhelni az eltört állkapcsokról, elszakított vállízületekről, vagy szilánkos térdkalácsokról szóló történetekkel terhelni, amik, ha nem is mindennaposak, de gyakoriak a praxisomban. Nem minden auroréban, nálam viszont igen, mert, ha a helyzet úgy hozza és az előnyösebb, nem riadok vissza mugli módszerek alkalmazásától sem és annak vannak komolyabb fizikai következményei. Mágiával könnyen gyógyítható sérülések, amik viszont arra alkalmasak, hogy harcképtelenné tegyek valakit, ráadásul a pálcám is "tiszta" marad, nem lehet egykönnyen elővenni egy-egy brutálisabb megoldásért, ha valakinek ilyen szándékai lennének. Jogállamban élünk, de egy-egy mocsoknak olykor még túl sok joga is van, valahogy kompenzálni kell... szóval ettől inkább megkímélem Esmét. - Kétségtelenül mázlim volt. - bólintok. - Abban igazad van, hogy akkor nem is tudnál igazán a veszteségről, viszont az túlzás talán, hogy nem lennél itt te sem... a kiállítási támadók szándéka szerencsére nem rád irányult. - maximum traumatizáltabb lenne, de az életébe nem került volna az eset, úgy gondolom. Elvégre a helyszínen ő is padlót fogott volna a gáztól, vagy ha más kollégám van ott, lehet az oldja meg a helyzetet. Ölelése elsőre kissé hirtelen ér, főleg, hogy nincs most rajtam felső, de, végül azért visszaölelek, kicsit megsimogatva a hátát, majd útjára engedem, hogy aztán megszáradt ingem magamra öltsem. - Megegyeztünk. - bólintok, míg a gombokat rögzítem sorra. - Megeszem én a vasszeget is, ha kell, szóval nem, nincs. - kuncogok kicsit, fejemet rázva, mintegy ráerősítendő, hogy nincs allergiám. Asztalhoz ülök és elveszek egy szendvicset s a tányéromra helyezem. - Köszönöm szépen. Igazán kedves, hogy ilyen adagot csináltál. - küldök felé egy mosolyt. - Jó étvágyat. - majd belefogok az evésbe, aztán, az első falat után öntök magamnak én is a teából, hogy egy korttyal öblítsem le a harapni valót. - Gyűjthetünk, ha szeretnél. - bólintok. Annak idején nem foglalatoskodtunk ezzel, varázslat útján is tudtuk a vízellátást biztosítani, így nem volt lényeges sem kút, sem vízgyűjtés biztosítása igazán. Pálcát fogok s nyitom az ablakot, hogy egy megfelelő edényt kiküldjek rajta. - Remélhetőleg a vihar nem fogja felborítani. - majd zárom az ablakot. - Finom a szendvics. - harapok egy újabbat.


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 11. 09. - 22:11:51
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Miután megtudom, hogy a kancsóban van még tea, boldogan töltök magamnak egy keveset, de aztán mielőtt még meginnám, félreteszem a konyhapultra, hogy bemenjek megnézzem őt. Akkor látom meg a sérüléseit, és miután mesél, teljesen elsápadok. Van, amikor nem éri meg, hogy Mardekárosként elküldtek és el is mentem az iskolából ideje korán. De igazság szerint, ez nem is attól függ, hiszen se hugrásként, se hollóhátasként nem tudtam volna ott maradni. Griffendélesként pedig egyenesen nem is tudom elképzelni magam.
          A következő dolgon viszont meglepődök, és kicsit el is mosolyodom. Nem éppen úgy értetted, amit mondtam, mint ahogy én azt értettem.
          - Nem, félreértesz. Én arra gondoltam, hogy akkor ebben a házban nem lennék. Hiszen, ha a kiállításon nem találkozunk, akkor ide se jövök el, nem?
          Az ölelés ettől függetlenül jár, hiszen többet is megérdemelnél. Az nem a félreértésnek köszönhető, hanem a hősiességnek. Mert nem csak Superman lehet hős, hanem egy hétköznapi ember is. És akárhogy nézzük, még akkor is, ha ez az aurorok dolga, ők hősök. Ahogy a mugliknál azok a rendőrök.
          És úgy érzem, nekem is szükségem van erre az ölelésre. Mostanában nem sok lehetőségem volt ilyen formán kiadni magamból a feszültséget, és ilyen formában is valahol gyengének mutatkozni. Azt hiszem, ha anya megtudná, hogy mit csinálok, kiakadna. De nem érdekel, már nem kell, hogy a szoknyája mellett álljak és várjak a következő történések bekövetkezésére.
          Az asztalhoz megyek, de közben a pultról elveszem a teámat is. Egy jó kis uborkás, szalámis szendvicset veszek először magamhoz. Mikor magam elég teszem az első szendvicset, akkor érzem meg igazán, hogy milyen éhes is vagyok valójában. Rendben, hogy indulás előtt ettem néhány falatot, de azóta sok idő és legfőképp sok gyalogút van a hátam mögött.
          - Ennek örülök. Szerintem nincs olyan szendvicsem, ami ne lenne mentes mindenféle allergiát okozó dologtól. Ha csak a kenyeret veszem alapul, akkor azt hiszem el is mondtam mindent.
          Szerencsére mondjuk vasszög nincs benne, szóval annál csak finomabb lehet az étel. Talán. De mivel mostanában kicsit elhanyagoltam az egyébként se tökéletes főzési tudományom, kicsit elbizonytalanodtam. Abban mondjuk reménykedtem, hogy néhány szendvicset azért meg tudok csinálni.
          Figyelem, ahogy hirtelen megjelenik a látóteremben, aztán leül az asztalhoz. Egy pillanatra elkapom a tekintetem, mert nem tudom észrevette-e ezt a hosszas kíséretet, de mivel auror, szinte biztos vagyok benne. Megköszörülöm a torkom mielőtt megszólalnék.
          - Tehát tölthetek még?
          Megfogom a kancsót, aztán miután lerakom, én is megfogom a szendvicsem. Mielőtt még beleharapnék az első falatba, egy mosoly kíséretében társamra pillantok.
          - Köszönöm. Neked is jó étvágyat!
          Ekkor pedig, mintha egy farkas szállt volna meg, nagyon gyorsan kibontom a szendvicset, és bele is harapok. Csak később jut eszembe, hogy talán nem kéne kapkodnom, így meg is állok egy pillanatra. Rekedtes hangon teszem fel a kérdésem a gyűjtött vízzel kapcsolatban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan kikerül az udvarra egy tálka, de örülök neki. Még soha nem ittam ennyire tiszta vizet. Még a Roxfortnál is más íze volt mindennek, mint otthon, és így talán itt is az lesz.
          - Örülök neki, hogy ízlik. Kicsit féltem tőle, hogy az elmúlt pár napban kijöttem a gyakorlatból. Tudod, volt, aki főzzön rám, és elkényelmesedtem.
           Bár, az is igaz, hogy anyu már jó ideje elköltözött, és mégis visszajár néha főzni. Olyankor viszont annyit csinált, hogy akár két-három napra is meg volt oldva a főzési gondom. Kicsit túlzásba estem korábban, de akkor nem éreztem más kiutat. Meg kellett történnie, hogy sok más dologra rájöhessek.
          - Esetleg van valami különleges kívánságod a továbbiakkal kapcsolatban? Nézhetjük akár a villámlást, vagy kártyázhatunk a tűz előtt, de akár párnacsatázhatunk is. Mondjuk abban biztos nem tudnálak legyőzni.
          Elmosolyodom, aztán beleharapok megint a szendvicsembe. Nem is tudom, nekem mihez lenne kedvem. Sok dolgot csinálnék, de ezzel a viharral igazából beszorultunk a házikóba.
          És ha mégsem? Varázslók vagyunk, ez pedig csak egy vihar. Ha alkalmaznánk magunkon a lepergető bűbájt, akkor talán nem kéne ide be szorulnunk.
          - És mi lenne, ha kimennénk? Ugyan, hacsak nem ragadunk bele a sárba, akkor nem eshet semmi bajunk. Vagy már nem is vagy annyira kalandvágyó?
          Legalább úgy mosolyodom el, mintha le akarnám győzni, és most készülnék a végső döfésre. Pedig biztos vagyok benne, hogy kettőnk közül én futamodnék meg először. Vagy hát ki tudja. Reginald elég világos volt, mikor azt mondta, hogy később nem akar kimenni. De azt nem mondta, hogy mennyivel később.



Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2017. 11. 16. - 13:57:48
- Miután a premissza az volt, hogy amennyiben nem élem túl a háborút, úgy valóban nem. - adom meg feleletem szavaira, elvégre a gondolatkör valahonnan innen indult. - De való igaz, ha ott nem találkozunk, nagyságrendekkel kisebb az esélye, hogy most eljössz ide. Ugyanakkor, ha az ember hisz valamiféle sorsszerűségben, vagy csak megnyugvással tölti el a gondolat, hogy a világ dolgai okkal történnek, akkor azt is mondhatnánk, ha ott nem, akkor máshol kereszteződtek volna az utaink. - teszem hozzá finom mosollyal. Még akkor is, ha nem vagyok olyan alak, aki bármiféle szerencsében, sorsban, jóslatokban, vagy átfogó kozmikus akaratban hisz. Én az emberek szintjén létező szándékokban és indítékokban gondolkodom, nem helyezem ezt egy nagyobb rendszerbe, mert úgy érzem az ember és a világ, amiben él teljesen antagonisztikus viszonyban áll.
Filozofikus merengésemnek véget vet a gesztus, melyet Esmé tesz s amit viszonzok is, a végeredmény egy ölelés. Azt kell mondanom, hogy elsőre furán hat, mert szokatlan már önmagában is, nemhogy még félmeztelenül... de igen, az a tényállás, hogy maximum akkor volt részem hasonló kontaktusban, ha átkaroló fogásból való szabadulást gyakoroltam. Az meg nagyon nem ilyen, mert a másik nem gyengédségből, vagy érzelmi alapon közeledik és annak a célja is merőben más... lehet szomorú, lehet szánalmas, de bizonyos emberi gesztusoktól már egy ideje elszoktam, az én világom más tényezők alkotják. Szóval fura, de mégis jóleső, hogy őt egy röpke ideig karjaimban tarthatom. Végül az éhség szól közbe s hív asztalhoz minket. - Nekem fura ez az allergia dolog eleve, mert az én gyerekkoromban nem volt annyira jelen, hogy ilyesmi létezik, ma meg már lassan minden második csemetének van valami allergiája a jelek szerint... szóval nem is nagyon szoktam ebbe belegondolni igazság szerint. - mondom szavait követően. Ma mindenki érzékeny vagy allergiás valamire, amit a fene akar és bír számon tartani. Hülye archaikus ősbunkónak érzem magam olykor, de az erő, a fizikum, az egészség és életképesség valahol összekapcsolódó fogalmakat képeznek nálam, ami nem jelenti azt, hogy csak a Conan a Barbár egyéneket becsülném, ez távolról sincs így, csupán nehezebb megérteni az ilyen allergiás dolgokat. Vagy a saját öregedésem, ha már itt tartunk, mert nagyon apró jeleit azért érzem tagjaimban, hogy már nem megy száz százalékig minden úgy, ahogy mondjuk tizenöt éve. A férfiak életszakaszai máshogy vannak elrendezve, az öregségtől még messze vagyok, ezt jól tudom, de apró jelek akkor is vannak. Igaz nagyon ritkán és tényleg nagyon kicsik. Meg azért kifelé csak nem látszik annyira, abból ítélve, hogy Esmé tekintete azért csak végigkísér, vagy ahogy egy pillanatra elkapja, pedig szándékosan nem néztem úgy rá, nem adtam jelét annak, hogy tudom: figyelnek. Lehet amúgy is van némi üldözési mániám, meg rutin is, de az embernek feltűnik, ha nem csak úgy bambulnak rá a világba, mint ahogy azt általában a hétköznapi emberek szokták menet közben. - Igen, köszönöm szépen. - bólintok kérdésére, majd lassan nekilátunk a falatozásnak. Jól esik más társaságában, nyugodtan eszegetni, míg azért fél füllel azt is hallom, hogy mi zajlik kint a természetben. De nem arra kell készülni, hogy mikor lesz riasztás, mikor kell ugrani, vagy annak a tudatában, hogy milyen papírmunkát kell majd leadni, a nyomozati anyag alapján milyen kérdést kell megválaszolni... nyugodt és idilli az egész valahol. Megvan a bukolikus bája. - Köszönöm. - biccentek mosolyogva, majd most már tényleg ideje gyomrom apró kordulásraira hallgatni és étkezni. Közben azért Esmé kérésének eleget teszek, ha esővizet szeretne inni, nem fogom akadályozni, sőt, segítem is. - Ha így is van, ennek semmi jele sincs. Igaz, szendvicsekről beszélünk. Félreértés ne essék, nem becsmérlés a célom, csak nyilván adott a különbség egy Wellington bélszínhez képest. - kuncogással zárulnak szavaim, ahogy kissé zavartan veszem észre, hogy túlbeszélek baromsággal egy aránylag banális dolgot. Szép volt Reginald, csak így tovább! - Amit felsoroltál, azok kifejezetten kellemesek, bár a párnacsatáról talán lemondanék. Nem tudom magam úgy elképzelni. - tényleg nem illik a magamról kialakított képembe. Gyerekként sem illett, ami azt illeti. - Nekem az is eszembe jutott, hogy leporolhatnám kissé megkopott zongoratudásom és játszhatnék neked valamit, van egy kivénhedt pianino is a házban. - vetem fel az ötletet, majd a szendvics elfogyasztására koncentrálok. - A kaland és a kockázat nem feltétlenül ugyan az. - ráncolom incselkedő megjegyzésére szemöldököm kicsit. - Nem szívesen tennélek ki olyan viszonyoknak, amiket nem ismersz és amik igen is veszélyesek, márpedig ítéletidőben egy erdős hegyen még nem sok időt töltöttél, úgy gondolom... amikor fákat is kicsavarhat és kidönthet a szél, hogy egy dolgot említsek. - vigyázni szeretnék rá, nem tenném kockára az életét, pláne azért nem, hogy egy kis heccelésre bizonyítási kényszer ébredjen bennem. Nem vagyok már tini, másként gondolkozom. Lehet mágusok vagyunk, de ezt nem szabad túlbecsülni, mint egyébként ezt sokan teszik. A természettel szemben alázatosnak kell lenni. - Emellett persze, ha bátorság próbásat akarsz játszani, nem állok az utadba és partner leszek benne. Valahol el kell kezdeni. - teszem még hozzá, mert nyilván az sem célravezető, ha az ember túl óvatos akar lenni, a vihar ismerete nyilván ott kezdődik, hogy kimegy az ember tapasztalat nélkül és ott tanul, ezt sem feledem el természetesen. Igen, féltem őt, igen, aggódnék érte odakint, mert nem vagyok benne biztos teljes mértékben, hogy egy hirtelen krízis helyzetben jól cselekedne, de ő is felnőtt, van józan döntési képessége, meg tudja ítélni, hogy mit akar bevállalni, akár beláthatatlan mértékű kockázatot is. Ha így dönt, akkor biztos, hogy mellette leszek.


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 11. 27. - 23:16:21
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Nagyon akartam. Nagyon akartam egy különleges hétvégét. Valamit, ami kiránt a hétköznapok monotonitásából, és pont ezért gondoltam, hogy jó lesz ez a hétvége. Igazam volt. Még a kezdetleges túlságosan is izgatott és majdnem lemondó érzésem ellenére is. Rengeteg kérdés fordult meg a fejemben. Olyanok, hogy biztos fel vagyok-e készülve rá, meg olyan, hogy mit fogok kezdeni egy erdőben. De az első típusú kérdésre a jó válasz az, hogy nem, és pont ez a jó benne. A másodikra pedig az, hogy nem vagyok egyedül, szóval valami tuti történik majd. Bár, előfordul, hogyha egyedül vagyok, akkor is történik valami, de az már más lapra tartozik.
          Elmosolyodom, hiszen valahol mind a kettőnknek igaza van az okfejtésemmel kapcsolatban. De mindig is mondogatom, hogy a múlton rágódni kár, és olyan veszteséget hordoz magában, amit csak a jövőben vehetünk észre. Oké, ez utóbbit csak pár hete teszem hozzá, de azért, mert van tapasztalatom ezzel kapcsolatban. Nem vagyok büszke rá, de tanultam belőle, és soha többé nem akarom átélni. Még akkor se, ha olyan nagyon mélyponton vagyok.
          - Szerintem nem is mindenkinek van allergiája. Willow-tól tudom, hogy néha az allergiára hivatkozva nem kérnek alapanyagokat, de ellentmondanak maguknak.  – Egyszer beszélgettem erről, mikor arról érdeklődtem nála, milyen különlegességgel tudnám meglepni szerelmem vacsorára. – Azt mondta, találkozott olyannal, hogy nem ehet kagylót, mert allergiás rá, de osztriga mártást kért a húshoz. Tényleg ennyire hülyék az emberek?
          Amúgy nem értem ezt az ételallergiát. Megértem, hogy valakinek nem működik valamilye megfelelően, de hogy pont ételre legyen allergiás valaki… Én tartom magam ahhoz az állításomhoz, hogy valószínűleg csak hiszti.
          Örülök neki, hogy még feltételezi rólam, hogy milyen jól főzök. Azt hiszem, jobb lesz, ha meg is tartom ebben a tévhitében. Feltéve, ha egy ideig nem kell majd főznöm. Akkor kénytelen leszek elővenni a tudásomat.
          - Hééé!  – mondom kicsit felháborodottan, persze folyamatosan mosolyogva.  – Hozz ide egy kis húst, és összeütök neked egy Wellington bélszint. Na, majd akkor mondd, hogy nem jól főzök.
          Tény, hogy érdekes lenne, mert még nem sokszor csináltam bélszínt. Ami azt illeti eddigi életem során, nem sok változatosság volt az étkezéseimben. Persze, próbálkoztam hol több, hol kevesebb sikerrel, de mostanában már tényleg elmaradt. A lusta formám.
          Teszek néhány javaslatot a délutáni programra, ha már így beragadtunk ide, de nem igazán gondolom végig az ötleteket. Mondjuk az esetek egy részében nem szoktam előre gondolkodni a következményeken. Ha megtenném, akkor soha semmibe se mennék bele, hanem egy otthonülős koravén öreglány lennék már most.
          - Tudsz zongorázni? – csillannak meg a szemeim.  – Olyan jó lenne hallgatni egy kis zenét. Nehezen tudok meglenni nélküle, de persze nem lehetetlen. Talán, ha eléggé leitatsz, akkor még éneklek is neked.
          Elmosolyodom. Nem hiszem, hogy képes lenne annyira leitatni, hogy énekeljek magamtól. Persze egy idő után már van az a mennyiség, szóval még jól is elsülhet a dolog. Nem számomra jól, de legalább jól.
          - Oké, igazad van. Ilyen időben veszélyes lenne kimennem. De ha belegondolok, hogy ennyit még életemben nem töltöttem erdőben, akkor már eljutni idáig is veszélyes rám nézve. Szóval, kösd fel a gatyád!
          És igen, a kaland és a kockázat nem ugyanaz, de egyik a másik nélkül nem tud létezni. Hiszen milyen kaland az, ahol nem kockáztatsz semmit? De igaz ez fordítva is. Vigyázni rám pedig nagyon nehéz, ezt már máskor is bizonyítottam.
          - Bátorság próbásat? Viccelsz? Naná, hogy akarok. De csak aztán, hogy hallottalak zongorázni.
          Befejezem az utolsó szendvicsem majszolását, majd megköszönöm az ételt, és elmosom a tányéromat. Ha Reginald befejezi, akkor az övét is. A többit berakom a hűtőszerűségbe. Jól jön az még később majd. Lassan úgyis elkezd sötétedni. Amennyire be van borulva, és amennyire korán sötétedik még, alig van vissza néhány óránk.
          - Szóval, hol is van az a pianino?  – állok meg mosogatás utána mellette.
          Valahol a távolban recsegve kidől egy fa egy villámcsapás következtében. Ennek mi csak nagyon halk neszét halljuk meg, ha egyáltalán meghalljuk. A következményei azonban beláthatatlanok is lehetnek, hiszen olyan eseménysorozatot indít meg, amiről egyelőre fogalmunk sincs.


Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2017. 11. 28. - 01:14:10
Alapvetően a munkahelyen kialakított emberi kapcsolataimmal nincs gondom. Elvagyok a többiekkel és nem mondanám rossz hangulatúnak a velük töltött napjaimat, ugyanakkor leginkább bajtársi viszony dominál a leginkább. Az pedig egyfajta speciális barátság, plusz tartalmakkal és hiányosságokkal egyaránt. Azonban valamiért ennél többre is vágyom, arra pedig rá kellett jönnöm, hogy elenyészően kicsiny azoknak a köre, akikkel a munkahelyen kívül tartom a kapcsolatot. Esmé viszont ezek között kiemelten fontossá vált valahogy az utóbbi időkben. Lehet azért, mert lendülete, bájos személyisége tud sodorni magával és én is máshogy érzem magam a közelében? Lehet, talán most, hogy egy közös kis kalandban veszünk részt, ahol remélhetőleg senkit sem akarnak elrabolni vagy károsítani testi épségét, ez kiderül, vagy jobban elmélyül, ki tudja... annyi lehetőség van és annyi minden történhet.
Még olyan szürreális dolgok is, hogy míg az ingem szárad, addig az asztalnál ülve szendvicsezés közben az étel allergiáról tárgyalunk. - Mondják, hogy aki hülye, az haljon meg, én szeretem ezt kicsit szofisztikáltabban megfogalmazni: nem fetétlenül találok kivetnivalót a szociál-darwinizmus gondolkodásában, ami a természetes szelekciót alkalmazza az emberi társadalomra is bizonyos tekintetben. - azt hiszem sikerült nagyobb perspektívát felrajzolnom a kelleténél, de ha már belemásztam, ki is keveredek belőle. - Félreértés ne essék, nem becsülök le senkit és semmit, de bizonyos tekintetben egy erő-kultúrában tengetem a napjaimat, mint auror. A fizikális-, szellemi-, vagy lelki erő, nem is beszélve a mágiáról, ezen a pályán kimondottan nagy respektusnak örvend és én is hajlamos vagyok talán túlbecsülni ezeket... - teszem hozzá mosolyogva. - De azt hiszem gondolatban kicsit túlkombináltam az allergia és a gyengeségek témakörét. Szóval, ami a kagylót illeti, lehet, hogy az illető tudta, hogy az a mártás csak úgy van ízesítve, manapság több élelmiszer inkább nyomokban vagy egyáltalán nem tartalmazza azt, ami rá van írva. - mondom és zárom egyben gondolataimat az ételérzékenységet illetően, bár egy megállapítás még kicsúszik az ajkaimon. - Az emberek pedig általában tényleg hülyék tudnak lenni. Magamat sem sorolnám a kivételek közé bizonyos pillanatokban. - mosolyodom el finoman, majd picit azért cukkolom a lányt. Nagy ízleteset készített, nincsenek kétségeim háziasszonyi kvalitásai felől. - Mindjárt veszem a kalapom és megyek vadászni... de akkor nincs sírás, ha a verandán őzet nyúzok! - megyek bele a játékba, mert a lányt olyan galamblelkűnek ismerem, hogy biztos bánná azt az őzet, főleg, ha látnia kéne a dolgot... azt inkább nem mondom el, hogy a szükség már vitt rá vadászatra itt a hegyen, ami persze azt jelenti, hogy nem sportból, hanem megélhetési célból mentem cserkészni és húst szerezni. Vagyis mentünk. - De szerintem beérem azzal, ha máskor bizonyítod, milyen remekbe szabott háziasszony is tudsz lenni. - kacsintok rá könnyedén, majd lassan a végére érünk a tízórainak, vagy inkább uzsonnának... akárhogy is, a nap további részének eltöltését nem árt átbeszélni. - A neveltetésem része volt, hogy zenélni tanuljak. Legalábbis egy pontig csinálhattam. A húgom szintúgy. - mesélek kicsit. - Leitatni? Na de miket feltételez rólam a kisasszony? - mímelek úriemberes felháborodást és berzenkedést, de tekintetem játékosan csillan. - Nyugodt lehetsz, nem szoktam hagyni, hogy lecsússzon. - jegyzem meg higgadt hangon, nyugtázva, hogy feltett szándéka veszélybe keverni magát. - Jó, rendben. - bólintok szavaira, majd megyek és segítek neki a mosogatásban. - A nappalinak nevezhető térben. - biccentek a megfelelő irányba. - Egy pillanat türelmet... - ellépek a kandallóhoz a megszáradt ingemért, amit magamra öltök s a hangszer felé tartva össze is gombolom azt. - Helyezd kényelembe magad. - intek a kanapé felé egy mosoly kíséretében, míg én leülök a hangszer elé s felhajtom annak fedelét. - Gondolnád, hogy megboldogult tinédzser koromban azzal az ötlettel sokkoltam a szüleimet, hogy zenész leszek? - fordulok felé s szemeimben a múlt huncut fénye megcsillan kicsit. - Na nem hangverseny zongorista, majd meghallod, hogy milyen. - futtatom végig ujjaim a billentyűk felületén, egyelőre nem nyomva le őket s kicsit átmozgatom azokat, mármint az ujjaim. - Persze azt sem élvezték, hogy tizennégy évesen olyan akartam lenni, mint Graham Bonnet, úgy fésültem a hajam, volt egy pilóta napszemüvegem mint neki és fehér zakóm, a fekete inget meg felül nem gomboltam össze rendesen. Legalább egy hétig nem vacsorázhattam a családdal. - nevetem el magam az emlékek hatására és egyszerre érzem magam öregnek, mert 1979 nagyon nem most volt, másrészt egy kicsit újra fiatalnak. - Szóval most utazunk kicsit az időben, vissza húsz évet. - konferálom picit a dalt, majd elkezdem a klimpírozást. Nem szokványosan szól abból a szempontból, hogy egy teljes zenekarra írt szám zongorára transzponálása, így az intro és refrén témákban szépen követem a kissé staccato-s ritmusképletet, de a verzék énekdallamát szépen lekövetem a billentyűkön s a magam kissé rekedtes hangján dudorászok is mellé halkan. Legalább ebben picit passzol Bonnet-hez, mármint a nyers mivoltával. Akárhogy is, szépen eljátszom Esmének a régi dalt, miközben jönnek az emlékek, régi érzések, kis időutazást tartok és a saját elmémben is körtúrát egyszersmind, kiélvezve a keserédes nosztalgia pillanatait. Nagyjából három percig újra az a tizennégy éves srác vagyok, akit vonz a zene és az ahhoz kapcsolódó izgalmak, de ott van az a hivatás is, amit már egy ideje kiválasztott magának és az életkorra jellemző bizonytalansággal ingadozik a kettő között, aki a Roxfort folyosóin arról vitatkozott egy punk lánnyal (aki azóta már tanárnő ott), hogy az ő "friss" zenei világa, vagy a már hagyományossá váló hard rock a jobb és egyébként is melyik a hitelesebb... Olyannyira más idők voltak és mégis hasonlóak: más zenék, más normák, de hasonlóan egy háború árnyékaival is számolni kellett, csak akkor egy évre voltunka  vége előtt, most pedig fordítva. Belekóstolhattam abba, hogy milyen a diszkrimináció, milyen, ha "sárvérű" az ember fia s ez az egész segített eldönteni: nem zenélni fogok. A zene megmaradt szenvedélynek, a lázadás eszközének és emlékének, lázadás a szüleim rosszallása ellen, lázadás a korszellem ellen, a megbélyegzés hatására. Nem lettem punk ezekhez, nekem elég volt a Purple, a Zeppelin, a Uriah Heep, vagy a most elővett Rainbow ahhoz, hogy ezt megtegyem, a Sabbathról és a Priestről nem is beszélve... még mindig megvannak az albumok, bár, az évek során, ahogy megértem, a komolyzenei hangversenyekkel kell már a polcon osztozniuk. Akárhogy is, végül csak befejezem a dalt, majd Esmé felé fordulok s a mai nap viselt magabiztosságom most nincs sehol, már-már szégyenlősen kérdezem. - Na, hogy tetszett?


Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 11. 29. - 00:24:02
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Kuncogok kicsit, aminek következtében majdnem félre is nyelem a falatot, ami még nem teljesen csúszott le a torkomon. Szerencsére egy kis köhögés után már minden rendben lesz. Ha van még egy kis szerencsém akkor sikerül feltűnésmentesen túlesnem rajta. Az viszont igaz, hogy vannak néhányan, akik megérdemelnék, hogy az élet jól móresre tanítsa őket. Talán nagyon elkényelmesedtünk mi is, és ezért óvatlanok lettünk. Ki tudja hányszor fog még ez bekövetkezni, ezért jó felkészülni rá.
          Van egy olyan érzésem, hogy el fog jönni az az idő, talán már az én életemben, mikor a varázstalanok egy olyan háborúba kezdenek bele, ami veszélyes lesz ránk nézve is. Aminek pedig valószínűleg az lesz a következménye, hogy mi húzzuk ki a pácból őket és ezért meg kell szüntetni a Nemzetközi Titokvédelmi Egyezményt. Sóhajtok egyet. Ez még hatalmasabb katasztrófával is fenyegethet, mint amekkorát Tudjukki jelentett.
          - Tudod, ha ez a túlkombinálás megmenti az életed, akkor semmi gond vele, de most tényleg csak egy ételallergiáról beszélünk – kuncogok. – Mindenesetre igazad lehet. Ki tudja mi mindent tartalmaz valójában egy étel. Kivéve persze azokat, amiket saját kezünkkel készítünk el.
          Első pillanatban elámulok ezen a bátor önkritikán, de aztán rájövök, hogy igaza van. Az emberek tényleg tudnak hülyék lenni, és ez alól én se vagyok kivétel. Sőt, mostanában nagyon sok hülyeséget követtem el, és nem csak az öngyilkossági kísérletemre gondolok.
          Kicsit aggódva nézek. No nem azért, mert meglep a vadászat ténye, főleg azért, mert a háború alatt biztos, hogy kellett neki, ha kellett valami táplálót enniük az itt lévőnek, de egy nyúzást… Nem azt biztos nem tudnék végignézni. Még a hideg is kiráz a gondolattól. De persze mondom ezt úgy, hogy még nem kényszerültem rá. Ha valaha ez bekövetkezne, akkor kénytelen lennék akár megcsinálni is.
          - Tudod, most már nem is kérek húst soha többé, ahogy így végiggondoltam, mi lenne, ha elküldenélek vadászni. Szóval, örülök neki, hogy beéred vele.
          De jó lehet annak, aki zenét tanul. Lehet nekem is el kéne járnom mondjuk hárfázni a nyári szünetben. A suli mellett kevesebb időm lenne, de a nyár pont jó, hogy az alapokat megtanuljam. Aztán majd eldöntöm, hogy akarom-e továbbra is tanulni.
          Sandítva nézek rá, de aztán elengedem a felháborodást. Látom rajta, hogy nem gondolja komolyan. De érdekes azt mondani, hogy kisasszony lennék. Bizonyos szempontból valóban, hiszen a korom meg van hozzá, de néha egyáltalán nem viselkedek kisasszonyként. De azért igyekszem, hiszen a megfelelő neveltetést megkaptam hozzá. Az már más kérdés, hogy néha nem bújik ki az a bizonyos szög a zsákból.
          Szerencsére gyorsan végzünk a mosogatással és a pakolással, így kifelé tartva a konyhából, az utasításnak megfelelően kényelembe helyezem magam a kanapén. Elfoglalom az egyik sarkot úgy, hogy megtámasszam a hátam, a lábam pedig magamhoz húzom, megtámasztom rajta az állam. Még egy párnát is magamhoz veszek.
          - Komolyan? Nem is gondoltam – kicsit kacagni kezdek, annak ellenére, hogy fogalmam sincs ki az a Graham Bonnet és hogyan nézett ki.  – A szüleid persze gutaütést kaptak gondolom. Nem meglepő, a legtöbb szülő szeretné, ha ’rendes’ munkája lenne az embernek. De hát hol marad akkor az a rész, amit úgy hívunk szabad választás. Hiszen normális esetben ezzel foglalkozunk majd nagyon, nagyon sokáig. Akkor miért olyan dolgot csináljak, amit nem akarok?
          Szerintem zenésznek is remek lenne. Persze, ahogy megismertem őt, hosszú távon nem tudta volna csinálni. Ahhoz sokkal nagyobb az elhivatottsága a szakmája iránt. Gyanítom ez mindenképpen így alakult volna, akármi is történik.
          - Akármilyen zongorista is van, csak jobb lehetsz nálam., szóval nem kell mitől aggódnod. Bot fülem van.
          Ez azért nem teljesen igaz, de valóban nem annyira tökéletes, és ezért fordultam inkább a művészet olyan ága felé, amiben tényleg képes vagyok maradandót alkotni. Mikor felcsendülnek az első hangok, lehunyom a szemem és kicsit oldalra döntve pihentetem a háttámlán. Nagyon jól ellazít. Érzem, ahogy egy kicsit elkezd kimászni belőlem a feszültség. Bár a dalt és a dallamot sem ismerem, mégis olyan magával ragadó, energikus és gyöngéd. Miután vége lesz, egy pillanatig még hagyom, hogy ott lógjanak a hangjegyek közöttünk a levegőben, aztán a kérdés után kinyitom a szemem.
          - Csodálatos volt. Bár nem ismerem ezt a dalt, mégis éreztem mindent, amit képvisel, és az érzéseket, amik belőled áradnak. Játszol nekem még egyet? – mosolyodok el, remélem elég hatásosan.


Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2017. 11. 29. - 11:58:44
- Ó, életveszélyben kevésbé gondolja túl az ember a dolgokat, olyankor a legjobb, ha ösztönösen cselekszik az ember az edzés és kiképzés építette rutinra hagyatkozva. Már, az én esetemben. - mondom, hiszen ilyen tekintetben más a hátterünk és más lenne egy-egy szituációra adott reakciónk. Amihez másnak gondolkodni kell egy harci szituációban, az nekem zsigerből megy és teszem a dolgom. Évek gyakorlata és tanulása csatornázta be az elmémbe a különböző információkat, például, hogy mihez kezdjek egy késes támadóval... mondjuk az étel allergia nincs ezek között és nem is nagyon gondolok vele. - Az is csak abban az esetben, ha ellenőrzött alapanyagokat vásárolunk össze. Ami nálam mondjuk jellemző, mert nem vágyom rá, hogy egy szép reggelen a pirítósomra kent foghagymában legyen mondjuk a halálos méreg. - hátrány, hogy némi üldözési mániára is szert tettem az évek alatt. Például a mérgezésre valamiért mindig is gyanakodtam, meg az utcán is állandóan kihasználom a megfelelő fókuszálás nyújtotta extra periférikus látást, amit az őrség ellátáshoz tanítanak. Emiatt majdnem nekimentem egyszer egy lámpaoszlopnak, de ha valami gyanúsat láttam a szeme sarkában... ami végül csak egy hajléktalan volt. Nevetnem kell magamon. - Na, azt hiszem, ez az, amit étel ügyben túlkombinálok. - jelentem ki, Esmé pedig talán azt is megérti, hogy azáltal, hogy az általa készített szendvicset kérdés nélkül elfogyasztottam, kifejeztem, hogy megbízom ám benne. Hülye vagyok? Kétségtelen. Már azért is, mert egy városi, szelídebb lelkivilágú leányzónak halott állatokról és nyúzásról beszélek. A jelek szerint Esmé közelében hajalmos felmondani az agyam az átgondolt működést. Remek... - Soha többé? Ez azért elég erős kijelentés... de azt tudom ajánlani ezek után, hogy soha ne menj olyan hely közelébe, ahol húst dolgoznak fel és ne is gondolj rá... - a magam részéről, én megbékéltem ezekkel a dolgokkal, különösen, hogy frissen végzett aurorként egyszer egy mugli vágóhídra kellett követnem valakit, akit üldöztem. Nos, maradjunk a annyiban, hogy érdekes élmény volt. Akkor egy hétig legalább én is olaszos menüre álltam át, abból is inkább a hús nélküli tésztaételek fogyasztására, mert amit ott láttam, és az a szag... naponta többször zuhanyoztam és mostam a hajam egy fél hétig, mert annyira nem ment ki az orromból... komolyan, brutálisabb, mint az emberi tetemek. Megrázom kicsit a fejem, elűzve a kósza gondolatokat és inkább a jelenre koncentrálok, meg az összehasonlíthatatlanul kellemesebb helyzetre. Bár mókából némi tettetett felháborodás belefér a leitatás kapcsán. Mondjuk tényleg nem fordulna meg a fejemben ilyesmi. Végül rendet rakunk magunk után és jöhet, amit megígértem Esmének, bár azért kicsit mesélek mellé. - Komolyan. - bólogatok somolyogva. - Lehet hihetetlen, de mindig is jó érzékem volt a sokkolásukhoz, vagyis a lázadáshoz... annak köszönhető, hogy most itt vagyok és nem mondjuk a mugli hadseregben amiért áldanám a sorsot, mert addig sem vagyok társadalmi állásomnak megfelelő lóarcú feleségem közelében. - festek karikírozott képet az egészről, de azért van benne valóságtartalom. Szegény Alessandra sem tudom, hogy bírja a nyomásukat... - A legtöbb szülő normális foglalkozást szeretne igen, a társadalom csúcsán élők pedig még több elvárást tudnak támasztani és lényegesen szűkebb mozgásteret engednek, mert a státusz fenntartásához kötődő karriermodellek alkalmazását várják el. Na, a varázsvilág kiutat jelentett ebből. - magyarázok tovább türelmesen. - Bár, azt hiszem ha muglinak születek én is, akkor is megoldottam valahogy, elvégre '80-ban, tizenöt évesen sikeresen elszöktem a doningtoni fesztiválra, hogy lássam a kedvenceim élőben. - libbentek fel még egy epizódot a múltamból, hogy a lány kicsit a komolyság mögé láthasson, ami egyébként uralkodik rajtam. - Bot semmiképpen, attól sokkal csinosabb a formája. - küldök még felé egy mosolyt, majd játszani kezdek, míg elrévedek a gondolataimban és emlékeimben kicsit. Kétségtelen, hogy mára kevés maradt a tinédzser Reginaldból, ezért pedig leginkább az akadémia a felelős. Ott az első évben megértettem és megtapasztaltam, hogy olyan hozzáállással nem fogom tudni elérni, amit akarok és bizonyos dolgokat le kell vetkőznöm. Nem tagadtam meg semmit, a múltamat sem, azt sem mondanám, hogy magam mögött hagytam volna, mert részemnek és fontosnak tartom mai napig mindazt a szép, színes "álomvilágot" ami akkoriban az enyém volt. - Köszönöm, örülök, ha tetszett. - arcomra apró pír szökik az elismerő szavak hatására, amiket tőle kapok. - Egyszer talán majd megmutatom egy-két albumuk. - teszem még hozzá, majd a kérésére bólintok. - Miért is ne? - azért picit elgondolkozom, hogy mit vegyek elő, mert továbbra sem szeretnék a klasszikus zenei műveltségből meríteni. - A következő abból a dalból lesz, ami miatt végül a szüleim nem akarták, hogy zongorázni tanuljak. - a pianino természetesen egy mágikus darab, így állítok rajta picit, hogy most egy orgona hangján szólaljon meg, helyesebben egy olyan Hammond orgona hangján... - Ugyanis a kastély kápolnájába bekuncsorogtam magam a kántornál és az orgonán elkezdtem játszani ezt... - kezdek bele a Deep Purple dal orgonakíséretébe. Az első egy-két perces intro szakaszt sikeresen el is játszom belőle, majd hirtelen megállok. - Hallottad? - fordulok a lány felé és nem, nem az orgonára célzok, hanem a széltől eltérő süvítésre és arra a nagyobb roppanásra, amit az imént hallottam. Felpattanok a hangszer mellől és az ablak felé pillantok. - Esmé, azt hiszem, hogy van némi gond... - fejemben elkezdenek száguldozni a gondolatok. - És tűz.  merthogy a villámcsapás, még az eső ellenére is lángra tudott lobbantani egyet, ahogy a nagy energiától lángra lobbant a kidőlt fa, az, a szárazabban maradt aljnövényzetet és gallyakat, ágakat, maradék avart gyújtotta fel, most pedig a fekete ég alsó kontrasztjaként vörösen izzik a vadon,
 a sistergő-süvítő hangot pedig az eső és a lángok találkozása adja. Sajnos a víz most nem elég erős, hogy elnyomja. -
 Gyorsan kell cselekedni, el kell szigetelni a házat a tűztől. - lépek hozzá és ecsetelem nagy vonalakban a tennivalót.
 - Számíthatok a segítségedre? - nézek szép szemeibe, majd, ha igent mond, leakasztok két hosszú, viharkabátot az egyik szögről, az egyiket megkapja. - Van egy patak, amit egy kis gát terel el a ház felől.
 A gátat kell megbontanunk és a víz kordont fog képezni a tűz ellenében. - ecsetelem tervem, ha beleegyezett, hogy csatlakozik, majd nyitom az ajtót, hogy a szeles ítéletidőbe kiléphessünk.


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 11. 30. - 20:51:40
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Ritkán fordul az elő, mikor azt mondom, érdemes volt egy emberrel találkozni és két szónál többet váltani egymással. Nem szó szerint értendő a két szó, természetesen, de az igaz, hogy mondjuk egy öt perces beszélgetésből már kiderül, hogy ki, milyen ember. Nagyjából. Mert megismerni valakit egy élet is kevés lenne, de műveltsége és a neveltetése könnyen leszűrhető már ennyi idő alatt is. És most nagyon úgy érzem, hogy sokat vesztenék, ha nem ismerném Reginaldot.
          Kicsit furán nézek a társamra. Ez már tényleg paranoia, hiszen munkában maximum viccből tehetnének bármilyen mérget az ételébe, egyébként pedig nem hiszem, hogy enne. Mondjuk így leülne egy gyanúsítottal enni, mint ahogy most mi is.
          - Amúgy se gondoltam, hogy ilyen helyek közelébe mennék, de ha már így felhívtad rá a figyelmem, akkor biztos vagyok benne, hogy nem megyek semmi hasonló helyre. Piacra is csak azért, mert muszáj valahonnan beszereznem a husit.
          Mondjuk így is több zöldséget eszek, mint húst, de azért nem tudnám elképzelni, hogy vegetáriánus vagy vegán legyek. Viszont valami jár beszélgető partnerem eszében, mert most kicsit elgondolkodott. De tényleg csak egy pillanatra.
          Aztán mosolyogva hallgatom, ahogy a családja megőrjítéséről beszél. A szüleimnek talán szerencséjük van, hogy én valamennyire nyugodt természet voltam. És még most is valamennyire. Aztán persze elnevetem magam immáron letagadhatatlanul.
          - Lóarcú? Komolyan így jellemeznéd a leendőbelidet, akit kinéztek neked a szüleid? És te vagy az egyetlen különleges személy, vagy a húgod is örökölte a mágiát?
          Mindenképpen várom már a találkozást vele. Jó lenne kicsit pletykálni, és megismerni új embereket. Plusz, ha hasonlít Reginaldra, akkor biztos vagyok benne, hogy tőle is olyan sokat fogok tanulni, mint a bátyjától.
          Persze a zene hamar elfeledteti velem ezeket a gondolatokat, és nem is bánom annyira. Jobb így kikapcsolódni, mint másként esetleg sokat olvasva. Mármint mind a kettőnek meg van a maga bája, de a zene hallgatása másként lazít el, mint az olvasás. Az utóbbi általában inspirál is, ezért ha van egy jó jelenet vagy a könyvhöz kapcsolódó kép a fejemben, akkor azt le is kel mindjárt rajzolni.
          - Hogy is hívják a húgodat?
          Eddig ha jól emlékszem akkor nem esett szó róla, és nem akarok úgy hivatkozni rá, mint a húga, vagy Regi tesója. Ha most nem is árulja el, legalább akkor mikor összetalálkozunk majd. A dallam nyomán pedig a dicséret jogos. Tényleg szépen játszik, nem hallottam, hogy félreütött volna. Mondjuk úgy nem is biztos, hogy meghallottam volna, ha nem ismerem a dallamot. De még ha ismertem is volna, akkor sem biztos, hogy meg tudnám mondani. Nincs olyan jó zenei érzékem és hallásom, hogy egy ilyet kibökjek.
          Érdeklődve figyelem a történéseket, ahogy előveszi a pálcáját és valamit csinál a zongorával. Fogalmam sincs mi az, de mivel sok változást nem látok rajta, biztos nem is annyira fontos. Talán csak mágikus úton hangolja be. Aztán kezdődik a következő dal is. Lehunyom a szemem, de ezúttal nem vagyok olyan nyugodt. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem, de valami zavar. Biztos nem az, hogy ezt a dalt sem ismerem, ahogy a korábbiakat sem. Ez valami más. Ez a női ösztönből jön.
          Nem csak én érzem meg, hanem a pianinonál ülő társam is, mert alig pár pillanat után (legalábbis nekem csak pillanatnak tűnt) elnémul. A tekintetemmel követem társam mozgását így élesben látom, ahogy elborzad a látványtól. Nem tudom mi lehet az, de valami nagyon nem jó. És ezt az is megerősíti, ahogy felém fordul.
          - Mi a baj?
          Tűz van? felpattanok én is, aztán alaposan megnézem magamnak a kinti látómezőt. Az pont olyan, mintha egy festményen kettőbe szedték volna a vásznat. A felső részen az ég szürkés szinte már fekete színt ölt, míg az alsón, ott a vörösben izzó fák sora, az erdő. Kész, teljesen elönt a pánik, bár nem tudom megmondani miért. Egy tapasztalt auror van mellettem, és a legrosszabb esetben hoppanálni is tudunk.
          A pillanatnyi kétségbeesésem után azonban Regi felé fordulok, és határozottan bólintok egyet a kérdésére. Segítek neki. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a ház megmaradjon, hiszen ez az öröksége, az emlékei. Nem veszhetnek el. Felugrok a helyemről, és gyorsan felkapom a cipőmet, majd a pulóveremet.
          - Mondd, merre menjek? Mit csináljak pontosan?
          Most nincs időm azzal foglalkozni, hogy van-e tapasztalatom az erdővel kapcsolatban, ahogy arra sincs, hogy elgondolkodjak, milyen idő van kinn. Ezek most mind másodlagos dologgá változnak, a legfontosabb, hogy megtegyünk mindent annak érdekében, hogy az erdőben élő állatokat is megvédjük. Egyszer talán valahogy valamilyen módon eljut majd ez a hír a mindenhova és remélem akkor hálásak lesznek.
          Elveszem tőle az egyik viharkabátot, majd elsőként lépek ki a szeles időben. Az szinte azonnal lerántja a fejemről a kabát kapucniját. Mivel fogalmam sincs, hogy merre van ez a patak, megvárom, amíg kilép ő is a faházból, aztán utána eredek. Ebben a szélben és viharban meg sem kísérlek beszélni hozzá, mert tudom, hogy felesleges lenne. Nem hallana belőle semmit. Egyébként is, nem árt az útra figyelnem, különben hamar kitörhetem a bokám. Ami a csúszós, sáros úton egyébként is könnyebb, mint az eső előtt, amilyen volt.
          - Messze van az a patak?  – megpróbálom mégis túlkiabálni a szelet. – És ha nem válik be ez a terv?
          Mert hát nem árt felkészülni minden eshetőségre. Kalandot akartam? Hát most meg kaptam. És ez a kis apró gondolat elég is ahhoz, hogy megcsússzak a sárban és fenékre üljek. Szerencsére nem történik semmi azon túl, hogy tiszta koszos leszek és nem hoztam magammal váltóruhát csak egy rövidnadrágot, amit pizsamának szántam. Remek.



Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2017. 12. 06. - 10:37:04
- Pedig a piac nem rossz, csak az ügyes zsebesekre érdemes vigyázni. - teszem hozzá kicsit vidámabban, de van egy olyan érzésem, hogy korábbi, mérgezéssel kapcsolatos eszmefuttatásom a lány annyira nem érezte át, vagy értette meg. Nem hibáztatom, olykor korholom is magam, hogy túlzásba viszem, de ha az ember minimum egy évtizedet szolgál és azalatt hűvösre rak pár embert, akik netán kitörtek, vagy máshogy szabadultak, nos... jobb, ha óvatos.
Persze az embernek a családjával is óvatosnak kell lennie, még ha más okokból is, de most ezt is kicsit kiemelem Esmé számára, amikor ez a téma kerül elő. - A beltenyészet csodái. - vonom meg kuncogva a vállam. - De kinézhetnek akárkit, erről egyedül én döntök és biztosra mondom, hogy senkiből nem kérek, akit ők ismernek. - nézek kicsit mélyebben Esmé szemeibe. - Ez az én dolgom... mellesleg nagyon nem is erőltetnék meg maguk, félve, hogy a lány előtt lejáratom a családom azzal, hogy én ilyen "fura" vagyok. - rázom meg a fejem annak jeleként, hogy mennyire unalmassá vált számomra a nóta, amit évtizedek óta fújnak a fülembe, valahányszor találkozunk. "Térjek észhez, keressek mugli foglalkozást rangomhoz illőt, még nem késő, aztán vegyem el mondjuk Suffolkék egyik,- bájosnak nem nevezhető-, lányát" még mit nem... - Ő nem, csak én. Talán ez zavarja is egy kicsit, ahogy az se jó, hogy egyedül van a nyomás célkeresztjében. - de vannak dolgok, amikkel nem sokat tudok kezdeni. A beszélgetés ezen szakaszát végül az zárja, hogy zenélni kezdek és kicsit átadom magam ennek. - Alessandrának. - felelek, mikor vége a dalnak, majd végül újat kezdenék, de... a természet közbeszól, amit mind a ketten észlelünk. Szóval a kikapcsolódás gondolatát egy időre félre kell tennünk, mert a jelek szerint nem túl rózsás a helyzet. Simán el is menekülhetnénk, megvan rá a lehetőség, de... egyikünk sem az az alkat, aki csak úgy megfutamodna. Legalábbis én így gondolom. Persze a természet és az elemek erői koránt sem komolytalan dolgok, de szerintem van még esély. Kell, hogy legyen. Esmé kérdésére megkapta a választ, amikor ő is kinézett az ablakon, de én már a küzdőszellem jegyében agyalok a folytatáson. Örömmel tölt el, hogy segíteni fog nekem. - Köszönöm. - jelzem ezt szóban is, de több időt most nem vesztegetek, amikor minden pillanat fontos lehet. - Kövess, út közben pedig megkapod a megfelelő utasításokat. - azt nem akarom mondani, hogy még én sem tudom teljesen, hogy mik lesznek ezek, mert bár van egy terv a fejemben, azt nem tudom, hogy a végrehajtásnál pontosan mennyire is kell majd a lány segítsége. Ez ott fog kiderülni. Kiosztom neki a kabátot, én is magamra rántok egyet s már a házon kívül vagyunk, hogy tempósan közelítsük meg a helyet. - Annyira nem! - kiabálom a választ kérdésére, amikor az időjárás erre lehetőséget ad. - Akkor dehoppanálunk! - mondom ki a kézenfekvőt. - De működni fog! - pillantok rá egy kicsit, tekintetemben elszántsággal és bátorítással. Nehéz a terep, a vihar nem könnyíti meg a dolgot, így szenvedős a haladás, Esmé pedig elvágódik, mire én is megállok. - Jól vagy?! - kérdem, míg gyorsan felsegítem, bár a mutatványban nekem is egyensúlyozni kell. Ha semmi gond, akkor folytatjuk az utat a gátig, ami tényleg nincs messze. Itt már kellő közelségben tombolnak a lángok, gomolyog a füst és komoly hőhullámok is vannak. Egy gyökerekkel kellően átszőtt placcon állok meg. Ez segíteni fog neki talpon maradni. - Most itt maradsz! - fordulok Esmé felé. - Az lesz a dolgod, hogy a lángokat tartsd kordában vízsugárral, amik a gát felé és majd felém törnek! Rendben?! - a vihar miatt kénytelen vagyok folyamatosan emelt hangon beszélni, de a lány minden bizonnyal megértette a feladatot. Nekem közelebb kell kerülni, meg a füstről gondoskodni. Így, ha az eligazítás elégséges volt, én nekiindulok óvatos, kimért tempómban, pálcám előhúzva és egy állandó léghullámot idézek, ami tisztítja előlem a füstöt. Így a lángokról Esmének kell gondoskodni, rajta múlik, hogy ne égjek meg, hiszen az én varázslatom sajnos erősíti azokat. Akárhogy is, a kevésbé lángoló haraszton gyorsan kelek át, a nyaldosó lángokat kerülgetve, most nem gondolok csúszással és semmivel, csak török előre, mint a kiképzőpályán, amíg egy megfelelő pontot el nem érek. Kevésbé kapok levegőt a tűz és a füst miatt, de nem életveszélyes mértékben és az edzettségem meg vas akaratom segít ezt leküzdeni. Innen jobban látom a gátat és a két fa tartópillért, amit innen tudok jól megcélozni. Felküzdöm magam egy kissé magasabban lévő sziklára, amit a patak rakhatott le itt emberemlékezet előtt egykori medrében, majd innen robbantom ki egy-egy átokkal a két tartó pontot, hogy a gát megroskadjon a víz terhe alatt, majd az utat követeljen magának régi medrébe és a szikla körül szaladjon tova, kioltva a maradék lángokat, egyúttal elvágva a menedékházat is a tűztől. Többet nem tehetünk. Végül Esmé mellé hoppanálok, mert a sziklán félő, hogy a patak előbb-utóbb módot talál, hogy elsodorjon.


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 12. 14. - 12:45:19
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          A baj mindig utat tör magának, és ha mégsem lenne így, akkor mi keressük a bajt. Egyik választás sem jó, mondhatni mind a kettő baromi pocsék, de ez van olyankor, mikor olyannal játszunk, amit nem értünk. A vihar és a tűz természete pedig pont olyan, amit akárki is próbál tanulmányozni, nem lehet megjósolni a következményeit. Nem is értem az olyan varázslatokat, amik képesek ilyen borzalmak létrehozására. Az egy dolog, hogy valaki a saját életével játszik, de miért kell másokéval is?
          - Óh, értem már – válaszolom az elit családok működési elveire. – De én örülök neki, hogy a varázsvilágot választottad, és szerintem vannak még így egy páran.
          Egy normális családban nem szabadna beleszólni a párválasztásba, és tudom, hogy az elit rétegnél, mint ami nálunk is az aranyvérűeké a pedigré megtartásához kénytelenek lassan a saját családjából választani párokat maguknak az emberek, ez akkor sem normális.
          - Nem is vagy fura. Szerintem inkább ők a furák. De ez talán abból is fakad, hogy én nem értem meg annyira ezeket a szokásokat. Kívülálló vagyok akárhogy nézzük.
          Aztán elmerülök a zenébe. Olyan mélyre ránt, mintha egy gödörben lennék, és soha nem akarnék kikecmeregni ebből a gödörből. Mert itt most jó helyem van. Biztonságos, meleg. A zene szerető karjai körülölelnek.
          - Szép neve van. A szüleid kivételesen tehetségesek a névválasztásban.
          Mintha egy felsőbb erő, sors, Merlin vagy akinek akarjuk hívni, nem akarná, hogy békességben töltsük el az időnket. A vihar után most egy tűz is fenyegetni kezdett. Az erdő tán hiányolja a háborút, hogy most kihívások elé állít minket? Nincs időnk ezen gondolkodni, gyorsan felkapom a ruháimat és indulás. Még az sem állít meg, mikor elesek. Az csak sár, a ruhám bemocskolásánál sokkal többet veszthetünk, ha itt leragadunk.
          - Igen, jól vagyok – mondom, miközben megfogom a felém nyújtott kezet.
          Azt már tudom, hogy az erdei séták vihar idején nem lesz éppen a kedvenc elfoglaltságom része. De majd jövünk akkor, mikor nincs vihar. Mert ennek ellenére szeretnék máskor is eljönni ide. Innentől sokkal jobban odafigyelek a terepre és sikeresen meg is érkezek oda, ahol megállunk. Ez a hely már nagyon közel van a tűzhöz. Úgy tűnik, mintha minden irányban terjedne, mintha be akarna keríteni minket, és elemészteni.
          - De… - próbálok akadékoskodni, hogy ne hagyjon egyedül, de biztos oka van annak, amiért így tesz. – Rendben. Bízhatsz bennem.
          Elmosolyodom. Igyekszem bátornak lenni, de belül reszketek a félelemtől. Eddig jó volt, tudtam, hogy áll mellettem valaki, és nem lesz baj. De így, hogy ketté váltunk, már nem tudom, menni fog-e a dolog. Muszáj lesz mondjuk, ez nem kérdés, csak hát akkor is.
          Aztán látom távolodni. Ő azért kockáztat, hogy én biztonságban legyek, szóval nem szabad hagynom, hogy baja essen. Nem szabad a faház miatt sem, és legfőképp ő maga miatt nem. Egy sóhaj után megmarkolom a pálcám, majd a tűz felé irányítom és egy jó vastag vízsugárral igyekszem távol tartani tőle a lángokat. Úgy tűnik, hogy sikerrel is járok. Nagy megkönnyebbüléssel tölt el, mikor látom a két átkot csapódni a gátnál. Onnan már nem sok kell hozzá, hogy a hatalmas víztömeg meginduljon és segítségünkre legyen a tűzoltásban. Talán látja más is, hogy mi történik, és segítségünkre lesz.
          Mikor hallom mellőlem a hoppanálás hangját, elállítom a vízsugarat, és megölelem az aurort.
          - Rendben lesz így? Megmenekült a faház is?
          Elengedem, aztán végignézek a tájon. Ott, ahol eddig egy ösvény volt, most a víz lepte el, és tó alakult ki. Talán átalakítottuk a tájképet. Mindenesetre ez most megint olyan inspiráló látvány. Sajnálom, hogy nem hoztam el semmit, amivel jegyzetelhetni tudnék. Pedig most nagy szükségem lenne rá.
          - Mondhatjuk, hogy a nyugodt hétvége átcsapott egy kellemesen kalandosba? – mosolyodom el. – Menjünk vissza, vagy menjünk oda, ahol még szükség lehet a segítségünkre.
          Megfogom a kezét, és elindulok abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Ahogy láttam több irányba is elágazott, így szerintem bárhova eljutunk majd. És így talán már a vérmókusok se fognak bántani.


Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2018. 01. 13. - 16:55:01
- Nem tudom, rajtad kívül ki gondolja még így, de nekem az is elég, hogy te így vagy vele. - villantok egy finom mosolyt. - De, írásban rögzített, harminc napnál nem régebbi tanúvallomásokat elfogadok állításod igazolására.  - teszem hozzá kuncogva, majd folytatjuk a beszélgetést. - Igen, de valahol én ezt kedvelem benned, mármint... érthető, ha a családi hátterem miatt kissé ódzkodom az ilyen környezettől és ezért fiatalabb koromban is mindig olyanokkal vettem magam körül, akik ennek a szöges ellentét képezik. - gondolkodom el pár pillanatig, hiszen tényleg így volt... több "proli" volt körülöttem és magam is sokszor úgy viselkedtem a társaságukban, mert így normális embernek éreztem magam. Az akadémiai hülyeségeink java is erről szólt tulajdonképpen, ha alaposabban belegondolok. Meg a zenei ízlésem is mutatja ezt, amiből kis kóstolót nyújtok Esmé számára örömmel. - Igen, valóban szép a neve. - biccentek, azt talán ki se hallva Esmé szavaiból, hogy az én nevemre is gondolt egyúttal. Talán azért is, mert odakint megkezdődik a természet tomboldája, nekünk pedig tenni kell valamit. A tervem olyan gyorsan készül el, ahogy csak lehet, de most nem is veszthetünk időt. Akcióba lendülünk odakint, bár Esmé azért némi segítségre szorul, de embert nem hagyunk hátra, így kisegítem természetesen, aztán folytathatjuk a "mentőakciót", mert ez valahol az. A ház és az erdő érdekében. - Esmé, kérlek... - pillantok mélyen szemeibe, hogy megnyugtassam, ami a jelek szerint működik is. - Köszönöm. - biccentek szavaira. Oda nem vihetem magammal, egyrészt, mert fontos az épsége számomra s ha baj van, elég, ha nekem esik bántódásom, másrészt pedig, nos a hátulról nyújtott segítsége sokkal fontosabb és hasznosabb, mint elsőre gondolhatná. Talán majd idővel megtanulja a lány, hogy nem feltétlenül az a hős, aki fejjel rohan a falnak, vagy nem az a hasznos, hanem, egy-egy meleg helyzetben a hátulról támogató igen is kiemelkedően fontos és a siker igaz kulcsa lehet. Most is ez történik, ahogy a füst nehezítése nélkül meg tudom oldani a helyzetet. - Igen, a tüzet sikerrel elvágtuk a kritikus területtől, a víz körbefutja és a tűznek az esővel karöltve áthághatatlan akadály. - jelentem ki, hogy megnyugtassam a lányt, míg elindulunk visszafelé. Mintegy természetesnek tűnik, ahogy kézen fogjuk egymást és úgy haladunk. Ez akár el is gondolkodtathatna... - Mondhatjuk, bár én nem bánom, ha izgalomból ennyi volt és ezután már tényleg jóleső meleg teás pihenést csapunk a tűz mellett. - villantok egy mosolyt, ahogy elérjük lassan a házat. - Köszönöm a segítséget, egyedül sokkal nehezebb lett volna. - jelentem ki végül, majd beengedem a házba, én pedig követem, ledobva az esőkabátot. Ideje, hogy rendbe csapjuk magunkat kicsit.


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 01. 17. - 22:18:11
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Hazudnék, ha azt mondanám, soha nem játszottam el a gondolattal, mi lenne, ha egy olyan családba házasodnék be, ami nagyon magas rangot képvisel vagy az egyik vagy mind a két világban. Bár, a varázsvilág elit osztálya nem igazán vonz a korábbiak tudatában. Nem mondom, hogy mind egyformák, de még az unokabátyám barátjában is ott van az a bizonyos korlát, ami miatt tartok tőle. Igaz, eddig csak egyszer találkoztam vele, szóval nem tudnék igazi véleményt alkotni róla.
          Ami viszont tény, hogy a hirtelen lecsapó vihar olyan helyzet elé állít, amiről em csak én nem gondoltam, hogy majd be fog következni, de szerintem Reginald se. Nem tudom, hogy a bujkálása alatt hányszor kényszerült ehhez hasonló intézkedésekre, de az biztos, hogy most nagyon profin oldja meg a helyzetet. Ennek következtében pedig bár van bennem egy kis félelem, az ő nyugalmából rám ragad valamicske. És ennek így is kell lennie jól, hiszen ha elveszteném a fejem, az az ő életébe kerülhet.
          Bólintással veszem tudomásul, hogy sikerült elhárítani a veszélyt. Legalábbis annyira, hogy ha a muglik észreveszik ezt a tüzet, akkor már könnyedén elbánnak vele. A gát felrobbantását pedig vehetik úgy is, hogy a hirtelen eső áttörte.
          - Örülök neki. Nem is kell ennél több.
          Két okból fogom meg a kezét. Az egyik nem éppen kedves a másikkal szemben, sokkal inkább biztonsági. Mivel ugyanazon az úton megyünk visszafelé is, ezzel kívánom megelőzni annak a lehetőségét, hogy elessek. Ha szerencsém van, akkor nem tudom magammal rántani, ellenben stabilan meg tud tartani. Másrészt viszont még mindig nem tudtam teljesen lelassítani hevesen dobogó szívemet, ezért azzal próbálom ezt megtenni, hogy megfogom a kezét, és kicsit hozzá is bújok. Szerencsére az esőkabátoknak köszönhetően a ruháink nem lesznek vizesek, csak az arcunk. Az meg nem is érdekel annyira.
          - Jól hangzik. Örülnék neki, ha sikerülne ilyen bulit csapni.
          Azért a kelleténél jobban odafigyelek minden lépésemre, de még így is megcsúszom kicsit. Szerencsére az egyensúlyom sem vesztem el, így fel sem tűnhet, hogy történt valami. Elmosolyodom, mikor visszaérünk a faházhoz.
          - Ugyan, semmiség volt. Egy jó koordinátor vagy parancsnoknak köszönhetően tudtam a legjobbat nyújtani.
          Igazából ez most a szép megfogalmazása volt annak, hogy ha nincs, akkor simán pánikba fulladva rohannék keresztül az erdőn, mert fogalmam se lett volna, mi a fenét tegyek. Vagy másként, tőlem aztán simán leéghetett volna az egész, mert a saját életem mentettem volna. Ha ilyen szempontból nézem, akkor Reginald tényleg egy hős.
          - Tudod, ez az egyedül igazából nézőpont kérdése. Mert ha nem jövünk ide, akkor nem is tudunk a tűzről. Akkor talán a ház már a tűz martaléka lenne. Hacsak nincs ez ellen is valami bűbáj, ami védi a házikót.
          Belépek az ajtón, majd leveszem a kabátomat. Egy olyan helyre terítem, ahol nem gond, ha csöpög belőle a víz. A hajamat és minden más testrészem, ami mégis vizes lett egy Leperex bűbájjal megszárítom. Utazótársamon is, majd mivel azért át is vagyok fázva, a teázás előtt inkább letelepszem a kandalló elé a földre. Egy párnát teszek csak magam alá, hogy ne legyen túlságosan hideg a popómnak.
          - Volna kedved játszani még egy kicsit? Olyan jó volt hallgatni. Persze, ha nem fáradtál el nagyon, és inkább dőlnél le pihenni – mosolyodom el.
          Az igazság az, hogy én még jól bírom, de magamat ismerve egy ilyen nap után a testem alig várja, hogy ágyat érjen. Egyelőre viszont nem akarom feladni a harcot az álmosság ellen, így magamhoz ölelem a lábam, kicsit elveszek a tűzben. Az előbb még pont ellene harcoltunk, most pedig megbűvölve figyelem. Talán túlságosan mélyen is elmerülve benne.



Cím: Re: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Reginald Cobham - 2018. 01. 25. - 00:08:33
Nem mondanám, hogy a hirtelen kialakult erdőtűz nem gyakorolt rám hatást. Ugyanakkor relatíve gyorsan sikerült magamhoz térni és kitalálni valamit, amit végre is tudtunk hajtani s most sikeresen térhetünk vissza a menedékházba. Jól végzett munka után pedig jár a pihenés. - Jó, ha így gondolod. - villantok egy mosolyt, ami hamar bárgyú lesz, mikor megfogja a kezem. Nem számítottam erre és valahogy egyszerre jóleső és fura a gesztus, hogy így sétálunk, pláne, hogy még közelebb is törleszkedik a leányzó. Lehet elsőre annyira nem is tudom magamban hová tenni a dolgot, leginkább az átéltek hatásának tudom ezt be. De van olyan kellemes, hogy ne avatkozzak ebbe, mármint minden úgy van, ahogy Esmé szeretné. Ha belegondolnék, már-már bámulatos lehetne, hogy egyébként milyen könnyen tud rám hatást gyakorolni. - De az önmagában még nem elég, a kivitelezés minősége rajtad múlt. - jelentem ki, mert sose értékeltem túl a parancsnoki szerepkört, még akkor sem, ha mondjuk én gyakoroltam. Persze, fontos, életbe vágó, hogy aki parancsol az tudja, hogy mit csinál és átlássa az adott helyzetet, de ez nem jelenti azt, hogy minden ezen múlna. Mint mondtam, a végrehajtás minőségét még egy jó parancs önmagában nem határozza meg, legfeljebb a jó választás okán reménykedhetünk benne, hogy a megfelelő ember kapta a feladatot, aki jól tudja majd azt végrehajtani. - Ez is meglehet. - bólogatok szavaira, hiszen ez tényleg nézőpont kérdése, ugyanakkor nem játszom el hosszabban a gondolattal, hogy "mi lett volna, ha..." mert sokkal előrébb nem visz. A pihenés sokkal jobban motivál jelenleg. Be is érünk a házba, s mielőtt levenném a magamét, először Esmé-ről segítem le azt, hogy aztán a kandallónál kössünk ki, egy-egy bögre teával, amit előtte egy bűbájjal azért átmelegítettem. Ez most kell. - Kicsit később lehet róla szó, ha megittuk a teát. - bólintok rá. Az biztos, hogy valamit még játszom neki, majd jöhet egy vacsora és aztán a jól megérdemelt pihenés...


Cím: Visszatérés az Artúr trónja hegyhez
Írta: Esmé Fawcett - 2018. 02. 04. - 20:58:57
(https://i.pinimg.com/236x/e5/fc/5e/e5fc5e6dced26def87ee89fcc7d3ce57.jpg)
~set~ (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229921032)


          Mikor ma reggel nekiindultam ennek a kirándulásnak, akkor még nem is gondoltam, hogy mennyire kalandos lesz és meghitt. Persze voltak vidám pillanatok is, például a vérmókus esetében, de összességében azért mégse az a jellemző és a főbb vonal, ami eszembe fog jutni, ha visszagondolok erre a napra.
          Most viszont csak szeretnék kicsit nyugodtan lenni a nagy izgalmak után. És ezt csak még jobban erősíti meg az, hogy a menedékházba visszatérve nem is nagyon vágyom másra, csak a társaságára. Egy kicsit muszáj lenyugodnom és úgy érzem, ezt csak a közelsége adhatja meg jelenleg. Az, hogy ő olyan higgadt, pedig nagyon rosszul is elsülhetett volna a dolog. És bár jól esnek a dicsérő szavai, a veszélyes részét mégis ő vállalta magára.
          Hálásan mosolygok rá, amikor lekerül rólam a kabát, majd gyorsan kibújok a csizmámból is, és letelepedek a tűz mellé. Arra gondolok, hogy milyen lesz majd lefelé, és mi lesz majd a következő kalandunk. Mert biztos vagyok benne, hogy lesz majd. A kérdés csak az, hogy ő talál majd meg minket, vagy mi találjuk meg őt.
          Kicsit lazítok a testtartásomon, mikor már átmelegszem. Valahogy fel is élénkülök, és elkezdek mesélni a családomról, az iskoláról, és kérdezek néhányat a munkájával kapcsolatban. Talán tud mesélni valami izgalmasat. Aztán pedig jöhet majd a vacsora is.
          - Rendben. Tényleg szeretem ahogy játszol. Egész éjszaka tudnám hallgatni.
          Ha lehet, akkor oda is ülök majd mellé, és ha sikerül, akkor nyomkodom a billentyűket. Vagy csak az egyiket, nekem mindegy. Lefekvésnél viszont biztos hamar el fogok aludni. Csak abban reménykedem, hogy nem fogok horkolni.


Köszönöm a játékot.  :)