Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2017. 10. 18. - 07:56:58



Cím: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 18. - 07:56:58
Saksun és környéke
Feröer-szigetek


(http://i.pinimg.com/564x/df/e4/d4/dfe4d4247167c529642a7d731a7e8b1b.jpg)

1999. április


Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 18. - 08:24:31
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
Szólnom kellett volna otthon, hogy eljövök… A gondolat úgy hasított belém, ahogy a hideg szellő a falu határában végig simított a hajamon, eltűrve azt a homlokomból. A kezemben ott volt a félig megkezdett fánk, amit útravalónak vásároltam még az Abszol úton indulás előtt. Most az is hideg lett, akárcsak minden a Feröer-szigeteken – a levegő, a föld, a táj. Ez persze semmit sem rontott azon a kellemes, szívet melengető krémen, amivel megvolt töltve és egy pillanatra az otthoni dolgokat idézte.
Ha belegondolok, hogy egy éve még semmit sem neveztem volna otthonomnak és egy erdőben is képes voltam belaludni, hát belefájdul a szívem. Egészen más érzés valahová hazatérni, mint odakint fagyoskodni, egyedül közelebb húzódni a tábortűzhöz és várni, hogy elnyomjon az álom. Még egyet haraptam a fánkba s bár éreztem, hogy az egész arcom krémes lesz, egy cseppet sem zavart. Így egyedül voltam, nem volt család, Nat vagy éppen valaki más – esetleg Montrego –, hogy közölje disznó módon eszek. Azt csinálsz, amit akarsz… – biztosított a lelkiismeretem, így gondolkodás nélkül benyomtam az egész süteményt a számba, reménykedve, hogy talán még sem akad a torkomon.
A ragacsos kezemet egyszerűen beletöröltem a nadrágomba. Valószínűleg amúgy sem lesz makulátlanul tiszta, mire végzek itt… habár fogalmam sem volt, mit is keresek igazán. Egyszerűen csak éreztem, hogy itt van, éreztem azt a mágikus lüktetést, amit az elátkozott tárgyak ontanak magukból. Megint hevesen vert a szívem, mint régen, megint mélyen szívtam be a hideg levegőt, mintha azzal együtt magamba szívhatná, hol is találom a keresett holmit.
Lenéztem a völgyben fekvő hegyre… éppen elég sötét volt már, hogy csak az ablakokon kitörő fény és a teli hold világítsa meg a tájat. Lenyűgöző volt és valahogy túl nyugodt is ahhoz képest, amit az utóbbi időben megszoktam.
Jól emlékeztem Cartwright levelére, amiben leírta, hogy itt van Freya istennő gyűrűje… ami igazából nem is az övé volt, hanem egy lányé, akit házasságra kényszerítettek. Nem írt a képességeiről vagy arról miféle átok ült rajta, sem azt, hogy miként fest. Ezért biztos sem lehettem benne, hogy, amit érzek az az a tárgy. Végül is már régen nem számított a pénz nekem, ezért csupán a saját szórakoztatásomra tévedtem éppen a Feröer-szigetcsoport ezen részére. Azért szólnom kellett volna otthon… – jutott megint eszembe Nat ismét.
Nem akartam bűntudatot érezni. Megráztam a fejemet, mintha ezzel félre sodorhatnám az érzést… aztán inkább elindultam előre. A kezem még mindig ragacsos volt, idegesen töröltem újra és újra bele a nadrágomba, de mit sem változott a dolog.
– Merlin szaros gatyájára, mit tettek ebbe a fánkba…  – dörmögtem magamban idegesen.
A farzsebembe nyúltam, hogy előkaparjam a pálcámat. Az arcomra és a tenyeremre is éppen eléggé ráfért volna a tisztogatás… de akkor valami megzavart. Hirtelen fordultam oldalra, a széklák felé, de nem láttam semmit. Túl sötét volt.
Van itt valaki. A megállapítás fejben természetesnek hangzott, de közel sem volt az. Mostanában túl sokszor támadtak rám, túl sok sérülést szenvedtem el, még mindig ott dolgozott a testemben a gyengeség Reagan kínzása nyomán és akkor eszembe jutott a csuklómon éktelenkedő heg, mely állandóan az arcomba vágta: Egy senki vagyok. Nem volt igaza apámnak, sem Natnak, mert én tudtam… ha nekik jelentek is valamit, akkoris csak egy senki vagyok. Nincs igazán saját nevem, nincs hely, ahová tartoznék igazából. Nem vagyok O’Mara, ez csak egy kölcsönvett név a nevelőapámtól, de nem vagyok Rowle sem, hiszen apám a saját védelmében nem adhatja nekem azt… és akkor ott van anyám neve. Lee. Sosem éreztem magamat kínainak, hiába viseltem olyan vonásokat. Angol és ír módon neveltek. Senki és semmi voltam a világban, amit valahol mindig is élveztem, de szembesülni vele nehezebb volt, mint hittem.
– Ki van ott?  – kérdeztem kissé rekedten. – Jöjjön elő, ha jót akar magának!  – Morogtam, mint valami veszett kutya… talán, mint Merlin, Montrego denevérszerű házikedvence.  


Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2017. 10. 18. - 22:28:41
Íródott Elliot O'Marának a Feröer-szigetek csipkéire, 1999. áprilisának egy szürkületbe boruló estéjére, egy megátalkodott boszorkánytól.
(apróbetűs: meddig figyelmeztessem vajon a nagyérdeműt, hogy ez a nő mindig... de tényleg, mindig káromkodik?)



A Feröer-szigetekről pont annyi jut eszébe, amennyi ténylegesen van ott: juhok, meg sziklák, hegyek, és lehetne mondjuk láva, de hát már jó ideje nincs itt láva (PEDIG LEHETNE). Illetve az évszaknak megfelelően, hideg. Ki nem állhatja a hideget. A tél nem az ő évszaka, a sötétet csak akkor kedveli, ha barlangok mélyén van, a föld alatt (szóval olyan helyeken, ahova való), meg éjszakai klubokban, ahol jobb is, ha már nem lát senki rendesen senkit, és hasonlóképp érez a hideggel kapcsolatban is. Ennek megfelelően most egy kicsit utálja a Feröer-szigeteket, még akkor is, ha azért a látvány egészen pazar. Ám nem azért jött, hogy élvezze a kilátást, meg kiránduljon, hegyet másszon, sziklafalat, rég kihűlt vulkánokat. Bizonyos értelemben mondjuk így is tekinthetne aktuális munkájára, de a munkát, meg a szórakozást még egy olyan ostobán könnyelmű ember is képes elválasztani egymástól, mint mondjuk ő.
Ez itt most munka. Ha szórakozásból jön ide, akkor a meleg évszakot választja, meg azt, amikor több a világos órák száma, hogy többet időzhessen a szabadban, és _lásson_ is valamit, ne csak a kibaszott csillagokat. Nem túl romantikus alkat – ha idejönne, pont ezekre a juh-szigetekre, és éjszaka valaki nekiállna neki a csillagokról pofázni, muszáj lenne neki lelökni az illetőt egy jó magas hegyről. Most azt hiszitek, ez csak duma, ugye? De tényleg, _muszáj_ lenne neki. Vagy saját magát kellene lelöknie, de ugye, senki sem várhatja el tőle, hogy öngyilkos legyen a csillagok miatt. Nem azokban a nyavalyás por-fém-hélium-izé-akármikben van a hiba. Csak az emberekben.
A kiábrándító-bűbáj úgy csorog le a feje búbjától egészen a csizmája talpáig – remélhetőleg pont odáig – mintha kissé dermedt és hideg tojásfehérje lenne. (És akkor most tényleg, maradjunk inkább a tojás hasonlatnál, mint valami másnál…!) Hiába a kellemes szürkület, nem szeret esélyt adni arra, hogy olyasvalaki szegődjön a nyomába, akiből majd csak problémája származhat. Ebben a melóban egyébként, ha valaki hozzászegődik, abból mindig, csak, kizárólagosan baj lehet. Sosem járt még úgy, hogy ó, helló, Heidi, betörsz velem ebbe a padlásszobába, hejj, de hasznos leszel, és majd talán nem is akar megölni egy pár cserépnyi ördöghurok. Idióták. Ez a szakma (vagy sokkal inkább a kincsek, meg a kincsnek csúfolt, többnyire elátkozott tárgyak) egyszerűen vonzza az idiótákat.
Már indulna, amikor – úgy fest, a másikhoz hasonlóan – ráébred, hogy nincs egyedül, pedig mégis milyen madár járna erre, ha nem valami hasonszőrű? Hát, fordulna már fel? Minimum! Ehelyett marad, ahol van. A bűbáj ilyen fényviszonyok mellett valószínűleg majdnem kifogástalan védelmet nyújt, ha csak az illető bele nem sétál direktbe. Igazából és eredetileg meg akarja várni, amíg a férfihangú akárki elkotródik az útjából (és lehetőleg nem arra indul, amerre ő tart), aztán majd vígan folytatja az útját. De hát… a türelem nem az erőssége. Sosem volt, és félő, soha nem is lesz. Igyekszik nesztelen mozdulattal pálcát rántani, azt azonban nem a hang irányába emeli, hanem a saját torkához, azon célból kifolyólag, hogy némán kiadott utasítással ne csak természetellenesen felerősítse, hanem el is torzítsa saját hangját.
- A hegy ura nem fél tőled, te porszemnyi kis halandó…! – vagy ez most a világ legszarabb poénja? Igazából nem érdekli. Ő marha jól mulat - Miért vagy itt? Javaslom, a válaszod alaposan gondold meg! – ja. Talán ez már tényleg túlzás.




Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 19. - 18:53:28
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
A pálcámat egyenesen a sötétség felé szegeztem, ahonnan a motoszkálás zaja érkezett. Nem láttam ugyan senkit, valahogy mégis biztosan tudtam: nem vagyok egyedül. Egy pillanatra nagyon koncentráltam, szűkre húztam a szemeimet, hogy élesebben lássak – mert természetesen a szemüvegemet nem vágtam zsebre indulás előtt, de ha meg is tettem volna a hiúságom nem engedte volna meg, hogy viseljem is.
Hirtelen elfogott megint az az érzés, hogy bizony nagyon is ragacsos a tenyerem még mindig. Nem mozdultam, kimértnek tűntem és felkészültnek mindenre, belül azonban ott tombolt bennem az az apró gondolat: Ha nem törlöm meg azonnal a kezemet, akkor tuti megbolondulok. A másik kezembe vettem a pálcámat, a jobbomat pedig beledörzsöltem újra a nadrágomba, de csak nem akart tűnni az érzés.
–  A hegy ura nem fél tőled, te porszemnyi kis halandó…!
Megálltam a mozdulatba, egy kicsit megremegtem, ahogy a frászt hozta rám az enyhén torz hang. Csak meredtem magam elé, ahonnan a hang jött.
– Merlnire! Mi a szar?  – kérdeztem, de nem engedtem le a pálcát. Azért ennél egy kicsit bátrabb vagyok már.
Még mindig nem láttam ott semmit, de most már bizonyos voltam abban, hogy nem vagyok egyedül, ráadásul ez a valaki nem ismer vagy csupán nem ismer meg a sötét miatt. Gyanakodva bámultam még mindig magam elé, mintha az előttem meredő kisebb sziklától vagy az mögül érkezett volna a hang. Bárki könnyedén elbújhatott volna mögötte, ez kétségtelen.
– Miért vagy itt? Javaslom, a válaszod alaposan gondold meg! – Érkezett ismét ugyanaz a furcsa hang.
Ezúttal már nem rezzentem össze. Ciccegve jeleztem, hogy ez azért elég röhejes. De azért, ha játszani akarsz, hegy ura, akkor én benne vagyok… Hirtelen már egyáltalán nem érdekelt az a fánk okozta ragacs a tenyeremen, amivel eddig küzdöttem. Sőt az sem érdekelt, hogy a meglehetősen hűvös levegő szinte csípte a bőrömet. Megszűnt a gyengeség, ami még mindig árnyékot vetett minden tettemre… Wychwood óta.
A kezem lassan a zsebembe vándorolt. Az ujjaimmal lassan körbe öleltem a zsebemben lapuló aranytárgyat, amit Nat vásárolt nekem a Dolce Vericában töltött kis találkozónkra. Valamiféle csillagvizsgálásra használható tárgy volt, lapos, rajta különböző asztronómiai szövegeket és jeleket véstek fel. Azért megvolt a maga súlya, hiszen tömör fém volt… Eddig persze nem is gondoltam arra, hogy a gyönyörű látványa és az érzelmi értéke mellett alkalmas lesz valamiféle védekezéshez. Milyen remek, sokoldalú darab… – gondoltam egy gonosz vigyorral az arcomon.
– Ó, kedves hegy ura… éppen azon agyaltam, hogy mi a franc történt a hangoddal? Mikor legutóbb itt jártam egészen lágy volt, mint egy kellemes tavaszi szellő… ja igen és akkor nem is igen beszéltél angolul.  – A magyarázás talán elterelte a figyelmet a kezemről, amit most már a tárggyal együtt húztam ki a zsebből.
Megszorongattam még egyszer és csak utána lendítettem meg a karomat abba az irányba, ahonnan a hang jött. Reméltem, hogy eltalálom a sziklát és valamiféle riadalmat keltek a hang tulajdonosában… ha viszont tényleg a hegy szólt hozzám, akkor el kell gondolkodnom azon, hogy nem-e nyeltem be egy marék vigyorbogyót indulás előtt. Elég sok volt az egyik kabátom zsebében, de nem rémlett, hogy felmarkoltam volna belőle egy tetemes mennyiséget, hogy azt cukorka gyanánt fogyasszam el.
Találj célba! – szurkoltam, ahogy az apró aranypont megcsillant a telihold fényében.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2017. 10. 24. - 20:37:55



Mi a szar? Hogy mi a szar? Hát… ne már!
Természetesen élből erre gondol. Nem mintha arra számított volna, hogy egy utolsó, beszari, „tojáshéj a seggemen” van idekinn ilyenkor, meg pont ezen a helyen, de azért jobban örült volna, ha a messzemenőkig hatásvadász tréfájára egy kicsit… nos, a reakció is hatásvadászabb. Vagy legalább színpadiasságának mértékében megfelelő, de egy „mi a szar” gyakorlatilag egyáltalán nem méltatja az erőfeszítést, amit ő itt tett. Most eléggé elégedetlennek érzi magát. Fújj már.
Aztán lám, ciccegés. Mintha eddig nem lett volna elég gyalázatos a reakció… van még lejjebb. Úgy forgatja a szemét, mint a sötétség másik vándora ezt láthatná, és érezhetné, mennyire keveset gondol most róla, noha kétsége nem sok fér hozzá: az érzés kölcsönös. De nyilván nem is ő lenne, ha erre egyből visszafordulna az általa választott úton. Az egészen pontosan két perccel később fog bekövetkezni, amikor a hosszabb mondatok alkotásának hála végre (VÉGRE) felismeri a hang gazdáját (és mit ne mondjunk, kurvára nem boldog ettől a felismeréstől), meg amikor Elliot „annyiraseggfejvagyok” O’Mara úgy dönt, hogy hozzávág valamit. Hozzávág. Hát ez még hónapokig nem fog a fejébe férni, hogy egy önjelölt kincsvadász/tolvajnak az a megoldása az éjszaka sötétjében, hogy eldob egy a holdfényben ráadásul aranylón csillogó tárgyat. Ez az egész… na jó, hát ez az egész, ez most már tényleg kiábrándító.
Főleg, hogy amúgy eléggé eltalálják a vállát, de azért ez nem akkora katasztrófa, aligha fog pont ennyitől lesérülni - Most komolyan? Most komolyan?? Merlinre, te nyomorult, belőled minden maradék fantázia is kiveszett? „Nem beszéltél még angolul”? Lesül a képemről a bőr, még helyetted is. Remélem, most már kellemesen lágynak találod a hangomat! – csak egy kicsit zúdítja úgy a panaszáradatot (vagy inkább nem tetszésének finomítatlan kifejezését) a másikra, mintha legalábbis egyértelműnek kellett volna lennie, hogy bizony ő van itt, nem más, az egyetlen, és utánozhatatlan, mindeközben pedig, a sötétség, és a bűbáj kettős rejtekének biztonságban egyetlen pálcamozdulattal a zsákjába bűvöli a hozzávágott tárgyat. Egyáltalán nem érdekli, hogy mi az, és jó-e valamire, mindössze végtelenül kicsinyes bosszú ez, mind a tárgy, mind O’Mara ellen, hogy képes volt ilyen alpáriságot elkövetni. Hozzávágni valamit. Fúúúú… mindjárt hozzávág valamit ő is.
Végül azonban nagyon kedvesen feloldja a kiábrándító bűbájt, és olyan ráérősen bújik ki a sziklaösvény rejtekéből, mintha soha nem is tervezte volna másképp - Most hogy tisztáztuk ezt a felettébb kellemetlen kérdést… nem fogsz velem tartani - az már csak a hab a tortán lenne. Valahányszor felbukkan ez a mitugrász, neki csak fejfájást okoz, haszna nyilván nem származik belőle, és egyébként is – szeret egyedül dolgozni. De még ha nem is egyedül dolgozna… akkor sem ezt az idiótát választaná maga mellé.




Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 27. - 10:17:44
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
A csillagóra aranyos csillogással repült a holdfényben egyenesen a szikla felé. Azt hittem majd a földre hullva fog nagyot koppanni, de határozottan eltalált valamit – amit én ugyan nem láthattam, mégis elégedettséggel töltött el a siker.
Vigyorogva bámultam a semmit, a sötétséget. Össze is fontam volna mellkasom előtt a karjaimat, de most jobbnak láttam egyenesen a találat irányába, a szikla felé szegezni a pálcámat. Akármi vagy akárki is volt ott, legyen az a hegy ura, vagy valaki aki eléggé gyenge poénnal próbálkozott, innen nem távozik az én engedélyem nélkül.
– Most komolyan? Most komolyan?? Merlinre, te nyomorult, belőled minden maradék fantázia is kiveszett? „Nem beszéltél még angolul”? Lesül a képemről a bőr, még helyetted is. Remélem, most már kellemesen lágynak találod a hangomat!
Na mi van, te, hegy ura? Ez már nem tetszik? A gúnyos kérdéseket megtartottam magamnak, inkább csak hümmögtem egyet... Jobban lefoglalt a gondolat, hogy majd még összekell szednem a Nattól kapott csillagórámat, mert azt bizonyosan nem hagyom itt valamiféle elcseszett áldozatként a hegy urának, hogy esetleg legyen szíves tovább engedni az utamon a kis település irányába.
– Nem tudtam, hogy a hegy ura egy hisztigép…  – jegyeztem meg gúnyosan és közelebb léptem.
Eddigre egyértelmű volt, hogy a hang nagyon is a sziklás területre koncentrálódik. Mondhatni nem zengte be a vidéket és ezért volt is elegendő bátorságom közelebb lépni. Kutatva bámultam a sötétségbe, remélve, hogy megpillantok valakit. Ehhez azonban egy kicsit több időre volt szükség, egészen pontosan addig, míg az illető ki nem mászott a szikla rejtekéből.
Először egy szőke hajzuhatagot pillantottam meg, majd a hozzátartozó formás test… és persze az a mérethetetlenül bosszantó kisugárzás, amivel már nem egyszer találkoztam. Arról nem is beszélve, hogy bár általánosságban én igyekeztem az ő agyára menni, – a tudta nélkül neki is sikerült – az én idegrendszerem határait alaposan feszegetni.
– Te még élsz?  – fintorogtam, ahogy végig mértem. – Nyugi, nem kell válaszolnod, sajnos látom, ami nyilvánvaló.
A pálcámat visszacsúsztattam a zsebembe. Nem fogok egy törékeny nőcskével harcolni, ha kell így is-úgyis lerázom. Megvannak a magam módszerei és nem félek alkalmazni. Keannel ellentétben ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amihez nem volt szükségem pálcára. Nem vagyok ennyire barbár, főleg ha nőkről van szó… mégha ez a teremtés éppenséggel egy bosszantóbb fajta.
– Most hogy tisztáztuk ezt a felettébb kellemetlen kérdést… nem fogsz velem tartani.
Egy pillanatra csak ízlelgettem a szavakat – legalábbis kívülről így festhetett a dolog. Odabent, a gondolataim szinte ordítottak: TUDOD TE KI AKAR VELED TARTANI? Beálltam elé, nem mintha csak így elzárhattam volna az utat, egy könnyed hoppanálással akár ki is kerülhetett volna… és erre megint vigyorognom kellett. Hát ő nem tudhatta, hogy az elmúlt hónapokban megerősödtem s bár kegyetlen sérüléseket szenvedtem, megkínoztak, a varázslásban egyre jobb voltam és a hoppanálást is már tanulom – nem egyszer illegálisan használtam is az újonnan megszerzett tudást.
– Igazad van, nem fogok veled tartani. Megvárom, míg szépen hazamész és megyek a dolgomra.  – Mutattam a falu felé, majd a nő felé nyújtottam a kezemet. – Kérem a csillagórát!


Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2017. 11. 01. - 21:53:22



Prüszköl egyet. Hisztigép, hát persze. Ha O’mara látta volna őt hisztizni életében, már bizonyára lenne annyi esze (igen, még neki is lenne!), hogy ne jöjjön soha többet az életben a közelébe. De most éppenséggel nem ér rá hisztizni – arra viszont joga van (bármikor, ha megkérdeznéd, ezt felelné, BÁRMIKOR), hogy kifejezze a véleményét, akár kéretlenül is, vele történt dolgokról, neki címzett szavakról, meg úgy egyáltalán, bármiről, ami őt egy kicsit is érinti. O’mara jelenléte pedig nagyon kellemetlenül érinti – nem csak azért, mert voltaképpen nagyon szeretné beverni azt a tizenkét évesnek kinéző hamvas-barack pofáját, hanem mert nem egy naiva alkat, és pontosan tudja: jó eséllyel tökre ugyanazért vannak itt, és neki nem azért fizetnek, hogy vetélytársakat verjen kenterbe. Hátha ezért mondjuk fel tudna számolni egy kis extrát, de voltaképpen mindig is felháborította, hogy ez a kis pöcs csak úgy hobbiból van folyton mindenkinek az útjában. Akkor legalább csapna fel dolgozni, ahogy ő teszi. Akkor sokkal kisebb eséllyel lennének útban egymásnak. Nem mond ugyan nemet soha egy jó kis kihívásra, de hát azért bassza már meg.
Talán Elliotnak sikerül annyira közel kerülnie hozzá, hogy már lássa, ahogy kelletlenül felrántja a szemöldökét a következő szavaira, meg azt, hogy nagyjából úgy méregeti, mint a cipője talpára ragadt különösen undorító szagot árasztó poloskát. De igazából még egy poloskának is jobban örülne most. Vagy egyekukac, legyen tíz poloska, egy pálcaintéssel odébb pusztítaná őket az útból. Eh, talán Elliotra is pazarol ennyi időt, miért is ne?
Látványosan arra néz, amerre a férfi mutat, a falu felé. Hümment egyet. Majd visszanéz rá, széles, de rosszindulatú mosolyt villant rá, és megjegyzi - Nem arra lakom. Bocs – vonja meg a vállát lezserül, a kérésre pedig csak hátrafele pillant, a szikla felé, ahonnan elősétált - Hát akkor szedd össze onnan, ahova dobtad, seggfej, nem vagyok a csicskád – közli kimondottan unottan, annak biztos tudatában, hogy a másik nem láthatta, ahogy a táskájába bűvölte az eszközt, a táskájába, ami szerencsére egy nem csak tértágított darab, de sajátos egyvelegbe kovácsolt védőbűbájokkal védett, úgyhogy aligha fogja azt a cuccot onnan bárki is ki-Invitózni. Még jól jöhet, cserealapnak. Egy jó nagy fészkest dobna el egy ilyen lapot csak úgy, még mielőtt kijátszotta volna.
Nevetséges. Legalább olyan nevetséges, hogy O’mara van olyan hülye, és elteszi a pálcáját. Valaki nagyon naiv hangulatban van. Ő viszont nem ér rá, úgyhogy nem fog itt hülye szájkaratét vívni valakivel, akitől sok jóra úgysem számíthat. Most már elég jól körbepásztázta a vidéket, hogy tudja, merre induljon, és szinte vissza sem fordul a férfihoz, csak halk pukkanással lejjebb hoppanál a hegyoldalon, egy kopott kövekkel kirakott ösvény kezdetének környékére.
- Na, cső, pubikám! – kiabál nem is nézve arra, amerről jött, kicsit tán a szélbe veszik a hangja, de hát ilyeneken akadjon fel, most komolyan?




Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 11. 03. - 20:28:07
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
A kezem egyenesen a nő felé nyújtottam. Az ujjaimat várakozóan nyitottam szét, hogy közéjük csúsztathassa a csillagórát – igen, azt amit Nattól kaptam és azt, amit éppen csak egy pillanattal azelőtt akartam hozzá vágni jobb híján. Ha volt valami, amit nem szívesen veszítettem volna el, akkor az ez az aprócska ereklye volt. Ezért még ölni is képes lettem volna, hiszen az volt az egyetlen emléke annak a „randinak” nevezett valaminek, amit igencsak gyorsan rövidre zártunk abban a cukrászbádan.
Szükségem van rá – döntöttem el, ahogy a lelki szemeim előtt felvillant a pillanat, amikor Nat átadta. Még sosem örültem semminek ennyire, illetve voltam hasonló mértékben zavarban. Lényegében előtte csak Esmé adott nekem ajándékot, de ez valami más volt. Valami olyan, ami igazán tetszett és amit igazán tudtam értékelni. Az arab feliratok és a csillagászati ábrák lenyűgöztek. Ha nem akartam volna meghálálni, már akkor is képes lettem volna órák hosszát ücsörögni a kényelmetlen cukrászdai széken és bámulni. 
–  Hát akkor szedd össze onnan, ahova dobtad, seggfej, nem vagyok a csicskád – A hangja unottan csengett.
Azért engem sem ejtettek a fejemre. Ez a nő, ez a Barbour nyilvánvalóan azt hiszi, hogy ostoba vagyok… pont ő ne venne fel, valami csillogó vackot, amit éppen a lába elő hajítanak? Azért ennél jobban ismertem, ráadásul azt is sejtettem, hogyha valóban rátette a mancsát, akkor egy egyszerű Invito kevés lenne a visszaszerzésére.
– Nem vagyok teljesen hülye  – vetettem oda és nem eresztettem le a kezemet. Még mindig egyenesen felé tartottam, mint egy jelezve: én ugyan nem távozok anélkül, ami engem illet… pontosabban: ami az enyém.
Megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy várok. Ehhez a pálcámra nem volt szükségem. Nem fogok egy nőt bántani, illetve nem ilyen módon. El tudom tenni úgyis lábalól, hogy éppen csak a kellő ideig legyen kiütve és ha minden jól megy fegyverre sem nagyon kell. Jó ideje nem találkoztunk… valószínűleg fogalma sincs, hogy már alapos fejlődésen mentem át. Az elmúlt félévem lényegében egy kiképzésnek felelt meg.
– Szóval fejezd be ezt, asszony és ide cuccommal, míg jó kedvem van!  – tettem hozzá amolyan megerősítésként, hogy ha nem teszi, amit mondok, ebből aztán nem jön ki jól.
Egy pukkanással tűnt el a szemem elől.
– Na, cső, pubikám! – A kiáltása kicsit bosszantott ugyan. Azért még is csak elmosolyodtam és – bár nem túl legálisan –, de utána hoppanáltam. Már egész jó voltam benne, legutóbb is csak egy körmöt sikerült elhagynom. Most semmit, pontosan úgy, mint korábban Wychwoodban, tökéletesen hajtottam végre a dolgot. Azt persze nem bántam, hogy ezúttal nem valakinek a szívébe kellett kést szúrnom, hanem egyszerűen csak a nyomára bukkannom.
Valamivel elé hoppanáltam. És visszafordulva fel felröhögtem.
– Bocsáss meg pubikám, de elfelejtettem szólni… a legutóbbi találkozásunk óta kicsit változtak a dolgok. 
Vihogva fordítottam neki hátat és folytattam az utat a falu felé. Csupán a kezemet csúsztattam a pálcám mellé, felkészülve, hogy támadhat az a nőszemély hátam mögül. Valójában egyre kevésbé tudtam nőnek tekinteni… azok finomak, kellemesek, ő meg éppenséggel egyiknek sem felelt meg. Persze nem vagyok én ellene egy tenyeresnek a képemen, az is kell, ha éppenséggel a helyzet megkívánja, de ez valami egészen más volt és ez még engem sokkolt. Lényegében újra és újra rádöbbentett erre az egészre, még ha olyan szórakoztató is volt elnézegetni, ahogy baromi lazának érzi magát.
– Ha ideadod azt az órát, akkor esetleg megegyezhetünk…  – Próbáltam visszafogni a vihogást. – Hogy nem átkozom le a fejedet.
Hirtelen torpantam meg. Erősebben éreztem azt a mágikus lüktetést, amit már egy hoppanálással feljebb. Megvagy. A gondolatot természetesen a keresett gyűrűnek szántam. Nem mozdultam egy ideig – próbáltam pontosan meghatározni a megfelelő irányt – és nem érdekelt, ha elmegy mellettem… végül is később is visszatudom szerezni az asztrolábiumot. Egy ilyen nyomot nem lehetett veszni hagyni. Tudtommal, Miss (vagy inkább Mr.) Barbour nem rendelkezett hozzám hasonló érzékekkel a kincsek megtalálására – persze ki tudja…
Jobbra fordultam, nem haladt tovább a falu felé, egyszerűen csak elindultam, amerre a „szimatom” csalt.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2017. 11. 12. - 22:34:00




- Mióta? – kérdezi lebiggyesztve az ajkát, de kiválóan fenn tudja tartani arcának rezzenéstelenségét. Felőle aztán lehet O’mara olyan biztos benne, hogy elzsebelte a cuccát, amennyire csak az akar lenni, de nem állnak semmiféle bíróság elé, és ő bizony nem fogja ráhagyni ezt a feltételezést. Ő biztos azért megnézné, hogy nincs-e ott, ahol hagyta, de hát c’est la vie, ahogy mondják, mindenki másképp működik. Ő jelen esetben pont úgy, hogy semmi oka ne legyen szívességeket tenni a másiknak, aki továbbra is hozzávágott valamit. Ráadásul a jelek szerint olyasmit, ami fontos neki. És akkor komolyan azt tudja mondani, egyenes arccal, hogy nem hülye? Dehogynem. Egy méretes ökör, de ugyebár, ez tökre nem az ő problémája.
Asszony? Asszony?? Hát a jó édes kurva anyukáját ennek a hím soviniszta pöcsnek….! Épp csak azért nem közli ezt vele így kerek perec – noha az arcán egyértelműen látszik, mi a véleménye erről a megszólalásról – mert van ennél sokkal fontosabb dolga is. Egy jó kis szájkarate ugyan szerinte nem megvetendő dolog, de nem ezért van itt, és nem fogja megengedi magának, hogy ez a puhapöcs a kelleténél tovább feltartsa, és visszatartsa a céljától. Épp csak szarkasztikusan elhúzza a száját, tetőtől talpig végigméri a másikat, mintha szavak nélkül is egyértelműen azt akarná kifejezni, hogy „nekem te ne”. Itt áll ez a kis gizda mitugrász, még csak pálca sincs a kezében, és azt hiszi, ettől összefossa magát, és azt fogja tenni, amit mondanak neki? Milyen univerzumban él ez? Meg hát persze… mit képzel magáról, ki ő? Neki aztán senki számottevő, úgyhogy inkább ugrik.
Kicsit persze meglepődik, hogy O’mara utána hoppanál, de azért annyira nem, hogy dobjon egy hátast. Jobb helyeken erre már tizenhét évesen képes mindenki, úgyhogy a tag még mindig elég nagy lemaradásokban van – szerinte – hozzá képest, és ironikus mosollyal megtapsolja a „mutatványt” - Azért drasztikusan nem mondanám, hogy így lenne. Most is csak oda ártod magad, ahova nem kéne, útban vagy, és roppantul okosnak hiszed magad. Minden a régi – bazsalyogja üres mosollyal, és hát nem igazán érti, a hoppanálás képességétől megint csak miért kéne lefosnia a bokáját. Szegény O’mara úgy fest, képtelen arra, hogy megfelelően felmérje önnön fontosságát. Semmi baj, a legtöbb ember ezzel úgyis pont ugyanígy van.
- Álmaidban. Ha egy helyben állnék, és hagynám, akkor lennének esélyeid – még csak szükségét sem érzi annak, hogy fényezze magát. Elvégre képesített átoktörő, még csak köztük sem a legbénább, szóval, mondhatni, a képességeit papírral is a másik orra alá dörgölhetné, ha akarhatná, de a gyakorlati demonstrációt jobban szereti.
Nincs semmi gondja azzal, hogy a másik mögött haladjon – nincs az az isten, hogy a kis vágott szeműt a háta mögé engedje, mert majd nyilván, a pálcája neki eddig is a kezében volt, lévén nem áll szándékában hirtelen naivává változni, és zsákbamacskát sem kínál. Ha túlságosan útjában lesz, simán kiüti O’marát egy kábító átokkal, aztán ott hagyja, ahol éppen, hogy térjen majd magához később, amikor neki már nyoma sincs. Úgyhogy jó neki, itt mögötte, ahol szemmel tarthatja, és csak épp hogy hasra akar esni, amikor a másik megtorpan előtte. Megtorpan, majd gyanúsan nem arra indul, amerre eddig mindketten tartottak. Élesen felvonja a szemöldökét, hagyja, hogy a másik távolodjon, elvégre nem áll szándékában elsietni sem a dolgot, csak szépen alaposan, át kell gondolni mindent, számba kell venni minden eshetőséget, és sajnos lehetőséget kell adni annak is, hogy O’mara nem azért változtatott irányt, mert egérutat akar adni neki, vagy lemondott a szigeten rejtőző kincsről. Nem úgy ismeri. És soha nem annyira mázlista, hogy pont most legyen szerencséje, és ne ugyanazért legyenek itt.
Kurta pálcamozdulatot tesz, non-verbálisan elmormol egy Reveliót, abba az irányba fordulva, amerre a másik megy, amiben nem is kell csalódnia. A távolban aranyló kis fénypöttyök rajzolnak ki cikk-cakkban egy innen is jól látható útvonalat. Pont arra, amerre O’mara igyekszik. Merő véletlen? Kétli. Erősen. Kaján vigyorral a másik után indul, de nem siet, hogy utolérje.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 11. 13. - 19:16:55
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
Barbour gúnyolódása legalább annyira meghatott, mint az a zsák krumpliként heverő Kidhusz nevű tündér Izlandon. Hát felőlem aztán hiheti magát erősnek, annál könnyebb lesz kijátszani azt az „okos kis eszét.” Nincs is annál szebb látvány, mint mikor egy ilyen nagyszájú – de annál kevésbé tehetséges – nőszemélynek az arcán megjelenik a csalódottság grimasza.
– Te még mindig nem tudod igazán Barbour, hogy kivel gúnyolódsz. De nem baj, maradj csak meg a kis tévhiteidnél, illenek hozzád. – Vigyorodtam el.
Csupán ezután tévedtem rá arra az útra – ami igazából nem is volt út –, amerre a „szimatom” vezetett. Nem különösebben érdekelt, hogy követ-e. Majd, ha odáig jutunk, akkor talán meg kell vele küzdenem azért az ostoba gyűrűért, de a csillagóráért mindenképpen. Az az enyém, engem illett és bár a fejéhez vágtam, ez nem tette kevésbé értékessé. Akkor azonban a kincs volt az első. A belőle áradó mágia édes dalként csengett a fülembe, a szívem hevesebben dobbant és a lábaim maguktól mentek arra. Ez a tehetség – ami nekem van –, míg Barbour csak egy halom papírral villoghat, hogy ő márpedig átoktörő. Hát felőlem azt akármennyi papírt őrizgethet erről, én egy képeséggel születtem, neki meg a legjobb esetben is csak a pálcája marad…
Felhorkantottam, ahogy a gondolat végig futatott rajtam. Közben a hideg szellő összeborzolta a hajamat és a korábbi időkkel ellentétben ezt most egy kicsit sem élveztem. Talán hosszú idő óta először vágytam igazán haza, Nat mellé. A gondolataimba mélyedve is hallottam, hogy követ, de nem csak a léptei árulták el, hanem az illata is, amit egyenesen felém hozott a szél.
Hirtelen megtorpantam.
Egy pillanatra volt szükségem, hogy megint átjárjon a mágia. Lehunytam a szememet. Pontosan tudtam merre kell mennem, éreztem, ahogy bizsereg a bőrömön a hatalma. Már régen nem érdekelt az az idegesítő nőszemély a hátam mögött… bár ha szeretett volna éppenséggel el is haladhat mellettem. Egy tapasztalt pálcaforgatónak, akinek még pár fecnije is van erről nyilván pontosan tudja hogyan bukkanjon rá valamire.
– Ideje lenne egy másik férfit találnod, akinek a nyomában lihegsz egész éjszaka…  – jegyeztem meg némi gúnnyal. – Persze, tudom, hogy nehéz nekem ellenállni. Szóval most az egyszer megengedem, hogy velem tarts.
Vigyorogtam, magabiztos voltam, csupán a gondolataim jártak éppen egészen máshol. A csillagóra körül… ami nála volt, mert tudtam és bár erőszakkal is elvehettem volna, én úriember módjára hajlandó voltam belemenni az elcseszett játékába, csakhogy átadja nekem, ami engem illet.
Tovább indultam a sötétben, sőt annyira lassan haladtam, hogy Barbour akár mellettem is sétálhatott volna. Nem bosszant fel, nem adom meg neki azt az élményt… annyira amúgy sem érdekes személyiség, bár van olyan, akinél azért többre tartom, többek között Nathaniel kutyájánál, aki bár ugyanennyire rám tapad, de éppen csak a konyhaszekrényből kizabálásra váró keksz érdekli. Nos, ez talán valamivel szánalmasabb, mint más után loholni egy kincs megszerzésének reményében.
– Amit elloptál tőlem, az egy arab eredetű asztrolábium  – mondtam nyugodtan, mintha csak mesélnék. – Nem hinném, hogy különösebben értékes. Egyszerűen szeretem magamnál tartani és tudod, vissza fogom szerezni.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2017. 11. 19. - 23:49:05




- Kétlem, hogy érdemes lenne tudnom – foghegyről veti csak oda, a szemforgatást a továbbiakban hanyagolja, mert megvan az a bizonyos szám, amin túllépve az ember inkább tűnik szappanopera hősnek, semmint dolgát végző boszorkánynak. Értelemszerűen ezt szeretné elkerülni, egyébként is van a szakmájában épp elég ostoba, ótvar, ódivatú előítélet a női átoktörők irányába, és ő nagyon… hú, de nagyon szereti megdönteni ezeket az előítéleteket.
A nevetséges mondjuk pont az az egészben, hogy van, akinek nem számít, milyen szép hosszú rezüméje van a sikeresen elvégzett munkákról, akkor is „csak” nőként fognak tekinteni rá. És hát persze, éppenséggel pont nő (nem mintha erről tehetne, ugyebár), kikérné magának, ha férfinak néznék, de hogy a nősége pejoratív jelző legyen, nos, azért bárkinek szívesen kidekorálja a fejét, először ököllel, aztán pár jól irányzott átokkal. Amíg azonban O’Mara is megtiszteli azzal, hogy nem fogadja el annak, ami, természetesen neki sem jut eszébe, hogy mondjuk egy fokkal is több tiszteletet mutasson a másik felé.
Ráadásul, O’Mara tényleg, kurvára idegesítő. Nem szokása úgy tenni, mintha kedvelne olyan embereket, akiket amúgy nem kedvel, csak hogy elfusson egy konfliktus elől, vagy jobb színben tüntesse fel saját magát. Ő már csak az, aki, mindegy, ezt ki, milyen torz tükrön át nézi. Megadja annak az eshetőségét, hogy ő is vétkes ebben a férfi irányában, de hát, ugye… nincs kedve erőfeszítéseket tenni pont miatta.
Nagyjából pont ezért nem méltatja nagyon válaszra sem a fickót a továbbiakban. Mondhatná, hogy O’Marának aztán csak hízeleghetne, hogy egy ilyen csaj a nyomában koslat, élvezze, amíg tart, mert gyakran (vagy leginkább soha) nem lehet része ilyesmiben, de a cél érdekében elég jól le tudja nyelni a büszkeségét. Nevezetesen abban, hogy lassú tempó ide, vagy oda, ő aztán nem siet utolérni a másikat, jó két lépéssel is lemarad tőle, és egyszerre figyeli az általa előidézett, útjelző fényeket, meg azt, O’Mara merre igyekszik tolni a talicskát.
Ha a férfi ilyen magabiztos abban, hogy nem szedi le szépen a pálcája egyetlen bökésével, anélkül, hogy egy hangos szót is kiejtene a száján, tényleg elég hülye. Neki ez mondjuk csak jó, hát becsülje le őt, ha annyira le akarja, legalább a saját malmára hajthatja ezt a vizet.
Leginkább mondjuk azt értékelné, ha O’Mara is befogná, mert ezt a rinyálást (továbbra is egy olyan tárgyról, amit önként vágott hozzá, aztán most hallgathatja a sirámot, hogy ez így, meg úgy nem értékes, csak szereti magánál tartani, szinte látja maga előtt, hogy valami gusztustalanul nyálas sztori társulhat hozzá, kinézné a másikból, de simán) nem fogja tudni sokáig elviselni, és tényleg nem, alig két másodperc múlva telítődik be nála a pohár, és megtörténik az a kurta pálcamozdulat, amivel egy nem kimondottan visszafogott Stuport lő ki az előtte haladó fickóra, pont a háta közepébe, majd úgy kerüli ki az elkábult testet, hogy rá sem néz.
- Szerencsétlen barom – szusszanja csak, amikor már lépésekkel odébb jár, majd aprókat előbbre hoppanálva halad a mágikus fényeket követve, jó negyven perc múlva pedig egy jól álcázott barlangbejáratot tár fel, mely girbe-gurba folyosókra vezet, egyenest a nagy hegybe vájva, ujjait a göcsörtös kőfalakon húzva már ő is érzi, hogy bizony, jó helyen jár. A tompa kékséggel, alig-alig izzó rúnák a falakon egy idő után meg pláne erről árulkodnak, ugyanakkor valami sajnos bűzlik Dániában…


Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 11. 23. - 11:24:47
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
Továbbra is igyekeztem megőrizni a magabiztosságom. Nem akartam én ezzel az ostoba nőszeméllyel hadakozni, egy részről volt fontosabb dolgom is, másrészt viszont még hasznomra is vállhatott éppen, hogy a nyakamba liheg. Persze tény, nem ő lenne az első agyalágyult, aki finoman szólva belém habarodik. Ezért inkább próbáltam hízelgésnek venni a próbálkozást.
Nem izgat – sulykoltam magamba a gondolatot. Persze ott lüktetett a csuklómon az az átkozott szalag, szinte könyörögve, hogy legalább átkozzam le a fejét. Most azonban az akart erőm győzött és a pálcát szorító kezem engedett. Engedett. A fegyver visszacsúszott a zsebembe, a helyére.
– Persze… megadom a lehetőséget, hogy magadtól visszaad… – Tettem hozzá némileg halkan, mint egy visszafojtva a dühös indulatot, ami ott dobogott a mellkasomban, szinte várva, mikor szakadhat ki.
Nem méltatott válaszra és ez bosszantó volt, én még sem tettem semmi hirtelent. Ha a számomra értékes dolgokról van szó – amik amúgy ennek az ostoba, ám enyhén nagyképű
 teremtésnek semmit sem érnek –, akkor hajlandó vagyok mindent megtenni, hogy visszaszerezzem. Ezt talán Barbour nem sejtette, mert annyira elfoglalta a saját egojának fényezése, hogy képtelen volt az orránál tovább látni.
– Ezzel megkönnyítenéd mindkettőnk dolgát…  – folytattam.
Azonban, még mielőtt a konkrét ajánlat elhangozhatott volna valami csapódást éreztem. Nem is tudtam volna megmondani hol, mert azonnal elsötétült előttem minden. Eltűntek a csillagok az égről, a hold, csak az az őrjítő vonzásérzés maradt meg. Ki akartam nyúlni, elérni, ami ennyire magával ragadott, de mozogni sem tudtam.
Hirtelen tértem magamhoz. Fájt a homlokon, a térdem és a tompaság átvett az uralmat a testem felett. A hátamra fordultam és megint szembe találtam magam az égbolttal. Merlin szaros nadrágjára…
A homlokomra csúsztattam a tenyerem. A tincsek alatt ott éktelenkedett egy pukli. Fájdalmasan nyögtem fel az érintésére. Még valami, amit ki kell magyaráznom otthon… Sóhajtás tört fel belőlem és némi szédülés, ahogy felültem.
Barbour már messze járhatott, talán a kincsem közelében, de ez érdekelt kevésbé. Sokkal fontosabb volt, hogy nála van a Nattól kapott csillagórám. A szívem is fájdalmasan dobbant a gondolatra. Felkeltem és próbáltam a kincset megint bemérni… de bajt szimatoltam. Valahogy olyan halvány, olyan gyenge volt már, mintha csak egy nyomot lenne az érzés, ezért hoppanálva indultam előre. Nagyobb távokat tettem meg egymás után újra és újra, míg nem valami romos házhoz értem. Ez kívül esett a kis tanyán, távolabb volt és már megtépázta az idő vasfoga.
– Barbour! – kiáltottam, de amint beléptem az ajtón megéreztem az illatát – azt hiszem, ilyen szaga lehet az indokolatlan beképzeltségnek. Reméltem, hogy ez nem csak a nyoma annak, hogy itt járt és elvitte a kincsemet, az asztrolábiumot, ami nekem mindennél többet ért.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2017. 11. 26. - 23:59:25




A barlang kacskaringós útvesztő lett volna, ha a felfedett mágia ne mutatta volna az utat egyértelműen. Egy ízben ugyan kis híján lépre csalja egy zsákutcából csalogató undok kelpi, de a kis kitérő után hamar rátalál újra a megfelelő útra, ahonnan végül egy pincébe lyukad ki aprócska, a falba rejtett létrán felkapaszkodva. Dohos, sötét, pálcája hegyén parányi fénynyalábót gyújtva kutatja át, majd halad aztán felfele, ahogy a keresése nem lel sikerre.
Negyvenöt perc csend és nyugalom. Ennyi jut neki. Csendről és nyugalomról beszélni az ő szakmájában mondjuk elég nevetséges. Nem is olyanfajta ember, aki élvezné a fent emlegetett csendet és nyugalmat, de ha a másik alternatíva Elliot O’Mara társasága, akkor valószínűleg még egy újabb kezelést is jobban élvezne a Mungóban, mint ennek a satnya kis ki-ha-nem-énnek a társaságát.
Nyilván kiabálva dobbant vissza az életébe, és ő csak annyit szúr vissza, mérsékelten normális hangosan első körben, hogy: - Tudtad, hogy csak az kiabál, aki fél? – ennél jobban igazából most nem ér rá O’Marával foglalkozni, ennél pont sokkal nagyobb problémái vannak. Nevezetesen az, hogy ahogy a lépcsőkön egyre feljebb és feljebb lépdel, már pontosan hallja azt jól kivehető motozást az emeleten – mintha kilincs nyikorogna, ablaktábla koppanna, nyílna, valami dobbanna, ő pedig futásra kapcsol, egy épp csak kékes derengésben pulzáló szobába lépve pedig azt látja, hogy valaki épp kiugrik azon telibekúrt ablakon. Valaki kiugrik, és viszi magával a kékes derengést is, márpedig ez egyetlen egy dolgot jelenthet: hogy elkésett, és most futhat a zsákmány után, ez pedig egyedül ennek a nyomorult O’Marának a hibája, aki képes volt feltartani a szájhősködésével. Fúúúú….!
Kilőhetne egy átkot a távozó „tolvaj” felé, de valószínűleg már nem találná el. Ha nem találná el, akkor pedig csak feleslegesen felhívná magára a figyelmet, ha szerencséje van, az idegennek nem tűnt fel, hogy valakik még érkeztek az elhagyatott házikóba, márpedig akkor talán nem fogja eszeveszetten menekülőre a dolgot – vagyis, több esélye van utolérni, beelőzni, vagy éppen, amit a gép dobni fog. De még az is lehet, hogy O’mara ezzel kapcsolatban is elcseszte az esélyeiket. Bizony, ezúttal  mindkettejükét!
Nem rabolja az időt magyarázkodással – O’Mara jelenléte szokás szerint pont csak annyira érdekli, hogy irritáltságot érezzen tőle, a pálcáját szorítva készül ő is az ablakon át történő távozásra, míg egy könnyű levitációs bűbájjal lassítja az első emeletről történő zuhanást.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 11. 27. - 20:33:02
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 

A romos házba belépve, szinte fel sem fogtam hogyan került az az ostoba nőszemély megint az utamba, de nem bántam egy cseppet sem. Hiszen nála voltam még mindig az asztrolábium, ami nélkül bizonyosan nem fogok hazatérni, így ha kell napokig – sőt hetekig – is levakarhatatlan lesz. Nyilvánvaló volt, hogy idegesítettem, ezt pedig nem féltem kihasználni. Ha nem ostoba ezt ő is tudja, ahogyan azt is, hogy könnyedén megkeseríthetem az életét, főleg munka területén… legyen akármilyen indokolatlanul is egoista.
– Tudtad, hogy csak az kiabál, aki fél?
Felhorkantam egyet, miközben a nyomába eredtem a lépcső felé. Valami motoszkálás hallatszott odafentről, amit eleinte Barbour rendkívül óvatos kincseltulajdonító módszerének véltem. Kétségtelen volt a következő lépcsőfok után, hogy nem vagyunk egyedül az épületben.
– Hülye lennék nem félni…  – suttogtam a választ, de az eszem már egészen máshol járt. Történetesen lépésekkel Barbour csigalassú tempója előtt, az emeleten motoszkáló valaki környékén.
Újabb zörgés, lépések, nyikorgás, csapódás. Őnagysága is végre kapkodni kezdte a cseppet sem formás hátsórészét. Jó formán úgy tört be az egyetlen helyiségbe, amit az emelet tartogatott számunkra.
A szakadt tapétával borított falak kékes fényben úsztak. Nem élénk, szemet bántóan színes árnyalat volt, inkább olyan különös, misztikus derengés, ami az adrenalint csak még tovább pumpája az emberben. A szívverésem felgyorsult, ahogy megpillantottam az alakot – illetve csak annak egy részét – ahogyan kiveti magát a tárva-nyitva várakozó ablakon.
– Remekül megcsináltad, Barbour! Profi átoktörő vagy, mit ne mondja!  – vihogtam kissé gúnyosan és figyeltem, ahogy készül kiugrani az ablakon.
Nem vártam meg a végeredmény kihoppanáltam a ház mögé, ahol a másik tolvaj földet érhetett. Már csak hűlt helyét találtam és azt a kis mágikus vibrálást, amit a kincs hagyott maga után.
Megálltam, vártam és kerestem, hogy merre kéne a nyomára bukkanni. Az illető bizonyára nem hoppanált, azt hallottam volna… de seprűre ettől még könnyedén felülhetett volna, hogy aztán hiába keressem. Nyugalom, O’Mara… – biztattam magam és megálltam egy helyben. Egy pillanatra lehunytam a szememet és megpróbáltam mély levegőt venni. Hosszan fújtam aztán ki és újra megismételtem. Az öcsém tanította, hogy ilyen módon meg lehet nyugtatni az embert, mikor izgatott és nem tud koncentrálni.
 Szokás szerint nem vált be azonnal.
Még mindig hevesen kalapált a szívem, várva, hogy rábukkanjak megint a kincsre, aminek az ereje odafent gyönyörű, kék derengést okozott. Az, ami olyan erősen lüktetett még most is valahol, hogy éreztem… valahol ott volt, nem túl közel, de nem is megközelíthetetlenül távol tőlem. Aztán jött a felismerés.
Nem fordultam abba az irányba, mert nem vagyok olyan hülye, hogy Barbournak csak így eláruljak egy ennyire fontos információt. Egyszerűen csak vettem egy mély levegőt tudva, hogy helyben vagyok, míg az ostoba nőszemély maximum a számára teljesen értéktelen asztrolábiumot szorongathatja esténként a takarója alatt, ha éppen hiánya van belőlem.
 – Megvagy…  – suttogtam érezve a kincs erejét és némiképp bosszantási szándékkal. Még egyszer a boszorkány felé akartam fordulni, igaz fogalmam sem volt hol van - feltételezhetően a közelemben -, hogy aztán egy gúnyos mosollyal távozzak.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2017. 12. 10. - 20:00:39




Ha most ráérne vele foglalkozni, valószínűleg akkor sem pazarolna többet holmi megvető pillantásnál a tolvajra. Nem mintha egyébként olyan fajta nő lenne, aki könnyen beismerné, ha hibázik, ám amikor hibázik, az együtt jár az indulat hevesen, halántéktájt szurkáló érzésével, és most nem érez semmi ilyesmit. Amikor pedig tökéletesen nyugodt, akkor nem nagyon izgatja magát mások véleménye miatt - izgatni ugyan máskor sem izgatja magát miattuk, de azért, ha olyan a bírálat, akkor könnyedén vetemedik arra, hogy át akarja rendezni a másik arcberendezését, vagy a bosszúnak egy sokkal lassabb, de annál ütősebb verzióját kezdje kitervelni. Nem kérdéses, egyszer még el fog jönni ennek a forgatókönyvnek az ideje, ha Elliot O'Maráról van szó, de az nem akkor lesz, amikor dolgozik. És pláne nem akkor, amikor hirtelen sokkal több cél is elkezd lebegni lelki szemei elől, mint az egyetlen zsákmány megszerzése.
Persze, a legkézenfekvőbb dolog most az lenne, ha olyan gyorsan mozdulatlanná átkozná a szabotőrt, amennyire csak lehet, és megszerezné tőle, amit kell. S bár gyakran vádolják azzal, hogy nem lát tovább a saját orránál,  most bizony alaposan túlnéz a fitos kis nózin. Ha csak egy egyszerű, pitiáner tolvajról van szó - igen, igen, O'Mara, pont olyanról, mint te, te kotnyeles kis patkány -, aki a saját szakállára játssza a szarkát, akkor mondjuk kár a gőzért, de mi van, ha nem? Mi van, ha viszi valakinek a zsákmányt? Mi van, ha sokkal több kincset is dugdos? Mi van, ha elég a nyomába erednie ahhoz, hogy lekapcsoljon egy nagyobb fogást, egy csempészt, egy svindlist, valakit, akivel mondjuk szerezhet egy jó kártyát az auror parancsnokságon? Nem jönne rosszul, ha kicsit (nagyon) megszeretnék. Nem jönne rosszul a hátba veregetés sem, meg az sem, ha a Gringotts tenne neki egy újabb ajánlatot, mondjuk odacsapva egy nullást még a havi kereset összege mögé... mindez olyan reflexszerűen szalad végig rajta, hogy nem habozik, támadjon-e, vagy sem. Nem támad és kész, izgatott félmosoly költözik a nevetőráncok közé, és kis híján még a tenyerét is összedörzsöli. Azért nem iszik előre a medve bőrére. Akárhogy is, ez még melós menet lesz, pedig bassza meg, ő ma nem erre fizetett be itt a világvégén.
Nem hoppanál, mert ő így egy pillanatra sem veszíti szem elől a tolvajt, és pontosan látta, merre sietett el. Jelenleg még annyira sem ér rá O'Marával foglalkozni, mint amennyire egyébként büszkeségből nem szívesen teszi. Ugyanazt a varázslatot használja az elvarázsolt tárgy követésére, mint korábban - most, hogy ilyen közel volt hozzá, még sokkal könnyebben ki is szűri a többi, esetlegesen elterelő tényezőket, bár erősen kételkedik benne, hogy ezen az átkozott vidéken olyan nagyon sok hasonló mágikus tárgyat találhatnának. Csecse-becséket, ócskább kacatokat? Biztosan, de ilyet nem. Az idegen után indul, hova-máshova, de mivel feltett szándéka előbb megnézni, hova megy, nem kapkod, és nem akarja elijeszteni. Ennek érdekében ismét kiábrándító bűbájt bocsájt saját magára, a képzeletbeli tojásbél végigszalad rajta, finom borzongást váltva ki belőle, és terv szerint így viszonylag észrevétlen tud a tolvaj nyomában maradni.
Amíg O'Mara legalábbis nem pofátlankodik a tervébe, és nem keresztezi az útját - túlságosan.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 12. 11. - 11:51:38
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
Az érzékeimre hagyatkozva kezdtem rohanni – már amennyire a fájós lábam bírta. Már majdnem úgy szedtem a távolságokat, mint annak idején, a sérülésem előtt. Hangosan kapkodtam a levegőt, de egyre erősebben éreztem a lüktetést az egész testemben. Ott voltam a közelében. Hamarosan kirajzolódott egy sötét körvonal és tudtam: ő az. Nála van a kincs.
Nem érdekelt Barbour hol van, nem érdekeltek az idióta tervei sem. Az enyém kell, hogy legyen a kincs. Az remek cserealap volna az asztrolábiumért, na meg aztán tisztességesnek sem kell éppen lennem, ha megtetszik a – reményeim szerint – gyűrű. Gyorsabbra vettem a tempót, habár a lábam már nagyon fájt. Elviselhetetlenül hördültem fel minden lépésre, de ott volt előttem a valaki. Ezért kinyújtottam a kezemet, belemarkolta a kabátjába, hogy hátra rántsam és elessen… helyette hirtelen fordult felém és alaposan behúzott.
Az arcomhoz kaptam a kezem, előre görnyedve próbáltam megtartani az egyensúlyomat. Hamarosan mégis összeszedtem magam és rávetettem magam, legyűrtem a földre és a Hold fényében megpillantottam az illető arcát. Ugyanolyan váratlanul állt meg a bunyózásban, mint én és csak meredt rám.
– Cartwright? – kérdeztem nagyon halkan, hátha Barbour megint Feöerre festve magát ácsorog mögöttem. Persze megérteném, hiszen hátulról is legalább olyan remek látvány nyújtok, mint elölről, egy ilyen kiéhezett madárijesztőnek pedig aztán végképp remek fogás szerény személyem.
– Eljöttél? – szinte tátogta.
– A nyomodban vannak… add ide a gyűrűt! – tátogtam vissza.
Lassan bólintott és cinkosan rám kacsintott.
Valószínűleg tudta jól miről beszélek. Talán látta az őrült nőszemélyt vagy hallotta a hangunkat.
Meg fogja érni ez a kis segédkezés… – állapítottam meg. Tudtam nagyon jól, hogy milyen nagylelkű Cartwright a segédeinek. Régóta ismertem. Tolvaj létére egészen tisztességes volt, ráadásul a barátom. Nélküle nem csak egy sánta láb lett volna a következménye annak a skóciai útnak. Bíztunk egymásban, sokszor jártunk össze a Vakegérben, hogy a közös kalandjainkról beszélgessünk.
Hirtelen lökött meg és nyomott le a fűbe. Megütött, de közben a másik kezével a kabátom zsebénél matatott. Engem persze egy darabig jobban érdekelt, hogy az állkapcsomat a helyére rendezzem… csupán ezután fogtam fel, mikor ő már elrohant: az ékszer a zsebemben van. Óvatosan csúsztattam az ujjaimat oda, az apró tárgyra. Gyűrű volt valóban, bár talán nem az elképzeléseimnek megfelelő giccses példány, de ezt kerestem. Ott lüktetett benne a mágia.
Lassan keltem fel a földről a kezemet erősen az oldalamnak szorítottam, mintha fájna, valójában csak a gyűrűt akartam biztonságba tudni. A másik kezemben ott szorongattam a pálcát és kissé bicegve indultam Cartwright után, mintha még mindig üldözni akarnám.
– Megint túlhajtottad magad O’Mara…  – morogtam, ahogy lenéztem a fájós lábamra.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2017. 12. 30. - 21:10:05




Ez az egész sokkal mozgalmasabban alakul, mint vártam.
Erre gondol, ahogy követi a mágikus nyomokat, és bosszankodik rajta – általában nincs ellenére, ha valami mozgalmasabb a kelleténél. Szereti a mozgalmast, szereti az izgalmast, a váratlant, a kiszámíthatatlant, voltaképpen ezért csinálja azt, amit, mert ez a szakma tele van meglepetésekkel. De a meglepetéseket leginkább nem emberi formában szereti. Egy-egy nem várt mágikus akadály, átok, álca, szemfényvesztés, egy darabnyi varázslat a múltból számára sokkal izgalmasabb, mint a tény, hogy valami pitiáner tolvaj után kajtathat.
Vagy éppen két pitiáner tolvaj után kutathat, akiknek a jelek szerint nincs jobb dolga, mint hogy az ő agyára menjenek, ráadásul egy olyan hideg, sötét és szar helyen, mint a Feröer-szigetek. Ha legalább Hawaii-on lennének, jobban értékelné a dolgot. De a tél nem az ő évszaka, a hideg pedig nem a kedvenc hőmérséklete. A sötét csak egy dolog. Az annyira nem zavarja, sőt, jelenleg legalább egy kicsit segíti is, noha kétségtelen, nem csak az ő malmára tud vizet hajtani.
Kis híján belerohan a földön fetrengő idegen és O’Mara párosába, de még időben lefékez egy fatörzsre karolva visszafogva saját lendületét. Nem volt ugyan szemtanúja az egész jelenetnek, mindenesetre a verekedés nem volt valami indulatos, a tolvaj szinte csak úgy továbbrohant, ami viszont érdekesebb, hogy mintha a varázslata megszakadt volna… valahol ott, ahol épp O’Mara sántikál. Véletlen lenne? Jajmajdperszehogy. De még ha az is lenne – most komolyan hagyjon ki megint egy lehetőséget, hogy legalább annyira bosszantsa a fickót, mint amennyire O’Mara az ő bögyében van?
A fák takarásában szünteti meg az őt leplező bűbájt, csak hogy a pálcamozdulat folytatásával egy másik varázsigét idézzen meg nonverbálisan: Levicorpus. Mi tagadás, egyáltalán nem bánná, ha O’Mara elegánsan, akadályok nélkül a levegőbe fordulna fejjel lefele, mint akit most lógattak fel a bokájánál fogva, és szépen elmagyarázná neki, miért hozzá vezetnek a nyomok, melyeket eddig követett. De akár így, akár úgy, nyílt színre fog lépni, hülye lenne, ha újabb macska-egér játékba bonyolódna, főleg, ha már úgyis elveszítette egy esetleges meglepetés erejét - Szeretsz mások útjában lenni folyton, ugye?


Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 12. 31. - 15:53:34
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
Egy ideig tétován követni próbáltam Cartwright nyomát, aztán megálltam. Nem véletlenül, tudtam hogy Barbour a közelben van és valami furcsa zaj is érkezett a közelben álló facsoporttól. A kezemben szorongatott pálcámat éppen csak annyira emeletem fel, hogy ő azt ne láthassa és egy néma varázslatot, ugyanolyan némán kivédhessek.
Homenum Revelio! – suttogtam el abba az irányba.
Nem tudom meghallotta-e, sőt azt sem, hogy sikerült-e a megfelelő varázslatot kicsiholnom abból a pálcából – hiszen, ahogy ez a magabiztos és cseppett sem nőies nőszemély tudni véli: nem vagyok én olyan tehetséges varázsló. Csupán az ösztöneim és a megérzéseim irányítanak, ezért vagyok életben és ezért nem tudtak olyan sokan kijátszani. Valójában felkészülhetett volna arra, hogy a kábítás után sokkal jobban fogok figyelni.
Barbour végül magától lépett ki a fák rejtekéből. Láttam rajta, hogy sejti, nálam van az ékszer, de nem zavart… sőt még tetszett is, hogy bosszanthatom kicsit. Ő akarta ezt magának, ő támadott nekem, én pedig csak a magam módján megoldom a dolgot.
– Szeretsz mások útjában lenni folyton, ugye?
Elvigyorodtam a kérdésen, de azért a pálca készenlétben várakozott egy újabb támadás ellenére. Akármennyire is fájt a combom, sőt a lüktetés egyenesen le akart nyomni a hideg földre, hogy a mai napot inkább pihenéssel töltsem, erősnek éreztem magam. Ennyire könnyedén utoljára akkor összpontosítottam, mikor elvettem Reagan életét. Ott is kerültem földre, megkínoztak, de én nyertem. Az a helyzet pedig sokkal könnyedebb volt.
–Csak azokéba, akik szinte kiharcolják maguknak. Mindketten tudjuk mi a helyzet. Egyszerű és világos, nem igaz?  – kérdeztem higgadtan.
 Na most mit lépsz, asszony? Újabb adag gúnyos röhögés szakadt ki belőlem.
Közelebb léptem hozzá, még mindig készen a védekezésre. A szemeibe akartam nézni, amik legalább olyan dacosan csillogtak, mint az enyémek. Nem éreztem magam fölényben, tudtam, hogy milyen képességei vannak – sőt –, történetesen a sajátjaimmal is tisztában voltam. Ezért hát, az is nyilvánvaló volt, hogy ennek nem lesz egyszerűen vége.
–Barbour… ha mi egymásnak esünk annak talán sosem lesz vége  – Folytattam a mondandómat. –Szóval itt a lehetőség. Megpróbálhatsz alkut ajánlani azért, ami nálam van. De előre szólok, kastélyom és pénzem is van, utóbbiból elég tetemes mennyiségű. Szóval inkább mással próbálkozz!
A biztonságkedvéért előkapartam a zsebembe tuszkolt ékszert és ujjamra húztam. Furcsamódon tökéletesen passzolt a gyűrűsujjamra, semmilyen sötétséget nem éreztem belőle, pedig fel voltam készülve minimum egy halálos átokra. Na, O’Mara, ez is megúsztad… – állapítottam meg. Valamiféle furcsa varázslat azért volt ott… valami amit nem tudtam beazonosítani. Nem volt zavaró, bántó érzés, sőt kifejezetten tetszett az a különös melegség, amit árasztott magából.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2018. 01. 08. - 23:56:43




Kár, hogy kétszer ugyanaz a trükk ritkán jön be. De hát csak a hülye nem él a felkínálkozó lehetőségekkel, még akkor is, ha nem feltétlenül érdemes. Ám akárhogy is – bőven ideje szerinte véget vetni ennek az idegtépő, ráadásul meglehetősen suta táncnak. Úgysem kérdezte meg tőle a kutya sem, van-e kedve egyáltalán táncolni.
Szánakozva lebiggyeszti alsó ajkát - Én legalább a munkámat végzem. Neked nem tudom, mi a mentséged azon túl, hogy bolhák lakhatnak a gatyádban – talán ideje lenne utánanéznie ennek a gizda kis mitugrásznak? Talán már rég meg kellett volna tennie, hogy rájöjjön, mégis hogy lehet az, hogy a kívántnál sokkal többször keresztezik egymást az útjaik, és nem kimondottan véletlenül, vagy céltalanul. Legtöbbször ugyanazzal a céllal, és ez ugyancsak kellemetlen a renoméjára nézve. Már ha egyáltalán van neki olyan.
A dolog „egyszerűségére” vonatkozó megjegyzését viszont nagyjából elengedi a füle mellett. Már hogy lenne ez egyszerű? O’Mara még mindig nagyon O’Mara, és ő maga sem képes kibújni a bőréből, ez sokkal inkább tűnik patthelyzetnek - Merlinre, szerintem egyszer nézd meg magad, amikor így vihogsz egy tükörben. Mint egy vágott szemű, ostoba hiéna… - hajtja oldalra a fejét egy negédes mosollyal, de persze, a tekintetében a vidámságnak nyoma sincs, és a férfihoz hasonlóan készenlétben tartja a pálcáját, melynek hegye mindig épp arra mutat, amerre O’Mara áll. Most egyelőre nem forgat ugyan a fejében semmit, de a véletlenre sem akarja bízni sem a testi épségét, sem a kincs esetleges elvesztését.
- Fú, de nagy arcod van neked – ezúttal ő neveti el magát, de javarészt hangtalanul rázkódik meg a válla a nonszensz jelenettől, ahogy ez a kis nyavalyás azt ecsetelgeti neki, micsoda vagyona van. Így pláne jobban szeretné, ha más hobbit találna magának, mint a kincskeresés. Törhetetlen nyugalommal állja a másik tekintetét - Megtanulhatnád mondjuk nevén nevezni a dolgokat, gondolom a legféltettebb kincsedet szeretnéd, ami pont annyira volt fontos, hogy a sötétségbe hajítsd – mármint, ezt valószínűleg még jó pár évig nem fogja tudni megérteni, hacsak nem valós magyarázat, hogy ott fenn a sziklákon O’Mara tisztára betojt a testetlen hangtól.
- Részemről cserélhetünk O’Mara, épp csak van egy kis bökkenő. Nem bízok benned – hát mert hülye is lenne, és nem talál semmi kifogásolnivalót abban sem, ha ezzel a férfi is pont így van irányába. De hogy csak úgy, egyszerűen átadják majd a másiknak, ami az alku tárgya, miközben neki az aranyozott biszbaszra semmi szüksége, O’Mara bizonyára meg egyszerre akarna mindent? Haha. Jó vicc volt, csak még nincs elseje. És legalább ennyire tartja okos húzásnak azt is (amiről meglehetősen leplezetlenül árulkodik gyanakvó arckifejezése is), hogy a fickó az ujjára húz egy ismeretlen eredetű varázstárgyat – épp csak enyhén hunyorogva figyeli, vajon itt helyben lerohad-e tőle a keze. Az milyen jó muri lenne. És na, az tényleg egyszerűvé tenné a képletet.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 01. 11. - 11:15:11
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
Szeretek harcolni, szeretek győzni, szeretek eltiporni. Azonban volt mindig is valami, amit még ennél is jobban szerettem, a másik arcán türköződő tehetetlenséget. Ezt ugyanis az a végtelen vergődés váltja ki, amit az én ellenállásom megtörhetetlensége okoz. Elliot O’Marát ugyanis nem lehet megtörni. Még Barbour sem, akinek feltehetően iskolai oklevele van arról, hogy ő márpedig tehetséges boszorkány. Szívesen láttam volna éppen az ő arcára kiülő tehetetlenséget.
Újabb hiénaszerűnek titulált vihogás futott rajtam át, mikor közölte, nagy az arcom. Kezemben közben a pálca is megremegett. A koncentráció persze ott volt, könnyedén kivédtem volna bármilyen támadást. Már megtanultam, hogy ne állítson meg se fájdalom, se érzelmi hullámok. Reagant is legyőztem, pedig a bőrömbe égette az a bélyeget, most már örökre.
– Igen, Barbour, de nekem legalább van mire nagy arcomnak lenni  – rántottam meg a vállamat.
Rendeztem arcvonásaimat, ismét csak az a halvány mosoly ült az arcomon, mint eddig. Végig mértem a bosszantó nőszemélyt és arra jutotam: csak is a táskájában lehet az, amit ellopott tőlem. Persze még ott van az a lehetőség is, hogy a zsebébe szuszakolta… de ezt túl egyszerű megoldásnak tartottam volna a velem szemben álló cseppet sem szemrevaló teremtéstől.
– Részemről cserélhetünk O’Mara, épp csak van egy kis bökkenő. Nem bízok benned.
A kijelentésre kicsit közelebb sétáltam hozzá – persze a pálcát még mindig nem engedtem le, tartva attól, hogy újabb támadást vigyek bele. Egyenesen kékes szemeibe néztem, az árnyalatuk éppen csak kivehető volt az ezüst hold fényében. Elidőztem azzal, hogy az arcát nézegessem. Végül is annyira nem hasonlít egy vasorrúra… csak kár, hogy szőke – állapította meg bennem a kis hang. Éreztem, hogy lüktetni kezd a szalag ismét a kezemen, de talán most nem is annyira az indulatok, inkább a kalandvágy, egy jó kis győzelem illata hajtotta.
Közben arra próbáltam figyelni, hogy vajon a gyűrűnek van-e rám bármilyen hatása. Hát nem volt, közel sem. Csak a kellemes, mágikus erő járt át. Valószínűleg szarvam sem nőtt, vagy három méteres szemöldököm, mert azt azonnal észrevettem volna. Ez valami más volt. Talán szerelmi mágia, melynek hatása nem kerített hatalmába – ennek magyarázata az is lehet persze, hogy már alapvetően őszinte szerelmet érzek valaki iránt. Számtalan lehetőség volt. Alaposan meg akartam vizsgálni.
– Nos, az érzés kölcsönös  – bólintottam.
Erősen bámultam a szemeit még mindig, remélve, hogy visszanéz rám. Azt akartam, hogy az arcomat nézze, arra figyeljen, amit mondok és ne arra, amit a kezem készül majd tenni. Már olyan közel voltam hozzá, hogy a pálcáját akár a mellkasomba is fúrhatta volna, ha rendesen kinyújtja a kezét.
– Tudod, Barbour, egész csinos teremtés vagy te a nagy szádhoz képest – mondtam cseppet sem szemérmesen. – Biztosan sok férfi akad, aki szívesen betömné valamivel… – Tettem hozzá az egyébként bóknak szánt mondatot.
A kezem közben mozdult, két szó között a táska pántjaira koncentráltam. El kell vágni. Egy Diffindo elég hozzá, O'Mara. Könnyű és gyors. Egy mozdulat volt az egész, vártam a szakadás megnyugtató hangját, hogy aztán egy Invitoval magamhoz repítsem, ezzel megszerezve Barbour minden tulajdonát.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2018. 01. 17. - 18:58:50




Megint csak az ajka mosolyog, de ha valaki nem nézne a szemébe, még el is hinné, hogy kedves, ártalmatlan, és egészen szerethető ember. Persze… valójában egyik sem igaz rá különösebben.
- Mire, te nyikhaj? Hogy valaki meghalt és a segged alá tolt egy kastélyt? Mert már ne is haragudj, ezt még én is utánad tudnám csinálni – sőt, igazából csak férjhez kéne mennie, és a segge alatt lenne az a – ha nem is kastély, de – nagyobb ház, mit amivel tudna mit kezdeni, és hát a családja anyagi forrásait sem sikerült soha kifosztania, bár igaz, soha nem is igyekezett ezen túlságosan, mert úgy fest, egyesekkel ellentétben neki szerényebb elvárásai vannak az élettel szemben, és nem dicsekszik boldog-boldogtalannak tárgyi dolgokkal. De voltaképpen, nem lepődik meg azon, hogy O’Marának ezt a jelek szerint fontos volt megemlítenie. Valahol beleillik a profilba, igazi szarka, mindegy, mi az, csak csillogjon, ráteszi a kis mancsát, nincs is szüksége rá, bizonyára csak nagyobb lyukakat tömköd tele velük a szaros kis életében. Elég szánalmas.
De voltaképpen ez most ugyanúgy hajthatja a malmára vizet, mint amennyire kellemetlenül kiszámíthatatlan ellenféllé teszi a ferdeszeműt. A kérdés csak az, mit akar jobban. A gyűrűt, vagy azt a szintén csillogó izét.
- Legalább ennyi eszed van. Ha nem így lenne, még hülyébbnek tartanálak, mint egyébként is. Viszont kurva gyorsan mássz ki szépen az aurámból, mielőtt én tömöm be a te szádat egy maroknyi földdel – rezzenéstelenül állja a férfi tekintetét, még van pofája közelről rá is vigyorogni, de nem az a fajta, aki csak úgy hagyja, hogy megpróbálják testi közelséggel akár megijeszteni, akár sarokba szorítani – meg úgy egyébként is, ezt a fickót különösen jól esne távol tartania magától, mert konkrétan a hideg rázza a hülye fejétől, így hát könnyedén oldalra lép, de talán nem eléggé időben.
Mindenesetre, számára ez nem baj. O’Marának aligha tarthatott még kiselőadást arról, hogyan védekezik pontosan az ilyen esetek ellen, meg úgy egyáltalán, milyen óvatos és kényes az ő szakmája olyan tekintetben, hogy nem csak meg kell szereznie dolgokat, de azokat biztosan le is kell szállítania. Hogy ez jelen esetben mit jelent? Hogy a táskáját évek óta meglehetős biztonságban tartó védőbűbájok most is megállják a helyüket, és ha Elliot nem vigyáz, a táskára kimondott bűbáj talán pont rá fog visszacsapódni, és elegánsan seggre ül – akkor pedig ki fogja röhögni, gátlástalanul. De szép is lenne.
Mindenesetre csak unott sóhajjal jutalmazza a produkciót, és most már nem is olyan finoman, csuklóból tartja a másik felé a pálcáját, hanem egyenesen felemeli a kezét. Az üzenet valószínűleg elég egyértelmű - Én inkább a következőt ajánlom. Először is, nem hoppanálok azonnal a cuccoddal, ha végre elkezdesz normálisan viselkedni. Másodszor, talán nem vágom le az ujjadat sem a gyűrűvel együtt. Hanem harmadszor, megbeszélhetünk egy tisztességes cserét, egy ennél nyilvánosabb helyen, ha szükséges, két semleges fél társaságában – és ez részéről több mint nagylelkű ajánlat. És hát, ha a másiknak nem tetszik… nos, persze, fájna neki veszni hagyni a gyűrűt, de amíg hasonlóan elvett valamit a férfitól, voltaképpen kiegyenlítettnek érzi a számlát.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 01. 18. - 19:40:09
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
Óvatosan léptem hátrébb, ahogy a táska pántjának elszakításával próbálkoztam. Ki tudja, hogy egy ilyen nőszemély, mivel védi le a holmiját. Bár tudom, hogy az apámtól kapott lánc sok mindentől megvédett volna, ha valami kevésbé komolyról van szó… ám nem kockáztattam. A sikertelenség azonban keserűséget ébreszett bennem. Gyűlöltem veszíteni és nem akartam hagyni, hogy éppen ez a r… Barbour emelkedjen fölém. Mert úgy mégis ki ő? Egy idióta, aki mások szarja után rohangál. Belegondolva, nem tudnám élvezni, ha mindezt nem magamért tenném. Szánalmas egy kis csaj volt.
– Én inkább a következőt ajánlom. Először is, nem hoppanálok azonnal a cuccoddal, ha végre elkezdesz normálisan viselkedni. Másodszor, talán nem vágom le az ujjadat sem a gyűrűvel együtt. Hanem harmadszor, megbeszélhetünk egy tisztességes cserét, egy ennél nyilvánosabb helyen, ha szükséges, két semleges fél társaságában.
Nem bírtam ki, megint hagytam, hogy egy gúnyos vigyorgás fusson át az arcomon, majd ugyanaz a komorság keveredjen vissza rá, mint előtte. Túl könnyű esetnek nézett vagy legalábbis nagyon hülyének, ha azt hitte, ezzel meggyőz. Én ugyanis nem osztozkodom. Ha valamit meg akarok szerezni, hát megszerzem.
– Tudod, mit Barbour, úgyis olyan hülye vagyok – jegyeztem meg keserűen. – Nem üzletelek veled.
A kijelentés száraznak hangzott, ám a sértettség ott volt bennem. Ha talán csak egyszer hangzott volna el, milyen ostoba vagyok nem rágtam volna be. Üzletet akar, hát akkor kezeljen partnerként? Igazából mindig is tisztában voltam azzal, hogy túl nagy az önbecsülésem… de valahogy ez az elégedettség, amit a külsöm vagy éppen az egyéb tulajdonságaim keltettek bennem volt a biztos pontom. Ezek miatt maradtam életben. Rosszul esett a sok szidás, pont mint diákként, mikor nem tudtam jó lenni a kviddicsben és a többi. Azóta a győzelmet hajszoltam, de erről önkéntelenül is apám jutott eszembe, ahogy a fejemhez vágja, hogy „kölyök” és más sértéseket. Talán a Nattól kapott kincs elvesztése miatt voltam érzékeny, amit a saját makacsságom miatt inkább elengedtem… de szükségem volt a tudatra, hogy keresztbe tettem neki.
– Tartsd csak meg az asztrolábiumot – tettem hozzá a korábbihoz és távolabb léptem tőle, előre szegezve a pálcát, hogy ne tudjon ártani nekem.
Nyelnem kellett egyet, mintha ezzel valóban szabadulhatnék a keserűségtől. Csak egy tárgy… – ismételgettem magamban, mint amikor mások nyugtatni próbáltak, ha elveszítettem valamit. Nem ez volt az első, de talán az egyik legkellemetlenebb veszteségem.
– Az legalább emlékeztethet a mai napra és persze rám – mondtam. Keserű mosoly követő mondandómat.



Cím: Re: Északi szél
Írta: Sage Barbour - 2018. 01. 21. - 13:45:47




A vállát finoman felvonja, arra hajtott fejjel csóválja meg azt, a tekintete mintegy annyit üzen nem is igazán rejtjelezve, hogy „hát ezzel nem fogok vitatkozni”. Persze, mindegynek azért nem mindegy – gyűlöli a sikertelen munkákat, egyszerűen csak gyűlöli, de ennek a gyűlöletnek is vannak különböző szintjei, noha az ego minden egyes kikúrt esetben megsérül.
De néha van az, hogy egy ügy kifog rajta, és nem veszi annyira magára. Van az a helyzet, amikor nem csak az ő képességeit haladja meg egy dolog, de be kell látnia, hogy nálánál zseniálisabb varázslók bicskája is beletört volna a dologba. Néha van olyan is, hogy egyszerűen csak nincs ott az a valami, amit keres – és bár kétségtelen, akkor folytatni kell, és megkeresni, hogy akkor hol van, de általában legalább akkor nem az ő szimata visz félre, hanem a csökött agyú megrendelőké.
Aztán van ez a ritka, de legalább annyira kellemetlen eset – amikor beszáll még pár fél a játékba, és minden menthetetlenül kisiklik az irányítása alól. Nem mintha irányítás-mániás lenne, csak ezzel pont az a gond, hogy a más játékosok magukkal hoznak dolgokat, melyeket nem képes előre megjósolni. Most is valami ilyesmi történik, és egyáltalán nem boldog tőle. Nem boldog, de majd pont hagyja, hogy a kelleténél, ami valószínűleg amúgy is feltételezhető, ez még jobban látszódjon rajta.
- Hát, persze, O’Mara. Mert annyira szeretnék rád emlékezni, szabad perceimben – szúrja oda gondolkodás nélkül, hát mondania sem kell külön, hogy ez pont nincs így, és ha tehetné, még az emlékei közül is kiirtaná ezt az útjába került tolvajt. Ha nem tartaná lehetőségnek, hogy egyszer még megszerezze azt a gyűrűt, bizonyára hozzátenné, hogy „jaj, nehogy azt hidd, ez kell nekem, majd beolvasztom, hogy valami szebb legyen belőle”, de még nem tett le arról, hogy fordulhat a kocka. A kocka ugyanis mindig fordulhat.
- Ha megjönne az eszed, és ráébrednél egy reggel, hogy ez egy korrekt csere-ajánlat… nos, küldj egy levelet a nevemre a Gringottsba – szólal meg újra, miközben a haját a vállai mögé rázza, de többet már nem mond, ugyanis épp csak hagy felsejleni arcán egy irritálóan széles vigyort, aztán a sötétbe hoppanál. Épp elég volt már ebből a bosszantó közjátékból.


Cím: Re: Északi szél
Írta: Elliot O'Mara - 2018. 01. 22. - 11:42:35
ÉSZAKI SZÉL
(http://i.pinimg.com/originals/e7/bd/b9/e7bdb99d458ecaa666081ae9c32001a3.gif)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229741316)

SAGE BARBOUR
1999. április

 
– Ha megjönne az eszed, és ráébrednél egy reggel, hogy ez egy korrekt csere-ajánlat… nos, küldj egy levelet a nevemre a Gringottsba – mondta Barbour, miközben megrázta szőke tincseit.
Közben a zsebeimbe süllyesztettem kezeimet, hogy még csak ne is lássa a gyűrűt. Ennek a játszmának vége és bár elvett valamit, ami nekem fontos volt, mégis úgy éreztem én győztem. A gombóc persze ott várakozott a torkomban, hogy kitörjön, de nem engedtem neki. Nem engedtem a szorításnak, hiába volt fájdalmas. Nem akartam könnyeket, még akkor sem, ha az az ajándék volt az első dolog, amit Nat adott nekem. Az első és azóta is egyetlen randinkon, ami valójában nem is volt szükséges… de ő fáradt vele, mert fontos voltam neki. Annyi idő után neki először.
– Ne is álmodj róla. – Ridegen közöltem a választ, minden erőmet bevetve, hogy se hangomon, se viselkedésemen ne látsszon a szomorúság. Legyőzted, legyen ennyi elég mára – próbált nyugtatni saját lelkiismeretem.
Nem érdekelt, hogy ő már hoppanált vagy hogy mennyire diadalmaskodónak érzi magát, mert egy számára teljesen jelentéktelen, varázserővel nem bíró tárgyat elvett tőlem. Hát nézegesse otthon vagy tegye tönkre, attól még a végeredmény ugyanaz lesz: nem végezte el a munkáját.
Nyeltem egyet és hagytam, hogy lábaim ösztönösen induljanak meg valamerre. Túl sok volt a fájdalom, hoppanálni. Kellett egy kis idő, míg megnyugszom, míg készen állok rá… meg arra is, hogy lássam Natot újra. Nem akartam neki elmondani hol jártam és mi történt, nem akartam megbántani azzal, hogy éppen az ő ajándékát vesztettem el. Még akkor sem, ha tudom megbocsátana vagy akár visszaszerezni is megpróbálná, de pótolni mindenképpen.
Mélyet szívtam a hűvös levegőből. Lehunytam egy pillanatra a szememet, aztán hoppanáltam.



(https://i.imgur.com/R5me1PC.png)