Roxfort RPG

Karakterek => Mathias Montrego => A témát indította: Mathias Montrego - 2017. 09. 06. - 21:47:26



Cím: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 06. - 21:47:26
*
zene:ES- Castle On The Hill (https://www.youtube.com/watch?v=7Qp5vcuMIlk)
(https://i.imgur.com/AEgLHgC.gif])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Igazából semmi kedvem nem volt az áprilishoz. Valahogy nem mozgatott meg. Na jó talán csak az a tény hogy esetleg, de csakis esetleg egy fikarcnyival több szabadidőm van. Vagyis lesz. Ugye? Hát persze hogy nem. Mert szünet ide vagy oda, baromi sok pótolnivalóm akad, és persze nem a kellemes fajta. Hiába osztjuk be a húgommal a birtok irányításának dolgait és hiába intézzük felváltva a vele járó üzleti életet ott van az iskolai kötelesség is. Mázli hogy a kviddics most kicsit alább hagyott és Emily is békén hagy végre. Mindössze órákon szúr oda egyszer-egyszer, de ezt betudom a vizsgadrukknak. Mondjuk, akinek az anyja a Mandragórán elismert professzor ne csodálkozzon ha az elvárások az egeket verik. Node ezt persze nem rajtam kellene levezetnie... mindegy, tőle már ez is olyan természetes mint levegőt venni.
Igazság szerint Clemmel tölteném a szabadidőm jó részét, és valóban így is van. Csakhogy akkor is rám parancsol hogy készüljünk együtt a vizsgákra, amik időpontja mintha rohamcipőt vett volna és egy hippogriff szárnyaló sebességével száguld irányunkba. Igenis gyomorforgató belegondolni (pláne hogy esélyesen megbukom és akkor búcsút inthetek az összes nagyszabású tervemnek), de talán Clem ezért is erőszakolja ki a dolgot. A múltkor is a tengerpartra eső mezőn heverve többet néztem őt meg az ég és a víz találkozását mint a könyvek megsárgult fakó lapjait. Na de vesse rám az az utolsó követ, aki nem így tenne. Szóval mondhatni hogy a napok jól telnek és tartalmasan, de evidensen mindig többet akarna kihozni az ember az adott pillanatból, amit persze nem lehet. És miután ő még közel sem ecsetelte a dolgokat otthon (habár esélyesen már rég kiderült hisz az újságok lassan egy hónapja lehozták hogy velem jelent meg a színházi esten), így jó eséllyel egy morcos apukával találnám szembe magam. Még jó hogy nekem nem kell csak neki. Így hát a szünet maradék részét otthon tölti, ami kellően elcsigázottá tesz. Mindössze csak Elliot kastélynéző invitálása, amely egy halszálnyit kibillent a letargiából. És az sem a program remeksége miatt. Oké, persze jó dolog ez és megértem hogy számára fontos. Csakhogy láttam hatvanötmillió kastélyt már rövid emlékezetű életem alatt, szóval még egy? Minek? Node azért a kíváncsiság ott motoszkál bennem. Részben az elejtett aranyvérű apja miatt. És hogy ki is lehet az. A másik meg... hát megnézem az elégedett kis bilifejét, ahogy széles mozdulatokkal körbevezet. Esélyesen hasam fogom fogni a röhögéstől mert annyira abszurdan oda nem illőnek fog ő hatni benne.
Arcomon a széles vigyorral öltözöm fel és a hideg miatt még kabátot is veszek. Szeszélyes az időjárás, mintha csak a hangulatomat lenne hivatott tükrözni. Végigpillantok a tükörben magamon. A jól ismert kép vetül elém. Unottan fordulok el. Eltöprengek mennyire is jó ötlet menni, s tekintetem az éjjeliszekrényen pihenő könyvhalomra siklik. Ám mielőtt lebeszélhetném magam döntök. Egyetlen hangos durranás kíséretében tűnik el a szoba jól ismert világa hogy egy szaggató vibráló másodpercig mindent a sötétség fedjen. Aztán egyszer csak... megérzem a tomboló szelet az arcomon. A fülemet betölti a pukkanás hangja, ami a megérkezésemet kíséri. Érzem a sós permetet magam körül. Szinte súlyos a tengeri levegő, ám valamiért még ez is természetesnek hat itt. Körbepillantva pedig... kellően pazar látvány tárul a szemem elé. A víz kékje lassanként ér össze a horizont világosával s ott ahol összecsókolnak enyhe pára ül ki. Mondhatnám hogy festőien gyönyörű, de az enyhén giccsesnek hangzana. Inkább csak elrévedek egy pillanatig. Beszívom magamba a látképet és elraktározom. Most döbbenek rá ugyanis hogy Skócia ezen részén talán még sosem jártam. Sőt... amióta az eszem tudom (újra) biztosan nem.
A zödellő fű kontrasztja és bársonyosnak ható óriási terjedelme körbeöleli a vidéket. Már csak a távolban legelésző birkák hiányoznak.... A kastély pedig...
Egy rom? Cöh!
Elvigyorodom. O'Mara, kedves barátom....! Hát ez elég szánalmas...
- Kastély, mi?
Morgok magamba félhangosan miközben elindulok a szürkésbarnás kőhalom irányába a sárral és fűcsomókkal tarkított úton. Látszik hogy itt is esett az elmúlt napokban, noha most fátyolosan de tiszta az ég. Értem én hogy muglibiztos a terep, na de azért túlzásokba sem kellene esni. Hisz mi van itt? Pár öreg bútordarab? Végtére is egy tolvajként a kincseit csak nem itt őrzi.... habár, lehet még szembetalálkozom a csokornyakkendőmmel is. Hmmm.... de jó is lenne...!


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 09. 07. - 16:49:59
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

A tengeri szellő lágyan cirógatott végig az arcomon, majd erősebbre váltva összeborzolta a hajamat. A kastély előtt álltam. Egyelőre csak egy kupac kőnek látszott, amin nyomott hagyott a történelem vihara. Lenyűgöző volt, ahogy az ódon falmaradványok az ég felé törtek... még mindig nem értettem hogyan lehet mindez az enyém igazából.
Nem is érdemled te ezt meg, haver – magyarázott bennem a szokásos gonosz kis hang. A tekintetemet felfuttattam a kapu maradványain, alig vártam, hogy lássam a csodát. A zsebemben volt a kulcs, ami láthatóvá teszi azt, ami igazából az enyém s ezek a kopár falak tovatűnnek a semmibe.
Még mindig nem értem miért... – jött az újabb gondolat. Valóban így volt. Fogalmam sem volt, hogy apámnak miért jó ilyesmire költeni. Az én életem nem lesz se több, se kevesebb attól, hogy ezt a kastélyt nekem adta. Benne élni pedig végképp nem fogok, akármennyire elvarázsol a szépsége.
Valóban gyönyörű épületegyüttes volt. A szikla, ami benyúlt a tengerbe csak még impozánsabbá tette a látványt… nem illett hozzám. Túl sok volt, túl szép és túl skót a maga középkori bájával. Ráadásul számos különleges bűbáj védte a mugliktól és a varázslóktól. Az igazi épületet csupán az pillanthatta meg, aki a kulcson álló szavakat magában háromszor megismételte: „Per aspera ad astra.” Egy latin közmondás, olyan egyszerű és úgy illik rám. Göröngyös az út a csillagokig… Szép, biztató gondolat volt, biztosan apám találta ki, kifejezetten nekem.
A szél ismét feltámadt. Már azon voltam, hogy belépek Montrego nélkül az épületbe – hiszen jóval korábban érkeztem – és megmelegszem odabent, mikor végre valami történt. A hűvös szélben teljesen átfáztam, pont mint alig egy-két napja Nattal. Persze akkor nem volt szükség kandallóra, ami felmelegítsen, hiszen ott volt ő. Most hiányzott a forróság, ami belőle áradt.
A gondolataimból egy kis rántást ráncigált elő. A csuklómnál érezte meg a mozgást. Lepillantottam a pórázra, amit félig-meddig a karomra tekertem. A szemem sarkából láttam, ahogy megfeszül. Az az ostoba kutya volt nálam, amit még Cardiffban sikerült elfognom... képtelenség lett volna otthon hagyni Zeusszal. A kezdetektől fogva rivalizáltak, így hol az egyiket, hol a másik zártam el a télikertbe.
– Nyughass!  – szóltam az állatra.
A távolban valami alak közeledett, a járása alapján Montregora tippeltem… és a túlzottan feltűnő öltözék is erről árulkodott. Feltettem a szemüvegemet, ami eddig ott lapult a zsebemben, hogy jobban megnézhessem magamnak. Szánalmas volt, hogy mennyire nem látok élesen, holott alig fél éve, még kutyabaja sem volt a szemeimnek. Az életemmel együtt a testem is változni kezdett. Alkalmazkodott a londoni mindennapokhoz. Már nem voltam akkora kalandor, mint régen... pedig vonzott még mindig a természet, a kincsek, a rejtélyek.
Visszafordultam az épület felé, arra várva, hogy mellém lépjen. Megpróbáltam némi komolyságot erőltetni az arcomra, mintha valóban ez a halom kő lenne a nagy látnivaló. Szeretek játszani és talán Montregoval a legjobban.
– Hogy tetszik?  – kérdeztem, de közben a kutya ugatni kezdett. Ezzel lényegében elveszett a pillanat komolysága.
Az állat most már egyenesen Mathiast nézte. Úgy tűnt, mintha játszani szeretne vele ő is, csak egészen másképp, mint én. Finoman megrángattam a pórázt, jelezve, hogy maradjon nyugton. Ezúttal azonban nem hallgatott rám.
– Ne foglalkozz vele…  – mondtam az állatra pillantva. – Ez csak egy újabb probléma, amit a nyakamba kellett vennem.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 08. - 10:30:55
*
zene:ES- Castle On The Hill (https://www.youtube.com/watch?v=7Qp5vcuMIlk)
(https://i.imgur.com/AEgLHgC.gif])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Lépteim egyre közelebb vittek a sziklaszirt éles peremekkel szegélyezett délceg alakjához. Letagadhatatlanul igazi hazai tájkép volt ez, ami szinte már unalmasnak is hathat annak aki itt éli le az életét. A vörös kabátos alak egyre közelebb kerül, akit nemrég szúrtam ki. Csakis O'Mara lehet, kétségem sincs felőle. Az azonban enyhén rossz névem veszem hogy ő még elbabrál valamivel így én baktathatok felé.
Pár méternyire tőle feltételezném, hogy a viszontlátás édes pillanata következik. Súlyos tévedés ez. Semmi helló vagy szia. Semmi előírt üdvözlés forma. Elmosolyodom ezen. Tipikus mi.
Azért udvariasságból biccentek egyet felé és a kérdésére eltöprengek. Pillantásom rá vetül, ahogy felteszi a kérdését és félig szarkasztikus humorral hangomban felkacagok. Erőteljesen de röviden.
- Igazán pazar! Ó, hát be kell vallanom, rögvest cserélnék veled! - gúnyolódom egy sort.
Igazából sejtem hogy is nézhet ki ha nem egy halom romnak van álcázva, de ehhez persze kell valami. Vagy ő oldja fel a bűbájt vagy nekem kellene a pálcámat előszednem hozzá. Vannak olyan bűbájok ahol elég csak a pálcához érni és máris inaktivizálódik a mugliriasztó védelem. Van olyan ahol csak suhintani kell vagy a megfelelő égtáj irányából pöccinteni. A bonyolultabbak persze már nagyobb tudást igényelnek. Vannak, melyek kifejezetten megbűvölt tárgyak segítségével semlegesíthetőek. Ez akkor elég nagy befürdés ha esetegesen az ilyesfajta varázstárgyat eltulajdonítja egy magát szakképzettnek nevezett egyén...
Érzem, hogy Elliot sem veszi ezt az egész kastélyosdit olyan komolyan. Ez részben meglepne, részben csalódottságot szülne bennem (mert hát mégis csak büszkének kellene lennie arra kicsoda is) és legutolsó sorban azért kicsit mégis feloldana. Tény, ami tény jó viszonyban váltunk el, de azóta... azóta nem hallottam felőle, ami lassan egy hónapja volt. Azóta átalakultak a dolgaim. Főleg Clemmel kapcsolatban. És azóta a húgommal egyenesen megromlott a viszonyom. Rossz ez. Rossz így. Pláne hogy fogalmam sincs kivel hányadán állok lassan már. Elliot pedig... hát az ominózus reggel óta nem tudtam hogy is viszonyul hozzám Vagy éppen én őhozzá. Ám ez... az imént történtek valamelyest választ ad a ki nem mondott magamban némán felörlő kérdésre.
Viszont időm nincs ezt alaposabban kivesézni, szimplán mert talajszintről erőteljesen figyelnek. Én pedig ösztönösen pillantok le a nyüszögésre ahol egy nagyobb méretű macska szemez velem. Csak azok a nagy denevérforma fülek és a halk vakkantás segít azonosítani a hamisítatlan tényt; ez bizony baromira nem egy macska.
– Ne foglalkozz vele… Ez csak egy újabb probléma, amit a nyakamba kellett vennem.
A hang tele van enyhe keserűséggel. Vagy csak én hallom ezt ki? Gyanakodva figyelem az állat után a mellettem állót.
- Öhm... nem is terveztem. Újabb probléma? Meg sem kérdem hogyan sikerült ezt elérned...
Valószínű történtek vele is dolgok, míg nem találkoztunk. Érdekelne merre járt és mégis hogyan tett szert erre a kis vakarcsra, de a büszkeségem nem engedi. Még nem.
- Amúgy elég kis aránytalan egy szőrgolyó ez...! Micsoda ő? Egy szarul elbájolt denevér?
Vigyorok, mert sejtem mi lehet a háttérben.
- Értem én hogy szeretted McGalinál az átváltoztatástant, de lehet először a talpaspoháron kellene gyakorolnod, mint az elsősök...!
Komoly ábrázatot erőltetek magamra. Nagyon igyekszem méltóságteljes és komoly feddést adni neki, mintha csak Minerva jelenne meg személyesen és a maga szúrós tekintetével és tekintélyével parancsolna az emberre. Persze mindez talán egy, esetleg két pillanatig tartható. Nem vagyok bolond, rossz színész voltam mindig is. Szóval csak hagyom hogy arckifejezésem felengedjen, miközben a szél újabb lökete ellenállok.
- Szóval csinos kis rom ez, O'Mara. Igazán otthonos. Apukának remek érzéke van hozzá. Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a huzatos helyeket...
Kezeim zsebre vágom a kabátomban, miközben elbámulok balra. Épp látszik, ahogy a víz vad ostromot indít a feketésbarna kősziklák csipkésen éles határain. A fény aranylóan gurulva csillan meg a fehéres habokon és a kékesszürke víztömegen. Szép része ez Angliának... talán a legszebb....
Remélem, hogy az elejtett mondatom rejtett utalása célt ér. Ugyanis nem vagyok dilinyós hogy ne tudjam, nem ez a valódi kinézete, sem pedig fából hogy bírjam ezt a szutykos áprilisi időjárást...



Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 09. 10. - 07:41:48
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

A kutya nyüszítve vonta magára Montrego figyelmét, vele együtt persze az enyémet is. Megfeszült az egész teste, az esetleges ténytől: talán játszhat végre valakivel. Tény, hogy nem szórakoztattam túl sokat az együtt töltött napok alatt, részben azért, mert nem volt otthon. Másrészt sosem vonzódtam különösebben a kutyaforma teremtményekhez. Nekem túl hangosak voltak mindig is. Nem tudtam ennyi figyelemmel adózni egy másik élőlénynek – habár erre az elmúlt néhány hónapban bizonyosan rácáfolt az élet.
– Öhm... nem is terveztem. Újabb probléma? Meg sem kérdem hogyan sikerült ezt elérned...
Ez a mondat döbbentett rá a tényre, hogy már egy hónapja nem láttam Montregot. Valahol éreztem a társaságának a hiányát, hiszen még mindig őt nevezhetem egyedül barátomnak s kissé szégyelltem is magam, amiért képtelen voltam egy épkézláb találkozót összehozni az elmúlt négy hétben… de annyi minden történt. Ott dolgozott bennem persze az érzés, hogy meg kéne neki ígérnem: sűrűbbre veszem a találkozóinkat, de akkor érkezett a folytatás.
–  Amúgy elég kis aránytalan egy szőrgolyó ez...! Micsoda ő? Egy szarul elbájolt denevér?
Csak sóhajtani tudtam. Igaza volt, semmiféleképpen nem mondható kutyának első ránézésre. A vakkantás már persze árulkodhatott volna neki, de ki tudja… talán azt is elfelejtette, hogy miféle állatok vannak a világon vagy legalábbis milyen hangot adnak ki. Amber szokott egy gyerekdalt énekelni erről, talán meg kéne tanítanom Montregonak. Gonosz vigyor futott át az arcomon.
– Értem én hogy szeretted McGalinál az átváltoztatástant, de lehet először a talpaspoháron kellene gyakorolnod, mint az elsősök...!
– Sajnálatos módon már akkor is így festett, mikor öhm…  – köszörültem meg a torkomat. – megtaláltam. Egy táskában volt, amit semmiképpen nem adhattam vissza a tulajdonosának.
Talán felfogta, hogy egy munkáról beszélek.
– Történetesen kiváló voltam Átváltoztatástanból  – mondtam és lehajoltam, hogy felemeljem az aprócska állatot. – Szóval, ha csak nem gondolod, hogy éppen most kéne megvitatni a roxforti teljesítményemet, akkor inkább menjünk be.
A karomban ugyanúgy ficergett és megpróbált Montrego felé törni, de hát, én vagyok az erősebb. Erősen tartottam, miközben a másik kezemmel kihúztam a kulcsot a zsebemből. Az öreg, kissé kopott példányon ott díszelegtek a cirádás betűk. A fényfelé kellett tartanom, mert még szemüvegben sem láttam tökéletesen. Apám utasítása ott csengett a fülemben: olvassam el magamban háromszor és máris előkerül a kastély.
–  Szóval csinos kis rom ez, O'Mara. Igazán otthonos. Apukának remek érzéke van hozzá. Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a huzatos helyeket...
Elvigyorodtam megint.
– Imádom őket, most azonban inkább bemennék a kandalló elé melegedni  – mondtam és Montrego kezébe tukmáltam az állatot. Nem érdekelt, hogy tetszik-e neki vagy sem, most az ő dolga volt megfogni. – Jól áll a kezedben.
Hirtelen a vigyorom röhögésbe torkollott. Eszembe jutott a kép, ahogy Mathias fehér cipőjét bepiszkolta a kutyaszar… és ettől őszintén szólva a hasam is megfájdult. Próbáltam levegőhöz jutni, megnyugodni, mielőtt az arcom is sajogni kezd a túlzott jókedvtől. Aztán eszembe jutott. Montregonak nem ártana valaki, akiről gondoskodhat és persze nem egy nőre gondolok – bizonyára abból éppen elég fordul meg az ágyában. Ráadásul nekem sem jött volna rosszul, ha eggyel kevesebb gondoskodni való lenne az életemben.
Egyelőre félretettem a gondolatot és a kulcsra pillantottam. Per aspera ad astra… Per aspera ad astra… Per aspera ad astra… – ismételgettem magamban a latin szöveget. Hamarosan valamiféle recsegés ütötte meg a fülemet s ahogy felpillantottam, lassacskán kirajzolódott a vár falának folytatása. Egy hatalmas, bejárati kapuval találtuk magunkat szemben. Nehéz, fából készült példány volt, nagyobbacska rézkilinccsel ellátva. Még feljebb emeltem a tekintetemet. Egy-két tornyot innen is tökéletesen láthattunk, habár távolról még lenyűgözőbb lehetett volna az élmény.
Erős, masszív épület volt s cseppet sem illett hozzá.
– Elég jól fest ez a huzatos kastély, nem?  – kérdeztem.
Közelebb léptem az ajtóhoz, erőteljesen nyomtam le a kilincset. Nehéz volt, alig tudtam belökni.
– Nem lehet egyszerű ide betörni az tuti…  – mondtam vigyorogva, ahogy két erőlködés között benyomtam az egyik ajtószárnyat. Ennyi persze bőven elég volt ahhoz, hogy bejussunk.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 12. - 10:13:06
*
zene:ES- Castle On The Hill (https://www.youtube.com/watch?v=7Qp5vcuMIlk)
(https://i.imgur.com/jvtlN57.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
– Sajnálatos módon már akkor is így festett, mikor öhm… megtaláltam. Egy táskában volt, amit semmiképpen nem adhattam vissza a tulajdonosának.
- Aha, hát persze...
Dörmögöm szórakozottan, hangomban a cinikusság egyértelműen kiérezhető. Nem mintha bírálni akarnám, nem akarom különösebben, de én azt hittem a múltkori után azért felhagy az ilyesfajta tevékenységekkel, hisz végtér is könyörgöm, van egy baszott nagy kastélya! Amit épp most készül bemutatni. Szóval valóban nem értem milyen elcseszett kedvtelése ez, hogy lépten-nyomon bajba sodorja magát, de hogy még egy ilyen kis szerencsétlenséget is összeszedjen... hát meg kell hagyni, baromi peches.
– Történetesen kiváló voltam Átváltoztatástanból. Szóval, ha csak nem gondolod, hogy éppen most kéne megvitatni a roxforti teljesítményemet, akkor inkább menjünk be.
Tekintetem immár nem őt firtatja, így nem veszem észre a mozdulatsorát. Mindössze vigyorogva készülnék egy csípős kontraválasszal, ami valahogy úgy hangzana, hogy mondjuk hiszem ha látom vagy valami ehhez kísértetiesen hasonló, de nem jutok el odáig, hogy a feltörekvő szándékot a valóság mezejébe ültessem bele. Egész egyszerűen ennek az az oka, hogy mire vigyorogva (az invitálásnak örülvén) Elliot felé fordulok, addigra egy jó adag barnás szürke szőrcsomó kerül a képem közvetlen közelébe.
A cukkolásomra érkezett válaszát immár nem is hallom, mert az orromat csiklandozó szőr és vele párosuló hamisítatlan kutyaszag (nem épp nem a kellemesebb fajta) kissé leköti a figyelmem és igyekszem elsősorban levegőt kapni. Aztán persze azon ténykedem hogy az állat minél távolabb kerüljön az arcomtól, ugyanis ellenállhatatlan késztetést érez hogy minden négyzetcentiméterét nyalva derítsen fel rajtam.
- Jézusisten! Merlinre! Meg annak a szaros alsógatyájára! Ez most feltétlen szükséges volt?
Elképedve nézek hogy a kutyára hol pedig Elliotra, totálisan lesokkoltan.
– Jól áll a kezedben.
A válasz egyértelműen igen, és a barátom röhögése egy szemforgatást idéz elő egy halk ciccegés kíséretében. Bahhh, sejthettem volna!
De ő már nem is figyel rám hanem a kezében lévő kulccsal babrál. Kissé hasonló az enyémhez, ami azóta is hiányzik és azóta is nála van mióta eltulajdonította, mindössze az övé látványosan kopottabb.
Mondanám hogy figyelném teljes odaadással, mit is csinál, de ez fatális hazugság lenne. Ugyanis a szőrmók a kezemben kalimpálva próbál helyezkedni hogy közelebb kerüljön... hozzám? Vagy a szabadsághoz? Fene tudja.
- Rettentő ronda kis csúfság vagy, tudod-e?
Emelem feljebb magam elé de legalább húsz centire az orromtól. Jobb a távolság biztos ami biztos. Ahogy pedig vakkant egyet egyértelműen elismerve a szavaimat és halk nyüszögésbe kezd, mintha csak kérlelne, hát elvigyorodom. Végtére is aranyos na, még a gnóm fülek ellenére is.
Közben a recsegéssel egybekötött feloldóbűbáj elvégzi a hatását, s immár nem a kietlen romok látványa terül el a látómezőben, hanem egy kellően impozáns szürkés barna kastély, jó nagy kapuval együtt. Látszik hogy nem mai darab, és a stílusjegyekből egy jó mágustörténész könnyű szerrel tudna következtetéseket levonni, de az evidensen nem én vagyok vagy leszek. Nekem szimplán nagy és relatíve szép, a maga ódon bájával, habár inkább emlékeztet a Roxfortra, ami mondjuk számomra annyira nem egy nagy pozitívum (lehet csak azért mert ott kell tengetnem az időm jelentős részét legnagyobb bánatomra). De azért tény, ami tény jól karbantartott első pillantásra, és igényesen szépen kidolgozott, pláne ami a díszítőelemként szolgáló stukkókat és oszlopokat jellemzi.
– Elég jól fest ez a huzatos kastély, nem?
Elliot kérdésére szándékosan cinikusan unott fejet próbálok vágni, de mindössze egy pillanatig sikerül, aztán azért vigyorgok.
- Hát igen, mondhatjuk így is...
Ahogy közelebb lép és kinyitja a halkan nyikorgó kaput elindulok utána.
– Nem lehet egyszerű ide betörni az tuti…
Halkan nevetek fel, miközben a bolhás dög jobb ötlet híján a kezem kezdi el nyalni. Annyira aprócska hogy a tenyeremben könnyen elfér és a súlya nem lehet több fél kilonál sem. Így hát inkább nevezném egy kisebb fajta macskának semmint valódi kutyának.
- Hát... azt hiszem te ezt is megoldottad - verem hátba fél kézzel miközben felemelem a tőle kölcsönkapott kabalát. - Igazán otthonos lesz neked vele itt... csak aztán el ne tévedjetek!
Viccelődöm és visszanyújtom felé, remélve hogy még azelőtt elveszi, hogy a kis mocsok kutyautánzat bele nem harap az ujjamba.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 09. 14. - 19:32:11
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Hosszú percekig tartott a hatása alatt az épület. Lenyűgöző volt, nagy és olyan szép, mintha egy könyv lapjain látná az ember. A robosztus, erős falak apára emlékeztetettek. Talán minden Rowle olyan, mint ő… van benne valami harciasság, fogalmam sincs. Kean első benyomásra inkább tűnt egy ostoba alaknak, apám után furcsa volt őt látni – de a féltestévreim után is. Valahogy nem láttam benne azt a tüzet, ami a többiekben lángolt.
A kapu halk nyikorgással tárult fel. Eddigre már kellő energiát fektettem a dologba. Az a kevés izom, ami a karomat borította azonnal meg is fájdult az erőlködéstől, de mit sem számított mindez. Belépve jobban érdekelt a tágas tér, ami körül több épület kapott helyet. Engem azonban a főépület foglalkoztatott. Ezt azonnal kiszúrhatta az ember.
–  Igazán otthonos lesz neked vele itt... csak aztán el ne tévedjetek!
Vele? Összerezzentem. Hirtelen azt hittem Natról beszél, de aztán észbe kaptam: Montrego nem tudhatott a dologról, ráadásul még nekem is elképesztően friss volt az az élmény. Talán fel sem fogtam igazán az elmúlt napok eseményeit.
A kutyának nevezet törpe hirtelen túl közel került az arcomhoz. Nem reagáltam rá, nem nyúltam érte, egyszerűen csak tovább indultam a következő, robosztus ajtó felé.
– Nem fogok ideköltözni  – válaszoltam teljes nyugalommal.
Sejtettem, hogy Montrego ezt nem érti meg. Mit várok olyantól, aki alapból ekkora helyen lakik? – futott át az agyamon a kérdés. Már régen nem zavart, hogy annyira más, mint én, hogy más körülmények között él… megszoktam a kettőnk között húzódó különbséget. Ezért csak egy vigyor futott át az arcomon.
Hamarosan elértünk a főépülethez. Az ajtaja magas volt és vastag, de éppen csak hozzáérintettem a kulcsot a kilincshez, az szinte magától tárult fel. Tetszett ez a trükk, ahogy a meleg is, ami bentről áradt… mintha csak valaki befűtött volna nekünk korábban. Apám tudott egyedül arról, hogy ma idekészülök, talán az ő műve volt.
A fáklyák megvilágították az előteret, ahonnan egy lépcső vezetett a felső szintre, illetve egy ajtó valamiféle másik helyiségbe. Nekem túl középkorias, szinte poros volt a hangulat. Nem volt meg az a kis tér, amit szeretek, amiben otthonosan mozgok. Ezt még belátni is nehéz volt, nemhogy minden sötét sarkot megfigyelni, nem leselkedik-e az emberre valami. Nem az én ízlésem volt, közel sem. Persze mindig is lenyűgöztek a kastélyok, de sosem éltem volna bennük… nem értem, miért pont ilyesmit ajándékozott nekem az apám.
– Itt fog porosodni…  – hajtottam le a fejemet. A hangomon érződött a csalódottság, amiért apám ennyire másnak hisz engem. Ha nem így lenne, meg sem fordult volna a fejében az egész. Én azonban még az ő kedvéért sem tudok megváltozni, képtelen vagyok leküzdeni a bennem dolgozó dühöt, amivel szembe megyek mindenki akaratával és amivel mindennek az ellenkezőjét élvezem és teszem.
Nyeltem egyet és lenéztem a tenyeremben tartott kulcsra. Az írást figyeltem rajta… és akkor valami történt. Mintha egy sötét szobába számtalanszor kutattak volna az ujjaim kapcsoló után, hogy végre felkapcsoljam a lámpát… és ezúttal sikerült. Montrego kulcsa… – a gondolat hirtelen megoldásnak tűnt inkább, semmint ötletnek. Már annyi mindenre gondoltam, dehogy a kulcs maga volna a megoldás, arra sosem. Szerettem tovább gondolkodni a megfejtésen. Újra és újra végig gondolni, lehet-e bármiféle rejtett szöveg vagy jelkép rajta. A kutya vakkantása zavart meg.
Magamhoz tértem, mintha eddig egy másik helyen lettem volna.
– Nos, nézzünk körbe…  – morogtam kissé kábultam.
Elindultam előre a nyitott ajtó felé. A lábaim szinte maguktól vittek, miközben próbáltam félretenni a kulcs gondolatát egy pillanatra. Nem úgy tűnt, mintha szabadulni bírnék az egésztől.
Hamarosan azonban a szemünk elé tárult a kandalló, a két fotel, a szőnyeg és egy csomó más felesleges bútordarab, amitől csak még ódonabbnak tűnt a hely. Az asztalon volt kávé és valami sütemény, ami egyáltalán nem látszott bizalomgerjesztőnek. Feszengve léptem át a helyiség küszöbét. A zsebembe rejtettem a kezeimet, összeszorítottam az ajkaimat… mintha sírás fojtogatna. Inkább volt valamiféle keserűség. Nem akarok megváltozni… semmilyen pénz nem tehet mássá.
– El akarok menni, most!  – Remegő hangon mondtam ki a szavakat. Mathias felé fordultam. Talán láthatta rajtam, milyen kellemetlenül érzem magamat.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 15. - 20:13:53
*
zene:ES- Castle On The Hill (https://www.youtube.com/watch?v=7Qp5vcuMIlk)
(https://i.imgur.com/jvtlN57.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Elnézem Elliot erőlködését ami a kapunyitást illeti de segíteni nem tudok. Nem is akarok. Egyrészt a kutya miatt amivel tele van a kezem, mert kellően izgága egy kis dög, másrészt mert biztosan rosszul venné ki magát. Most viszont nem akarom már az elején elcseszni a hangulatot ha nem muszáj. és kivételes alkalom hogy kedvem sincs egyenesen az egóján átmasírozni de a hiúságát sem célom totálisan telibe találni. Így hát csak követem, egészen a belső épületegyüttesig ami a főépület. A melegség percek alatt átjár, ahogy beérünk és nem is bánom. Jó a kabát, kell is de azért a tengerparti szél itt sokkalta erősebb. Még a kőfalak menedéke mögül is hallani a süvítést.
Belül sem jobb a helyzet, mint kívülről. Vagyis mondhatjuk úgy amilyen a külcsín épp ugyanolyan a belbecs. Nem tudom ezek mennyire épültek anno sablonminta szerint vagy hogy mennyire kötelező jelleg az ilyen kastélyoknak az ősrégi ósdi bútorraktárra emlékeztető piszkos színvilággal megtűzdelt enteriőrt híven mutatni, de hát az van, ami van. Nem ártana egy női kéz, amelyik kissé átalakítja. Az adottságokon nem tud variálni mint a fekvés vagy a napsütés, bár ügyes bűbájokkal mindent lehet imitálni, de már ha a falak színvilága nem ez a kopottad fakó lenne több élet lehetne a dologban. Körbepislogok, miközben a kutya, melyet O'Mara arcába hiába nyomtam már fékezhetetlenül nem bír magával. Így hát nemes egyszerűséggel ledobom a földre. Halkan nyikkan egyet és megrázza magát , a póráz meg a kezembe marad. Felnéz rám én meg le rá. Néma beszélgetés veszi kezdetét, amolyan ki az erősebb szinten. Naná hogy nem én nyerek. Rögvest elkezdene kotorni az egyik belső szoba felé, miközben Elliot szavai ott zengenek körülöttem. Kissé túlzottan is melankolikusnak hat. Nem értem... hisz van egy egész kibaszott kastélya! Most mit picsog itt?
- Nem porosodna itt ha esetleg takarítanál néha napján...
Cukkolásom gondolom célt ér, legalább egy fintor erejéig. Tudnék még mit hozzáfűzni de nem teszem. Inkább csak figyelem őt, miközben a karomat rendszeres időközönként meg-megrántja a dög.
- Merlinre ez a kutya olyan akaratos, mint te!
Fakadok ki mikor már két lépés múlva újra morog mikor visszavonom a kiszemelt saroktól.
- Hogy hívod? - érdeklődöm unott képpel, miközben ő látványosan nem fgyel rám. Eltöprengek mit is láthat, tekintve hogy legalább öt lépéssel le vagyok maradva mögötte a kis csúfság végett.
– El akarok menni, most!
Úgy csattan fel hogy az meglep. Arcom kissé megnyúlik és bamba pislogásra futja tőlem.
- Hogy mi? De hát miért? Hisz még csak most jöttünk! - háborodok fel kissé megszeppenten. Az orrom fintorba szalad és teszek felé egyetlen tétova lépést magam után rántva a kutyát is.
- Mi a baj? Mit láttál?
Én innen ugyan semmi különlegeset nem érzékeltem. Maximuma  dohos enyhén áporodott levegőt, ami mindössze arra utal nem járt senki itt egy jó ideje vagy ha igen, akkor is elfelejtett szellőztetni.
- Csak nem lehet annyira szörnyű a látvány tolvajkám! Na had nézzem!
Rántok egy újabb erőteljeset a pórázon, mire a kölyök megadja magát és legalább annyit megtesz hogy nem ellentart hanem végre irányomba közeledik, én pedig Elliotéba. Célom nem más mint elérni őt és bepislogni a válla fölött a szobába hogy lássam mi akasztotta ki ennyire. Mert feltűnt a bánatos csukafeje és a lassan már-már könnybe lábadó szeme.
Szívből remélem hogy nem valami halálos fenyegetés, végtére is pálcát nem tudok rántani. A mellettem álló pedig legutóbb akkor volt ennyire ki, mikor dementort látott. De az egy másik kastély másik históriája volt. Persze egy unalmas nappali fogad, hasonlóan ósdi bútorokkal, ami hasonlóan fakítja az egész helyet ezzel is egységet képezve. Semmi extra.
- Nem értem... mi van? Ha nem tetszik átalakítod! - vonok vállat lazán. - Ha kell van egy jó dekoratőröm. A húgom igazán elemében van ha ilyenekről van szó.
Nem mintha tanácsos lenne őt összeereszteni O'Marával, de... áh... a jó szívem. Meg a találkozás a sírral. Hát igen...  




Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 09. 18. - 16:13:36
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Éreztem, hogy megremegnek a térdeim. Hiába hallottam meg Montrego kérdését – ami feltehetően a kutya nem létező nevére utalt – fel sem fogtam. Olyan volt, mintha zárt ajtók mögül hallanám a beszédet. Az érzés, hogy apám teljesen félreismert és megpróbált egy ilyen kastéllyal megörvendeztetni, talán közelebb édesgetni magához, őszintén mellbevágó volt. Addig, amíg nem álltam ott a kandallós szoba küszöbén, ez meg sem fordult a fejemben.
– Hogy mi? De hát miért? Hisz még csak most jöttünk!
Montrego arcán igazából láttam a meglepettséget, a hangjában pedig éreztem a háborgást. Egy lépést tett is felém, maga után rángatva a kutyát.
– Nem akarok itt lenni.  – A kijelentés rövid volt. Lényegében a korábbi mondanivalóm foglalta magában. Nem akartam neki elmondnai, hogy milyen keserűség van bennem, akárhányszor az apámra gondolok. Szembesülés ez az egész azzal, mennyi mindent nem tud rólam… hogy soha nem volt igazán apa az életemben. Dean hiába is akart az lenni, képtelen lett volna megadni azt, amire szükségem volt.
Már indultam volna kifelé, de Montrego újra megszólalt: – Mi a baj? Mit láttál?
Csak megrántottam a vállamat, jelezve: Tök mindegy, csak húzzunk már innen. Azt hiszem, nem voltam elég meggyőző és nem csak azért, mert Montrego nem igazán mozdult meg, hanem mert folytatta a szövegelést.
– Csak nem lehet annyira szörnyű a látvány tolvajkám! Na had nézzem!
Mellettem nézett be a szobába. Bizonyára ő is látta a kandallót, a foteleket. A poros régi bútorok illettek ide, valahol tetszett is ez az egész. Igazán kastélyos volt és fenséges, én még sem éreztem magamat jól ezen a helyen. Nem volt meg az az érzés, hogy itt már talán ezer éve is éltek emberek és most csak az enyém. Nem volt rá semmi szükségem, hiszen én nem vagyok Rowle, nem tartozom ilyen helyekre. Nekem ott van a londoni lakásom a maga dohos, piszkos érzetével. Én oda tartoztam. Az voltam igazán én, akinek ott éreztem magam.
– Nem értem... mi van? Ha nem tetszik átalakítod! – Felé fordultam, ahogyan beszélni kezdett. Láttam, ahogy vállat ránt és értem, hogy nem érti az egészet. Hogy is érthetné meg éppen ő? – gondolkodtam el. Nem vártam soha Montregotól, hogy igazán együtt érezzen velem. Talán egy átalakított kastély neki maga volna a Kánaán, nekem viszont rideg, túl nagy.
– Ha kell van egy jó dekoratőröm. A húgom igazán elemében van ha ilyenekről van szó.
Sóhajtottam egyet.
Ezúttal nem azért, mert le akartam rázni magamról a témát. Egyszerűen eszembe jutott Blaire, az ami közöttünk történt és hogy nem sokszor bukkantam fel azóta az életében. Nyilván nem volt okos húzás, talán alaposan meg is sértettem ezzel… pedig nem akartam. Valójában csak minden felgyorsult, ott volt Esmé, aztán az újabb csalódás és most Nat.
– Nem a kinézetével van bajom  – válaszoltam és végül beléptem a küszöbön.
Az egyik fotelhez sétáltam és leültem. Nem volt annyira poros, mint elsőre hittem. A kezembe vettem a kávét, ami a kis asztalon volt mellettünk. Most egy cseppet sem kívántam, csak jól esett az teljesen átfázott ujjaim között tartani a meleg csészét.
Mutattam Montregonak, hogy üljön le ő is.
– Sosem volt igazán apám…  – vettem elő az őszinte hangomat. – A fickó, aki ezt a házat adta annak nevezi magát… de valójában csak január óta ismerem. Azelőtt annyit tudtam róla, hogy zsarolja az anyámat és valamiért engem akart megkaparintani. Azóta sem tudom, mi volt erre az oka. Ráadásul míg nem voltam a Királyságban végig tudta hol vagyok… haza akart csábítani a háború idején, de én nemet mondtam.
Keserű ízt éreztem a számban.
– Valójában hiába ismertem meg, ugyanannyi kérdésem van, mint régen.  – Vontatottan beszéltem. – Nem akartam ezt így rád zúdítani… de nap, mint nap látom az öcsémet, akinek anya férje az apja – aki engem is nevelt. Nekik olyan egyértelmű, olyan közeli a kapcsolatuk… az én apám viszont valami más… van benne valami sötét, ami bennem is ott van…
Nyeltem egyet. Nem akartam tovább mondani. Bátortalanul pillantottam a csuklómon lévő szalagra, majd Mathiasra.
– Sajnálom, hogy ez elmondtam csak így.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 19. - 18:13:28
*
zene:ES- Castle On The Hill (https://www.youtube.com/watch?v=7Qp5vcuMIlk)
(https://i.imgur.com/r98rcLM.gif])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Hiába Elliot minden szava, tudom hogy ezek csak mondvacsinált kifogások.
Hiszti. Színtiszta hiszti.
Nem sokat tudok az emberi természetről, pláne nem mélyre hatóan, de ez az egy volt az elsők között, amelyet megtanultam a húgomnál. A nők történetesen baromi hisztisek. Persze ezt ők sértésnek veszik ha kimondod (mert szerintük a lelkükbe taposol bele ami valójában csak a velős igazság és a tükört egyikük se szereti, amúgy meg inkább az egójukon gázolsz keresztül, de ez már igazán részletkérdés). Azért meglep, hogy Elliot méltánhíres O'Mara is ebbe az érzelmi vonulatszálba essen...! Hallatlan! Már értem ezt a csinos kis pofit! Tudtam én hogy becsapós! Nem elég nekem a pórázt állandóan rángató és nyávogó kis vakarcs, még ő is? Merlinre... mit tettem én hogy ezt érdemlem?
Igazából le is tojja nagy ívben amit kérdezek vagy amit mondok, mert teljesen bele van merülve a saját gondolatai, meg mellé az önsajnálatba. Figyelem ahogy bemegy és leül. A mozdulatot, amivel a kezébe szólít egy csészét, melyben feltehetőleg kávé van. A szaga minden esetre erről árulkodik.
Sosem voltam oda a kávéért. Azért követem őt magam után vonva a kutyának nevezett padlócirkáló szőrgolyót és lehuppanok az ezer meg egy éves kissé poros, de sokkalta dohosabb kanapéra, mely épp az övével szemben van. Anyaga egykor talán kék vagy zöld lehetett, de mára megfakult és kopottas. Az anyagon barázdákat vésett az idő.
Miután kénytelen vagyok fél kézzel a pórázt tartani így jobb ötlet híján a pálcám húzom elő és intek a kisasztalon lévő kancsó felé. Az szépen engedelmességre is hajlik, és az egyik közeli felfordított üres csészében önti felé lebegve a tartalmát. A gőzölgő fekete tea illata immár a kávé erős aromájával vegyül, érdekes összhangot alkotva. Csakúgy, mint ő meg én.
Némán hallgatom a szavait, noha alkalmasint felhorkantanék vagy közbeszúrnék megjegyzéseket. Lehetne épp epés, lehetne vicces vagy szarkasztikus, de valami mégis visszatart. Részben maguk a kijelentések s azok súlya. Durva tényközlés ez, olyasféle, amit átérzek. Vagyis át tudnék, ha meg lennének az emlékeim. Én sem voltam jóban az apámmal, sőt...
De legalább ismertem. Mondjuk fura, mert most még csak ezt sem mondanám. Jelen helyzetben ugyanis Elliot jobban ismeri a saját apját, mint én az enyémet...
Ami viszont még ezen felül is mellbe vágó, az a hangszíne. Valahogy túl fátyolos és túl érzelmes a tőle cseppet sem megszokott módon. Bizarr, mert ezt nem tudom hogy kellene kezelnem. Épp olyan, mint mikor egy lány sírni kezd. Bármelyik lehet, akár a húgom is. Ledermedve bámulok és azt se tudom mit tegyek vagy mondjak. Sokszor ilyen esetben csak bambán pislogok és esélyesen egy sült sügérnek is több hasznát vennék, mint nekem. A legutolsó, ámbár ez az ami rögtön feltűnik és visszatart, az a mélabú a szemében. Sosem láttam még semmiről ennyire élettelenül, ennyire siváran nyilatkozni. Ez már önmagában is szörnyű, de csak fokozza az egészet, hogy mindezt a saját apja idézi elő. Vele együtt meg a kastély. Így már megértem miért is akar olyan sietve távozni, ám így... hogy már ül, talán annyira mégsem.
- Nem értem miért sajnálod...! - vonom össze mogorván a szemöldököm elgondolkodva. - Végtére is, ezért vannak a barátok nem? Meghallgatják egymást, segítenek egymásnak...
Elakadok. Segíteni? Na igen, segíteni. No de mégis hogyan? És a még ettől is jobb kérdés, vajon akarja-e?
- Szóval ha a tanácsomat várod... hát rossz emberhez fordultál. Egyrészt, talán dereng hogy nem sokra emlékszem a múltamból... de még ha ez meg is lenne, akkor sem a legjobb személy vagyok a családi hagyományápolásban. Tudom hülyén hangzik és lehet hihetetlen, de sosem szerettem az apámat, állítólag. És ő sem minket. - itt a többes szám egyértelműen Blaire-re utal. - De ettől függetlenül úgy gondolom, felnőtt ember vagy. Ha nem akarod a kastélyt és a vele való kontaktust, add vissza. Ha viszont érdekel ki ő, és jobban meg akarod ismerni, tartsd meg. Csak rosszul venné ki magát, ha visszaadnád, még ha nincs is rá szükséged.
Eltűnődöm a saját szavaimon. Bonyolultak az emberek, de egy hiú aranyvérű így reagálna. Én biztos így reagálnék.
- Amúgy ha kipofozod remek kis hely lenne...
Körbepillantok a falakon és a bútorzaton. Lenne vele munka, szó se róla. Kellene jó pár okos és fortélyos bűbáj. Elkélne egy jó női kéz vagy egy igényes férfi, aki nem én vagyok. Szeretem a szépet, ez vitathatatlan tény, de a csipke függönyök választékába hamarabb belefullandék semhogy dűlőre jussak.
- Ha nem akarsz itt lakni csinálhatnál belőle szállodát!
Az üzletember vénám persze rögvest előtör. Így innen elnézve az eddigieket ideális hely lenne. Nyugodt idilli környezetet kialakítva remek kis virágzó bizniszt lehetne idekanyarítani. Csak akarás kérdése. A megélhetésére szánt összeget bőven fedezné a szobák bevételi összege, ha szerényebben akar élni, úgy, ahogy eddig is. Persze sejtem, hogy ötletem süket fülekre talál...
- Kár ezt az ódon madonnát eltékozolni és az idő vasfogának átengedni... - dörmögöm szomorkásan.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 09. 20. - 16:39:51
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Túlságosan átadtam magamat a gondolatoknak, amik a csalódáttság érzését váltották ki belőlem. Valamilyen szinten barátként tekintettem Mathiasra, mégis szégyelltem előtte azokat a dolgokat, amik állandóan gyötörtek. Tudtam, hogy a személyem nagyrészt egy vicc az ő szemében, de megmentette az életemet, sokmindenen mentünk át együtt. Ezért megtudtam neki nyílni.
Ostoba vagy, O’Mara… – harsogták a gondolataim, így hát szabadkozni kezdtem.
– Nem értem miért sajnálod...! Végtére is, ezért vannak a barátok nem? Meghallgatják egymást, segítenek egymásnak... – Érezhetően megakadt, engem azonban ez nem zavart. Megint belesüllyedtem a gondolataimba. Ezért vannak a barátok? – ismételtem meg magamban az imént elhangzott szavak tartalmát. Ha nem lettem volna éppen teljesen összetörve lelkileg, bizonyára elmosolyodom és örülök, hogy úgy gondol rám, ahogyan én őrá.
Hallgattam a rövid kis történetet és rájöttem: valahol mégis csak megvan bennünk a közös pont. Nem csak azért, mert mindketten elvesztettünk valami, én a jövőképemet – tizenhat éve a Roxfortban –, ő meg az emlékeit… de talán szülői téren sem vagyunk túl szerencsések.
Szerettem volna valami mondani rá, valami megnyugtató. Mindössze jelezni szerettem volna: én aztán megértem őt és meg is hallgatom, ha szüksége van rá. Azonban folytatta a mondadóját és nem akartam félbeszakítani.
– De ettől függetlenül úgy gondolom, felnőtt ember vagy. Ha nem akarod a kastélyt és a vele való kontaktust, add vissza. Ha viszont érdekel ki ő, és jobban meg akarod ismerni, tartsd meg. Csak rosszul venné ki magát, ha visszaadnád, még ha nincs is rá szükséged.
Valahogy egyszerűen hangzott ez az egész… de még sem volt ennyire az. Pont azért, mert bár a kastélyra nincs semmi szükségem és nem, nem akarok szállodát sem nyitni, ahogyan az később felmerült. Egész életemben arra vágytam, hogy apámat ismerjem és ő is engem… de ez a kastély a sikertelenségre utál. Tudom, hogy adni akart nekem valamit, megmutatni a szeretetét, de úgy is éreztem, mintha valaki másnak akarna látni.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne…  – sóhajtottam fel.
–  Kár ezt az ódon madonnát eltékozolni és az idő vasfogának átengedni...
Micsoda költői fogalmazás. – A gúnyos gondolat hirtelen tört fel. Persze végül is igaza volt, itt ez a kastély… hülyeség lenne visszaadni vagy éppen hagyni porosodni és tovább roncsolódni. Túl tökéletes ahhoz, mintha pontosan beleillene ebbe a tájba és nem csupán egy emberek által emelt szörnyeteg volna. Nem rombolta le a természet szépségét, a kezdetektől fogva itt volt a helye.
– Nem terveztem szállodát nyitni, sem pedig ideköltözni… túl nagy ez a hely nekem és hát Nat hülyén nézne… – hirtelen haraptam el a mondatot.
Nem arra akartam utalni, hogy máris össze akarok költözni vele. Sokkal inkább arra, hogy nem tudom elképzelni őt egy ilyen helyen hosszabb távon… a kiadója az ő közege, az a modern, meglehetősen ronda épület. Illett oda, mint ez a kastély erre a darab sziklára, aminek a falát a tenger csapkodja. Miért gondolkodok ilyen baromságokon? – ráztam meg hirtelen a fejemet. Nem, nem tartunk még ott. Alig ismerjük egymást…
– Hagyjuk. – Nem akartam erről beszélni. Nem azért, mert szégyelltem, habár Montrego társaságában nyilván jobban járok, ha nem említem meg a jelenlegi kapcsolatfélémet… vagy szórakozásomat. Azok után, mennyire kiakadt miután az ágyában talált, lehet minden kapcsolatot megszakítana velem a hír hallattán, márpedig azt a kutyát neki kell hazavinnie és ezt nem kockáztatnám meg azzal, hogy máris elüldözzem.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 21. - 12:36:59
*
zene:ES- Castle On The Hill (https://www.youtube.com/watch?v=7Qp5vcuMIlk)
(https://i.imgur.com/r98rcLM.gif])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Bárcsak ilyen egyszerű lenne? Hát pedig ilyen egyszerű! Minden olyan egyszerű, amennyire akarjuk. Vagyis... amennyire ténylegesen foglalkozunk vele. Elnézve Elliotot most ő nagyon bele akarja magát dagonyázni a bajába. Igazából lelke rajta, engem nem zavarna, ha nem épp itt ücsörögnék vele szembe. Szóval esélyesen elérkezhet az a pont, amikor jobb ha távozom? Végtére is akkor sem marad teljesen egyedül hisz a denevéreket megszégyenítő kutyahasonmás itt marad neki boldogításnak.
Azért mégis csak kiszakad belőlem sóhajjal a hely miatti sajnálatom. Antikságának bája azért megvan, még ha túlzottan nagy és túlzottan lelakott. Kellene pár nap mire rendbe hozzák, de persze erre talán sosem fog sor kerülni. Legalábbis Elliot megnyilvánulásából ez sül ki.
Ez azért meglep. Azt hittem jó ötlet, mert így a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad. Hisz így meg is tartja a kastélyt, haszna is lenne belőle... embereknek teremtene munkalehetőséget... csupa jó dolog. De nem foglalkozik ő ezekkel a dolgokkal, mint az jól látható. Inkább belesüpped a jól ismert és hű barátként köszönthető letargiába és...
Na várjunk csak?!
- Nat? Mégis ki a fene az a Nat?
Eddig ilyen névvel még nem találkoztam, pláne nem tőle. Érdeklődve szemlélem miközben van fél percem beleinni a teába. Üres, amit utálok. Csak Blaire szereti a keserű angolságot véresen komolyan megtesteítő nemzeti italt üresen.
- Bahh! Ez szörnyű! - fintorgok egy sort. - Van cukor?
Pillantásom rögtön az asztalkára siklik, és már nyúlnék is, mikor a póráz megrándul a kezembe. Még mázli hogy jók a reflexeim (nem véletlen vagyok a kviddicscsapatban), és nem borítom egyenesen magara, az ezeréves kanapéra vagy a foltos szőnyegre a nedűt. A csésze gőzölgő tartalma miatt sem lenne túl tanácsos. A nyelvem így is kissé megpörkölődött, de ez még kibírható. Inkább gyorsan le is rakom, mielőtt nagyobb galiba lenne. Halkan koppan a porcelán, ahogy a közöttünk lévő kis asztalkát éri, melynek felülete sima, de mély karcok éktelenítik.
- Az isten szerelmére kuty! Hagyd már abba! - fakadok ki zsémbes nyolcvanévesként morogva. Kissé még meg is rántom  a pórázt a másik immár szabad kezemmel ráfogva hogy közelebb vonva magamhoz a kis vergődőt hangsúlyosabb legyen a fenyítésem. - Komolyan ilyen kis vakarcsot még maga Merlin se...
...pipált!
Így fejezném be a zsörtölődést, de erre nincs módom, mert a kis radarfülű nyomban ugatni kezd. Összevonom a szemöldököm miközben gyanúsan méregetem...
- Mer... - és ugatás. - Hmmm, Merlin!
Újabb ugatás. Egyszerre kettő. A fekete gombszemek csillogva szegeződnek rám. Meglehet csak a szalon fényei tükröződnek benne olyan nagyon. Azért lelkes örömmel fordulok O'Mara felé.
- Hahhh! Nézd csak! Megvan a neve!
Vidoran közlöm a tényeket, mintha amúgy ő itt se lett volna és nem is látta volna a kettőnk közt lezajló iménti kis közjátékot.
- Igazán szívesen! Szóra sem érdemes.
Játszom el a szerényet, mintha itt hálálkodna, amiért nevet választottam, akarom mondani találtam a házikedvencének. Mondjuk vicces így jobban belegondolva. Te adod az állatnak a nevet vagy ő választja? Hát itt inkább talán az utóbbi. Mondjuk az is igaz, hogy van önnön akaratuk. Annak idején, Blaire elmondása szerint, Esthajnal, a lova sem akart sok mindenre engedelmeskedni. Elsőre a bepróbálkozott sokmindennel mire megtalálta az igazit, amire mind a ketten összhangba kerültek.
- Amúgy visszatérve, szóval mit akarsz akkor kezdeni ezzel?
Látványosan tárom szét a kezem és írok le egy ívet elengedve a kezemmel a pórázt. Így most már csak újra egybe tartom, szóval odamehet a törpe és elkezdheti Elliot cipője orrát nyalni, majd persze rágni.
- Hagyod porosodni?
Meg odaveszni?
Hangomba sajnálat vegyül. Innen sejtheti mennyire nem tetszik az ötlete. Mennyire fáj ez a lelkemnek, pedig... közöm nem sok van ahhoz, hogy mit is kezd a tulajdonával.



Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 09. 21. - 18:19:44
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Mégis ki a fene az a Nat? – ismételgettem magamban Montrego kérdését. Valószínűleg nem tudtam volna megválaszolni  a kérdést rendesen, de nem is terveztem annyit odalökni, hogy: Hát csak Nat… Csupán újabb kérdéseket szült volna és akkor ki kellett volna bökni, hogy igen, egy férfi van éppen képben annyi gyönyörű nő után, akik közel az egyik éppen Mathias húga – ezt szerencsére ő nem tudja.
– Bahh! Ez szörnyű! – A fintorból az arcán tudtam: a tea éppen jókor szólt bele a dologba. – Van cukor?
A pálcámat előrángattam a zsebemből és az asztalon található cukortartó felé böktem finoman. Éppen csak annyira mozdítottam meg a kezemet, hogy az finoman odacsusszanjon Montrego elé. Akkor azonban a kutya zavarta meg… amitől enyhén szólva groteszké vált a jelenet. Remekül meglesz a kis szörnyeteggel.
Így jobban megnézve az állatot, sem kutyára, de még csak denevérre sem hasonlított. Leginkább egy hatalmasra nőtt patkányra hasonlított, amit valaki nem rég rángatott ki a csatornából. Tökéletes lesz Montrego mellé… lesz kivel játszania, ha nem vagyok a közelében. Hatalmas vigyor ült ki a képemre. Le sem tudtam tagadni mennyire szórakortató a jelenet.
– Az isten szerelmére kuty! Hagyd már abba! – Közelebb húzta magához. – Komolyan ilyen kis vakarcsot még maga Merlin se...
A kutya hirtelen ugatni kezdett, amitől ösztönösen megmerevedtem. Riadtan bámultam a vakarcsra, akit az ülőhelyemről csak félig-meddig láthattam egyébként. Azt a kezemet, amiben nem volt csésze a fülemre szorítottam. Elképesztően sértő volt a hangja.
– Hallgattasd el most!  – A hangom parancsoló, de túl gyenge volt, talán el sem jutott Montregoig. Ő ugyanis továbbra is a kutyát dajkálta, mintha az aztán valami nagy csodát tett volna a vakkantásával.
– Hahhh! Nézd csak! Megvan a neve!
Merlin? Na persze, ez olyan, mintha én nevezném magamat Góliátnak… A gúny csak úgy dolgozott bennem, de közben még mindig reszkettem az ugatás nyomán. Nem tudtam elfelejteni azt az éles kis hangot, mintha egy pillanattal később is bántotta volna a fülemet.
– Hát szerintem csak egy ronda kutya…  – válaszoltam és kissé duzzogva letettem a csészémet. – Még egyet vakkant és mehet ki a szélbe.
– Igazán szívesen! Szóra sem érdemes.
– Még jó…  – morogtam és a támlának dőltem.
Még egyszer körbe néztem a helyiségen. A tekintetem egy pillanatra a kandallóra tévedt. Kissé feszült voltam még mindig a korábbi gondolatmenet miatt az apámról, ráadásul a kutya ugatástól való félelem is még remegésre késztetett. A kandalló egy gyönyörű, faragott példány volt. A kövek, amikből építették mindenféle motívumokat, címereket ábrázoltak. Egyik sem hasonlított a Rowle családéra. Még erre is figyelt az öreg… – állapítottam meg.
– Amúgy visszatérve, szóval mit akarsz akkor kezdeni ezzel?
A kutya odasétált hozzám, a cipőmet szaglászta, majd a bokámat, ami enyhe pánikkal töltött el. Ösztönösen összehúzódtam, félve, hogy megint ugatni kezd. Eddig ilyet ugyanis nem tette, Montrego váltotta ki belőle az agresszivitást.
– Hagyod porosodni? – kérdezte sajnálkozó hangon.
– Nem akarom.  – Elismertem a tényt. Nem volt mit tagadni rajta, egy részem meg akarta tartani, nagyon is… talán csak apám kedvéért. Egy tolvajnak semmi keresnivalója egy ilyen helyen, ha csak nem kifosztja éppen. A kis hangnak igaza volt, éreztem, sőt tudtam.
– De nem is lakhatok itt…  – folytattam.
A kezemmel finoman odébb hessegettem a kutyát a lábamtól.
– A világ legbénább dolga lenne, ha beköltöznék egy kastélyba és közben azt hangoztatnám, milyen jó kis tolvaj vagyok  – magyaráztam és akkor kiböktem azt, amit már az előbb is megpróbáltam eltitkolni. – És Nat nagyon nem illene ide. Hozzá az üveg meg a szögletes dolgok passzolnak.
A szám elé kaptam a kezemet. O’Mara az égszerelmére! – üvöltöttem magammal odabent.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 22. - 20:35:16
*
zene:ES- Castle On The Hill (https://www.youtube.com/watch?v=7Qp5vcuMIlk)
(https://i.imgur.com/r98rcLM.gif])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Hallgattassam el most? Mintha egy csipogó plüssállat lenne mi, amit csak fel kellene szedni a földről és kikapcsolni. Vagy egy jól irányzott pálcalendítéssel megnémítani. Na jó, ez utóbbi valóban kivitelezhető lenne, habár elég barbár megoldásnak tartom. Mert az is lenne. Barbár. Kegyetlen. Akárcsak ha valakit sóbálvánnyá változtatunk és jót röhögve faképnél hagyjuk. Ettől már kulturáltabb megoldás ha lefegyverezed (ami elsős tananyag) és fegyvertelenül az útjára engeded. Minden esetre Elliot megnyilvánulásából egy bizton kiderül; mégpedig hogy nem bírja a hangzavart. Furcsa is hogy az a nagy óriásmacska, aki ott pöffeszkedett a múltkor a lakásában (ami akkora úgy egészében mint ez a szalon egymaga kábé) hogy jön ki a kis denevérfülűvel…  De hát ez legyen az ő problémája!
– Hát szerintem csak egy ronda kutya…
- Nem is rondaaaa! – horkantok fel ösztönösen, védelmezőn… de gyorsan el is hallgatok, mert rájövök, hogy semmi szükség rá. Mert de, kellően rondácska. Viszont egész aranyos, pláne ahogy Elliot lábszárát szaglássza éppen.
- Még egyet vakkant és mehet ki a szélbe.
Szívem szerint ciccegnék egyet, mert milyen kegyetlen húzás ez már? Oké, persze értem én hogy idegesítő, pláne a doromboló girhes dögök társasága után, nade ilyen kicsit kitenni abba a nagy szélbe, ami kint tombol? Ráadásul még a bundája se túl nagy. Hisz még kölyök!!!
Szinte várom a pillanatot, mikor ráül O’Mara cipőjére és jól telibe pisili, de legnagyobb sajnálatom ez eddig még elmarad. Ehhh…. kár!
- A világ legbénább dolga lenne, ha beköltöznék egy kastélyba és közben azt hangoztatnám, milyen jó kis tolvaj vagyok.
- Hmmm… hát ez vitathatatlan tény!
Nem tudok ellenkezni ezzel. Elég murisan festene, ahogy kóvályogna fel és alá egy szál kis selyemköntösben, ami szintén tutira lopott lenne. Lehetne rózsaszín miután valamelyik nőtől sikerült volna szerválnia. Hmmm, azért elképzelni elég muris lenne szó mi szó… és a fantáziás azért szabadon szárnyalhat. Így hát a széles vigyor indokolatlanul ül ki az arcomra és nem is leplezem azt. Valószínű fogalma sem lehet min is röhögök magamban, de jobb is ez így… még amennyire túlérzelmes jelenleg lehet szóba sem állna utána velem soha többet. Azt meg nem akarom mert végtére is még mindig nála van a kulcsom meg a csokornyakkendőm…
- És Nat nagyon nem illene ide. Hozzá az üveg meg a szögletes dolgok passzolnak.
- Ahaa… - bólintok immár újra visszatérve a valóságba és komorabb ábrázatot magamra erőltetve tűnődöm el. - … biztos jobban állna neki. Habár fogalmam sincs kicsoda is ő még mindig, de…. biztos a szép kockákat szereti, nem a csinos palotákat.
Haver lenne? Nem annak tűnik. A Nat viszont sanszosan férfinév… Mert férfinév. Épp ezért is furcsállom a dolgot. Nem tudtam hogy lenne lakótársa. Így már érthető hogy miért is szeret nem egyedül aludni. Azért fura hogy abba a pici lakásba ketten is elférnek. Lehet az a másik zárt ajtó egy újabb hálót rejtett? Azt hittem az a kamra vagy a fürdő…
Minden esetre vállat vonok. Ő tudja. Ha nem akar róla beszélni, én nem erőltetem. Clem után rájöttem, hogy jobb ha az emberek maguktól hozzák meg a döntést hogy kibökjék a dolgokat. Ha nincs rá megérve agyban az ember, csak nagyobb kínszenvedést okoz. Meglehet mindenkinek, de pláne az önnön lelkének. Elliot pedig… hát igaz hogy barát… de nem olyan mint Eric. Esélyesen én sem osztanák meg mindent úgy vele mint Lestrange-el. Nekünk másmilyen a kapcsolatunk. Nem jobb vagy rosszabb, csak… más. És ez jó, ez így van rendjén. Ez még nem azt jelenti hogy nem becsülném meg (mostmár) vagy nem értékelném a tehetségét (mostmár). De gondolom ő is így van ezzel. Mások többet tudnak az élete egyéb aspektusairól, amiről én nem és meglehet sosem fogok. Nem is baj, végtére is, majd kibukik belőle ha úgy érzi fontos hogy megossza velem. Inkább csak vigyorogva elnézem, ahogy a kutya beváltja a korábbi képzelgéseimet és meleg hálával pisili telibe Elliot cipőjét.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 09. 23. - 14:58:52
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Még mindig ott tartottam a szám előtt a kezemet. Nem akartam, hogy akár még egy kósza gondolat elhagyja az ajkaimat. Nem szerettem volna kikotyogni még Montregonak a történteket, habár egyre inkább úgy tűnt, hogy még a sors is ezt szeretné tőlem. Talán tényleg el kéne mondanom… – gondolkodtam el.
Nagy nehezen tereltem el a figyelmemet a gondolataimról. Megpróbálok Mathias szövegelésére koncentrálni, habár a rengeteg változás mellett, ami az elmúlt hetekben történt meglehetősen nehéz volt. Mostanában a leghétköznapibb dolgokra is nehézen csak úgy figyelni.
– Ahaa… – bólintott. – … biztos jobban állna neki. Habár fogalmam sincs kicsoda is ő még mindig, de…. biztos a szép kockákat szereti, nem a csinos palotákat.
Nos, ebben volt némi igazság. Bár Mathiasnak fogalma sem lehetett arról kicsoda az a Nat és hogy milyen ízléssel van valójában megáldva, az tény: a szögletes dolgokért odavan. Lényegében én is csak külső szemlélője voltam ennek a rideg, kissé túl modern ízlésnek, ami a Kalamáris Kiadóból áradt.
– Bevallom, történt némi változás a az életemben, mióta utoljára találkoztunk…  – kezdtem.
Nem akartam hülyén hangzó bejelentéseket tenni, merthát valljuk be bután hangzana, ha mondjuk azt mondanám: „Esmével véget ért tényleg minden közöttünk és… összejöttem egy fickóval.” Nem éppen egy mindennapos tény, amit az ember csak úgy közöl. Ráadásul én sosem szerettem kiadni a titkaimat, még ha Montrego előtt látszólag felesleges is volt bármit elhallgatni.
– Egy új szakaszba ért az életem, mikor jött Nat…  – kezdtem, habár ez is leginkább csak olyan összevisszabeszélésnek hatott. Talán kicsit én magam is úgy éreztem, nem találom a szavakat. Nyilván nem én vagyok Montrego első számú haverja, hülyeség lenne ilyesmiben reménykednem is. Merelen kívül nekem azonban csak ő van, senki más. Az öcsémet nem tudom a barátomnak nevezni, állandóan csak nyaggat és bár közeli a kapcsolatunk, nem szeretem, ha valaki túlzottan aggódik értem. Az aggódás néha ellehetetlenít, az emberek közé áll… Montrego látszólag nem érzett így velem kapcsolatban és valahol ezt értékeltem is.
Folytatni akartam a magyarázást, kissé rendezettebb gondolatokkal, mikor megéreztem a lábamnál azt a hülye szőrgombócot és valami furcsa hangot… Előre hajoltam és lepillantottam rá. Azonnal elöntött a düh és félrelökdöstem, de addigra már a cipőm átnedvesedett.
– Merlin rohadt…  – Nem tudtam folytatni a káromkodást, mert a pisis denevérszerűség hirtelen megint ugatni kezdett. – Nem neked szóltam meg, te mocskos kis...!
A pálcámat kerestem. Hát ezért gyűlölöm a kutyákat… – morogtam magamban. Ez persze nem volt igaz, csak a düh váltotta ki. Az elmúlt napokban egészen megszoktam a jelenlétét, de még mindig ott volt bennem az érzés: szabadulni kell tőle.
– Ezt nem hiszem el…  – dumáltam magamban kétségbeesetten, miközben az a szörnyeteg tovább folytatta a hangoskodást. Minden egyes ugatásra görcsösen rándultam össze és úgy éreztem, sérti a fülemet. Persze kívülről bizonyára vicces volt és én is szakadtam volna a röhögéstől, ha éppen nem gyűlölném az ilyen zajt.
– Merlinre, hallgattasd már el!  – szóltam Montregora.
Szerencsére időközben előkerült a pálcám és egy könnyed mozdulattal a bűzös folyadék is eltűnt a lábamról. Kissé zihálva az indulatoktól dőltem hátra.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 28. - 20:55:37
*
zene:ES- Castle On The Hill (https://www.youtube.com/watch?v=7Qp5vcuMIlk)
(https://i.imgur.com/AFoEOIc.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


– Bevallom, történt némi változás a az életemben, mióta utoljára találkoztunk…
Felcsigázott érdeklődéssel csusszantam előrébb ültömben. Ritkaságszámba ment, ha valaki valamit őszintén bevallott. Pláne az én köreimben. Pláne manapság. Érdekelt mi is az, ami O’Mara kis titka lehet. Hogy mitől van ennyire kibukva, mert hogy az tutira nem az ódon családi kastély, az hétszentség. Evidensen sosem kérdeztem volna rá... sosem  voltam az a tolakodós fajta (főleg az amnéziám óta), de ez... ez az önként megadás, mert hát ezt nem lehet nagyon másnak venni.... hmm, na nos ez igazán piszkálta a fantáziámat. Szinte ittam minden szavát ami következett, és kínzóan lassúnak éreztem a beálló csöndet. Persze nem volt alaptalan a mozdulatsorom sem, egyrészt ezzel megerősítettem benne egy minimális testbeszéd eszközlésével hogy figyelek, és hogy igen, folytassa csak, míg másrészről impozánsabb kilátásom keletkezett látni Merlint, ahogy leakciózza őt a nagy önsajnálat közepette. Igazság szerint nem is tudom a helyzet melyik momentumát imádtam a legjobban. Talán a legvégére kerekedett ki az egész a leginkább.
Új szakaszba ért az élete? Ez azért...
Különös. Furcsa. Meglepő. Szokatlan fogalmazás.... Meglehetősen sokféleképp lehetne érteni. Szeretném ha kifejtené, de evidensen nincs rá mód, tekintve hogy egy elégedett vakkantást eszközölve a kutya Elliot lábát koszolja be. El kell fojtanom a szabályszerű hangos röhögésem, és igyekszem maximálisan sajnálkozó arcot vágni. Gondolom hogy kellően hülyén sikerülhet, mert úgy hiszem, nem sikerült elérni ezt teljesen.
– Merlinre, hallgattasd már el!
- Talán ha nem ismételgetnéd folyton-folyvást a nevét még menne is!
Akaratlanul is kissé nyersebben szúrok oda, bár a végére újra röhögni támad kedvem. Pláne elnézve Elliot arcát. A biztonság kedvéért a környékemre iszkoló kutyát felemelem az ölembe aki elégedetten pislog fel a nagy fekete gombszemeivel.
- Minek hoztad magaddal épp ide ha tudod hogy nem szobatiszta?
Milyen gazda az ilyen? Bahhhh! Nem is értem minek szenvedteti itt. Látványosan nem szívleli és kezdem menten sajnálni egyszerre mind a kettőt amiért megnyerték maguknak egymást. Merlinke orrának hideg érintése az ujjamon tereli ismét rá a figyelmemet, és ahogy lepillantok elégedetten fészkeli be magát az ölembe.
- Nem értem miért vagy ilyen ellenséges vele. Hisz csak kicsike... még sokat kell tanulnia. Meg amúgy is... mit csináljon? Nem nyávoghat! Hisz ő egy kutya...
Vagy valami olyasmi!
Kissé savanyúbb hangszínt ütök meg, de kivételesen csak kioktató stílusban és azt is csak rávezető nevelő célzattal. Nem mintha úgy amúgy én nagyon értenék a dologhoz. No de ez már másik téma.
- Szóval új életszakasz... - kezdem el enyhe torokköszörülést eszközölve az eredeti témát, amit a kis közjáték megzavart. - Kifejtenéd ezt bővebben?
Kíváncsi lennék úgy amúgy a részletekre. Másokéról, mint mondjuk Ericéről, így is pont elég sokat tudok....
Na nem mintha sokat tudnék Elliot szerelmi életéről és nem mintha nagyon akarnék is, de az úgy dereng, hogy a skóciai utunk során a padló közeli állapotban volt a romantikus énje. Lehet ez is hajtotta épp az én ágyamba. Uhhh, azt hiszem azt sose fogom tudni elfelejteni. Még öt exmemoriammal együtt se.
Ezen tűnődve pillantok le az ölemben csendesen de egyenletesen szuszakoló kis denevérfülűre, aki már édesdeden húzza a lóbőrt. Hát őt már nem érdekli ki is az a Nat és miért is tévedt a kockaimádatával Elliot új életszakaszába, bármit jelentsen is ez....



Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 02. - 14:54:43
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Nem akarom… – szólt bennem a kis hang erőszakosan, ahogy a kutya még egyet vakkantott. Remegve húztam magamat össze ültömben, habár igyekeztem nem annyira idegroncsnak tűnni, mint amilyen voltam. Mogorván bámultam az állatra, miközben az Montrego ölébe menekült.
– Talán ha nem ismételgetnéd folyton-folyvást a nevét még menne is! – közölte nyersen. Hosszasan sóhajtottam, ahogy a tekintetemet az éppen elégedett állatra szegeztem. Valamiért fenemód békésnek látszott ott Montregon helyet foglalva. Talán ők tényleg egymásnak lettek kitalálva… és el is mosolyodtam volna gúnyosan, ha Montrego – mint nagy háziállattartó – el nem kezdi folytatni az oktatást.
–  Minek hoztad magaddal épp ide ha tudod hogy nem szobatiszta?
– Mert nem fogom egyedül hagyni Zeusszal órákra…  – vágtam vissza, de a dac, ami a hangomban csengett inkább szólt az ostoba félelemnek, amit még mindig nem tudok leküzdeni. A zaj, az éles hangok mindig is összerezzenésre késztettek. A gyerekkoromat egy faluban töltöttem, csendben, elzárva a mugli gépek hangjától és az erdőkben való bujkálás alatt is éppen csak bele-beleszaladtam egybe.
Figyeltem, ahogy a kutydenevér vagy denevérkutya befészkeli magát Mathias ölébe teljesen.
– Nem értem miért vagy ilyen ellenséges vele. Hisz csak kicsike... még sokat kell tanulnia. Meg amúgy is... mit csináljon? Nem nyávoghat! Hisz ő egy kutya...
Na nem mondod, hogy kicsike! Én azt hittem, maga Góliát ücsörög az öledben… Újabb hosszú sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Nem akartam vitatkozni, ezért inkább nem kommentáltam ezt és a nyávogásra vonatkozó szöveget.
–  Szóval új életszakasz... – Kanyarodott vissza hirtelen az eredeti témára. – Kifejtenéd ezt bővebben?
Egy kicsit meglepett a konkrét érdeklődés. Montrego sosem látszott annak, akit úgy kifejezetten foglalkoztatnék – leszámítva az aranyvérű apa témát. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy néhány félrecsúszott mondatfoszlány miatt majd rákérdez erre.
Talán nem volt okos ötlet úgy általánosságban megemlíteni Natot vagy a kockamániát, amit összességében az egész kiadója tükröz. Nem hiszem, hogy Mathias szívlelné az ilyesmit, hiszen ő már azon kiakadt, hogy az ágyában talált. Nem történt semmi és egy éjszakával korábban még a barátjának nevezett… majd kitört belőle az állat. Nyilván sok nő ölne azért, hogy alsógatyában lássa durmolni, hát én nem kérek belőle aztán még egyszer ezt elhiheti. Azonban egy ilyen történet után azt hinné, hogy nagyon is akartam és valóban bemásztam az ágyába – holott ez szemen szedett hazugság.
– Megismerkedtem valakivel…  – nyögtem ki nagy nehezen. Ezt a szót még sosem használtam. Nem, mintha nem megismerkedés lett volna, de ebben az értelemben különös érzés volt. – Nattal. Nathaniel Foresttel.
Figyeltem az arcát, vártam a reakcióját. Tudni, hogy mit gondol, bár semmi jóra nem számítottam, ezért még mielőtt megszólalhatott volna, felemeltem a kezemet. Nem akartam hallani, ahogy közli: „Már értem, miért másztál be az ágyamba, O’Mara.” Majd egy gúnyos röhögést tesz hozzá. Persze az is előfordulhatott volna, hogy mindenféle szarkazmus nélkül egyszerűen feláll és kisétál, a kutya meg a nyakamon marad.
– Még nagyon új a kap… az ismeretségünk, de tudom, hogy nem csak egy múló állapot – mondtam őszintén és most egyenesen a szemeibe néztem.
Ennyire senkinek sem nyíltam meg mostanában. Talán még magának Natnak sem… bár az is igaz, hogy másnak nem is nagyon beszéltem erről az egészről. Szinte vártam az undort, hogy kiüljön az arcára.
– Együtt vagyok vele… vagy ilyesmi... áh bonyolult! – tettem hozzá sóhajtva. – Ötletem sincs, milyen szót használnak mostanában az ilyesmire.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 10. 05. - 16:13:41
*
zene:ES- Castle On The Hill (https://www.youtube.com/watch?v=7Qp5vcuMIlk)
(https://i.imgur.com/AFoEOIc.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Na ha bárki problémázik nekem azon hogy ennek a kutyának Merlin lesz a neve (amit ő maga választott ami elég nevetségesen hangzik de mégiscsak igaz) akkor halál nyugodtan közlöm az illetővel hogy igen, van ettől rosszabb is. Hogy lehet egy állatot Zeusznak hívni? Pláne egy MACSKÁT? Kellően hiányosak az ismereteim tény ami tény, de nem hiszem hogy a görögök örülnének ennek a hírnek. Pláne hogy nem is ők voltak a macskásak hanem... az egyiptomiak? Tuti nem a kelták....
Az mondjuk bölcs hogy nem hagyja magára ezeket kettecskén. Jó eséllyel a lakása romokban lenne. Nem azért mert különösebben nagy baj lenne azzal hogy a kutya meg a macska nem fár meg egymás mellett hanem... hát azért én megnézném melyik kergeti melyiket. Eséllyel Merlin kerülne ki rosszul a helyzetből még kutya (vagy annak hazudott nagyfülű denevér) létére, tekintve hogy az a dög négyszer nagyobb mint ő. Hiába eteti túl O'Mara az meg tutira valami kisebbfajta elefánt elvarázsolt mása. Sosem felejtem el a sötéten villámló szemeit, hát még a fújását.... brrr!
Jobbnak látom inkább magamba fojtani ezeket a csöppet sem kedves megjegyzéseket mert tutira megsértődne úgy alapvető normál hangulatában is nemhogy még akkor mikor ennyire hiperérzékeny. Mert igenis szinte kézzel tapintható a lelki érzékenysége. Ez amúgy érdekes módon egyszerre irritáló is kissé (végtére is egy férfi mit rinyál ennyit? Nem tanították meg neki hogy ez a gyengébbik nem jellemzője és nekünk némán tűrni kell összeszorított szájjal? Cöh...) másrészt azért érdekessé is varázsolja a helyzetet. Nem minden nap látom ennyire megnyílni és ennyire közlékenynek lenni.
Némán hallgatom Merlint simogatva aki kicsit még ficereg az ölemben de csak hamar egyenletessé válik a légzése. Halk szuszogása biztosítja azt, amelyet csak Elliot láthat velem szemben, hogy lassan lassan a szavaiba még ő is belealudt. Én csakis azért nem nyomok el egy ásítást mert közvetlen velem szemben ül  no meg... az utolsó információmorzsákéra nem sok hiányzik hogy konkrétan felugorjak.
Eleinte fel sem fogtam hogy a Nat és a Nathaniel ugyanaz. Én Nathaliának vagy Nataliyra-nak gondoltam és értettem. Csak lassan értelmezem hogy azért érdekes számára ez a kapcsolat mert...
- Öhm... általában azt, amit az előbb akartál mondani. Kapcsolat...
Enyhén nyomom meg az utolsó szót. Nincs benne cinizmus mindössze furcsa kíváncsiság. Ez sem azért mert elítélem. Lehet egykori önmagam így tett volna, tekintve hogy a mi neveltetésünkbe és életrendszerünkbe az ilyen hát nem igazán fér bele. Ám a társadalmi rang csak részben befolyásol. Ha mással esne meg ez biztos másképp is reagálnék. Elliot azonban szabad szellemű ember, mindig is annak tartottam. Egy tolvaj nem is lehet más.... Szóval nem lep meg annyira a dolog így ha róla van szó. Vagyis, de meglep és sokkol. Bele se akarok gondolni hogy az az este mikor mellettem aludt és velem kelt...
- De egy... férfival? Mégis mi a bajod a nőkkel?
A kérdés nyerses őszinteséggel tör fel belőlem. Amennyire tudom... de amint elhagyja a szám rájövök hogy valójában semennyire nem tudom. Nem ismerem még őt ehhez eléggé. Az arcomon a meglepettséget átváltja a tudatlansággal vegyes szomorúság. Nem szép elítélni hisz végtére is, lehet nem is a nőkkel van baja hanem...
- Ez új számodra? Vagy... khm... mióta az eszed tudod...
Feszengek egy kissé, de igyekszem nem nagyon, mert a vakarcs az ölemben közel sem jó ha felébred. Addig semmiképpen sem, míg Elliot ki nem fejti részletesebben a dolgokat. Legalább ennyi nyugta legyen utána úgyis őt boldogítja meg a Zeusz nevű macskáját az Olümposz nevű házában...



Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 06. - 07:18:26
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Csak bámultam azt a gombóccá tekeredett szőrcsomót Montrego ölében. Hosszan időztem el rajta, hogy ne kelljen a szemébe néznem, míg rájön mint is mondtam neki igazából. Azt hiszem teljesen felkészültem arra, hogy esetleg kiborul, üvöltözni kezd vagy kiakadva felpattan és távozik. Nem tartottam volna vissza, nem volt jogom hozzá, még akkor sem, ha én teljesen őszinte voltam vele.
– Öhm... általában azt, amit az előbb akartál mondani. Kapcsolat...
Mosoly helyett grimasz futott végig az arcomon. Nem azért, mert nem ezt vártam, egyszerűen csak a kapcsolat szó lepett meg. Még nem voltam rá felkészülve, hogy így nevezzem ezt a valamit, akkor sem, ha a lehető legjobban ragaszkodom máris Nathoz. Amennyire Montrego megnyomta az utolsó szót, én annál inkább vágytam volna azt halkan, suttogóan hallani. Egyszer neveztem valamit igazán kapcsolatnak, egyszer éltem bele magamat valamibe, aminek aztán egy szempillantás alatt vége szakadt.
Nem tudtam reagálni. Montrego újra beszélni kezdett, egészen más hangon… de nem vádló vagy undorodó módon és ez őszintén jól esett. Nem ezt vártam tőle, inkább egy újabb kirohanást, mint azon a reggelen, amikor mellette merészeltem ébredni.
– De egy... férfival? Mégis mi a bajod a nőkkel?
A kérdés olyan őszinte volt és olyan nevetséges is valahol, hogy ezúttal tényleg elmosolyodtam. Nekem aztán semmi bajom nem volt a nőkkel, még mindig nagyon tetszettek és vonzónak tartom őket. Csupán egy új reményt kaptam az élettől, hogy nem kell állandóan amögött a bizonyos fal mögött ücsörögnöm egyedül. Nem kell félve kilesnem egy aprócska résen, mert van valaki aki meg tudja ragadni a kezemet erősen, hogy aztán kihúzzon a napfényre. Azt hiszem, még lehetek boldog, akkor is, ha most még inkább a kíváncsiság, semmint az érzelmek hajtanak.
– Ez új számodra? Vagy... khm... mióta az eszed tudod...
Láttam Montregon, hogy feszeg. Nem akartam, hogy ez kényes téma legyen… habár valahol nekem is az volt, de nem volt kellemetlenebb, mint mondjuk egy kastélyban ülni, ami elvileg az én tulajdonomban áll, mégis rendkívül idegennek tűnik. Esélyt kell adni az újdonságnak – mégha ezt a felvetést nem is kedvelem az életem minden terén alkalmazni.
– Imádom a nőket.  – Őszintén válaszoltam én is. – És sosem vonzódtam a férfiakhoz.
Azt hiszem, ez volt a tökéletes válasz. Nat előtt el sem gondolkodtam rajta, hogy közel engedjek magamhoz egy fickót. Valahogy nem fordult meg a fejemben ilyesmi, habár a kíváncsiság lehet, hogy korábban is belehajszolt volna egy ilyen viszonyba… ehhez képest mindig nők voltak a szeretőim. Mindegyiket imádtam a magam módján – hacsak nem a kifosztás volt a célom – és úgy voltam boldog.
Kicsit fészkelődtem a székbe, mintha keresném a szavakat, amik leírják azokat az érzéseket, amik bennem dolgoztak. Nem akartam azt mondani, hogy egyszerűen érdekesnek találtam a lehetőséget, habár így volt… de mégis szívtelenségnek éreztem volna ezt kimondani azok után, milyen közel engedtem magamhoz Natot. A kíváncsiság hajtott arra, hogy kihasználjam a zavarodottságát, mikor rájöttem, mennyire vonzódik hozzám. Hazugság volna azt állítani, hogy nem. Eljátszottam vele, mint macska az egérrel, mielőtt felfalja… de fogalmam sem volt, hogy ezt miként fogalmazhatnám meg Montregonak, hogy ő is értse.
– Eleinte szórakoztam vele kicsit, érdekesnek találtam…   – mondtam rekedten. – Aztán elmentünk egy kastélyba és megismertem. Rájöttem, hogy ő tényleg valami új lehetőség, amit az élet valamiért az ölembe dobott. Pedig azt hittem, nekem ez nem jár.
Hosszasan fújtam a levegőt. Teljesen zavarba jöttem attól, hogy így kitárulkoztam, ezért gyorsan valami téma után kutattam a fejemben.
– Amúgy  az a fenevad tiéd…  – nyögtem ki nagy nehezen, a fejemmel az ölében szundikáló kutya felé böktem.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 10. 07. - 18:22:34
*
zene:ES- Bloodstream (https://www.youtube.com/watch?v=XIJHg1XWR7o)
(https://i.imgur.com/AFoEOIc.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Nem kerüli el a figyelmem hogy mennyire kerüli a tekintetem. Igaz érthető. Talán most először vallana színt erről? Olybá tűnik. A viselkedése eléggé erre utal. Zavarba hozom mégpedig látványosan. És maga ez a tény, a felismerés meg engem hoz bizarr kellemetlenségbe. A feszengés sem sokat segít ezen, de hát mégis csak kibuktak belőlem a kérdések. Akaratlanul is, nem tehetek róla de valahol az ösztönös puhatolózó kíváncsiság vezérel. Mert hát... lássuk be, lehet hogy én magam is részese voltam valaminek csak nem is tudtam? D csak nem... ugye? Ugye?
És talán épp ezért lep meg a válasz.
- Imádom a nőket... És sosem vonzódtam a férfiakhoz.
- De hát... - kezdenék bele ám hamar elakadok. Rájövök hogy az, amit mondani akarok se nem etikus se nem olyan, ami rám tartozna. Mert a de hát akkor mégis miért kérdés nos nem biztos hogy a legjobb viszonyt szüli meg köztünk. Mellesleg ez magánügy, amit tiszteletben kellene tartani. Tartanom, hogy egész pontos legyek. És már tényleg meggyőzném magam hogy ez így jó, ezt így itt hagynom kell. Nem firtatom és mindenkinek jobb lesz. Elliot majd lerendezi magában valahogy, majd megbékél, majd elfogadja magát, az életét és a 'kapcsolatát'. Már tényleg témát váltanék, igaz nem tudom mire de bármire. Mondjuk hogy milyen rusnya is az a váza ott, a poros kandalló fölött. Vagy mennyire idegen az a nagy festmény a szobában aki nem is tudom kit ábrázol. De ezekre esélyem sincs mert ő közbevág a maga kissé fura rekedtes hangszínében.
– Eleinte szórakoztam vele kicsit, érdekesnek találtam…  Aztán elmentünk egy kastélyba és megismertem.
- Hát ez eddig kísértetiesen emlékeztet egy másik kapcsolatra valaki mással.
Dörmögésem eléggé morcos közbeszólás, de inkább vagyok cinikus a helyzet iróniája miatt semmint dühös. S a mondandómban persze magamra utalok, vagyis a velem való barátságszerűségére. Hisz az is hasonlóan kezdődött. Érdekesnek talált és végül egy kastélyban kötött ki ugyanúgy.... Ez azért hátborzongató is egyben!
- Rájöttem, hogy ő tényleg valami új lehetőség, amit az élet valamiért az ölembe dobott. Pedig azt hittem, nekem ez nem jár.
Hosszas csend áll be közöttünk. Valahol az utolsó letargikus de pozitív mondatfoszlánya kicsit meghat. Ugyan miért ne járhatna neki is az öröm? Vagy a boldogság? Meglehet nem épp a szokványos forma... sőt, mondhatom hogy nem pont az. Valószínű az én társadalmi rétegeimbe, amelybe evickélek biztosan szemet szúrna. Érdekeket rombolna és az nem szerencsés természetesen. De hát... Elliot nem ebbe a körbe esik bele még az aranyvérű apa esetén se. És elnézve hogy a kastélyában feszeng... hát nehezen tudom elképzelni itt fényes puccos partikat adva.
– Amúgy  az a fenevad tiéd…
- Aha hát tudod, szerintem... mivaaaaan?
Érzem ahogy arcom megnyúlik. Úgy jó tíz centit. Meglehet még a szám is eltátom. Bambán bámulok O'Marára aki szembe velem halálos csüggedtséggel ül és úgy közli be ezt a kis információt, mintha egy mellékes kis semmiség lenne. Ráadásul látványos nemtörődömségében teljesen úgy hat, mintha ezzel még ő tenne nekem szívességet. Hát ezt meg mégis hogy?! Lepislogok a kutyára, aki édesdeden szunyál az ölemben. Majd fel rá. És ezt megismétlem legalább kétszer mire magamhoz térek úgy ténylegesen. Még a fejem is megrázom, mint aki kábulatból ébredt.
- Ez... ez... mégis miért? És hogy? És szerinted hova teszem?
A kérdések csak úgy zsonganak a fejemben, mint egy méhkas, amelyet jó alaposan felrúgtak. Szabály szerűen érzem hogy szétreped a koponyám.
- A Roxfortba nem vihetem be, az macskateritórium. Mrs Norris élve felfalná reggelire!
Hangom akaratlanul is átmegy nyafogóba. Elég csak magam elé vizualizálnom a jelenetet. Tutira kizsigerlés lenne ez szegény denevérfülnek. Pláne hogy Dakota macskája is valamerre arra kódorog rendszerint sőt, még Granger karikaláb vöröse is ott boldogítja a diákokat. Az meg hab lenne a tortán ha McGalagony átváltozva is kiosztaná szegénykét... na nem. Azt már nem. Nem jöhet. Egyiptomba is szar volt a kutyák sorsa és ez meglepően hasonlatos ahhoz a szinthez.
- Szegény denevérfül...Ez szívás..!
Közlöm csalódottan és elfog a csüggedés. Megsimogatom a puha szőrű kis törpét aki szusszan egyet miközben a hátára fordul és alszik tovább.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 09. - 19:17:29
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Nem tudom, hogy a hosszas csend vagy éppen a kellemetlenség, amivel az egész téma kitört belőlem váltotta-e a ki a vágyat a témaváltás iránt. Hirtelen tévedt a tekintetem ismét az előbb még megállás nélkül vakkantgató törpefenevadra, amint Montrego ölében durmolt és megszületett a végleges elhatározás: mennie kell. Nos, senki sem mondhatja, hogy szívtelen vagyok, hiszen nem az utcára dobtam ki. Mathias olyan dolgokat adhat meg neki, amire egy magafajta kis bolhafészek nem igen számíthat, ha egyszer rablás áldozata lesz.
– Aha hát tudod, szerintem... mivaaaaan?
Hirtelen állt be valamiféle változás Montrego képén. Nem bírtam ki, elmosolyodtam, némileg gúnyosan, de a gesztus teljesen őszinte volt. Már azóta terveztem a kutya átadását, hogy a kezébe nyomtam a pórázt és ez a felajánlás – vagyis inkább kijelentés – még mindig sokkal nemesebb volt, mint mondjuk az, hogy a kandallóba lépve elhúzom a csíkot, míg ő az állattal foglalkozik.
– Jól áll a kezedben  – válaszoltam még mindig némi szarkazmussal a hangomban.
– Ez... ez... mégis miért? És hogy? És szerinted hova teszem?
Újabb kérdés érkezett, de éreztem, hogy még sokkal több van emögött. Montrego arcán még mindig ott ült a meglepettség, talán némi döbbenettel vegyülve. Tetszett, de inkább levakartam azt a vigyort a képemről. Nem sértésnek szántam, egyszerűen csak szerettem mások elképedését csodálni, akár órákon át is.
– A Roxfortba nem vihetem be, az macskateritórium. Mrs Norris élve felfalná reggelire! – A hangja nyafogóvá változott.
Ezen megint majdnem elvigyorodtam, de az ujjaimmal kissé végig simítva az ajkaimon figyeltem, hogy ne görbüljenek fölfelé azok. Már-már dacosan bámultam rá jelezve, hogy: Old csak meg öregem! Ha nekem sikerült, neked is fog.
– Szegény denevérfül...Ez szívás..!
A kijelentést követően óvatosan végig simított a kutya bundáján.
– Van elég pénzed, bérelj fel valakit, aki vigyáz rá  – válaszoltam nemes egyszerűséggel a hangomban.
Megint az állatra néztem, aki hangos szuszogásba kezdve folytatta a szunyókálást, mit sem törődve velem és Montregoval, meg ezzel a beszélgetéssel. Láthatóan élvezte az újonnan érkezett társaságot. Sejtésem sem volt róla, hogy Mathiast éppenséggel bármilyen állat kedvelheti, hiszen Zeusz tetszését sem nyerte el különösebben.
– Hiszen tetszel neki, más nem számít… azok csupán apróságok, amiket meg kell oldani.
Egy kicsit megköszörültem a torkomat, de már nem tudtam visszatartani azt a vigyorgást, ami egyre erősebben próbált kitörni Montrego képe láttán.
– Ha akarod odaadhatom majd a táskát, amiben ellop… amiben szereztem. Imád benne aludni és ha válladra csapod, mint egy ritkült, akkor cipelheted is bárhová magaddal.  – A nevetés most már úgy tört ki belőlem, mintha korábban semmi gondom nem lett volna.
Már nem érdekelt a kastély, az apám nevetséges ötlete, miszerint ilyesmivel kéne megajándékoznia. Nem voltak problémák és talán ezt az érzést a megkönnyebbülés váltotta ki, amiért Montrego önmagához képest egészen jól reagált a tényekre, amiket megosztottam vele.
– Meg akarod nézni a kastély többi részét?  – vetettem fel, hátha egy kis figyelemeltereléssel egy esetleges vitát vagy ellenkezést kerülhetek el.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 10. 11. - 08:22:48
*
zene:ES- Bloodstream (https://www.youtube.com/watch?v=XIJHg1XWR7o)
(https://i.imgur.com/HfxNtmo.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Szörnyülködésemre csak annyi a reakciója hogy jól áll a kezemben. Jól áll a kezemben? Hát azért ehhez kicsit több kell hogy csak úgy rám tukmálja ezt a kis vakarcsot! Nem is értem miért vette magához, ha azután csak így eldobja. Szegény kis pára igazán jobbat érdemelne még a kevésbé megnyerő külleme ellenére is. Evidensen sorolom az érveimet miért nem vagyok én jó erre a nemes kis 'apa' pozícióra, természetesen kérdések formájában, amire szintén csak semlegesség a válasz na meg az a levakarhatatlan tenyérbemászó tipikus O'Mara vigyor. Ehhhh...
– Van elég pénzed, bérelj fel valakit, aki vigyáz rá.
- Felbérelni? Ez eddig eszembe sem jutott... - hökkenek meg és pislogok továbbra is bambán. Oké tény, van pénzem. Megtehetném. A kérdés az, hogy meg akarom-e tenni? A házimanókra nem bíznám. Nem kifizetődő a dolog. A többieknek ott vannak a lovak és az egyéb teendők. Nem, nem bíznék senkire egy kölyökkutyát. Túl sok figyelmet igényel. Meg kell tanítani hogy ne piszkítson mindent össze hogy normálisan viselkedjen (például O'Mara közvetlen közelében legközelebb csakis ugatni fog ha rajtam múlik az is tuti) és nem árt ha kötődik is az emberhez. Igaz a kutyák hűséges típusok, ellentétben a macskákkal vagy a békákkal, no de azért a gazda mellett érzik a legjobban magukat. Na már most minekután rám sózza hacsak teheti a velem szemben ülő, evidensen nekem kell vállalni az összes kérdéskört.
– Hiszen tetszel neki, más nem számít… azok csupán apróságok, amiket meg kell oldani.
Szavai visszarántanak a csapongva kalandozó gondolataimból. Összevonom a szemöldököm, homlokom árnyékában a ráncok megjelennek és egy szúrós, jelentőségteljes pillantást küldök felé.
- Ó valóban? Na ja neked csak ennyi! Mert az olyan rohadt egyszerű szerinted, mi? Most komolyan, halvány lila boszorkányfűkivonatom sincs mi a fenét kezdjek vele. Ő még olyan mint egy gyerek! Nem hagyhatod magára napokig... hetekig...hónapokig!
Márpedig a vizsgák a nyakamon ez igaz, de akad közel két hónap amit át kellene vészelni. És akkor arról nem is beszéltünk hogy ott a húgom (aki ki tujda hogy fog erre reagálni) meg Clem. Ha tehetem Clemmel tölteném az időmet, nem a könyvek vagy egy kiskutya idomításának elfoglaltságával. Szóval baromira nem annyira egyszerű, mint ahogy Elliot állítja.
- Ha akarod odaadhatom majd a táskát, amiben ellop… amiben szereztem. Imád benne aludni és ha válladra csapod, mint egy retikült, akkor cipelheted is bárhová magaddal.
Ez az a pont ahol a tekintetem vészjóslóan elsötétül. Tutira élvezi feszíteni a húrt, amit megértek mert én magam is ilyen vagyok, de azért... lassan pattan.
- Amiben elloptad? Micsoda remek ajándék a részedről! - fintorogva jegyzem meg epés éllel hangomban a dolgot. - Valószínű pont erre vágytam hogy egy válltáskával a karomon rohangásszam! Minek nézel te engem?
Esküszöm kedvem lenne megsértődni. Sőt... látványosan meg sem tudom állni. A valóság amúgy alapvetően az, hogy sokkalta jobban mulatok a dolgon, habár ezt azért nem fogom az orrára kötni. Tutira Blaire a hasát fogná a röhögéstől ha meglátna úgy. Valószínű még én is sírva nevetnék, mert bár hiú vagyok azért szorult belém némi humor és kellő önkritika is.
Úgyhogy valójában ez is egy felszínes pillanat, amikor kifelé az ego miatt inkább a sértett önérzetem mutatkozik meg. Olyan téren nem baj hogy legalább Elliot újabb témára evickél át. Kérdésére felvonom a szemöldököm. Csábító ajánlat tényleg, de... de.
- Mennék, de... kissé le vagyok kötve. - pillantok le az ölembe szunyókáló Merlinkére. - Amennyiben nem akarod hogy körbepisilje a kastélyodat és megugasson mindent javaslom hogy halasszuk máskorra. .
Bölcs döntés lenne, de ha ragaszkodik hozzá hát rajtam nem múlik, menten felállok és körbefordulhatunk a palotájában.
- Amúgy visszatérve egy percre az előzőhöz... - megakadok, mert kissé zavarba kerülök. Nem tudom miért de valahol kényesnek érzem a témát. - Nat. Forest. Az a Forest? Az író? A húgom mesélte hogy volt egy kiadócégnél az egyik nyáron, mert apánk elküldte oda. Valami fura neve volt a helynek... már nem is emlékszem rá.
Nem mintha meglepő lenne. Az esetek többségében nem emlékszem ezekre az aprócska mellékinformációkra. Mindössze meglep ha valóban összeérnek a szálak. Meg kell hagyni kicsi a világ. A varázslótársadalom meg még inkább! Pláne így, hogy még Clem is a fejébe vette, a Prófétához szerződik gyakornoknak. Ennyi firkászt egy helyen... hallatlan!


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 13. - 06:55:46
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Montregoval ellentétben nekem a denevér-kutya szőrcsomóról egyáltalán nem az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy gyerek. Inkább tűnt valami torzszülött patkánykölyöknek, amitől jobb lett volna minél gyorsabban megszabadulni. Végül is ez a kapcsolat mindkettőnknek előnyös. Montrego dédelgetheti ezt a bolhás szőrkupacot, én meg nyugodtan alhatok, a bűntény nyomait eltűntetve.
Nem értettem a hirtelen kiülő érzéseket az arcán. Most meg mi a fenéért mérges? – gondolkodtam el.
– Amiben elloptad? Micsoda remek ajándék a részedről! –kérdezte fintorogva. – Valószínű pont erre vágytam hogy egy válltáskával a karomon rohangásszam! Minek nézel te engem?
Elnevettem magamat és megrántottam a vállamat.
– Ugye erre nem kell komolyan válaszolnom?  
Nem tudtam volna lekaparni az arcomról azt az elégedett vigyort, amivel konstatáltam, hogy ezt már Mathias régen elveszítette. Mondhat akármit, a kutya már az övé, azt kezd, amit csak akar vele. Felőlem aztán macskának álcázva is tarthatja a Roxfortban.
A téma váltás nem sikerült, igaz annyira nem is bántam. Cseppet sem érdekelt a kastély többi helyisége és ez is leginkább a meleget ontó kandalló miatt foglalkoztatott. A kávé nem volt ugyan rossz, de nem esett olyan jól, mint általában. Talán azért, mert a keserűség még mindig ott dolgozott bennem és bár Mathias el vonta a figyelmemet a sértődöttségével… de akkor is ott volt. Ez a kastélyt váltotta ki belőlem és a tény, hogy mennyire félreismert valaki, akinek annyira vágytam a figyelmére. Már egyáltalán nem érdekelt.
– Amúgy visszatérve egy percre az előzőhöz... – Kezdte lendületesen Montrego, majd azzal a lendülettel meg is akadt.
Valahol hálás voltam neki, hogy tényleg figyelt rám és gúnyolódás helyett inkább érdeklődését mutatott. Ezúttal is teljesen magától tért vissza a témára és ez meglepett. Türelmesen vártam a folytatást, végül is nem rohantam sehová és ő sem, hiszen ott aludt a Merlinnek csúfolt szőrgombóc az ölében.
– Nat. Forest. Az a Forest? Az író? A húgom mesélte hogy volt egy kiadócégnél az egyik nyáron, mert apánk elküldte oda. Valami fura neve volt a helynek... már nem is emlékszem rá.
Lassan bólintottam.
Még mindig nem tudtam hozzászokni a tényhez, hogy aki nekem csak Nat az másoknak Nathaniel Forest a híres író. Engem nem különösebben foglalkoztatott a szakmája, addig a pontig, míg nem kezdenek el rólam pletykálni vagy nem kell magammal szembe nézni valami pletykalap oldalain. Miért érzem úgy, hogy ez elkerülhetetlen lesz? – gondolkodtam el, de ugyanazzal a lendülettel el is hessegettem a gondolatot.
– Állítólag író…  – rántottam meg a vállát. – Most elmész és eladod egy pletykalapnak az infót?
Kiszakadt belőlem a nevetés.
Nem néztem volna ki Montregoból ilyesmit igazából, mégis volt bennem egy kis félsz. Az egy dolog, hogy elszóltam magamat, de nem kellett volna a teljes nevét kimondanom. Talán jobb lett volna megtartanom magamnak az információt. Valahol Mathiast már a barátomnak tekintettem, nem lett volna értelme elhallgatni. Ő tud rólam a legtöbbet. A családomon kívül és ez bár nagyon furcsa érzés volt, akkor is örültem neki, hogy legalább egy ilyen személy akad az életemben.
– Azt hiszem, nem tart ez olyan régóta, hogy említésre méltó legyen.
Nem, egyáltalán nem magyarázkodásnak szántam, inkább csak egy rövid kis hozzászúrásnak.
– Ráadásul nem tenne jót nekem sem éppen, ha belekerülne az arcom az újságokba.  – Sóhajtás tört fel belőlem. – Gondolj bele, minden idióta, akit valaha kiraboltam elkezdene Natnál keresni a cuccát követelve… és talán még az aurorokat is nyakamra küldenék.  
Lehajtottam a fejemet, a szőnyeget bámultam, ami legalább olyan öreg és poros volt, mint minden más ebben a kastélyban. Nem tetszett a látványa, sem pedig a dohos szag, amit árasztott magából. Erről is apám jutott eszembe, meg az a fene nagy büszkeség, ami állandóan árad belőle… és ami Keanből is áradt. Beleborzongtam, hogy valahol engem is ennek a részévé akart tenni ezzel a kastéllyal. Sem aranyvérű, sem különösebben jelentős nem vagyok.
– Valahogy meg kell őriznem azt a senkit, aki most vagyok.  – A mondat végére a kávéskancsóhoz nyúltam, hogy feltöltsem a bögrémet ismét.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 10. 13. - 10:03:47
*
zene:ES- Bloodstream (https://www.youtube.com/watch?v=XIJHg1XWR7o)
(https://i.imgur.com/HfxNtmo.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Érzem, ahogy az arcom még az előzőtől is lesajnálóbb grimaszszerű arckifejezésbe torzul. Kedvem lenne visszakontrázni valami olyasmivel, hogy ugye nem gondoltad ezt a választ komolyan? Egyrészt mert egy gonosz kérdés. Másrészt, mert baromira idegesítő ez a cinikusság. Harmadrészt meg, mert az arcom alapvetően is szerintem elárulja a véleményemet a dologról. Pocsék színész vagyok, és talán voltam is, jelenleg pedig nem is szándékszom ezt leplezni. Helyette elgyönyörködhetek O'Mara vigyorába, ami olyan széles, hogy ha a füle nem lenne az arca oldalában tutira körbeérne a szája. Kétszer. Így, mikor mosolyog, a szeme két kicsi csíkká húzódik össze, és úgy fest, mint egy bénán megrajzolt mesefigura. Talán ötéves korukba a gyerekek rajzolnak így emberábrázolást...
Jobban is járok a témaváltással, még akkor is, ha kényes. Legalább nem rajtam szórakozik meg Merlinen.
– Állítólag író… Most elmész és eladod egy pletykalapnak az infót?
Meglepetten pillantok fel rá. Eladni az infót? Ez most mégis honnan jött? Kész sértő még a feltételezés is. Ezt nézné ki belőlem? Na szép...!
- Miért is tenném ezt? - vonom fel a szemöldököm kissé kihívóan. - Nem, nem szorulok rá ilyesfajta bevételi forrásokra, köszönöm szépen. Inkább csak odafigyelek, hogy a következő elit rendezvényen amin részt veszünk ne kerüljön ez a dolog szóba...
Nem mintha én felemlegetném, és jó eséllyel ő sem tenné, de azért sosem lehet tudni milyen váratlan szituációkba kényszeredik bele az ember. Mint én Clemmel Valentin nap előtt Belby miatt. Oké, az végül jól sült el, de... hát na. Kellemetlen kényszerpálya, amit senkinek nem kívánok.
– Azt hiszem, nem tart ez olyan régóta, hogy említésre méltó legyen. Ráadásul nem tenne jót nekem sem éppen, ha belekerülne az arcom az újságokba.
Eltöprengek a szavain és azok igazságán majd a sóhaj, amelyet hallat azért mégis csak megtör bennem valamit. Szeretném ezt a fajta sajnálatot megszüntetni. Így jobb ötlet híján poénra veszem a dolgot. Az a legtöbbször beválik...
- Ó hát az valóban nem lenne tanácsos. De nem gáz, ha nekem bevallod mennyire szeretnéd a csinos kis pofidat a szalagcímek alatt díszelegve viszontlátni...!
A vigyorom újra megjelenik s egész pontosan az övének tökéletes tükörpárja. Hát igen, ilyenek vagyunk mi. Fricska ide meg oda. Ziccerhelyzetek, amiket nem hagyunk leesni.
– Gondolj bele, minden idióta, akit valaha kiraboltam elkezdene Natnál keresni a cuccát követelve… és talán még az aurorokat is nyakamra küldenék.
- Hát az valóban kellemetlen lenne... - vállat vonok, mert igazából ez is olyan dolog, ami az ő bénázásának köszönhető. - De kösz a tippet, akkor felbérelek legalább két aurort, hogy visszaszerezzék a kulcsomat... na meg a csokornyakkendőmet!!!
Szúrós pillantást erőltetek magamra, amelyet egyenesen felé küldök. Végtére is nem gondolom ezt annyira véresen komolyan csak...
- Na de várj csak, ha már itt tartunk... mi a helyzet a kulcsommal?  Jutottál vele valamire?
Nem vallom be, még magamnak se igazán, de baromira hiányzik. Megnyugtatott a jelenléte és ez volt az egyetlen kapocs az eredeti önmagamhoz. Mostanság igaz hogy lefoglal Clem, meg a suli, de ez sem egy elhanyagolandó dolog. A pálcám már visszakerült ám a háromból két dolog még mindig O'Mara zsebeit gazdagítja...
– Valahogy meg kell őriznem azt a senkit, aki most vagyok.
Ez a búbánatosság nem jellemzi őt. Szinte sose jellemezte. Vagy ha igen, hát eddig baromira nem tűnt fel. Mintha meg se hallaná a kérdésemet, annyira belesüpped az önsajnálatba. Merlinre mi van itt?
- Na héka! Ha a senki egy minőségjelző, akkor te nem senki vagy hanem inkább tiszta hülye! Ezt mondom mindig Banks-nek is. Ne legyetek már kishitűek!  Igenis vagy valaki. Értékes és fontos ember. Lehet nem mindenkinek és nem minden esetben, de valakinek biztos. Mint most lásd, Forestnek is. Clem meg neke...
Nem fejezem be a mondatot. Fura lenne kimondani, hogy nekem. Pláne hangosan valaki más társaságában. Így csak elkezdek piszmogni az óraszíjammal, mintha meglazult volna, pedig nem is. De még midig jobb ez, mint szembenézni azzal a ténnyel, hogy majdnem olyasmit mondtam ki, ami talán még soha semmikor. És azt is Elliot enyveskezű O'Marának nem pedig annak, akinek igazán szól.



Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 15. - 10:28:35
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Túlságosan belemerült az önsajnálatba megint. Jó formán meg sem hallottam, hogy Montrego a kulcsról beszél, amivel még mindig nem kezdtem semmit. Valójában eddig bármivel is próbálkoztam az rövidtávon kudarcba fulladt és ezt nem szívesen vallottam volna be amúgy sem neki. Csupán gúnyt kaptam volna vissza és szurkálódást. Abba sem szívesen avattam volna be, hogy éppen itt a kapuban támadt egy újabb ötletem a kulccsal kapcsolatban.
– Na héka! Ha a senki egy minőségjelző, akkor te nem senki vagy hanem inkább tiszta hülye! Ezt mondom mindig Banks-nek is. Ne legyetek már kishitűek!  Igenis vagy valaki. Értékes és fontos ember. Lehet nem mindenkinek és nem minden esetben, de valakinek biztos. Mint most lásd, Forestnek is. Clem meg neke...
Nem, Montrego, a senki az egy főnév és engem jelöl. Gondolatban egészítettem csupán ki ezt a kis fejtegetést. Valójában jobban megfogott a mondandójának másik fele. Hümmögés hagyta el az ajkaimat, ahogy meghallottam az ismerős nevet. Banks… az auror, akinek megfújtam egy aktáját még tavaly nyáron Franciaországban. A lányát hívták Clementine-nak… erre bizonyosan nem emlékeznék, ha nem futottunk volna össze némiképpen kellemetlen okokból Roxmortsban. Az a lány tehetséges, hiszen könnyen leterített egy nála idősebb és tapasztaltabb – bár meglehetősen iszákos – varázslót.
– Clemenetine Banks?  – kérdeztem vigyorogva.
Montrego éppen az óráját piszkálta, mintha szégyellni való volna. Igaz, azt még én is tudom, hogy a Banks család bizonyára nem aranyvérű, szóval meglehetősen furcsa választás egy ilyen lány valakinek, akinél ez ennyire központi kérdés. Ráadásul Lyana után meglehetősen különös választás is. Az a nő teljesen más típus volt.
– Őt elég jól ismerem – Még mindig vigyorogtam, bár nem akartam gúnyolódni. Azért ott volt bennem egy kis kegyetlenség, mikor kiböktem: – Egyszer egész kellemes csókot váltottam vele.
Basszus, O’Mara! Üvöltöttem magammal fejben. Ahogy kimondtam azonnal meg is bántam, hiszen éppen a legjobbnak nevezhető barátom vérét szívtam azzal, hogy csókolóztam a barátnőjével. Igaz, hogy tavaly nyáron volt, amikor feltételezhetően ő még nem volt képben, ráadásul Clem nem is igazán akarta dolgot… vagy akarta, csak nem igazán mutatta ki.
– Sajnálom…  – nyögtem ki kicsit keserűen és lesütöttem a szememet.
Reméltem, hogy nem pattan fel azonnal és próbál meg eltenni lábalól vagy rám uszítani az újdonsült kutyáját. Letettem a bögrémet a kisasztalra. Közben megköszörültem a torkomat, hogy legyen időm átgondolni, milyen magyarázkodással kéne most mentenem a bőrömet. Ha egy valamit nem szerettem volna, akkor az egy újabb monokli a képemre. Az elmúlt napokban nem nagyon tudtam még úgysem végig menni az Abszol úton, hogy a vége ne torkollt volna menekülésbe… és rendszerint monoklival távoztam aztán. Pillanatok alatt el tudom persze tűntetni, de ma nem szerettem volna ilyen formában búcsút inteni Montrego barátságának.
– Tavaly az akarta ellenére csókoltam meg a lányt, mikor az apjával nyaraltak Franciaországba. – Próbáltam értelmesen elmondani mi történt. – Segített nekem ellopni az apja egyik aktáját, aki éppen a nyomomban volt. Szóval a csók igazából csak amolyan köszönetnyilvánítás volt részemről… mert látszott rajta, hogy nem sok tapasztalata van.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 10. 15. - 16:41:14
*
zene:ES- Bloodstream (https://www.youtube.com/watch?v=XIJHg1XWR7o)
(https://i.imgur.com/los8ui8.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’Én is mintha önmagam lennék
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Igazából a figyelemelterelés mint olyan pocsékul megy. Mondjuk nem is meglepő. Sosem voltam ebben profi, ellentétben a húgommal. Ő szakértője annak, hogy lemélyedjen valamibe még ha az olyan is, ami abszolúte nem érdekli. Végtelen órákra el tudott veszi egy-egy unalmas könyv lapjaiban vagy mondjuk az óceán vizét bámulva  a hullámok mozgásában és azok morajában. Valahol ezért irigylem őt. Baromira irigylem. Én képtelen vagyok koncentrálni és gy tenni, mintha az órám igazgatása lenne a legfontosabb dolog s ezzel maximálisan kizárom a tényeket. Hogy mondjuk kimondtam majdnem hangosan azt, ami ott motoszkál bennem új március eleje óta. Mert igen fontos nekem Clem, ezt tudom, de hogy mennyire azt sosem tudtam igazán egészen behatárolni. Olyan ez mint egy végtelen terület ahol le kellene cövekelned a határokat de csak nem tudod melyik karót egész pontosan hova is szúrd. Nevetséges, de mikor Elliot konkrétan rákérdez rögvest felkapom a fejem.
Hát ismeri? suhan át a kérdés az agyamon és vele együtt az arcomon.
– Őt elég jól ismerem...
Érzem, ahogy a levegő hirtelen összesűrűsödik egyik pillanatról a másikra a szobában. Egyre nehezebben tudom venni, ami nagyon is aggasztóvá kezd válni.
– Egyszer egész kellemes csókot váltottam vele.
Hogy mit?
- Hogy mit?
Ösztönösen nyögöm ki azt, amit gondolok. Ösztönösen önt el valamiféle dühös irigység. Valami megfogalmazhatatlan zabolázhatatlan felháborodás. Érdekes hogy nehezen de mégis valahogy képes vagyok türelemmel visszanyelni. Talán nem is a kijelentés maga zavar úgy egészében (bár azért az is, baromira na) hanem sokkalta inkább a hangsúly ahogyan Elliot mindezt hozzám vágja. Igaz, fogalma sem lehet arról hogy Clem meg én... hát hogy köztünk van bármi is és azt kell mondjam én magam sem tudom hogy ez milyen szintű meg mélységű. Sosem foglalkoztam ezzel, korábban sem, nemhogy épp pont most. Jelen helyzetemben örülök hogy összekaparászom életem mozaikdarabkáit, nem tudok és akarok azon filozofálva elmélkedni és elemezni magam meg épphogy őt, hogy hát ugyan mégis már kérem szépen merre is tart ez a kis kapcsolatocska. És látványosan ő is így van vele, vagy legalábbis úgy, hogy nem kellően fontos a dolog számára. Lássuk be, ő nem akar közösen tervezni, ő nem akar egyetemre menni és ő az aki kijelentette, az élete nem körém igazítható kizárólagosan. Nem, ezért valóban nem hibáztatható, és igaza is van, de én nem mint holmi változó tényezőt kalkuláltam bele a jövőképembe. Kellemetlen pofon megkapni, hogy ő viszont igen.
– Sajnálom…
Fogalmam sincs milyen arcot vághatok. Mennyire is ülhetnek ki az érzéseim a képemre? Passzolom. Ám Elliot hangja megváltozik és abban az egyetlen tömör szóban úgy istenigazán benne van minden. Sajnálja a kaján humorát amivel nekem rontott. A hencegést, amivel jól irányzottan belém döfött és vagyok olyan balga azt feltételezni hogy még magát a megesett kis kontaktust is köztük sajnálja. Tényleg sajnálja. Nem mintha amúgy sokat számítana így utólag, de azért mégis csak egy picivel engedékenyebbé válok. A hencegés olyan, amivel tudok mit kezdeni. Eric mellett már maximálisan tudom hogyan is kell ezt ignorálni, mindössze... nem szoktam meg épp tőle. Tudom hogy mindenben le akar pipálni, hisz vérünkben van a versengés. Ezt még egy bolond sügér is látja, de... szar érzés azt kikapni hogy igen, ebben le is pipált.
- Ugyan kérlek, ne tedd - vonok vállat, mint akit abszolút hidegen hagy a dolog. Végtére is már megesett nem? Mit tudok vele kezdeni? - Már persze akkor, ha nem az utóbbi két és fél hónapban esett meg... - pillantok rá jelentőségteljes szúrós szemmel. Igazából azóta mondhatom, jogosan formálhatok jogot arra hogy ne enyelegjen mással...  és ez fordítva is igaz kellene hogy legyen...
És megint ott van a kellemetlenül motoszkáló érzés, hogy ejj, el kellene mondanom neki egy-két akaratom ellenére megesett dolgot mert mégis csak úgy lenne a fer. De alig hogy mindez felötlik bennem erőnek erejével elmossa a mások tény, a kegyetlen tapasztalás, ami épp Lyana jóvoltából szereztem. Hogy baromira nem tanácsos ebbe belemenni. És baromira megint magam alatt vágom a fát. Nem rózsás a helyzet így sem, minek kellene fokozni?
– Tavaly az akarta ellenére csókoltam meg a lányt, mikor az apjával nyaraltak Franciaországba.
Elliot magyarázkodása elsősorban furcsa, másodsorban indokolatlannak tűnik. Gondolom azért mégis szükségét érzi, így csak összevont szemöldökkel nemtetszésem jeléül hallgatom a szavait.
– Segített nekem ellopni az apja egyik aktáját, aki éppen a nyomomban volt. Szóval a csók igazából csak amolyan köszönetnyilvánítás volt részemről… mert látszott rajta, hogy nem sok tapasztalata van.
- Te most komolyan így hálálkodsz? - köpöm ki epésen a szavakat. Megállom hogy ne álljak fel viszont mereven ülök és azért a harag mégis csak ott forrong bennem. - Érdekes...
Az utolsó szó morogva szűrődik ki a fogaim közül.
- Csodálom hogy még megmaradt a tököd a helyén...!
Nem, Clemet nem kell félteni, habár... a Belbyvel kapcsolatos eset során az én engedély nélküli csókomat sem honorálta egy jól irányzott célbarúgással, amit megérdemeltem volna. Na majd megtanítom neki hogy hogyan is kell...
- Ettől többet néztem ki Napsugárból...
Csak halkan mordulok, mert  e g y á l t a l á n  nem tetszik a 'látszott rajta hogy nem sok tapasztalata van' című megjegyzése. Akkor sem ha igaz. Hiába tudom hogy igaz. Ó mert az. És még mennyire jól tudom is azt én! Nagyon is képben vagyok, mennyire ártatlan volt. Mennyire tapasztalatlan... Ám mindezt Elliot nem tudhatja, mindössze sejtheti. Maximum ha legillimentor (amit kétlek) vagy tökéletesen tud az én arcomból olvasni (ami azt hiszem kezd paprikavörös színt ölteni már csak a kifejezés, a szóhasználat, a tények és a saját emlékeim jóvoltából is.) akkor könnyű szerrel elkönyvelheti, tökéletes volt ott és akkor a helyzetismerete. És azt is, hogy azóta ez már meg is változott


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 15. - 19:39:18
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Túl sértő voltam, nem gondoltam végig a szavakat, amiket Mathias fejéhez vágtam és az utólagos bocsánatkérés nem éppen változtat a helyzeten. Csupán reménykedhettem benne, hogy nem vesz túl komolyan, esik nekem vagy nemes egyszerűséggel sértődik meg köszönetképpen.
Magyarázkodtam hát, mást nem tehettem. Fogalmam sem volt, hogy ez javít-e vagy éppen ront a helyzeten, hiszen én Mathias helyében őrjöngtem volna. Ha csak ránéztem Ansonra – Nat asszisztensére – máris elfogott a féltékenység. Nem azért, mert jobban nézett ki nálam, ott nem tartunk… de volt benne valami különös, ráadásul egésznap a társaságában volt.
– Te most komolyan így hálálkodsz? – A kérdés epésen szalad ki belőle, mikor amolyan köszönetnyilvánításnak tituláltam a csókot, amint Clementine ajkaira leheltem (hábar ez enyhe kifejezés) tavaly nyáron. –  Érdekes...
– Magányos voltam, tizenöt éve menekültem az elől, amit Angliában hagytam magam mögött.  – Ez végül is nem volt hazugság. – Clementine megtetszett kicsit, ne érts félre, nem zúgnék belé, csak jobban nézett ki, mint az a néhány falusi banya, akiket kihasználtam. Jól esett a csók, de nekem túlságosan gyermeteg volt a maga ártatlanságában.
Mindig is az olyan emberek vonzottak, akik erősek voltak, akik képesek voltak odacsapni, ha nem tetszett valami nekik. Ilyen volt Esmé, Blaire és most Nat is… Clem azonban csak ácsorgott és hagyta magát. Rideg volt az egész, érzéketlen, mintha nem is egy csók lett volna. Hiába adtam bele én aztán mindent.
–  Csodálom hogy még megmaradt a tököd a helyén...!
Hümmögve pillantottam az üres kávéscsészéről Montregora. Nem akartam kiábrándítani, de ebben ugyan semmi meglepő nem volt a lány ártatlanságát tekintve. Nem azért, mert tapasztalatlan volt, egyszerűen azt az érzést keltette, mintha semmiféle indulat, de még csak kedvtelés sem lenne benne. Az egyetlen dolog, amit láttam rajta az a riadtság volt már a kezdetektől fogva.
Tolvaj vagyok, ez tény, de nincsen benne semmi olyan, ami esetleg okot adhatott volna neki az ijedtségre. Mégis ezt láttam rajta.
– Hát hidd el, én nem csodálkozom rajta annyira.  – válaszoltam őszintén. – Konkrétan csak állt és hagyta magát, mint egy riadt kis egér… vagy…  – … tetszett neki. Ez nem mondtam ki hangosan, pedig nagyon is igaz lehetett, hiszen semmiféle visszajelzést nem kaptam. – Mindegy.
Legyintettem.
– Ettől többet néztem ki Napsugárból...
Egy kicsit megköszörültem a torkomat. A barátnője végül is, nyilván jobban ismeri, mint én, többet tud róla. A második találkozásunk alatt sem kötöttem örök barátságot Clementine Banksszel, habár sokkal szimpatikusabb volt, mint elsőre. Tetszett a találékonysága, amivel Nyström kiiktatását intézte. Azt magam sem intézhettem volna szebben.
– Könnyen lehet, hogy megváltozott azóta. Ez tavaly nyáron történt, mint említettem.
Megrántottam a vállamat és egy pálcaintéssel újabb adag kávét öntöttem magamnak. Nem akartam Montregot méregetni, de gondolom, ha az említett két és fél hónap alatt kapcsolatban álltak, akkor már becsempészte, amit be kell, oda, ahová kell.  Könnyen lehet, hogy éppen ez a változás okozta Clementine hirtelen változását, már ami a varázslat bátor használatára utalt. A nyáron látott lányból ugyanis ezt nem néztem volna ki.
– Őszintén szólva Lya után nem egy ilyen lánnyal képzeltelek el. Helyes, meg csinos, de nem az a nagyvilági fajta, mint a táncosnőd volt.  – Szándékosan próbáltam inkább érdeklődőnek tűnni, semmint gúnyosnak. Montrego meghallgatott és nem, fűzött hozzá semmiféle bántó dolgot a Nattal való viszonyomhoz. Hát most én voltam a soros a megértésben.
– És jól mennek vele a dolgaid?


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 10. 16. - 08:14:54
*
zene:ES- Bloodstream (https://www.youtube.com/watch?v=XIJHg1XWR7o)
(https://i.imgur.com/los8ui8.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’Én is mintha önmagam lennék
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Mindig is hallottam, hogy a magyarázkodás nem segít. A húgom számtalanszor kirészletezte hogy 'aki magamagát mentegeti, magamagát vádolja'. Igen, ez az egyik kedvenc regényének lapjairól elevenedik meg és én magam is többször átfutottam Miss Christie munkáit, különösképpen ezt az egyet. Az Orient expressz esete kellően lenyűgöző és ügyes kis bújtatott utalások vannak benne, amiket a mugli hétköznapi emberek is megértenek. Mégsem írhatta, hogy ja hát igen, a Roxfortba menet kapta az ihletését a sztorihoz...
Persze olvasásom eredményeként a testvérem elhűlten nézett rám (mint aki nem is ismer), de mellette madarat is lehetett fogatni vele. Mégis nagy szó ez számára, vagy legalábbis ő így élte meg. A régi Mathiasra ugyanis sosem volt ez a jellemző. Az új meg akkor ott nem találta a helyét. Ez volt az egyetlen olyan könyv, amit kétszer is elolvastam, és az egyetlen olyan író, akinek a regényeit hajlandó voltam tényleg el is olvasni. Amúgy megrekedtem a versesköteteknél, mert azok líraiak ugyan de kellően rövidek, hogy ne unjam magam a halálba.
Kedvem lenne mindezt Elliot fejéhez vágni. Már nem a személyes tapasztalataimat a szépirodalommal, mert az baromira nem lényeges, hanem magát ezt az egy tartalmas és sokat mondó sort. Sokáig mellesleg én magam is úgy éreztem, meg kell indokolnom, mit miért teszek. Blaire szerint ez természetes, végtére is önigazolást keres az ember rendszerint (pláne az én esetemben, amnéziásan), de ez már korábban is megvolt nálunk (még nála is) miután apánk ezt - ha nem is megkövetelte -, de az erőszakos nyomása hatására pótcselekvésként megszülte bennünk. Blaire persze azóta sokban átformálta tudatosan magát, ami meglepő önuralomra és tehetségre vall, sőt még nekem is elmagyarázta a dolgokat. Hogy tulajdonképpen totálisan fölösleges addig bármit is kifejtve megmagyarázni, amíg arra tényleg nincs szükség. Energiaveszteség neked, időpocsékolás neki. Ha valami olyan van, úgyis kérdez a másik, nem? Hát de...
Én jelen esetben baromira nem kérdeztem. Jó, gondolom nem vághatok bizalmat megnyerő ábrázatot sem, és talán innen jött Elliot ihletése hogy szavakba öntse azt, amire voltaképpen csak egy bébidoxy rágtányit vagyok halálosan kíváncsi na, de ez ezért mégsem annyira nyomós indok... vagy a jelek szerint de.
Nem tudom megállni hogy a 'gyermetegre' ne horkantsak fel mérgesen. Hiába több mint jó eséllyel igaz, és hiába ez még fokozza a zavarommal vegyes vörösödésemet.
– Hát hidd el, én nem csodálkozom rajta annyira. Konkrétan csak állt és hagyta magát, mint egy riadt kis egér… vagy… mindegy.
Na ez az a pont, ahol már érzem, muszáj tennem valamit, mert képtelen vagyok tovább fenn tartani azt a merev teljes testtel feszült pózt, amiz azóta hősiesen állok, mióta szóba került ez a témakör. Arról nem beszélve, hogy azt hiszem, azzal ha kiszakadok ültömből talán, de csak talán, eltűnik az arcom elől az a kép ami velem és vele esett meg az alapítók folyosóján Belby késztetésére. Hasonlóképpen én sem voltam az az úriember forma, mint ahogy a jelek szerint Elliot sem. ami kellett vagy épphogy illett volna. Ez persze baromira zavar. Végtére is kérdés nélkül megcsókolni? Bunkóság. A saját viselkedésem is és Ellioté is. Az meg már csak hab a tortán, hogy az élénk fantáziámnak köszönhetően már nem is magamat látom ott Clemmel együtt Belby árgus tekintetének kereszttüzében, hanem épphogy a velem szemben ülőt aki a helyemre lépett. Merlin pedig talán ezt a bennem növekvő feszültséget érzi meg, vagy már amúgy is elég volt neki a közel negyed órás szunyókálás se, mert csipásan kinyitja a szemeit és laposan pislog kettőt a fejét jobbra majd balra forgatva. Terepfelmér, gondolom keresve az újabb áldozati helyet, ahova bepisilhet. Na nekem sem kell több, égi jelnek veszem a dolgot, így lendületből állok fel a kutya alá nyúlva és ölbe fogva ezzel őt.
- Na inkább hagyjuk ezt! - a hangomban önkéntelen több a sértett önérzet semmint az indokolt lenne. Nem tehetek róla, valahol azért mégis zavar a dolog. (Főleg azért, mert még beszélni sem tudok erről jelenleg Clemmel igazán.) Nem az, hogy volt bármiféle előélete előttem (de amúgy a lelkem mélyén az is baromira zavar) hanem az, hogy ezt talán egyrészt tőle kellene megtudnom nem egy poros kastélyban egy mondhatni idegentől. Elliot persze több ettől (végtére is ugyanúgy az ágyamban aludt csak nem ugyanabban a minőségben), de mégis másfajta jelentéssel bír az életemben, ,ég barátként is, mint jelenleg Clem.
- Jobb lenne kivinni ezt a vakarcsot mielőtt összepiszkít mindent.
Dörmögöm, és állva két lábon legalább annyit érek el, hogy magasabb vagyok Elliotnál, aki ül. Sem oldottabb nem lesz a hangulatom, sem jobb a kedvem. Egy tapodtat sem tudok ellenben mozdulni, mert újabb leforrázással szembesülök.
Lya.
Ha eddig nem voltam paprikavörös hát most aztán azt hiszem igencsak megadom a módját. Sőt mi több, szerintem a lila árnyalatába vált át a fejem színe. Nem a dühtől, hanem a szégyennel vegyes tehetetlenségtől. Lya mindig is ezt váltotta ki belőlem. Sosem tudtam hányadán is állok vele, mit akarok igazán tőle vagy hogy ő mit akar igazán tőlem.
- Ácsi! Kezdjük ott, hogy nem az én táncosnőm! - nyomom meg ösztönösen a magamra utaló szócskát. - És folytathatjuk ott, hogy ő... hát voltaképpen fogalmam sincs. Jól mondtad, nagyvilági. Biztos veled jobban összeillene. Úgy tudom szabad, szóval ha megunod Forestet ráugorhatsz. Neki lehet tetszene a hálás köszönőajándékod...
Epésen nyögöm ki a szavakat, sértett éllel a hangomban. Igazából sejthetően ő sem lenne vevő erre, szilveszterkor a pezsgő amivel lehűtött kellően jelezte hogy nem díjazza az ilyesféle szemtelenséget. Szeretném semlegesen kezelni a dolgot, úgy mint akit abszolúte hidegen hagy az egész. Mind Lya, mind Clem. De egyik sem megy. Clemnél még csak-csak érthető is, na de Lya? Lya azon kívül, hogy szórakozott velem nem sok egyebet nyújtott. Jelenleg most is miatta érzem azt, hogy egy szar alak vagyok, pedig... semmit nem tettem. Semmi olyat, ami igazán csak rám kenhető lenne...
– És jól mennek vele a dolgaid?
- Kivel? Lyával? Pff, dehogy! A Valentin-nap óta, amikor szintén faképnél hagyott, nem is láttam... Vagyis, de... egyszer Londonban véletlen összefutottam vele. - ahol megcsókolt. - Pont akkor mikor eladtuk a kincseket.
Tekintetem elréved egy pillanatra. Azok a napok ott márciusban kegyetlen kemények voltak. Mégis valahogy a kuszaságuk ellenére összességében szép emlékként tekintek vissza rájuk. (Meglehet azért, mert nem sok ilyen van amin igazán is érdemes nosztalgiáznom.)
- Elvileg ideköltözik és valami tánciskolát alapít. - dörmögöm a bajszom alatt Merlinke nyakörvét fixírozva. Eszméletlen ronda ez a lila. Ennyire elfuserált ízlésvilágot O'Mara... Tutira lecserélem!
- Tényleg! - pillantok fel örömittasan. - Mi lenne ha Lyáanak adnám oda? - emelem meg egy leheletnyit fentebb és Elliot felé a nagy szemeket meresztgető állatot. A füle már az égnek áll és úgy sasol Elliot irányába, mintha azon gondolkodna csak szemmel szuggerálja-e hogy beleharap a lábába vagy egyenesen másfél méteres távolságból köpje csak le...
- A suliba nem vihetem be, de... lehet ő elvállalná erre a pár hónapra, amíg levizsgázom. Utána az egyetemen meg már minden sokkal egyszerűbb lesz...
Vigyorgok egy sort, de hamar le is lohad.
Egyetem...
Valahol már nagyon várom, valahol kissé a félsz bujkál bennem. Végtére is új közeg, új élet. De kastélymentes! Legalább ott azt tanulja az ember amit tényleg szeretne és valóban akar... azért ez sok-sok mellékproblémát is szül. Például a köztem és Clem közt fellépő feszültséget. Valahol pedig ott motoszkál az attól való aggodalom is, hogy ha újra felveszem a kapcsolatot Lyával (már pedig ezeddig jobb ötletem nem született Merlin sorsát illetően) akkor az vajon mit eredményez? És miért érzem azt akárhányszor átrágom, hogy semmi de semmi jót?


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 17. - 10:47:28
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Inkább én is felkeltem, mert ülve bosszantóan kisebb voltam, mint a felette ácsorgó Montrego. Igaz nem sokat javította a helyzeten, hogy felpattantam, de legalább nem az övcsatjával kellett farkaszemet néznem. Nem különösebben foglalkoztatott az, hogy a kutya éppen melyik sarokban akarja összecsinálni magát a puszta látványomtól. Egészen más dolog szúrt szemet – vagyis sokkal inkább fület.
– Kivel? Lyával? Pff, dehogy! A Valentin-nap óta, amikor szintén faképnél hagyott, nem is láttam... Vagyis, de... egyszer Londonban véletlen összefutottam vele. – Felelte a kérdésre, hogy miként is mennek a dolgai… habár én nem a táncosnőjére, hanem a kis barátnőjére gondoltam. – Pont akkor mikor eladtuk a kincseket.
Hogy a fenében tudsz ennyit fecsegni egy nőről, aki faképnél hagyott, öregem? Vigyorogva bámultam rá, nem érdekelt, hogy a Merlinnek nevezett denevér éppen felém nyújtogatva a nyakát próbál szaglászni.
– Elvileg ideköltözik és valami tánciskolát alapít. – Dörmögve magyarázott tovább.
Már éppen gúnyolódva tettem volna fel a kérdést, hogy még is mi a francot keres Clem mellett, ha éppenséggel Lyáról fecseg megállás nélkül… mikor érkezett a folytatás. Ezúttal olyan mélységekbe bonyolódott bele, ami még engem is meglepett.
– Tényleg! – hirtelen örömteli lett a hangja. – Mi lenne ha Lyáanak adnám oda?
Remek döntés… a csajod tuti örülni fog, hogy a táncosnőddel akarsz kutyát neveltetni. A megállapításra fintorogtam egy kicsit. Ennyire még Montrego sem lehetett buta. Az ilyen dolgok mindig kiderülne és akkor kiborul a forróleves… és az bizony rohadtul tud fájni. Nem véletlenül nem kedvelem a hosszú ideig elhúzódó hazugságot.
– Értem…  – Kissé gúnyosra sikerült ez a rövidke mondat.
– A suliba nem vihetem be, de... lehet ő elvállalná erre a pár hónapra, amíg levizsgázom. Utána az egyetemen meg már minden sokkal egyszerűbb lesz...
A vigyor, ami kiült az arcára hamar el is tűnt.
Nem reménykedtem benne, hogy éppenséggel azt hallotta volna ki a szavaiból, amit én. Talán egészen máshol jártak a gondolatai, ezért intettem csak neki, hogy kövessen a vakarccsal és elindultam előre.
– Clemnek is ennyit beszélsz Lyáról?  – érdeklődtem csak úgy mellesleg.
Kiléptünk a fűtött helyiségből, egyenesen az előtérbe. Itt valamivel hűvösebb volt, ezért megigazítottam a kabátomat és csupán ezután léptem a hatalmas, masszív ajtóhoz, amit csak egy kisebb erőfeszítésbe került volna ismét kinyitni. Azonban megálltam és Mathias felé fordultam.
– Tudod, nem helyes mások érzésével szórakozni. Szóval, ha bele vagy zúgva Lyába, akkor inkább ezt mondd meg annak a szegény lánynak.
A mondat végén sóhajtottam egyet. Szinte érződött, hogy a tapasztalat beszél belőlem. Esmé hányszor flörtölt az orrom előtt mással, vagy ami még rosszabb volt, ment el a hátam mögött Damiennel egy kis közös vidéki festegetésre. Ez utóbbi alkalommal ráadásul nagyon is tisztában volt vele, hogy az a hülye gyerek odavan érte. Keserű volt még csak felidézni is a történteket, pedig már túl voltam Esmén… erre nem is volt jobb bizonyíték, mint a Nattal való valami kezdete. Még mindig nem akartam rá a kapcsolat szót használni, ahhoz túl kezdetleges volt az egész.
Kinyitottam az ajtót és kiléptem a szeles udvarra. Összekulcsoltam a mellkasom előtt a karjaimat, hogy legalább ennyivel melegítsem magamat, míg denevér barátunk elvégzi a dolgát. 
– Egyébként a kérdés arra vonatkozott, hogy jól mennek-e a dolgaid Clemmel. A válasz alapján úgy sejtem, nem…


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 10. 17. - 19:38:37
*
zene:ES- Bloodstream (https://www.youtube.com/watch?v=XIJHg1XWR7o)
(https://i.imgur.com/K2iGpz3.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’Én is mintha önmagam lennék
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Fel sem tűnik hogy ugyanolyan gyorsan felpattan ahogyan én magam is felállok. Igazából mondjuk érthető, minek is ücsörögne ha tulajdonképpen indulunk? Mert jobb indulni. Nem csak Merlin miatt, habár tény hogy ő épp ideális ürügy erre, hanem mert alapvetően is nyomasztó ez a hely. És nem csak Elliot számára. Így összességében mikor elindul egyszerűen csak követem. Igaz kissé zokon véve hogy nem osztja a remek tervemet. Végtére is ez is jobb mint sem szegény pára egyedül dekkoljon egy ehhez hasonló kastélyban... azt hittem ha valaki, hát épp Elliot megérti a lelki világát. Súlyos tévedésemet mi sem bizonyítja jobban, mint O'Mara érdektelen szavai, amik egyenesen engem torkollanak le. Ráadásul olyan szinten hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudok.
– Clemnek is ennyit beszélsz Lyáról?
Kilépve az előcsarnokba megcsap a hűvös. Az utolsó szava, mégpedig Lya neve ott visszganzik a mozaikos boltívek között és a hideg ki is ráz egyből. Van ebben az egészben valami hátborzongató, mintha csak a lelkiismeretem szólna.
- Sosem beszélek róla neki... nem is tudja hogy egyáltalán létezik.,, - dörmögöm bosszúsan - ...sosem beszélek soha senkinek róla...
Kivéve a húgomat ha faggatott, de ott is tőmondatokban elintéztem a dolgot. Ugyanígy jártam el Eric kapcsán is. Más barátom vagy közeli ismerősöm nem lévén pedig másnak nem részletezhettem ki a Lyanával kapcsolatos történéseket. Talán jobb is volt így, amivel persze én botor módon szakítottam és most tessék... itt az eredménye. Kár volt megszólalnom.
A kínos csend még rosszabbul érint mint az a tudat hogy Elliot meleg vagy hogy épp vele aludtam egy ágyba nem is oly régen. Néma szenvedéssel követem kifelé, remélve talán más témára evickélünk, mert hát evidensen azért is kellemetlenül érzem magam minekután igaza van. Nem kellene még csak gondolnom La Claire-re. pláne nem a megesett dolgok függvényében...
– Tudod, nem helyes mások érzésével szórakozni. Szóval, ha bele vagy zúgva Lyába, akkor inkább ezt mondd meg annak a szegény lánynak.
- Belezúgva? - hűlök el rögvest. - Nem vagyok belezúgva!
Naná hogy felesleges magyarázkodnom, de érzem hogy ez most inkább bizonygatás semmint tényleges bizonyítás.
- Mellesleg nem én szórakozom vele, hanem ő velem! Szilveszterkor pofán öntött egy adag pezsgővel, utána a leveleivel bombázott, valentin-napon persze felültetett legutóbb pedig ő csókolt meg engem nem pedig én őt, hiába tudta hogy Clemmel vagyok...
Kifakadásomra széles mozdulatot teszek, és a terrier a levegőben csápolva igyekszik stabil pontot találni, persze nem sok sikerrel. Tuti vicces látvány lehet ez így, úgyhogy morcosan csak fogom és egyetlen hanyag mozdulattal leengedem a földre. Mogorván figyelem, ahogy megrázza magát, a nyákban lévő csengettyű bárgyú csilingelése közepedte majd szaglászódóba megy át és megcélozza az Elliot körüli félméteres távolságot, ameddig csak a próáz elér.
- Szóval erről ennyit! Baromira nem én szórakozom mások érzésével!
A dacos kisgyermek énem azonnal előtör. Micsoda rágalmazás már ez? Miért hiszi mindenki hogy azért mert a férfiak többsége ilyen (mint mondjuk történetesen Eric Lestrange) akkor már az összes többi is? Ostoba sztereotípiák...
– Egyébként a kérdés arra vonatkozott, hogy jól mennek-e a dolgaid Clemmel. A válasz alapján úgy sejtem, nem…
- Micsoda bravúros elmebajnok vagy te!
Akaratlanul is keserű cinizmussal nyögöm ki a szavakat. Inkább csak összefonom magam előtt a kezem miközben a park szélére sétálok, oda ahol a kerítés mentén már az óceán látszik.
- Alapvetően mondhatnám hogy minden rendben, tökjól megvagyunk a magunk módján...de... miért van az hogy mindig te vagy a seggfej ha segíteni akarsz a másiknak?
Kifakadva rápillantok Elliotra majd választ se várva inkább lekönyökölök a korlátra másik kezemmel pedig megérintem a sima fát, mely hidegen tapad a tenyeremhez.
- Sosem értettem a nőket. A húgomon sem tudok kiigazodni. Oké, agyzsibbasztó a vizsgaidőszak, meg mindenki túlhajszolt de... áhhh. - legyintek egyet lemondóan. - Mondhatjuk úgy hogy ugyanolyan kishitű mint most te magad. Valamiért a fejébe vette hogy nem jön egyetemre, ami már önmagában bosszantó, na meg hogy mi nem is illünk össze. Persze ebbe jórészt besegédkezett a húgom is...
Unott sóhajjal pislogok a távoli felhőket szemlélve. Blaire meg a  rafinált kis ténykedései... életem megrontója.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 18. - 07:53:37
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

– Mellesleg nem én szórakozom vele, hanem ő velem! Szilveszterkor pofán öntött egy adag pezsgővel, utána a leveleivel bombázott, valentin-napon persze felültetett legutóbb pedig ő csókolt meg engem nem pedig én őt, hiába tudta hogy Clemmel vagyok...
És egy újabb félreértés következett… Montrego már szinte le sem tagadhatta az érzéseit Lyana iránt. Persze nem volt ezzel semmi gond, hiszen az embert, ha egyszer elkapják az érzések, még a lázárás után is, hosszú ideig nehéz túllépni rajta.
–  Szóval erről ennyit! Baromira nem én szórakozom mások érzésével!
A dacos hang, amivel beszélt bosszantó volt. Végül is nem én tehettem róla, hogy két nőt hülyít egy azon pillanatban… sőt, igazából engem nem is nagyon érdekelt. Csupán a saját tapasztalatom alapján osztottam meg vele valamit.
Azt hiszem, nem is kellett volna felvilágosítanom arról, hogy én valójában Clemről beszéltem végig. Nem csupán azzal kapcsolatban, hogyan mennek a dolgaik, hanem a szórakozásról is. Kétlem, hogy Lyanával meg tudná tenni ezt, ő egy talpraesett, a szó szoros értelmében nagyvilági nő volt – legalábbis így emlékeztem rá. Nem voltunk annyira jóban és nem is nagyon kerestem a társaságát. Montregoval ellentétben nekem nem az ilyen kis finom porcelánbabák tetszenek.
– Alapvetően mondhatnám hogy minden rendben, tökjól megvagyunk a magunk módján...de... miért van az hogy mindig te vagy a seggfej ha segíteni akarsz a másiknak?
Még válaszolni sem volt időm, máris megtámaszkodott a korláton. Odasétáltam mellé és én is megtámaszkodtam, végig húztam a kezemet az öreg, teljesen átfagyott fán, majd a távolba révedtem. Nem akartam zavarba hozni azzal, hogy esetleg a szemébe nézek.
– Ne akard megérteni a női logikát…  – suttogtam. A hangomat talán el is sodorta a süvítő szél hangja, hogy Montrego ne hallhassa meg. Szívesen hozzá tettem volna, hogy: velem is azért szakított Esmé, mert védeni szeretett volna és ezzel lényegében helyrehozhatatlan hibát követett el. Azonban nem akartam a saját problémáimra terelni a figyelmet. Most Mathias és Clementine voltak a középpontban.
– Sosem értettem a nőket. A húgomon sem tudok kiigazodni. Oké, agyzsibbasztó a vizsgaidőszak, meg mindenki túlhajszolt de... áhhh.
A szemem sarkából láttam, ahogy legyint.
– Mondhatjuk úgy hogy ugyanolyan kishitű mint most te magad. Valamiért a fejébe vette hogy nem jön egyetemre, ami már önmagában bosszantó, na meg hogy mi nem is illünk össze. Persze ebbe jórészt besegédkezett a húgom is...
Sóhajtottam és megint elmosolyodtam.
– És az miért akkora baj, hogy nem megy egyetemre? Akkor szakítani kell vagy mi van?  – értetlenkedtem, de ezúttal nem gúnyosan.
Végre Montrego felé fordultam és megpróbáltam kedvesebb arckifejezést ölteni, mint általában. Eszembe jutott, hogy milyen idióta problémáim voltak a Roxfortban… nyilván nem az egyetem kiválasztása és összeköltözés a barátnőmmel, de a csajok még engem is állandóan lefárasztottak. Nagyrészüket persze csak kihasználtam és kiraboltam, egyedül Lis volt, akivel tényleg „jártunk” is. Az sem volt komoly kapcsolat, végül is egy aranyvérű lányt kellett szórakoztatnom, amikor éppen olyan kedve volt. Azért élveztem az együttléteket, de lényegében sosem gondoltam túl a dolgot.
Valahol irigyeltem Montregot, hogy megadatott ez neki. Ott állt egy választási lehetőség előtt, ott volt minden dráma az életében, amit ennyi idősen megélhet az ember.
– Pedig biztosan összeilletek, ha már több, mint két hónapja együtt vagyok.  – Megpaskoltam a vállát barátságosan. – Szerintem van olyan megoldás, amivel a Roxfort után is együtt maradhattak. Például összeköltözhetnétek és egy jó kandallóval szinte akárhová el lehet jutni.
Olyan egyszerűen hangzott a számból a megoldás. Hirtelen túl jófejnek is éreztem magamat, amitől zavarba jöttem és persze ez okozza általában a problémát.
– Ne hallgass a húgodra! Tök jó nő, de kétlem, hogy releváns lenne a véleménye Clemmel kapcsolatban.  – A vigyor hirtelen olvadt le a képemről. Azt hiszem, a mondandóm első felét nyugodtan kihagyhattam volna… hacsak nem akarom apró darabokra töretni az összes csontomat.
– Mármint csinos lány…  – köszörültem meg a torkomat.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 10. 20. - 21:08:10
*
zene:ES- Bloodstream (https://www.youtube.com/watch?v=XIJHg1XWR7o)
(https://i.imgur.com/K2iGpz3.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’Én is mintha önmagam lennék
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


– Ne akard megérteni a női logikát…
Hát igen. Ezzel mond valamit. Jobb tényleg nem firtatni ezt. Úgy érzem örök rejtély marad ez számomra. Örökké kevés maradok ahhoz hogy felfogjam az észjárásukat. Néha az az érzésem, totálisan az ellenkezője mindannak amit épeszűen az ember tenne.... lehet a hormonok teszi.... fogjuk arra...
– És az miért akkora baj, hogy nem megy egyetemre? Akkor szakítani kell vagy mi van?
- Miért olyan nagy baj? - hűlök el rögvest. Úgy fordítom O'Mara felé a fejem, mintha csak most csípett volna belém. Még kissé hátrébb is hőkölök, mint akit vérig sértett a feltételezés. - Hát mert mindenki oda megy! Minden olyan tehetséges boszorkány és varázslóm, aki akarja is vinni valamire! Nem a talárszabászaton köt ki Madame Malkinnál és még csak nem is a Próféta szerkesztőségébe, hogy Vitrol mellett az eliten és a közéleti pletykákon csámcsoghasson. A legtöbbeknek van annyi esze, hogy kitanul egy protektori szakmát vagy auror lesz, ne adj isten átoktörő, esetleg medimágus...
Sóhajtok. Fájdalmasan. Csalódottan.
- Clem mindezek közül bármi lehetne. Megvan hozzá az esze. Szóval... - elhallgatva bámulok el újra a víz irányába. - Vagy baromi lusta vagy rohadtul kishitű. És azt hiszem leginkább az utóbbi.
Ez pedig maximális szomorúsággal tölt el. Oly annyira hogy pár pillanatig néma csendbe burkolózom a ködös tekintetemmel együtt.
- Ami pedig azt illeti, nem, ez nem feltétlen ok arra hogy szakítsunk, de....
Hát nem is ép ápolja vagy varázsolja idillivé a helyzetünket. Nyitva hagyva a mondat végét Elliot ezt már könnyedén levághatja. Nem kell sok sütnivaló hozzá.
– Pedig biztosan összeilletek, ha már több, mint két hónapja együtt vagyok.
Akaratlanul is felhorkantok. Két hónap... az szinte semmi. és azzal titulálni, hogy mennyire jól összeillünk...? Hát több mint túlzás. Épp ezért is nézek újra rá meglepetten ahogy vállon paskol. Vajon komolyan gondolja vagy csak szórakozik most is rajtam? Mert ha igen akkor az baromira köcsög egy baráti megnyilvánulás a részéről.
– Szerintem van olyan megoldás, amivel a Roxfort után is együtt maradhattok. Például összeköltözhetnétek és egy jó kandallóval szinte akárhová el lehet jutni.
Hát igen, végül is ebben van valami. Hosszú másodpercekig csak ízlelgetem magamban némán az ötletet. Nem mintha én nem gondoltam volna erre... London egyenesen ideális lenne. Clem könnyen be tudna járni a szerkesztőségbe ha már ezt akarja minden áron, én meg... é meg felvállalom érte a kibaszott kompromisszumát. Igazán kurvára boldog lehet. Csakhogy van egy bökkenő... mégpedig Lyana. Mennyire szerencsés hogy ugyanabban a városban lakunk? Még akkor is ha effektív a nap nagy részében én egyetemen vagyok? Tudom hogy semennyire sem. És pláne így hogy ingoványos talajra értünk Clemmel máris borúsabbnak hat az összkép mint amilyen valószínű amúgy lenne.
– Ne hallgass a húgodra! Tök jó nő, de kétlem, hogy releváns lenne a véleménye Clemmel kapcsolatban.
- Kétled?
Hitetlenkedve kérdezek vissza, és nem is titkolom ezt leplezni. Az is ritka hogy bármelyik férfi (kivéve magamat meg az egykor volt apámat) ne értsen valamivel egyet amit Blaire Cornelia Montrego kiejt a száján. Gratulálok Elliot tiéd a legbátrabb és legostobább hím szerepe a földkerekségen.
- Ez igazán meglepő....
Semmi meglepő sincs benne. Valószínű baromira utálhatja a húgomat vagy legalábbis be biztosan nem jön neki. Ami azért jó hír. Legalább egy dolog ami miatt nem kell aggódnom.
- De a tény az hogy ő ismer a legjobban. Még saját magamtól jobban is. Valamilyen szinten csak rá hagyatkozhatom. Ő az egyetlen aki nem kihasználni akar és nem megvezetni....- elhúzom a szám. A tények tények és kellemetlen tények. - Tudom hogy a javamat akarja.... és lehet igaza is van....
– Mármint csinos lány…
A szavak, és a torokköszörülés nem kelt túl bizalmas érzetet bennem. Fenn sem akadtam a szavai kétértelmű voltán, de úgy tűnik ő erre inkább külön felhívja a figyelmet. Idióta!
- Kérlek, legalább ne magyarázkodj.... ne légy ostoba! Szarul áll!
Pillantáson egy másodpercig szigorú csak utána elmosolyodom, ezzel is jelezve... azért távol áll tőlem a harag még annak ellenére is hogy nem tetszenek dolgok, amik az egykor volt immár szürke köddé fakult múltban megestek.



Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 21. - 10:32:37
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

– Kétled?
A kérdésből csak is arra tudtam következtetni, hogy Montrego szerint a húga véleménye valami tabu féle szerepet tölthet be. Hát nekem aztán nem töltene be az biztos… mármint igen, lenyűgöző, vonzó csaj és bármikor szívesen lennék a társaságában – mégha nem is úgy, mint korábban. Azonban azt senkitől sem viselem el, ha beledumál a dolgaimba. Látahótan Mathias egy embertől biztosan elfogad ilyesmi, még pedig Blaire-től.
Hát te tudod haver, kinek engeded letépni „azt”… – gondoltam kissé gúnyosan. Aztán megköszörültem a torkomat.
– De a tény az hogy ő ismer a legjobban. Még saját magamtól jobban is. Valamilyen szinten csak rá hagyatkozhatom. Ő az egyetlen aki nem kihasználni akar és nem megvezetni... Tudom hogy a javamat akarja.... és lehet igaza is van....
A szavába akartam vágni, hogy ne értsen félre. Nem azért mondom ezeket, mert utálnám Blaire-t, sőt igazán kedvelem. Kellemes személyiség, de azért mindennek van határa.
– Kérlek, legalább ne magyarázkodj.... ne légy ostoba! Szarul áll!
Még egyszer megköszörültem a torkomat. Egy pillanatra elnéztem a távolba és azon gondolkodtam hogyan mondjam meg Montregonak, hogy mekkora töketlenségre utal ez a mentalitás. A saját életéről mindenki maga döntsön és igen, néha meg kell hallgatni a véleményeket, de hallgatni arra teljes mértékben ostobaság, ha az egyenesen szembe megy azzal, amit az illető érez. Igaz, én meghallgatni is utálom a véleményeket. Egy kis vigyor futott át az arcomon.
– Lehet, hogy jól ismer és jót akar neked, de te vagy a kapcsolatban és nem ő.
Csak ennyit mondtam, nem akartam túlságosan belekotyogni. Végül is ő tudja tényleg, nem volt jogom annyira beleszólni, mint amennyire röhejesnek tartottam a helyzetet. Én bizonyosan nem rendelném magamat alá senki elcseszett véleményének, főleg, ha abban valamiféle rivalizálás is belevegyül… mert itt esetleg erről is szó lehet. Furcsák a nők, képesek olyan értelmetlen dolgokon hajba kapni. Montrego nyilván most jól érzi magát Clemmel, de azért tizennyolc-tizenkilenc évesen igencsak felelőtlen kijelentés volna azt mondani: ez örökké tart. Valójában, semmi sem tart örökké, csak az ember hajlamos elhinni.
Egy kis időre a távolba révedtem megint. Nem akartam felidézni a történteket. Bár már Nattal vagyok, jóformán ugyanolyan gyorsan haladva, mint a korábbi kapcsolatomban… de még ott voltak a korábbi sebek. Hiszen az éppen csak véget ért, ez meg éppen csak elkezdődött. Valami új, valami nagyon jónak tűnő határán álltam. Mégis féltem.
– Egyébként…  – szólaltam meg egy hosszabb csend után újra. – Miért nem próbál meg Clem bejutni a Kalamáris Kiadóhoz… ismerek ott valakit. – Kacsintottam rá.
Aztán kicsit felegyenesedtem, eltávolodtam a korláttól és Montrego felé fordultam teljes testtel.
– Nem tudom, hogy értékelné-e, ha te intéznéd neki a munkát, de esetleg beszélhetnél Nattal.  – Folytattam. – De ha nem akarod, akkor megemlítem neki én. Biztosan könnyedén találna neki helyet és akkor Londonba tudnátok költözni.
Igazából ezt baráti gesztusnak szántam és részben el akartam terelni a figyelmet még mindig arról, hogy húgát jó nőnek neveztem. Végül is Clem egy rendes lány. Nem egy Lyana, de határozottan rendesnek látszott, még a csókunk alkalmával is, amikor kissé szerencsétlenül hagyta magát – és persze tuti élvezte. Legalább elő lett készítve Montregonak… Megint elröhögtem magamat, ezért inkább elfordultam, hátha vissza tudok süppedni a kellemes kis depressziómba. 


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Mathias Montrego - 2017. 10. 23. - 14:04:07
*
zene:ES- Bloodstream (https://www.youtube.com/watch?v=XIJHg1XWR7o)
(https://i.imgur.com/K2iGpz3.jpg])
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227833752[/url)


’Én is mintha önmagam lennék
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Lehet, hogy jól ismer és jót akar neked, de te vagy a kapcsolatban és nem ő.
A szavak ereje magával ragadott. Volt benne valamiféle egyszerű és tömör igazság, ami olyan egyértelmű volt, mint az égbolton ragyogó nap. Mégis valahogy túl butának éreztem magam ezt észrevenni. Talán az lehetett a baj, hogy túlontúl közelről szemléltem a dolgokat? Az biztos, hogy az objektivitás messze elkerült engem és a dolgaimat. Nem hittem magam sosem szentimentálisnak, jobb lett volna érzelemmentesen beállítani egyfajta világképet, de ez még szerintem a régi önmagamnak is képtelenség lett volna, nemhogy az újnak. Clemmel kapcsolatosan sosem voltak előítéleteim. Még Lyana iránt sem. Mindössze a körülmények alakították úgy a dolgokat, ahogyan, és mindössze a saját ostobaságomnak tudhatom be, hogy az a szituáció van, ami. Mert ha megértőbb lettem volna...
Ha...
Valamiért akaratlanul is ott motoszkál bennem, hogy ez így nem jó. Még ha igaza is van O'Marának (mert sajnos nyilvánvalóan így van), akkor is érzem hogy van igazság Blaire szavaiban. Hogy Clem nem az, aki valóban nekem való lenne. Ez persze nem zárja ki azt a tényt, hogy könnyedén azzá válhat. De...(!) a kérdés akkor is ott van; vajon ő akarja-e? És én akarom-e?
– Egyébként…
Bambán pislogva nézek Elliotra. Szemeimből igyekszem elűzni a rémképeket, amik váltakozva jelennek meg. Pedig amúgy nem is bámultam mást csak a csendesen ringatózó víztömeget.
– Miért nem próbál meg Clem bejutni a Kalamáris Kiadóhoz… ismerek ott valakit.
A kacsintása sokat sejtető és hirtelen nem is tudom hova tenni. Kell a köztünk beálló csönd és a pillanatnyi szünet, mire feleszmélek. Hát persze, Forest!
Végtére is, amennyire tudom Nat író ráadásul saját kiadója is van. Ez lenne az ahol Blaire gyakornokoskodott? Hmmm, meglehet.
– Nem tudom, hogy értékelné-e, ha te intéznéd neki a munkát, de esetleg beszélhetnél Nattal.
- Hát.... több mint valószínű, hogy élve kizsigerelne... - dörmögöm magam elé miközben sután megdörzsölöm az arcom. Ujjaim közt végigsikló borostás képem emlékeztet arra, hogy nem ártott volna kissé jobban rendbe szednem magam, de hát nem voltam jó passzban reggel...
- De összességébe is miért ne? Egy próbát megér és... Jobb, mint a Próféra.
Maradhatunk annyiban, hogy minden jobb, mint a Próféta.
– De ha nem akarod, akkor megemlítem neki én. Biztosan könnyedén találna neki helyet és akkor Londonba tudnátok költözni.
Öhm, na igen. London. Az újabb gyomorgörcs hullámokban kap el. Nem a város miatt, az végtére is nem rossz. Jó, kissé zajos, de én úgyis az egyetemen lennék a napok többségében. Maga a lakás is jól néz ki, így hogy a húgom szándékosan rátenyerelt és kicicomázta. Mindössze a tény zavarba ejtő, hogy bármikor, amikor a Temze parti sétányon sétálok szembe jöhet a szőke hajzuhatagával és bájos mosolyával Lyana. Máris elfog valamiféle rossz érzés. Mintha megcsalnám Clemet úgy, hogy nem is csinálok semmit sem voltaképpen.
- Nem lenne rossz ötlet, ha összehoznál egy találkozót. Persze nem kérem ingyen. Sem tőled sem tőle. Evidensen tartozom eggyel...
Fura ezt kimondani. Mindig igyekszem nem tartozni soha senkinek. Az üzleti élet alapja hogy mindig inkább neked tartozzanak. Elliotban mégis bízom már annyira hogy sejtsem, nem él vissza a helyzettel. Nem olyan szinten, amiből maradandó károm lenne.
- London... hát... ne érts félre, jó város. Hangos és zajos meg minden... - vállat vonok mintha olyan semmilyen se lenne nekem, és valahol az is. - de....
Felpillantva már épp kimondanám, hogy de az Lyana aktuális bázisa ha esetleg nem említettem volna már és nem lenne szerencsés ha... hát úgy semmi se ami hozzá kapcsolódik. De mire kinyöghetnék bármit, a magában rötyögő csíkszemmel találom szembe magam. Ez pedig azért bosszant. Mégis mit mondtam, ami ennyire vicces? Az hogy itt szenvedek? Vagy hogy ő tesz nekem szívességet? Mondjuk a csokornyakkendőm után talán ez a legkevesebb....
- Mégis mi olyan rohadt mulatságos?
Cinikusan vonom fel a szemöldököm és mérgesen fonom össze a kezem. Nem foglalkozom Merlin idegesen rángó pórázával sem, aki épp egy gombát próbálna levadászni a magasra nőtt fű berkein belül.


Cím: Re: Castle On The Hill
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 26. - 15:26:00
(http://i.pinimg.com/originals/e4/d6/be/e4d6beb7376ebd538bb53fa315bf69a6.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_68/set?id=227834934)

1999. április

Még egyszer elnéztem a távolba, Montrego szavait emésztgetve és remélve, hogy a vihogástól remegő testem megnyugszik végre. Nem akartam arra gondolni, ami éppen az imént eszembe jutó csókra és az „előkészítés”. Végülis egy lányt nem lehet csak úgy előmelegíteni... főleg nem olyan bénácska csókkal, mert hát én hiába is adtam bele mindent, ha egyszer nem talált viszonzásra.
–  Mégis mi olyan rohadt mulatságos? – A kérdés kicsit visszarázott a valóságba.
Addig jó, amíg nem tudod, haver. A gondolatra megint majdnem kiszakadt belőlem a röhögés. A kezemmel végig simítottam az arcomon, finoman lenyomkodva a szám sarkát. Ez persze közel sem volt elég hatásos.
Sóhajtva próbáltam meg kicsit összeszedni magamat.
– Nem jössz semmivel, Montrego.  – Inkább a korábbi témát hoztam fel, mintha ezzel elterelhettem volna a figyelmet a vihogásom puszta emlékéről is. Ha valamit nem igazán szerettem volna, akkor az, hogy egy monoklival a képemen kelljen elválnunk és aztán megint az az ostoba ellenségeskedés maradjon közöttünk. Szóval a barátnője sértegetését inkább meghagytam magamnak, mert neki bizonyára nem lett volna szórakoztató… főleg nem ilyen zavarodott állapotban.
Már odabent is egyértelmű volt, hogy bár Clem a barátnője és a közös tervek fényében valószínűleg eléggé szereti is, a gondolatai mögött ott motoszkál Lyana. Talán olyan volt neki az a lány, mint nekem Esmé. Valami új, valami szívet melengető, amit nehéz elengedni. Hát nem véletlenül akartam én is egy esélyt adni újra annak az egésznek. Nekem viszont Montregoval ellentétben, mégha eszembe is jutott a lány, kitartottam a történtek mellett. Mintha egy árnyék volna Esmé emléke, amit a Natból áradó fény egyszerűen félresodort volna. Az volt az én reményem, hiszen a legsötétebb sarkot is képes volt megvilágítani nekem.
– A barátok megtesznek ennyit egymásért.  – Ütögettem meg a vállát kedvesen, aztán elindultam kifelé. – Egy találkozás még amúgy sem jelent semmit, de Nat bizonyára szívesen meghallgat.
Azt azért elterveztem magamban, hogy egy-két finom kis odaszúrással biztosítom a sikeres eredményeket. Azt talán kihagyom majd a beszámolómból, hogy Clem közelebbi kapcsolatba is került már velem, már ami az ajkait illeti. A lány valószínűleg kevésbé kellemes emlékeket táplál a közös találkozásinkról s bevallom őszintén, nekem sem volt éppenséggel az. Nem feltétlenül Clementine miatt. Végül is egészen csinos volt, a szemei különösen magával ragadtak, de az a csók… kiábrándító volt, arról nem is beszélve, hogy ezután még Nyströmmel is éppen a társaságában hozott össze a sors.
– Ideje indulnunk…  – halkan tettem hozzá, ahogy a kapu felé irányítottam Montregot és a kutyát. Ez utóbbi egy cseppet talán hiányozni fog, ám még is csak egy elég nagy púp került le a hátamról.
Megkönnyebbülve léptem át a kapu másik oldalára és csupán egy pillanatra fordultam vissza, hogy ismét szembe nézzek a rommal, amivel érkezéskor. A mágia még mindig ott vibrált a levegőben, nehezen akart elengedni, mint mikor egy csodálatos tárgy után kutatok. Ezúttal azonban a lelkem erősebb volt és reálisabb. Tudta: ez nem nekem való és ezen még a rengeteg pénz, a Rowle-vér sem változtat igazán.

Köszönöm a játékot!