Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2017. 07. 13. - 10:22:05



Cím: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 13. - 10:22:05
Cranagh, Park Road, számozatlan ház

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/78/32/39/783239d15ab41e49d62c0e769b7ac543.jpg)
1999. április 3.

Cranagh egy a Glenelly-völgyben fekvő, aprócska falu. Nagyrészt muglik lakják. Azonban már majdnem a határon kívül, a Park Roadon egy számozatlan ház az O’Mara család tulajdonában áll hosszú évek óta.
Az épület csendes helyen fekszik. Minden oldalról legelők veszik körbe. Lakóházak csak kilométerekkel odébb találhatók, így csupán a legelésző bárányok zavarhatják meg az ott élőket.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 14. - 16:17:02
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Nem mondanám, hogy kellemes élmény muglik közé menni, ugyanakkor ezért semmiképpen nem okoltam Merelt. Végül is miért lenne gonosz? Nyilvánvalóan csak azt választotta, amit szeretett volna – erre pedig én magam kértem. A holmi nagy része nálam volt, de nem zavart. Végül is a papírtáskák tömegében éppenséggel elfért az ételünk is és inkább ezt vigyem, mint a borosüveget, amit biztosan kinyitnék valahogy, hogy aztán benyakaljam egy jelentős részét. A másikban, ami nálam maradt már nem is volt annyira tele, ráadásul a csomagoktól képtelen lettem volna akár pálcával, akár anélkül kinyitni.
Nemet intettem a fejemmel, mikor felmerült Merelben az ötlet, hogy esetleg vinne valamit. Nem okozott gondot a cipekedés és nem csak azért, mert meggyógyult a lábam. Egyszerűen könnyű dolgokról volt szó.
Valóban nem volt egy nagy távolság az étterem és a lakásom között. Persze most is nehezemre esett felismerni a megfelelő utcát, ahol be kellett kanyarodni az otthonom irányába. Az összes pontosan ugyanolyan réginek és szűknek hatott. Általában nem ebből az irányból közelítem meg a helyet, a kandalló sokkal kényelmesebb közlekedési eszköz.
Az ajtónál állva lepakoltam és a kulcs után kotorásztam a táskámban.
– Máris megvan  – pillantottam a lányra. – Általában nem így szoktam bemenni  – tettem hozzá magyarázatként.
Egy kissé valóban elhúzódott a művelet, de aztán előkerült a táska mélyéről. Persze egy Intvitoval is megoldhattam volna az ügyet. Ez azonban csak később jutott eszembe. Egyszerűen becsúsztattam a zárba a kis fémlapot, elfordításra nem volt szükség, magától kattant a zár és kitárult az ajtó.
– Csak utánad!  – intettem a lánynak.
Odabent kellemesen langyos volt a hőmérséklet. Éles kontraszt volt a kinti, hűvös szellőhöz képest.
Miközben átléptem a küszöböt, elővettem a pálcámat és könnyed mozdulattal feloltottam a villanyokat a szűk előszobában és a nappaliban. Hamarosan Zeusz is nyávogva került elő és a nappali felé vezető küszöbre ült le.
– Ő Zeusz… nem emlékszem, hogy legutóbb találkoztál-e vele  – mutattam a macskára.
Az állat szokás szerint hangos dorombolásba kezdett. Nagy zöld szemeit lehunyta egy pillanatra. Így a homlokán lévő, fehér, villámhoz hasonló folt kapott erőteljes hangsúly a fekete bundán. Erről kapta a nevét, hiszen a szín és a forma mind a görög főistenre emlékeztetett.
Letettem a táskákat a földre és csak azt tettem fel az ajtó melletti komód tetejére, amiben a nyúlfülek voltak. Közvetlenül mellé helyeztem el az ételt rejtő csomagot is. Jelezni akartam magamnak, hogy ezeket mindenképpen kapjam fel indulás előtt.
A gardrób ajtajához léptem és visszafordultam Merel felé: – Szerintem neked is szükséged lesz valami melegebb ruhára… adjak kölcsön egy pulóvert? – kérdeztem és elfordítottam a gombot.
Az ajtó nyikorogva tárult fel a szemem előtt, a villany pedig magától kapcsolódott fel. Könnyedén léptem be és azzal a lendülettel majdnem fel is kiáltottam meglepetéstől. Egy melltartó volt az éppen csak bepréselt fiókos szekrény tetején. A francba! – gondoltam némi pánikolás közepette. Gyorsan rámarkoltam a fehérneműre és ahogy megfordultam a hátam mögé rejtettem.
Zavartan vigyorogni próbáltam, de hát igencsak rosszul sikerült. Valószínűleg inkább tűnt egy fájdalmas fintornak, semmint normális arckifejezésnek. Biztos voltam benne, hogy Esmé hagyta itt… más nem igazán járt itt az elmúlt hetekben. Csak az apám, de ő sem szokott ilyesmi a zsebében mászkálni.
A szabad kezemmel lekaptam egy sötétkék pulóvert az egyik polcról és Merel felé nyújtottam. Közben éreztem, hogy vöröslik a fülem hegye… de nem érdekelt. Ki akartam menni innen minél gyorsabban.
– Remélem ez elég meleg lesz  – mondtam és már azt néztem, hogy én melyik ruhadarabot rángassam magammal még indulás előtt. Van egy-két holmim Dean házában, de arra nem emlékeztem, hogy mennyire felelnének meg az éjszakai csillagleséshez.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 14. - 22:37:42
Egyértelműen jobb idő volt már, mint egy hónappal ezelőtt, de így estére, a széllel együtt pláne, még mindig hűvös tudott lenni. Pláne, hogy a friss terv szerint nem csak szélre, pláne menetszélre is készülnünk kell majd. Ezek fényében kifejezetten jól esik még egy megálló előtte, Elliot lakásán. Mostmár kívülről is tudom, hol van. Ez a hátránya van a hopp-pornak, nagyon jól összeköti a házakat, de lehetetlen odatalálni valahova, ha előtte csak hoppal jártál ott, mert úgymond a semmiben lebeg a helyszín. Így mostmár nem.
Nem hátrány, így már ide tudok találni. A Salamanderes ügy kapcsán voltak már a végefelé olyan gondolataim, hogy oké, Everdean kérésére és -iránti tiszteletből megülök a fenekemen egy ideig, de ha az alatt sincs semmi következmény, ami utólérné a kis ge...reblyét, én reklamálok kérem McGalagonynál, akármennyi igazságtalanságot nem tűrök el azért. És ja, a felpörgött bepipult állapotaimban a pesszimista jóslatom arra az esetre az volt, hogy ha engem nem akarnak egyenlően emberként kezelni a Roxfortban, eskü otthagyom a rákba, eljövök a fontosabb és szállíthatóbb cuccaimmal, és valahogy idetalálok.
Itt van valaki, aki megért, törődik velem, elfogad, és befogadna, ha úgy alakul. Szerencsére nemrég kaptam egy összefoglalást a tanáriban is kikerült döntésről, meg lettem nyugtatva, hogy nem lesz így elsimítva mégegy hasonló húzása. De a gondolattal eljátszottam, és nem is mondtam le róla arra az esetre, ha valamikor szükségem lenne rá.
-Ó, szia- köszönök az előkerülő macskának. -Szerintem nem, legalábbis nem ismerkedtünk meg. Szabad?
A választól függetlenül, előbb beljebb kerülök azért és leteszem a két üveget a kandalló környékén, aztán leguggolok macskázni. Nem egészen az a súlycsoport, mint Arthur, de pont olyan simogatható. Lehet, hogy láttam a háttérben, amikor a legutóbb itt jártam, de a figyelmem akkor elsiklott fölötte. Mondjuk nem töltöttem itt sok időt eleve, szinte csak áthaladtam. Mondjuk most se készülünk tovább maradni.
-Igen, köszönöm- fordultam Elliot felé egy mosollyal, örültem az ajánlatnak. A legutóbbi találkánk tanulsága, nem hátrány a hűvösebb időre is készülni valamivel. Amit egyébként gyönyörűen sikerült ma is elfelejtenem induláskor. Aztán közben visszatér a figyelmem Zeuszra, őt se hagyom ki egy kis törődésből, ha már így megismerkedtünk.
-Ha mégse, majd megosztozunk a kabátodon is- utalok vissza a legutóbbra vigyorogva, amikor legközelebb szól, és megint felé fordulva látom, hogy már talált is egy pulóvert.
-Mi?- teszem hozzá értetlenül a kínos vigyorát illetőleg, de ez nem állít meg abban, hogy inkább csak fel is próbáljam a pulóvert.
-Van vele valami? Szerintem nincs vele semmi.
Megnézegetem még a ruhadarabot, de semmi zavart indoklót nem találva csak vállat vonok, és belebugyolálom magam. Nagy rám, de az várható volt, az kétlem, hogy az ok lenne. De onnantól, hogy egy Elliot-pulóvert tekerészek mégjobban magamra, mint amennyire felvéve is rajtam van, nem különösebben zavar más. Ennél jobb csak Elliotot magát lenne magamhoz szorongatni, de egyelőre nem akadályozom vele a ruhakeresésben, később meg még úgyis találok rá lehetőséget.
-Tökéletes ez- teszem hozzá még, aztán ha Elliot is jön, észbekapva átveszem az új táskámat a pulóveren kívülre, és a kandalló felé tendálva felnyalábolom az üvegeket.
-Ezeket van mibe tenni? Ha repülünk, talán jobb nem kézben vinni őket.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 15. - 15:52:18
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Zeusz sosem volt az a típus, akinek az engedélyem kellett volna, ha egy kis simogatásra van szüksége. Ő is amolyan szabad lélek, mint én. Az utcákat járta, míg egymásra nem találtunk az egyik sötét sikátorban. Szüksége volt egy otthonra, akárcsak nekem. Kell egy hely, ahová behúzódva kipihenjük azokat a kalandokat, amik odakint a világban találtak ránk.
Örültem, hogy Merel szimpatikus neki is. Pillanatok alatt megadta magát a kényeztetésnek. Az oldalára dőlve, dorombolva jelezte, hogy még többet szeretne kapni s kissé a hátára hengeredve jelezte: most jöhet egy kis cirógatás a hasán is.
– Akkor egy másik kabáttal kell beérnünk, a másikat mondhatni letépték rólam az enyhén dühös, görög varázslók – állapítottam meg.
Mosolyogva figyeltem őket, míg nem találtam szemben magamat a kínos ruhadarabbal.
Az arcomra erőltetett vigyor furcsa és groteszk lehetett. A hátam mögött szorongatva a melltartót,  nyújtottam át a pulóvert Merelnek és ragadtam meg a kabátomat. Nem vagyok feltűnő... ugye? – gondolkodtam el. Roxmorts óta nyilvánvaló, hogy a lány nem csak barátként tekint rám vagy ha mégis, furcsa fogalmai vannak a barátságról. Meg kedveltem és nem akartam ilyen szerencsétlen módon összetörni a szívét. Nem érdemelte meg, ahogy a sok szenvedést sem, amiket korábban megosztott velem.
Egy kissé idegesen figyeltem, ahogy magára aggatja a pulóveremet. Hosszú volt, de nem annyira, mintha mondjuk az öcsém egyik ingét kapta volna fel. A nagyjából 179 centimmel – amit szívesen kerekítek 180-ra – én vagyok a leg alacsonyabb férfi a családomban. Bár az egyik újonan megismert rokonom, Kean, még így is alul marad hozzám képest. A Rowle-féle testalkatot kevésbe ismerem.
A kérdésére nemet intettem a fejemmel, határozottan jobban állt neki, mint nekem. A méretbeli problémák ellenére is. Hamarosan a táska is előkerült, amiről most már egyértelműen megmondható volt: az ő stílusa... vagy ha nem is érzi ő maga úgy, jól néz ki vele.
– Jól néz ki a ruháddal  – mondtam és megszorítottam a melltartót.
Majdnem elfelejtettem, hogy a kezemben van. Csak a szerencsén múlt, hogy nem ejtettem el vagy kezdtem el vele hadonászni.
A melltartót diszkréten mozgatva dobtam a hátam mögé, majd a sarkammal berúgtam a mögöttem álló bútordarab alá. Ezután bújtam csak a kabátomba és a csomagokkal együtt készen álltam a tényleges indulásra. A seprűt odatámasztottam a falhoz, éppen csak kézbe kellett vennem, ha már a kandallóba készülünk lépni. Nem egy modern darab, de azért egész jó tempót lehet vele diktálni.
Feltartottam a többi csomaggal együtt összefogott hátizsákomat.
–  Majd ebbe tesszük a többi cuccal együtt – mondtam.
Merel felé nyújtottam a táskát. Jól jött a segítség ahhoz, hogy bele tudjak passzírozni mindent. Alaposan kitömtem, a cipzár is nehezen húzódott össze rajta. A táskát Daniellel vettem egy mugli boltban, így nem volt ellátva tágítóbűbájjal sem. Nem is szerettem különösebben, hiszen iszonyú stresszes félóra után jutottam hozzá... de még Esmé szerint is frissíteni  a ruhatáramat.
A kandalló mellől elvettem a seprűmet, majd a lány felé fordultam. A vállahoz érve megigazítottam rajta a táska pántját.
– A pontos cím: Glenhull, Gorticashel Road 212  – mondtam jól érhetően. –  Egy kis falu, majdnem Cranagh szomszédságában. Ott van a patikánk és kevesebb repüléssel  hazajutni, mint Irvinestownból.
Intettem, hogy menjen csak előre. Félnivalónk nem nagyon lehet, hiszen már régen bezárt Dean és valószínűleg csak az ablakon betörő fény zavarhatja meg az épületben uralkodó sötétséget.
Hamarosan beléptem a kandallóba. Vártam hogy végét érjen a szédítő út és kissé kormosan, de a patika sötétjébe lépjek ki. Azonnal a pálcámért nyúltam, hogy egy lumosszal javítsak a látási viszonyokon.
– Merel? – kerestem a tekintetemmel.
Reméltem, hogy épségben megérkezett és folytathatjuk tovább a most már valamivel rövidebb utunkat. A lány megtalálása után tovább terveztem indulni az ajtó felé, hogy kilépjünk a csendes éjszakába. Akárcsak odahaza, itt is legelő és egy kis kápolna vette körbe az épületet.
– Remélem nem zavarnak a bárányok, mert elég sok van a környéken  – jegyeztem meg vigyorogva.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 15. - 21:38:30
-Ó nyé. Pedig az egy jó kabát volt.- Elfogult véleményem szerint. De hát most na. -Hogy lehet az, hogy a világ minden táján a dühös varázslókat találod meg?
A kérdést nevetve teszem fel, tudom róla, milyen kalandos élete van, meg hogy milyen okból lehet dühös rá annyi varázsló. Egy ilyen eset keretein belül találkoztunk eleve legelőször, ott is volt enyhén dühös varázsló. Meg banyanéni.
-Na mi van tee, jó dolgod van? fene a jó dolgodat- beszélgetek el Zeusszal, miközben Elliot a ruhatárát bújja. Tipikus macska ez az állat, annak örömére, hogy valaki elkezdi kényeztetni, csak ledobja magát, hogy "tessék, ember, akkor teljes körű szolgáltatást kérek. Úgy, igen, a hasamat is. Nesze tessék cserébe dorombolás, és most örülj, hogy megszánlak a figyelmemmel, és megengedem, hogy a személyes rabszolgám legyél." Tök cuki.
Aztán várakozó-lesújtóan néz rám, amikor abbahagyom a gyomrozását, hogy felpróbáljam a pulóvert, amit Elliot ad.
-Köszi- vigyorgok vissza a bókra, nem is az én érdemem pedig. Ő pulóvere és ő is választotta, én meg jobban leköthető vagyok azzal, hogy hogy tőle van, mint hogy rajtam hogy mutat. Nincsenek nekem egetrengető igényeim, na.
Ahogy a kandalló felé indulunk, még búcsúzóul lehajolok megvakarászni Zeusz füle tövét.
-Várj, segítek, tartom. Így, azokat itt erre- segítek Elliotnak nyitva tartani a táskát, meg elmanőverezni benne a dolgokat. Az üvegek a trükkös rész. De évek óta mugli táskába szoktam pakolni, van, hogy több dolgot, mint férni akarna, van gyakorlatom.
-Glenhull, Gorticashel Road 212- gyakorlom el a címet előbb, és ha Elliot rábólintott, hogy helyes, akkor lépek a kandalló zöld lángjába elismételni élesben is.
A túlvégen sötét a patika, ami nem is okozna gondot, ha gyújthatnék egy lumost, vagy amint hozzászokik a szemem a sötéthez, de egyelőre csak odébbállok a kandalló mellé, hogy Elliot is meg tudjon érkezni karambol nélül.
-Megvagyok. Bú!- Előbb megvárom, hogy a maga pálcafényénél Elliot találjon meg körülnézve, csak utána szólok. Nem akarom azért direkt ijegetni most. Majd máskor.
-Ha nem akarják a hajamat legelni le, ki tudok velük békülni- vigyorgok. -Mehetünk, ha mehetünk.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 16. - 15:50:52
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
– Hogy lehet az, hogy a világ minden táján a dühös varázslókat találod meg?
Nem válaszoltam kérdésre, mindenesetre elismerően mosolyogtam Merelre. Lényegében ez jellemezte az egész életemet. Dühös varázslók és boszorkányok jártak a nyakamra mindenfelé. Nem csak azért, mert lenyúlok ezt-azt, általában a megismerkedés pillanatától nem kedvelnek – ami engem az esetek többségében nem zavar –; ez némileg meg tudja nehezíteni a tevékenykedésemet általában. Persze nincsen megoldhatatlan szituáció, ezt megtanultam az elmúlt másfél évtizedben. Ezért a legkínosabb helyzetekből is kivágtam magamat általában.
Merel szerencsére első hallásra könnyedén megjegyezte a címet. Nem kellett megismételnem és egy bólintással útnak is engedtem. A következő én, a seprű és az enyhén túlméretezett hátizsák voltunk. Kellemes társaság volt, mit ne mondjak ilyen holmirengeteggel utazni… ugyanakkor ahogy kiléptem a kandallón megnyugodtam. Az otthon illatát éreztem a patikából áradva.
Szerencsére a lány is előkerült, ahogy kissé megvilágított a pálcám vége helyiséget.
– Megvagyok. Bú!
Elmosolyodtam a mondaton. Inkább játékos volt, semmint tényleg ijesztő, hiszen addigra már megtaláltam a szememmel.
– Örülök neki, hogy nem vesztél el…  – válaszoltam.
Lassan indultam el az ajtó felé. Ahogy kiléptünk a sötét falucska kihalt, keskeny betonútjára nem láttam egy lelkeket sem. A környéken közvilágítás sem nagyon van, ezért csak a csillagok, a hold és némiképpen a pálcám fényében bízhattunk – legalábbis amíg nem kerülünk szembe valami iszákos muglival (mások nagyon nem járnak itt ki éjszaka, főleg nem ezekre a külső területekre).
A kis kápolna felől sem érkezett semmilyen fény. A bárányok pedig nagyrész némán legelésztek vagy aludtak a szemközti legelőn.
– Egyébként nincs is innen messze az otthonom  – mondtam és közben a pálcámat kénytelen voltam eloltani: – Nox!
A seprűmmel bajlódtam inkább, hogy végre mindketten fel tudjunk rá ülni és a csomag is megfelelően rögzítve legyen. Nem volt egyszerű menet, hiszen a táska hatalmas lett így kitömve. Ne bénázz már, volt dolgod nehezebb csomaggal is! Az ujjaim remegve próbálták megtalálni a megfelelő mozdulatsort.
– Általában nem vagyok ennyire ügyetlen – mondtam, miközben leguggoltam a földre.
Hamarosan le is kellett térdelnem. A sérült combom még nem bírta még az ilyesmi valami jól. Azonban talán pont ez volt a nyitja a dolognak, mert végre sikerült annyira rögzíteni, hogy ne hagyjunk el semmit és kényelmesen tudjunk utazni.
– Bocsánat, női társaságában zavarban vagyok  – jegyeztem meg vigyorogva, miközben átvetettem a lábamat a seprűnyél felett.
A kezemmel intettem Merelnek, hogy kapaszkodjon fel a hátam mögé. Addig felpillantottam az égre és a csillagokat néztem. Láthatóan egyetlen felhő sem takarta őket, még csak foltokban sem, ennek örültem… bár a Prófétában azt írtál reggel, hogy legkésőbb hajnalra eléri Észak-Írországot valami nagyobb esőzés. Manapság már semmiben sem bízhat az ember – gondoltam.
– Kapaszkodj belém rendesen!  – mondtam, miközben egy kicsit hátra fordultam Merelhez.
Emelkedés közben jutott csak eszembe, hogy a lány most biztosan figyeli hogyan is repülök. Nem valószínű, hogy az ő kviddics képeségeihez mérten jól, de hát engem ez már régen nem érdekel. A Roxfortban mindig mindenkinek meg akartam felelni, most azonban csak a gyorsaság érdekelt. A hideg levegő, ami a sebességtől kicsípte az arcomat. Ilyenkor éreztem igazán szabadnak magamat.
Az az érzésem támadt, mintha végtelenség felé szálltam volna, ahol csak a csillagok és a sötét ég ölel körbe. Ez a lenyűgöző érzést hajkurásztam állandóan, most pedig úgy élveztem, mint egy tábla málnás boldogság csokoládét a Mézesfalából.
A Park Road 7-nél, ahol valamiféle mezőgazdasági épület állt kaptam észbe, hogy ereszkedni kéne. Általában az út utolsó néhány méterét gyalog tettem meg. Ez a gyerekkoromat idézte, amikor anyámmal naponta kétszer megtettük az utat a falutól idáig.
A völgy tökéletesen kirajzolódott az ezüstös fényben. Gyönyörű látványt nyújtott és ahogy talajt értünk, egy pillanatra meg is álltam. Az elnyúló legelőkön néztem végig, majd lehunytam a szememet és mélyen beszívtam a vidék kellemes illatát.
– Ez az otthon  – suttogtam.
Ez egy amolyan rituálé volt, mióta visszatértem az országba. A testem emlékezett arra, amit itt hagytam tizenöt évvel ezelőtt és azt a végtelen nyugalmat éreztem, amit mindig.
– Ilyenkor hiányzik igazán anya  – mondtam és közben a hátamra kaptam a zsákomat. – Szentimentális vagyok, sajnálom  – hadartam el gyorsan.
Elindultam egyenesen előre, közben átkaroltam Merel vállát, mintha támaszra lenne szükségem. Lassú tempót szerettem volna diktálni, hogy ő is kiélvezhesse azt a pár száz méteret, ami még a házig volt. Több ház nem is volt a környéken, csak a legelők, egy-egy bokor vagy fa és az ősöreg kőfal maradványai. Ez sem volt már egyenletes ezen a vidéken. Csupán a keskeny út maradt meg itt is annyira épen, mint Glenhullban.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 17. - 01:32:57
-Nem szoktam.
Tudom én, mit csinálok, merre járkálok, miben sántikálok, nem kell engem félteni. Szokása pedig egyeseknek azon aggódni, elvesztem-e, ha épp csavargok valamerre.
Bele kell gondolnom, hogy fel is fogjam: ilyen messze még nem is jártam otthontól, még egy tengerdarab is került közénk. Bár effektíve még az országban voltam, de egy olyan, és távoli részén, ahol még nem is jártam. És csak egy kandallón kellett átsétálni.
-Elolthatod, jobban látunk, ha hozzászokik a szemünk az estéhez- intek a pálcafény felé, ahogy kiérünk a patikából. Amúgyis repülni készülünk, oda úgyis csak ez tud lenni a megoldás. Gyönyörködök egy kicsit a tájban, miközben Elliot a seprűvel ügyeskedik. Igazi kaland, körülöttünk a szabad természettel, csillagos ég, még lámpák fénye se világít bele. Már épp készülök felajánlani a segítségem, mire Elliot megoldja a táska kérdését, úgyhogy csak felülök mögé.
-Nyugi, csak én vagyok az, nem kell aggódni rajta. Nem nézlek ki érte.
Átölelem a derekát, szorosan belekapaszkodom, és csak örülök a közelségének, ahogy felszállunk. Úgy hiányzott ez már, csak megölelni, itt tudni magam mellett, hozzábújni. Ha egyelőre csak a hátához is.
Más élmény így repülni, csak így tudom leírni az utazásunk élményét ahhoz képest, amikor magam repülök, főként a kviddics keretein belül. Elliot háta mögött nincs menetszél se, csak ő, a csillagok és sötét körülöttünk, és alattunk a háborítatlan táj. Magam röpködni se lenne itt rossz, de valahol az így mégjobb.
Végül csak leszállunk, és gyalog folytatjuk az út hátralevő részét a házig.
-Najó, így is fel vagy málházva mindennel- mondom ellentmondást nem tűrő hangon, ahogy leszálltunk, és elveszem a seprűt. Úriember akar lenni vagy sem, ha én vagyok itt, nem kell minden alatt gebednie meg, akkor se, ha ő dönt így.
-Elliot,- nézek fel rá, és megvárom, hogy rám nézzen, idefigyeljen a szavaimra. A mondat közben már elindulhatunk utána -ezt annak mondod, akivel a legutóbb addig lelkiztetek felváltva, hogy rátok esteledett. Nem kell mentegetőzni, semmi baj azzal, ha szentimentális vagy.
Közben ahogy séta közben átkarol, én is olyan közel bújok hozzá, ahogy azt így menet közben sikerül, és a szabad, seprűmentes karommal én is átölelem a derekát. Most, hogy újra itt vagyunk egymással, nem is tudom, hogy bírtam ki egy hónapot nélküle. Sok erőt tartott bennem a remény erre a viszontlátásra, meg a várakozás rá, amikor már kialakult annyi terv, hogy előrelátható volt az időpont. De végre itt vagyunk, és most semmi nincs, ami megzavarjon vagy hazakényszerítsen minket idő előtt.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 17. - 17:56:49
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Valószínűleg nem volt éppen a legmegfelelőbb kifejezés, hogy női társaságában vagyok zavarban. Igazából mindenféle ember közelségében abban vagyok, hiszen nem ehhez szoktam. Rendszeresen utazom egyedül és az általában nem valamiféle szórakozás miatt történik. Ezért is volt olyan különleges ez a pillanat Merellel.
Ahogy egymásba kapaszkodva sétáltunk végig a keskeny úton a ház felé. Minden lépés olyan lassú volt, kellemesen vontatott és én szívesen nyújtottam el az élményt. Mióta hazatértem ezt az utat rituáléként tettem meg, el sem tudtam volna képzelni szebb helyet. Láttam én már mesterien megművelt kerteket, hatalmas rózsabokrokat… mégis ez tetszett a legjobban mindközül, a maga egyszerűségével.
Imádom a giccses, aranyozott tárgyakat. Az ékszereket, amiket meglehetősen nagy távolságról is könnyen ki lehet szúrni… az életemben mégis az egyszerűség kapta a legnagyobb helyett. A nyugalom, a béke, Zeusz fülének vakargatása, összebújás a kandalló előtt, ha éppen van kivel vagy éppen Dean történeteinek hallgatása egy bögre teával, miközben odakint szakad az eső.
Merelre pillantottam. A kezében ott volt a seprűm, ami kicsit nagynak tűnt hozzá képest, de még mindig azt gondolom: illik hozzá. Elmosolyodtam a látványon.
– Elliot, ezt annak mondod, akivel a legutóbb addig lelkiztetek felváltva, hogy rátok esteledett. Nem kell mentegetőzni, semmi baj azzal, ha szentimentális vagy.
Egy kicsit még jobban magamhoz szorítottam. Finoman simítottam meg a vállát.
Igaza van – szögeztem le magamban. Neki bármit elmondhattam a roxmortsi kirándulás után. Valószínűleg eléggé megviselt lelkiállapotban voltam, nem csak azért, mert Esmé pár napja hagyott el… az a dementortámadás tett be igazán. Ha egy kicsit fel is dolgoztam belőle, akkor az még erősebben, még rosszabbá téve a fájdalmat.
Merelnek nem említettem azt a kalandot. Nem volt értelme, pedig az kavart fel csak igazán. Azt nem mutathattam ki igazán Montregonak, hiszen ő már attól is a plafonon volt, hogy a pihe-puha ágyikójában ébredtem másnap. Én legalább nem horkolok és viszonylag nyugodtan alszom át az éjszakát.
– Tudod, akkor nem véletlenül voltam olyan érzékeny…  – mondtam és közben megpillantottam az ismerős, viszonylag ép kőkerítést.
Hamarosan, egy rövidebb fasort elhagyva, pedig kirajzolódott a kapu. Ezúttal is tárva nyitva volt, pedig tudtam, hogy Dean nincs itthon. Persze a mugliktól nem kellett tartani, ráadásul a környéken sem élt éppen sok varázsló. Ugyanakkor a Rowle-ügy óta nem örültem, hogy a mostohaapám nem védekezik jobban. Persze Daniel megígérte, hogyha ideköltözik újra, akkor majd megoldja a kérdést, de tudtam: előbb-utóbb rájuk találnak.
– Meg is érkeztünk  – mondtam kissé talán elterelve a témát.
Végül is a dementorral történteket később is elmesélhettem neki, hosszú még az éjszaka – állapítottam meg. Nem akartam máris egy adag szomorkodással kezdeni ezt a remek alkalmat.
Óvatosan irányítottam be Merelt a kapun az udvarra. Sok minden nem volt itt csupán a por, amit már jól ismertem. A ház az öregkövektől gyengének, sőt már-már lakhatatlannak látszott. Senki sem gondolta volna róla, hogy odabent egy kiváló állapotú, négyszemélyes család számára épület otthont talál.
Megálltam az udvar közepén és előre mutattam. Közvetlenül velünk szemben, a ház baloldalán volt a kicsi, fából épített kapu.
– Menjünk ki rögtön a legelőre vagy előbb szeretnél odabent körbe nézni?  – kérdeztem és megfogtam a seprűm nyelét. Reméltem, hogy odaadja és akkor oda is támasztottam volna a ház falához. Így nem lett volna többé az utunkban az sem.
A válaszát várva felpillantottam az égre. Hirtelen, mintha még több gyönyörű csillag rajzolódott volna ki a fekete háttéren. Káprázatosan szép ezüst fényt ontottak magukból, képtelenség volt róluk elszakítani a tekintetet.
– Azt hiszem, remek éjszakát választottunk arra, hogy az égboltot kémleljük  – mondtam ki hangosan a gondolatomat.
Lassan pillantottam vissza Merelre és felé nyújtottam a kezemet. Végül is miért is ne sétálhatnánk kéz a kézben a csillagos ég alatt, miközben elmesélem neki az összes szörnyűséget, vagy éppen boldogságot, ami a szívemet nyomja. Ezúttal már talán nem is volt olyan sok egyikből sem, amit el tudtam volna mondani, mégis úgy éreztem, lesz miről beszélnem. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy vele mi a helyzet, hogyan alakulnak a dolgai Londonban.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 18. - 00:20:35
Az arckifejezésem Zeuszt idézheti, egy repüléssel és kandallóval korábbról, ahogy Elliot simít egyet a vállamon. Mosolyra húzódó szájjal behunyom a szemem, a fejemet is kicsit az oldalának billentem. A szivem talán nem ver olyan gyorsan és hangosan, hogy elmenjen dorombolásnak, bár nem mondom, hogy nem próbál.
Nem lep meg, amit mond, mondtam én, hogy nem a fél életével korábbi emlékektől volt maga alatt annyira.
-Gondoltam, hogy volt valami, amitől olyan lehangolt voltál, fura lett volna, hogy csak azon kámpicsorodj el úgy, hogy még a Roxfortos éveidben mi volt. Csak nem akartam belemászni. Nem véletlen volt akkora sikere a vigyorgós csokinak se, mi?- vigyorgok fel rá a végére.
-Szívesen meghallgatom, ha el szeretnéd mondani- teszem még hozzá pár lépés csöndet szakítva meg, de egyelőre csöndben is megyünk tovább, és közben megérkezünk a régi otthon kapujához.
Ahogy Elliot a seprűért nyúl, készséggel visszaadom neki, hogy letámaszthassa a ház falához. Nem azért vettem át, hogy eloroznám tőle, csak makacsságra számítva rásegítettem azon döntésre, hogy csak ne minden málhát ő cipeljen, valamit én vigyek helyette. Mert valami azt súgja, ha csak kérem, vagy felajánlom a segítséget, nagy lovagiasan visszautasítja, és megint visz mindent egyedül. Nem mondom, jól esik valahol ez a fajta figyelem, de attól még nem vagyok én a hercegnő típus. Nem olyan szörnyen nehéz dolog egy seprű, de súlya van attól még, és látom Ellioton, hogy így is elég neki a jól kitömött hátizsák. Nem vagyok én egy bonyolult lélek, ha felajánlom a segítséget, az segítő szándék miatt van.
Követem a tekintetét felfele, és egy pár pillanatra bele is veszek a csillagos ég látványába. Olyan tiszta most, és még annyival szebben is látszik az abszolút sötétben. Mármint nincs olyan szörnyen sötét, mostanra egész jól is látni, de most tényleg kizárólag fentről érkezik minden fény, csak a hold és csillagok jóvoltából. A Roxmorts fölötti tisztáson se volt rossz, de itt még annyi ellenfény sincs idelentről, tényleg csak a tiszta, kalandos természet.
Aztán eszembe jut, hogy válaszolni akartam a kérdésre.
-Bemehetünk egy kicsit. Ja, hozzunk ki pokrócot- teszem hozzá észbe kapva. Ha már úgyis itt van a ház ezúttal, nem kell spontán rögtönözni a dolgokat például sálból, össze tudunk készülni aszerint, amire szükség lehet a szabad ég alatt. Nem volt mondjuk ellenemre a hűvös ellen Elliothoz bújni, de ki mondta, hogy kell hozzá az a hűvös? Megy az fázás nélkül is.
-Tökéleteset- mosolygok fel Elliotra, és - látszani nem tudom, látszik-e, de érzem - kicsit elpirulva, de annál nagyobb örömmel fogom meg a kezét, fonom az ujjaim az övéibe. Semmiért nem cserélném a pillanatot, és ha a szemembe néz, szerintem láthatja is ezt.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 18. - 17:28:37
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
A ház felé indulva finoman megcirógattam Merel kézfejét. Jelezni akartam, hogy örülök a kis kitérőnknek Észak-Írországba, a társaságnak meg még inkább. Egyedül biztosan nem jöttem volna el ide – hiszen eszembe sem jutott volna a dolog – és akkor egy áltagos este lett volna otthon Zeusz társaságában. Nem mondom, hogy az olyat nem szeretem, de mostanában egyre kevesebb időm van kicsit eltérni a megszokottól.
A kevés munka, a patika egyre intenzívebb működése már szinte beletaszított az úgynevezett szükre hétköznapokba. Ezért is örültem, hogy végre itt lehetek… érezhetem az otthon illatát. Ha munkába jövök a szomszéd faluba az egészen más. Már-már rideg és eltér a megszokottól.
Valóban gyönyörű éjszakánk volt. Nem csoda, hogy kicsúszott a számon, milyen alkalmas időpont is ez a csillag lesésre. Többször kéne így tenni – gondoltam. A következő lépésnél lehunytam a szememet, hagytam, hogy egy gyenge – de a múlt hónapinál jóval langyosabb – szellő megcirógassa az arcomat. Nem borzongtam ugyan meg, de tudtam, hogy ennek ellenére szükségünk lesz azokra a bizonyos pokrócokra.
– Tökéleteset – hagyta helyben Merel is a korábbi dicséretemet az alkalommal kapcsolatban. Egy pillanatra a szemeibe néztem, amik elképesztően ragyogtak.
Még egy mosolyt megeresztettem felé, majd a ház felé fordultam, ami már alig egy méterre volt tőlünk. Az öreg, zöld ajtó még így a holdfényben is kopottnak tűnt… mégis imádtam a látványát. Ez is annak a része volt, ahol igazán biztonságban éreztem magamat. Szinte hihetetlen volt belegondolni, hogy halálfalók rontottak rá ezen a helyen az anyámra.
A keserűség csak egy pillanatra uralkodott el rajtam, ugyanis időközben a szabad kezemmel a kulcsot kezdtem el keresni a kulcsot a nadrágom zsebében. Természetesen mindenféle dolog a kezembe akadt: valamilyen érme, egy zsebkendő, aztán végre meglett a kulcs is. Egy aranykarikán díszelgett a patikához tartozó öreg darab és egy annál jóval kisebb, fényes ezüst példány. Ez nyitott a házat.
Könnyedén becsúsztattam a kulcslyukon. Jobbra forgattam finoman kétszer, majd egyszer balra. Kattanás hallatszott.
– Helyben vagyunk  – mondtam és kihúzva a kulcsot, lenyomtam a kilincset végre.
Lendületesen löktem be az ajtót és finoman intettem Merelnek, hogy menjen előre. Ahogy átléptük a küszöböt, magától kapcsolódott fel a villany és sárgás fényben világította meg az előszoba-étkező helyiségét. Nem lehetett volna pontosan behatárolni ennek a szobának a funkcióját. Klasszikus előtér nem volt, az ember azonnal az ékezőbe, a kandallóhoz érkezett.
Hányszor estem be éjnek idején az utolsó évemet megelőző nyári szünetben ezen az ajtó… és Dean mindig itt ücsörgött az öreg ebédlőasztal mellett. Úgy csinált, mintha nem engem várna, én pedig ezt el is hittem. Ma már azonban tudom: anyám kérte meg, hogy várjon meg éjszakánként. Már akkor is féltek, hogy bajba keverem magamat. Arra azonban bizonyosan nem számítottak, hogy egyszerűen megszököm itthonról.
– Nem túl nagy, de azért kellemes  – mondtam és visszacsúsztattam a farzsebembe a kulcsot.
Sóhajtva néztem körbe, majd az asztal mellé sétálva kihúztam egy széket.
– Ha gondolod ülj le! – mondtam és finoman elengedtem a kezét. – Valójában nem sok embert hozok el ide…
A pálcámat kezdtem keresni, ami – mint kiderült – a kulcs mellett volt a zsebembe szúrva. A vége éppen kilógott, így az ujjaim könnyen rákulcsolódtak. Könnyedén húztam elő és a kandalló felé tartva kicsit begyújtottam. Bár már nem volt kint annyira csípős a levegő, azért rendesen lehűlt.
A kellemes meleget hamarosan megéreztem az arcomon.
Invito pokróc!  – suhintottam ezúttal a nappali felé vezető boltív irányába.
Alig egy pillanattal később pedig egy sötétkék-zöld kockás takaró kötött ki a kezemben. Elmosolyodva mutattam Merel felé a szerzeményt.
– Ezen kellemesebb lesz a dementoros történetemet hallgatnod, mint a sálból varázsolt pokrócon  – mondtam lelkesen.
Kissé elmosolyodtam, ami hirtelen büszke vigyorrá változott. Még a fogaimat is kivillantottam, amikbe reményeim szerint egyetlen csokitorta darab sem ragadt bele.  Ezzel az arckifejezéssel nyugtáztam, hogy ez a találkozásunk valamivel szervezettebbnek látszik, mint a legutóbbi. A másik pedig, hogy pont neki szerettem volna megmutatni a gyerekkori életem helyszínét. Roxmorts óta úgy éreztem, előtte igazán megnyílhatok.





Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 18. - 20:35:08
Elliot érintésére elpirulok - ha van még hova, - ahogy végigsimít a kezemen, valami melegség szalad át a testemen. Vagy nem is tudom, hogyan tudnám leírni igazán, miként, mindenesetre jól esik. Kissé félénken mosolygok fel rá, ahogy a szemembe néz, bár nem tudom, mitől, nem Elliottól tartok. Talán csak újak ezek az érzések, és azért lehetek bizonytalan? Nem tudom.
Érdekes pedig, máskor mennyire magabiztos vagyok tényleg kábé bármilyen helyzetben, bármilyen társaságba dobva a totális magabiztos nyugalom szigete tudok lenni, rendíthetetlen az általános jókedvemben. Még fiúk figyelmét is tudom zökkenőmentesen kezelni - nem a leggyakoribb, de akad egy-két eset rá - hogy virít rólam, hogy "hát na, valakinek ilyen tökéletesnek is kell lennie".
Aztán van, hogy szintén valamiféle figyelem miatt meg csak így megszeppenek, leblokkolok vagy valami, és csak így esetlenül pislogok, hogy mit kezdjek most ezzel az élménnyel. Az első ilyen talán tavaly nyár elején volt, amikor az Üstben az a Cael gyerek bókolt egyet, váratlanul komoly hangnemben az addigi hülyülés között. Meg, kicsit máshogy de hasonlóan, a Roxfort felé a vonaton, amikor Edwie elmondta, hogy a testvérem, meg hogy igazából mekkora családnak vagyok a tagja az addigi tudtom nélkül. Na akkor volt ilyen elsöprő a mindenféle új érzés, amivel nem tudtam ott semmi épkézlábat kezdeni, ahol az örökké magabiztos Merel elillant, és csak aprón és esetlenül püntyörgött a bátyja vállán.
Meg Elliot. Az egy hónappal ezelőtti ténylegesebb megismerkedésünk óta Elliot, kvázi folyamatosan, ha vele vagyok. És néha úgy is, ha nem. Nem olyan elsöprően, hogy leblokkoljak, de folyamatosan itt bújkál bennem valami, amit nem egészen tudok leírni. De semmiért cserébe nem válnék meg tőle. Ha hozzám ér, közel vagyunk egymáshoz, a szívem nekiesik a szegycsontomnak, megpróbálja lebontani.
Talán azért, hogy kezdjek valamit az érzéssel, talán, hogy kimutassam felé is, ki akarok törni, odalépni hozzá és csak magamhoz szorítani, csak ezt a szende bizonytalanságot kell hozzá legyűrni. Már épp készülnék így is tenni, az izmaim már húzódnak-vonódnak megmozdítani a testemet, amikor Elliot mosolyog még egyet, és ő mozdul, indul az ajtó felé. Qu'vatlh. De nem katasztrófa, nem egymástól kell elválnunk, csak a kert azon pontjáról mozdultunk tovább. Meg abból a pillanatból. Nem engedem el a kezét, úgy követem az ajtóhoz, az érzéseket meg átidomítom lelkesedő kíváncsiságba, ahogy a kulcs a zárban elfordul.
-Otthonos- jegyzem meg, ahogy elsőként lépek a házba. Az ujjaim végül kicsúsznak az övéi közül, ahogy előrébbhaladok, lassan körülfordulva a tengelyem körül körbenézek a szobában, ahova egyből nyílt a bejárati ajtó.
-Köszi- mosolygok valamelyik elhaladó fal felé, ahogy Elliot hellyel kínál. Hallom a szék hangját is a padlón, ahogy kihúzza az asztaltól, de egyelőre még nem ülök le, elforgolódok-nézelődök még egy kicsit.
Végül széles, derült mosollyal, lelkes szemekkel csak helyet foglalok a frissen begyújtott kandalló felé fordulva, és közben Elliot szavaira hagyom magamat különlegesnek érezni. És kicsit megtisztelve is. Nekem sokat jelent, na, még ha csak egy szerény kis családi ház is.
Oké, kicsit irígykedek is Elliotra, amikor csak előhívja valamelyik bentebbi szobából a pokrócot. Ilyet én miért nem csinálhatok? Teljesen muglibiztos helyen vagyunk, érteni értenék hozzá, de áh, ameddig be nem töltöttem a tizenhetet, csak a Roxfortban meg Roxmortsban oké dolog. Esetleg még a vonaton, mert az már az iskolához tartozik - meg úgyse lehetne már megállítani a felfele lelkesedő diákokat - meg talán az Abszolon, de már abban sem vagyok egész biztos. Bárhol máshol, és kijönnek érted minisztériumosok, és lehet, hogy még ki is rúgnak a suliból, és eltörik a pálcád, kábé hivatalosan megvonva a varázslóságodtól. Nincs túltolva ez egy kicsit? Vagy nagyon? De már megszoktam, Elliotnak meg fene a jó dolgát. Vigyorogva állok föl azért, és lépek oda hozzá indulásra készen.
-Dementoros?- vonom fel a szemöldököm kíváncsian, és kissé meg is lepődve. Kicsit elkomorulva-halkulva még hozzáteszem:
-Olyanom nekem is van...
Igen, még énrám is ilyen hatással tudnak lenni a denethorok. Még azóta is. Pedig igazából kábé pont egy hónap híján egy éve, hogy élőben találkoztam velük, és még így is tőlem nagyon szokatlanul óvatos leszek csak a gyanújától is, hogy az adott környéken lehetnek. Például idén a Tiltott Rengetegben. Azoktól még én is félek, pedig azt gondolná az ember - még én magam is - hogy olyat nem is tudok nagyon.
De inkább visszahúzom a derült arcomat, és felnézek Elliotra.
-Akkor majd elmeséljük mindketten. Mehetünk?


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 19. - 10:27:38
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
A küszöböt átlépve Merel pont azt a szót mondta ki, amivel mindigis titulálni szoktam a családom házát: „otthonos.” Tökéletesen leírta a hangulatot, amit árasztott magából minden kis rejtett zúg. Finoman örült körül az érzés, hogy hazaértem. A kandallóból áradó meleg, sőt a levegő, az illatok is egészen mások voltak, mint nálam. Jobban éreztem ezt a helyet otthonomnak, mint azt a kis lakást Londonban… mégsem vett volna rá semmi, hogy visszatérjek.
Anya halálhíre furcsa érzéseket keltett bennem, mintha valami hiányozna innen. Talán csak a hangja és a nevetése, vagy az egész lénye… fogalmam sincs. Hiába volt meleg és otthonos minden, mintha sötét árnyak árnyékolták volna be az egykor oly ragyogó házat. Ezt érezte szerintem Daniel is, habár már többször megígérte: visszaköltözik a környékre. Őszintén szólva, reméltem, hogy ez tényleg megtörténik. Dean nagyon magányos itt, ha éppen nem dolgozunk és tudom, hogy még mindig anyám szellemét kergeti.
A takaróval a kezemben fordultam a lány felé. Vigyorogva mutatta neki a szerzeményemet és kotyogtam ki egy kis részletet a meséből, amit neki szántam.
–  Dementoros?  – kérdezett vissza, majd kissé komoran hozzátette: –  Olyanom nekem is van...
Meglepett a válasza. Kicsit meglepett, mert én is pontosan így éreztem magamat, ahogy talán most ő is. Ezek szerint nem csak engem visel meg még mindig, hetek távlatában a dolog. Tehát még sem vagyok túlérzékeny… ez normális? Határozottan nem éreztem annak, ahogy azt sem, hogy ilyen teremtmények szabadon járkálhatnak és szippanthatják ki az ember lelkét csak úgy.
Megrázott a gondolat, hogy majdnem ottmaradtam aznap. Montrego ugyan kimutatta azóta a foga fehérjét, mégis olyan hálás voltam neki mindenért, amit akkor értem tett, hogy tudtam: egy életre az adósa maradok.
– Öhm…  – kissé megköszörültem a torkomat, mert a hangom már eddigre teljesen elment. Az érzelmi hullámvasút beindult, de nem akartam a könnyeimet még szabadon engedni. Ahhoz a kinti sötétséget sokkal alkalmasabbnak találtam.
– Jó lesz megint beszélgetni valakivel  – mosolyodtam el, habár nagyon nehezemre esett. – Ezt még amúgy sem meséltem el szinte senkinek.
Valószínűleg inkább egy fintorgás ült ki az arcomra vagy egy nagyon kétségbeesett kifejezés. Nem tudtam figyelni már arra, milyen arcot is vágok éppen. Egyszerűen belefáradtam a maszkok viselésébe, önmagam akartam lenni. Elliot O’Mara pedig már feburár vége óta depresszióval küzdött, mégha másokkal szemben igyekezett is erőnek tűnni.
A tekintetem a családi képekre tévedt, amik a kandalló feletti falat díszítették. Furcsa volt a gyerekkori énemet látni, amint mogorván várja, hogy kattanjon a fényképezőgép és mehessen vissza rosszalkodni. Anyám mosolya pedig egyenesen megforgatta a szívembe szúrt kést és újra vérezni kezdett minden sebem.
– Akkor majd elmeséljük mindketten. Mehetünk?
Merel hangja magamhoz térített. Ahogy rápillantottam egészen vidámnak láttam és ez nekem is erőt adott, hogy meginduljak a bejárati ajtó felé. A kilincs ismét engedelmeskedett, de utánunk a zár egyetlen kattanással zárta el mögöttünk a ház belseljét.
A lány vállait átkarolva megint közelebb húztam magamhoz és finoman, könnyed sétatempóban indultam meg a hátsó kapu felé, amin át a legelőre lehetett kimenni. Már egészen kizöldült a környék a sok eső és napsütés hatására, ami márciusban érkezett.
– Szerintem te vagy az egyetlen, akivel tudok rendesen beszélgetni  – mondtam, mikor elértünk a kapuig.
Finoman rúgtam meg a lábammal, amitől azonnal ki is tárult és átléphettünk a legelőre. Most nem láttam egyetlen bárányt sem az útnak ezen az oldalán, ami őszintén szólva megnyugtatott.
– Lehet, hogy be kéne lógnom a Roxfortba időnként, hogy még többet tudjunk beszélgetni  – vigyorodtam el. – Szerinted sikerülne?


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 19. - 16:49:58
-Hm?- pillantok föl Elliotra, ahogy köszörül egyet a torkán.
-Jó lesz- erősítem meg, és én is alig várom már azt a szabad zavartalanságot a szabad ég alatt. Hiába mosolyog, látom azért rajta, hogy valamit le kellett küzdenie hozzá, így a viszonzott, bátorító mosoly mellé a karját is megsimogatom, ilyen "semmi gond, én itt vagyok veled" módon.
Nyomják az én lelkemet is dolgok, de - és ez a gondolat már a legutóbb is kerülgetett - úgy érzem, az enyéim semmiségek ahhoz képest, amin neki kellhet átvergődnie valahogy, gyakran egyedül. Eddig csak egyszer tudtam ott lenni neki, meg ma itt vagyok vele, de közben eltelt egy egész hónap, és ahogy a szavaiból kiveszem, azalatt se volt senki olyan társasága, akinek kiönthette volna a lelke kiöntenivalóját. Tessék, ehhez képest én egész rendben vagyok, néha kiakadok dolgokon, de amik a leginkább voltak bajaim, rendeződtek-rendeződnek. Apucsekkel is kezdek kibékülni, nem volt hülye ötlet ez, hogy kikérhetett pár napra. Igen, ugyanannyira petaQ mint eddig, azon a téren, amin eddig, de amellett egész jófej muksó. Valahol kicsit sajnálom is szegényt, hogy ilyen önkényesen otthagytam pont ezek közül a napok közül az egyiken. De Elliot is fontos nekem, és vele se lehet csak így piff, összetalálkozni. Sajnos.
De visszakanyarodva, ezekkel együtt se nekem jelentett akkora megváltást a vigyorgós csoki - meg kell hagyni, finomnak nagyon finom volt persze, - és nem véletlenül, ha jól érzem. De örömmel látom, hogy a szavaimra az ő arcába is visszatér az életkedv, és elindulunk megint, ezúttal tényleg az uticélunk felé, ki a mezőre, a csillagos szabad ég alá.
Ahogy átkarol, nem tudok nem mosolyogni magamban, és ha a válla magasan is van hozzá, a derekát én is átkarolom. A többi csak tartja Elliotot, de a hüvelykujjam, mintha magától, ráérősen simogatja az oldalát, újra és újra leírva az ívet, amit átér.
-Nekem is csak te vagy, akivel igazán bármiről lehet- ismerem be én is, ahogy Elliot flegma egyszerűséggel kirúgja a kaput, és magunk mögött hagyjuk a házat és kertet.
Tudom, hogy ott lenne Edwie, segítene bármi fontos ügyben, meg a többi családtag is többször megerősített, hogy nem kell idegenkednem, én is rokon vagyok, nyugodtan fordulhatok hozzájuk, ha segítségre van szükségem, de még mindig nem tudok minden további nélkül belerázódni egy bővebb családba, amikor egész idáig egyke árvaként éltem. Meg ott van Madi is, akivel első óta legjobb barátok vagyunk, de vannak dolgok, amik nem olyanok, hogy vele oszthassam meg. Túl ártatlan és kis védenivaló, még kalandozni is csak napközben megyek vele, csak a Roxfort érdekes, de biztonságos részein. Tényleg csak Elliot, akinek teljesen meg tudok nyílni, teljes bizalommal, akiről tudom, hogy megért és meghallgat, akivel igazán rokonlelkek vagyunk.
-Megtennéd?- torpanok meg fellelkesülve, aztán örömömben a nyakába ugrok. Mármint, konkrétan. Felugrok, a nyakába karolva, bár a súlyom lehúzza végül annyira, hogy megint leérjen a lábam. A fülünk oldalról összekoccan kicsit azért, jelezve, hogy mennyi híján volt, hogy nem fejeltem le röptömben. De na. Nem fejeltünk össze végül, onnantól most nem részletkérdés? De.
-Annyira szeretlek!- szorongatom magamhoz örömömben. Ezt az elmúlt hónapot is olyan nehéz volt kibírni anélkül, hogy láthassam, megint találkozhassak vele, csak a mindent jelentené, ha lenne rá mód, hogy hamarabb viszontláthassam legközelebb. A kiszökést még én sem kockáztathatom akármeddig, ha nem akarom kirúgatni magam, azt meg el nem tudom képzelni, hogy kibírjam a nyári szünetig nélküle.
-Végülis, ismerünk két alagutat is. Illetve egyet biztos mindketten, a másik, azon jöttem kifele legutóbb, egy banyaszobrot köt össze a Mézesfalás pincéjével. Meg van még minimum egy harmadik, amin az ostromkor evakuálták a diákokat ...háttööö, arról lemaradtam, hogy hol van, én nem mentem ki rajta- ismerem be vigyorogva. És akkor ez csak egy, biztosra működő, ismert mód a bejutásra, lehet még további módokat is találni szerintem.
-Az exsuctio varázslatot te ismered?- kérdezem sejtelmesen, miután lepakoltunk, és leterítettük a pokrócot egy megfelelőnek tűnő helyen. Felállok Elliot táskája mellől, és széles vigyorral fordulok felé, megemelve a két kezemben a két borosüveget. Az étteremben se az ivás ellen volt ellenvetésem annyira, mint hogy túl nagy műsort ne csináljunk. Itt viszont nincs senki, aki zavarjon minket, vagy akit mi zavarjunk.
Ha szabad lenne varázsolnom, már rég azzal foglalatoskodnék, na pont ilyesmire jó ez az ige. A már megbontott üvegből kiszabadítani a beletört fél dugót biztos, de talán még a bontatlanból az egész kihúzásával is megbirkózik. Ha nem jön be, akkor meg ott a mugli módszer is, ugyanaz a pálca tökéletesen alkalmas a dugó az üvegbe benyomására is. Vagy valamit félig-meddig átváltoztatunk dugóhúzóvá, csak a szokás kedvéért is. Mondjuk a dugót, pláne megoldja önmagát, mint probléma. Vannak itt ötletek ám.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 21. - 08:16:10
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Nem is rossz ötlet! – lelkendeztem magamban. Eddig sosem fordult meg a fejemben, hogy bejussak a Roxfortba. Csak hirtelen, egyik pillanatról a másikra futott ki a számon a dolog a remek beszélgetésein kapcsán. Szívesen visszatérnék a birtokra vagy az épületbe, sőt talán be is tudnék épülni akár egy egyszerű hétköznapba is, ha akad egyenruha a méretemben – és hát miért is ne lenne így?
Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy mit szólna Montrego, ha meglátna a kastélyban. Biztosan ki lenne teljesen borulva és őt ismerve világra szóló hisztit csapna az egészből. A legutóbbi találkozásunk tökéletesen rámutatott, hogy milyen kényes… ráadásul mindezt úgy adja a világ tudtára, mint egy éppen hisztirohamot kapott nő. Nem véletlenül szakadt el még nálam is a cérna azon a napon.
– Megtennéd?
Merel hirtelen torpant meg, így én is megálltam és felé fordultam. Éreztem rajta az izgatottságot, habár az még meglehetősen korai volt. Hiszen ez egyelőre csak egy felvetés volt, de valóban. Ha tudnám, megtenném, ez nem kérdéses. Mégis ki másnak mondhatnám el minden gondomat? A közvetlen környezetemben mindig van valaki, aki meghallgat, de ezt vagy az kénytelen vagyok elhallgatni előle.
– Igen  – bólintottam.
A következő pillanatban már nekem ütközött. A karjai a nyakam köré fonódtak és közben ennyit mondott: – Annyira szeretlek!
A zavaromat éppen csak az gyűrte le, hogy a lány hangja mennyire örömteli volt és őszinte. Valahogy engem is magukkal ragadtak az érzelmet – mégha azok nem is egyeztek az övével – és magamhoz szorítottam a vékony testét. Sosem tudnám megbántani és nem is akarom. Ha megtörténne, biztosan nem szándékosan és egy életre bánnám. Ezért nem mondtam semmit, hiszen az „én is szeretlek” az én számból egészen másképp hangzott volna, mint az övéből.
Túl fiatal, de ha pár évvel idősebb volt és nagykorú, akkor már legutóbb sem lepődtem volna meg annyira a csókon. Őszintén szóval, kíváncsi voltam, mi lesz Merelből néhány év múlva. A különleges személyisége valószínűleg csak tovább fog fejlődni és valószínűleg egy jóval fiatalabb, helyesebb fiút választ majd a szerelme tárgyának, semmint egy magamfajta „érett korban lévő” férfit.
Ahogy elhúzódtam kicsit tőle rámosolyogtam. Feltettem a nagy kérdést, hogy szerinte vajon meg lehetne-e tenni ezt. Végül is ő jár az iskolába, jobban tudja, milyen állapotok uralkodnak ott.
– Végülis, ismerünk két alagutat is. Illetve egyet biztos mindketten, a másik, azon jöttem kifele legutóbb, egy banyaszobrot köt össze a Mézesfalás pincéjével. Meg van még minimum egy harmadik, amin az ostromkor evakuálták a diákokat ...háttööö, arról lemaradtam, hogy hol van, én nem mentem ki rajta – magyarázta Merel.
Vigyorogva bólintottam. Simán átjutok az alagutakon s ha nem figyelik nagyon a kastélyban és környékén végződő kijáratokat, akkor nem is lesz túl nagy gond vele. Ha egy valamiben jó vagyok, akkor az a csendes megközelítés – mondjuk az is igaz, hogy nem csak ebben vagyok kiemelkedő tehetség.
– Valahogy bejutok  – bólintottam könnyedén.
Megint elvigyorodtam.
– Szegény Dumbledore, forog a sírjában  – mondtam gúnyosan. Nem tehettem róla. A szörnyű közös emlékek még mindig rányomták a bélyegét az egykor igazgató iránti érzelmeimre. Nem érdekelt, hogy mekkora varázslónak tartották. Én gyűlöltem minden porcikámmal, amiért szórakozott velem és játszott az érzéseimmel.
Nem tudtam egyszerűen megbocsátani azóta sem. Tudta, hogy nem követtem el azt, amiért kirúgtak. Ráadásul azt sem mondta meg, hogy ki az apám, holott feltehetően végig ismerte. Phillipet még nem vontam kérdőre a történtek miatt. Nem érdekelt igazából sosem az álláspontja, de tudom, hogy többet is tehetett volna, minthogy a pálcámat megtarthatom. Sokkal többre lett volna képes… és ha ebbe belegondolok, ugyanazt a csalódást érzem, amit akkor, amikor a kardért bántani akart.
Végre elértünk a legelő egyik egyenesebb részére, ahol már eléggé kinőtt a fű. Óvatosan terítettem le a pokrócot. A többi dolgot is lepakoltuk rá. Merel kezében pedig ott csillogott a két boros üveg, ahogy széles vigyorral a képén felém fordult.
– Az exsuctio varázslatot te ismered? – kérdezte. Egyértelmű volt, hogy a dugó eltávolítása miatt kérdezett rá a dologra. Nekem ez eszembe sem jutott volna, így hálásan elmosolyodtam.
– Ismerem  – bólintottam.
Jó párszor kellett használnom már néhány tárgy kiszabadításánál. Számos nehéz helyzet volt már az elmúlt években, nem csoda, hogy ilyen dolgom is akadt. Átvettem tőle az egyik üveget. Ez volt az, amiből már jó adagot megittam. Még mindig beleszédültem egy kicsit, ha rágondoltam… de hát az egyik legistenibb bor volt, amit valaha kóstoltam.
– Exsuctio! – mormoltam el. Először előre tartottam a pálcámat, egyenesen az üvegre, majd hirtelen hátrarántottam a karomat.
A dugó cuppanva távozott, majd hullott le a földre. Az erős mozdulat volt a kulcsa az egésznek és csodálkoztam is, hogy lendültéből adódoan nem repült nekem vagy legalább valamivel hátrébb. Elmosolyodtam a sikeren.
– Add csak ide a másikat! Jobb lesz, ha azt is előkészítem  – mondtam.
Nyúltam is az üveg után, hogy egy hasonló mozdulattal felnyissam és megkezdhessük az ivászatot. Már alig vártam, hogy ismét a számban érezzem azt a kellemes aromát, ami ezt a bort jellemezte. Természetesen azért elhatároztam, hogy amennyire tudom, tartani fogom magamat Merel előtt. Talán öt percig sikerülni is fog, O’Mara – gúnyolódtam magammal.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 21. - 12:08:53
Elliot válaszára szorongatok egyet rajta örömömben. Nem tudom, tudja-e, mennyit jelent nekem ez a válasz, de talán összeszedi a jeleit. Mondjuk nem különösebben titkolom, vagy egyáltalán tudnám, ha próbálnám. Ahogy magához ölel, érzem felgyorsulni a szívemet, azt a melegséget szétáradni a testemben. A szemem becsukom, átadom magam a pillanatnak és kapaszkodok bele. Nem akarom, hogy végetérjen a pillanat, bár előbb-utóbb úgyis fog, úgyhogy addigis megpróbálom kiélvezni minden másodpercét. Meg esetleg megtoldani néhánnyal, ha sikerül. Nem tudom, zavarba jön-e tőle, elképzelhető, de Elliot úgyis mindig zavarba jön.
De ahogy engedek rajta végül, ő mosolyog rám, és talán én jövök egy kicsit zavarba. Örülök neki, nem azért, csak esetlenebb helyzetre számítottam már, és kicsit utól kell érnem magam a megfelelő reakcióval. Szerintem pirulok.
-Azért vigyázz magadra.- Nem akarom elengedni, ahogy a nyakát el is eresztem, és hagyom felegyenesedni a súlyom nélkül, a kezeim lejjebb csúsznak a derekára, amit a mondat mellé még röviden megszorongatok, de nem hagyom, hogy az érintkezés megszakadjon közben.
-Ha arra jössz be, mint legutóbb. Amikor kimásztam, valamitől ledermedt a fúriafűz, de nem tudom, mitől, és elég hamar feléledt megint. Ne törd össze magad itt nekem. Mégjobban...- A vége felé egész elérzékenyülök, az utolsó mondatot meg úgy teszem hozzá, ahogy eszembe jut a legutóbbról is a lábsérülése. De akkor is: nem hiányzik neki mégtöbb baj, mint amit így is talál magának. Amúgy a lába egész jól rendbejöhetett, a legutóbbi sántikálásához képest fel se tűnt ma, hogy lenne vele valami, csak most belegondolva jutott eszembe.
-Hm?- hümmögök vissza a megjegyzésre, miközben végül elengedem, hogy továbbmehessünk. Bár tény, legutóbb, amikor legutóbb valaki külsős behatolt a Roxfort területére, annak lett pont az a vége, hogy Dumbledore megmerénylődött. Ha az ostromot nem ilyen bejutásnak vesszük, ott végülis nem titokban azartak a gonoszok bejutni, hanem nyílt támadásban jöttek nekünk, szóval tényleg más tészta.
Végül letelepedün, és előkészülünk a csillagnézős piknikre. Egy cinkos vigyort eresztek elliot felé a válaszára, nem voltam biztos, hogy ismerni fogja. Mi nem órán tanultuk, magamtól találtam a könyvtárban. Leginkább ilyen okból járok oda, varázsigegyűjteményeket bújni érdekes varázslatokért, találtam is már néhányat, ami megtetszett, bár nem mindegyiket tudom még elvégezni. Lehet, hogy ez később van a tananyagban simán, bár egyszerű, úgyhogy már tanulhattuk volna. Van például olyan, ami bőven túl nehéz még, pedig érdekes lenne, például amelyikkel fel lehet izzítani fémeket úgy, hogy nem olvadnak meg közben semennyire. Nem tudom mondjuk, mit kezdenék vele, ha sikerülne is, de tök menő. Ed ezt az exsuctiot például már második vége felé kigyakoroltam. Csónakot például nem lehet vele mozgatni úgy, hogy az előtte lévő vizet húzzuk.
De dugóhúzónak tökéletes, ahogy Elliot is demonstrálja. Kicsit nagyra veszi a mozdulatot, de ahogy nem számítok rá és tartok direkt ellent, mielőtt kicuppan belőle, a dugó az üveget is magával húzza, ami az azt fogó kezemet, talán ezért se repül messzire a fél dugó, az erő maradékát kirugózom kézből.
-Várjá...- teszem le az első üveget, és fogom a két lábfejem közé, hogy ne akarjon elborulni, ha egyenetlennek találná a talajt, aztán az így felszabadult kezemmel megkeresem a bontószalagizé-bizgentyűt a dugót fedő burkolaton, és leszedem, mielőtt átadom az üveget Elliotnak. Na, ezt meg egy certusectel lehetett volna még körbevágni. Mondjuk túlbonyolítás, ha már van rá beépített céleszköz is az üvegen, de ha már így a hasznos varázslatokat értekezzük.
Aztán felveszem megint az üveget. Talán úgy saccperkábé negyedéig lehet, ahogy most nézem? Nehéz belőni pontosan, de nagyobb részét öntötte magába Elliot, mint nem. Ezek szerint jól bírhatja az ivást, én ennyitől már nem feltétlen járnék ilyen egyenesen. Mondjuk tény, hogy mennyivel kisebb is vagyok nála, kevesebb alkohol eredményezi ugyanazt az arányt. Többekközt.
Az éttermi fenyegetésem mindenesetre áll, ha nagyon sokat akarna inni, és valami alkalmatlanabb fajta hatással van rá, nagy önfeláldozva lenyúlom tőle a maradékot. Inkább ketten legyünk középnagyon berúgva, mint egyvalaki annyira, hogy baj legyen. Miközben megküzd az egész dugóval is, én letelepedek a pokrócra, egyelőre ülve.
-'IwlIj jachjaj!- emelem meg Elliot felé az üvegem vigyorogva, ahogy ő is letelepedik. Feltehetőleg nem ismeri a klingon pohárköszöntőt - üvegköszöntőt? - de ez nem állít meg, én igen. Mondjuk nem vagyok teljesen biztos a kiejtésemben, itt a varázsvilágban nem ismerek mégegy elvetemült trekkie-t magamon kívül, vagy úgy eleve akármilyet. Úgyhogy kieshetek a gyakorlatból. Sir Cadogan mondjuk értékeli a klingonokat még, de lévén egy mittomhányszáz évvel ezelőtti lovag festménye, felé szűrni kell a mai mugli sorozatokat, hogy értse is.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 21. - 17:07:00
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Tetszett ez a fajta dugóhúzási technika. Alapvetően valóban nem használtam volna magamtól. Ez is azt bizonyítja, hogy Merel sokkal kreatívabb vagy tényleg ennyire hatásos környezet a Roxfort. Én már nem emlékszem rá, az életem nagy részében gyűlöltem és csak a szükséges rossznak tituláltam. Persze, miután kirúgtak minden megváltozott. Másképp viszonyultam a dologhoz. Mindent megtettem volna, ha kitörölhettem volna az utolsó heteimet az életből… de nem lehetett. Akármennyire is vágytam vissza oda és bámultam Roxmortsból a kastély tornyait, nem érhettem el újra őket.
A következő üvegért nyúltam. Közben már azon gondolkodtam, hogy még egyet ki kellett volna kérnünk, mielőtt eljövünk. Egy tartaléknak, ha ezekkel véletlenül baleset történne és hát, biztosan elfogyott volna. A mai éjszakán kívül is szoktam inni elvégre.
– Várjá... – mondta a lány.
– Várok… de gyorsan!  – tettem hozzá vigyorogva.
A második, még bontatlan üvegről Merel távolította el a védőfóliát, majd a kezembe adta. Ebből még ügyesebben, még könnyedebben rántottam ki a dugót és vigyorogva emeltem meg Merel felé. Ő is hasonlóképpen tett a másik üveggel, így egy kicsit ahhoz koccintottam a sajátom nyakát.
– 'IwlIj jachjaj!
Általában nem értem Merel egy-két megnyilvánulását, de éppen ezt az oldalát tartom olyan szórakoztatónak. Nem egy átlagos diáklány, akitől a szokásos dolgokat kapja meg az ember. Valójában semmi átlagosra nem számítottam tőle és az esetek többségében olyat is kaptam.
Elmosolyodtam és egy rövid bólintás után meghúztam az üveget. Az első korty is mennyei volt belőle, ugyanazt a kellemes meleget hozta magával, amit már az étteremben is éreztem. Többször kéne minőségi bort innom lángnyelv helyett… – állapítottam meg, ahogy megnéztem az üveget magamnak.
Csak ezután néztem Merelre. A szemeiben megcsillant a csillagok fénye, így egy kicsit csodáltam. Szeretem az éjszakai fényeket, valahogy megnyugtatóbbak, mint az erős reggeli napsütés és akkor nem is igazán vagyok elememben. Ilyenkor viszont valóban valami különös béke szállt rám, ahogy a hazafelé vezető úton is feltűnhetett a lánynak.
Az utazásaim során általában sötétedés utáni időszakot kedveltem a legjobban. Nem az a tolvaj vagyok, aki éjjel besurran alvó emberek otthonában. Az nekem is a munkával töltött hosszú órákat követő pihenést jelentette. Ilyenkor gondoltam a családomra és arra hogyan lesz tovább. Volt, hogy apámnak könyörögtem, hogy küldjön már egy baglyot, mert meghalnék egy szelet szárazkenyérért is… vagy csak szükségem volt valakitől néhány szóra. Nem vágytam kedvességre, azt már megtanultam eddigre, hogy a magamfajtának az nem jár. Még a saját apámtól sem. Egyszerűen csak azt akartam érezni: valakihez tartozom. Phillip levelei nagyjából erre voltak jók.
– Tényleg többet kellett volna vennünk  – mondtam és vigyorogva újabb kortyot vettem magamhoz a borból. Miután letettem az üveget megszabadultam a kabátomtól is. Kellemesebb volt most enélkül.
Ez a korty is hozta a kis melegséget. Már azt a kis hűvösséget sem éreztem, amit eddig. Gyorsan elterültem a pokrócon. A fejem alá gyűrtem egy gombócba a kabátomat, majd megint Merelre néztem. Nem mosolyogtam tovább. Eszembe jutott a kérdés, ami már kezdetek óta foglalkoztatott. Ez azonban inkább volt komoly téma, semmint vidám… bár ez igazából attól függ, hogy mit fog mesélni.
Mielőtt feltettem volna a kérdést, inkább újabb adagot nyakaltam a borból. A fejemet kicsit elemeltem a kabátgombóctól. Ezúttal több kortyot is, nem számoltam pontosan. Egyszerűen leengedtem az üveget, mikor már éppen elég forróságot éreztem a testemben. Tetszett az érzés.
– Azt hiszem, képtelen leszek visszafelé egyenesen repülni  
Az üvegen támasztottam meg kezemet. Nem kellett volna többet innom ma már. Az is csoda volt, hogy a seprűvel képes voltam rendesen landolni. Csak akkor ott, lefekve a földön éreztem meg mennyit is ittam. Az égre pillantva a csillagok furcsa, de egyáltalán nem zavaró táncot jártak a szemem előtt. Nem éreztem magamat kifejezetten rosszul, éppen kellemesen, sőt már-már túl kellemesen is.
Aztán hirtelen megint eszembe jutott a kérdés, ahogy Merelre pillantottam.
– Nem akartam az étteremben rákérdezni… de hogy mentek a dolgaid Londonban?


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 21. - 21:59:03
-Nyugi van.- Nem kell siettetni, de a mondat végére tessék, már oda is adom az üveget kibontásra. Aztán letelepedünk, és koccintunk az üvegek nyakával. Ezek szerint vannak mondatok, amikhez nem kell érteni a nyelvet.
-"Üvöltsön a véred"- fordítom le azért mégis egy korty után. -Mondjuk annyira nem erős ez, de így mondják. Klingon.
Iszok mégegyet a boromból, aztán ahogy Elliot elnyúlik a pokrócon a kabátját használva párnának, én is így teszek annyi különbséggel, hogy én a hasa oldalát választom a fejem aljának. Azzal a különbséggel a legutóbbhoz képest, hogy most nem ledobom magam - a padlóla dulván - hanem pont ellenkező szándék mentén, finoman ereszkedek le, hogy ne tehénkedjek bele hirtelen Elliotba. Aztán gondolva egyet felülök, és kibontom a hajam, a fém-gumit nemes egyszerűséggel átvéve a csuklómra, hogy ne vesszen el, és úgy fekszek vissza megint. Ahol össze volt fogva a hajam, a csomó-pukli-izé kényelmetlenül nyomhatta, így nem fogja.
-Aaha, aztán holnap úgy ébredünk nagy fejfájások közepette, hogy mit csináltunk mi az este, hogy a Himalája tetején kötöttünk ki egymás felcserélt ruháiban, és egy frissen vásárolt zsiráffal. Meg a nyugtával a zsiráfról. Esetleg valami új, de annál ergyább kivitelű tetoválással, ami így másnaposan már nem látszik olyan jó ötletnek, mint korábban.- Vigyorogva mondom, a végére még Elliot felé is fordulok, bár szerintem amúgyis hallatszik abból, ahogy mondom, hogy főleg viccelek. Bár tény, azzal együtt, hogy ennek az üvegnek a nagyobbik felét is ő itta meg, elég lesz ez nekünk mára. Így fekve elég stabil vagyok, de lehet, hogy állva már kezdeném érezni ezt a bort is. De azért nem kímélem meg azt, ami még van itt.
-Hallom ám, 'ogy mindjárt utólérsz, pedig mennyi előnnyel kezdtem- emelem meg az üvegem, mielőtt megint iszok belőle egy kortyot, csak a miheztartás végett is.
-Majd akkor repülök én, és kapaszkodsz belém te- nézek fel a csillagokra, és egy ideig elgyönyörködöm bennük, meg abban, ahogy elképzelem az említett jelenetet.
-Én se repülök rosszul, a seprű meg úgyis elbír minket visszafele is.
A hirtelen komoly hangvételű kérdésre Elliotra nézek, és látom, hogy ő is rámnézett hozzá.
-Náh, messze vagy így beszélgetni- jegyzem meg, és inkább át is helyezkedek mellé, hogy egy magasságban legyen a fejünk. Meg kicsit közelebb is tudjak ficánkolni hozzá.
Leutánzom a kabátpárna-ötletét a pulóverrel, és az arra hajtott fejemmel fordulok felé válaszolni.
-Éppenséggel, egész jól.
Belegondolok közben, mennyire lett volna gond az étteremben megvitatni, az egyik "apámnak" mesélni a másik apámról, bár megoldottam volna. Ha Alice-ben gondolkozok, végülis mondok az Apucsek helyett Jedet, és úgy vesszük, O'Nyuka mostani palija válás óta. De inkább nem ennek a kitalálásába kalandozok bele most, inkább válaszolok Elliotnak.
-Meséltem a legutóbb, 'ogy erre a tanévre kaptam egy egész családot. Jó, nem egész, anyám még mindinnincs, de szóval érted. Na, azért vagyok idekint, Apucsek asztervezi, 'ogy öröbbefogad az árvaházból majd a nyáron. És 'ogy kicsit jobban megismerjük egymázst, kikért, ameddig tavasziszünet van, és mos' nála vagyok. Illetve mos' nem, mer mos' veled, de na. És egész jó arc! Mongyuk amiért ősszel bepipultam rá, azok még ottannak, de tökjól kijövünk. Eggyel több ok, amiért várom a nyarat. Anyucsekről is akartam kérdezni, taláncsak ő ismerte annyira, akit ismerek, de le'etazt meghagyom a nyárra, nemtom, mennyire szeretné a témát.
Kortyolok egyet a végére, bár annyit még nem beszéltem, hogy jelentősen kiszáradjon tőle a szám. Viszont ellenben észrevettem, hogy botladozik a nyelvem egy kicsit, amin lehet, hogy most nem épp segítettem.
-És veled mivan mostanában? Montad, 'ogy voltalami denethoros eseted, az mivolt?
A kérdés után kicsit közelebb is mocorgok mellé, felkészülök a borzongós történeten borzongásra, ha arra terelődik a téma. Majd én is elmesélhetem az enyémet még tavalyról, közben felváltva nyújthatunk megnyugtató jelenlétet egymásnak.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 22. - 18:24:55
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Klingon? Az meg mi? – gondolkodtam el, ahogy Merel lefordított a számomra érthetetlen mondatot. Szerettem volna otthonosan mozogni azokban a dolgokban, amik őt érdeklik, de hát már többször bebizonyosodott, erre képtelen vagyok. Ha ez is valami mugli dolog, akkor pedig még inkább nehezemre esne. Azért elmosolyodtam még egyszer a lány egyediségén.
Elterülve a pokrócon, a csillagok felé bámulva éreztem meg Merel fejét valahol az oldalam környékén. Most gyengédebben landolt és ez kellemesebb volt mind a bordáimnak, illetve a borral töltött gyomromnak.
– Hallom ám, 'ogy mindjárt utólérsz, pedig mennyi előnnyel kezdtem – jegyezte meg, miután végre leengedtem az üveget. Közben még egy utolsó nyeléssel az elődei után küldtem az utolsó korty bort és vigyorogva néztem vissza a lányra.
Az ő hangján már némileg hallottam a bor hatását, ami nem lepett meg. Sokkal kisebb és fiatalabb nálam, ráadásul ezek a minőségi italok alattomosak tudnak lenni. Az ember nem is érzi meg elsőre és a következő pillanatban már egy egészen becsípett.
– Majd akkor repülök én, és kapaszkodsz belém te – fordult vissza az ég felé.
Egy ideig csak csendben figyeltem őt, majd én is a csillagokra pillantottam. Egy kissé beleszédültem a látványba, de így talán még jobban tetszett. A táncoló, ezüstös fehér fények szinte elvakította, így pislogva vettem tudomásul, hogy Merel az oldalamról a maga pulcsigombócára tette a fejét.
– Éppenséggel, egész jól.
Óvatosan fordultam felé a mondat hallattán. Valószínűleg ennek legalább annyira örültem, mint ő. Megkedveltem Merelt nagyon és nem akartam, hogy rossz élete legyen vagy nélkülözzön, esetleg az apja megbántsa.
– Tényleg?  – kérdeztem vissza kíváncsi hangon.
Elmosolyodtam megint a nyelvbotlásokon, de közben a szívem hevesen vert. Olyan jó, hogy normálisan alakulnak a dolgai – szögeztem le magamban, nem mintha ez megállapításra szoruló tény lett volna.
A szájához emelte az üveget a mondat végére. Én is így tettem és csak utána szólaltam meg.
– Örülök, hogy jól kijössz apukáddal  – válaszoltam és megfogtam a kezét barátságosan. – Én januárban ismertem meg az apámat, ezt már azt hiszem, említettem… és még mindig nem tudom hányadán állok vele. Persze érzem a törődést, de nem osztok meg vele mindent.
Sóhajtottam.
– Ne beszéljünk erről mélyebben…  – mondtam halkan.
Minek is kezdtem bele? – korholtam magamat, Phillip volt a legingoványosabb téma az életemben. Ráadásul tényleg nem akartam olyasmibe keverni Merelt, ami az életét is veszélyeztetheti. Ahogyan már a roxmortsi erdőben is eldöntöttem, jobb ezt nem feszegetni. Amilyen szerencsés vagyok, tuti kikotyognám önkéntelenül is apám nevét.
–  És veled mivan mostanában? Montad, 'ogy voltalami denethoros eseted, az mivolt?
Örültem, hogy másik téma merült fel. Elvigyorodtam, ahogy megköszörülve a torkomat megint az égre emeltem a tekintetemet. Már egyáltalán nem tartottam olyan szörnyűnek az esetet, inkább csak akkor tört rám újra a reszketés, mikor azok a szörnyű, összemosódott emlékképek törtek fel ismét belőlem, amit a dementor okozott.
– Skóciában történt, a Kilchurn kastélynál  – kezdtem bele, majd Merelre pillantottam.
Kíváncsi voltam, ismeri-e a helyet. A mugli turisták között egészen népszerű a lápos vidékre emelt, öreg kőépület. Ráadásul kevésbé esős időben valószínűleg nem is süpped be minden lépésnél az ember bakancsa és kelti hatalmába az az érzés, hogy örökre ott marad. Montregoval persze a pocsolyába is beleestünk, ami éppen a rom bejárata közelében volt. Nem egy kicsi, városi példány volt, hanem egy szétterült, sáros vízzel teli, gusztustalan, kisebb tónak nevezhető. Szórakoztató volt minden esetre, főleg ahogy Montrego felhúzta az orrát a dolgon.
– Egy századokkal ezelőtt készült parfümös tégelyt kerestem egy…  – hirtelen elhallgattam.
Nem tudtam, milyen jelzővel illessem Mathiast. Hol barátomként nevezi magát, hol pedig meg akar ölni, mert állítása szerint kellemetlen helyzetbe keverem. Képtelenség neki megmutatni, hogyan lazuljon el és érezze jól magát. Nem látja meg olyan apróságokban a kalandot és a szórakozást, amik aztán örök emlékek maradnak. Nekem is az lesz a pocsolyában fürdés, főleg azért, mert nem egyedül voltam ott.
– Egy barátommal  – mondtam ki végül. – A parfüm azonban nem egyszerű  illatszer volt, hanem valamiféle olyan szerelmi bájital, ami a bőrre fújva ér el hatást. Meg akartam fejteni a receptet. Egy hatalmas kincstárban volt egyébként elrejtve, amihez földalatti folyosó és egy rejtvénnyel ellátott titkos zár vezetett. Ezeken még csak-csak átverekedtük magunkat… sőt még a ránk ömlő szerelmi bájital hatására sem viselkedtünk túlzottan… khöm: „felelőtlenül.”
Azt inkább nem fűztem bele, hogy Montrego meg akarta kérni a kezemet a Kilchurn kastélyban. Nem voltam benne biztos, hogy Merel is olyan jót röhögött volna rajta, mint én, mikor Mathias orra alá dörgöltem később. De hát lehet ezzel nem szórakozni?
– Valamikor ezután jött a dementor… emlékszem, milyen elképesztően hideg volt – magyaráztam. – Nem értem, miért engem választott, de örültem neki. A barátom még nagyon fiatal, a Roxfortba jár ő is… és kettőnk közül én lettem volna a kisebb veszteség.
Elcsuklott a hangom, mintha megint éreztem volna azt a hideget a torkomon. Szinte ott élt bennem az érzés, ahogy a fagyos levegő ujjakként szorul a nyakamra. Se nyelni, se beszélni nem tudtam és ez most megint ott dolgozott bennem.
– Az összes sebet felszakította bennem  – mondtam rekedten.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 22. - 22:01:24
Mesélés közben az üvegemet nekitámasztom a csípőmnek, csak úgy kézreeső magasságban, az üveg talpának egy peremívét meg kicsit ide-oda görgetve, a pokróc alatti földbe nyomom. Részben pótcselekvés beszéd közben, részben egy kis helyet is kialakítok neki, ahova le lehet tenni biztonságosan, nem borul el, mert eleve dőltve van. Nincs már annyi bor benne, hogy a súlya megtartsa stabilan enélkül. Főleg, ahogy a mese után még iszok egyet belőle, mielőtt visszateszem a kialakított helyre.
Igazából már nincs hova emlegessem a szívemet, hogy hova tud még gyorsulni-verdesni, ahogy Elliot megfogja a kezem, csak egy tőlem ritkább fajta, békés-elégedett angyali mosollyal pillantok előbb rá, aztán a beszámolója közben csak fel az égre.
-Nyugi, egy fél év távoli, ne'eztelő ismer'ség után beköllözöl 'ozzá pár napra, nagyokat elbeszégettek, és a végére egész jó 'averokká váltok- vigyorgok rá máris egy sokkal rám jellemzőbb módon. Oké, ezt a saját tapasztalatom alapján mondom, és elég valószínű, hogy Elliot helyzete nem ugyanígy fog alakulni, de na, viccelni szabad. És amúgyis annyira hasonlóak vagyunk több szempontból is, még hasonló élményeink is akadnak az életünkben, még ez se kizárt.
-Kényes téma?- teszem még hozzá komolyabbra véve a szót. -Csak kíváncsi vagyok, de nemongy el semmit, amit nemakarsz, vagy úgy érzed, nem kéne.
Éppenséggel az eddig sem elhanyagolható kíváncsiságomat a dolog iránt csak mégjobban felkeltette a kérés, hogy ne fejtegessük, mert így árulkodik róla, hogy nagyon komolyan valami történet van mögötte. De erőt veszek magamon, és tiszteletben tartom Elliotot a kíváncsiságom ellenében, és előre leszögezem inkább, hogy ne engedjen a puhatolózásomnak, ha arra fele akarok, amerre ne.
De inkább meg is előzöm magam ebben, átterelve a témát egy más irányba, a már korábban is emlegetett dementorra. Úgy jött le, Elliot is elmesélésre szánta azt a történetet, úgyhogy azzal nem lesz gond a kíváncsiság.
Miközben elkezdi mesélni, a szemem sarkából látom, hogy felém fordul, én is ránézek, bólintok, hogy folytassa nyugodtan. Hírből ismerős a kastély neve, de nem jártam még ott. Igazából sehol nem jártam túlzottan, nem gyakran, meg nem messzire megyünk kirándulni az árvaházból.
Miközben hallgatom, elgyönyörködök a csillagokban, meg abban, ahogy ha sokáig nézem mozdulatlanul őket, elkezdenek szép lassan szétvándorolni kétfelé. Közben a kezem is éli a maga kis életét, Elliotét simogatja ráérősen.
-Bájtal? Márvalmi csabda, vagy a parfümöt töntöttétek magatokra?- kérdezek bele, ahogy egy kis szünetet tart.
-Nyugivan, nemakadokki. Nyomi-béna 'elyzet, amiből vicces szitu lesz. Már utólag mondva vicces, ottakkor lehet'ogy nem- nyugtatom meg nevetve. Figyelek én, feltűnt ám, hogy visszafogta ott a részleteket, és van is egy elég jó tippem, miért, de ez kérem más. Ez a normális értelmében vett kaland-kaland, nem valami egyéjszakás kaland beszámolója, ami lehet, hogy a résztvevőnek érdekes volt, de a hallgatóság nem kér belőle, szóval nem fogok ezen kiakadni.
-Naa, ilyet nemongy! Tesem lettél volna kisebb veszteség.
Feléfordulok, nem csak fejjel, teljes testből is. A borosüveg az elmozduló támaszával így eldől mellém, de nem érzem rámborulni a bor nedvességét, valószínűleg nincs annyi az aljában már, hogy felérjen az üveg nyakáig oldalra dőltve. Az Elliot felé eső kezemmel megszorítom az ő kezét, a másikkal átkarolom, simogatva-dörzsölve a túloldalát, akár mint biztatás, megerősítés, akár a dementorhideg ellen melegítendő. Ismerem én is, milyen az. A szememmel megkeresem a szemeit, és belenézek, lássa, hogy most nem viccelődök, vegye komolyan, amit mondtam.
-Tudom milyen érzés...
Egy rövid műsorszünet keretein belül a szabadabbik kezemmel inkább kiteszem azért a fűre az üveget, aztán megint átkarolom vele Elliotot.
-Bennem olyanokat is, amiről nem is tuttam. "Álmodj, álmodj, holdsugár"...- Nem is tudom, a dalt milyen felindulásból idézem, de így visszaemlékezve is a hideg futkorászik a hátamon az egésztől. Lehet, hogy azóta már nem csak az ő nyugtatására szorongatom Elliot kezét, meg őt magamhoz, hanem magamnak is kapaszkodok belé, a saját emlékeimtől óvakodva. De ha már belekezdtem, elmesélem én is, végülis ő is felidézte a kedvemért az ő egyik legrosszabb élményét, meg korábban is felajánlottam eleve a "cserét".
-Az úgyvolt, volt ugye ez a ostrom, Tuggyukki a tejjes seregével odajött. 'Áttööö... kíváncsi voltamaz accióra, ézs leszakattam a menettől, amikor ki akartk vinni minket. Ezér nentom amúgy az alagutat, amit montam, 'ogy lemarattam róla, 'olvan. Eccer kicsit közel mentem a frontoz, és talán megis céloz'attak, úgy'ogy visszaiszkoltam egy távolibb folyosóra. Csak a két denetor is pont arrajárt. Potter mentett mektőlük, kébzeld, vala'ogy akkor szakatt át a plafonon, amikor azoka izék jöttek. 'Arry Potter személyesen mentett meg.
Attól függően, mennyire dementorközeli részt mesélek épp, a komor és az egész lelkes között hullámzik a hangulatom még így egy év távlatából is. A végére megint elkomorodok.
-Úgy féltem, Eliot, pedig olyat nemis tudok rendesen. Ilyen közel voltaz eggyikaz arcomtólés... és... a 'alálomról énekeltek!- Föléhajolok, az arcába, mutatva, hogy mennyire közel. Aztán a mellkasára hajtom a fejem, odabújok hozzá szorosan, és magamhoz szorítom. Mostmár egyértelmű, ez már az én lelki békém érdekében történik. Oké, nem a denethorok énekeltek, hanem a valószínűleg tévé, amit felidéztek, de a dalba belegondolva - ami szóról szóra, dallamra beleégett az emlékeimbe pláne - még mindig a hideg futkos tőle a hátamon, és nagyon kevés dolog tud ilyet nálam. De így mostmár jó. Elliot testmelege elűzi a dementorhideget, és vele itt most semmi nem tud bántani.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 23. - 09:20:29
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
– Kényes téma? – kérdezte Merel. – Csak kíváncsi vagyok, de nemongy el semmit, amit nemakarsz, vagy úgy érzed, nem kéne.
Valóban nem kellett volna felhoznom apámat, mint példa. Nem csak azért, mert egy nagy baromság az egész helyzet, hanem a veszélyessége miatt sem. Igaz, talán ez az az élmény, ami igazán egyezik bennünk Merellel… ezért értjük meg egymást valószínűleg jobban. Mindkettőnket olyan apával áldott meg a sors, aki nem igazán kezelte a helyén a szülőszerepet és jelenleg ez változóban van.
– Csak nem akarom, hogy bajod essen  – csúszott ki a számon az igazság.
Jó volt, hogy elterelte a szót. A dementoros eset legalább tényleg egy olyan történet volt, amiről érdemes beszélni. Izgalmas történet, még a maga, szomorú vonásaival és ridegségével együtt is. Azok az emlékek fájdalmasan törtek be a gondolataim közé, mégis talán ez az élmény egyszer erősebbé tesz. Ezért tudtam, jobb, ha átélem fejben újra és újra a történteket, míg az érzés nem enyhül magától.
Egy kis szünetet tartottam a mesélésben. Rendeznem kellett a gondolataimat, hogy aztán tényleg mindent a megfelelő sorrendben és hangsúllyal mondjak el. Valószínűleg érdemesebb volt a vicces részeket kihangsúlyozni.
– Bájtal? Márvalmi csabda, vagy a parfümöt töntöttétek magatokra? – kérdezte.
Elmosolyodtam a nyelvbotlásokon ismét. Én még egész jól beszéltem, ahhoz képest mennyit ittam, csak a csuklás gyötört egy kicsit.
– A kezemben volt az alma… mikor összevesztünk. Azt hiszem, figyelmeztetően akartam vállon ütni, mert elkezdte felmarkolni az ott található kincseket. A tégely viszont megreccsent közben és neki a nyakára, nekem meg a kezemre került belőle egy tetemes mennyiség.
Elvigyorodtam a történettől.
– Ha a dementor nem jön, nem is tudom, mi történt volna…  – fakadt ki belőlem a röhögés. Montregoval ellentétben, én nem dramatizáltam túl ezt az emléket. Merlinre, hát megtörtént, istenem – gondoltam. Legalább azt meg tudtuk, hogy az alma története nem csak kitaláció és éppenséggel nagyon is működött az a parfüm rajtunk.
A szörnyű emlékek felidézés volt azonban a legrosszabb. Ahogyan elment a hangom, rájöttem, még mindig milyen érzékenyen érint. Merel biztató érintése és a könnyed simogatás-dörzsölés kombinációja azonban kicsit felmelegítette a testemet, amit még mindig a hideg rázott. Ott éreztem magamon a dementor érintését. Láttam magam előtt, ahogy fölém hajol és elöntenek a borzalmas emlékképek.
A lány szavaiból tudtam, hogy megérti, ami történt velem. Szavak nélkül, túlzott kivesézések nélkül is értett mindent.
– És veled mi történt?  – a hangom még mindig rekedt volt.
Csak hallgattam a történetét, minden apró részletre figyelve. Furcsa volt, hogy ő ennyire fiatal élt át ilyesmit… én az ő korában még csak nem is keveredhettem volna dementorok közelébe. Sőt, igazából azt hiszem apám – bárcsak a háttérbe húzódva, de – a széltől is óvott.
– Harry Potter mentett meg?  – kérdeztem vissza kicsit meglepetten.
Sosem érdekelt különösebben ez a csata vagy ez a Harry Potter. Nem olyan ember voltam, akit érdekelt volna úgymond a közhangulat vagy a hírességek. Egyszerűen csak lézengtem a varázslóvilágban azzal a tudattal, hogy a háború vette el tőlem az anyámat, az öcsémtől a feleségét és Deantől rengeteg barátját. Számomra ez ennyit jelentett.
Mégis az gondoltam, akármennyire is borzalmas élmény volt az egész Merelnek, ez némileg különlegessé is tette a dolgot. Azok a kalandjaim ilyenek, amiben megsérülök vagy nem sikerül megszerezni a tárgyakat, de azért az izgalom, mint emlék ott marad. Valószínűleg ezeket nem is illene egy dementortámadáshoz hasonlítani… főleg, mert a lány érezhetően elkomorodott.
– Úgy féltem, Eliot, pedig olyat nemis tudok rendesen. Ilyen közel voltaz eggyikaz arcomtólés... és... a 'alálomról énekeltek!
Fölém hajolt, az arca nagyon közel volt az enyémhez. Talán csak demonstárlni akarta történteket, én azonban zavarba jöttem. A szívem összevissza kalapált, ahogy a szemébe néztem. Most azonban nem csókolt meg, hanem kissé mozgolódva, de a mellkasomra került a feje.
– Megértem, hogy mennyire szörnyű…  – suttogtam. – Én pedig anyám halálának egy álomképét nézhettem vissza újra és újra… vagy ahogy Esmé kisétált az életemből.
Megsimogattam a hátát.
– Nem szeretnék több embert elveszíteni  – mondtam. – Akkor, ott döbbentem rá, hogy minden erőmmel vigyáznom kell a rokonaimra és a barátaimra, mert miattam vannak veszélyben mindannyian. Pedig „csak” ismernek.
Tovább simogattam a hátát, közben a csillagokat bámultam. Egyre inkább mozogtak, de még mindig nem annyira kellemetlenül, hogy elkapjam a tekintetemet. A mugli úgy tartják a felhők felett van a menyország, ahová a halottak térnek – jobb esetben – és az egy „jobb hely.” Remélem, ha igazuk van, akkor anya már onnan néz le rám és nem nagyon bosszankodik miattam. Bár tudom, sosem fogom igazán büszkévé tenni őt. Egyszerűen nincsen mivel.
– Ezért nem mondhatom el neked a teljes igazságot magamról. Az bajba sodorna  – magyaráztam el.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 23. - 16:35:49
Elliotra mosolygok, és finoman szorítok egy kicsit a kezén. Nem egészen értem, hogyan esne bajom attól, hogy elmondja ezt a titkát, de erőt veszek magamon, és megküzdök az egyre nagyobb kíváncsiságommal az iránt, mi is lehet ez a dolog az apja kapcsán, ami ekkora veszélyt jelentene rám csak azzal is, hogy tudok róla. És így is ez úton realizálom csak, mennyire sokat jelent ez a törődése velem, hogy így meg akar óvni. Még akíváncsiságomat is félreteszem a kedvéért, ami pedig csupán az egyik legjellemzőbb, legjelentősebb tulajdonságom.
Úgyhogy inkább tovább is mozgatom a témát, mielőtt megadhatnám magam a kísértésnek, és kifaggathatnám belőle a titkot.
-Nem te lennél- nevetek fel röviden. -Bocsi, nenkinevetni akarlak, de ez annyira tevagy.
Jót kacarászok, ahogy elképzelem a jelenetet, meg hogy mik sülhettek ki volna még belőle. Megkönnyebbülésemre szolgál, hogy ő is csak nevet a történeten, úgyhogy nem sérthettem meg vele. De tényleg, ennek az embernek kész vígjáték az élete néha. Mármint konkrétan, néha olyan helyzetekbe keveredik - keveredünk pláne, még az se példátlan - hogy tényleg, előbb gondolnám, hogy valami vígjáték film jelenete, nem valósan történő esemény, jellegzetesen olyan fajta. De saját magam is voltam már része ilyen jelenetnek Elliottal, úgyhogy tanusíthatom én is, ilyen tényleg van. Hogy egy szót mondjak: Banyanéni.
Aztán áthajlik a beszámoló iránya a kevésbé szórakoztató, denethoros részébe. Még ebben a késői derengésben is látszik Ellioton, még csak felidézni is mennyire megviseli a történteket, megpróbálom enyhíteni, ahogy tudom. Még én se szívesen idézem föl a magam élményét, majdnem egy év távlatából, és Elliotnak ez sokkal frissebb élménye. Én is hetekig nyomott voltam a denethorokkal találkozás után, csak kiemelkedően vidám, boldog vagy jól szórakozó pillanataimban került fel az arcomra az a vigyor, ami tőlem szinte elválaszthatatlanul, annyira engem jellemez, és általában az alaphelyzetet jelenti, amiből még továbbszélesedik, nem a továbbszélesedés felső határa szokott lenni.
És ennek örömére akkor fel is idézem, felelevenítem az egészet magam is, énvelem hogyan esett az eset. Biztos nem vagyok benne, mire készült a sötét csuklyás izé, főleg ott akkor nem különösebben tudtam ennek a kipuhatolásával foglalkozni, de amilyen közel volt már a hullaszerű feje az arcomtól - ahogy azt Elliotnak is bemutatom, amikor azt a részt mesélem - elég biztos vagyok benne, hogy amit az utolsó pillanatban úsztam meg végül, egy sokkal rosszabb első csók lett volna a vége. Meg számomra utolsó is. És az után egész más okból nem zavart volna a világon semmi, nem azért, mert a fellegekben jártam volna érzelmileg. Úgyhogy igen, egyértelműen az Elliot, a fúriafűz gyökerei alatt verzió a jobb.
-A'a. Valaki baráttyával együtt szakattak áta leomló plafonon, csak néány méterre mellettem, és akkor nagyon ijesztőek voltak. Gondlom, a közeledő denetorok miatt. Izaából csak utólabb rattamössze, 'ogy őaz, amikolláttam kézsőbba Tuggyukkivel 'arcolni.
Elliotra hajtva a fejem hallom, ahogy az ő szíve is úgy ver most, mint az enyém. Valahol olyan megnyugtató így, mintha megvédene a rossz emlékektől a közelsége, simogatása.
-Ó.- Több szóhoz most nem is jutok. És újabb hasonlóság, hogy mivel tormentálnak mindkettőnket a dementorok. A dallam, ami a fejembe van már ragadva így is, amióta először felidéztem, előbbre kúszik.
-Álmoggy, álmoggy 'oldsugár... Anyád ringat, aluggyál. Mindig együtt lesztek már, 'osszú álom vár. Örök álom vár... Eliot, ez nemegy altaó. Az egy'len dolog, amit mindégig tuttam a családomról, az'ogy anyukám meg'alt, amikor születtem...
Nem tudom, miért is idézem föl szóban is a dalt, főleg arra közvetlenül, hogy Elliot is most eleveníthette fel magában az ő hasonló emlékeit. És akkor még nekem van az a szerencsém, hogy az enyémre nem tudok emlékezni, mert túl kicsi voltam még hozzá. Talán azért, hogy ha már úgyis itt pityeregjük az emlékeinket, akkor már kiadjak tényleg mindent, és annyival jobb lesz utána megvígasztalódni is.
Nagyon hálás is vagyok, bár nem látja így, még el is mosolyodok magamban, hogy hogy magamhoz ölelhetem most, újra beszívhatom az illatát, hallgathatom a szívverését, ahogy a hátamat simogatja, és elmondja a felismerését. Valahol menet közben talán egy-két könnycseppet is felitatott az inge.
-Nem értem, 'ogyan- ismerem be egy rövidke, hosszú szünet után. -De nemond el. Eliot, teegy nasszerű ember vagy. Kösznöm'ogy így vigyázorrám. Ézzso'a nemond, 'ogy kizsebb veszteség lennél bárkinél. Szerinnem másnakizs, denekem nagyonis fontossagy. Eliot, én szeretlek.
Ma a legkisebb mértékben sem kérdés, ahogy ezt kijelentem. Ez kérem így van, és én őszintén vállalom. Ahogy átkarolva fogom, most meg is ölelem, úgy magamhoz szorítom, mint ha valaki el akarná venni, és azt nem engedném.
-És veled akarok maranni- teszem még hozzá halkabban. Tudom, hogy úgyse lehetőség, vissza kell mennem a Roxfortba, és addig talán csak akkor találkozunk még, ha ő beszökik valahogy, mint amit korábban mondott. De nem érdekel. Most nem egy hálókörlet vár, most szabadabb vagyok, és itt akarok maradni Elliottal. Mellette úgyse esik bajom, ami egyébként eleve se szokott.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 24. - 19:33:22
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Merel nyelve egyre többször bicsaklott meg. Valószínűleg nem csak az alkohol, hanem a nehéz téma is gondot okozott neki, bár ezt kívülállóként nehéz lett volna megállapítani. Könnyű simításokkal a hátán igyekeztem nyugalmat sugározni felé, habár az én szívem is összevissza zakatolt. Nemcsak, hogy zavarban voltam, ugyanakkor én is még a sokk hatása alatt voltam, amit az egy hónappal ezelőtti dementortámadás emléke okozott.
Azt hiszem, ez olyan dolog, ami örökre sebet tud ütni az emberen. Olyat, ami nem hegesedik be, nem merül feledésbe és könnyű felszakítani. Mégis valahol ez az élmény megerősíti a lelket, mert érezem, hogy az enyémben valami különös változást okozott. Tanulni akartam, hogy megvédjem magamat. Meg kellett tanulnom patrónust idézni.
A csillagokat bámulva újra megszületett a fejemben a gondolat: Ha életben akarok maradni, akkor kénytelen leszek erősebb varázslóvá válni. Anyám biztosan büszke lett volna rám, de ez a gondolat nem nyugtatott meg, sőt talán csak még inkább elkeserített. Sok volt mára a fájdalom.
Nem is értem hogyan jutottam idáig onnan, hogy Montrego el akart venni feleségül, miután szerelmi bájitalban fürödtünk? Sóhajtva próbáltam megnyugodni, mielőtt megint könnyekbe torkollik ez az este, habár, mintha az ingemen nedvességet éreztem. Reméltem, hogy Merel sem érzékenyült el, de azért magamhoz szorítottam.
Nem kellett volna ismét feszegetnem az apámmal kapcsolatos témákat. Egyszerűen, röviden mondtam el Merelnek: már az is nagy veszélyt jelent rá, hogy egyáltalán ismer. Nekem sem tetszik ez az érzés, én sem akarok
– Nem értem, 'ogyan – érkezett a beismerés. – De nemond el. Eliot, teegy nasszerű ember vagy. Kösznöm'ogy így vigyázorrám. Ézzso'a nemond, 'ogy kizsebb veszteség lennél bárkinél. Szerinnem másnakizs, denekem nagyonis fontossagy. Eliot, én szeretlek.
Megint zavarba jöttem ettől a szótól. Nem szeretem, ha valaki ilyeneket mond nekem, nem tudom helyén kezelni a dolgokat. Persze mindenkinek – nekem is – jól esik egy kis gyengédség… de olyan különös. Mindig az az érzésem támad, mintha nem érdemelném meg vagy nem lennék elég jó neki. A hirtelen jött bókok tömeg tehát meglepett, ráadásul nem is tudtam a helyén kezelni a dolgokat.
Éreztem, ahogy szorít magához, talán még jobban, mint korábban. Szabadulni sem tudtam volna a karjai közül, de nem is akartam abban a pillanatban. Az a helyzet úgy volt jó és tökéletes, ahogyan éppen volt.
Nem tudtam, mit mondani, egyszerűen csak mordultam egyet. Ezzel is jelezve, hogy igen, hallottam, de nem igazán tudom, mit kéne válaszolnom. Merel már eléggé ismer talán ahhoz, hogy megértse ezt.
– És veled akarok maranni – folytatta.
Jó lett volna azt mondani, hogy hát maradj. Azonban ezer és ezer okom volt rá, hogy miért ne tegyek így… habár vele legalább szórakoztató lenne mindennapom és nem csak az ebédet várnám. Igaz az most sem történik meg túl sűrűn, valami hülyeség mindig történik, de biztos vagyok benne, hogy Merel legalább értékelné, ha elmesélem őket és nem csak aggódna.
– Egyelőre jobb még neked Roxfortban  – mosolyodtam el és még egyszer végig simítottam a hátán.
Nagyot nyelve néztem rá. Csak a sötét hajzuhatagot pillantottam meg. Végül is nem is volt olyan kényelmetlen a helyzet, csak attól voltam zavarban még mindig, hogy hangot adott az érzéseinek. Azt kívántam bárcsak tudnék valamit mondani rá… bárcsak viszonozhatnám ezt a kedvességet valahogy. Azonban ötletem sem volt hogyan kéne.
Ezért csak halkan suttogva tettem hozzá: – Majd meglátogatlak, amint tudlak és nem kell hiányolnod.
Valamiért annyira meg akartam nyugtatni, hogy ezek a szavak inkább hatottak vigasztalásnak. Nem annak szántam, inkább valami olyannak, ami mindkettőnknek pozitív hír. Talán nekem is jobb volna a Roxfortban, biztonságban… távol a Rowle család tagjaitól, a gondoktól és a külvilágtól. Sosem volt jó élmény az iskola, de kétségtelenül egy zárt hely, ahol aztán senki sem talál meg. Mert hát ki keresne egy felnőttet a Roxfortban? Senki.
– Jó lenne már valami vicces kaland és belógni az iskolába határozottan az  – vigyorogtam rá. – Majd álcázásnak szerzek egy szemüveget meg néhány könyvet… vajon a villámalakú heg túlzás lenne már?
Elnevettem magamat.
– Azt hiszem csak a könyvek és a szemüveg jöhet  – mondtam. – Vajon elég fiatalos vagyok diáknak?


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 25. - 01:34:29
-Tudom...- És valahol nem is mondanék le a Roxfortba visszatérésről. Csak van, akit így kint kell hagyni. Bár végülis, csak a Roxfort a helyhez kötött, akiért kifele húz a szívem, az nem. Mondjuk nem lenne ellenemre, ha legalább kimehetnék szabadon is a faluba, nem csak nagy, kockázatos bravúrokkal kiszökve.
Elliot ígéretére megint hálásan megszorongatom. Mondani ezúttal nem mondok hozzá semmit, az épp az előbbről tudnám csak ismételni magam, de talán úgyis érzi, leveszi, hogy milyen sokat jelent ez a néhány szó is nekem.
-Azzólenne. Nemistod mennyire.- Felnézek rá, valahogy össszeügyeskedem, és látom, hogy épp ő is engem néz. Kedvesen rámosolygok egyet.
-Eggy 'ónapig nem látattalak, annyira 'iányosztál. Asznemis meséltem, voltegy bal'é egy petaQ pi...pacs tanár körül, ami únnézett ki, 'ogy minnent elfonnak simítani neki, akkor voltúgy 'ogy fontolgattam, 'a neki nagyobb dolgot elengennek, mint én egészéves büntetést kaptam érteés nentesznek igasságot, tervesztem, 'ogy lelépek, idejövök 'ozzád. Márnem ide ide, de 'ozzád ide. Merte tudommogy befogannál, és bármikor számíttatok rád.
Nyeh, így olyan izé beszélgetni. Viszont olyan megnyugtató és meghitt így Elliothoz bújva, ahogy a hátam simogatja, és nem akarom elengedni, megszakítani ezt. De valahogy áthidalom a dolgot, kicsit feljebb húzom magam, és felé tudok fordulni úgy, hogy ne kelljen egy araszt se eltávolodnom tőle. Nem a könyökölök a jó szó rá, a könyököm így pont nem ér hozzá, a testem is az oldalához simul, és a karom, ami eddig átölelte, a mellkasán fekszik végig keresztbe, az alkarom azzal párhuzamosan vissza. Tenyeremet lefele fordítva a kézfejemen nyugtatom az állam, így Elliotra tudok nézni, miközben beszél, nem a bordái közé ékelem az államat, és ugyan csak a hüvelykujjam tudom hozzá mozgatni, a simogatását is tudom viszonozni valamennyire.
-'Ááát, csak pon' kerezbetenne az anélkül egészjó álcának- vigyorgok rá a villámheget illetőleg. -Poncsak feltűnőbbé tenne. És minnenki azzal nyaggatna, 'ogy menzsmeg a világot meginn.
Hogy fel is lelkesedtem már az ötlettől, nyoma sincs az iménti búslakodásnak. Ami persze teljesen jó helyen volt, ahol volt, csak most ez a vidámabb téma vette át a helyét, ez meg itt van jó helyen. Meg el is nevetem magam azon az érzésen, ahogy Elliot nevet alattam, csatlakozok hozzá.
-Ezzel a babaarcoddal? Alice-t is az anyánnak nézik inkább, minna lányonnak. Sőtt, 'a tuccerezni annyi szászfűlevet, áttáltoz'acc diákká- indul be a fantáziám. Mondjuk az érdekes kérdés, hogyan meg kitől szerezzen hozzávaló mintát. Felmerül bennem felajánlani pár szál hajamat, én úgyis járkálok mindenfelé, úgyhogy nem lenne különös viselkedés "tőlem", de ja. A velem találkozáshoz pont nem segít, hirtelen két példányban vagyok egy helyen. Meg lehet, bizarr is lenne találkozni magammal. Bár mostmár kíváncsi is vagyok, milyen élmény lenne, tessék.
-Sőtt'a mugli gyerektől szerzel 'ozzá 'ajtincset valaonnan, senkiből nem lesz gyanúsan kettő se. Oké, tuom, körülményes ötlet, de izgi lenne, nem? De ja, mekteszi a álca is simán.
Jólvan na, szóval túlgondoltam. És?


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 25. - 14:36:10
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Már alig értettem a lány szavait. Azért gyengéden rámosolyogtam, mikor kisebb-nagyobb mozgolódást követően a szemembe nézett. Az éjszakai fényben egészen másképp nézett ki, mint korábban. Talán érettebb lett tényleg az Abszol úton történtek óta, talán csak rajtam is egyre inkább érződni kezdett az ivászat, nem tudom. Mindenesetre nem figyeltem meg annyira, hogy ez komolyabban feltűnjön.
– 'Ááát, csak pon' kerezbetenne az anélkül egészjó álcának. Poncsak feltűnőbbé tenne. És minnenki azzal nyaggatna, 'ogy menzsmeg a világot meginn.
A nevetés kitört Merelből is, ahogyan belőlem. Azt hiszem, a komoly beszélgetésünk után igencsak ránk fért egy kis humor is. Na, nyilván nem a világ legnagyobb vicce volt a szemüveg és a villámforma heg, amivel el lehet vegyülni a Roxfortban, de a dementoros beszélgetés után még ez is jobb volt a semminél. Talán csokit kellett volna ennünk, vagy legalább egy olyan cukorkát, amit Montrego nyomott a kezemben, miután elűzte a csuklyás alakot azzal a hatalmas lóval.
Inkább visszatértem az álca témára. Merel mégis csak jobban lát kívülről, ráadásul a Roxfortban tanuló diákok körében is jobban mozog. Ki tudja hogyan néz ki manapság egy tizenéves… mármint Mathias enyhén koravén – legalábbis szerintem – külsőre és semmiképpen sem jó példa.
– Ezzel a babaarcoddal? Alice-t is az anyánnak nézik inkább, minna lányonnak. Sőtt, 'a tuccerezni annyi szászfűlevet, áttáltoz'acc diákká.
Egy kis gondolkodás után értettem csak meg mit akar mondani. Engem azonban a „babaarc” kifejezés hökkentett meg. Azt nyilván eddig is tudtam, hogy nincsen marcona képem és a legkevésbé sem vagyok ijesztő, ha éppen olyan kedvem van. Azért babaarcnak tituálni a képemet még is csak sok volt.
– Hmmm…  – tört elő belőlem némi sértett morgás.
– Sőtt'a mugli gyerektől szerzel 'ozzá 'ajtincset valaonnan, senkiből nem lesz gyanúsan kettő se. Oké, tuom, körülményes ötlet, de izgi lenne, nem? De ja, mekteszi a álca is simán – fejezte be Merel a mondandóját.
Sóhajtva pillantottam az égre.
– Nincs is babaarcom… az nem férfias  – mondtam morcosan.
A többi információ még az én agyamnak is hirtelen sok volt. Bár valószínűleg nem lenne rossz ötlet a biztonságkedvéért némi Százfülé-főzettel felkészülni a dologra. Meglehetősen bonyolult bájitalról van szó persze, ki a francnak van kedve huszonegy napig párolni a juharfa fátyolkát? Ráadásul a meghajtó füvet is éppen teliholdkor kell szedni. Túl bonyolult, az álruha ennél bőven egyszerűbb.
Mindenesetre azt hiszem, nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy Merelt gyötörjem a durcássággal. Lehet, hogy csak az ital mondatta vele ezt a babaarc dolgot és… Várjuk az nekem nem jó. Az mondják: a részeg ember őszinte – gondolkodtam el hirtelen.
– Attól még nem vagyok gyerekes, ugye?  – kérdeztem aggódva és a szabad kezemmel végig simítottam az arcomon.
A lányra néztem és kicsit zavart, hogy hagytam ennyit inni egyáltalán. Nem kellett volna, hiszen már alig tud beszélni. A babaarc kérdést később is tisztázhatjuk, nem kell ahhoz feltétlenül ma este kicsapnom a hisztit. Ráér mondjuk a következő találkozással. Hiszen neki még majd haza is kell jutnia az apjához.
– Ne vigyelek inkább be a házba pihenni?  – kérdeztem most már inkább érte aggódva.
Készen álltam rá, hogy a karomba kapva végig siessek vele a kissé egyenetlen talajú legelőn, át a sáros udvaron, egyenesen vissza a házig. A saját ágyamban már évek óta nem aludt senki, illetve egyszer-kétszer én, de az nem ugyanaz, mintha rendszeresen történne. Azt azonban tudtam, hogy Dean minden hétvégén ágyneműt cserél és rendben tartja a helyiséget. Így ott Merel tökéletesen tudott volna pihenni, míg én figyelek rá és vigyázom az álmát, ha esetleg elaludna.
– A régi ágyamban kicsit ledőlhetsz  – tettem hozzá, hátha meggyőzi.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 25. - 18:59:19
-Nem az arconnak kell annak lennie- vigyorgok rá kajánul. -Deakkor: olyan fiatalosan férfiassagy, 'ogy csak azzal lógnál ki a többi fezsőéves közül.
Most tényleg nem értem a problémát, nem mindenkinek kell tesztoszteronból gyúrt emberállatnak lennieNem csak azzal lehet tetszeni. Meg Elliothoz nem is az passzolna, ha ilyen Schwarzenegger alakú lenne, és lám, így is itt bújok hozzá, ölelem magamhoz, szívom be az illatát. És az én szememnek nincs pedig ellenére a Schwarzenegger alakú látvány.
-Nenvagy gyerekes- nyugtatom meg, kedvesen mosolyogva rá. Bár nem értem, mitől ekkora trauma neki ez a babaarc dolog. Aranyos, jól illik ahhoz a végtelen kedvességhez, amit folyamatosan kapok tőle, és amúgy annyira értettem, hogy tényleg simán letagadhatná magát akár végzős felsőévesig is, nem lenne olyan szembetűnő, hogy beszökött külsős.
-Nekem ígyvagy tökéletes, a'ogy vagy.
Egy kicsit el is gyönyörködök benne, figyelem a szívverését, bár most csak a tenyeremmel tudom próbálni érezni, a fülem nincs lent, hogy hallgassam is.
-Nemmagyok fáratt- pislogok értetlenül a felajánláson. Menni is tudnék a magam lábán is, esetleg egy kicsit hullámos lenne a vonal, amit járok, de ennek inkább nem adok hangot, hanem elkalandozom a gondolataimat afelé, hogy Elliot a karjaiban visz be. Attól, hogy nem lenne szükséges, még nem jelenti, hogy rossz is lenne. És még annál romantikusabb is. Kicsit feljebbtámaszkodok, és a fülem mögé kanyarítom a szabadon garázdálkodó hajamat.
-Nemlátom még szüsségét, de nemmagyok meggyőz'etetlen. 'A jössz te is- mondom egy bájvigyorral. Ez a "kicsit" szó azért elbizonytalanít. Valahol azt az érzést kelti, mint ha ennek a napnak is azzal lenne elrontva a vége, hogy még késő éjjel bele kelljen erőltetni egy hazautat. Lehet, hogy rajtam hallatszik jobban, de Elliot bőven többet ivott, és ha nem akarunk nagyon sokat gyalogolni, még mindig repülni kell egy szakaszon. Egyedül én biztos vagyok a repülésemben, de nem tudom, mit változtatna egy Elliotnyi utast is vinni. Amennyit ő ivott, benne nem vagyok biztos annyira. Nem várhat reggelig? Van itt egy ház, tök üres, aludhatunk reggelig itt is, és nem kell megint úgy elszakítani magam Eliottól. Azon felül, hogy még nem is vagyok álmos. Végre valahára itt lehetek Elliottal, én most itt akarok lenni Elliottal.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 27. - 20:09:57
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Egy tolvaj már pedig nem lehet babarcú – ismételgettem magamban. Habár Merel próbált olyanokkal nyugtatni, hogy: fiatalosan férfias vagy éppen nem gyerekes. Nem kifejezetten nyugtatott meg semelyik sem és megállás nélkül a simára borotvált arcomat simogattam. Montrego borostás képe jutott eszembe… de nekem olyan akkor sem lehet, ha minden szőrszálat megnövesztenék az arcomon. Még bajuszból is csak egy gyérebb példányt tudnék produkálni, amit az emberek talán hernyónak néznének.
Éreztem, hogy vörös a fejem. A gondolat, hogy gyerekes vagyok nem különösebben nyugtatott meg… persze az tény: a Roxfortba ezerszer könnyebb lesz így bejutni, mint mondjuk egy Montrego szintű borostával vagy őszülő hajjal. Mégis sértette a férfiasságomat a gondolat, hogy „babaarcom” van.
– Nekem ígyvagy tökéletes, a'ogy vagy.
Ez a mondat hirtelen észhez térített a nagy önsajnálatból. Talán egy ütemet ki is hagyott a szívem, ahogy megint a lányra néztem… Valószínűleg ő az egyetlen, aki tökéletesnek tart. Hiszen sem az apámnak, sem az anyámnak, de még életem szerelmének sem tudtam az lenni. Persze ráfoghatnánk arra, hogy Merel nem ismer eléggé, ami részben igaz is, de azért jól estek a szavai.
Kicsit elmosolyodtam, mielőtt rákérdeztem a visszavonulóra.
– Nemmagyok fáratt.
Az értetlen pislogása nem lepett meg, ezen megint vigyorognom kellett. Nem is a fáradtság miatt aggódtam… hanem más miatt. Nem akartam ráadásul hajnalban vagy kora reggel úgy visszaküldeni az apjának, hogy még mindig összeakad a nyelve, ha azt mondja: Nem vagyok fáradt.
 – Biztosan? Odabent sokkal kellemesebb az idő is és pihenhetünk a visszaút előtt  – mondtam.
– Nemlátom még szüsségét, de nemmagyok meggyőz'etetlen. 'A jössz te is – válaszolta.
Lassan bólintottam, majd felajánlottam a régi ágyamat. Nem volt különösebben széles példány, hiszen kölyök koromban még a mostaninál is jóval alacsonyabb és soványabb voltam. Az ágy pedig valóban nem lett azóta kicserélve, ugyanott állt szemben a kis kandallóval, a végében az íróasztalommal, ami felett egy régi polc díszelgett. Emlékeztem, hogy Dean készítette még nekem, egészen kés koromban azt a darabot. Eleinte csak a mesekönyveim kaptak rajta helyet, majd az évek során mögéjük került egy faládikó, amiben a másoktól kizsarolt vagy ellopott tárgyakat tartottam. Csupa apróságot, kezdve a szomszédlány üveggolyójával, de volt ott mindenféle játék, könyvjelzők, amulettek, ami csak egy gyerek életében fontos lehetett. Azonban nekem az üveggolyó volt a szemem fénye. Az első zsákmányom és azt a fény, ami a kislány szemében csillant, mikor át kellett adnia… a legszebb álom volt.
A karomba vettem Merelt, remélve, hogy valóban nem ellenkezik. Mindenünket kint hagytam, nem érdekelt, ráér reggel is összeszedni, indulás előtt. – Ezekért később visszajövünk  – mondtam.
Lassan indultam el vissza felé. Nem tudtam teljesen egyenesen menni, habár már nem dolgozott bennem olyan erősen az alkohol, mint korábban.
– Az én szobámban is van egy kisebb kandalló, nagyon hangulatos, ha csak az világítja be a szobát  – meséltem lelkesen Merelnek.
Igaz, hogy én az esős őszi, vagy a hófehér téli estéken kedveltem ezt leginkább… legalábbis gyerekként. Most már valószínűleg bárhogy meglátom benne azt a különös melegséget, ami eltűnt az életemből. Talán mégis csak jobb lett volna, ha én költözöm vissza Deanhez, de ott volt az a különös érzés.
A ház ajtajáig nem nagyon szólaltam meg. Csak lopva néztem Merelre, mert megint azt a keserűséget éreztem. Anyám nélkül ez a ház, ez a tele kísértetiesen üresnek tűnt, hiába volt ott az a kellemes érzés, amit úgy szerettem.
– Segítenél?  – vigyorodtam el az ajtóban, ugyanis nem tudtam volna lenyomni a kilincset anélkül, hogy letegyem.
A házba lépve megéreztem a meleget, amit a kandalló ontott magából. A szobámban viszont még mindig elképesztően hűvös volt. Merelt óvatosan tettem le a matracra és a kezébe nyomtam egy pokrócot az ágy végéből.
– Takarózz be, míg begyújtom a kandallót!  – tettem hozzá és közben a pálcám után kutattam, hogy begyújtsak itt is. – Ha ezzel végeztem, akkor nekem is helyet kell szorítanod a pokróc alatt…  – fordultam felé és játékos kacsintással tértem vissza a tűzgyújtáshoz.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 27. - 23:41:43
-Na'é!- szalad ki a számon a meglepetés, ahogy Elliot tényleg felkarol, de azért belekapaszkodok én is a nyakába, hogy valamennyit átvegyek a súlyomból. Illetve, még így is neki kell vinni azt a súlyt is, de kicsit jobban eloszlik így, nem a karjaiban kell tartania az egészet. Lehet, hogy nem vagyok túl nagytermetű, mitöbb - mikevesebb? - Inkább kifejezetten kicsi, azért nem vagyok súlytalan én se. Vicces lenne súlytalannak lenni mondjuk. De ráadásul, hasonlóan vékonynak látszok ugyan, mint eddig is, de az utóbbi tanévben, amióta terelek, erősödtem is. Főleg így, hogy terelek. A többi játékosposzttal ellentétben teljes testi erőnlét kell ide, seprűhátról ütni. Nem tudom, mennyivel vagyok így nehezebb önmagamnál, mindenesetre elismerésem Elliotnak. A fejem a vállának hajtom menet közben, és csak csukott szemmel, széles mosollyal élvezem a pillanatot.
-Varázsló'agy, Eliot, egy locomotor és utánnunkjönnek- mutatok rá - szóban, a kezeimmel kapaszkorok a nyakába - de addigra már elindultunk, nem tudom pontosan, mennyire késtem el vele, de már hátrahagytuk a piknikezőhelyet. Úgyhogy tényleg visszamenni kell majd értük. Elliot is jár azért olyan hullámosan, mint amire magamtól számítottam volna, mondom én, hogy azért ő is ivott eleget, de ha beleszámítjuk azt is, hogy közben engem is a karjaiban visz, megintcsak elismerésem. Vagy még mindig.
-Jól'angzik.
A telekre beérve már előre is elképzelem a hangulatot, milyen lehet a szobája, és tetszik. Ó, ha nekem ilyen szobám lenne. Még szobám se teljes mértékben van igazából.
Ahogy az ajtóhoz érünk, jóízűt kacarászok a bravúron, ami a házba bejutás. Egyszerűbb lett volna úgy, ha letesz, ameddig bemegyünk, de így mindenképp szórakoztatóbb. Miközben Elliot a karjaiban tart, és egyik karommal én is a nyakába karolva tartom magam, elő kell ügyeskedni a kulcsot, instrukció szerint nyitni vele a zárat, kinyitni az ajtót, becsukni az ajtót mögöttünk. Kifejezetten szórakoztató játék. És kétségkívül jobban megérte, mint ha letett volna az ajtó előtt, vagy csak átmenetileg arra a pár másodpercre, ameddig úgy tartott volna bejutni.
-Márcsak a poén kedvéér is így nyitukn mossantól ajtót- vigyorgok fel rá, ahogy sikerült bemanővereznünk. Közben mintha javulnék nyelvbotlások terén?
A benti idő azért mindenképp kellemesebb, főleg így, hogy a pulóver kint maradt a többi cuccunkkal egyetemben, mert párna gyanánt volt összegöngyölve. Persze az egész háznak még nem volt ideje bemelegedni azóta, hogy begyújtottunk, úgyhogy Elliot szobájában még mindig hűvös van, nem kell kétszer mondania a betakarózást. Apropó, Elliot egészen az ágyig elhozott a karjaiban. Úgymint, onnantól kintről, ahova lepokrócoltunk csillagokat nézni. Ez az ember egy hős!
Lerúgom a cipőimet még, aztán előbb szétteregetem szépen a pokrócot, aztán ezt elrontva jól belebugyolálom magam egy kicsit a hűvös ellen.
-Majd nagyon-nagyon közerre bújunk egymás'oz- vigyorgok rá vissza, egy huncut kacsintást is viszonyozva felé.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 29. - 07:54:30
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
– Varázsló'agy, Eliot, egy locomotor és utánnunkjönnek – jegyezte meg Merel, mikor átkarolta a nyakamat.
Egy kicsit jobban megemeltem. Féltem, hogy leejtem, hiszen általában nem tartok a karomban senkit. Esmével majdnem egymagasak vagyunk, így ez nem történt meg. Legutóbb Blaire volt a karjaimban hasonló helyzetben, mikor az a kis támadás érte egy elvarázsolt gyűrűtől a Diadémban, vagy amikor a hálószobájába cipeltem fel.
– Kibírják reggelig  – válaszoltam nyugodtan.
Tudom nagyon jól, hogy varázsló vagyok. Azonban vannak pillanatok, amikor nem érzem szükségét előkapni a pálcámat és ez pont olyan volt. Fontosabbnak tartottam, hogy Merel ágyba kerüljön és legalább ő egyenesen tudjon repülni kora reggelre, mert én – a járásomból ítélve – erre képtelen leszek.
A szobámban még talán hidegebb volt, mint odakint a legelőn. Megdörzsöltem a jobb kezemmel a bal karomat, miután letettem Merelt az ágyra. Ettől sem javult a hőérzetem sokat, hiszen éppen csak egy pillanatra javult a helyzet azon az egyetlen ponton.
A lány lerúgva a cipőjét el is helyezkedett az ágyon. Láttam még, ahogyan elkezdte bebugyolálni magát a tőlem kapott pokróc alatt. Reméltem, hogy majd én is kapok egy kis helyet alatta később, hiszen másképp azt a hideget nem lehetett elviselni.
– Majd nagyon-nagyon közerre bújunk egymás'oz – mondta vigyorogva és visszakacsintott.
Ettől kicsit zavarba jöttem… illetve nagyon. Éreztem, hogy megint elpirulok. Lehet, hogy már megint nem a megfelelő módon fejeztem ki magamat? A gondolatot csak a hideg űzte el, amit hirtelen megint olyan erővel éreztem meg a tagjaimon, mint mikor beléptünk a szoba ajtaján. Azt hittem, hogy már egészen hozzá szoktam eddigre, de nem.
– Re-rendben  – válaszoltam kicsit dadogva.
Nem kéne állandóan zavarba jönnöd! – szólalt meg megint a belső hang. Annyira másképp csengett, mint általában. Önkéntelenül is a csuklómra pillantottam, ahol a Mereltől kapott szalagot viseltem. Nem látszott a felsőm ujjától, de tudtam, hogy ott van… ezt a furcsa, kissé erőszakos hangot azóta véltem felfedezni magamban, mióta nálam van. Annyira sokszor sarkalt agresszivitásra, most azonban nem volt miért felbukkannia. Ez nem egy olyan helyzet volt. A meglepettségtől hirtelen minden zavarom elmúlt.
A kandalló felé visszafordulva kicsit megköszörültem a torkomat, hogy visszatérjek a normál kerékvágásba. A megfelelő varázslattal pillanatok alatt fellobbant a tűz. Először a kezemen éreztem meg a cirógató meleget, majd az arcomon, ahogy az eleinte csak pislákoló lángok nőni kezdtek. Még órákig fog tartani, hogy bemelegítse rendesen a szobát – gondoltam és közben a pálcámat beletűztem a nadrágom zsebébe.
Merelre pillantottam, aki már nyakig volt bugyolálva a takaróba. Leültem az ágy szélére és rámosolyogtam.
– Na, jut hely a takaró alatt nekem is?  – kérdeztem.
Hanyatt feküdtem az ágyon, de úgy, hogy neki is bőven jusson hely. Lehet, hogy kölyökként vékony voltam, de most sem vagyok különösebben nagyobb darab. Azt persze még így sem gondoltam volna, hogy majd ketten elférünk az ágyon. Meg is lepett a dolog.
A plafont bámulva szinte megint gyereknek éreztem magamat. Ugyanígy feküdtem minden este és azon gondolkodtam, mit titkol elölem az anyám. Emlékszem, annyiszor voltam rá mérges, mikor nem válaszolt a kérdéseimre. Hiába faggattam, hogy ki az apám, elterelte a szót. Csúnya dolgokat vágtam minden alkalommal a fejéhez. A tizenöt év alatt, amit külön töltöttem tőle mindennap bántam. Hányszor határoztam el, hogy majd bocsánatot kérek tőle… de sosem tehettem meg és a lelkemnek az a megnyugvás még most is hiányzik.
A szomorú gondolatokról csak a hangosan kattogó, öreg falióra vonta el a figyelmemet. Hajnali egy órát mutatott… ami kicsit megrázott. Nem azért, mert túl sokáig maradtam fel, hanem mert alig hét óra múlva nekem már a patikát kéne nyitnom, hogy mire Dean megérkezik, minden rendben legyen.
– Ilyen állapotban biztosan borzalmas munkát fogok végezni  – mondtam ki hangosan a gondolataimat. – Mármint, reggel majd dolgoznom kell. Lehet, hogy nem is tudlak visszakísérni Londonba, ha sokáig időzünk itt.
Sóhajtva fordultam kicsit a tűz felé, majd Merelre pillantottam.
– Jól érezted magadat?  – kérdeztem, bár értelme nem sok volt, hiszen egyértelműen igen a válasz. Láttam rajta, hogy tényleg élvezte a vacsorát, a csillagnézést és a társaságomat.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 29. - 16:50:25
-Csak montam.
Tény, hogy nem mennek sehova, de tényleg csak két másodperc lett volna magunk után indítani is őket. Reméljük, nem esik, és el azért nem áznak. Az út hátralevő részére inkább el is kényelmesedek.
Elliot szobája valóban át van eléggé hűlve, kifejezetten jó szolgálatot tesz a pokróc, hogy jó szorosan bele tudom csavarni magam. Sajnálom is szegényt, ahogy fagyoskodik a kandalló előtt, miközben én itt bugyolálódok, mint egy boldog burrito. De legalább előmelegítem neki is a takarót.
Pislogok egy értetlen sort Elliot hirtelen megszeppent válaszán. Az előbb ő kacsintgatott még azzal az ötlettel, hogy itt összebújjunk, ez most meg nem hidegtől vacogásnak hangzott. Egyébként se olyan sok a hely ezen az ágyon, hogy nagyon szét lehessen rajta ketten terpeszkedni, még ha a minnél nagyobb terület lefedése lenne is a célom.
Hamar megérződik a kandalló lángja, ahogy Elliot begyújtja, bár még el fog egy ideig tartani, hogy a szobát is felmelegítse, azért kellemes. Hát még az, hogy aztán Elliot is csatlakozik.
Vigyorogva csóválom a fejem, kicsit magamhoz ölelve mégjobban a takarót, mocorogva jelezve, hogy ez mostmár bizony az enyém, de csak ameddig ő is le nem fekszik mellettem az ágyra. Gonosz azért nem vagyok.
Akkor megkegyelmezek neki, és az egyik karommal és lábammal emelve-szétterítve át is vetem fölötte a takarót. Mint egy Elliot fölött átcsapó pokróchullám, vagy egy ágynemű-állkapcsú szörnyeteg szája, ami egyben bekapja a testét, csak Elliot feje lóg ki a száj egyik sarkából.
-Na ne fagyoskoggy.
Még Elliot is hidegnek érződik így, hogy magamat már elkezdtem fölmelegíteni, úgyhogy a pokróccal együtt rajta átemelt kezemmel-lábammal is jó szorosan odahúzom magamhoz, ha engedi, próbálva magam felé is fordítani, aztán megpróbálom őt is jól bebugyolálni, legalábbis kicsit szorosabbra, ahogy sikerül, és jó alaposan megdörzsölni az oldalát vagy hátát, ahogy elérem, hogy annyival gyorsabban felmelegítsem. Tűz ide vagy oda, amivel ténylegesen leginkább felmelegítjük magunkat, az egymás testmelege, és azért alattam is át van még hűlve az ágy.
-Ugyan... Én szurkolok neked- mosolygok rá bizatóan, és az arcát is a tenyerembe veszem, amint sikerül a karomat előmanővereznem hozzá a takaró-burritoból, amibe most mindkettőnket csomagoltam az előbb.
Akartam már mondani, hogy besegítek szívesen valamit, de nem lehet, reggel már tényleg illene előkerülnöm, ha már anélkül tűntem el, hogy kifejtettem volna, hova, vagy mondtam volna bármit arról, hogy meddig. Ha lenne kedve elkalandozni a pillanatról az agyamnak, lehet még bűntudatom is lenne. Majd holnap.
-Semmi gond, maj' vigyázok magamra. De úgyis kandallóval megyek 'aza is, asztudok a patikából.
Elliot kérdésére elvigyorodok, közben kicsit közelebb hajolva hozzá a szemébe nézek, és végigsimítok az arcán.
-'Ülye kérdés. Még minnig jól érzem magam. Veled nem is tunnám más'ogy.- A végére a vigyort is egy kedves mosolyba fordítom.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 30. - 08:37:35
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Még sem kellett volna kint hagynom a bort… – futott át az agyamon, ahogy Merel lába és karja is rajtam kötött ki a takaróval együtt. Már az étteremben is rosszul viseltem, hogy véletlenül a szájára sikerült puszit adnom, de ez még annál is jóval kellemetlenebb volt. Alapvetően nem zavart persze, hogy hozzám bújt, most azonban nem ugyanolyan volt kicsit sem a helyzet. Ahogy maga felé fordított pedig csak még kellemetlenebbnek éreztem a helyzetet. Talán a sötétben nem is látta, mennyire zavarban vagyok.
Kedvelem őt, sosem mondtam, hogy nem. Sőt, azt is tudom, hogy néhány év múlva majd le sem tudom venni a szememet róla olyan értelemben, de ez ott és akkor nem volt helyes… zavarba voltam és legszívesebben csak vedeltem volna. Másképp ezt a helyzetet nem tudtam elviselni, kezelni meg még annyira sem.
A hideg ellen tényleg nem volt olyan rossz összebújni, hiszen a tűz még alig töltötte meg a helyiséget. Kevés volt ez és még talán reggelre sem fűt be eléggé, hiszen Dean már legalább két napja Londonban tölti az estéket… vagy nem tudom. Igazából sosem figyelek, mikor Daniellel beszélnek, olyankor is csak az az érzés kerít hatalmába, hogy nem tartozok közéjük. Valójában sehová sem tartozom és ezt nagyon nehezen viselem.
Merel kezeit megéreztem az arcomon. Kicsivel melegebbek voltak, mint a bőröm – hiszen a takaró alól húzta elő őket. A fülem hegye most már rák vörös lehetett, a torkom kiszáradt és kedvem lett volna elmenekülni innen. Ülhettem volna a székben is… – háborgott bennem a kis hang, a lelkiismeretem. De ott volt az a másik, amit a szalag hozott be az életembe, egyelőre alig hallhatóan suttogta: Ugyan, mi baj lehet ebből?
Gyorsan elkezdtem a holnapi munkáról beszélni. Igazából csak szerettem volna megtörni ezt a furcsa pillanatot. Vad pislogások közepette és egy sóhajtást követően próbáltam összeszedni magamat.
– Semmi gond, maj' vigyázok magamra. De úgyis kandallóval megyek 'aza is, asztudok a patikából.
Bólintva jeleztem, hogy ez így igaz és reméltem, hogy lecsúsznak a kezei az arcomról, de nem. Még közelebb hajolt és végig simított a bőrömön. Közben pedig vigyorgott, amiből valóban tudtam: jól érzi magát, velem ellentétben, aki legszívesebben most odakint nyakalna be egy üveg bort.
Próbáltam normálisan gondolkodni, de már nagyon nehezen ment. Nem csak azért, mert az este nagyobbik felében ittam, hanem mert már el is fáradtam eléggé.
– Örülök neki…  – válaszoltam és kicsit hátrébb húzódtam tőle.
Éreztem, hogy egészen az ágy szélén vagyok már. Azonban nem nagyon törődtem a dologgal, hiszen a zavarodottságomban erre képtelen lettem volna figyelni. Egyszerűen csak éreztetni akartam Merellel, hogy ez már túl intim, túl közeli… és igen, vállalom: én csesztem el. Nem kellett volna kacsingatnom, meg összebújást javasolnom. Az már túl sok volt. Egyértelmű, hogy ami nekem vicc volt, az a lánynak komoly dolog.
Nem lesz semmi baj! – jött megint a szalag okozta gondolat. Lehunytam a szememet, mintha így akarna a lelkiismeretem összetűzésbe kerülni a kegyetlen gondolatokkal. Hiszen tudtam, ha Merel most jónak is érezné az „összebújást” az nem lenne helyes. Nem érdekelnek a társadalmi szabályok, sosem foglalkoztam velük… sőt én vagyok az, aki előszeretettel megszegi őket. Ez viszont most túl sok és túl nagy falat lett volna.
– Egy kicsit fáradt vagyok és azt hiszem…  – kezdtem a magyarázkodást, és direkt nyújtózkodni is próbáltam, hogy még jobban elhúzódjak. Ezzel pedig igen csak rosszul döntöttem.
A testsúlyom másképp helyeződött, megbillentem és kicsúszva a takaró alól leestem a padlóra. A hátam erősen csattant a kemény felületen. Éppen csak felnyögni tudtam, miközben megpróbáltam levegőhöz jutni egyáltalán.
Hirtelen az az érzésem támadt, hogy innen már biztosan nem kelek fel. A fejemet is kicsit beütöttem, de azt a fájdalmat csak valamivel később éreztem meg és nem lüktetett annyira, mint a hátamon végig futó, kellemetlen érézés.
– Basszus…  – nyögtem fel újra. A kezemmel az ágy félében kapaszkodtam meg és közben felhúztam magamat ülő pozícióig.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 30. - 13:29:30
Elliot szavaira elmosolyodok, de aztán kicsit felemelkedik a szemöldököm az elhúzódására, nem értem az okát. Nem akaródzik elengedni, ahogy kiljebbhátrál, lecsúsznak a kezeim az arcáról, de egy kicsit követik, úgyhogy csak az ujjaim simítanak le a nyakára. Csak akkor húzom visszább őket, amikor kicsit megint távolabb húzódik mentegetőzve.
Kicsit szeppenten, ijedten pillantok rá. Ugye nem rontottam el valamit? Nem bántottam vagy ijesztettem meg nagyon valamivel? Csak annyi mindent, főleg törődést, foglalkozást és szeretetet kapok tőle, felejthetetlen élményeket, én csak ki akartam mutatni felé, hogy szeretem. És a vak is látja, hogy Elliotnak is szüksége van valakire, aki szereti. Vagy ha a vak nem is, én, akivel ennyi bizalmas érzését és élményét megosztja, igen. Annyi rossz vagy szomorú dolog történik vele, és nincs senkije, aki ellensúlyozza ezt a szeretettel, amire szüksége van. Meg talán nekem is. Csak szeretném, hogy tudja: de igen, van. Én mindig itt vagyok neki. Én szeretem.
-Vigyázz!
Ahogy csavarodik a nyújtózkodásával, szinte lassított felvételben látom, ahogy lebillen az ágy peremén. Utánakapok, hogy megállítsam, belekapaszkodjak, mielőtt a súlypontja átbillen az ágy szélén túlra, de a kezem csak pontosan az utolsó utáni pillanatban éri el. Az ujjaim végigsiklanak tehetetlenül az oldalán, ahogy kicsúszik alóluk, és a padlón nyekken.
Csak most, így veszem észre, hogy végig szinte teljesen az ágy közepén voltam. Lehet, hogy nem túlzottan széles, de egy ekkora, egyszemélyes ágyon is elfér válltól vállig két ember is szélességében, az úgy a kicentizés. Oldalon fekve, ahogy mindketten voltunk, meg még stabilan is elfértünk volna. De így, hogy eleve a középvonalon voltam, pont csak az épp elég hely jutott Elliotnak, ami önmagában nem volt még túl kevés, csak azzal együtt igen, hogy hátrébbhúzódott, meg kiljebbfordult nyújtózkodni.
-Jól vagy?- húzódok oda az ágy széléhez, aggódva, talán bűnbánó tekintettel nézve rá, miközben felül a földön.
-Ugye nem ütötted meg magad nagyon?- kérdem bocsánatkérően. -Bocsi... Nem akartalak letúrni. Ugye nem haragszol?
Tűnhet úgy, mintha a kérdés a végén is arra vonatkozik még, hogy leszorítottam a szélére annyira, hogy a nyújtózkodástól már leessen, de a hangomból, abból, ahogyan kérdezem, érződhet, mástól tartok, amiért haragudhat.
Hátrébbaraszolok, ezúttal figyelve, hogy jóval több helyet hagyjak, biztosan is el tudjon férni Elliot is mellettem, és a pokróc rá jutó felét félrehajtom, hogy oda tudjon feküdni, és betakarózni. Bocsánatkérően és ...talán kicsit sóvárogva? nézek rá, és reménykedek, hogy nem ijesztettem el, és visszafekszik mellém.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 31. - 07:47:09
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
A figyelmeztetés ellenére úgy nyekkentem a padlón, mintha métereket zuhantam volna. Aztán pedig még csodálkoztam, hogy heverek, mint egy rongybaba, aki arra vár, mikor kaparja már össze valaki. Végül erre nem került sor, hiszen – bár megkapaszkodva az ágykeretben – feltornáztam magamat.
Miért történnek velem mindig ilyen megalázó dolgok? – merült fel bennem a kérdés egy sóhajtás kíséretébe. Kicsit zavartan néztem az ágy széléhez húzódó Merelre, aki aggodalmas arccal figyelt. Hát igen, elég nagy hangja volt a zuhanásomnak, de valahogy az az érzésem támadt, hogy nem feltétlenül csak ez a kérdés foglalkoztatja. Talán rájött, hogy mennyire el akarok húzódni tőle… de én csak nem akartam újabb félreérthető helyzetbe keveredni vele.
– Jól vagy? – kérdezte.
Most is olyan kedves volt és ez még inkább zavarba hozott. Tudom, mit akar, de túl fiatal hozzá és én nem adhatom meg neki. Nem tehetem meg vele, nem, nem és nem. Ennyire nem tudok rossz ember lenni. Kedvelem Merelt, vigyázni akarok rá… és pont ez tart vissza az egésztől, meg az elveim – amikor lényegében eddig nem is tudtam, hogy vannak.
Finoman hátra csúsztattam a kezemet a tarkómra. Egy kisebb púpot éreztem ott, ami fájdalmasan lüktetett, ahogy az ujjaim végig simítottak rajta.
– Megmaradok  – bólintottam.
Még egyszer megsimítottam a púpot a fejemen, amitől a hátamat kínzó égő fájdalom hirtelen jelentéktelennek látszott. Nem éreztem, hogy ennyire megütöttem volna a tarkómat, ám most komolyabbnak tűnt, mint a padlóra érkezéskor. Lehunytam a szememet egy pillanatra, majd ugyanilyen hirtelenséggel nyitottam is fel őket.
– Ugye nem ütötted meg magad nagyon? – A kérdés bocsánatkérésnek hangzott inkább, amit a folytatás csak még inkább alátámasztott: – Bocsi... Nem akartalak letúrni. Ugye nem haragszol?
Nyeltem egyet, ahogy beljebb húzódott az ágyon és felhúzta a takarót. Közben megpróbáltam talpra állni és sikerült is. Annyira nem ütöttem meg magamat, hogy szédüljek vagy ne tudjak rendesen mozogni.
– Nem fáj annyira…  – próbáltam megnyugtatni valahogy.
Megigazítottam a ruhámat, ami alaposan összegyűrődött. A felsőm felcsúszott, a kardigán pedig összevissza állt a testemen. Pillanatok alatt kisimítottam a ráncokat, de ezzel is inkább az időt akartam húzni, hogy összeszedjem magamat.
– Nem haragszom, a saját hibám volt  – suttogtam, mintha eltűnt volna az erő a hangomból is.
Egy ideig csak meredtem Merelre és takaróra. Zavartan pislogtam, ahogy találkozott a tekintetünk és nem tudtam mit tegyek. Azt persze tudtam, mi volna a helyes, de azzal meg megsérteném. Mindkettőnknek jobb lenne, ha utálna – állapítottam meg, szívem még sem volt őt bántani. Ezért még egy darabig toporogtam az ágy mellett.
– Jó lesz nekem itt…  – válaszoltam halkan.
Könnyedén dobtam le magamat az ágy szélére. A takarót visszahajtottam és úgy igazítottam, hogy az tökéletesen körbe ölelje a lányt. Magyarázkodni akartam, el akartam neki mondani mennyire nem ezt akartam… és hogy én csak nem akarok neki rosszat. Hiszen tudtam, mit szeretne, abból ahogyan rám nézett korábban, mikor egy takaró alatt voltunk. Túl közel engedtem magamhoz, mert fontos lett nekem és hiába kedvelem és érzek nagyon sok kusza dolgot…
– Itt maradok melletted egész éjszaka  – mondtam, mielőtt még kiszaladna valami hülyeség a számon.
A kandalló felé fordultam, a tüzet bámulva és a karjaimmal megtámaszkodva a matracon. Az az érzésem támadt, hogy hibát követtem el, méghozzá súlyosat… egy ilyen után Daniel biztosan nem engedne a lány közelébe. Áldom az eget, hogy az öcsém nem tud a gondolataimban turkálni, úgy mint Kean. Jobb is lesz erről tartani a számat.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 07. 31. - 17:07:00
Megkönnyebbülten mosolygok egyet, ahogy megszólal és felkel a földről. Koppant azért egy akkorát, hogy legyen mit aggódni. Mondjuk tapogatja is a fejét, gondolom nőtt rajta egy púp is.
A szavait értem, de nem győznek meg. A hangjából, viselkedéséből tudom, látom, hogy valami megváltozott. Hogy valamit valóban elrontottam. Nem tud... A nagy frászt! Pontosan jól tudom, mi ütött belém. Fülig bele vagyok zúgva, és egész este, az utóbbi percekben meg pláne valamilyen jeleket kaptam és azok alapján reagáltam, és hagytam magamat az érzéseim után menni. És azért se értem, mit ronthattam el, csak látom, hogy valamit egyértelműen igen, Elliot viselkedése hirtelen fordult egy teljes hátraarcot az iménthez képest.
Meghálálom egy gyenge mosollyal azért, hogy betakargat, mert a gondoskodását valóban nagyra értékelem, de azért csukott szemmel szemet forgatok, ahogy az ágy szélén ülve a tűz felé fordul.
-Elliot... Ne mártírkodj.
Feltámaszkodok-ülök, ezzel le is borul rólam részben a takaró, de nem érdekel, úgyse akarom csak körémbugyolálva fogadni el, így, mint az előbb voltunk. Egyszerűen rosszul esik, szjvfájdító nézni, ahogyan ott ül, és mered a kandallóba, és ahogy pontosan fogalmazott, meg ahogy most újabban viselkedik, kinézem belőle, hogy csak őrt ülne felettem, ameddig el nem alszok, aztán addig, ameddig ő is el nem bóbiskol és eldől valamerre - neadj' megint leborul az ágy mellé - vagy el nem megy keresni valami fekhelyet máshol, és mindkettőnknek csak bánatos-lehangoltan ér véget ez a nap is. És nem hiányzik neki mégegy bánatos, magányos este, csak a rossz élményei, kétségei társaságában.
-Fáradt vagy, és reggel dolgozol. Te mondtad.- Megfogom a karját, és finoman húzom, hogy erre forduljon.
-Nyugi, fogtam. Nem készülök semmire. Csak légyszi, ne ülj így ott, csak feküdj le.- Halkabban, kicsit motyogva még hozzáteszem egy mosollyal: -És egy kicsit beljebb, nehogy leess. Majd figyelek, hogy ne túrjalak le.
Próbálom legalább erre fordítani, és elkapni a tekintetét, kérlelő-bocsánatkérő, kerek szemekkel nézni rá.
-A kedvemért?


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 01. - 13:40:05
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
A tűz egyre erőteljesebben ropogott a kandallóban. Az arcomon éreztem a kellemes meleget, amit ontott a kis szobába. Megint elfogott az az otthon érzés, ugyanakkor a háttérben ott motoszkált bennem a korábbi gondolat, hogy mekkorát hibáztam már megint. Valószínűleg még az is jobb lett volna, ha Merel megutál, minthogy egy életre megbélyegezzem csak azért, mert örömöt akarok neki okozni. Igen, még mindig ezt szeretném, de vannak olyan kérések, amiket az ő érdekében nem teljesíthetek, legalább nem itt és most.
– Elliot... Ne mártírkodj.
A megjegyzés egy kicsit szíven ütött. Nem szokásom mártírkodni és most sem terveztem. Egyszerűen csak vigyázni akartam rá, míg alszik.
Mocorogni kezdett, így ránéztem. Láttam, hogy lecsúszott róla az imént alaposan ráterített takaró. Egy ideig csak a gyűrött anyagot bámultam és közben azon gondolkodtam, miért kellett ennyire elcsesznem ezt az egészet. Úgy értve, nagyon kedvelem és jól érzem magamat vele és lehet, hogy ezek után többé nem is akar majd látni. Valahol érthető lenne, hiszen lényegében elutasítottam, még ha azt nem is mondtam ki szavakkal rendesen.
– Fáradt vagy, és reggel dolgozol. Te mondtad.
A mondandója végén megfogta a karomat és elkezdett húzni, vissza az ágyba.
– Bírom az éjszakázást – suttogtam.
Belül valami késztetést éreztem, hogy forduljak vissza a kandalló felé. Bámuljam a tüzet tovább, de egyszerűen nem volt szívem elfordítani a tekintetemet. Túlságosan megkedveltem már ahhoz, hogy érzéketlenül elutasítsam őt.
– Nyugi, fogtam. Nem készülök semmire. Csak légyszi, ne ülj így ott, csak feküdj le.
Hallgattam a szavait és inkább magyarázkodásnak tűnt, semmint biztatásnak. Nekem kellett volna valamit mondanom, valami felnőtteset… vagy bocsánatot kérnem, amiért rossz jeleket küldtem. Még akkor is, ha csak részben voltak rosszak.
– A kedvemért? – kérdezte és még mindig próbált maga felé fordítani.
Lassan bólintottam és hagytam magamat a párnák közé húzni a matracra megint. Megint éreztem azt a kellemes ellazuló érzést a derekamban, amit hosszú napok után szoktam. Ez az ágy még kényelmesebb volt, mint a londoni lakásban lévő. Sóhajtva fordultam teljesen a hátamra és bámultam a plafont ismét.
Összehúztam magamon a kardigánt, így már nem is fáztam annyira. Végül is én voltam közelebb a kandallóhoz, nem csoda, hogy a karomon már éreztem a meleget. Kellemesen cirógatott végig a ruhámon, az az enyhe kis reszketés is megszűnt, ami uralkodott a testemen. Hamarosan a matrac is felvette a megfelelő hőmérsékletet.
– Nem akartalak félrevezetni  – jegyeztem meg kicsit bűnbánó hangon.
Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e felhozni. Helyénvalónak éreztem egy bocsánatkérést, pedig soha, senki kedvéért nem tudtam megtenni. Merel más volt, valahol olyan, mint én és ezért is viseltem annyira a szívemen a sorsát. Megszerettem, ezt mindenféle hazugság vagy félrebeszélés nélkül kijelenthettem.
Lassan fordítottam felé a fejemet és a tekintetét kerestem.
– Nagyon megszerettelek… de akármennyire is szeretnék mindent megadni, nem tehetem meg. Pont azért nem, mert ennyire kedvellek. – Egészen elhalkult a hangom. – Bocsáss meg.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 08. 02. - 00:59:24
Már majdnem kiszalad a számon, úgy kell visszafognom magam, hogy megállítsam a visszavágást, mielőtt elhangzik, "jó, akkor éjszakázz!" Még ha utána egyből hozzá is tenném, hogy ne, hogy szemléltetésből mondtam, arra, hogy miért idéztem neki önmagát. Magyarázkodnék.
De szerencsére megelőzöm magam, ugyanazt a gondolatot óvatosabban, másmerről öntöm szavakba.
-De reggel fáradt leszel...
Látom a szemében a kandallófényben, ő is a gondalataival vív, talán pont úgy, mint én.
Végül enged. Lassan hagyja magát húzni, felém fordul, aztán visszafekszik hanyatt az ágyra. Egy kószáló, félig tudatos gondolat részeként egy kicsit húzok rajta befelé a dereka túloldalánál fogva, bár most nem fekszik veszélyesen az ágy szélén, meg ha nem helyezkedik ő, ennyivel nem is tudok mozdítani rajta, de azért gesztus, a korábbi szavaimra visszautalva, hogy nem akarom, hogy leessen.
Óvatosan, bátortalanul simogatok egyet az arcán, talán egy tincsen igazítva, vagy csak a  semmin úgy, hogy ez lehessen egy alibi rá, miután kényelmesen elhelyezkedett. Csak az ujjam hegye ér hozzá szinte, csak nagyon finoman és óvatosan, teljesen másképp, mint az előbbi arcsimogatás. Mellékelek hozzá egy mosolyt is. Kedvesnek és gondoskodónak szánom, de lehet, hogy az eredmény egyik fele inkább valahova a szomorkás és a béna közé esik. Valószínűleg. Csak meg akarom erősíteni, én még reménykedek, hogy megint csak egy zökkenőn koccantunk össze, nem törtük szét ezzel a kapcsolatunkat.
Végül én is elkezdek elhelyezkedni, hogy én az oldalamra, mellé feküdjek. Elkezdeném Elliotot is betakargatni, ezúttal csak kívülről fogva, a kezemmel terítgetve rá a pokrócot, de ahogy feltámaszkodok hozzá, hogy elérjem a pokróc alját a lábaira libbenteni, megérzem a kandalló melegét magamon is. Kifejezetten jó meleg van már, most veszem észre, hogy már az ágy sincs áthűlve, pedig a tűz csak percek óta ég. Nem figyeltem, amikor Elliot gyújtotta, de majd megkérdezem, milyen varázslattal csinálta, egy egyszerű tűznek azért kéne egy-két óra ehhez egy hidegen álló szobában. De most csak ennyit:
-Kérsz?
A kérdéshez megemelem a takaró sarkát, hogy arra szól. Én még mindig elég nyáriasan vagyok öltözve ebben a könnyű ruhában, mert a kölcsönpulóver kint maradt a réten a többi cuccunkkal, de Elliot jobban fel van öltözve, úgyhogy azzal és a tűzzel együtt lehet, hogy már túl meleg lenne még a takaró is, úgyhogy inkább megkérdezem. És valóban, végül nem kér, úgyhogy csak annyira takarom végül őt is be, amennyi széle a pokrócnak egy-két arasznyira átlóg rá.
Melléfekszek, bár most nem olyan szorosan, mint korábban, nem olyan közel, mint szeretnék. Nem akarom megijeszteni túl hirtelen megint közeledéssel. De mielőtt teljesen elhelyezkednék, megszólal, úgyhogy csak felkönyöklök egyelőre, felé fordulok. A valahol a mellkasán nyugvó másik kezem hüvelykujja aprókat simít, bár inkább töprengésemben most.
Ahogy keres a tekintetével, megtalálom, a szemébe nézek, de csak némán hallgatom a szavait. Bocsánatkérés talán, magyarázat, magyarázkodás. Nem szólok, talán percekig, csak jár az agyam a szavakon. Nem vagyok egészen biztos az érvelésében, hogy hogyan érti pontosan, az megvan, hogy mire. Végül mosolygok még egy gyengét.
Aztán lecsapok.
Gyorsan és röviden.
Nem tudom megmondani, másodpercekkel vagy órákkal-e az utolsó szavak után, de végül megadom magam a kísértésnek, és odahajolok, egy rövid puszit nyomok Elliot ajkaira, aztán elhelyezkedek végre a már kinézett, tökéletes helyemen. A fejemet a mellkasára hajtom bármi puhább, de nem jobb párna helyett.
Rövidebb volt, mint a legelső, a Roxmorts feletti hegyi tisztáson,  vagy a mai - tegnapi? - véletlen az étteremben, de nem kevesebb, pont nagyonis sokminden volt benne. Köszönet, hogy elmondta, még ha igazolta is vele, hogy valóban félreértettük egymást valahol. Hála, mert gyógyított egy nem törés ugyan, de repedésen a szívemen, mert még ha nem is értem vagy nem értek egyet az érvelésével, nekem akart jót vele, mert ő is szeret engem. Bocsánat. És persze valahol részben egy egészen szimpla, hétköznapi jóéjtpuszi is emellett.
-Szép álmokat, Elliot.- Megint, mint odakint, látni ugyan nem láthatja ilyen szögből az arcomat, de a hangomon hallhatja, hogy mosolygok.
Most a kezem sem átkarolja, csak lustán pihen a mellkasán, valahol az államtól lejjebb, lassan-ráérősen simítva ide-oda. Még félálomban érzem, hogy talán besimít egy kicsit Elliot kardigánja alá, és mintha két gomb között megakadna az ingében, de mire a véletlen érintés elérhetne a tudatomig, már elaludtam.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 04. - 17:36:18
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Szorosan ugyan, de nem úgy mint korábban feküdtem Merel mellett. Ezúttal nekem is jutott annyi hely, hogy egy menekülésnek szánt nyújtózkodás esetében se kelljen a padlón landolnom ismét. A tekintetem a plafonról hamarosan a mellettem fekvő lányra szegeződött, aki ezúttal felkínálta a takarót.
– Megvagyok így, te csak bugyoláld be magadat  – válaszoltam gyengéden, ahogy a szemébe néztem.
Nem szerettem volna, hogy esetleg megfázzon és ő még a pulóvert is kint hagyta a pokrócon. Igaz, ez is az én hibám volt, hiszen lényegében csak felkaptam és behoztam a házba. Talán ezért is bocsánatot kellett volna kérnem, ahogyan a többiért.
Nem akartam játszani az érzéseivel, főleg nem úgy, ahogy annak idején Esmé tette az enyémekkel. Még most is jól emlékszem mennyire fájt, ahogy abban a szállodában szórakozott velem, mint a macska az egérrel… a folytatásról nem is beszélve. Azt hiszem, ő sosem vett igazán komolyan engem, legalábbis az eljegyzés előtt biztosan tudom, hogy így volt. Egyébként fel sem merültek volna olyan dolgok, mint Damien vagy az a pókeres fickó, akinek az orrom előtt ajánlotta fel magát. Még mindig ott voltak ezek a sebek a szívemen és szerettem volna begyógyítani őket… egyszerűen nem ment. Újra és újra eszembe jutottak, hiába látogatott meg március végén és töltöttünk együtt jó pár órát. Nem tudom, hogy valaha megtudom-e bocsánati az utolsó szúrást. A hátam mögött meghozott döntést, kettőnk életéről. Túl nehezen rágható, nagy falat volt ez… és most én, pont én tettem majdnem ugyanazt meg.
A mondandóm végén nem tudtam, hogy Merel pontosan mit érzett. Nem tudtam leolvasni az arcáról, de nem is szerettem volna. Ha akarja, úgyis kiadja az érzéseit. Persze csak reménykedhettem benne, hogy ezután a beszélgetés után még mindig ugyanolyan lelkitársnak tekint, mint előtte, akivel abszolút meglehet beszélni mindent… mert részemről ez mit sem változott.
Aztán hirtelen valami történt, közelebb húzódott hozzám és rövid puszit nyomott az ajkaimra. Nem hunytam le a szemeimet, sőt egészen kikerekedtek a meglepetéstől. Próbáltam feldolgozni, hogy egy ilyen szöveg után is képes volt ilyesmire…
A fejét a mellkasomra hajtotta, így már nem láthattam az arcát. De a mosolygós hangját hallottam még utoljára, amint azt mondja: – Szép álmokat, Elliot.
Átkaroltam és erősen magamhoz szorítottam. Tudtam, hogy ennyi szeretet még egyszer senkitől sem kapok… az érzés ott fojtogatta a torkomat, de akkor sem tehettem meg, amit annyira akart tőlem. Viszonozni akartam neki ezzel a szoros öleléssel azt, amit kaptam tőle. A megértést, a kedvességet, amit mostanában senkitől sem kaptam.
Az ujjai kicsit besimítottak a kardigánom alá, de két gomb között megakadtak. Nem mozdult tovább, amiből azt gondoltam, hogy esetleg elaludt.
– Szép álmokat, Merel  – suttogtam és kicsit megigazítottam rajta a takarót.
Hosszan pislogva néztem ismét a plafonra. Nem gondolkodtam, már nem volt erőm hozzá… egyszerűen csak bámultam a kissé koszos fehér falat, majd lassan lehunytam a szememet. Nem aludtam el azonnal, még hallottam, ahogy ropog mellettem a kandallóban a tűz. Hirtelen sötétedett el a világ álom nélküli, mély alvással.
Évek óta nem töltöttem ilyen nyugodtan az éjszakákat. Rengetegszer ébredtem fel arra, hogy muszáj megfordulnom, vagy rémálmok gyötörtek, esetleg recsegni hallottam a padlót, attól félve, megtámadnak. Az utazásaim során ugyanez volt. Most viszont pontosan ugyanabban a pozícióban ébredtem, ahogyan lefeküdtem. Szerencsére hatóra volt még csak – a falióra szerint.
Merel vállait kerestem a kezemmel, hogy egy picit megrázzam, ha nem ébredt volna még fele és rekedten kimondjam: – Jó reggelt…


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 08. 16. - 01:33:19
-Oké. De ha mégis kérnél, húzz át belőle magadra is, van annyi, hogy jusson bőven- mosolygok rá, ahogy a szemünk összetalálkozik. -Mártírkodni nem kell.
Aztán a jóéjtpuszi - meg minden egyéb, ami az volt - után én is nyugovóra hajtom a fejem. Meg Elliot mellkasára.
Kicsit váratlanul, bár egyáltalán nem kellemetlenül ér, amikor Elliot átkarol, és magához szorít. Mintegy válaszul, én is megszorongatom röviden, és mégiscsak odahúzódok az oldalához én is. Aztán kibuggyan belőlem egy néma... valami, félúton egy zokogás és egy nevetés között. Csak egy, de hiába néma, itt vagyok nulla távolságra Elliot oldalához szorulva, értelemszerűen megérzi. Meg el is erednek tőle a könnyeim, ahogy kiszakad belőlem az eddigi feszültség és megkönnyebbülés, minden aggodalom, ami eddig a lelkemet terhelte, de amit Elliot most eloszlatott, csupán ennyivel, egy szorítással, öleléssel. Bár mégsem, nem "csupán ennyivel". Apró mozdulat ugyan, de annyival sokkal több minden van benne mégis, akár csak a pusziban, amit én adtam, és egyben pont arra adott válasz is. És megerősítés. Hogy nem rontottam el mindent, hogy nem riasztottam el magamtól, ő is szeret, és nem haragszik azért, hogy ilyen hirtelen voltam.
Nem bőgök, az az egy zokogás is hamar egy-két leheletté fojtott, hangtalan rövid nevetésbe hajlik át, megkönnyebbült öröm, bár hullik annyi könnyem, hogy érezzem az arcom alatt összegyűlni. De mosolygok, szélesen, boldogan mosolygok, közben a kezem lustán simít ide-oda, és hallom, ahogy Elliot is szép álmokat kíván. Még motozkál bennem egy "Köszönöm", de elmarad valahol félúton, nem jut el a hangomig, mielőtt álomba merülök.

Sajnálom, hogy nem tudom felidézni, mit álmodtam, annyi maradt csak meg, hogy szépet. Kár érte. Az első dolgok, amiket észlelek, amik a reggelt hozzák egy finom, gyengéd rázás a vállamon, és valami, amiről egészen biztos vagyok hogy bőr érintése a kezem alatt. Vagy ez volt eleve, ami már csak félig-meddig tudatosult bennem az elalvás határán, vagy álmomban még továbbmocorgott a kezem, de a hüvelykujjam valamikor utat talált két gomb között Elliot ingébe. Megmozdítom az ujjam, végigsimítok vele a finom felületen, és egy lusta mosollyal megállapítom, valóban Elliot bőre az.
Aztán utólérem a felismerést, és fülig pirulva elkapom a kósza kezet, ökölbe csukva magamhoz húzva közelebb inkább. Pár másodpercig mozdulatlanul fekszek, mint ha esélytelenül tagadni próbálnám vele a dolgot. Ami esélytelen. Eleve Elliot ébresztett föl engem, ébren csak úgy nem érezné meg a simítást, ha az éjjel valaki teleérzéstelenítőzte volna a mellkasát. Ami esetben nem finoman ébresztett volna fel, hanem a pánikoló felfedezéssel, hogy arra ébred, hogy nem érzi az első fél torzóját. Úgyhogy ezt kiejtve marad az, hogy lebuktam. Hát na.
Inkább belevigyorgok még egyet a "párnám"ba, aztán hogy elkezdjek én is ébredezni, nyújtózkodok egy széleset, egyenesre nyújtva a két karom két oldalra. Ezzel keresztülnyúlva az egyikkel Ellioton túlra.
Aztán feljebb tornázom magam, és a mellkasáratámaszkodva alkarral, sugárzó mosollyal megkeresem a tekintetét.
-Jó reggelt. Hogy aludtál?


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 16. - 14:18:23
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Merel simítása volt az, amit megéreztem a mellkasomon. A keze még mindig ugyanott volt, ahol korábban és az ujja könnyedén simított be a résen, végig a bőrömön. Zavarba jöttem, de úgy gondoltam nincs ébren, talán még álmában tesz így… ezért megráztam a vállát. Jobbnak láttam lassan felkelni, ha még Dean előtt a patikába akarunk érni. Tudtam, hogy vendégségben van, de az üzlet az üzlet, mindig időben jelenik meg. Ő már csak ilyen, sokkal pedánsabb nálam.
Láttam, ahogy elkapja a kezét. Talán zavarba jött az éjszakai elutasítást követően – ami miatt még mindig kicsit bűntudatom volt, hiába az ő érdekébe tettem. A keserűség ott volt a számban, amikor kimondtam azokat a szavakat és nem akart távozni még reggelre sem. Nem akartam neki még több fájdalmat okozni, ezért mindenféle jelzés nélkül, inkább csak egy „jó reggelt”-tel szakítottam meg a bágyadt csendet.
– Jó reggelt. Hogy aludtál? – kérdezte.
Elmosolyodtam.
Azt hiszem, akármi is történt, képesek leszünk rendesen viselkedni egymással. Nekem fontos Merel, ő az egyetlen, aki meghallgat… akinek mindenféle feltétel nélkül kiadhatom a bánatomat és én is szívesen veszem az övét, ha arra van szüksége.
– Jobban, mint mostanában bármikor  – válaszoltam kicsit rekedten.
Elengedtem, hogy fel tudjak ülni és kinyújtóztassam a végtagjaimat. Finoman mozogtam, hogy ne fájjon neki, sőt képes lettem volna finoman a párnára fektetni, ami eddig csak az én fejem alatt volt, mert ő a mellkasomat választotta helyette.
– Ez az ágy még mindig a legjobb a világon…  – mondtam.
A lábaim időközben lekerültek a padlóra. Az még mindig hideg volt, de a kandalló valóban egészen jól bemelegítette a szoba levegőjét. A tűz éppen csak pislákolt, azonban nem volt szükség rá, hogy újra megrakjam egy adag fával – ami szokás szerint elő volt készítve egy ósdi vödörbe. Elmosolyodtam, ahogy újra végig néztem a helyiségen. Talán Danielnek igaza van, én lelketlennek, fénytelennek tartottam ezt a helyet anyám halála után, még is, szinte éreztem, ahogy körbe ölel a szeretete.
Valószínűleg csak féltem szembe nézni ezzel az érzéssel. Azzal, hogy bár elment, ez a ház mindig az ő emlékét fogja őrizni. Ridegség és elfordulás helyett inkább élveznem kéne ezt az egészet… s talán egy újabb esélyt adnom Észak-Írországnak és ennek az aprócska falunak.
– Te hogy aludtál?  – kérdeztem és lassan felálltam.
A combomba nyilallt a fájdalom. Felszisszentem, de nem túl hangosan. Reméltem, hogy ezzel nem ijesztem meg Merelt. Végül is már meggyógyultam és csak reggelente, egy-egy megterhelőbb mozdulatnál tör rám újra az elviselhetetlen fájdalom.
Még egyet nyújtóztam, mielőtt még elindultam volna a konyha felé. Meg akartam nézni, hogy Dean tart-e itthon kávét, amire bizonyosan szükségem volna mielőtt összeszedném a kint hagyott dolgokat.
– Kérsz egy teát vagy valamit?  – kérdeztem és közben belebújtam a bakancsomba, ami ott várt az ágy mellett. – Ha gondolod a fürdő itt van közvetlenül a szoba mellett. Az a kopott, kék ajtó.
A pulcsimat kicsit összehúztam magamon, mintha fáznék, pedig nem. Egyszerűen csak megszokásból tettem így, mint reggelente a köntösömmel, amit az ágy mellől szoktam felkapni. Elindultam kifelé, Merelre bízva, hogy azonnal követ-e vagy előtte még fekszik egy kicsit, vagy összeszedi magát.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 08. 22. - 13:48:42
-Az jó- mosolygok vissza rá, őszintén örülve, hogy jól aludt, még jobban is, mint szokott, főleg miután talán pont én lehettem volna az oka annak, hogy ne egy kellemes, pihentető álma legyen. Észre sem veszem még, menyire örülök neki igazából. Megint, annyi minden van egy apró megnyilvánulásban.
Ahogy elenged az egész éjjel, eddig átkaroló kezével, és érzem mozdulni a testét a magamé alatt, megkegyelmezek neki, és lefordulok a mellkasáról, ahol támaszkodva eddig gyönyörködtem benne, mióta felébredtem. Még felemelem magam, hogy a karját is ki tudja venni alólam rendesen, és ő is kedvére kinyújtózkodhasson.
Oké, bevallom, még ha el is fogadtam - vagy beletörődtem? - hogy van egy vonal, amin minden arra mutatni, támogatni látszó jel ellenére se menjek túl, azért nem az én rafinált kis fejem lenne, ha nem próbálná ilyen letagadható kis mozdulatokkal továbbra is keresni az alkalmakat arra, hogy hogy Elliot közelségét érezhessem, mint az előbbi, félig ráborulva nyújtózkodás, hogy a karjaim támasza nélkül tartsa meg magát a testem. De hát na.
-Valóban, van benne valami, ami olyan különlegessé teszi- vigyorgok fel Elliotra, miközben fölül, aztán én is föltornázom magam. Még egy ideig van, bár már a lábait letette az ágy mellé.
-Csodásan.
Én is elkezdek kikászálódni az ágyból. Ahogy a lábára áll, észreveszem, ahogy Elliot felszisszen, hiába próbálja rejteni. Lehet, máskor nem is tűnt volna így fel, de most a teljes figyelmemet kizárólag ő élvezi, így elkapom az apró jeleket. Aggódó szemekkel pillantok fel rá.
-Mi az? Még mindig a lábad?- jut eszembe, még egy hónappal ezelőttről, az akkori sérülése, amiről mesélt is. Amilyen gond nélkül járt tegnap, már el is felejtettem, hogy még meglehet abból valami, de ezek szerint még nem teljesen gyógyult be.
-Az szuper lenne, köszönöm- hálálom meg egy mosollyal a felajánlást, de igazából sokkal inkább a gondoskodást, amiből ered. Amiből annyi minden ered, amit Elliottól kapok.
Most, hogy mondja, nem is rossz ötlet a fürdő, nem árthat kicsit összeszedni magamat, mielőtt hazamegyek. Megfordul a fejemben, hogy az a sorssal incselkedő fajta, izgi ötlet lenne itt le is fürödni egyet, de inkább elhessegetem. Annyira azért nem érünk rá. Az arcomat megmosom azért, hogy felfrissüljek, meg kicsit rendbeszedem magam azért. A ruhámmal most nem tudok sokmindent kezdeni, mondjuk nem engem zavar, hogy gyűrött, csak látszik rajta, hogy abban aludtam. De egyre halványulva még az arcomon is látszik egy-két vonal, ami Elliot ingének a gyűrődése volt, bár ezek pár perc, és elmúlnak úgyis.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 23. - 07:32:55
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Felszisszentem önkéntelenül is fájdalomtól, akármennyire szerettem volna visszatartani. Kicsit előre görnyedtem, de éppen csak annyira, hogy az ne legyen túl feltűnő. Nem akartam megijeszteni a lányt. Nem akartam azt az érzést kelteni, hogy már soha több nem leszek olyan egészséges, mint voltam… pedig hazugság volna azt állítani, hogy nem így van. Nem mondtam el Merelnek a tényeket korábban, mert akkor még ott pislákolt az a halvány reménysugár. A gyógyulásomat felgyorsította Norwood kezelése és azt hittem a sok lázasan, fájdalmak között, fekve töltött éjszakák és nappalok meghozzák az eredményüket.
– Mi az? Még mindig a lábad?
Nem néztem hülyének vagy éppen teljesen vaknak Merelt. Valahol az lett volna a furcsa, ha nem veszi észre az egészet. Egyformán figyelünk egymásra, talán én is azonnal kiszúrnám, hiába akarná rejtegetni a fájdalmát előlem.
– Nem voltam ezzel kapcsolatban teljesen őszinte a legutóbb… vagy legalábbis azt hiszem, nem mondtam el mindent…  – mondtam.
Nem néztem rá, a tekintetemmel a bakancsomat kerestem. Nem szerettem volna látni a szemében az aggodalmat, mert biztos voltam benne, hogy ott lesz. Csak légy vele őszinte – biztatott a lelkiismeretem, ami most már igazán ragaszkodott Merelhez.
– Az öcsém medimágus és ő próbálta rendbe tenni eleinte a lábamat. Aztán kaptam egy speciális kezelést… de a kezdetektől fogva világos volt, hogy ez mindig velem marad. Túl mély volt és túl sötét az a seb ahhoz.  – Meglepően könnyű volt kimondani ezeket a szavakat, habár a tartalmukat korábban nem akartam beismerni magamnak.
Valahol nem is akartam erről a témáról beszélni. A szemeim megállapodtak a kissé piszkos bakancsokon. Lassan sétáltam oda hozzájuk, hogy könnyedén beléjük bújjak és egy pálcamozdulattal bekössem őket. Ezúttal lusta lettem volna lehajolni.
– Akkor készítem a teát…  – mondtam és elindultam kifelé a konyhába.
Az öreg kanna ott árválkodott a tűzhelyen. Pillanatok alatt megtöltöttem vízzel és tettem fel forrni. A porcelán kancsóba is bekerült a teafű, készen várva a forró folyadékot. Egy-egy intéssel csészék reppentek ki a szekrényből a konyhapultra, kiskanállal együtt. A cukros edény és a tejszín is előkeveredett.
Csupán ezután sétáltam ki a hátsó ajtón – ami a konyhából nyílt – és kerestem meg a tekintetemmel a legelőn felejtett dolgokat. Úgy látszott, hogy nem esett bajuk, legalábbis távolról. Invitoval hívtam magamhoz őket.  Ahogy a kezemben volt minden szükséges csak felnéztem az égre. Ma már nem volt olyan kellemes az idő, mint az éjszaka. Beborult, nehéz, sötét felhők gyülekeztek, hatalmas esőt ígérve a könyéknek.
Gyors tempóban tértem vissza a házba és pakoltam le.
– Kérsz tejszínt a teába?  – kérdeztem Merelt, mikor végre előkerült a fürdőből. – Hány kanál cukrot kérsz bele?
A kanna közben sípoló hanggal jelezte, felforrt a víz. Újabb pálca intésekkel a porcelán kancsóhoz irányítottam a tűzhelyről. Eszembe jutott az, amikor anyám csináltam ugyanezt reggelente, amikor még ez a család egységes volt, nem pedig egy darabokra tört váz rosszul megragasztott darabjai.
Merel felé nyújtottam az első csésze teát. A sajátomat is gyorsan beízesítettem a szokásos egy kanál cukorral és a kis tejszínnel. Az itthoni teafű kicsit erősebb volt, mint az igazi angol teájé, de ez engem cseppet sem zavart. Hiányoztak az igazi, hazai ízek, amiket jóformán már csak valóban csak tea formájában élvezhettem. Már nem volt senki, aki főzzön. Dean is inkább bejárt a faluba vagy Irvinestownba enni.
– A mostohaapám whiskyvel szokta felönteni a teát…  – jegyeztem meg vigyorogva, ahogy átsétáltam a szomszédos helyiségbe és ledobtam magamat az étkező asztal mellé.
Csak ekkora éreztem meg, mennyire lüktet is a fejem a tegnapi ivászat után. A kiszáradtság érzése persze már az ébredés óta ott volt a számban. Sóhajtva ittam egy kortyot a kesernyés teából.
– Semmi kedvem a mai munkához… biztosan megint lesz egy csomó bolond vásárló  – folytattam a csevegést, ami mostanra úgy tűnt, hogy a lehető legkülönfélébb témák feldobásából áll. Valójában csak élveztem, hogy van kivel beszélgetnem reggel. Esmé óta ilyen nem fordult elő. A Montregonál töltött éjszaka kivételével mindig egyedül keltem, egyedül ittam a teámat. Zeusz ugyan ott volt, de nem igazán érdekelte a savanyú képem.
Bolond vásárlók… inkább idióták, életképtelenek… – soroltam fel magamban a szavakat, amik jobban körül írták a valóságot. Nem akartam finomkodni, egyszerűen csak ez a jelző csúszott ki a számon.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 08. 29. - 21:26:19
Elliot szavaira csak várakozóan felvonom a szemöldököm, mi lesz a vallomás, de egyelőre nem szólok, hagyom, hogy folytassa.
-Óh. Értem. De napközben nem fáj annyira, igaz? Tegnap fel se tűnt, hogy még lenne vele valami. Hogy értve túl sötét? Varázslat okozta?- Aggodalmasan nézek a lábra, bár nem pontosan a seb helyére - legalábbis valószínűleg - nem tudva, hol is van pontosan. Ha mondjuk átokseb, érthető, miért nem olyan könnyű begyógyítani, mondjuk akkor egész jó állpotban is van, ha csak így néha érzi.
Mire a fürdőből visszaérek, Elliot be is hozta a rétről a tegnap kinthagyott dolgainkat, a teavíz meg mintegy végszóra kezd sípolni, ahogy befutok.
-Nem, és kettőt- válaszolok kurtán, miközben megkörnyékezem a behozott holmikat. Magamhoz veszem az új táskám, aztán a hűvöses időre való tekintettel gondolok egyet, és Elliot pulóverét is orvul magamra kanyarítom. Meg is bosszulja magát azzal, hogy még mindig hideg az odakint töltött éjszaka után, ellenben továbbra is Elliot illatú, ami továbbra is enyhítő körülmény. Na meg hamar felmelegszik így rajtam, annyi hideget meg kibírok.
-Izgi lehet úgy- vigyorgok egyet az emlegetett teafogyasztási módon. -Bár tegnap után lehet, jobban járunk, ha meghagyjuk máskorra a kipróbálását.
Két kézre fogom a csészét, hogy a kezemet melegítse, ahogy én is helyet foglalok az asztalnál, az Elliothoz legközelebb eső helyre.
-Semmi kedvem hazamenni, ott nincs egy bolond Elliot se. A jó értelemben bolond, attól olyan jó veled lenni- mosolygok rá csillogó szemekkel, ahogy az ő panaszára rímelve teszem hozzá a magam nyűgét is.
-Úgy mondanám azt, hogy maradok segíteni, vagy akár csak ott lenni társaságnak, csak sajnos tényleg nem lehet...
A gondolatra szomorkásan kortyolok egyet a teából. A tekintetem a behozott dolgok kupacára téved megint, és eszembe jut valami, amivel egyben másmerre is terelhetem a gondolataimat. Reérünk a búcsún pöntyörögni majd akkor.
-Tényleg, kéred te a lasagnémet? Finom és jó tartalmas is, és szerintem bőven van még belőle annyi, hogy kitegyen egy rendes ebédet mondjuk.
És akkor nem kell éhenkórásznia se - ha még előfordulna olyan azóta - meg én Apucsekhez megyek innen haza, úgyhogy nem lesz szükséges magamnak csomagolni el feltétlenül. Nem tudom, sérelmezné is-e Apucsek, ha egy ilyen eltűnés után még pláne a saját kajámat is hozom, nem ő ebédeltethet meg. Nem tudom, ennyire még nem ismerem. Persze nem lepasszolni akarom ezzel, tényleg jó, és szeretetből kínálom Elliotnak is.
Az meg majd úgyis kiderül, mi lesz, ha hazaértem, ráér majd akkor, amikor hazaértem.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 30. - 07:07:33
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Nem akartam elrontani a hangulatot olyan dolgokkal, mint a lábamon lévő sérülés. Nem kellett volna ecsetelnem, mert ha Merelt érdekli is, engem inkább elkeserít. Miért is ne keserítene el valami, aminek örökre nyoma marad a testemen?
– Óh. Értem. De napközben nem fáj annyira, igaz? Tegnap fel se tűnt, hogy még lenne vele valami. Hogy értve túl sötét? Varázslat okozta?
– Egy mágikus csapda…  – mondtam és kicsit elmosolyodtam. Inkább erőlködés volt, mint őszinte gesztus. Valójában tényleg nem kellett volna felhoznom ezt az egészet. Ezért csak kicsit megráztam a fejemet, mintegy jelezve: nem akarok már erről a témáról beszélgetni.
Valóban nem volt kellemes ecsetelni a történteket. Teát készíteni sem szeretek jobb, ez igaz, de inni annál inkább. Csak a keserűség rontott el kicsit az ízét, ami mindig a boldogságba keveredik ezen a helyen, ha felidézem a gyerekkori emlékeket. Hiába ittam ugyanabból a csészéből, sőt talán ugyanabból a teából is, mint akkoriban… valahogy minden egy kicsit borzalmasabbnak tűnt. Nem, ez nem csak anya hiánya volt, hanem az életé is, ami eltűnt innen… Ezek ellenére újra felismertem ennek a háznak a szépségét és valahol a szívem mélyén tudtam: többször kell meglátogatnom a mostohaapámat. Többet érdemel tőlem, ahogy ez a ház is, ahol felnőttem.
Merel is kézbe vette a saját csészéjét, amibe a kérésének megfelelően nem tettem tejszínt és két kanál cukorral édesítettem. Reméltem, hogy ízleni fog neki, mert valljuk be: gyakran mindenféle ügyködés problémát okoz a konyhában… igen, még egy tea is.
–  Semmi kedvem hazamenni, ott nincs egy bolond Elliot se. A jó értelemben bolond, attól olyan jó veled lenni.
Elvigyorodtam, ahogy kimondta ezeket a szavakat.
– Úgy mondanám azt, hogy maradok segíteni, vagy akár csak ott lenni társaságnak, csak sajnos tényleg nem lehet...
Megráztam a fejemet. Nem is kell, Merel, nem is kell… – gondoltam magamban. Hiszen már olyan széppé tette azt a tegnap estét, a kellemetlen pillanatok ellenére is remekül éreztem magamat. Valahogy mostanában csak az ő társaságában tudok igazán felszabadult lenni és persze önmagam igazán.
– Tudom – mondtam halkan és belekortyoltam a teába. – Majd megoldjuk a következő találkozást.
Valahogy az az érzésem támadt, hogy ki kell mondanom ezt. Bíztatni akartam, hogy tudja: meg fogom tenni, amit tudok… mert nem akarok várni a nyári szünetig és őt ismerve, valószínűleg ez kölcsönös. Ha az embernek igazán jó barátja akad, akkor nem szabad elengedni – azt hiszem. Sosem voltam jó a kapcsolatok terén, nem tudtam rájuk megfelelő címkét aggatni, csak akkor, ha már vége volt… visszafordíthatatlanul vége. A saját magányom kulcsa talán éppen ez volt: nem értettem az embereket és azt, ami akarnak tőlem.
– Tényleg, kéred te a lasagnémet? Finom és jó tartalmas is, és szerintem bőven van még belőle annyi, hogy kitegyen egy rendes ebédet mondjuk.
Nem gondoltam bele az ételek sorsába eddig, de valóban ott voltak még a maradékok. Elmosolyodtam az ajánlatom, tudtam, hogy figyelmességből ajánlja fel… vagy legalábbis én magam így éreztem.
– El fog fogyni…  – bólintottam és letettem az üres csészémet az asztalra.
Megvártam, hogy megigya az italt. Nem beszéltem túl sokat addig, hogy még utoljára magamba szívjam ennek a háznak a megmagyarázhatatlan erejét, ami egyszerre volt keserű és boldog. Talán kicsit olyan, mint én. Erre volt szükségem, hogy lássam magam előtt még egyszer anyám emlékét, amit ez a hely őriz. Valahol megnyugtató volt, bizonyára azért aludtam olyan jó, mint gyerekkoromban utoljára.
– Indulhatunk?  – kérdeztem.
Összeszedtem a cuccokat és elindultam kifelé a seprűhöz. Még mindig ott állt a ház mellett. A nyele egészen hideg volt a még csípős kinti levegőtől, szerencsés volt, hogy Merel visszabújt a pulóverbe.
– Szeretnél te irányítani?  – kérdeztem, miközben a saját kabátomba bújtam bele. – Nem egy nagyszám seprű, de azért egészen gyors.
Felszálltam a seprűre és szépen, lassan emelkedni kezdtünk. Hamarosan megéreztem az arcomon a hideg levegőt, ahogy erős széllé fokozódott menet közben. Nem érdekelt, hogy ki vezet ilyen értelemben, a repülést mindig is élveztem. Olyan felszabadít, olyan más, mint csak sétálni odalent a poros úton. Valahogy az ember igazán önmaga lehet, még ha kicsit fél is a magasban... mert én félek. Sosem tagadtam ezt, egyszerűen csak nem akartam felismerni és a felszabadító érzés is ott dolgozott bennem, elnyomva minden mást.
A patika túl közel volt, nem tartott olyan sokáig a repülés, ahogy azt én szeretem. Akár órákat is tudtam volna tölteni a seprűn, ahelyett a legfeljebb húsz perc helyett, amennyibe ez az út kerül.
– Nem akarok elbúcsúzni  - vallottam be, ahogy a talpam talajt ért.
A seprűt itt is a falnak támasztottam, csakhogy a vallomás közben ne kelljen zavart tekintettel Merel arcát fürkésznem. Nem akartam, hogy ezt is félreértse, habár kétségtelen: fontos nekem, nem akarok lemondani arról a kötetlenségről, ami valahol közöttünk munkálkodik.
A kulcsot keresve a zsebembe néztem újra a szemébe: – Ígérem, gyorsan felkereslek a Roxfortban, ha össze tudom hozni a dolgokat.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 08. 31. - 00:18:17
-Na, akkor egész jó állapotban van, ha csak ennyi maradt belőle- mosolyogtam rá bátorításként. -De oké, nem firtatom.
Tényleg, azért belegondolva, hogy a múltkor mennyit sántított meg mennyit pihentetnie kellett nagyobb igénybevétel után, ahhoz képest tegnap meg annyira fel se tűnt, hogy most, ma emlékeztem csak vissza, hogy van. Ha átkozott vagy ilyesmi volt, ez egy hónap alatt nagyon jó. Figyelek SVKn, na. Békén is hagyom a témát inkább, de kap még Elliot egy bátorító mosolyt, megerősítés gyanánt, hogy ne aggódjon rajta.
Finom teát készített Elliot, igazán kár, hogy ott motozkál a hangulat körül az a kis bánatos tény, hogy hamarosan vége megint, és talán csak nyáron fogunk már legközelebb találkozni. De legalább nyárra vannak reményeim. Csak hát addig ki kell bírnom, és ha Elliot nélkül kell, azt fogalmam nincs, hogy fog sikerülni.
Nem a csésze koppan hangosan igazából, csak a csöndben hallatszik jobban, ahogy leteszem, aztán néhány lépésben Elliot széke mögött termek, és beleölelek a nyakába.
-Annyira szeretlek!- örvendezek a kijelentésére. Megoldjuk. A nyáron való találkozáson nincs mit megoldani, tök egyszerű, csak megbeszélni kell. Csak a Roxfort bentlakásossága akkora nehezítő körülmény. Ha megoldjuk, akkor még nyár előtt tervez újra látni ő is engem.
Gyorsan kiörülöm magam, aztán visszatérek befejezni a teámat. Sajnos tényleg nem húzhatjuk azért csak úgy az időt.
-Mehetünk- mosolygok fel rá tettrekészen, miután leellenőríztem, hogy mindenem megvan-e, és átkanyarítottam a vállamon az új táskámat, amit tőle kaptam.
-Óóó, ha lehet, hát hogyne!- Lelkes vigyorral csillannak fel a szemeim az ajánlatra, hogy "vezethetek" én.
-Úgyhogy kapaszkodj jól- kapom fel a seprűt, és helyezkedek is el, hagyva persze helyet mögöttem Elliotnak is. -Ha eléred jól, foghatod a seprű nyelét is, lehet, az úgy mégbiztosabb.
Az én apró alakommal és a hosszú karjaival még meg is valósítható ez, fordított esetben esélyem se lenne nekem érni el addig.
Lassan emelkedek fel, eleinte ki kell azért tapasztalni mind a seprűt, mert azért más, mint amit edzésen használok, mind az egyensúlyunkat így, hogy ketten ülünk rajta, de azért felbátorodok hamar, amint ráéreztem a kezelésére, és hasítunk a célunk felé. Már lefele menet, a végén, kipróbálom a kanyarodást is, amikor már nem vagyunk túl magasan. Bár leesni úgyse fogunk.
Minimál lassítás mellett kanyarodok egy félkört, bár a végén ki kell egészítenem egy S alakba a függőlegesbe visszabillenés stabilizálására, de így az izgi.
Kacarászok egy sort még az izgalom meg szórakozásból eredően, ahogy landolunk, bár hamar lejjebbhervad ez az arcomról.
-Én sem...- A mondat vége elveszik valahol menet közben, ha volt egyáltalán, miközben nézem, ahogy Elliot letámasztja a seprűt. Beljebbfáradunk, az utolsó helyszínre, ahol még együtt leszünk ma. Innen már csak én megyek tovább, haza.
Megállok a kandalló előtt még, és Elliot ígéretére felnézek rá.
-Köszönöm. Annyi mindent köszönök.
A szavaim közben felnyúlva most is összekulcsolom a kezeimet a nyaka mögött, bár most én nem húzom lefele. Felismeri ő is a párhuzamot. Csak a szemébe nézek, miközben beszélek, és láthat mindent a tekintetemben, amit én érzek iránta, a szeretetet, csodálatot, azt, hogy milyen sokat jelent nekem az a sok törődés, amit ad, mindent, amit szavakba nem sikerülne most öntenem.
-Köszönöm...- teszem még hozzá halkan, elcsukló hangon, ahogy az az egyre ismerősebb szorító érzés kerülgeti a torkomat.


Cím: Re: Astronomers
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 31. - 13:50:55
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/02/fd/2e/02fd2ed519879a5eb0d85ea58a9f7f86.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224889950)
 
Nem bántam meg, hogy Merel ült ezúttal elől a seprűn, én pedig csak kapaszkodtam. Kicsit megnéztem magamnak a tájat és most nem úgy, mint máskor. Nem az foglalkoztatott, hogy hol lehetne észrevétlenül leszállni. Végre volt alkalmam megfigyelni a hatalmas zöld legelőket, a völgyeket, ahol bárányok legelésztek.
A nap ezúttal sem sütött ki, sőt hatalmas felhők gyülekeztek az égen. A környék még ebben a kicsit szomorkás, álmosító időben is gyönyörű szép volt és elterelte a figyelmet a fejemet kínzó fájdalomról. Tudtam, hogy a jó kedvem nem fog már sokáig tartani… amint Merel elmegy újra kezdődnek a sötét hétköznapok és hiába van Húsvét a patika kinyit és nekünk dolgoznunk kell.
A patikába lépve még mindig azt kívántam: Bárcsak hosszabb lett volna az út idáig… A gondolat nem is hagyott nyugodni egészen addig, míg a kandalló elé nem keveredtünk.
– Köszönöm. Annyi mindent köszönök.
A lány felé fordultam, aki hirtelen a nyakamat átölelve került hozzám közelebb. Szerettem volna viszonozni, hogy: igen, én is ugyanezt mondhatom. Olyan jól esett megígérnem neki, hogy megpróbálok bejutni a Roxfortba. Valahogy egyetlen porcikám sem kívánkozott a kastélyba, de Merel kedvéért szívesen visszatértem volna. Azt hiszem, ilyen támaszra van nekem szükségem, vagy inkább kapaszkodóra… hogy ne essek megint el. Nem hiszem, hogy kibírnám, ha valaki még egyszer padlóra küldene. Túl sok volt már. De volt egy kapaszkodom, ez a lány, aki bármikor ott volt, ha szükségem volt rá.
Sosem mondtam volna ki hangosan, de annyira féltem az élettől. Ez a kis találkozás pedig valami olyat adott, amire szükségem volt. Egy menedéket, ahová behúzódhattam néhány órára, ahol a sebeimet nyalogatva új erőhöz jutottam. Pedig tényleg nem volt több az egész beszélgetésnél, csillag lesésnél… de mindezt még az a kellemetlenség az ágyban sem ronthatta el.
– Köszönöm... – A lány hangja elcsuklott. Ezért felemeltem a kezemet és megsimogattam az arcát.
– Nem búcsúzunk el örökre…  – mosolyogtam rá. – Hamarosan újra látsz. Valahogy bejutok abba a hülye iskolába…
A mondat végére a mosolyom vigyorrá vált. Nem akartam érzelgősködni és ez a grimasz pont elég volt arra, hogy elrejtsem azt, ami bennem van. Most nem akartam kiadni, hogy aztán még rosszabbul érezze magát az elválás miatt. Erős vagyok – ismételgettem magamban a szokásosat.
Közelebb hajoltam hozzá és csókot leheltem az arcára. Nem akartam benne most már hamis érzéseket kelteni, ezért barátként búcsúztam el tőle, majd léptem ki az ölelő karok közül, hogy útnak indulhasson. Fájdalmas volt ezt megtenni, de muszáj volt. Ő nem hozzám tartozik, nem marasztalhatom, még ha csak egy pár percről is van szó.
– Majd küldök baglyot… de te is bármikor írhatsz nekem  – magyaráztam, de nekem is elszorult a torkom.
Egy pillanatra elhallgattam. Nyeltem egyet. Kitartás, Elliot! – biztattam magamat és újra mosolyt erőltettem az arcomra. Nem akartam kellemetlen érzést kelteni benne, amiért ott kellett hagyni. Tudtam, hogy neki még talán nehezebb is ez az egész, mint nekem... hiszen már megértettem az érzéseit.
– Vigyázz magadra!

Köszönöm a játékot!


Cím: Re: Astronomers
Írta: Merel Everfen - 2017. 09. 03. - 21:45:09
Hát na, minek is tagadjam, a repülésélményen kívül, amire ilyen lehetőség kínálkozott, igen, azért is kaptam az alkalmon, hogy ma még utóljára élvezhessem egyszer Elliot testi közelségét is. Jó alibi és álca arra, hogy a hátammal belesimulhassak az ölelésébe, ahogy kapaszkodik leesés ellen. Most mi? Ennyit csak megengedhetek azért magamnak még. Ameddig még amire csak lehetőség van.
Bent, a kandalló előtt, érzem elpirulni a fülemet, ahogy ezúttal Elliot hajol le hozzám, nem én húzom, és egy búcsúscókot nyom az arcomra. Egyfelől kicsit csalódott vagyok, mert megerősíti vele azt a változást, különbséget, amit hiába nem akarok, előbb-utóbb kénytelen leszek végül elfogadni. De örülök is persze neki. Gondoltam rosszabbra is. Ahogy felkaroltam a nyakába, de rábíztam, mit kezd vele, megfordult a fejemben az is, hogy az egészet visszautasítja, még ennyit is megtagad, a szívemet törve vele.
Egy pár pillanatra elidőzök ugyanott, az arcom pár centire az arcától, fontolgatva a válaszomat, mielőtt hirtelen lábujjhegyre állva szorosan a nyakába ölelek, sokáig el se engedve, miközben tudatosul bennem a búcsú eljött ideje, és hogy megint meddig nem fogom viszontlátni Elliotot. Legalább nem nyárig kell várnom, ami örvendetes, bár nem állítja meg az egy-két könnycseppet, ami kigurul a szememből. Ki tudja mennyi pillanat után végül visszaereszkedek a talpamra, és - noha picit elidőzve ott is - viszonzom a búcsúcsókot Elliot arcára, mielőtt kibontakozunk végül egymás karjaiból.
-Tudom- mosolygok fel rá keserédesen. -És... Várni foglak.
Nem akartm már tovább koptatni a szót, de igen, köszönöm is, akárhanyadjára.
-Tudom, és fogok is. És majd készülök valamivel neked- ígérem, közben hátrálva egy-két lépést a kandalló felé. Erőt kell vennem magamon, hogy ne rohanjak megint oda, és ne tudjam elengedni végül.
-Te is magadra! Te még jobban is.
A zöld lángokban is még alig hiszem el, hogy sikerült rávennem magam, hogy eljussak a kandallóig, és megfelelően végigmenjek a műveleteken a hazahopporáláshoz, hogy volt erre lelkierőm valahonnan.

//Köszönöm az újabb maratont//