Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2017. 07. 11. - 16:04:32



Cím: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 11. - 16:04:32
Több helyszín, elsősorban: London

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/64/4d/f9/644df90fda0d8f7de0b262e978465ea1.jpg)

1999. március



Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 11. - 16:05:17
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/13/c8/d0/13c8d015172002b39c46b8369464050b.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=224714994)

Iszonyatos fájdalmat éreztem, mikor kinyitottam a szememet. A homlokomra csaptam az egyik tenyeremet, amitől csak rosszabb lett a helyzet. Nem emlékeztem volna, hogy egy kis „fájdalomcsillapítón” kívül bármit is iszogattam volna egy nappal korábban. Igaz nem is emlékeztem túl sok mindenre, csupán valami különös, hideg érzésre és rémálomszerű emlékek halmazára.
Igen… egy dementor. Ez jutott eszembe először. Aztán meg a többi esemény, de valahogy a hopponálás után minden kiesett. Talán elájultam vagy csak olyan kómás voltam, mint Montrego karjaiban… egy kicsit még mindig zavarban voltam, hogy olyan gyengének mutatkoztam előtte. De hát mit tehettem volna? Nem volt erőm, hogy változtassak a dolgon. Képtelen lettem volna mozgásra bírni a lábaimat. Szégyen vagy sem, nélküle valószínűleg ott maradtam volna. A partónusa, aztán az ereje mentett meg attól, hogy ott haljak meg.
Nem valószínű persze, hogy a közeli családtagjaimon kívül bárki is hiányolt volna. Nyström is bizonyára csak azért sajnálkozna egy ilyen esetben, mert nem tudta a holttestemről megszerezni a gyűrűt, ami nem őt illeti, hiszen nem Rowle.
A táskáinkba tömött kincsek emléke egy kicsit megnyugtatott. Nem örültem, hogy Mathias csak úgy marokszámra szórja bele, de mivel túlélte a dolgot lassan ölő átokkal lehet dolgunk vagy semmi ilyesmivel. Mindenesetre jó lesz tőlük minél gyorsabban megszabadulni.
Nagyot ásítottam. Megdörzsöltem a szemeimet, aztán felnéztem a mennyezetre. Még mindig nem tudtam beazonosítani hol vagyok… de azt biztosan megtudtam mondani: a világ legpuhább párnája volt a fejem alatt és nem akartam megmozdulni sem. Csupán akkor lett gyanús a dolog, mikor rájöttem, hogy egy alsón kívül semmilyen ruha nem volt rajtam. Biztosan nem voltam senkivel tegnap… – gondolkodtam el.
Lassan oldalra fordítottam a fejemet és valami olyat pillantottam meg az ágy másik oldalán, ami a szívbajt hozta rám. Éreztem, hogy a rémülettől felgyorsul a szívverésem. Montrego feküdt ott és egyenesen engem nézett.
Hirtelen ültem fel és a takaróval próbáltam eltakarni a testemet. Vele ellentétben egyáltalán nem rendelkezem mutogatásra szánt izmokkal, ráadásul az egyetlen érdekesebb dolog a felsőtestemen egy vágás, amit még Egyiptomban szereztem.
– Könyörgöm, mondd, hogy nem te vetkőztettél le…  – mondtam rekedten.
A torkom elképesztően fájt. A szavak nehezen jöttek. Biztos voltam benne, hogy a tegnapi hideg tette tönkre a hangomat. Még szerencse, hogy Dean könnyen összedob valamit az ilyen apróságokra és délután már kutyabajom sem lesz.
Hol vannak a cuccaim? Körbe néztem a szobába, de az ágy mellett pillantottam meg, az én oldalamon a hátizsákokat. Mindkettő tele volt tömve. A sajátomhoz nyúltam és közelebb húztam magamhoz. A kincsektől nehezebb volt, mint amire számítottam és nehéz volt kirángatni alóluk a tiszta ruháimat.
– Kéne egy kis kávé  – jegyeztem meg, mikor már a pólóm rajtam volt.
A hirtelen mozdulattól megfájdult a fejem persze. Az ujjaimmal a homlokom közepét kezdtem el masszírozni, ahol a leginkább éreztem a kegyetlen lüktetést. Egy kicsit meg is szédültem, de az gyorsan megszűnt.
Sóhajtva rángattam magamra a ruhámat, a tekintetemmel már a feltehetően igencsak sáros cipőmet és kabátomat kerestem. Azonban a szoba egyetlen pontján sem sikerült felfedeznem őket. Remélem, egy manó legalább kipucolta őket – gondolkodtam el.
Hirtelen hangosan korogni kezdett a gyomrom. Ez elvont a figyelmemet arról, hogy még mindig nincsen meg a maradék két ruhadarab.
– Meg egy süti…  – tettem hozzá. – Nem vagyok válogatós, bármit megeszek, ami csokis.



Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 12. - 19:40:04
*
zene:Avicii- Wake me up  (https://www.youtube.com/watch?v=IcrbM1l_BoII)
(http://i.imgur.com/gdzj5c9.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Feeling my way through the darkness
Guided by a beating heart
I can't tell where the journey will end
But I know where to start
So wake me up when it's all over
When I'm wiser and I'm older
All this time I was finding myself
And I didn't know I was lost'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!!!


Emlékszem este nehezen aludtam el. Nem mintha nem lettem volna hullafáradt. Mindössze hoppanálás után a jóleső meleg fogadott. z otthon illata. És Elliot összerogyott teste. Így hát kénytelen voltam elcipelni a vendégszobába, ami a folyosó másik végén volt. Ott az ágyba tettem ruhástul mindenestül. A házmanónak meg menet közben meghagytam, hogy bármi baja van, lássák el. És hogy figyeljenek rá, nehogy ellopjon valamit. Mert hát szokta. Tudom rossz szokása nem okolható érte. A kleptomániája azonban szörnyű. És még így, közel a barátság kétértelmű jelentéséhez is, hát inkább biztosra mentem. Szóval egyszerűen csak minden lelkiismeret furdalás nélkül beálltam a zuhany alá. Igazság szerint fura volt újragondolni a hajnali eseményeket. Pláne a patrónust. Még mindig magam előtt láttam, fényesen, ragyogva. Hihetetlennek tűnt hogy mindezt én okoztam. Hogy én lényem egy lenyomata. Sokáig az ágyban fekve is ez a momentum járt a fejemben. Na meg persze Clem. Hogy bárcsak itt lenne és elmesélhetném. Hogy miatta sikerült. Mert csakis miatta sikerülhetett. Csakis.,.. ugye?
Lidérces álmok közepette sikerült átvergődnöm az ébrenlét határmezsgyéjéről a tudatalattim végtelen sötétségébe. Ám ez nem volt annyira sötét, mert a kékesen ragyogó ló végig benne volt. Akárcsak a dementor.
Reggel az első fények beszűrődő sugarai keltettek. Lassan realizálom a tényt, hogy nem húztam be a függönyt. Tegnap vagyis igazából ma hajnalban már annyira lefoglalt a történések újragondolása, hogy az ilyesfajta ócska részletekre nem adtam. És ennek persze most szívom a levét. Arcom önkéntelen grimaszba torzul szemem pedig ahogy kinyitom le is hunyom. Túl éles túl vakító. Ráadásul érzem, hogy arcot kellene mosnom. Igaz tegnap az iszap nagy részét sikerült levakarnom magamról de vagy csipás vagyok vagy valami a szemembe maradt. Esetleg belement alvás közbe, habár fogalmam sincs ezt hogy sikerült megalkotnom. Minden esetre a kezem automatikusan nyúlik és ásítva dörzsölöm meg, miközben a hátamról az oldalara fordulok és...
Félig kinyitom a szemem. Ami az első hiba. A második pedig az, hogy eleinte homályosan egy alakot veszek ki. Pedig esküszöm nem volt senki mellettem mikor elaludtam. A húgom volt hogy a háború után mellém feküdt, de ő most nincs itthon. Hacsak nem...
De nem. Mert a látásom pár perc múlva két pislogást követően kiélesedik. A személy pedig határozottan nem a húgom, habár tény a vonásai kellően finomak, lágyak, szinte már nőiesek. de még csak nem is egy nőhöz tartoznak. Hanem Elliot O'Marához. A felismerés lesokkol. Ereimben meghűl a vér.
Te jószagú atyaúristen! HÁTEZMEGMITKERESITT?
Hisz határozottan emlékszem hogy a vendégszobába dobtam le ruhástul mindenestül! Nem tudom milyen arcot vághatok. Az tuti hogy levegőt sem veszek, de ő még így is megmozdul. Lehet megérzi hogy bámulom. És mikor rám pillant arcán a zavar vicces lenne más esetben. Ha nem én lennék itt tutira szétröhögném magam a szituáció abszurditásán, ám de... jelenleg nem tudom. jelenleg csak baromira ki vagyok akadva.
-  Könyörgöm, mondd, hogy nem te vetkőztettél le… –
Hogymivan?
Pislogok csak, mert erre van erőm. A hangja rekedt és félelem csendül ki belőle. Megéretem. Én még egy értelmes mondatot sem tudok összerakni. Vagyis nem tudtam mostanáig. Szóval csak megrázom a fejem.
- Hozzád nem nyúltam, bassza meg! HOGY A MERLIN TETVES RÁKJÁBA KERÜLSZ TE IDE? Hogyvigyeelhétsügérazocsmányvalagad! -
Najó, eddig tartott a nem akadok ki dolog. Igenis kiakadok. És igenis hangos vagyok. Nem is tudom hogy sikerült rátalálni a hangomra. Minden esetre most bezengi a szobát. Ez annyira... kellemetlen.
És hirtelen nem is bírom nézni őt. Még akkor sem ha nem az ő hibája hogy valahogy ide keveredett. Felkelek és a gardróbba megyek. Hálát adok az égnek, hogy van rajtam alsógatya legalább. Nem foglalkozom a kajakívánságával. Majd a házimanónak leadhatja a rendelést a zsebei kiürítésével egyetemben. Dühösen ráncigálom magamra a kezembe akadó első ruhadarabot. A krémszínű nadrágot meg a fehér pólót. Na nem biztos hogy ez a legjobb párosítás, de letojom. Mára elmegy. Jó lesz. Kiveszem az egyik órát és morcosan pillantok rá. Nem tetszik ez az egész. Utálom az ilyen reggeleket. Mondjuk milyen is? Végtére is sosem volt még olyan eset hogy egy férfival keltem volna fel. Még akkor se ha semmi nem történt. Nagyon remélem hogy ez nem tudódik ki, soha de soha de soha az életben. Mert időközben rájövök, hogy nagyon is tudom milyen ez az ébredés, kibaszottul elcseszett egy fajta. És joggal túrok morcosan a hajamba. Igazság szerint ki sem akarok menni a ruháimnak otthont adó szobából. Nincs kedvem Elliot arcába nézni. Ahogyan jelenleg senkiébe sem. Csak bámulom magam a tükörbe, mikor hallom a csokis süti iránti igényét. Na jó, ami sok az sok!
Bassza meg!
A gondolat epésen ötlik fel bennem miközben csak elindulok. Mérgesen lépek be a szobába, hangosan csapom be magam után az ajtót. Megragadom a ruhájánál fogva, ott ahol érem és a lendület és meglepetés adta erőből a falhoz csapom és felpasszírozom rá. Úgy hogy lábujjhegyre állva éri a lába a földet mindössze.
- HOGY KERÜLTÉL AZ ÁGYAMBA? -
Teszem fel ordítva a kérdést a képébe. Még jó hogy csak mi vagyunk a házban.


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 13. - 14:27:42
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/13/c8/d0/13c8d015172002b39c46b8369464050b.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Montrego káromkodásaival van tele a hozzászólás!

A fejfájásom mellé aztán remek volt Montrego érzelmileg enyhén túlfűtött reggeli ébresztője. Az ordításától majdnem kiszakadt az agyam, arról nem is beszélve, hogy a látványa sem volt éppen szívderítő. Felőlem aztán akármilyen „jóképű” vagy „sármos” lehet, nem szeretek ilyenre kelni.
Nem is értettem igazán a kiborulását. Ő hozott ide a házába, valószínűleg ő is fektetett le az éjszaka, mert én ugyan semmire sem emlékszem a hopponálás után. Mindenesetre azért hálás voltam, hogy legalább a sérüléseimet ellátta. Erre legalább jó, ha már csendben maradni nem éppen az erőssége hajnalok hajnalán – állapítottam meg.
– Hozzád nem nyúltam, bassza meg! HOGY A MERLIN TETVES RÁKJÁBA KERÜLSZ TE IDE? Hogyvigyeelhétsügérazocsmányvalagad!
A választól összerezzentem. A fülemhez kaptam az egyik kezemet, finoman jelezve, hogy én ugyan tökéletesen elégedett voltam a fejrázással is, amivel még a hangerejének fitogtatása előtt válaszolt. Nem érdekel a túlragozás, sem a tagadás… vagy nem tudom minek tituláljam ezt az érzelmi kitörést.
– Már bocs, de a hangpróbát nem tudnád későbbre hagyni?  – érdeklődtem, mikor végre elhallgatott.
Inkább elkezdtem sorolni a kívánságaimat. Lényegében másfél napja nem ettem és ezt most eléggé éreztem is. A kávéhiány pedig egyenesen megőrjített és valószínűleg a tegnapi események mellett ez is okolható volt a fejfájásomért.
Montrego hisztis gyerek módjára vonult át a gardróbba. Valószínűleg nem akarta, hogy tovább bámuljam… nem mintha eddig így tettem volna. Nem érdekelt egyszerűen a látványa és amúgy sem értettem, minek fújja fel ennyire. Az együtt alvás és az együtt hálás nem ugyanazt jelenti, legalábbis az én szótáramban. Aludtam már nála gusztustalanabb ember mellett is, mikor más tolvajokkal együtt dolgoztam. Nem csináltam belőle különösebb rendszert, de kibírtam.
Inkább folytattam a csokis sütinél a témát. Az milyen jó is volna… – ámuldozva huppantam vissza az ágyra, mikor már rajtam volt a nadrágom is. Éppen csak végeztem a gombolással és a hajamat próbáltam normális állapotra rendezni. Már a tiszta zoknimat akartam felvenni, mikor hirtelen becsapta maga mögött a gardrób ajtaját – hát igen, jól ismerem azt a helyiséget.
Minden nagyon hirtelen történt. A falnak szegezve találtam magamat és ez az érzés nem tetszett. Sőt, kifejezetten kellemetlen volt. A fejemet is alaposan beütöttem és éppen csillagokat láttam, mikor megint üvölteni kezdett, mint az állat.
– HOGY KERÜLTÉL AZ ÁGYAMBA?
Először is levegőhöz próbáltam jutni, mit sem törődve azzal, hogy körülbelül a gyomráig lelátok. Ráadásul egy-két nyálcsepp is eltalált, ami nem igazán felelt meg arcmosásnak. Igazából undorító volt, hiszen Montrego alapvető gondolatával ellentétben, szeretek tiszta és illatos lenni… igaz nem olyan módon, mint ő. Feltételezem nála az egyetlen elfogadhatónak nevezett módszer, ha az ember egy adag parfümöt önt magára zuhanyzás után, majd bekap egy marék mentolos rágót.
– Mit tudom én? Biztosan beleraktál  – válaszoltam vele ellentétben nyugodtan.
Próbáltam némi értelmet kiolvasni a szeméből, de őszintén szólva nem győzött meg. Szóval ő ilyen barátaival… – állapítottam meg kissé keserűen és közben próbáltam mozgolódni, hogy elengedjen legalább. Tudok durvább módszert is, de én vele ellentétben nem akarom kinyírni azt az embert, akivel túléltem egy dementortámadást.
– Eressz el!  – emeltem meg egy kicsit hangomat.
Nem szeretem, sőt egyenesen gyűlölöm, ha valaki rongybabaként rángat ide-oda. Nyilván kisebb vagyok nála – ezt az első találkozásunkkor is feldolgoztam agyilag –, de ettől még nem kéne úgy éreznie, hogy bármi megtehet velem. Nem az ostoba játékszere vagyok, hanem egy ember, akinek fájdalmat okoz azzal, amit művel.
– Nem tehetek róla, hogy az alma miatt velem akartál aludni…  – elröhögtem magamat, ahogy ezt kimondtam.
Persze az az érzésem támadt, hogy Mathiast ez nem fogja fel viccként az egészet, de hát olyan jól esett húzni az agyát. Már megszoktam, hogy erőszakos, ha félreérthető helyzetekről van szó… pedig az a tegnapi nagyon jó kis kísérlet volt. Megtudtuk, hogy parfüm formában is tudnak működni a szerelmi bájitalok. A kérdés csak az, hogyan lehet hatásos formába kikeverni.
– Tudod, elég régi volt és rád sokkal több került belőle. Valószínűleg már örökké vonzódni fogsz hozzám, akkor is, ha tagadod…  – kacsintottam rá. – De nyugi, nem mondom el senkinek, milyen romantikusan megkérted a kezemet.


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 15. - 08:58:25
*
zene:Avicii- Wake me up  (https://www.youtube.com/watch?v=IcrbM1l_BoII)
(http://i.imgur.com/gdzj5c9.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Feeling my way through the darkness
Guided by a beating heart
I can't tell where the journey will end
But I know where to start
So wake me up when it's all over
When I'm wiser and I'm older
All this time I was finding myself
And I didn't know I was lost'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!!!


Igazából mondhatjuk, hogy habzik a szám. Nem túl elegáns és baromira nem szép látvány. De hát... sose voltam még ilyen helyzetben. Ez megalázó és undorító is. Nem mintha bármi történt volna. Hisz nem is történhetett tekintve mennyire ki voltunk ütve mind a ketten. Ugyanakkor még a gondolatától is rosszul vagyok, hogy mellette kellett ébrednem. Pláne hogy ha ez valaha kitudódik.... Na nem! Azt már nem. Teszek róla, hogy ilyen ne történjen. Holtbiztos.
És mikor joggal kapom el és tolom a falnak még neki áll feljebb. Hirtelen önti el totálisan a köd az agyamat. Szaggatottan veszem a levegőt, hallom. És a válasza sem segít. Ó dehogy.
– Mit tudom én? Biztosan beleraktál –
Ez az idióta most viccel velem? Mert ha igen, esküszöm nem állok jót magamért. Szívem szerint a nyakánál fogva rángatnám el a másik szobáig, ahova este ledobtam egyetlen határozott hanyag mozdulattal. Valószínű a nyomai is megvannak, hacsak eddigre a házimanók rendet nem tettek.
- Hát kurvára nem a saját ágyamba fektettelek, elhiheted! - ripakodok rá dacosan. Hisztis gyerekként viselkedem tudom jól. Épp úgy, mint a villásreggelin, no de rója fel nekem bárki, ha higgadt tudna maradni a helyemben.
– Eressz el! –
A kérését eleinte figyelmen kívül hagyom. Szemeim összeszűkülnek és vészjóslóan csillognak. Méregetem egy darabig, majd úgy döntök, hogy nem, nem éri meg. Így egy hanyag mozdulattal eresztem le és lököm el félig magamtól. Az ágy felé de nem neki. Igaz a váratlan talpra érkezéstől és a lendülettől elvesztheti az egyensúlyát, hiába nem volt célom az, hogy elessen itt nekem. Undorodva nézek rá. Hihetetlen hogy ennek a seggfejnek mentettem meg tegnap az életét! Vagy meglehet az már ma volt, fene tudja.
– Nem tehetek róla, hogy az alma miatt velem akartál aludni… –
Már épp fordulnék el mikor meghallom a szavakat. Megakadok a mozdulatsorban. Ez önmagában felháborító és bosszantó, de hozzá az a röhögés... Hát ami sok az sok. Vészjósló villámokat szóró tekintettel fordulok vissza. Azt hiszem, acsargok is, mert olyan morgás tör elő belőlem, ami eddig talán sose. És mindez ha nem lenne elég, még folytatja is.
– Tudod, elég régi volt és rád sokkal több került belőle. Valószínűleg már örökké vonzódni fogsz hozzám, akkor is, ha tagadod... De nyugi, nem mondom el senkinek, milyen romantikusan megkérted a kezemet. -
Hát a szavak után, őszintén szólva aki higgadt tud maradni az Merlin szerelmére, vagy totálisan érzéketlen vagy teljesen idióta és csipetnyi büszkeség sem szorult belé. Evidensen nem ez az ember vagyok és természetesen O'Mara jól tudja. Szinte szántszándékkal tapint rá a gyenge pontomra. Valahol belül mélyen nagyon jól tudom ezt. Teljességgel tisztában vagyok vele. Mégsem tudok elvonatkoztatni. Egyszerűen képtelenség. És hát valahol már nem is akarok. Túl vagyok a józan ész minden határán. Így hát a kacsintása már csak olyan hab a tortán, ami abszolúte nem kéne. Ráadásul mindezt megfejeli az a tény, hogy sosem akartam enni ebből a tortából.
Így hát mondhatjuk hogy fejjel megyek a falnak. Esetemben épp neki. Valószínű vállal találom el a gyomorszáját, ha esetlegesen elugrik. Akkorát úgysem tud, mert nincs hely. Nagy a szoba de a bútorok bekorlátozzák a mozgását. Ha pedig nem mozdul, akkor esélyesen a földre is viszem lendületből. És amint rajta vagyok (mert fél perc múlva már felette görnyedek) ütésre emelem ökölbe szorított kezemet. Épp úgy, mint annak idején a mocsokban és a sárban. Ott a sikátorban Londonban. Nem is tudom mi gátol meg abban, hogy behúzzak neki egyet. Az biztos, hogy nem a kaján vigyor az arcán. Mégis van valami, ami megakaszt. Talán a tegnap este. Nem, nem a 'lánykérés'-es jelenet. Azt exmemoriamoznám az életemből (ha már lúd legyen kövér, nem?) Sokkal inkább a patrónus, ami fényesen villódzva kelt életre. És ahogy rátekintek dühtől eltorzult arccal, újra eszembe villan a kép. Érzem hogy az öklöm megremeg. Az erek kidüllednek olyan erővel szorítom össze a kezem. Aztán végül egy perc eltelte múlva elernyed a satuerős szorításom. A karom lehullik magam mellé, másik kezem, ami eddig a mellkasánál fogta le őt csak lök rajta egy erőteljest. Legalább ennyi fájjon neki. Aztán a következő percben felállok.
A fene megint elragadtattam magam!
- Undorító vagy.Tégy meg egy szívességet! Tűnj el a házamból, de gyorsan! -
Közlöm durván, sértetten. Nem fordulok felé, háttal állok neki. Képtelen lennék az arcába nézni. Annyi mindenen keresztül menve még mindig itt tartunk. Pedig azt hittem már ismerem. Nos súlyos tévedés. Nagyon súlyos.


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 16. - 16:30:31
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Montrego káromkodásaival van tele a hozzászólás!

– Hát kurvára nem a saját ágyamba fektettelek, elhiheted!
Felmordultam a mondatra. Éppenséggel be is szóltam volna valamit szívesen, de eddigre már inkább a szabadulásomra koncentráltam. Montrego ugyanis ilyen apróságokon, minthogy ki melyik ágyban van, legalább annyira felkapja a vizet, mint egy hisztis nő. Felfogtam én, hogy éppen ballábbal kelt, mert Lyanáról álmodott, aki nem jár vele – mint azt tegnap megtudtuk.
Szerencsére elengedett és még a lökése sem volt elég ahhoz, hogy elessek. Sikerült megtartanom az egyensúlyomat, ami kellemes meglepetésnek bizonyult az előző napi gyengeségem után. Valamivel elégedettebben emeltem vissza a tekintetemet Montregora.
Csak úgy dőlt belőlem a szó, aminek a következmény az volt, hogy a vállával gyomorszájon vágva a földre taszított. Már megint felettem volt, mint a londoni sikátorban, de ezúttal a fájdalom ellenére nem kiborultam, hanem egyszerűen elröhögtem magamat. Nem érdekelt, ha megüt, nem ő lenne az első és az egyetlen, aki hozzám ér már így. Nála biztosan ilyen a barátság.
– Biztosan ekkora ügyet akarsz kerekíteni abból, hogy a barátod az ágyadban aludt?  – kérdeztem kissé gúnyosan.
Nem válaszolt, csak tartott az öklét, de a lendület már régen kiveszett a mozdulatából. Fogalmam sem volt róla, hogy mi játszódik le éppen a fejében. Valamiféle furcsa csillogást láttam ugyan a szemeiben és az az érzésem volt, mintha nem is engem nézne valójában. Egy kicsit ugyan megnyomta a mellkasomat azzal a kezével, amelyikkel leszorított, de nem különösebben okozott ezzel fájdalmat.
Ahogy leszállt rólam, azonnal felültem és a gyomrom feletti terültet simogattam. Az jobban fájt, hiszen alaposan eltalált a vállával. Ha nem így lett volna, lehet nem is tud ledönteni a lábaimról, egészen visszanyertem az erőmet a korábbi állapotokhoz képest. Sőt, mintha egy kicsivel több is lett volna.
Lassan álltam a talpra és nem is figyeltem mit művel.
– Undorító vagy. Tégy meg egy szívességet! Tűnj el a házamból, de gyorsan!
Erre a mondatra fordultam csak felé. Háttal állt nekem és még mindig áradt belőle az a gőgös sértettség, ami állandóan. Már őszintén kezdtem unni, ezért felvettem a zoknimat is és a táskámért nyúltam. Nem fogok neki könyörögni, hogy a tegnap után legalább értse, ha viccelnek vele… nem kell az életet olyan fene komolyan vennie. Mégis mi baja lesz, ha velem van egy ágyban? Semmi, nekem sem esett tőle különösebb bántódásom, habár a felsőtestemet… meg a többi részemet sem mutogatom éppen szívesen neki.
– Jó – mást nem tudtam kinyögni és ezt is csak hosszú percekkel később sikerült kipréselnem magamból.
Sóhajtva vettem a vállamra a táska pántjait. A benne lévő kincs mennyiségtől egy pillanatra majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. Alaposan tele pakolta – gondoltam és megköszörültem a torkomat egy pillanatra.
– Ne aggódj, már megyek is  – mondtam keserűen. – Sok sikert a kincsek eladásához, meg a gőgös hisztidhez… biztosan van, aki értékeli.
Elindultam a szobaajtó felé. Már a kilincsen voltam a kezem, hogy lenyomjam. Még egyszer visszanéztem felé. Sejtettem, hogy még mindig háttal találom majd, amit duzzogva arra gondol, mennyire nem is volt őszinte a tegnap vége. Talán részéről nem is volt, részemről meg… nem érdekel! Van elég bajom anélkül is, hogy a dráma királyfi legyen a haverom.
Sóhajtva nyomtam le a kilincset és téptem fel az ajtót.
Mondani akartam még valamit, de inkább nem tettem. Nem volt értelme újra és újra elmondanom neki, hogy mennyire túlreagál mindent. Ha én minden rossz indulatú megjegyzésén felkaptam volna a vizet, akkor most ott feküdne sóbálvánnyá változtatva a Kilchurn kastély kastélyban és én nem bánnám egy percig sem.
 Egyszerűen csak sóhajtottam egyet és átléptem a küszöböt.


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 19. - 10:23:45
*
zene:Avicii- Hey Brother (https://www.youtube.com/watch?v=YxIiPLVR6NAI)
(http://i.imgur.com/iyDr32p.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’What if I'm far from home?
Oh brother, I will hear you call!
What if I lose it all?
Hey brother! There's an endless road to rediscover'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!!!




– Biztosan ekkora ügyet akarsz kerekíteni abból, hogy a barátod az ágyadban aludt? –
Ez most kérdés? Elég egyértelműen igen a válasz. Egy hatalmas, giganagy igen! Tekintve, hogy ez azért lehet csak ennyi volt, de a rossz nyelvek biztosan többet képzelnek bele. Igaz, tény, hiperérzékeny vagyok a pletykákra. De hát egy Charisma Belbyvel élek egy fedél alatt!!! Igaz nagy az a kastély, de még is sem eléggé. Így is maximálisan megkeseríti a hétköznapjaim java részét. Így is szívjuk a fogunkat Clemmel, hogy hol lopva, hol titkon úgy tölthessünk el egy egy félórát, ahogy leginkább nekünk jól esik. És még így is rendszerint a hátam mögé kell pillantgatnom, nehogy meglássam a pletykakirálynőt. Szóval, ha ez vagy bármi hasonlatos kitudódna valahogy valaha valamilyen elcseszerintett módon, hát nekem tutira befellegzett. És az iskola ilyen téren a kisebbik gond. Ott van a birtokigazgatás és a derbiztetés is. A közéleti megjelenésben ennek ugyanúgy súlyos nyoma lesz. Ezt ő, ostoba mihaszna tolvajként fel sem fogja. Ennek számomra ára van. Még akkor is ha semmi nem történt voltaképp az ég egy adta világon, mindössze egy ostoba félreértés és balul elsült véletlenség.
De hát várhatom, hogy megértsen? Ugyan dehogy... képtelen rá azt hiszem. Szimplán azért mert sosem mozgott ezekben a körökben. Nem tudja mennyire érzékeny minden az üzleti életben. Mennyire kényesek és problematikusak az emberek. Az üzletfelek vesztése pedig közel sem a célom. Inkább figyelmen kívül hagyom a szavait. Nincs értelme magyaráznom neki azt, amihez semmi köze.
– Ne aggódj, már megyek is –
Helyes!
Gondolom magamban és egy morgás tolul fel belőlem. Igen, ez a végszó nálam. Menjen csak. Nem fog hiányozni. Cseppet sem.
– Sok sikert a kincsek eladásához, meg a gőgös hisztidhez… biztosan van, aki értékeli. -
A szavaira meghűl bennem a vér. Basszus! Erről az 'aprócska' részéről a dolognak totál megfeledkeztem. Hogyafenevigyeel....!
Morgok magamban valamit, talán acsargok is hozzá. S mikor már épp átlépi a küszöböt fordulok meg. Villámló tekintettel pillantok felé és teszek utána két lépést.
- Várj! -
Vakkantom élesen a parancsot felé, ellentmondást nem tűrően. Biztosan megáll ha másért nem is a durva hangszínem, miatt. Elég durva... túl durva. Érzem hogy nem így akartam,d e hát az indulatok még mindig bennem tombolnak. Összepréselem a szám és megköszörülöm a torkom. Majd csak ezután folytatom, mert sikerül némileg lehűtenem önnön kedélyállapotomat.
- Úgy értettem várj még. -
Már kedvesebb a dolog, de még mindig ellenséges kissé. Távolságtartónak meg abszolúte az. De megbocsátható ez ha belegondolunk abba hogy életem egyik ritkaszar reggelén vagyok túl.
- Segítened kell eladni a szajrét. Nekem... nincsenek kapcsolataim. -
Tárom szét a kezem megadóan. Sosem forogtam alvilági körökben és maximum a Zsebpiszok közbe tudnám elpasszintani, ahol Borgin jókora summát akasztana le rólam. Mondjuk még ez is jobb, mint a semmi,d e evidensen inkább Elliot kapcsolataira bíznám a dolgot.
- Plusz, én segítettem neked. Megmentettelek. Ennyivel tartozol. - vonom fel a szemöldököm cinikusan és összefűzöm a kezeim magam előtt. Dühös vagyok, morcos és éhes. Hisz semmit nem ettem már legalább nyolc órája. És még ilyenkor is bizniszelni? Megáll az eszem...! Az biztos hogy könyörögni nem fogok neki. Szóval vagy kötélnek áll vagy merlin veled tolvajkám!


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 19. - 13:52:51
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

Montrego káromkodásaival van tele a hozzászólás!

Nem különösebben zavart meg Montrego morgolódása abban, hogy a kilincsre tegyem a kezemet. Finoman le is nyomtam, hogy aztán kilépjek az ajtón és magam mögött hagyjam remélhetőleg örökre. A düh csak úgy tombolt bennem a gondolattól, hogy egy ilyen hisztérika mellett kellett ébrednem. Nyilvánvalóan komoly baja lesz attól, hogy mellettem aludt, ráadásul senki sem látta.
– Várj!
Úgy mondta ki ezt a rövidke szót, mintha parancsot akarna osztani nekem. A hideg kirázott a gondolattól, hogy éppen ő akarja megmondani nekem, mit tegyek. Hát azt majd én eldöntöm egyedül, nélkül, nincsen sok köze hozzá. Ha akarom kisétálok ezen az ajtón és meg sem állok Londonig.
– Úgy értettem várj még.
Még mindig ugyanaz a sértő hangszín volt, amitől képes lettem volna a falramászni. Kérdő tekintettel fordultam felé, de a lábaim már a küszöbön voltak. Készen álltam a távozásra, egyszerűen csak szórakoztatónak találtam megvárni a válaszát, miért is kéne itt maradnom. Már vérig sértett, meg akart ütni és utána még maradtam volna vele, hogy aztán együtt boldogan bejárjuk a kocsmákat, ahol el lehet adni ezt-azt? Lehet, hogy csak egy mocskos tolvaj vagyok a szemében, de tartás még bennem is.
– Miért is kéne maradnom?  – kérdeztem az idegességtől remegő hangon.
A kezeimet ökölbe szorítottam. Kívülről biztosan úgy festettem, mint egy mogorva óvodás, akitől elvették a fagyiját. Nem érdekelt! Egyszerűen csak szerettem volna kimutatni, hogy mennyire megalázóan bánt velem, pedig éppen csak túléltem egy kisebb dementor támadást. Hálás voltam neki, beleegyeztem, hogy legyünk barátok… és ez a hála. Ritka szarul esett, főleg azok után, hogy annyi keserűség maradt bennem az éjszakáról. Az összes rossz emlékem megint frissnek tűnt, egyszerűen csak szerettem volna újabb nyugalmat.
– Segítened kell eladni a szajrét. Nekem... nincsenek kapcsolataim.
Mélyen szívtam be a levegőt. Nem ütöm meg! Nem ütöm meg! – ismételgettem magamban a szavak, de egyre nehezebben ment. Nem tudtam koncentrálni. Nem tudtam normálisan lélegeztetni sem. Egyenesen fújtattam, mint egy bika.
Keressél magadnak, öcsém kapcsolatot! – akadtam ki és már fordultam is volna el, hogy kilépjek az ajtón. Nem számítottam erre, hogy még egy ilyennel próbálkozik. A zsarolás nem igazán volt Montrego műfaja, legalábbis eddig nem gondoltam volna.
– Plusz, én segítettem neked. Megmentettelek. Ennyivel tartozol.
Pont leszarom – jött azonnal a reakció, ám nem mondtam ki hangosan. Egyszerűen megmerevedtem a mozdulatban. Kellett egy pár perc, hogy felfogjam: ezt tényleg kimondta.
Visszanéztem rá megint és éreztem, hogy a sértettség most már leolvasható egyértelműen az arcomról. A hang, ami arra biztatott, hogy ne üssem meg, hirtelen elhallgatott és egy másik érzés váltotta fel. Egy dühös, vérszomjas érzés, amit csak azért tudtam elnyomni, mert még képben volt a józan eszem is, valahol az indulatok mögött.
– Szóval tartozom neked?  – érdeklődtem.
Közben levettem a táskát a hátamról. Az ujjaim már a cipzárral bajlódtak. Ügyetlenül ráncigáltam, majd kiöntöttem a tartalmát. Nem érdekelt, hogy minden szanaszét gurul. Törlesztettem a tartozásom – gondoltam és egyenesen Montrego szemébe néztem.
– Tessék, ez megteszi?  – kérdeztem.
Az indulatok egyre erősebben tomboltak bennem. Megindultam felé, az üres táskát eldobtam és mikor közvetlenül előtte álltam, lendítettem a jobb karomat. Nem érdekel, megütöm! – határoztam el magamat.
Csak az futott át a gondolataimon, hogyha ő bárkit is a barátjának nevez… mert hát előzőnap ez történt, akkor azzal úgy bánik, mint a szeméttel? Ha erre vágyik keressen egy házimanót vagy egy rabszolgajelöltet. Hát nem, velem nem fog így viselkedni és nem érdekel, ha egy fillér sem jut a kincsből. Az a gyönyörű fülbevaló, amit magam emeltem el úgyis ott van a kabátzsebemben. A többit tartsa csak meg.


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 20. - 21:47:21
*
zene:LP- Bleed it Out (https://www.youtube.com/watch?v=OnuuYcqhzCE)
(http://i.imgur.com/iyDr32p.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'

RIP Chester

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!!!


A kérdése szikraként pattan közöttünk. Igaz, nagyon igaz. Miért is kellene? Számtalan okot sorolhatnék fel. Számtalant. Ám eleinte egy sem jut eszembe, Egyetlen egy se kivéve a legutolsót... a legnyomósabbat. A legerőteljesebbet. Legalábbis ez az ami eddig összeköt minket. Akár tetszik neki, akár nem. Valahol emiatt örülök. Noha ez most cseppet sem látszik. Ó nagyon nem.
– Szóval tartozom neked? –
A kérdésbe rengeteg indulat szorult. Kegyetlenül sok, ami meglep. Eddig szinte soha nem tudtam kihozni a sodrából. Szinte soha nem sikerült fogást találnom rajta. És jelen pillanatban nem vártam hogy siker koronázza kísérletemet. Igazából nem is tudatos vagy szándékos volt ez. Csak úgy... hát megtörtént. Arcom rezdüléstelen marad, mindössze szemöldököm siklik fel a jelenet láttán. Mert hát mint egy hisztis nő aki tányérokat dobál úgy kezd el viselkedni. Cserébe ő legalább nem az én fejemhez vágja a cuccot hanem ki a táskából egyenesen a padlóra. És a gravitáció jótékony hatásának köszönhetően hangos csörömpölés közepette minden talajt is ér. Csörrenve csattogva érkeznek meg és gurulnak szerte és széjjel. Nem mintha különösebben érdekes lenne a dolog, na de... én aztán nem szedem össze és még egy pálcasuhintást is sajnálom rá. Az ő mocska! Bassza meg!
– Tessék, ez megteszi? –
Szinte az arcomba sziszegi a szavakat. Húha... hát tényleg határt léptünk. Igazság szerint ennek örülnék ha nem épp nekem indulna mint egy dúvad. Nem tartok tőle, kisebb is és én kétszer akkora vagyok. Ha esetleg meg akarna ütni ki tudnám védeni (többnyire) habár a tolvajjal ujjat húzni... nem bölcs dolog. Én meg voltam akkora batár nagy balga hogy barátkozni akartam. Vagy hát legalábbis elkísértem és megmentettem. Lehet itt volt a hiba. Lehet hagyni kellett volna hogy a dementor kiszívja az utolsó csepp lelket is belőle. Akkor semmi gondom nem lenne ma reggel.
Vagy de. Mert én sosem voltam kegyetlen. Undok igen, önző csak-csak. Na de hidegvérű gyilkos? Nem. Ha öltem (mert gondolom megtetettem bár erről hála merlinek dunsztom sincs) nem hiszem hogy szántszándékkal műveltem. Maximum valami olyan eszméért nemesebb célért, aminek volt értelme. És szentül hiszek benne hogy nem ártatlant  küldtem jobb létre. Ám jelen esetben Elliotra egyik sem igaz. Így hát rá kell jönnöm, nem bánom hogy a patrónus előtört ott akkor a pálcámból. Az én patrónusom. A szilaj ló, ami megmentette a seggünket. Mert az enyémet is nemcsak az övét. És igazából neki köszönhetem hogy sikerült., Hgy felismerhettem ezt az oldalamat (mert magával rángatott a dementortanyára). Habár tény hogy Clem nélkül sem jött volna össze, vagy... Lya képe még mindig nyugtalanító kis pont a tudatom legmélyén. Eszembe jut Elliot felkiáltása és Lya illatának felidézése aztán meg közvetlen a patrónus villanása. Elfog a kétség újra, mi is történt ott akkor. De ezt nincs időm már végiggondolni, mert O'Mara előttem terem. És nem is az ő feje az ami beölti a teret hanem a felém közeledő ökle. És csak annyi időm van, hogy félig sikerüljön kioldalaznom előle. Marokra szorított ujjai még így is a lendülettől vezérelve erőteljesen állkapcson vágnak, amitől felserken a szám széle. Igazából eleinte a meglepettség lesz úrrá rajtam. Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. mert... megütött! Épp ő! És engem!
Na nem mintha nem érdemelném meg, miután én majdnem másodjára vertem agyon. Vagy harmadjára? Ugyan mégis ki számolja! Na de azért ez mégis csak sokkoló. Pláne hogy fél másodperc után berobban a tudatomba a fájdalom is. A kis receptorok jeleznek hogy gond van. De az ösztön felülkerekedik azon hogy ezen parázzak. Inkább csak lendületből elkapom a kezét és lefogom. Erősen tartom míg a másikkal a vállánál tolom vissza. Kivárok egy fél percet hogy lenyugodjon. Közben a vasas így a számba keveredik. Érzem ahogy feldagad az alsó ajkam. Remek. Mocskos remek!
- Neked teljesen elmentek otthonról, ember? - förmedek rá csöppet sem kedvesen. Mondjuk ilyen szituációban ő sem lenne az, ahogy sosem volt. Kiköpök egy adag véres nyálat a földre az ágy mellé. Áh fúj!
- Ahelyett hogy lemennénk reggelizni komolyan verekedni akarsz? Velem? Szívesen eltángállak büdös káposzták nélkül is. Tiszta mérkőzésben úgyis veszítenél...! -
Gonoszkás vigyor jelenik meg az arcomon, de végül csak elengedem. Mikor ellépek tőle rápillantok jelentőségteljesen.
- Ám sokkalta jobb lenne ezeken túladni. Mihamarabb. Mert hát te mondtad hogy átkozottak. Lehet emiatt a szexi karkötő miatt másztál az ágyamba. -
Emelem fel az egyik csillogó arany és rubinköves darabot. Egy fél percig nézegetem forgatva ujjaim között majd felé dobom.
- Ennyit arról kire volt nagyobb hatással az alma meg a löttye! -
Közlöm nyersen utalva az előző beszólására. Aztán inkább bosszúsan az ajtó felé indulok. Amikor a küszöbhöz érek megtorpanok.
- Takaríts fel, addig megnézem mi van a reggelivel. - vakkantom az utasításokat és már indulnék ki amikor mégis csak eszembe jut még valami.
- Ja és csak azt, amit széthánytál. A többi cuccomat örülnék, ha nem fújnád meg. -
Mondjuk a ruháimat. Ki tudja még akár alsógatya fétise is lehet. Nekem mindegy csak ne engem pakoljon ki. Azzal durcásan a számat piszkálva indulok le a lépcsőn a konyhához. Közben pedig azon tűnődöm hogy lehetett ennyire elfuserált egy reggelem. Mert ilyet még nem pipáltam.



Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 21. - 10:18:35
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

A csuklómba iszonyatos fájdalom nyilallt, ahogy az öklöm becsapódott Montrego állkapcsába. Az érzés mégis felülmúlhatatlan volt, mintha csak évek óta vágytam volna arra, hogy alaposan bemossak neki. Egy pillanatra pedig értetlenség ült ki az arcára, amitől egyenesen vigyorognom kellett volna… de valami megakasztott.
Még pedig az, hogy az indulat újabb ütésért követelőzött bennem. Ismét megemeltem a jobb karomat és ütni akartam, de ezúttal nem volt ilyen szerencsém. Montrego elkapta a csuklómat, a másik kezével pedig a vállamnál taszított meg annyira, hogy elvesztettem a lendületemet, az erőt, amit az ütésre szántam.
Lihegve néztem a szemébe. Nyugalom! – próbáltam biztatni magamat, mielőtt még belerúgtam volna valahol, ahol tuti fáj. Morogva próbáltam erőt venni magamon és legyűrni az indulatokat, amik még mindig erőszakosan akartak kitörni. Nem akartam annyira megverni Montregot, de ez az egy már járt nekem. A legtöbb esetben szándékosan nem védekeztem és most még a csuklóm megdagadás is ért annyit, hogy ezt megtegyem. A zsarolást gyűlölöm, mindennél jobban és ezt neki is meg kell tanulnia, ha jóban akar velem maradni.
– Neked teljesen elmentek otthonról, ember?
A kérdést követően véres nyálat köpött a föld mellé. Undorodó képet vágtam… és még hogy én vagyok mocskos. Sosem tennék ilyet lakáson belül, akármennyire is képen vágtak pár perccel korábban. Fúj… – fintorogtam még egyszer.
– Ahelyett hogy lemennénk reggelizni komolyan verekedni akarsz? Velem? Szívesen eltángállak büdös káposzták nélkül is. Tiszta mérkőzésben úgyis veszítenél...!
– Bocs, de elment az étvágyam miattad  – válaszoltam enyhén gúnyosan.
Nem érdekelt az a béna, gonoszkodásnak szánt vigyor a képen. Úgy nézett ki, mint egy gyerek, aki keménykedni akar… mindig is olyan volt és ez zavart benne. Még mindig hangosan kapkodtam a levegőt, a dühtől, amiről ő persze próbálta elterelni a figyelmemet.
–  Ám sokkalta jobb lenne ezeken túladni. Mihamarabb. Mert hát te mondtad hogy átkozottak. Lehet emiatt a szexi karkötő miatt másztál az ágyamba.
Nem néztem az ékszerre. Nem érdekelt, ahogy felém dobta. Hagytam, hogy a mellkasomnak ütközzön, majd a földre hulljon. Egy kicsit fájt a becsapódás helyet, de nem akartam hagyni, hogy elterelje a figyelmemet a történtekről. Döbbenet, hogy én „koszos tolvaj” létemre tisztességesebb vagyok, mint ő. Sosem zsaroltam volna meg ilyesmivel, még akkor sem, ha tényleg megmentettem az életét. Én is megtettem és hányszor hoztam fel? Hagyhattam volna átázott ingben megfagyni az utcán, miután elájult, de nem… ott maradtam vele, összeszedtem és hazahoztam. Éppenséggel lett volna jobb dolgom is.
– Addig örülj, míg hatással van rám az a lötty…  – morogtam, nem érdekelt, hogy esetleg nem hallja.
Elindult az ajtó felé, én meg csak bámultam utána értetlenül. Nem értettem, mire készül, de amint a küszöbhöz ért, visszafordult és érkezett a magyarázat: – Takaríts fel, addig megnézem mi van a reggelivel.
Most komolyan: Ki a francot érdekel a reggeli? Engem ugyanis csak két dolog foglalkoztatott abban a helyzetben. Egyrészt, hogy neki nagyon fájjon, másrészt meg akartam tőle szabadulni. Már túllépte azt a határt, ami után lekenyerez egy adag kajával… és persze, hogy pont ebben a pillanatban kellett korognia a gyomromnak. Egy csokitortát szívesen ettem volna… vagy házi csokipudingot.
Lehajtottam a fejemet és megsimogattam a morgó gyomromat.
–  Ja és csak azt, amit széthánytál. A többi cuccomat örülnék, ha nem fújnád meg.
– Kell a hóhérnak a cuccod…  – mondtam és szerencsére elindult végre kifelé.
A kincseket egy pálcaintéssel a helyükre tettem, az az vissza a táskába. Nem egy nagy dolog, pillanatok alatt megvan. Nem vagyok jó sem a pakolásban, sem a takarításban, de ez a része már egészen működik. Egyik nap még a zoknikat is sikerült összepárosítanom odahaza, szóval határozott fejlődést mutatok a mágia minden területén.
Ezután sétáltam csak az ágyhoz és fogtam meg Montrego párnáját, amire korábban a nyálát folyatta. Beledobtam a köpetébe. Végre elégedett vigyor ült ki a képembe.
– Remélem ettől is annyira undorodsz majd, mint tőlem, te kis…  – inkább elharaptam a mondatott.
Elindultam kifelé, szerencsére az egyik szoba ajtaja mellett megpillantottam a bakancsomat, aminek a tetejére volt dobva a kabátom. Odasiettem, hogy felvegyem a fényesre pucolt lábbelimet. Csak ezután nyúltam be a kabátzsebbe, amiben még mindig ott voltak a fülbevalók. Ez valahol megnyugtatott, hiszen az illat és a tisztaság alapján azzal is foglalkozott egy házimanó.
Montrego keresését folytattam és reméltem, hogy valami nagyon édes dolog társaságában találom. Mondjuk egy jó erős kávénak is örültem volna, mert már napok óta nem ittam és a fejemben valami furcsa, nyomáshoz hasonló érzés uralkodott.
– Hol a kajám?  – kérdeztem, mikor végre rábukkantam.


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 27. - 20:54:02
*
zene:LP- Bleed it Out (https://www.youtube.com/watch?v=OnuuYcqhzCE)
(http://i.imgur.com/GdwmYaC.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'

RIP Chester

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A szavak igazság szerint fájnak. Pláne tőle. De evidensen jogosak. Nincs jogom felróni neki a visszavágást, sőt.. igazság szerint baromira megérdemeltem. Más kérdés hogy ez semennyire nem segít. Így, mivel amúgy sem tudnék mit kezdeni a helyzet adta rossz érzéssel, szimplán elengedem. Mind a rossz érzést mind a szavait. Egyszerűbb figyelmen kívül hagyni, mintsem azonosulni vele. Vagyis hát egyszerűbb lenne, ha nem marnának mélyen bele a tudatalattimba, hogy mint valami ostoba rühes macska ott csimpaszkodjon rajta. Mert igenis zavar hogy így viselkedik még akkor is ha teljesen jogos. Mondjuk az is igaz hogy nekem sincs étvágyam miatta… meg a tény miatt hogy az ágyamba kelt. Na de ezen már túltettem magam… azt hiszem. És többnyire.
Így a többi megszólalása kapcsán is úgy teszek, mint az imént. Szimplán nem reagálok rá. Mert hát minek? Minek adjam alá a lovat? Minek értsek egyet hogy a lötty így vagy úgy de akaratunkon kívül befolyásolt? Épp elég kínos ez így is. Nem kell még jobban megnehezíteni az amúgy baromira undorítószituációt. Mert én annak érzem még most is. Még annak ellenére is hogy baromira igyekszem a kezdeti (hozzáteszem jogos) kitörésem után menteni a helyzetet és nem kimutatni.
Valahol megnyugtat az, mikor kirobogok a szobából és magam vagyok. Szinte élvezem a fél pillanat adta csendet. Ez más esetben abszolút frusztrálna, szinte már-már megőrjítene, ám most üdítően hat. Minden olyan normálisnak tűnik hirtelen… aztán rájövök hogy mégsem. Hisz egy tolvaj kelt az ágyamban. Mellettem. Szentséges….!
Inkább elterelem a figyelmem mégpedig azzal hogy a lépcsőn letrappolva megállom hogy ne a szalonba forduljak, mint amit amúgy ilyen frusztrációval teljes pillanataimban szoktam, hanem a konyhába siessek. Utasítást vakkantok az előbukkanó manóknak és a reggeli illata hamar betölti a konyha terét. Nem is foglalkozom különösebben semmivel, hisz minden kontroll alatt van. Tulajdonképpen magam is megcsinálhatnám, tekintve hogy egész sokszor szoktam Blaire-el együtt itt sürögni. Néha őt kifejezetten megnyugtatja a főzés és engem is sokszor becsábít magával. Most is puszta kézzel kapok le egy poharat a polcról és narancslevet öntök bele. Az ital hangosan zubogva tölti ki a üvegtestet és mire tele van addigra a manók is befejezik a terítést. Kipillantok a konyhaablakon, az istállókra és a környező mezőkre. Eszembe jut mennyire idegen volt a ház egészen a múlt karácsonyig. Hogy mennyire nem éreztem itthon magam. Na és hogy mennyire kötődöm most már hozzá. Valahol ez mosolyt csal fáradt arcomra, ami gyűrött és álmos és morcos és teljesen bezsibbadt így megdörzsölöm miközben a poharat a számhoz emelem. Aztán persze mire már épp elfelejtenék úgy igazán mindent, na hát pont addigra kell visszarángatni a kellemetlen valóságba. Mert miért is ne?!
– Hol a kajám? –
Elliot hangja berobban és szinte fülsértő. Nem azért mert ordít (habár lejjebb vehetné a hangerőt ez tény) hanem mert annyira megfeledkeztem róla már hirtelen, hogy esküszöm ugrok egyet. Valószínű ezt észreveheti, de nem érdekel. Valamiért már ez sem zavar. Ezer okom van elmerülni a kusza gondolataimba és emlékeimben (abban a kevéskében) és igenis szar érzés onnan kizökkenteni. Neki meg mindig sikerül. Morcos de kivételesen nem haragvó pillantást lövellek felé. Ujjaim közé fogom a poharat majd biccentek az étkező irányába, amit már egyszer látott. Ó naná hogy látta, azon az ominózus villásreggelin. És ettől a tényállástól beugrik Lya, az itt elcsattant félig igaz csókunk ami túlzottan reménykeltő volt és jelen helyzetben már túlzottan fáj is. Általa pedig a tegnap esti dementoros patrónusos kavarodás. Szinte zsong a fejem, ami azért fura mert még másnaposan sem szoktam ennyire tompa lenni. Remélem hogy a gyümölcslé segít, legalább annyiban hogy elveszi a keserű ízt a számból, bár félek, ez is olyan hiú ábránd, mint az összes többi amit mostanság dédelgetek.
- Már megterítettek! –
Indulok el, s belépve az étkezőbe a fény szikrát vet a csilláron, amitől kissé hunyorognom kell. Fél percnél nem kell több hogy ismét éles egyen az összkép. A hosszú asztal, fehér abrosz, a két fős teríték, a virág az asztalközépen. Elegáns talán már túlzottan is, mint mindig. Elnézem és elmosolyodom. Az asztalfőhöz lépek felemelem a kést. Megvizsgálom majd komoran bólintok. Jó. Pont jó. Kivetnivaló nincs benne, hibátlan. Akárcsak a halom kaja, ami ott van. Minden féle akad, amit csak akarhat az ember.
Elliotra pillantok, félig kíváncsian de jórészt pókerarcot vágva. Kíváncsi vagyok mit reagál a látványra és mit cselekszik. Mennyire egy jól nevelt tolvaj?
- Mondd csak a csokornyakkendőim mind megvannak? Vagy újabbat soroltál be a ruhatáradba? –
Vigyor terül szét az arcomra. Csak nem tudom megállni hogy ne piszkálódjak.
- Igazából kipakoltatnám a zsebeid… - vallom be neki kajánul, de végül csak intek hogy üljön le. Már ha akar. Már ha tényleg nem ment el az étvágya miattam. Épp miattam.. nevetséges!


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 29. - 09:03:56
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Montrego nagyon hülyén néz ki, mikor megijed. Láttam, ahogy megretten a hangomtól, az egész testén végig fut a remegés és talán, ha nem utáltam volna éppen baromira, akkor kiröhögöm. Ezt most nem tettem meg. A morcos pillantást viszonoztam és még talán vicsorogtam is – de lehet ezt csak képzeltem, ugyanis szokás szerint olyan gondolatok jutottak az eszembe, hogy: fogom magamat és itt hagyom a fenébe öröke.
– Már megterítettek! – közölte a tényt.
Megvártam, míg magához veszi a poharát, aztán átsétáltam vele az étkezőbe. Szinte bántotta a szememet az a csillogás és giccsparádé, amit egy puszta reggelihez való megterítés jelentett ebben a házban. Ha valahol nem akartam lenni ma reggel, akkor az ez a hely. Mégis leültem az asztal mellé, miután őnagysága is helyet foglalt az asztalfőn.
Ki a franc eszik ennyi gyümölcsöt? – gondolkodtam el, ahogy végig néztem a választékon. Gyűlölöm az ilyesmit, hiszen ez nem igazi étel és az is csak hitegetés, hogy lehet vele pótolni az édességet. Talán pont az ilyen gondolatok borzasztottak el a csokiba mártott eper láttán.
Egyelőre inkább csak kávét töltöttem magamnak. Biztos voltam benne, hogy alaposan magamhoz kell térnem, ha Montregot el akarom viselni. Ráadásul még keresni is kell valami barmot, aki átveszi azt a sok aranyat… már ha nem veszünk össze megint és léphetek végre le. Végül is Mathias bebizonyította, milyen ember és nem hiszem, hogy valaha változni fog róla a véleményem a zsarolás után.
– Mondd csak a csokornyakkendőim mind megvannak? Vagy újabbat soroltál be a ruhatáradba?
A kérdésre felé fordultam, de hirtelen csak egy szúrós pillantásra futotta. A húga kérésére nem fogom visszaadni a kedvenc darabját. A többiről pedig nem tettem hasonló ígéretet, de a gyűjtemény legjobb példánya nélkül nem hinném, hogy értékelné. Ezért nem is terveztem hasonlót tenni.
– Biztosan megvannak még…  – rántottam meg a vállamat, az arcomon egy fintor futott végig. – Ne aggódj, majd akkor viselem őket, hogyha véletlenül összefutok veled. Akkor legalább a kapcsolatot tarthatod velük.
Gúnyos voltam, mert ezt érdemelte. Mellesleg részemről nem terveztem újabb találkozót, legalábbis a mai nap fejleményei után. Felőlem aztán egyedül is megoldhatja a hülye emlékeinek a visszaszerzését.
Nem tetszett az a gonosz vigyor a képén, sejtettem, hogy megint oda akar szúrni.
– Igazából kipakoltatnám a zsebeid…
Letettem a csészét, de olyan erősen, hogy a kávé kifolyt a terítőre. Biztosan az egyik ostoba manója kiszedi majd a foltot, így nem különösebben érdekelt.
Mathias felé fordultam és a kezem, ami éppen csak elengedte a kávét ökölbe szorult. Kénytelen voltam így tenni, hogy ne remegjen az egész testem az indulattól, amit a szemétkedése váltott ki belőlem. Nyeltem egyet, hogy ne törjön ki belőlem valami olyan szó, amivel aztán biztosan egy életre megsérteném. Igaz, talán hagynom kellett volna, mert akkor látnom sem kéne soha többé.
– Tessék, motozz meg!  – mondtam és felkeltem a székből.
A karjaimat kissé széttártam. Most bebizonyíthatja, hogy nem csak a szája nagy. Ha pedig idehív egy manót, hogy segítsen neki, akkor meg aztán végképp nagyon „férfias” lesz. Elegem volt ebből, nem csak egy kibaszott tolvaj vagyok és Montrego felszínessége megállás nélkül csak ezt szúrta ki belőlem. Nem kedvelem, ha azt érzékeltetik velem, alsóbb rendű vagyok… mert nem vagyok semmivel sem kevesebb nála és nem tetszett, hogy rajtam gúnyolódott. Ez nem az a reggel volt, amikor jól viseltem vagy képes lettem volna hárítani. Még túl friss volt a dementoros élmény és még a zsarolása is ott csengett a fülemben.


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 31. - 19:59:34
*
zene:K- Firestone (https://www.youtube.com/watch?v=yFLtfaJwyfw&list=RDQMcBe7xfNvt_Q&index=1)
(http://i.imgur.com/GdwmYaC.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Kellemetlen reggelemet megfűszerezi Elliot még kellemetlenebb modora. Mintha nem lenne így is épp eléggé.. sárkányürülék minőségű így is! Ahhh, nem segít az sem, hogy cukkolom, de hát nem tudom megállni na! Ahogy azt sem, hogy felháborodott szavaira ne vigyorodjak el. Olyan pimaszul, amennyire csak lehet. Nem tehetek róla, de tényleg a legrosszabb énemet hozza elő. Ma reggel meg pláne!
– Biztosan megvannak még… Ne aggódj, majd akkor viselem őket, hogyha véletlenül összefutok veled. Akkor legalább a kapcsolatot tarthatod velük. -
Az asztalra könyökölök mindkét kezemmel és úgy figyelem. A mozdulatát, ahogy a csészét felfordítja és ahogy kávét tölt. Ahogy szánt szándékkal kifolyatja a fehér abroszra. Mintha ezzel is szándékosan ellenem lenne. És tenne, mert ezzel tesz is. Csak úgy kevésbé szándékosan próbálgatna. Sajnos annyira még nem ismer, hogy rájöjjön baromira nem ér célt ezzel nálam. Bezzeg ha Blaire ülne itt... a feje már nem lenne a helyén. A húgom ugyanis kényszeredetten szereti, ha minden szép és előkellő. Jól ápolt és olyan, amilyen az elvárt. Szóval igazság szerint nekem ezzel a kis afférjával nem okoz különösebb fejtörést, sokkalta inkább mulattat. Nagyon is. Ám ez annyiban nyilvánul meg, hogy arcomra kiül egy kissé gunyoros mosolyszerű kezdemény. Aztán persze kellett itt nekem belököm a motozós poént, ami szintén rosszul sül el. Nem foglalkozom a reakcióval, valahol sejtettem hogy ezt érem el. Mindössze halálos nyugalommal szedek egy adag fürjrántottát a tányéromra. A beeső fény megcsillan a tányérszélen és ezer darabra széttörve szikrázik tovább. Meglepetten pillantok O'Mara felé, akinek szinte füstöl a feje. Most mégis miért? Ártatlan megjegyzést volt, ami baromi jogos... feltételezem épp itt a baj. Bár kötve hiszem, hogy ez őt különösebben nyomasztaná.
– Tessék, motozz meg! –
Kajánul elvigyorodom és megrázom a fejem. Nem, nem teszem meg ezt a szívességet. Ne is álmodj róla, haver! Épp elég baj és kellemetlen tény az, hogy az ágyamba ébredt ez a hólyag. Nem fogom még végigtapizni is. Fogalmam sincs milyen perverz életet él, vagy miféle vágyai vannak, de engem nem visz ebbe bele, az is tuti.
- Jobb ötletem van. Alkut ajánlok. Te hallgatsz a ma reggelről, cserébe megbízom benned annyira, hogy ne kutassalak át. -
Tetszik, ahogy sikerült fogást találnom rajta és maximálisan felpiszkálni az agyát. Valahol jó tudni, ő sincs fából. Habár fogalmam sincs még, mihez is kezdek igazán ezzel. Jelenleg mondjuk csak szimplán kiélvezem. Magyarázás közben a villámra szúrok egy adagot a reggelimből. Felemelve az evőeszközt felé bökök a hangsúly jóvoltából, majd végül a számba veszem. Szokás szerint isteni finom, de hát ezt ő nem tudhatja, mert még mindig a hisztéria kellős közepén van. Jó nekem mindegy, annál több marad nekem. Amúgy abszolúte fernek érzem az ajánlatot. Igazából semmi de semmi kivetnivaló nincs benne. És még reggelivel is teletömheti a korgó gyomrát. Kész öröm egy éhező tolvajnak.
- Amúgy komolyan nem értem mi a bajod. Teljesen jogosan védem tőled a tulajdonom. -
Megvonom a vállam, miközben a kancsóért nyúlok és újabb adag narancslevet öntök bele.
 - Jó, nem hibáztatlak. Tudom hivatásos tolvajként a véredben van a dolog. Szerintem már csecsemő korodban is kicsórtad más gyerek szájából a cumit! Valld csak be. -
Emelem a poharam és iszok bele miközben a széle felett őt figyelem. Esélyesen kaphatok egy átkot a képembe, és még csak azt sem mondhatnám hogy nem lenne jogos. Viszont érzem, hogy azért ezt nem meri bekockáztatni. Addig semmiképp sem, amíg ennyi kaja van az arca és leginkább a szája előtt. És mindez csak arra vár, hogy betolja magába. Annyit belőle legalábbis, ami belefér. Szóval tényleg kész rejtély miért drámázik itt még mindig és nem kezd el lapátolni rendesen. Mert feltételezem nem minden nap lát reggelit. Vagy ha mégis, ilyen fajtát biztosan nem. Pláne nem ilyen körülmények között.


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 01. - 14:22:51
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Láttam Montrego arcán, hogy amint lehetősége lenne átkutatni a zsebeimet, máris meggondolta magát. Pedig megtehette volna, nem ő lett volna az első, aki alaposan végig akar fogdosni egy pár csecsebecséért. Mondanom sem kell, nem talált volna semmi, még akkor sem, ha valóban bűnös lennék. Sosem lennék olyan ostoba, hogy a zsebeimet tömjem tele… de ezt magyarázza meg bárki Mathiasnak.
Nem hiszem, hogy feltűnt volna neki, mennyire megalázó ez az egész. Nem vártam tőle megértést, kedvességet vagy éppen annyi figyelmességet, hogy lássa: remegek a dühtől és ez az ő hibája.
– Jobb ötletem van. Alkut ajánlok. Te hallgatsz a ma reggelről, cserébe megbízom benned annyira, hogy ne kutassalak át.
Sóhajtva huppantam le a székbe és közben persze belerúgtam az asztalba. Újabb adag kávé került a hófehér abroszra, de nem érdekelt a folt. Megérdemli Montrego, hogy az összes terítője piszkos legyen, csakúgy mint a párnája, ami mindössze véletlenségből került pont a köpetére.
– Szerinted úgy mégis ki a francnak mondanám el?  – emeltem fel a hangomat a kelleténél jobban. – Veled ellentétben én nem járok estélyekre és játszom el, hogy milyen fontos alak vagyok.
Az utolsó felét a mondandómnak olyan hangosan mondtam ki, hogy még engem is meglepett. Egy kissé megilletődve vettem el egy tiszta bögrét és öntöttem tele azt is kávéval. Ezúttal nem az abroszra került a következő korty, hanem a számba és lassan folyt végig a torkomon.
– Mellesleg fogalmam sincs mi a problémád ezzel a helyzettel…  – rántottam meg a vállamat.
Éreztem, hogy lassan megnyugszom, habár a koffein hatására pillanatokon belül felénkült a szívverésem. Mathias arcát fürkésztem, szerettem volna választ kapni erre a gondolatra. Nem, mintha a szemére szerettem volna újra vetni, hogy mennyire merev, hisztérikus és koravén. Semmi sincs abban, ha valaki és az állítólagos barátja – akit legalábbis egy nappal korábban így nevezett – együtt alszanak. Mégis mit tehettem volna vele? Kétszer akkora széltében és hosszában, mint én!
– Egyébként meg, ha ki akarnálak rabolni azt nem ilyen béna módon tenném. De nekem már nem kel tőled semmi  – válaszoltam kissé dacosan, de azért a kávéba beleittam.
Az ételre viszont rá sem néztem. Túl sok volt a gyümölcs, ami kifejezetten zavart. Nem szeretem a gyümölcsöket, sem pedig a mindenféle tojásból és egyébből készült dolgokat. Furcsa a szaguk és az állaguk. Azt viszont szemtelenül, mindenféle zavar nélkül végig néztem, ahogy Montrego tömi azt a nagy fejét.
– Amúgy komolyan nem értem mi a bajod. Teljesen jogosan védem tőled a tulajdonom. – magyarázott, miközben az egyik kancsóért nyúlt. – Jó, nem hibáztatlak. Tudom hivatásos tolvajként a véredben van a dolog. Szerintem már csecsemő korodban is kicsórtad más gyerek szájából a cumit! Valld csak be. – Érkezett a folytatás is.
Összehúztam a szemeimet és úgy méregettem. Már nem voltam annyira dühös, hogy menten agyon verjem, de ez a beszólás ismét mélyen a szívembe fúródott. Lehajtott fejjel bámultam a kávémat, amit egy kis mozdulattal megforgattam a csésze alján. Montrego nyilván azt hiszi, hogy valami borzalmas családból származom, ahol senki sem próbált meg rendesen nevelni, holott ez nem így volt. Az anyámnál nemesebb lelkű nőt nem ismertem, az életét is adta volna azért, hogy megmentsen a Rowle családtól. Biztosan még most is óvna tőlük, ha élne és nem engedne Phillip közelébe.
– A te szádból szívesen kicsórnék valamit, például a nyelvedet, hogy befogd végre azt a nagy szádat – morogtam.
Cukkolást akarsz, öreg? Hát részemről rendben – állapítottam meg és hátra dőltem a székben. Ha egy valamiben jó vagyok, akkor az a színészkedés és ezt szeretem is az előnyömre fordítani. Olyan nyugalmat erőltettem magamra, amilyet csak tudtam abban a helyzetben. Alaposan végig mértem magamnak, úgy ahogyan a nőket szoktam – habár benne semmi vonzó nem volt.
– Jól nézel ki…  – mondtam némileg meglágyított hangon. – Nem értem, miért lep meg, hogy az ágyadba másztam.



Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 01. - 16:04:44
*
zene:K- Firestone (https://www.youtube.com/watch?v=yFLtfaJwyfw&list=RDQMcBe7xfNvt_Q&index=1)
(http://i.imgur.com/GdwmYaC.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

– Szerinted úgy mégis ki a francnak mondanám el? Veled ellentétben én nem járok estélyekre és játszom el, hogy milyen fontos alak vagyok. -
Naná hogy megsértenek a szavai. Ösztönösen ki is húzom magam és felemelem a fejem. Tippem lenne bőven kinek is mondaná el, hogy mi történt. Bármelyik firkász szíves-örömest ráugrik a sztorijára. Egész szép summát fizetnének érte meglehet. Nem kell Vitrol-ig szaladnia, szerintem már a második utcasarkon akad ember aki számára busás fizetséget ajánlana. Esélyesen többet egy kiadós reggelinél. Kész főnyeremény lehet neki.
Ám úgy sejtem nincs teljességgel tisztában a viszonyokkal és ez viszont nekem jó. Vagyis kedvező. Mert akkor fogalma sincs a dolgokról. Ez meglep. Azt hittem eddigre rég utánam járt vagy a családom után, illetőleg olvas újságot. Jó igaz, a tanév miatt most minden kicsit vegetál, de nemsokára itt a nyár, a szezon. Amint letudom a RAVASZ-t nekem nem lesz kellemes hátradőlés és nyugati nyugalom. Baromira nem.
– Mellesleg fogalmam sincs mi a problémád ezzel a helyzettel… –
Egy mély torokszerű morgás hagyja el a számat. Mi a problémám? Soroljam? Nem, inkább nem. Nem éri meg. Ajjj isten a tanúm mennyire kezd elegem lenni ebből! Ugyanakkor azért mulattat is.
– Egyébként meg, ha ki akarnálak rabolni azt nem ilyen béna módon tenném. De nekem már nem kel tőled semmi –
- Ezt jó tudni! -
Nyögöm be nem törődötten miközben a sóért nyúlok. Kedvem lenne úgy angolosan hozzá vágni de ellen állok a késztetésnek. Helyette újabb adag rántottát lapátolok a számba. Aztán persze csak beszólok neki én is. Mert miért ne?
A képére kiülő mérges fej jelzi, ó baromira is betaláltam. A közepébe, tízből tízes.
– A te szádból szívesen kicsórnék valamit, például a nyelvedet, hogy befogd végre azt a nagy szádat –
Halkan felkuncogok és fejcsóválva eszem tovább. Meglep hogy ő nem követi a példám de nem adok hangot a dolognak. Végtére is felnőtt ember, azt csinál amit akar. A gondolatra kissé vállat is vonok de ez szinte észrevehetetlen. Inkább elnézem a beszökő fényt, ami betölti az étkezőt. A székeket, melyek szépen sorakoznak, és a szinte hófehér abroszt, mert Elliot volt oly kedves és újra megpecsételte egy kis fekete kávéval.
Fel sem tűnik hogy hátradől és alaposan méregetni kezd. Mindössze csak akkor fordulok felé, mikor megszólal.
– Jól nézel ki… –
Nem tetszik amit mond. Nem tetszik ez a hangszín, sem a szeme ravaszkás villanása sem. Érzem, hogy van a dologban valami, ami baromira nem lesz az ínyemre. És a következő pillanatban minden sejtésem beigazolódik.
– Nem értem, miért lep meg, hogy az ágyadba másztam. -
Arcom elsötétül. A dühöm feltolul és igyekszem visszanyelni. A pohár a kezemben és két korty között épp majdnem megfulladok. Sötét pillantást lövellek felé. Nagyon sötétet.
- Az lep meg hogy olyan vagy, mint egy útszéli szajha! -
Közlöm teljes alpárisággal és a hangomban az él kellemetlenül csattanhat. Nem érdekel, ha kihozza belőlem a legrosszabbat hát viselje is el. Ez a mai reggel amúgy is cseszni való, nincs mit már szépíteni rajta.
És egy másodpercig eltöprengek, van-e értelme további fölösleges vitázásba bonyolódni. Rájövök hogy baromira nincs. Úgyhogy megint a gunyoros mosoly ül ki az arcomra, ahogy a tekintetem O'Maráról az asztalra vetül és kiszúrom a csokoládés töltött muffint. Felkapom az egyiket és mielőtt bármit is tehetne lendülettel a félig nyitott szájába és bamba képébe tolom.
- És ne a szád jártasd hanem inkább egyél. Nem kaparlak össze ha kiájulsz mert dacból nem toltál le semmit a torkodon. Amúgy meg... azoknak a libáknak mindig tele van a szájuk, szóval ebben már hasonlítasz is rájuk. -
Tenyérbemászó elégedett vigyorom megint csak kiül és szinte várom, hogy leátkozza a fejem. Habár még mindig úgy gondolom, hogy csak nem teszi meg.


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 03. - 08:15:23
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Szinte láttam, ahogy Montrego arca elsötétül, miközben realizálja, mit is hallott. Aztán megérkezett a narancslé okozta fuldoklás hangja. Ettől már-már vigyorogni támadt kedvem, de miután komolyan akartam venni ezt az igencsak fontos „bejössz a parfüm miatt” szerepet, erőlködnöm kellett. Az arcizmaim megrándultak a túlzott erőkifejtéstől, nem tudtam megállni, hogy legalább a szám sarka egy kis gúnyos mosolyra ne görbüljön.
– Az lep meg hogy olyan vagy, mint egy útszéli szajha!
Szajha? – üvöltött bennem a szokásos, szalagtól felerősödött kegyetlen hang. Ököllel az asztalra csaptam. Az összes kávéscsésze, közöttük a két koszos is nagyot ugrott az asztalon és újabb adag fekete lötty érkezett a terítőre. Talán az ételek is elmozdultak, ennyire nem figyeltem meg, helyette vicsorogva bámultam Montregot, nem figyelve a kezét.
– Te…  – kezdtem volna, de valami hirtelen az arcomba került (pontosabban: a számba).
Először szinte fel sem fogtam, csak mikor megéreztem a lágy tésztát és a csokoládé tömény ízét a nyelvemen. Könnyedén húztam el a süteményt az arcomból, amiről kiderült, hogy egy muffin. Nem mondom, hogy nem szeretem az ilyesmit, de a körítés nem tetszett… Jobb szeretem, ha ember számba vesznek. Ehelyett persze Montregonak még mindig az a legfontosabb témája, hogy tolvaj vagyok és ki kell üríteni a zsebeimet. A sértettség ott tombolt bennem és ezt már nyilvánvalóan ő is észrevette.
–  És ne a szád jártasd hanem inkább egyél. Nem kaparlak össze ha kiájulsz mert dacból nem toltál le semmit a torkodon. Amúgy meg... azoknak a libáknak mindig tele van a szájuk, szóval ebben már hasonlítasz is rájuk.
Morogva téptem le egy falatot a muffinból és tettem a számba. Közben szúrós pillantással vettem tudomásul, mennyire örül a poénjának. Majd meglátjuk ki nevet a végén… – gondoltam és ezt reméltem, hogy a tekintetem is tökéletesen közvetíti felé. Megelégeltem már, hogy állandóan azzal jön, milyen mocskos tolvaj vagyok. Ha nem lett volna a kezemben az az isteni csokis muffin, biztosan valami gusztustalan átkot szórok rá.
Nem finomkodtam tovább, a kezembe kaptam a muffint és jó nagyot haraptam belőle azon a részen, ahol a papírt már lehúztam róla. Elértem a csokoládés töltelékhez, éreztem, hogy tiszta olyan lesz a szám, de nem érdekelt. Hangos csámcsogással – amit szándékosan elviselhetetlenre fokoztam – bámultam Montregot.
– Akkor egész olcsón megúsztad a szolgáltatásaimat  – mondtam teli szájjal. – Másoknak komoly árat szoktam felszámolni azért, hogy ágyba bújjanak velem.
Mutattam végig a felső testemen a szabad kezemmel. Egy kacsintás után megnyaltam a szám szélét és megint végig mértem – mintha tetszene egy kicsit is. Valójában azonban egyáltalán nem jött be a látványa, feltehetően érthető okokból. Inkább bámulnám azt a finom kis húgát, mint ezt a nagydarabot.
Végre lenyeltem a falatot és a következő harapásnál éreztem, hogy újabb adag édesség kerül a számra és az arcomra. Tudtam, hogy úgy eszek, mint egy disznó – ez mindig is így volt –, de most szándékosan fokoztam a látványt.
– Ha ezt megtettem indulunk  – mondtam, ugyanis már csak egy egészen kicsi falatot szorongattam a kezemben. – De előtte hazamegyünk átöltözni és előkaparni a noteszemet.
Na igen, a notesz. Sosem tartom magamnál, éppen csak otthon nézem meg, ha szükségem van egy felvásárlóra. Minden szükséges adatot abban őriztem: nevek, találkozóhelyek, érdeklődési kör. Ezek alapján mindig meg lehet találni a megfelelő üzletfelet. Korábban Kaa-n keresztül intéztem az ilyesmit, de a rossz viszonyunk miatt ő kiesett ebből a körből, ahogyan az ő ismerősei is.
Hamar végeztem a muffinnal, amit aztán egy kis kávéval öblítettem le. Elképesztően keserűnek tűnt az édesség után, még is jól esett, magamhoz térített a melankóliából - amit bizonyára a dementor miatt éreztem. Alig vártam, hogy induljunk és ne Montregot kelljen bámulnom, ahogy tömi a fejét.
A kezembe vettem a szalvétát, hogy megtöröljem magamat. Mégha csak kandallón keresztül is tart az út, nem szerettem volna csokoldés lenni. Ez igazából csak is Montregonak szólt és mindössze a reggeli idejére.


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 06. - 20:03:43
*
zene:K- Firestone (https://www.youtube.com/watch?v=yFLtfaJwyfw&list=RDQMcBe7xfNvt_Q&index=1)
(http://i.imgur.com/GdwmYaC.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Naná hogy elégedett vagyok, amiért sikerült felhúznom az asztal túlfelén ülőt. Az meg pláne örömmel tölt el hogy ugyan elkezdene pattogni, de rsélye nem sok van mivel a sütemény a szájában landol. A meglepett arcára nyíltan elvigyorodom. Úgy szemlélem őt, mint egy mester a remekművét. A szúrós pillantásra felnevetek, miközben ő inkább leharap egy darabot a muffinból. Jobban is ját, minden téren. Meg én is.
– Akkor egész olcsón megúsztad a szolgáltatásaimat. Másoknak komoly árat szoktam felszámolni azért, hogy ágyba bújjanak velem.
Így elnézve, ahogy teli szájjal csámcsog.. hát nem tudom komolyan venni. Csak a fejem csóválom lemondóan miközben ő még képes elégedetten végigmutatni magán. Más esetbn még meggyőző is lenne, ám így, mikor úgy néz ki mint egy ötéves tejfölösszájú kotnyeles kölyök... pfff... na szórakozzon mással. Mert a kentaur rúgja valagba... hova képes még ettől is lejjebb süllyedni?
- Ó sejtem mifélét... Csábos, baromi csábos! Csak sajnos engem nem vonz az, akinek úgy néz ki a feje, mint Merlin szaros alsógatyája!
Megforgatom a szemem. Azt hiszi ennyivel meg egy kacsintással majd odáig lesznek érte? Mekkora súlyos tévedés... bah!
Újabb falatot küldök le a torkomon miközben a hangos csámcsogás ott visszhangzik az étkezőben. Tudom hogy szándékos, hogy arra megy ki a játék hogy az őrületbe kergessen. Igazából simán beleverhetném az orrát abba a csokitöltelékes süteménybe, és meg sem kellene erőltetnem magam hozzá különösebben. De nem én akarok népnevelést tartani. Ez is őt minősíti pedig fel sem fogja. Szánalmas. Ugyanakkor azért mulattató is. Legalább van benne valami elcseszett humorérzék. Na nem az a fajta, amit különösebben értékelni tudnék, de... legalább ez is valami.
– Ha ezt megtettem indulunk.
Vállat vonok a szavaira és nem nézem rá. Minek? Ha neki elég annyi, hát engem igazán nem érdekel.
– De előtte hazamegyünk átöltözni és előkaparni a noteszemet.
A kezem megáll a levegőben a sült bacon felett, amit épp ketté akartam volna vágni.
- Hogy mi van?
Értetlenül fordítom felé az arcom újra. Most ez komoly? Hisz a ruhái tiszták. A manók gondoskodtak róla. Szóval mi a búbánatos frászkarikának kell ennek átöltöznie? Plusz... notesz? Mi van? Felirogat mindent, mint a dedóban? Jó, oké... nekem is van. Na de én amnéziás vagyok, helló! Sokáig azt se tudtam Londonban melyik utca merre van... (tök ésszerű ha minden címet és egyéb fontos dolgot felír az ember, tekintve hogy nem tudom mindig a két lábon járó élőlexikonomat, aki a húgom, egyfolytában magamnál tartani), na de ez én vagyok.
- Mi a frásznak kell neked átöltözni voltaképpen?
Végigmérem őt tetőtől talpig. Szerintem teljesen jó így. Az tuti hogy én nem fogok órákat várni míg ő bemászik a zuhany alá. És a hátát sem szappanozom be! Felejtse el!
Elborzadva nézem, ahogy megpróbálja a csokoládét a szalvétába törölgetni. Persze totál sikertelen, csak még jobban szétkeni. Felötlik bennem hogy szólok neki (végtére is nekem is ciki így vele mutatkozni), aztán arra jutok, hogy nem. Ha ő kicseszik velem minden módon, ahogy lehet, miért legyek ugyan én a rendes? A kandallón vezető út után úgyis megmosakszik (vagy legalábbis tükörbe néz).
Mindössze egy huncut fény csillan meg a tekintetemben az összkép láttán.
- És minek neked egyáltalán notesz? Tudtommal én vagyok felejtésátokkal megáldva... ó ezek után tudom mit veszek neked karácsonyra. Mondd, hogy nincs még nefeleddgömböd! Légyszi!
Gonosz vigyorommal együtt tolom hátra a széket jelezve, én befejeztem a reggelit.


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 08. - 09:44:50
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222116008)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Higgadtság – mindig  is ez volt az, amiben jobb voltam, mint mások. Ha lett volna rá alkalmam, bizonyosan szégyenkeztem volna, amiért Montrego így kihozott a sodromból. Valahol azonban azt éreztem, ez nem az én hibám. Nem csak én tehetek a történtekről és nem csupán az a dementor nyomta rá a bélyegét az egész hangulatomra, ráadásul Mathias ébresztője sem volt éppen kellemes… arról nem is beszélve, hogy a csuklóm sajgott a fájdalomtól, mióta bevertem neki egyet.
Össze kell szednem magamat! Az elhatározás megvolt és még kicsit rá is erősítettem némi egoizmussal a csokis arcom mellé.
– Ó sejtem mifélét... Csábos, baromi csábos! Csak sajnos engem nem vonz az, akinek úgy néz ki a feje, mint Merlin szaros alsógatyája!
Nos, valószínűleg nem vagyok a legízlésesebb evés közben, ezt sosem tagadtam. Ráadásul rájátszottam egy kis plusz csámcsogással és maszatolással. Azonban így elnézve Montregot, ahogy forgatta a szemeit vagy éppen a fejét csóválta, ő sem tűnt többnek egy egyszerű bolondnál.
– Akkor jobb lesz, ha kerülöd a tükröket. Nem tetszenél magadnak  – válaszoltam halálos nyugalommal, majd egy gonosz mosolyra húzódott a szám.
A tányérban ott hevert egy kisebb muffin darab, amit egyetlen pöccintéssel Mathias felé irányítottam. Reméltem, hogy arcon találja vagy legalább bepiszkolja a szép, tiszta ruháját, ami mellesleg egyáltalán nem néz ki jól.
A csámcsogásom mellé betársult Montrego evőeszközeinek halk, de még kivehető csörömpölése. Ez töltötte meg az amúgy csendes ebédlőt. Csak most gondoltam bele, milyen borzalmas lehet egy ekkora házban egyedül. Minden tér nagy, tágas… hiányzik belőle az a kellemes, kuckózos érzés, amit én az otthonom melegségének tartottam – már nem annak a londoni lakásénak, amiben most élek, hanem a anya és Dean házának.
A csendet megtörve tértem át arra, hogy lassan neki kéne fogni a dolognak, ha még a délelőtt folyamán meg akarunk szabadulni a kincsektől – és velük együtt feltehetően nem egy halálos átoktól. Nyilvánvalóan nem a délelőtt a legmegfelelőbb napszak erre, de én részemről nem szerettem volna még egy éjszakát Mathias társaságban tölteni. Köszönöm, de nem vagyok vevő ilyen reggeli ébresztőre.
Nem értettem az értetlenségét. Hiszen ő sem a tegnapi ruhájában csücsült az asztalfőn és eszegette a gyanús állagú reggelijét. Biztos voltam benne, hogy a manók az ő ruháját is kitisztították, még sem rángatta újra magára.
– Mi a frásznak kell neked átöltözni voltaképpen? – kérdezte.
– Nem szeretek napokon át ugyanabban lenni… és zuhanyozni is kéne  – válaszoltam.
Miután alaposan megtöröltem az arcomat – legalábbis reményeim szerint –, felkeltem a székemből és elléptem az asztaltól. Montregora bámulva vártam, hogy végre őnagysága is befejezze a dekadens kis reggelijét, azt húzzunk már a kandallók irányába.
Nem tetszett a tekintete, amivel rám nézett. A gonoszkás vigyor sem, aminek kíséretében folytatni kezdte a szövegelést: – És minek neked egyáltalán notesz? Tudtommal én vagyok felejtésátokkal megáldva... ó ezek után tudom mit veszek neked karácsonyra. Mondd, hogy nincs még nefeleddgömböd! Légyszi!
Elvigyorodtam, nem mintha tetszett volna az ötlet, egyszerűen eszembe jutott valami. Valami sokkal jobb, mint Mathias gyenge kis poénja. Ennek ellenére megpróbáltam válaszolni értelmesen.
– Nincs… és örülnék neki  – válaszoltam. – Habár nem ezért kell a notesz. A régi összekötőmmel akadt némi nehézségünk… ezért most egyedül intézem az eladásokat. Tudod te milyen nehéz ennyi üzletfelet észbe tartani? Tudni, hogy ki mi érdekelhet?
Valószínűleg nem érdekelte, ha meg igen, akkor elfelejtené. Feltehetően neki kéne nefeledd gömb és nem nekem… bár valószínűleg arra sem emlékezett, hogy kapott-e ilyesmit egyáltalán.
– Szeretném még egyszer megköszönni a tegnapit…  – próbáltam meghatott lenni, mikor felkelt a székből és egymással szembe álltunk.
Ha akarta, ha nem, erőszakosan megöleltem és a felsőjébe töröltem az arcomat, olyan erővel, hogy bizonyosan lejöjjön róla minden.
– Soha senki nem tett értem ilyet…  – folytattam, de már alig tudtam visszatartani a röhögést. Alapvetően jó színész vagyok, de ez a reggel többszörösen volt fárasztó és az érzések csak úgy tomboltak bennem.
Tudtam jól, hogy most már ideje feldolgoznom ezt a dementor-ügyet. Elég lesz a rémálmokat elviselnem, amiket okozni fog, nemhogy még nappali ezzel foglalkozzak. Megtörtént, de már vége és élek. Csak ez számít.


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 08. - 17:22:10
*
zene:K- Firestone (https://www.youtube.com/watch?v=yFLtfaJwyfw&list=RDQMcBe7xfNvt_Q&index=1)
(http://i.imgur.com/GdwmYaC.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Felhorkantok a szavaira, mert többre nem is vagyok hajlandó méltatni a piszkálódását. Idegesítő, mint mindig. Nem is vártam mást. Azért, persze ösztönösen nyúlok a szalvétáért, hogy megtöröljem vele magam, mert evidensen nem szeretnék úgy kinézni mint ő. A legkevésbé óhajtok tiszta mocskos lenni, még akkor sem, ha épp nem ettem semmi csokisat. Ám mielőtt a mozdulatot befejezhettem volna eszméltem fel, hogy voltaképpen pont ezt akarhatja. A gonosz kis vigyor a képén tuti valami szemtelenség közel sem kendőzött előjele, ami már most nem tetszett. Aztán mikor a muffindarab süvítve épp eltalált és a tányéromra esett... na ott ment el a kedvem maximálisan  ama reggeltől és tőle. Egyetlen haragvó pillantást lövelltem felé, de inkább csak magamban fortyogtam. Mert ez gyerekes! Ostoba és gyerekes! Hogy lehet ennyire kibaszottul idióta? Komolyan fel nem foghatom!
Nem elég hogy megmentem tegnap este az életét (és kölcsönösen ő az enyémet de ez már csak részletkérdés és bele se menjünk), a házamban altatom mert totál beájult, kitisztíttatom a ruháit, és még enni is adok neki... Ez a hála? Szégyen!
Kezemben az üvegpoharat ami már üres olyan erősen szorítom meg hogy megpattan és eltörik. Mázli hogy nem vág meg egyetlen darab sem. Talán csak megkarcol. Ám a kiszivárgó enyhe kis piros vér igazán nem érdekel. Minden erőmet latba vetem hogy ne pofozzam itt fel menten. Esküszöm kedvem lenne a lovakkal megetetni ezt a pojácát. Kitenyésztek egy húsevő fajtát vagy akármi!
– Nem szeretek napokon át ugyanabban lenni… és zuhanyozni is kéne
- Hát kellően büdös vagy ez tény. De a bunkóság mocskát nem tudod lemosni magadról bárhogy próbálkozol is. - közlöm csendesen fojtott hangon, ami tele van indulatokkal. Igen, most már kezd a mai nap egyre kudarcgyanúsabb lenni. Aztán persze a nefeleddgömbös vicc kissé megenyhít engem is, de épp csak annyira hogy ülve maradjak holott szívem szerint már rég kidobattam volna innen.
– Nincs… és örülnék neki Habár nem ezért kell a notesz. A régi összekötőmmel akadt némi nehézségünk… ezért most egyedül intézem az eladásokat. Tudod te milyen nehéz ennyi üzletfelet észbe tartani? Tudni, hogy ki mi érdekelhet?
Legyintek. Notesz notesz. Jó oké. Vettem.
Mély levegőt veszek és kifújom. Nincs kedvem sem vele vitázni sem semmi egyéb. Legjobb ha mihamarabb túlesünk azon, amin túl kell és mindenki megy a maga útjára. Szóval leszek én az okosabb fiatalabb korom és kevesebb élettapasztalatom ellenére és elengedem a harcot.
Így hát mikor felállok tényleg az a szándékom hogy fátylat borítsak a múltra. Ami jelen esetben a mai reggel.
– Szeretném még egyszer megköszönni a tegnapit…
Ez a fél mondata viszont megakaszt. Mind a gondolatmenetben, mind a cselekedetemben. Épp a széket tolom be mikor felpillantok rá. Az arca tényleg bűnbánó és hálás. Mintha tényleg megköszönné, és én mintha tényleg el is hinném. Sőt... el is hiszem. Annyira suta a viselkedése, hogy nincs okom kételkedni hacsak ő maga az egész lénye tulajdonképpen nem egy bazi nagy ok.
– Soha senki nem tett értem ilyet…
- Ó ugyan hagyd csak, ne kezdj el nekem itt ér...
zelgősködést fejezném be. Elakadok, mert olyan hirtelenséggel lép felém és ölel meg, ami elől egyrészt esélyem sincs kitérni, másrészt abszolút nem számítok,
És maga az egész szituáció még lehetne is baráti és őszinte. De csak lehetne. Mert ahogy a halk kuncogással egybevegyített fejmozgását megérzem magamon már tudom, mit is csinál valójában.
Egyszerre önt el a harag és a röhögőgörcs. Hogy lehet valaki tényleg ekkora idióta?
Aztán egy döbbent percet követően ami evidensen arcomra is kiül végül felnevetek. Mint egy apuka a kezem a fejére vándorol, a bili formára nyílt hajára és megsimogatom meg paskolom, mint egy szülő a hálás gyermekét.
- Jól van, na te nagyra nőtt csecsemő!
Fuldoklom miközben eltolom magamtól. Majd lenézek magamra és azt látom, amit sejtettem hogy látni fogok. Tiszta csokoládé meg nyál az egész pólóm. Remek.
- Remélem kellően bosszút álltál rajtam mára. Na megyek átöltözni, engedelmeddel. Várj meg a kandallónál! Öt perc és itt vagyok!
Közlöm és a mondat felénél az arcára paskolok egyet, majd sarkon fordulok hogy kettesével szedve a lépcsőfokokat újra  a szobám felé vegyem az irányt.


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 10. - 19:58:06
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/villains/set?id=226332969)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

- Ó ugyan hagyd csak, ne kezdj el nekem itt ér...
Nem különösebben érdekelt, hogy Montrego miket próbál meg éppen kipréselni magától. Közelebb léptem hozzá, átkaroltam a lehető legerősebben és odahúztam magamhoz. A fejem valahol kicsit a válla felett volt, de azért megoldottam, hogy elég csokis és nyálas legyen. Nem finomkodtam egy percre sem, sőt meglehetősen komolyan akartam venni a feladatot, de közben kiszakadt belőlem a röhögés. Nem tudtam leplezni, hogy mennyire örülök a küldetésem sikerességének.
Megéreztem a kezét a fejemen, talán egy kicsit meg is simította, nem tudom. A paskolásra lettem figyelmes, ami egyszerre volt kellemes és nagyon furcsa. Ezt a mozdulatot nem Montregotól vártam volna, sokkal inkább az apámtól… aki összesen egyszer ölelt meg. Talán ezért nem tudtam január óta behatárolni a kapcsolatunkat. Mindig megvolt az a rideg távolságtartás, hiába húzott ki a szarból állandóan.
– Jól van, na te nagyra nőtt csecsemő! – mondta, miközben kicsit eltolt magától.
Biztosan nem vette észre, hogy már nem vigyorgok. A felsőjét vizsgálgatta, hogy vajon mennyire lett csokoládés. Azt kell, hogy mondjam elég jól sikerült… de már megint rám telepedtek azok a nyomasztó érzések. Senkinek sem vagy igazán fontos… Ezt nem a lelkiismertem súgta. Sokkal inkább valami mélyebbről jövő sötétebb dolog.
Én is lenéztem. A csuklómra tekert szalagra pillantottam, ami vörösen csillant meg a fényben. Nem tudtam, hogy valami abból áradó sötétség vagy még mindig a dementoros élmény van-e rám ilyen hatással.
– Remélem kellően bosszút álltál rajtam mára. Na megyek átöltözni, engedelmeddel. Várj meg a kandallónál! Öt perc és itt vagyok!
Megpaskolta az arcomat, amitől furcsa mód nem éreztem magamat egy elcseszett kölyökkutyának. Valamiért ezt barátságosnak éreztem tőle… meglepett. Sosem gondoltam volna Montregora így korábban. Igaz, azóta megmentette az életemet, együtt jártunk be egy rom alatt húzódó, titkos alagutat. Aztán ő felmarkolta a kincseket, amiknek a halálos átkától valószínűleg meg kéne szabadulnunk minél gyorsabban. Azt hiszem, a barátságoknak is szüksége van egyféle múltra, akárcsak a szerelmeknek.
– Hozd le a táskákat…  – válaszoltam, miközben lassan bólintottam is.
Alig vártam, hogy hazaérjek és egy forró zuhanyt vehessek, lemosva magamról az előző nap borzalmait. Kényelmes, de elég meleg ruhába bújjak. Akármennyire is itt tavasz, még azért csontig tud hatolni a hideg, ha kissé megerősödik a szél.


Vakegér környéke
Másfél órával később


A Vakegér… sosem tenném be újra a lábamat a küszöbén. Nem csak azért, mert Ari társaságát nem kerestem a decemberi forró éjszaka óta – hiszen közben megismerkedtem Esmével –, hanem tartottam is az ottani társaságtól. A legtöbben ismerték Kaa-t, aki köztudottan gyűlöl, amiért a volt kedvesét ágyba vittem. Nem szerettem volna az egyik cimborájába botlani, hogy aztán miattam verjék be Montrego képét.
Egy sikátorból húzódva figyeltük, ahogy a cégér meg-megnyikordul a szélben. A karommal igyekeztem magam mögött tartani Mathiast, nehogy valami olyat tegyen, ami most nem kéne. Nem szívesen hívnám fel magunkra a figyelmet. Nem akartam volna fizikálisan is megsérülni azok után, hogy tegnap majdnem dementorcsók boldog tulajdonosa lett.
– Maradj nyugton és ne feltűnősköd!  – parancsoltam rá. – Mr. Henson mindennap délben itt találkozik Mr. Normannel. Mindketten érdeklődnek a sötét múltú kincsek iránt. Ha kijönnek követjük őket.
Felvázoltam gyorsan a tervet és kissé Montrego felé fordultam.
– Oda nem mehetünk be, világos? Sőt, a kocsma ajtajának közelébe nem megyünk  – hangsúlyoztam, nem mintha magyarázkodni szerettem volna Mathiasnak.




Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 11. - 09:05:24
*
zene:LP- The Catalyst (https://www.youtube.com/watch?v=51iquRYKPbs&list=PL5808D0737C9B86EB&index=206)
(http://i.imgur.com/SN5wgLj.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Mondanám hogy minden gyorsan ment és szinte pillanatok alatt de nem. Az én részem még csak csak. Két és fél pillanat volt lekapnom magamról az összemázolt pólómat és lecserélni egy tisztára. Még az sem vett el sok időt, hogy a táskát felkapva lerobogjak a nappaliba ahol Elliot már a kandallónál várt. Maga az út pedig hozzá szempillantásnyi időt vett igénybe. Ami viszont hosszú volt és baromi fárasztó az a nála töltött idő meg a vele összepárosuló várakozás. Mert az volt bőven.
Maga a ház nem volt nagy, sem különösebben tiszta, bár elég otthonosnak hatott.  Minden berendzés suggalta hogy használják és nagyon nem tudtam volna egyetlen felesleges dolgot sem mutatni. Ami viszont abszolúte nem tetszett az a szűk mivolta. Lehet azért, mert hozzászoktam a tágas terekhez és  a nagy házhoz. Fura a roxforti pince sem zavart ennyire. Jó esélyesen a macska is rátett egy lapáttal aki pöffeszkedve szemezett velem a kanapé másik végén. Úgy feküdt ott mintha ő lenne a ház ura és örülhetek hogy megtűr a környezetében. Utálom a macskákat... rühes dög az összes!
Az sem segített hogy időközben szarrá untam magam, míg O'Mara letusolt és (hozzá dudorászott is) meg fél óráig öltözködött. Mintha ki kellene cicomáznia magát arra hogy eladjunk pár ostoba karláncot... eszem megáll!
Mikor óráknak tűnő végtelen percek múlva előkerült, túl frissnek hatóan, túl illatosan és túl elégedett fejjel, addigra kellő bosszúsággal álltam fel a kanapéról. Gyorsan magához szólította az összes cókmókját, és immár nem kellett más csak egy jó adag por a kandallóba hogy újra London fényárban úszó utcáin találjuk magunkat.
Persze mire észbe kaptam már megint az egyik sikátorban dekkoltunk és kémleltünk ki. A karja hirtelen kerül elém hátként. Mintha meg tudna akadályozni bármiben is. Magamban hangosan felhorkantok. Ugyan már, ez nevetséges!
– Maradj nyugton és ne feltűnősködj!
Nem tetszik a hangnem amivel rám parancsol. Olyan... idegesítő. Rendszerint egy rossz gyereknek érzem, ahogy így osztja az észt, már pedig az rég nem vagyok. (Csak néha mikor gyerekesen duzzogok tudom-tudom, de az más helyzet).
– Mr. Henson mindennap délben itt találkozik Mr. Normannel. Mindketten érdeklődnek a sötét múltú kincsek iránt. Ha kijönnek követjük őket.
Na végre egy értelmes terv. Elégedetten bólintok. Igaz fogalmam sincs ki az a Norman meg a Henson, de feltételezhetően hamar fény derül a dologra. Minden esetre az csak jó hogy Elliot vezet. Követésben eléggé béna vagyok, annak idején ő maga is hamar kiszúrt.
– Oda nem mehetünk be, világos? Sőt, a kocsma ajtajának közelébe nem megyünk!
Ez meglep. Nem vártam tőle ilyen mértékű kifakadást. És épp ezzel fedi fel magát s egyúttal tesz fékezhetetlenül kíváncsivá. Mert mégis mi van ott? Nem sokat tudok a Vakegérről. Annyi bizonyos az én fajtám nem vagy csak ritkán fordul meg arra. Én egyszer sem voltam még itt (vagy csak nem tudok róla) szóval esélyesen ismeretlen terep. Ám az, ahogy Elliot hárít és tilt... tutira van valami amit rejteget.
- Miért? Mi van ott? - kérdezek vissza szenvtelenül, a hangomban kicsendülő mértetlen kíváncsisággal. Tekintetem az ajtóra vetül a nyikorgó cégér alatt. Nem mintha különösebben hívogató lenne, de azért érdekelne O'Mara sötét kis titka. Mindenkinek van, persze hogy neki is. De a legtöbbek jól tudják leplezni. És eddig az övé is rejtve maradt. Ám így itt, a lehetőség kellős küszöbén igazán fékeznem kel a feltörekvő kísértést hogy ne lépjek ki a karjának gátló béklyója mögül és induljak el a kocsma felé. Hogy benyitva megtudjam azt, amit hívem próbál leplezni. Vagyis még próbál. De ha jót akar magának mesél addig is míg meg nem jönnek a delikvensek vagy különben halálra unom magam. Az pedig semmi jóra nem vezet, tudjuk jól mindketten. 


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 11. - 19:42:44
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/villains/set?id=226332969)

 
Ahogy felemeltem a karomat, megéreztem a ruhámból áradó friss parfüm illatát. Jól esett tisztának érezni magamat, mintha a zuhanyzással és a ruháim gondos kiválasztásával, lemostam volna magamról a dementoros esetet, sőt Montrego reggeli megalázását – ami valljuk be annál a fekete löttynél, amit ő kávénak nevezett, sokkal jobb ébresztő volt.
Talán nem volt éppen a legokosabb ötlet őt a lakásomba vinni. Ezt a titkot nem mindenkinek adom ki… habár egy barátnak éppenséggel megtehetném. Mathias azonban még nem viselt semmilyen címkét az életemben. Nem tudtam, hogy megmentőként, barátként vagy zavaró alakként hivatkozzak rá. Ennél konkrétabb, biztosabb jelet kellenek annak a meghatározásához, habár a tettével kétségtelenül elnyerte a bizalmamat egy szinten.
A sikátorból kihajolva, pontosan a kocsma sarka mellett ismét kipillantottam a kocsma ajtajára. Nem nagyon jártak ki-be az emberek egy ideje. Ráadásul valahogy gyanúsan nagy volt a csend is a környéken. Mi van, máshová tették át a székhelyüket? – idegeskedtem egy sort.
– Miért? Mi van ott? – kérdezett vissza Montrego, miután újabb tiltás hangzott el a számból.
Nyilván szokás szerint nem tetszett neki, hogy én diktáltam a szabályokat. Igaz, sosem érdekelt különösebben a véleménye és ez azon a napon sem volt másképpen. Egyszerűen csak olyan kérdést tett fel, amit nem akartam feszegetni… habár a biztonságunk érdekében talán nem ártott volna kitérni rá.
Sóhajtottam egyet és a falnak vetve a hátamat nem füleltem és nem is figyeltem a Vakegér előtt húzódó utat. Összekulcsoltam a mellkasom előtt a karjaimat. Nem néztem Mathias szemébe, a szomszédos ház öreg kőfalát bámultam. Nem volt ott semmi érdekes, egyszerűen csak elkerülhettem a kínos pillantást vagy éppen a röhögést, ami ki készül törni belőle, ha meghallja a mondanivalómat.
– Ariane…  – válaszoltam röviden.
Tudtam, hogy ez nem elég magyarázat. Neki fogalma sincs ki az az Ariane, az ő fajtája nem jár ilyen helyekre és bizonyára a név sem jelent neki annyit, mint nekem. Számomra ugyanis már ez is annyi jelentéssel bírt. Ari volt az, aki kirángatott a magányomból elsőízben a hazatértem után. Ő volt az első csókom azután, hogy hazatértem Londonba. A sok energiát vele vezethettem le, ami után különös nyugalom maradt. Valahol az újrakezdésem részeként tekintettem rá. Egy olyan erőként, amire szükségem volt.
– Ő egy lány. A Vakegérben dolgozik… és bevertem a régi szeretőjének  – magyaráztam kissé zavartan.
Meg kellett köszörülnöm a torkomat.
Nem voltam büszke rá, de ott, abban a pillanatban Kaa minden gátat felszakított, ami még az indulataimat egyáltalán képes volt visszatartani. Akkoriban könnyebben robbantam, mint mostanában – még a szalagból áradó különös erő ellenére is. Sokat tanultam az elmúlt hónapokban… sok mindent vágott a képembe az élet. Kezdve azzal, hogy képes voltam boldog lenni, befejezve a veszteséggel. Ezutóbbit megszoktam… én már csak ilyen vagyok: vesztes. Ha valami boldoggá tesz, az egyszerűen finom homokként folyik ki az ujjaim között, akármennyire is szorítom.
– A szeretője egy eléggé ismert csempész, akik odabent vannak feltehetően mind ismerik és tudják ki vagyok én. Életveszélyes volna átlépni csak úgy a küszöböt, egyesével kell náluk próbálkoznunk – magyaráztam és vissza akartam fordulni a ház sarkánál az út felé.
Nem egészen azt találtam szemben magammal, amit akartam. Valami naggyal találtam szemben magamat, valami sötéttel. Hamarosan rájöttem: egy kabát az, ami egy meglehetősen széles testet próbál beborítani.
– O’Mara, milyen szép kis mese volt… ezt Kaa küldi üdvözletül – mondta egy rekedt hang és már csak az ütést éreztem mag az arcomon. A szám sarkát érhette, mert szakadáshoz hasonló érzést tapasztaltam, ráadásul nem sokára fémes íz jelent meg a számban.
Felnyögtem, ahogy hátraestem. Reméltem, hogy Montrego elkap és nem kell bemocskolnom a tiszta ruhámat máris a koszos utcaköveken. Csupán egy pillanattal később fogtam el, hogy egy nálam háromszor szélesebb és Montregoval egymagas, kopasz, keleties kinézetű varázslóval állunk szemben.
Láttam már a fickót, de fogalmam sem volt mi a neve, holott láthatóan ő tudta az enyémet. Ez az eset ékesbizonyítéka volt annak, hogy Kaa minden barátját rám állította Londonban. Kétlem, hogy el tudnánk itt bármit is adni egykönnyen.
– Kösz…  – nyögtem ki és már a pálcám után kutattam.
– Felesleges a matatás – jegyezte meg megint érces hangon az alak és Montregora pillantott. – Új társad van? Csinos a pofija… még.
A röhögése megtöltötte a sikátort, majd egy másodperccel később hoppanált.
– Ha hozzá érsz vég…  – Nem tudtam befejezni, egyrészt nem volt kinek, másrészt a hoppanálást jelző durranás elnyomta a hangomat. Inkább az arcomhoz nyúltam, a sebhelyet keresve az ujjammal. Ahogy megtaláltam, megérkezett a csípős érzés. A vonásai egy pillanatra eltorzultak a fájdalomtól.
– Nincs miért aggódnod, kétlem, hogy megtalálnának ezután  – jegyeztem meg, mielőtt Mathias feleslegesen pánikba esne.


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 13. - 09:31:59
*
zene:LP- The Catalyst (https://www.youtube.com/watch?v=51iquRYKPbs&list=PL5808D0737C9B86EB&index=206)
(http://i.imgur.com/SN5wgLj.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


Egy név. Egy női név. Ariane.
Semmit nem mond, azon kívül hogy egész jól cseng. Mi több nagyon szép. Igaz fogalmam sincs kihez is tartozik és az hogy is néz ki. Így látatlanba kellően ízlésesnek mondanám. Ahogy forgatom az agyamban egyre jobban tetszik. S maga a tudat hogy egy nőtől fél Elliot... nos elsőre felszalad a szemöldököm kérdőn, kihívóan és egy sunyi kis mosoly jelenik meg ajkaim szegletében. Mert na ne máááár! Egy csajtól ennyire beszari? Az nem lehet! És ha így is van, ott lebeg a kérdés... vajon mit tudhat az a lány?
– Ő egy lány. -
Na nem mondod?! Ki nem találtam volna....!
- A Vakegérben dolgozik… és bevertem a régi szeretőjének.
- Áh!
Minden világos. Minden de minden! A vigyorom most már teljesen kiül az arcomra. Ez egyre jobb. O'Mara sötét kis múltja kezd előbukkanni és mindez teljességgel magától. Beszarok!
– A szeretője egy eléggé ismert csempész, akik odabent vannak feltehetően mind ismerik és tudják ki vagyok én. Életveszélyes volna átlépni csak úgy a küszöböt, egyesével kell náluk próbálkoznunk.
Na igen. Ismerik. Őt. Engem nem. Ergo ő nem mehet be mert péppé verik a csinos vágottszemű pofiját és elintézik hogy a bilisérója kevésbé legyen ennyire rendezett a fogsorával egyetemben. Ám engem senki nem ismer itt. Ez még előny is lehetne, hisz akkor esetleg nem kellene egyesével végigmenni a kocsma összes csempészén. Hát nem megérne egy próbát? De... baromira.
Esküszöm kedvem lenne kiugrani mögüle, az utat elálló karja mögül és vidáman fütyörészve besétálni a kocsma ajtaján. Szinte magam előtt van a bamba kétségbeesett feje ahogy visszapillantva velem szemez, mielőtt benyitnék a nyikorgó barna ajtón. S már épp megérne az elhatározás bennem, mikor O'Mara feje mellett megjelenik egy folt. Homályosan érzékelem csak mert eddig rá pillantva őt figyeltem és a perifériámban nem tudom jól kivenni kicsoda és micsoda került a közvetlen közelünkbe.
A hang az, ami elsőre megzavar. Minden másodpercek alatt zajlik. Túl gyorsan ahhoz hogy bármit is tehessek. Elliot előrefordul, és felpillant. A behemót meg rá.
– O’Mara, milyen szép kis mese volt… ezt Kaa küldi üdvözletül – és BAMMMM. A csattanás élesen visszhangzik a sikátor szűkös mocskos falaki között. Még számomra is fájdalmas hallani nemhogy élesbe találkozni vele. Elliot felém fordulva kezd el dőlni és én evidensen utána kapok. Megtartom úgy, ahogy érem, hogy a hirtelen rátörő kábulattól ne a földet szántsa fel újra. Kár lenne azért az alapos tisztálkodásért, úgy hiszem. A kösz-jére nem reagálok semmit csak morgok valamit, ami magam sem tudom micsoda. Nem szeretem az ilyeneket. Így letámadni bárkit bárhol (nem mintha én nem ezt tettem volna vele de legalább nem azonnal erőszakot alkalmaztam), undorító!
– Felesleges a matatás! Új társad van? Csinos a pofija… még.
Na ez az a pont, ahogy tudom Elliot megáll a lábán akár így akár úgy. Ha nem is sikerülne neki akkor az se érdekel. Elengedem azután hogy egyetlen könnyed mozdulattal helycserés támadást eszközölök magunk között. Immár én nézek farkasszemet a behemóttal, aki magasságra akkora mint én maximum szélességben több valamivel.
- Úgy gondolod? Micsoda bók! Szeretném is megtartani a csinos pofimat, a nők jobb szeretik így! A tiéd ellenben elég rusnya. Ismered a tükröt? Néha használhatnád! Vagy a szajhák esténként nem mondják?
Gondolom hogy van az a pénz, amiért befogják. Mert van. Sőt még az a mennyiség is van, amiért szerelmet vallanak. De evidensen ez csak áltatás. Élvezetten figyelem, ahogy a röhögése elhal és a szemében az inak rángatóznak a fel-feltörő dühtől. Szinte már várom az ütést, vagy a pálcarántást.
– Ha hozzá érsz vég…
O'Mara hangja ostoba üres fenyegetőzésként érződik ki, pláne így, hogy mögöttem a vérző szájával köpi ki azokat. Félig hátrasandítok felé (ami hiba mert szabaddá teszem az egyik oldalam ezáltal, ahova nekem is bemoshat, de ez már a Elliot ütése után annyira mindegy lenne nekem) felvonva újra a fél szemöldököm cinikusan. Ugyan ne már? Most minek kell ez? A szavakat viszont nem tudja befejezni és értelmetlen is, mert a durranás élesen betölti a teret. Mire visszapillantok a nagydarab varázslónak hűlt, dehoppanált helye van. Remek.
- Na ennyit arról hogy majd én bemegyek a kocsmába és eladom a szajrét! -
Lemondóan sóhajtok, felfedve a remekre szabott és immár kivitelezhetetlen tervemet. Kellően elcseszte ez az alak, mert feltételezhetően pattant a főnökéhet és előadta a kis meséjét rólunk (azaz rólam). Most már esélyesen nekem is öngyilkosság bemennem oda. Köszöntem szépen.
- Szóval ennek a Kaa-nak a csaját legalább megérte megdugni? - pillantok bosszúsan O'Marára, miközben előszedek egy zsebkendőt és felé nyújtom. Én ugyan helyre nem pofozom az arcát (amúgy is szar vagyok a gyógyító varázslatokban), mert ezt maximálisan megérdemelte.


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 15. - 07:43:43
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/villains/set?id=226332969)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

A szám sarkához érintettem az egyik ujjamat, miközben Montrego valahogyan elém került. Hát igen, megint ez a felállás, ő véd meg engem… nem tudtam volna eldönteni, hogy ez az abszurd gyengeség érzet – amit azelőtt sosem tapasztaltam – vagy a nagydarab fenyegetőzése zavart-e meg jobban. Az ujjam véres lett a sérülés érintésétől, s csípő érzés követte a nyomát. Egy kicsit felszisszentem a fájdalomtól, habár közel sem volt olyan kellemetlen, mint a dementortámadást követő lábremegés.
–  Úgy gondolod? Micsoda bók! Szeretném is megtartani a csinos pofimat, a nők jobb szeretik így! A tiéd ellenben elég rusnya. Ismered a tükröt? Néha használhatnád! Vagy a szajhák esténként nem mondják?
Megforgattam a szemeimet, miközben a pálcámat kerestem. Ebből is látszik, hogy Montrego egy nagy gyerek és nem éppen a legfontosabb információt képes leszűrni egy-egy mondatból. Ebben a világban senkit sem érdekel, hogy van egy szép kis pofija… röviden: a fickó ki akarja dekorálni. „A tiéd ellenben elég rusnya” – idéztem fel, amit mondott. Egy ötéves keményebben vágna vissza… – gondoltam és közben Mathias válla mellett kibukkant a pálcám, egyenesen a nagydarab alak irányába, aki szinte ugyanebben a pillanatban dehoppanált.
Csalódottan pislogtam azt a területet nézve, ahol korábban állt. Már ott dolgozott volt a nyelvem hegyén egy egyszerű Stupor, amit már hiába eresztettem volna szabadjára.
– A fenébe…  – sóhajtottam fel és visszacsúsztattam a pálcámat a zsebembe.
– Na ennyit arról hogy majd én bemegyek a kocsmába és eladom a szajrét!
Montrego lemondó sóhaja és megjegyzése éppen eleget árult el arról, hogy ismét nem nagyon gondolta át a helyzetet. Őszintén szólva az lepett volna meg, ha nem így történi. Sosem engedtem volna be egyedül a kocsmába a szajréval. Túlságosan veszélyes hely az egy magafajta, tapasztalatlan kölyöknek… tegnap ő védett meg engem, hát ma én fogom őt, ha esetleg bajba kerülnénk. Ez az én terepem és nem az övé. Én ismerem ezeket az embereket, ahogy ő is azokat, akik nem tudhatják meg, hogy egy ágyban aludtunk.
– Amúgy sem mehettél volna be oda csak úgy… egyedül  – válaszoltam.
A hangom rideg volt, nem akartam kimutatni az aggódást.
Az épület falának dőlve néztem ki megint az épület ajtajára, mit sem törődve a felrepedt ajkaimmal. Majd később rendbe hozod, most első a szajré! – érkezett a biztatás. Továbbra sem volt semmi mozgás, így a következő kérdésre visszafordultam Mathias felé.
– Szóval ennek a Kaa-nak a csaját legalább megérte megdugni?
Sóhajtva vettem át a felém nyújtott zsebkendőt. Nem akartam bosszankodni azon, hogy a nagy dekadens éltével gusztustalanabbul fogalmaz, mint bárki odabent a Vakegérben. Valahogy számomra ez nem „csak” egy dugás volt… Ariane rántott vissza a londoni életbe. Erőt tudtam meríteni benne, meg tudtam, hogy én is tetszhetek valakinek.
Úgy hajtottam a zsebkendőt, hogy a sarkával meg tudjam törölgetni az ajkaimat.
– Gondolom…  – rántottam meg a vállamat. Nem vallottam volna be semmi pénzért, hogy sokat jelentett a dolog. Már untam, hogy Montrego gúnyolódásának a tárgya legyek… jobb, ha nem tud rólam mindent. Így is éppen eléggé kiadtam magamat tegnap és ma reggel, ráadásul még a lakásom címét is tudja.
Valószínűleg hibáztam, mikor meg akartam bízni benne. Mégis az életemet köszönhetem neki… ezek után hogyan is lehetnék bizalmatlan vele szemben? Tegnap azt mondta, barátok vagyunk és nekem a Roxfort óta nem volt egyetlen barátom sem. Illetve Jasper időnként küldött egy-két baglyot… a kapcsolatunk azonban sosem lett olyan, mint régen. Valójában nem is nagyon találkoztunk személyesen.
Ajtó nyikorgást hallottam, így megint a falra tapadtam. Éppen csak kilestem az épület sarkánál. Egyetlen, köpcös, vicces bajszú alak lépett ki a Vakegérből. Kicsit furcsán járt és időnként meg-megcsúszott a talpa, amiből tudni lehetett: éppen eleget ivott már.
– Ez Henson – mondtam, bár kicsit furcsállottam, hogy egyedül van a fickó.
Felhajtottam a kabátom gallérját és felvettem a zsebemben lapuló napszemüvegemet. Montregonak csak intettem, hogy kövessen. Lassan haladt az öreg és szerencsére nem nagyon fordult hátra… mégis elhaladni a Vakegér előtt, veszélyesnek tűnt.
– Mindig Normannel együtt távozik a Vakegérből…  – suttogtam Montregonak.
Igazából reménykedtem benne, hogy mellém lép és egyszerű járókelőknek tűnünk. Talán ez a legegyszerűbb módja a követésnek, míg az ember olyan területre nem ér, ahol már végképp feltűnő lenne két alak.
– Gyanús ez az egész  – magyaráztam tovább. – Ha még egyszer megvernének, ne keménykedj inkább…


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 18. - 10:22:10
*
zene:LP- The Catalyst (https://www.youtube.com/watch?v=51iquRYKPbs&list=PL5808D0737C9B86EB&index=206)
(http://i.imgur.com/SN5wgLj.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


– Amúgy sem mehettél volna be oda csak úgy… egyedül.
Felhorkantok. Mégis minek néz engem? Pisis ötévesnek,, aki nem mert bemenni egy ivóba? Ugyan már! Melyik évezredbe élünk? Nem vagyok holmi gyönge nő, hogy fülem behúzva reszkessek némi csúnya arctól. Igaz, ami igaz esélyesen vesztenék egy párbajban, de nem a tudásom hiánya sokkalta inkább a tapasztalatlanságom miattt. Még annak ellenére is hogy szembenéztem egy dementorral és egy viharmadárral, esélyesen elpáhol pár orsszarcú csürhébe verődött tolvajszerű csempész. De amit meg kell tenni meg kell. Vagyis csak kellene, mert a lehetőség ugye szépen tovapukkant a mamlasszal együtt. Szar ügy.
A gondolom-ra kikerekednek a szemeim. Gondolom? Most komolyan? Ennyi? Ennyi a válasz erre a kérdésre? Na ne már! Azt hittem nagyobb lelkesedésbe ütközöm, vagy amolyan tipikus Elliot féle elégedett művigyorral találom szembe magam. Ami olyan pimaszul jól is áll neki a kisfiús bilifeje ellenére. Ehhez képest ez a "szerénység" szó szerint letaglóz.
- Azt hittem tudod is... - köpöm ki a szavakat vicceskedve. Nem akarom bosszantani, de nehezen állom meg hogy ne tegyem. Annyira a véremben van (lehet Eric miatt is) és ő annyira jó partner ebben. Ám Elliot már rám sem figyel, mert leköti a kocsma ajtaján kiszédelgő figura.
– Ez Henson.
A névre odakapom én is a fejem. A szemeim összeszűkülve méregetik a kellően ittasnak tűnő alakot. Remek. Soha senki nem mondta O'Marának hogy egy részeg varázsló veszélyes?
Ösztönösem Clemy jut eszembe, mikor én próbáltam neki totál ködfátyolos állapotban boglárkát varázsolni.
– Mindig Normannel együtt távozik a Vakegérből…
Nem is a szavak sokkalta inkább a suttogás ránt vissza a valóságba. A jelenben semmi szívderítő nincs. Bűzös sikátor Elliot meg én, a piszkos kőfalnak dőlve és egy alakot lesve. Annyira idilli kép. Annyira aranyvérűhöz illő. No de a táskám tele van kinccsel amin jobb túladni tényleg. Szóval félreteszem a finnyázásom kénytelen-kelletlen.
Némán elfojtom a feltörni készülő röhögésem mikor O'Mara napszemüveget húz elő és magára teszi. Olyan érzésem van komolynak akar látszani, mégsem sikerül. Inkább csak magamban jót mulatva lépek ki utána a fal takarásából és egy kicsinyke fél lépésnyi távolságra lemaradva tőle követem. Igyekszem természetesnek látszani, bámészkodni jobbra meg balra. Mintha csak mindennapos lenne errefelé a jelenlétem. Pedig nem.
– Gyanús ez az egész. Ha még egyszer megvernének, ne keménykedj inkább…
Cöh! Na ennyit a háláról. A szemem forgatom a szavakra. Hát jó, ha azt akarja hogy péppé zúzzák a fejét én igazán nem állok az útjába. Sőt. Élvezettel fogom nézni hátra dőlt kézzel. Mr. Kiskirály parancsa teljesítve!
- Ahogy óhajtod! - közlöm színtelenül miközben rápillantok. Kíváncsi vagyok mit forgat a fejében.
- Mégis mit akarsz most tenni?
Gondolom hogy csapdát szimatol. Hülye lenne ha nem. Márpedig Elliotról sok mindent el tudok mondani rövid de tartalmas ismerettségünket követően, no de ezt... ezt nem. Megvan neki a magához való esze. Én viszont tényleg nem ismerem ezeket az alakokat. Elsőre azt feltételezném hogy ilyen körülmények között olajra lépne, no de itt vagyok én (bár ezek szerint csak hátráltatom őt semmint segítem) és evidensen a kincsek. Már csak a hiúsága miatt sem fogja hagyni hogy az eredetileg eltervezett kis bevételi forrásunk kudarcba fulladjon. Ez pedig igazán jó lenne, mert nem akarom hogy valami minisztériumi söpredék előszedjen tiltott varázstárgyak birtoklásáért. Még akkor sem, ha vannak kapcsolataim. Sok és jó. Mégsem életbiztosítás semmi sem. Még most sem. Mert igaz béke van vagy valami olyasmi, de a múlt nagyban rámyomja a bélyegét a jelenre. És ezt még a bolond is tudja. Én meg pláne, hisz csak amnéziás vagyok.



Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 20. - 17:33:46
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/villains/set?id=226332969)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Henson járását figyeltem az elsötétített üvegeken. A piszkos utcakövek szinte feketének látszottak, azt még is tökéletesen kitudtam venni, ahogy sötétkék, enyhén bohócokéhoz cipője meg-megcsúszik rajtuk. Mugli ruhákat viselt, de ügyetlenül válogatta össze, amiből látszott, hogy elsősorban varázsló körökben mozog. A kék cipő mellé viselt zöld öltönyben meglehetősen nevetséges képet mutatott és nem volt kevésbé feltűnő, mint egy éretlen banán. Csak ritkán téved ki a varázstalanok közé, ha hírét veszi valami értékes tárgynak. Ismerem a módszerét: kipuhatolózik mindent, majd – mivel ő maga ügyetlen a mágiában – keres egy tehetséges tolvajt.
Valahogy a tétova jelenet ellenére bajt szimatoltam. Nem gondoltam volna, hogy Henson csapdát állít nekem… ahhoz túl sok véletlennek kellett volna közre játszania. Egyszerűen csak a Kaa miatt reakciótól tartottam. Tudtam én mi dolgozik a Vakegérben, a betyárbecsület s ezen a ponton bizony elbuktam volna, ha nem lenne meg a magamhoz való eszem. Azonban tudtam nagyon jól mi az, amivel két tolvaj „barátságát” könnyen tönkre lehet tenni. Ezért sem örültem volna, ha Montrego közbe avatkozik.
– Ahogy óhajtod!
Sóhajtással konstatáltam a meglehetősen montregos választ. Az lenne a meglepő, ha egyetértenél valamiben öregem… – jegyeztem meg. A mérlegősédről csak az vonta el a figyelmemet, hogy beleléptem valami piszkos pocsolyába és azonnal beázott a cipőm. A zoknim pillanatok alatt vizes lett. Meglepő volt, hogy Londonban is ennyire könnyen bemocskolhatom magamat munkaközben…
Zsebre vágott kezekkel haladtam tovább, mintha nem történt volna semmi sem. Közben le sem vettem a szememet Hensonról. Tudta, hogy követik. Nem csak abból, hogy a dülöngélés – amit korábban alkoholnak tulajdonítottam – addigra mesterkéltségtől még feltűnőbbé vált. Szinte bevárt minket. Ha lelassítottam a lépteimet ő megállt egy pillanatra és aztán hirtelen fordult be az egyik sikátoron.
A cipője nyikorgó hangot hallatva hallgatott el. Nem koppant többé a macskakövön, de nem hoppanált – azt bizonyára észrevettük volna. A karommal jeleztem Montregonak, hogy álljunk meg.
– Várjunk egy kicsit  – mondtam közepes hangerővel, igazából nem számított, hogy Henson hallja-e az egészet vagy sem. Tudta, hogy követik sőt, talán azt is, kicsoda. Nem vagyok olyan felismerhetetlen, főleg nem ezen a környéken.
– Mégis mit akarsz most tenni?
Megrántottam a vállamat és kiráncigáltam a zsebemből a pálcát. A hátam mögött szorongattam, nem akartam azonnal túlzottan neki esni Hensonnak. Bár nem tartottam kizártnak, hogy hasonló készültséggel vár ő is minket a sikátorban.
Montregora néztem.
– Előre megyek…  – mondtam és már léptem is a sikátor bejárata felé. Reméltem, hogy követ és ezúttal nem lép be elém, történjen akármi… habár nagyra értékelem a védelmezést, ez most nem az a helyzet volt.
Beléptem a sikátorba és nem egy pálcával találtam szemben magamat. Valami fényes és hegyes dolgot pillantottam meg, amit csak egy perccel később tudtam azonosítani tőrként. Sötétség áradt belőle, vagyis a penge átkozott volt. A képességeit persze ránézésre nehéz lett volna megmondani, főleg úgy, hogy egyenesen a torkomnak szegezték.
– Henson, komolyan így üdvözölsz?  – érdeklődtem megjátszott sértettséggel a hangomban.
– Mit akarsz O’Mara? – kérdezte ingerülten. – Bolondnak látszom? Azt hiszed, nem tudom, hogy követtél?
Nyeltem egyet, ahogy a pengét a bőrömhöz közelítette. Reméltem, hogy Montrego nem tesz hirtelen mozdulatot, mert akkor esetleg megvág és egy ilyen fegyvertől megsérülni elég kellemetlen, hosszú haldokláshoz vezet.
– Ki vagy kölyök? O’Mara új társa?
Megköszörültem a torkomat.
– Nem szeretek társulni  – válaszoltam. – Viszont üzletelni annál inkább. A hátizsákok tele vannak kincsekkel, valószínűleg átok ül rajt…
– Ne próbálkozz, Kaa megígértette velem, hogy nem kezdek veled semmiféle üzletelésbe – mondta és megremegett kicsit a keze.
Pánikolva léptem hátra, remélve, hogy nem ütközöm Montregonak. Igaz, inkább öleltem volna még egyszer meg vagy aludtam volna vele, minthogy az a gyanús penge sebet ejtsen a bőrömön. Elég volt az a csapda, ami majdnem megölt annak idején Skóciában. Nem vágyom újabb szúrt sérülésre a közeljövőben.
– És ha olcsón számítanánk?  – kérdeztem. – Hidd el, Kaa is megértené, ha egy jó üzletet nem hagysz ki. A kölyök megmutatja neked a kincseket –tettem hozzá.
Montrego felé pillnatottam: – Kérlek, mutasd meg neki!
Henson leeresztette a kést és a zakója alá rejtette. Ezért én is lekaptam a hátamról a zsákot és óvatosan letettem a macskakövekre. Széthúztam a cipzárt, de közben Montregora pillantottam, remélve, hogy nem most szól be valami hülyeséget, amivel aztán elcsesszük a feltehetően egyelten üzleti lehetőséget.  


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 23. - 14:45:17
*
zene:LP- The Catalyst (https://www.youtube.com/watch?v=51iquRYKPbs&list=PL5808D0737C9B86EB&index=206)
(http://i.imgur.com/SN5wgLj.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!



A vállrándítás és a pálcarángatás melyet Elliot véghezvisz, semmi de semmi jóval nem kecsegtet. Nem kell sok ész ahhoz hogy rájöjjek, ez nem egy alaposan átgondolt terv. Mondjuk igazság szerint meg sem lepődöm már ezen sem. Az ő esetében egyre kevésbé furcsa ami nem normális és inkább furcsa, ami hétköznapi. Végtére is miért vártam hogy össze tud hozni egy balhémentes találkát mikor jobb a veszélyt szembeköpve próbálkozni? Plusz miért is lepődnék meg ezek mikor ma reggel édesdeden szunyált az én ágyamban?
Így hát szimplán elviselem egy sóhajt hallatva mikor ’előre megy’ a fickó után. Hát ám legyen. Ha azt kérte ne avatkozzak közbe hát nem fogok. Történjen bármi, hát én letojom mit alkot. Szóval elnézem ahogy beveszi a kanyart a sikátorba és unottan fonom össze a karjaim magam előtt. Nekidőlök a szürkés piszkos sarokrésznek és keresztbe vetem a lábam hanyagul. Figyelem mit intéz innen távolból.
Igazából szótlanul nézem a szóváltást, és figyelem O’Mara hátrálását. Sejthetően nem megy egyszerűen a dolog, pláne mivel a hátrálás abszolúte nem bíztató előjel. Még a ’kölyökre’ sem reagálok semmit azon kívül hogy kihívóan meredek a fickóra és felszalad a szemöldököm a homlokom közepére.
Elnézem a férfit, a vonásait. Fegyver nincs a kezemben, igazán könnyű célpontok vagyunk. És nem, még a rám szegeződő pálca sem késztet arra hogy előrántsam a sajátom s ezzel álljak kihívásra és párbajra készen. Lehet túl csökönyös vagyok de tényleg kíváncsi vagyok Elliot hogy kezeli ezeket a dolgokat. Hogy a fészkes frászkarikába tudott eddig életbe maradni egyáltalán? Mert eddig két alkalom volt mikor együtt kellett hát... bénázni, és eddig a kettőből másfélben én segítettem ki. Most tényleg nem szándékszom.
- Nem szeretek társulni. Viszont üzletelni annál inkább. A hátizsákok tele vannak kincsekkel, valószínűleg átok ül rajt…
– Ne próbálkozz, Kaa megígértette velem, hogy nem kezdek veled semmiféle üzletelésbe!
– És ha olcsón számítanánk? Hidd el, Kaa is megértené, ha egy jó üzletet nem hagysz ki. A kölyök megmutatja neked a kincseket.
Szóval makacsul dacosan állok ott, ahol eddig is, meg-megfeszülő állal. Főleg a legutolsó mondatra. Mi az hogy kölyök már megint? Pont tőle? Arcom leszakad!
Magamba dohogok és úgy vagyok vele hogy nem. Nem mutatom meg, nem is érdekel és... hát csessze meg! O’Mara is a kis haverja is, meg az a Kaa is akinek a nőjét jó volt megfektetni. Cöh!
Még ez sem lenne elég. Önmagában nem. Mindössze az első szó, a kérlek sarkall mozdulatra. Ellököm magam a faltól lassan és unottan. Hagyom hogy a táska válla lecsússzon a hátamról a karomra, ami eddig féloldalasan volt. Igazából kedvem lenne lendületből tarkón csapni vele Elliotot, de nem teszem. Némán átkozva őt a másikat meg úgy az egész helyzetet állítom meg a zsákot és fogok rá tenyérrel. Negyedig tépem fel a zipzárat és egyetlen hanyag mozdulattal dobom Elliot és a másik közé. Pont úgy hogy jól látható legyen a felül meglapuló ékkövekkel kirakott aranyló sárgán megvillanó karkötő alatta egy nagyobbacska serleg, és pár pénzérme. Csalogatóan jónak néz ki, mert az is. Kedvem lenne egy nyers neszét hozzájuk vágni. Mind a kettőhöz. De inkább ezt is visszafojtom. Csak az állkapcsom feszül meg újra és dühtől sugárzó tekintettel meredek hol egyikre hol másikra. Főleg a Henson nevűre, aki amint meglátja a kincseket elkerekedett szemmel mint a héja csap le rájuk.
Kedvem lenne rákiáltani hogy tetszik mi? Te mocsok! , de csak némán fújtatok mint egy bika aki előtt még pont nem lengették meg a vörös posztót.
Kölyök.....! Hát behalok!
Nincs is kedvem semmihez sem, mert elég az egómat ért támadást feldolgoznom. Nehezen megy ez így is. Mindössze ugyanúgy összefűzöm magam előtt a karom és újra a falnak dőlök, ahonnan eredetileg is voltam. Ahonnan megzavartak az ostoba kis közjátékukkal.


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 25. - 08:48:52
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/villains/set?id=226332969)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Valahol örültem volna, ha Mathias nem fújtat, miközben kivágja a táskányi szajrét. Végül is ő pakolta el az átkozott kincset és ő akarta elpasszolni jó pénzért. Szerettem volna odaszúrni, hogy: „Vedd már elő a jobbik arcodat, ember!” Azonban ezt nem tehettem, mert Henson ahhoz túlságosan is lefoglalt.
Visszasétált aztán a falhoz, aminek eddig támaszkodott és már megint előadta durcás gyereket. Sóhajtva követtem a tekintetemmel, aztán fordultam vissza a másik férfi felé. Szerencsére ő nem vette észre a közjátékot, a kezében lévő fegyvert benyomva a táskába kutakodott a kincsek között.
– Ezerötszáznál többet nem adok érte – mondta komolyan, ahogy felemelte a fejét és rám pillantott.
Kicsit megköszörültem a torkomat és vigyorogva közelebb léptem.
– Azt mondtam, hogy olcsóbban adjuk, nem azt, hogy szinte ingyen  – jegyeztem meg és a vállára tettem a kezemet, mintha barátok lennénk. A másik kezemmel a pálcámat betettem a kabátom zsebébe. – Mind szín arany, az ékszereket és kupákat drága kövekkel rakták ki és lefogadom, hogy valami kiváló átok ül rajtuk. Ha nem akarnék megszabadulni mindtől, biztosan magam nyomoznám ki a történetüket.
– Bűzlik a vérontástól az egész kincs. Ez tény – bólintott. – Akkor ezerhatszáz és örülj, hogy ennyit kapsz érte. Ha többet adok és ez kiderül, Kaa többé nem irányítja hozzám az ügyfeleket.
Megint sóhajtottam és Montregora néztem. Inkább nem kérdeztem tőle semmit, csak rábólintottam. Hensonnak segítettem átpakolászni egy másik zsákba szajrét egyedül és közben azon gondolkodtam hány féle módon tudnék nagyon fájdalmas átkot zúdítani a kölyök nyakába. Dühös voltam kicsit, de azért megvártam, míg Henson előkapja a tágítóbűbájjal ellátott erszényét és az érmék szép lassan Montrego táskájába kerültek.
Egy utolsó kézfogás.
– Öröm volt veled üzletelni, O’Mara – vigyorgott rám.
Tetszik mit, te rohadék? – futott át az agyamon a kérdés, ahogy vigyorogva megszorítottam a kezét. Kaa büszke lesz rá, milyen jól lehúzott. Engem mondjuk nem különösebben érdekelt a pénz. Ezért miután hoppanálva távozott csak behúztam Montrego táskáján a cipzárt és visszanyújtottam a tulajdonosának.
– Tessék, a tied az egész – mondtam és megálltam vele szemben. – Nincs szükségem erre a pénzre.
Őszinte voltam, valóban nem volt. A parfümért sem azért mentem, habár Mathiasnak nyilván említettem mennyit ért volna, ha tudnám sokszorosítani. Talán tényleg akkor vagyon lett volna, amivel megduplázhatnám a mostanit… de hát ott van az apám ígérte összeg, a kastély. Nincs már szükségem ilyesmikre és nem is én voltam az, aki a táskába gyömöszölte a szajrét, hanem Montrego. Részemről csak a másik kabátom zsebében lapuló fülbevalókra tettem volna rá a kezemet és azt sem az anyagi vonzata miatt.
Még közelebb léptem hozzá és elővettem a pálcámat. Rácéloztam vele, illetve a szája szélén húzódó sebre. Egy kicsit el is vigyorodtam, remélve, hogy beijed…
– Csak maradj nyugton, úgy egyszerűbb lesz mindkettőnknek  – mondtam.
Miért vagyok ennyire kedves már megint? – gondolkodtam el egy pillanatra. Aztán megint elvigyorodtam és a sebére bökve kimondtam a megfelelő varázslatot: – Valetudo!
Ezzel az apróbb sebeket be lehet gyógyítani, én is számtalanszor alkalmaztam már… például, ha a bájitalok keverése közben sikerült lesérülnöm. Nem egyszer égettem már meg vagy vágtam meg magamat és bár próbáltam nagyot ütni kora reggel, azért belátom, Montrego sérülése nem volt éppen vészes.
– Nehogy csúnya legyen az a „csinos kis pofid”  – A hangom gúnyos volt, mégis a kedvesség hajtott, amikor meggyógyítottam.
Nem szerettem kimutatni a gyengédségemet, a jóindulatot, ami igencsak ritkán tör felszínre bennem. Montrego már valahol elérte, hogy jusson neki tőlem ilyesmi, még akkor is, ha marhára idegesített végig a duzzogása és fújtatása. Mondhatjuk, hogy már hozzászoktam a dologhoz.


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 27. - 19:23:32
*
zene:LP- The Catalyst (https://www.youtube.com/watch?v=51iquRYKPbs&list=PL5808D0737C9B86EB&index=206)
(http://i.imgur.com/SN5wgLj.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


Haloványka hümmögést hallatok O’Mara szavaira hogy olcsón és nem ingyen adjuk a kincseket. Na igen, igaza van. Így is kedvem lenne beverni amiért ennyire piszkosul olcsón viszi el, de jobb híján jó ez is. Mikor pedig Elliot hátra sandít rám csak megrándítom széles, hanyag mozdulattal a vállam. Hogy nekem mindegy és... nekem jó. Jobb mint a semmi. Igazából, ettől még mindig undorral arcomon méregetem a velem szemben álló férfit. Még a kissé feljebb tornázott árt is keveslem. Pláne azok után hogy egy cseszett dementorral kellett megküzdenünk és majdhogynem ott hagytuk a fogunkat. Ha így nézzük, minden ár kevés. Sőt... megfizethetetlen. Igaz hogy egyetlen dolgot eltettem magamnak, ami majd intő példa lesz és jó emlékeztető az események láncolatára, node persze a becsületem lázong. Nem meglepő. Így hát összepréselt szájjal nézem, ahogy a kincs kikerül. Minden egyes darabot valahol mélyen magamban megsiratok. Evidensen igyekszem nem foglalkozni a megcsörrenő összezörrenő hangokkal, ahogy a galleonok fénylő meglétével sem. Mikor sikerül a dolog, mert sikerül, akkor mindössze egy sötét pillantást lövellek újra Henson felé. Magamban mindenféle roppant ’jó’ dolgot kívánok neki, miközben figyelem ahogy egyetlen hangos csettintés kíséretében eltűnik. A hoppanálásának halk moraja még ott visszhangzik a sikátor koszos fala között.
Nem mozdulok. Halálos nyugalmat erőltetek arcomra mindenféle érzelmet elzárva. Olyan pókerarcot vágok, amit talán még sosem. Még akkor sem reagálok azonnal, mikor meghallom Elliot szavait.
– Tessék, a tied az egész. Nincs szükségem erre a pénzre.
Ez meglep. Miért is nincs szüksége a pénzre? Neki jobban kellene mint nekem. Furcsa. Roppant furcsa. Ez pedig gondolkodóba ejt. Nem mintha nem bíznék benne, és nem mintha azzal lenne bajom hogy esélyesen átkozott lenne a galleonár. Node... milyen tolvaj az ilyen? Nem... itt valami nem klappol és ehhez nem kell túlzottan nagy észlénynek lenni.
Már épp nyitnám a szám hogy kifejezzem a határtalan elismerésemet az óriási lemondási készségére, ami nem túl kifizetődő ebben a szakmában amit űz, mikor a pálcája hegyével találom szemben magam.
Most mi a fa.....?
Nincs is időm végiggondolni a dolgokat. Egyszerűen semmire nem marad, mert a velem szemben álló gunyoros vigyorral arcán újra megszólal.
– Csak maradj nyugton, úgy egyszerűbb lesz mindkettőnknek.
Ekkor tudatosul bennem hogy tényleg megteszi. Mondjuk hogy mit azt nem tudom. Elsőre ösztönösen az exmemoriamra gondolok. Hogy megint oda az összes emlékem. Remek!
Aztán az villan be hogy lehet csak lefegyverez. Na de minek ha neki elvileg nem kell a kincs? Vagy mégis? Most akkor mi van?
- Valetudo!
A varázsige felhangzása után a pálca hegyéből kilő a bűbáj és egyenesen szó szerint pofán talál. Erejétől kissé gátrahúkölök és a kékes ezüstöt fényár betölti az arcomat egy pillanatra. Nem is látom egy pillanatig sem O’Marát, sem a sikátort sem a semmit sem. Mikor viszont elfoszlik a köd a tekintetem elől az első az amit érzek. Vagyis hogy már nem érzek fájdalmat. Meglepve lököm el magam a faltól és emelem a kezem a számhoz. Ott, ahogy eddig be volt duzzadva immár semmit nem érzek. Olyan mint normál esetben. Hitetlenkedve pillantok rá. Erre ugyanis abszolút nem számítottam.
– Nehogy csúnya legyen az a „csinos kis pofid”.
Persze Elliot szavai nem kedvesek, de a hangjában bujkáló gunyor tudom hogy nem is ellenséges. Sőt...! Igazság szerint őszintén meghat a gesztusa. Hogy megtette ezt értem. Még mindig arcom tapogatva nyögöm ki.
- Kösz... ez... igazán rendes tőled. - egy halovány félmosoly jelenik meg ajkam szegletében. Az elismerésé és a háláé, amit kivívott magának. - Viszonoznám a szívességet, de pocsék vagyok a gyógyító bűbájokban. Kipróbálhatjuk ha gondolod, de jó eséllyel a Mungón kötsz ki...
Kissé szomorkásan vonom meg a vállam, mert hát... szar ezt beismerni de igaz. Nem kísérleteznék rajta ha nem muszáj, de evidensen megteszem ha kell.
- Ragaszkodom hogy elvidd a felét. Milyen tolvaj az, aki jótékonyan adakozik?
Nem túl szerencsés. Valljuk be, jó szar. De hát ha neki ez jó így... na mindegy.
- Amúgy te vagy az akinek nagyobb szüksége van rá. Igazából miattad hoztam el a kincseket.
Még magamat is meglepem ezzel a vallomással. De igaz. Elsősorban miatta pakoltam tele a táskát. Hogy ha már az almás parfüm csütörtököt mondott legalább ne töküres kézzel távozzon. Mert ennyit megérdemel ha már majdnem meghalt. Igaz én is, de nekem elég a gyűrű. Így elsőre.


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 29. - 15:28:52
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/villains/set?id=226332969)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Szinte semmivel hagyott minket maga mögött Henson. Tudtam jól, hogy a kincsek legalább a kétszeresét érik a pénznek, mégis szerencsésnek mondhattuk magunkat, amiért hajlandó volt fizetni. Nem különösebben érdekelt ez a pénz, ráadásul amúgy is Montrego tette el a kincseket.
Egészen jól sikerült a gyógyítás. Az apró kis sérülés a szájánál pillanatok alatt rendbe jött és Mathias pontosan úgy nézett ki, mint mielőtt behúztam neki. Gondolom, mások szerint ez a jóképű és a csinos pofi, mindenesetre nem irigyeltem tőle egy percre sem. Az izmai persze jól jönnének, könnyebb lenne a dolgom ilyen testfelépítéssel, ha mondjuk nekem esik Kaa egyik kifutó fiúja.
–  Kösz... ez... igazán rendes tőled. – Halovány mosoly jelent meg az arcán, amit nem tudtam sehogyan sem értelmezni. Talán tényleg örült neki, nem gondoltam bele, csak vállat rántottam, mintha ez természetes viselkedés volna a részemről. Nos tény, hogy sokszor gyógyítunk kisebb-nagyobb sérüléseket a patikában, de pénzért és nem szívességből… tehát egyáltalán nem volt az.
– Viszonoznám a szívességet, de pocsék vagyok a gyógyító bűbájokban. Kipróbálhatjuk ha gondolod, de jó eséllyel a Mungón kötsz ki...
Elvigyorodtam a mondaton. Meglepett volna, ha egyetlen varázslatot is épkézláb megtud csinálni, tekintve a jó pár év kiesésre, ami még mindig kísérti őt. Nem akartam persze ezt felhozni most, hiába adom kifelé az érzelemmentes Elliotot. Belül mégis tudom, milyen fájdalmas elveszíteni valakit… de milyen lehet elveszíteni az emlékét annak, hogy voltak azok az ember és boldoggá tettek? Beleborzongtam a gondolatba, a mosoly pillanatok alatt olvadt le az arcomról. Lehet, hogy anyám meghalt, de a mosolya még olyan tiszta képként lebegett előttem, ami képes volt melegséggel eltölteni egy hideg, sötét napon.
– Ezt?  – Mutattam az arcomra kissé komor képpel. – Majd megoldom, induljunk! Lassan megint kávéznom kell…
Nem kellett volna félre beszélnem, de nem akartam tűnődni a múlt dolgain. Egyszerűen elindultam előre, remélve, hogy Mathias majd követ és szép lassan visszatérhetünk London mugli részére. Valójában szerettem volna hazamenni, kicsit beletemetkezni az önsajnálatomba a dementorral történtek után. Nem élveztem ezt az üzletet, nem volt bennem annyi élet, mint máskor… mintha egy láthatatlan hideg kéz folyamatosan visszarántott volna.
– Ragaszkodom hogy elvidd a felét. Milyen tolvaj az, aki jótékonyan adakozik?
A kérdésre hirtelen megtorpantam és Mathias felé fordultam. Nem adakozni szándékoztam, egyszerűen lemondtam bármiféle részesedésről és ha jól sejtem ezt ő is tudta. Tudom, hogy neki sincs rá szüksége… de ő nem tudhatta, hogy nekem sincs. Mégis mit lát belőlem? Egy koszos tolvajt, aki időnként lenyúl ezt-azt. Élvezetből csinálom, nem pénzért… régen is csak akkor loptam anyagi okokból, ha már majdnem éhen haltam.
– Amúgy te vagy az akinek nagyobb szüksége van rá. Igazából miattad hoztam el a kincseket.
Csak néztem a szemébe és nem értettem a miértjét. Végig úgy viselkedett, mint aki utál és egész reggel gyötört… még élvezte is. Tudom, mert láttam a fején. Azt hiszem egy ideig csak tátott szájjal bámultam, nem tudtam eldönteni, hogy csak hálás mosollyal vagy könnyekkel pecsételjem meg a hálát, amit éreztem ezért a teljesen felesleges gesztusért. Másnak eszébe nem jutott volna miattam átkozott kincsek között turkálni.
– Ez kedves… de nem igazán van szükségem pénzre  – nyögtem ki halkan.
Nem akartam neki megvallani milye vagyok én Phillip Rowle-nak. Montrego világában én csak valami gaz vagyok, amit ki kell irtani, hogyan is érthetné meg ezt? Ő beszületett a családba, nem pedig mellé, mint egy rohadt alma, ami leesett a fáról.
– Van pénzem, sok pénzem…  – Csak azért mondtam ezt, ki mert tudnia kellett: nem csak szövegelek meg a méltóságomat őrzöm meg éppen. Ilyesmi nem tartana vissza, ha el akarnám venni a galleonokat. Egyszerűen tényleg nem volt rá szükségem.
– És az az elcseszett kastély…  – suttogva mondtam ki ezeket a szavakat. Észre sem vettem, hogy elszóltam magamat hosszú percekig. Aztán meg szinte éreztem, ahogy elsápadok. Zavartan pislogni kezdtem.
– Menjünk tovább  – mondtam.
Lassan fordítottam neki hátat és indultam el tovább előre. Reméltem, hogy nem kérdezget tovább. Nem akartam neki mindent bevallani, az ő érdekében. Gondolom a két család összefonódik valamilyen szinten, nem kéne belemennem, hogy aztán ő is el akarjon tenni lábalól valamilyen úton-módon.


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 31. - 16:31:12
*
zene:LP- The Catalyst (https://www.youtube.com/watch?v=51iquRYKPbs&list=PL5808D0737C9B86EB&index=206)
(http://i.imgur.com/SN5wgLj.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!



Elliot vigyora enyhén mesterkéltnek hat. A bizalmatlanságát viszont nem lep meg. Azok után, ami ma történt nem csodálkozom hogy így áll hozzám. És épp ezért lep meg engem a legjobban ahogy megborzong. Nincs hideg, igaz a nap nem süt be ebbe az utcarészbe. Itt a félhomályos derengés még az úr. Talán mindig is az.
– Majd megoldom, induljunk! Lassan megint kávéznom kell…
A mosoly helyét átveszi valami sokkalta vészjóslóbb, amit nem is tudok hova tenni.  Eleinte nem is tudom hova tenni. Aztán rájövök hogy nem is akarom. Ez a reggel, sőt ez az egész nap abszolúte nem az, ahol bármit is erőltetnem kellene. Jobb hát sodródni az árral, még ha ez az is jelenti, hogy Elliot kilép mellőlem és elindul a maga makacsul csökött módján. Én pedig jobb ötlet híján követem. Igaz arcomon izmain ott játszanak a kérdőjelek, melyek leginkább értetlen arckifejezésemmel mutatkoznak meg, de hát ezt O'Mara nem láthatja, hisz előttem jár. Két hosszabb lépéssel beérem őt s kerülök mellé így teszem fel a kérdést és az ebből következő nyilvánvaló konzekvenciát, ami úgy tűnik csak nekem teljességgel evidens.
A halk nyögvenyelős hálamorzsája, melyet elejt felé talán meglepő módon túl érzelmesnek hallom ki. Nem tudom milyen előélete volt ezeddig vagy miért is olyan nagy dolog ez neki de nem kérdezek rá erre. Pláne azért nem, mert ő elejt egy két újabb információt. Olyat, amitől kikerekednek a szemeim.
- Na hogy mi? Miiiivaaan? Várj csak! Sok pénz? És... kastély? Ráadásul cseszett?
Ez azért kissé túl új keletű dolog nekem. Hacsak nem fene olyan nagy tolvaj, aki képes egy egész rahedli kastélyt összeharácsolni magának, kötve hiszem, hogy ez lenne az ideális. Végtére is ott kellett megetetnem a az Abszol úton hogy csessze meg! Erre egy egész kastélyban tengeti az idejét? Pofám leszakad!
Azt hiszem teljes mértékben jogos is a hüledezésem. Minden épeszű embernek az lenne, aki annyit tud róla mint amennyit én. Hisz Merlin szentséges hátsófelére, lopott is tőlem! De hát, ha ennyire jó egzisztencivála rendelkezik mint most elejtette, abszolúte jogos a háborgásom:  akkor mégis miért?
Biztos valami mocskos fétis a csokornyakkendőim iránt... persze, persze!
– Menjünk tovább...
Aha persze, majd ha fagy!
- Na nem!
Ennyivel nem ráz le. Ez felejtős téma. Épp ezért, a hangom erőteljes és számon kérő. Én ugyan nem megyek és ha rajtam múlik ő sem. Egyetlen mozdulatot teszek, de azt gyorsan. Mégpedig a vállára teszem a kezem és ezzel akadályozom meg a lendületből való tovasietését. Igaz, könnyedén kiránthatja ujjaim alól magát, mert nem szorítok rá erősen, inkább csak a karom súlyát használom érzékeltetésképp hogy mit is kívánok tőle.
- Várj! Várj egy kicsit! Ha már így elböffented magad, magyarázd is meg. Tudtommal neked nincs is semmiféle kastélyod.... hacsak... nem az enyémbe költöztél bele...
Cinikus mosolyra húzódik a szám. Megeshet hogy az ágyamban való ébredésre már ennyire otthonosan gondolna? Nem, azért a másik nem ennyire ütődött. De ennek ellenére is... ott motoszkál valami rossz sejtelem a dolog mögött. És mindez megbújva bennem, bekúszva a bőröm alá bizserget meg. Fura, mert nem fázom, mégis érzem ahogy a kezemen finoman feláll a szőr. Valami bizarrul kegyetlen rossz előérzetem támad. De nem adok neki hangot, sőt esélyt sem hogy eluralkodjon rajtam. Inkább csak a kezem felemelkedik róla tétován és megáll egy percre a levegőben, majd leengedem magam mellé. Hát itt a lehetősége. Még kimagyarázhatja magát. Elmondhatja az igazat. Csak rajta áll.


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 09. 01. - 07:09:07
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/villains/set?id=226332969)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

– Na hogy mi? Miiiivaaan? Várj csak! Sok pénz? És... kastély? Ráadásul cseszett?
Nem, nem és nem! Nem fogok erről beszélni – határoztam el magamban. Valójában nem igazán gondoltam, hogy érdeklem a Rowle családot… nem követtek, nem igazán ártottak nekem. Talán az egyetlen jelet Listől kaptam a kis hisztériájával. Mégsem mondhattam el és ez az érzés most aztán tényleg gyötört. Apám, aki valójában egy halom pénzen és azon az ósdi kastélyon kívül összesen kétszer tett értem valamit. Ezekkel a dolgokkal nem tesz boldoggá, de jóvá sem az elmúlt évtizedeket, ráadásul egy olyan titokkal bízott meg, ami mindent fel tud emészteni.
– Nem tök mindegy? – kérdeztem, majd megindultam előre.
A lépéseim felgyorsultak a szívverésemmel együtt. Nem akartam hazudni vagy lekezelni… de már feladtam. Elfogadtam, hogy soha, senkivel sem lehet igazán őszinte. Két ember tud apa kilétéről: Esmé, akivel lényegében semmiféle kapcsolatom nincsen már és az öcsém, aki fél róla beszélni. Nem igazán mondhatom el senkinek, miken megyek keresztül és miket kell lenyelnem. Valójában nem is várhattam el Montregotól, hogy barátként kezeljen, miután őszinte sem lehettem vele igazán.
– Na nem!
Megéreztem a vállát a kezemen. Nem szorított meg túl erősen, de ez elég volt ahhoz, hogy megálljak. Szándékosan nem rántottam ki magamat az ujjai fogságából. Csak álltam és nem mertem ránézni… mintha kiolvashatná a szememből a gondolatokat.
–  Várj! Várj egy kicsit! Ha már így elböffented magad, magyarázd is meg. Tudtommal neked nincs is semmiféle kastélyod.... hacsak... nem az enyémbe költöztél bele...
Hallottam a hangján, hogy mosolyog… valószínűleg gúnyosan. Én még sem tudtam viszonozni sem a cinikus hangnemet, sem az arckifejezését. Hosszasan fújtam ki a levegőt, nekem megnyugodnom kellett, nem felhúzni magamat megint, amiért ilyen apám van. Hazudnom kell érte állandóan, örökre. Egy életet pedig nem lehet hazugságokra építeni, azt a részét semmiképpen, amiben helyet kéne kapnia valamiféle szeretetre. Deannek is elmondta az anyám, tudom, még ha ő maga nem is nagyon beszél róla…
– Nem mondhatok semmit  – mondtam ki egyszerűen a szavakat, de valójában iszonyatosan fájdalmas volt. – Annyit sem kellett volna mondanom, hogy van pénzem…
Végre nagy nehezen rápillantottam.
Elfogott a bűntudat, hogy nem mondhatok tényleg ki semmit. Most már tényleg sok mindenen mentünk át együtt és a feltétlen bizalmamat érezte… de más hibája miatt hazudnom kellett. Igaz, ha Phillip nem hibázott volna, valószínűleg nem ácsorognék itt és próbálnám menteni a seggét.
Az az érzésem támadt, mintha valaki a szívemet szorongatná. Nyeltem egy nagyot, hátha félre sodorja az érzést, de nem. Ne szenvedj már! Montrego szemében az ilyesmi csak rontana a megítéléseden… Ezzel próbáltam nyugtatni magamat, de tudtam: a hazugság hazugság marad. A trükközés mindig az életem része volt, a színészkedés, ha kellett. Esmé mellett viszont megtanultam őszintének is lenni és olyan jó érzés volt, mert azzal elnyertem a bizalmát. De ezentúl soha senkié nem lehet az enyém. Ez volt az a borzalmas valóság, amiről tudni sem akartam igazán.
– El akarom mondani az igazat, de nem tehetem  – nyögtem ki rekedten.
Hirtelen olyan nehéznek éreztem az életet, ami egyszerűen rám telepedett. Úgy álltam ott, mintha a hátamra kapott zsák még mindig tömve lenne kincsekkel és nehezen bírnám el. A lábaim nem akartak lépni.
Mély levegőt vettem, lehunytam a szememet. Tudtam: ezt most meg kell tennem magamért vagy örökre sötétben kell élnem. Egyedül és magányosan. Nem vagyok rá felkészülve, hogy még egy embert elveszítsek... de ha muszáj, akkor az igazság árán történjen így legalább. Nem fogok hazudni mindenkinek, fontos embereknek meg főleg nem.
– Az apám aranyvérű… és most pénzzel akar kárpótolni azért, mert még a születésem előtt meg akart tőlem szabadulni  – mondtam. Szinte érződött a düh és a fájdalom elegye a hangomon. Más volt, mint általában. Gyenge. – A családban bizonyára van egy-két ember, aki meg akar ölni, ezért többet nem mondhatok. Nem akarom, hogy te is célpont legyél, mert tudsz egy információt... nem hiszem, hogy őket meghatná az a csinos kis pofid.
Nyeltem egyet megint.
– Gondolom most még jobban undorodsz tőlem...


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 02. - 09:54:44
*
zene:LP- The Catalyst (https://www.youtube.com/watch?v=51iquRYKPbs&list=PL5808D0737C9B86EB&index=206)
(http://i.imgur.com/SN5wgLj.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


– Nem tök mindegy?
Nem. Nem tök mindegy. Hogy lehetne éppenséggel ez tök mindegy? Pont ez? Nem most jöttem le a falvédőről amnézia ide vagy oda. Az egy dolog hogy elvesztettem az emlékeimet, és részben vele egykori önmagamat, de hülye sosem voltam. Ó nagyon nem. És ebben nem is volt kétségem. Aztán meg persze ott volt háttérmegrősítésként a családom. A húgom, elsősorban. Dean másodikként. Végtére is rokonok vagyunk valamilyen távoli kapocs által s ha valakit, hát őt tekintem még a családomnak. Aztán meg persze ott volt Eric is. Aki annak ellenére mennyire és milyen jót mulatott rajtam, azért valahol maximálisan mellém is állt. S tudtam jól, ez is a látszat nála. Éreztem mennyire elkeseredett hogy nem ismerem fel vagy hogy nem tudom épp mikor mit is mesél. Viszont mindennek ellenére, még így is megemberelve magát segített visszatérti a ’normális’ hétköznapok ocsmányul unalmas világába. Ám már a kezdet kezdetétől mindükből sugárzott a bizonyosság, hogy kétségük sem fér ahhoz meg tudom ugrani a dolgokat. Nem azért mert egy istenadta zseni vagyok, hanem mert nem vagyok sem ostoba sem csökött. Szóval igen, hamar át tudom látni a helyzeteket. És itt ehhez sem kell sok ész. Az ember megérzései pedig... ritkán csalnak tévútra.
Tudom, hogy Elliot titkol valamit. Tudom, hogy esze ágában sincs beszélni róla. Nem kell kimondania, mert látszik. A viselkedésén, a járásán, az arckifejezésén... A szavak már csak a száz százalékos megerősítésre szolgálnak.
Így mikor elindul s követem, azért csak nem hagyom ennyiben a dolgot. Részben persze a kíváncsiság hajt. Mindig is szerettem tudni dolgokról (még ha azok nem is tartoztak rám), de itt többről is szó volt. Úgy hiszem ez baráti kötelesség is. Nem? Végtére is... azok vagyunk. Többnyire...
Legalábbis azt hiszem.
– Nem mondhatok semmit. Annyit sem kellett volna mondanom, hogy van pénzem…
Miért?
Ösztönösen furakodik elő az egyszerű, velős kérdés a fejemben. Miért nem mondhatja el? Miért nem akarja elmondani? Nem is maga az anyagi megléte érdekel. Jó van. És? Tény, hogy nem mindennapi egy tolvaj, akit felvet a pénz és kastélyban éldegél, de mondjuk úgy hogy én már semmin nem lepődöm meg. Jobbára.
– El akarom mondani az igazat, de nem tehetem.
A beismerés nyögvenyelősen jön. Olyan nehézkesen, hogy ebből máris tudom nem szépíti a dolgokat, nem kertel és nem hazudik. Valóban nem mondhatja el. Még mindig az első, részemről ki nem mondott kérdés a helyén való itt is, de sejtem hogy ezt ő maga is érzi. Látom a vívódást az arcán, de leginkább a szemeiben, amikkel nem bír rám nézni. Valahol megértem őt. Valahol átérzem a szenvedését. Én is hasonlóképp éreztem nemrégiben, igaz sosem a származásom miatt. Karjaimat miután elengedem őt inkább összefűzöm a mellkasom előtt. Lazán, és könnyeden, kissé talán hanyagul. Nem elutasító pózt akarok felvenni, de így kényelmesebb. Plusz annyit remélek, ezáltal talán oldódik a feszültség, ami közöttünk pattog. Viszont sejthetően ostoba remény ez is a részemről. A beálló csöndet egy halk hümmögéssel töröm meg. Nem akarom ugyanis erőltetni még jobban a dolgot. Hisz egyetlen rossz kérdéssel vagy félreértett szóval máris elvágom azt, ami lehetséges lenne. Hogy ő maga valljon színt, már ha akar.
– Az apám aranyvérű… és most pénzzel akar kárpótolni azért, mert még a születésem előtt meg akart tőlem szabadulni.
Érzem hogy pislogok, mint egy kifogott aranyhal az akváriumában.
MIVAN? Ezt... most... mégis... mikor... és.. hogy? Meg amúgy... kedves apuka...!
- A családban bizonyára van egy-két ember, aki meg akar ölni, ezért többet nem mondhatok. Nem akarom, hogy te is célpont legyél, mert tudsz egy információt... nem hiszem, hogy őket meghatná az a csinos kis pofid.
Hát na itt feltörik belőlem egy horkantás. Na eddig bírom nyugodtan. Kezeim szétválnak, és megdörzsölöm az arcomat. Merlin szaros valagára! Ez azért nem semmi! Igazából percekig csak azonosulni próbálok a tényekkel. Szóval félvérnek félvér, még ha aranyvérű apukával is... hát oké. És itt ugrik be, hogy de hát... hát én ismerem szinte az összes aranyvérűt... vagyis, maradjunk annyiban hogy... ismertem. Nagy különbség.
– Gondolom most még jobban undorodsz tőlem...
Már épp kedvem lenne visszaszólni, hogy az én csinos kis pofim igazából mindenkit elbájol, s hogy ezt épp ő tudhatná a legjobban, hisz valószínű nem véletlen került ma reggel az ágyamba, mikor az utolsó elejtett gondolatfoszlánya meggátol. Érzem, hogy mázsás súlyként telepednek rám a szavai. Az előítélete. Mert ez az. Összevonom a szemöldököm és értetlenül pillantok rá enyhe fejrázás keretében.
- Ugyan miért tenném? Nem te választod meg a szüleidet. Sem a származásod.
Elhúzom a szám miközben figyelem őt. Valahol megértem hogy nem akarja felfedni a kilétét. Valahol nem is bánom ezt Valahol pedig baromira is érdekel. S tudom, hogy hihetetlenül hangzik épp az én aranyvérű számból kiejtett vallomás, de mégis igaz. Felötlik bennem a családom jelmondata, és tudom, nem várom el hogy színt valljon. Mert a vér kötelez. Szóval vállat vonok, mintha csak azt jegyezte volna meg nekem, hogy ma szép idő lesz és nem esik. Kezem újra a vállára siklik, és bíztatóan szorítom meg.
- Gyere, ránk fér egy kiadós ebéd ezek után.
Egyetlen haloványka mosoly bújik meg ajkaim szegletében. Végtére is most van egy valagnyi pénz, ami elkölthető.
- És ma te fizetsz...! - szélesedik ki a vigyorom, s ellépek mellőle hogy elinduljak, de nem jutok messzire. Ennek pedig az oka a talpamhoz ragadó mocsok a londoni utcán.
Ó anyám... na ne! még ez is!


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 09. 03. - 07:38:30
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/villains/set?id=226332969)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Egyszerűen csak kicsúszott a számon az egyetlen dolog, amit Montregotól vártam. Annyiszor dörgölte már az orrom alá, hogy egy mocskos kis tolvajnál nem vagyok több… nem számítottam többre, mint az undor, ami már sokszor kiült az arcára, ahogy rám pillantott. Végül is pont az vagyok, ami tönkre teszi az aranyvérű családokat. Csak egy hiba, amit el kell tenni lábalól, mielőtt nagyobb kárt okoz.
– Ugyan miért tenném? Nem te választod meg a szüleidet. Sem a származásod.
Tessék? Éreztem, ahogy értetlen arckifejezéssel bámulok rá. Ha valakinek a szájából nem számítottam ilyen kijelentésre, akkor az ő volt. Hiszen már annyiszor bizonyította be, hogy mennyire dekadensnek is véli magát csupán a vérség által. Viszont igaza volt, még ha talán nem is gondolta teljes komolyan.
Ha megválasztható lett volna az apámat, bizonyra Dean lenne most az. Nem azért, mert állandóan irigyeltem a kapcsolatát Daniellel, habár az is közre játszott az egészben. Egyszerűen ő volt az a szememben, aki tökéletesen megtestesítette az apa fogalmát. Erős volt, biztonságérzetet keltett bennem, hacsak rápillantottam… és szerette az anyámat.
Montrego megvonta a vállát.
– Talán igazad van…  – bólintottam.
Megéreztem a vállamon a szorítását. Jól esett a gesztus, olyan baráti volt, mindenféle ellenségeskedés nélkül.
–  Gyere, ránk fér egy kiadós ebéd ezek után.
A felvetés nagyon is tetszett. Nem, mintha máris megéheztem volna azok után, hogy belém tuszkolt egy csokoládés muffint. Lényegében mindig az ebéd volt az az étkezés, amit a legkönnyebben kihagytam. A napközepén van, amikor az embernek dolga van… könnyű átsiklani felette.
– És ma te fizetsz...! – mondta és úgy vigyorgott, mintha karácsony lenne.
Ellépett tőlem és elindult előre, én meg követtem.
– Attól még, mert van pénzem, nem kell az egészet ebédre költeni  – jegyeztem meg csak úgy figyelmeztetésként.
Hirtelen fékezett le előttem, én meg egyenesen a hátának ütköztem. Nem számítottam rá, hogy alig féllépés után megtorpan a fejem meg egyenesen a kabátjába fúródik. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, miféle problémával küzd… aztán megéreztem azt a gusztustalan bűzt. Már éreztem hasonlót és az öklendezés helyett inkább befogtam az orromat. Tettem egy lépést hátra és csak ott mertem mély levegőt venni.
– Ó… hát ilyet sem láttam még az utca kellős közepén  – csúszott ki a számon a megállapítás.
Most rajtam volt a sor, hogy elvigyorodjak. Nem csak azért, mert röhejes arcot vágott… az egész szituáció abszurd volt. Addig a pillanatig nem tudtam elképzelni, hogy a mindig tiszta és tökéletesen vasalt Montergo szarba lép. A vigyor röhögésbe torkollt, még a hasam is megfájdult tőle.
Kellett egy pillanat, hogy visszaszerezzem az önuralmamat.
– Így biztosan nem megyek veled ebédelni  – mondtam, miközben az arcom már fájt a vigyortól, ami a röhögés nyomán maradt.
Hirtelen, miközben a pálcámat kerestem a szagról eszembe jutott az a hülye kutya, amit Hannah-nál láttam. Elég torz egy szőrmók volt. Esmé kutyája is kifejezetten bosszantó volt, de vele egészen másfajta viszonyt ápoltam a kapcsolatunk végére. Valójában már megszoktam a jelenlétét, habár szívesen szabadultam volna tőle…
– Bírod a kutyákat?  – kérdeztem.
Az ujjaim közben a pálcámra kulcsolódtak. Könnyedén húztam ki a zsebemből és tartottam egyenesen Montrego bűzös cipője felé.
– Tudod, szerintem elég egyedien fest a szép kis fehér cipőd ezzel a barnás folttal  – megint kitört belőlem a nevetés. Csak nagyon nehezen tudtam kinyögni: – Suvickus!


Cím: Re: Villains
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 03. - 12:14:29
*
zene:LP- The Catalyst (https://www.youtube.com/watch?v=51iquRYKPbs&list=PL5808D0737C9B86EB&index=206)
(http://i.imgur.com/SN5wgLj.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


Nem lep meg a megrökönyödése, melyek egyenesen a szavaimat követik. Gondolom nem ezt várta tőlem. Sőt... biztos vagyok benne. Elég csak egy kósza pillantást vetni az arcára. A hitetlenkedés mellett kiül valami... nem is tudom mi. Nem csak a meglepettség tükröződik ugyanis vissza hanem valami, zavarba ejtő felismerés is. Talán a hála apró jelen? Ki tudja. Minden esetre tényleg nem tehet ő személy szerint a dolgokról. Más kérdés hogy ettől még az, ami és az aki. Nem tisztem megítélni őt emiatt. Sőt... igazából semmi miatt sem, node etikai kérdés a ’foglalkozása’ miatt bírálni és más a származása miatt. Tény hogy nem szívleljük a mi köreinkben a félvéreket, a sárvérűeket pedig kifejezetten rühelljük, de sosem voltam az a maradi, akit ennyire lebéklyózzon valami. Plusz, régen minden más volt. Régen voltak emlékeim, tudtam ki vagyok, mik a céljaim. Voltak vágyaim, elhatározásaim, elképzeléseim. Mára ezek mind semmisek, és ugyanolyan elcseszettnek érzem magam mint most nagy valószínűséggel az előttem álló félvér. Szóval ennyit a társadalmi különbségekről.
Valamiért ez keserűséggel tölt el. Nem is miatta van ez, sokkalta inkább mert megint eszembe jut, mennyire szar helyzetbe kerülök alkalmasint. Mindig van valami, ami emlékeztet és ami szembe köp. Hogy az vagyok, aki és mégsem...
Így hát nem foglalkozom azzal, Elliot mit is hadovál a pénz elköltéséről, csak morgok valami olyat hogy ne maradjon már len meg menjünk már mert... rég volt az a reggeli. Plusz az is gyors volt mert előtte még húzta az időnket az ágyamban való keléssel.
Aztán persze meg kell állnom, mert hát meg kell na.
És áh pfúúúúúúj!!!!
- Ez... ez... UNDORÍTÓ!
Ösztönösen ül ki a fintorgás az arcomra, immár nem is az utcát, a körülöttünk nyüzsgő embereket hanem a cipőmet nézem. Hogy lehet valaki, bárki ekkora Merlin szutyka? Itt hagyni az út közepén egy ilyen ocsmányságot, hogy bárki (jelen esetben pont én) áldozatává váljon? Leátkoznám a fejét a helyéről!!!
És végig sincs időm puffogni magamban az ismeretlennek szánt ’jókívánságokat’, mikor O’Mara hátulról persze belém rongyol. Kis híján fel is lök. Épphogy meg tudom tartani az egyensúlyom és nem tanyálok el. Na még az kéne hogy arccal beletrafáljak a szutyokba miatta!
– Ó… hát ilyet sem láttam még az utca kellős közepén...
Mit nem mondasz!!! Én sem! Kiáltanék fel epésen, telve szarkazmussal a hangomban, de épp az undort igyekszem leküzdeni. Az sem segít hogy Elliot látványosan befogja az orrát és cincogó orrhangon folytatja:
– Így biztosan nem megyek veled ebédelni.
Szúrósan pillantok rá, miközben ő már teli szájjal röhög rajtam. Remek!
- Cöh, azt mindjárt gondoltam! A finnyás kastélyos félvéres mindenedet!
Zsörtölődök, miközben azon agyalok, mit is kezdjek magammal. Fene hogy nincs itt a húgom. Ő egész jó ezekben a háztatástan bűbájokban, míg én... hát inkább nem próbálom meg a saját testi épségem érdekében.
– Bírod a kutyákat?
A fulldokló társamra pillantok, aki már ugyan kevésbé vihog, de még így is idegesítő képpel néz rám.
- Jelen esetben? Szerinted? Rühellem az összeset! Meg azt az idióta seggfejet is aki....
Nincs időm végigmondani, mert Elliot pálcájával találom szembe magam. Újra.
Ah... egye faszább ez a mai nap....
- Tudod, szerintem elég egyedien fest a szép kis fehér cipőd ezzel a barnás folttal.
Egy erőteljes acsargásra futja tőlem csak, miközben ő kimondja végül a varázsigét és segít megmenteni a helyzetet. Remek.
- Kösz!
Biccentek neki, felpillantva majd folytatom a művének szemlélését. Egész jó sikerült, sőt… meglepő hogy férfiként ennyire ért ezekhez. Szerintem nekem soha a büdös életbe nem fog ez menni. Pech.
- Ahhh, elegem van ebből a mai napból. Kell egy lángnyelv! Nem is, rögtön kettő! Menjünk a Sohoba, ott legalább van némi hangulat is.
Emlékszem, Dean mesélt a Meredező Pálcák klubjától pár utcányira egy remek lebujt, ahol még a kaja is egész jó. Ott már ilyenkor is kiszolgálnak szesszel, ami azt hiszem rám is fér… plane az eddigiek alapján. Mert ki tudja mit hoz még az este?
Ó tényleg… egy Clemmel való randevút… hogyazistennyila…! Ezt totálisan elfelejtettem!


Cím: Re: Villains
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 09. 05. - 15:20:32
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a7/bb/52/a7bb525aa487291ad7d447d305bf6dec.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/villains/set?id=226332969)

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Nehéz lett volna visszafognom a röhögésemet, miközben Montrego „úgy” festett. A szaros cipő és a bosszankodás kifejezetten jól állt neki. Még arról is elvonta a figyelmemet, hogy egy pillanattal korábban még az apámról kellett volna megnyilatkoznom.
– Jelen esetben? Szerinted? Rühellem az összeset! Meg azt az idióta seggfejet is aki....
A mondat közepére már persze a kezemben volt a pálcám. Egyenesen Mathias lábára céloztam, habár szerintem sokkal viccesebb lett volna, ha így intézi a dolgait a mai nap folyamán, még ha be is kell fognom az orromat a közelében. Egy kisebb nevetőgörcs közepén nagyjából kipréseltem magamból egy egészen jól sikerült Suvickust.
Montrego cipője ezzel vissza is nyerte eredeti állapotát.
– Kösz!
A biccentés most jól esett. A szó sem hangzott végre annyira gúnyosan a szájából, mint máskor.
Hirtelen az az érzésem támadt, hogy nem volt rossz döntés legalább ennyit elmondani. Apám nyilvánvalóan tombolna dühében vagy most éppen egy másik ember életével próbálna meg sakkban tartani, mint annak idején Esméjével. Azóta sem tudok benne úgy megbízni, ahogy az embernek az apjában kéne. A szívem még is elégedetten, békésen vert, nem jelezve, hogy veszély közeledne. Hiszen Montrego miért is árult volna el? Megmentette az életemet, nem volt okom nem bízni benne.
– Nem ártana megtanulnod ezt a varázslatot. Nem olyan vészes…  – jegyeztem meg és elindultam előre.
–  Ahhh, elegem van ebből a mai napból. Kell egy lángnyelv! Nem is, rögtön kettő! Menjünk a Sohoba, ott legalább van némi hangulat is.
Egy lángnyelv? Jól hangzik – gondoltam. Valószínűleg az ebéd mellé sem értem volna be kevesebbel… a tegnap után megérdemlek egy-két pohárkával és jobb dolgom amúgy sem akadt későbbre. Tehát éppen belefért a napomban a részegen fetrengés otthon – már amennyiben haza tudok menni utána.
– Legyen  – egyeztem bele. Nem tudtam igazából, hogy szükség van-e az engedélyemre… habár bizonyára a tervmódosítás ellenére is nekem kell majd fizetni.
Hagytam, hogy ő vezessen. Sejtettem, hogy ha már így felvetette a dolgot, akkor ismer is valamiféle helyet ott, ahová csak úgy beülhetünk. Valószínűleg velem ellentétben olyan helyeken is járt már, ahol nem egy csempész vagy egy bérgyilkos iszogat a sarokban arra várva, hogy lecsapjon egy újabb üzletre. Szóval talán nyugodtabban fog telni a nyilvános részegségem, mint általában.
– Jól esett elmondani valakinek ezt az egészet  – nyögtem ki nagy  nehezen.
Alig voltak körülöttünk emberek, ami kicsit bátorrá tett. Tudom, hogy az öcsém miket szajkóz: Mondd ki az érzéseidet, úgy könnyebb lesz! Csakhogy az én szememben már ez is egy béna szerelmi vallomáshoz hasonlított, amit az iskolában csinál az ember – igaz én ott sem jeleskedtem az ilyesmiben, minden megtörtént egyszerűen.
– Ha csak a saját sorsomat érintené elmondtam volna mindent  – mondtam. – Neked köszönhetem, hogy élek…  – A hangom rekedtté és erőtlenné vált, azonban nem akartam olyan lenni, mint egy nappal korábban Skóciában. Egyszerűen ennek nem volt itt a helye.
Gyorsan vigyort erőltettem az arcomra és finoman megütögettem Montrego hátát: – Na, menjünk inni!
Valamiért az az érzésem támadt, hogy a nap hátralévő része jól fog telni – legalábbis addig a pontig, amíg haza nem kerülök a macskám mellé.

Köszönöm a játékot!