Oldal nyomtatása - Viszontlátás

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/23/bc/4d/23bc4d7aa2c692089bce4d5ec8a52ed4.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Hány hónap is telt el? – gondolkodtam el a tükör előtt állva, miközben a ruhámat igazgattam. Zeusz ott ült előttem a mosdótálban és időnként fel-felnyávogva jelezte, hogy nem festek túl fényesen ebben a barackos-rózsaszínes csodában. Hát nem is a kedvenc árnyalatom és őszintén szólva fogalmam sem volt hogyan keveredett a szekrénybe a gyűrött ingeim közé.
A karomat az orrom elé húztam és beszívtam a finom illatot, ami áradt belőle. Így már biztosan tudtam, honnan származik. Csak is Esmé rakhatta be a szekrénybe, de nem bántam. Mindig jó volt megérezni az illatát a lakás egyes pontjain, habár még mindig fájtak a történtek. El kell engednem… – gondoltam, habár nagyon nehezen ment.
Kisétáltam a fürdőbe és egy pillantást vetettem az órára. Délután négyre ígértem magamat és a legújabb tőrömet Merelnek – konkrétabban Garret tőrét, amivel el akarta vágni a torkomat Skóciában. Részemről szívesen megszabadultam volna ettől a darabtól is és a lányról tudtam, vevő lenne az ötletre. Sokat nem kérek cserébe, mostanra kifejezetten nem is találtam ki semmit. Talán a jövőben még igénybe veszem a színészi képességeit.
A kandallón át jutottam el a Három Seprűbe, onnan pedig a főutcára. Szerencsére eddigre már nem is volt olyan sok ember, mint a délelőtti órákban. Talán most a legtöbben az iskolában töltötték a hétvégét… vagy egyszerűen csak lecsengett már a szokásos vásárlási roham. Hála az égnek nem szeretnék újra egy Miss White-ba vagy a rágógumi lányba botlani. Igaz Montregoba sem, pedig az alapvető ellenszenvemet viszonylag legküzdöttem vele szemben.
A Mézesfalás előtt sem gyűlt már a gyereksereg, ráadásul végre az az édes bűz is megszűnt. A téli időszakban állandóan azt a túlságosan ragacsos, agyonfűszerezett, forrócsokinak gúnyolt löttyöt osztogatták az utcákon. Persze a Valentin-nap sem volt rossz Madam Puddifoot kávézójában… a sok undorító buborékszívvel és a bájitalos kávéval.
Csendesen álltam meg a kirakattal szemben. Benéztem az alig zsúfolt üzletbe és nagyot nyelve méregettem a nyalókákat, csokoládékat. Jó régen ettem már ilyesmit – gondoltam, közben belenyúltam a zsebembe. Természetesen teljesen üres volt. A patikából származó pénzt már régen elköltöttem és amíg nem lesz nyereséges az üzlet, kénytelen leszek a régi életmódomnak megfelelően élni. Milyen jó kifogás is ez a kincskeresésre.
Merelnek azt ígérted, hogy a Mézesfalás előtt várod meg – emlékeztettem magamat, de aztán inkább mindenféle gondolkodás nélkül megindultam a bejárat felé.
Finoman löktem be az ajtót. Egy kis csengő jelezte az érkezésemet.
Nem foglalkoztam az eladókkal. Egyszerűen csak odasétáltam az egyik polchoz és a nyálamat csorgatva bámultam a csokibékákat és a többi elvarázsolt édességet. Gyerekkorom óta nem csilloghatott úgy a szemem, mint abban a pillanatban.
– Segíthetek, uram? – lépett hozzám egy mosolygós hölgy.
– Nem köszönöm – válaszoltam gépiesen és közben le sem vettem a szememet az édességekről.
A gyomrom hangosan korgott és most végre nem a saját lelkifájdalmammal törődtem, hanem csak is a látvánnyal. A színeket, a különböző illatokat egyre nehezebben tudtam befogadni, a nő pedig eltűnt mellőlem. Szerettem volna megragadni valamit és eltűnni vele a környékről is… már nyúlt volna a kezem a polcok irányába, mikor visszatért a korábbi hölgy egy tálcával.
– Nem akarja megkóstolni a legújabb málnás csokoládénkat? – kérdezte és még közelebb nyomta hozzám a kóstolót.
Elvettem egyet és a számba tettem. Azonnal elmosolyodtam. Nem csak az íze volt remek, hanem valami különös melegséggel is eltöltött, amit nem tudtam volna megmagyarázni.
– Ez a csoki minden szomorúságot elűz – folytatta lelkesen. – Azonnal tudtam, hogy erre van szüksége… amint megláttam a kirakatban.
– Vehetek még egyet? – kérdeztem, de engedély nélkül le is vettem a következő falatkát és a számba dobtam.
Ez még két-három alkalommal megismétlődött. Eddigre a boszorkány inkább ingerültnek tűnt, semmit szívéjesnek. A lábával toporgott és már szerintem azon volt, hogy valami ronda varázslattal elűz az üzletből.
– Nem akar esetleg vásárolni belőle… látom nagyon ízlik – motyogta. – Nem véletlenül fogyaszt el az ember fél tálca ingyen kóstolót valamiből.
– Köszönöm, de remekül vagyok a kóstolókkal is – vihogtam eddigre már az édességből.
Közben egy ajtót hallottam nyílni vagy csukodni. Reméltem, hogy végre megérkezett Merel. Kétlem, hogy ezen a helyen még sokáig látnának szívesen – állapítottam meg magamban, miközben a következő adag édességet tettem a számba. A gyomrom már komolyan kezdett fájni, de hát addig egyen az ember, míg megteheti.

Szóval Naras bá nem örülne az üzletelésnek, amit folytatni készülök. Mondjuk akkor már először annak nemörülne, hogy a rákba voltam én egész téliszünetben. Szóval igen, az úgy alakult, hogy elfelejtettem szólni az árvaháznak is, hogy megbeszéltem Edwiékkel, hogy a téli szünetre náluk leszek rokonlátogatóba.
Oké, szóval szándékosan felejtettem el.
Nem akartam vele macerálni, na. És mire ilyesmit át lehet húzni Ms. Grelodon... egyszerűbb volt, bajom nincs, nem adták el a szerveimet rabszolgának, mi itt a probléma? Igen, tudom, az, hogy már a harmadik szúró-vágó eszköz beszerzésén munkálkodok. Meg hogy ehhez kiszökök az iskolából, mert a kimenőmet - egyébként ettől független - büntetésből visszavonták. De na, egyáltalán nem volt egy fair büntetés, azért kaptuk, mert házakat és egyéb ilyesmi határokat áthidaló bulit tartottunk, és Prescott sünt kettőt keresztbe.
Négyre volt megbeszélve a találkozó, de végül korábban jöttem, úgy számolva, hogy ugye ez az alagút a Mézesfalás pincéjébe vezet, mégis jobban járok, ha csúcsidőben érkezek, mert bár akkor lesz kábé mindenki a boltban, az alacsony termetemmel ez még jobb álca is igazából. A válltól vállig tömegben könnyebb hamarabb elvegyülni a pincéből feljövet, - amit a boltosok nem hiszem, hogy nagyra értékelnének - és könnyebben ásom át rajta magam a kijáratig anélkül, hogy egy Madi meglátna, tekintve, hogy tudja, hogy nincs kijárásom a faluba. Nem attól tartok, hogy ő csinálna ebből balhét, de egyszerűbb, ha nem is kell imagyarázni mit. Így viszont volt több mint egy órám csak lófrálni olyan helyeken, ahol mások vagy nem mernek, vagy nem akarnak, mert nem érdekes annyira. Aztán visszalopózni a Mézesfaláshoz anélkül, hogy megintcsak valaki felismerne, aki ne ismerjen inkább fel.
Nem is értem, mi kifogásolható van az ismeretségünkben ezzel az O'Mara ürgével. Elugrunk a lakására, ilyen böködős-féle dolgokat ad, és ennek mindketten örülünk. Esetleg szerepet játszunk előtte. Arany csillaggyöngyvirágbogármadárkám Merelkedrága, te egyre javíthatatlanabb vagy.
Annak örömére, hogy sikeresen nem egy szobatársamnak magyarázkodok, hogy hogyhogy nem otthon lófrálok a folyosókon jobb dolgom híján, és annak, hogy a kirakaton keresztül látom, O'Mara felebarátom azért nem a megbeszélt módon a Mézesfalás előtt vár rám, mert épp odabent készül meggyőzni egy alkalmazottat, hogy páros lábbal kérje meg a távozásra, csak így az arcokat elnézve, benyitok.
-Bocsi a késésért, megpróbáltam annyi ideig sminkelni, ameddig te szoktál- veszem elő Alice hideg, fanyalgó hangját a legutóbbi találkozásunkról drágalátos "apámmal", egyben adva a lapot, amit remélem vesz is, hogy lehetőleg milyen néven szólítson. A szerep szórakoztatóságán kívül a biztonság kedvéért is. Madi, vagy akkor már Bern vagy Rhanda se, kevésbé kapná oda a fejét egy ilyen gyakoribb, kevésbé engem jelölő névre, hogy Alice.
-Ugye nem megint én kell megmentselek némi nem kívánt figyelemtől?

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/23/bc/4d/23bc4d7aa2c692089bce4d5ec8a52ed4.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

A kezemben maradt a fogpiszkáló, amiről egy pillanattal korábban kaptam be a finom csokoládét. A bacsukódó ajtó irányába fordultam teli szájjal és két rágás között, el is mosolyodom. No nem csak azért, mert Merel egyből a „lányomként” nyit. Elsősorban örültem a viszontlátásnak: ilyen kellemes üzletféllel mindig öröm a találkozás.
Nem sokat változott a legutóbbi találkozásunk óta. Nem látom olyan sokszor, hogy feltűnjön, ha esetleg megnőtt vagy kikerekedett… ráadásul én még mindig magasabb vagyok, tehát mit érdekeljenek ezek az apróságok.
– Alice, végre itt vagy! – mosolyogtam rá és elvettem még egy fogpiszkálót a tálcáról.
Az eladó idegesen felszusszant mellettem, de nem különösebben foglalkoztatott a megnyilvánulás. Nem pillantottam rá, továbbra is Merel-Alice-t méregettem és lassan felé nyújtottam a kezembe kapott kóstolót.
Bolondok az emberek, hogy ilyesmiket osztogatnak ingyen – állapítottam meg, ahogy a falatra pillantottam. A csokoládé barna színe és a málna rózsaszínes árnyalata egészen jól mutatott. A hasam persze már a puszta látványtól is még jobban fájt. Azonban, ahogy mindig mondom, egy tolvaj használjon ki minden alkalmat az evésre, hiszen nem sok adódik belőle. Ha most megeszem ezt az egész tálcányi édességet, akkor talán egy-két napig kihúzom.
– Nézd, mit talált apuci – mondtam.
Tovább tukmáltam felé az édességet, remélve, hogy végre elveszi azt.
– Nem is tudtam, hogy van gyereke is… kissé, mintha fiatal volna egy ekkora kislányhoz – jegyezte meg az eladó.
Hirtelen felé fordultam. Láttam, ahogy Merelt méregeti összeszűkült szemekkel. El nem tudtam képzelni, mi járhat a fejébe… de talán látta már itt korábban? Nem tudtam elképzelni, hogy emlékszik rá, habár eléggé jellegzetes lányról beszélünk.
Olyan sok diák fordult meg hétvégente a roxmortsi üzletekben – igen jól emlékszem még erre diákkoromból –, hogy az eladók csak győzték kapkodni a fejüket. A tömegben pedig egyenesen nehéz lehetett kiszúrni egy-egy arcot. A tömeg volt az én fegyverem is a városban. Jól tudtam mire, mikor és hogyan használható.
– Hát, pedig az enyém… nem látja a hasonlóságot? Sötét haj, sötét szem, sovány, de szívós alkat… – magyaráztam értetlenül.
Egyenesen úgy tettem, mint aki meg van sértődve és közben némi édesség tűnt el megint a számban. A boszorkány kissé zavarba jött, de aztán a homlokát ráncolva méregetett most már. Azt hiszem ez volt az a pont, mikor komolyan kezdett dühössé válni az elfogyasztott mennyiség láttán.
– Drágám, akkor beszéld rá az apukádat, hogy vegyen már egy táblát az új termékünkből. Hiszen már egy bő fél tálca kóstolót megevett egyedül – javasolta Merel felé fordulva a nő.
Én csak megköszörültem a torkomat és alig láthatóan megráztam a fejemet.
– Ugye nem megint én kell megmentselek némi nem kívánt figyelemtől?
A kérdés enyhén felháborító volt. Persze ott volt az az eset a banyával, de hát régen történt már és nem is igazán volt megmentés… nem igaz? Meggie nyilván Merel segítsége nélkül is meglehetősen könnyen megoldottam volna, legalábbis sosem vallottam volna be az ellenkezőjét.
– Fogalmam sincs miről beszélsz – válaszolta a szememet forgatva.
Az eladó még mindig puffogva állt előttem és már komolyan az az érzésem támadt, ha nem lenne nála ez a hatalmas tálca durva átkot szórna a nyakamba. Ma valahogy nincs hangulatom a kelésekhez, sem egy kezelhetetlen szemöldökhöz – gondoltam és egy kis mosoly ült ki az arcomra közben.
– Alice, nincs nálad egy kis apró? Otthon hagytam a tárcámat… – mondtam ki jó hangosan.
Színpadiasan beletúrtam a zsebembe, ami természetesen üres volt. Ezt nagyon jól tudtam már korábban is, de így mégis csak jobban mutatott. Na vajon erre mit lép a banya? Csendesen tovább kutatkodtam, várva a reakciót és igyekeztem nagyon ártatlan arcot vágni, ami nem éppen az erősségem, ha már itt tartunk.
– Hogy micsoda? – fakadt ki a kérdés az eladóból.

Az "apuci" megnyilvánulásra rosszallóan összefonom a karjaimat. De azért a csokikóstolót még átveszem az eggyel szabadabbik kezemmel. Ha fele ilyen idős lennék, talán még nem is hangzana ilyen neccesen ez a kifejezés.
Aztán azért élek a lehetőséggel, hogy ingyen kóstoló, a falattal a számban még bólogatok is egyet elismerően az alkalmazott felé, hogy valóban jóféle, de megelégszem ezzel az eggyel. A tálcán üresen sorakozó fogpiszkálók számából és az illető hölgy arckifejezéséből ítélve nem úgy, mint "apuci". Amikor nemrég átjöttem itt, még nem volt ilyen. Vagy lehet, hogy már, akkora tömegben pillanatok alatt elfogyhatott egy előző tálcányi.
-Nem mindenki lehet óvatos végülis- jegyzem meg csak félhangosan én is, az eladó obszerválódására válaszul. Talán nem hallotta tisztán az egészet, de nem is nagy probléma. És igen, Alice kifejezetten gördülékenyebben dől belőlem, mint Leena. Ha jobban ráérnék, talán még el is gondolkoznék, miből merítek ennyi fanyalgó elégedetlenséget.
-...A többit anyámtól örököltem. Gonolom, jobban is jártam így- fejeztem be a magyarázatot én, egy bocsánatkérő pillantás mellett a tálcányi atrocitásért, ami az eseményekről lemaradva is leolvasható a jelekből, és rövidesen az eladó szavai is ráigazolnak. Kezdem látni, mekkora szerencse volt nem beszélni meg sok részletet előre, valamint hoznom minden meglévő zsebpénzem.
Mit hogy értem? Pont így értem. Betolsz egy tálca reklámkóstolót anélkül, hogy venni is szándékoznál bármit, aztán csodálkozol, hogy a saját páros lábaddal akarnak kirúgni a boltból, úgy értem. Én jót szórakoznék ezen kérem, csak így nem kezelnek kívülállóként, és magamat ki kell vágnom belőle minimum.
-Arról, hogy már megint én kell megneveljelek, aztán csodálkozunk, ha hamarabb elhiszik, hogy az anyád vagyok, mint hogy a lányod.- A mondatot félig-meddig a csokisnénihez is intézem narratívaként, de a végszóra konkrétan őfelé fordulok. -Ugye még nem őszülök tőle?
És akkor még tetézi az abszolút nem pofátlan, de annál diszkrétebb közlésével, hogy egy vasa sincs. Most se.
-Hagyd, inkább ne ronts rajta többet. Milyen ez az új termék?
Az utolsó mondattal megint csak a boszorkányhoz fordulok már, a saját tárcám után halászva a zsebemben, és próbálva megszakítani a felháborodását, mielőtt a maradék kóstolófalatokat a fogpiszkálóknál fogva életművész úr arcába akarná szögelni, a tálcát használva kalapács gyanánt.
Hamarosan ott tartunk, hogy kifejezetten több zsebpénzemmel rövidebben, mint számítottam, ellenben a hónom alatt egy olyan tábla csokival, hogy szerintem rajztáblából árulnak kisebbet, csuklón ragadom O'Fátlanul Ingyenélő urat, és kivontatom a boltból. Jövőre már szerzek újabb kimenőt, úgyhogy nem lesz hátrány, ha nem veszik tiltólistára a képemet itt a Mézesfalásban itt valaki miatt itt. Itt. Az ajtón kívül azért már körülsandítok a tábla csoki mögül, hogy ne legyen a környéken ismerősöm.
-Oké, kéne valami forgalmatlanabb hely, mint a főutca és népszerű boltok, tudsz valamit?

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/23/bc/4d/23bc4d7aa2c692089bce4d5ec8a52ed4.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

– Arról, hogy már megint én kell megneveljelek, aztán csodálkozunk, ha hamarabb elhiszik, hogy az anyád vagyok, mint hogy a lányod – magyarázta Alice, majd a boszorkánynak intézett még egy utolsó kérdést: – Ugye még nem őszülök tőle?
Elvigyorodtam. Hát nem remekül hozza a szerepet? – gondolkodtam, miközben a csokit megforgattam a számban. Hagytam, hogy az édes érzés átjárja az egész számat, majd lassan lenyeltem a falatot. A kellemes melegség újra átjárta a testemet s közben nem is foglalkoztam a már hányingerré fokozódó gyomorfájással.
– Az anyám valamivel magasabb volt nálad – jegyeztem meg a vállamat rángatva.
Egy kicsit előre hajoltam. Úgy tettem, mintha Merel sötét hajában keresnék valamit tekintetemmel. Őszintén szólva, valahol ez volt az a pont, ahol elgondolkodtam: vajon az édességben egy kis jókedvem kívül más is van? Általában türtőztetem magamat és visszafogott vagyok a társaságban, most azonban egyenesen pörögtem – ami aztán kicsit sem illett Elliot O’Mara általában komoly képéhez.
Hálás voltam Merelnek, a szakítás óta ez volt az első alkalom, hogy igazán jól szórakoztam. A felszabadultság pillanatok alatt átjárta a testemet és örültem valóban a viszontlátásnak, meg persze Alice-nek is, aki még az eddigieknél is ridegebb és szemrehányóbb volt.
– Most, hogy említetted, mintha lenne néhány ősz hajszálad – mondtam és rákacsintottam. – Nos a koravén géneket biztosan anyádtól örökölted.
– Igazán csinos kislány – nyögte gépiesen az eladó.
A tálca azonban megremegett a kezében a következő mondatomra. Az eddig sápadt, ám kétségbeesett arca most egészen másképp festett. Mintha az összes vér az arcába áramlott volna, a dühtől pedig egyenesen fújtatott. Nos, talán előbb kellett volna közölni, hogy nincsen nálam pénz, de az éhesség elvette a józan ítélőképességemet.
Merelre pillantottam, aki már a zsebében kutatott és közben a rákvörös boszorkányhoz fordult. Az idős nő kezében hirtelen megállt a tálca. Már nem remegett annyira, de azért a maradék három falatka elhagyta az eredeti helyét és folyamatosan vándorolt az ezüst lapon.
– Hagyd, inkább ne ronts rajta többet. Milyen ez az új termék?
A boszorkány megköszörülte a torkát és széles, színpadias mosolyra húzódott a szája. Pénzt szimatolt a vén banya – gondoltam. Alaposan végig mértem, úgy tűnt, mintha egy plakátról lépett volna be, majd hosszú monológba kezdett. Természetesen betanult szöveg volt, ezt még a hülye is felfogta szinte azonnal.
– A neve Málnás Vigyortábla. – Elröhögtem magamat a név hallatán, némileg belezavarva a tökéletes szövegbe. – A gyümölcsös krémben különleges bájitalt kevertünk, ami felvidítja a kóstolót. Persze egy ilyen kis kóstoló csupán könnyű kis melegséggel árasztja el a testet.
Nem gondoltam volna, hogy egy tábla csokival a hóna alatt ragad majd végül csuklón Merel és rángat ki az üzletből. Legalább értelemes dologra költötte a zsebpénzét – gondoltam, ahogy a lányra pillantottam a szemem sarkából.
A főutca persze még a kevésbé nagy tömeg ellenére is forgalmas volt. A legtöbb idelátogató legyen az diák vagy egyszerű utazó a széles út mellett sorakozó üzleteket kereste fel, így ez a terület nem volt megfelelő egy üzlet lebonyolítására.
Hagytam egy pillanatra, hogy a hűvös, ám kellemes tavaszi levegő végig cirógasson az arcomon. Megtöltse a tüdömet, majd könnyeden távozzon a szervezetemből. A tavasz az én évszakom, még nincsen túl meleg, de már a téli fagy kissé visszahúzódott. Ilyenkor lehet aztán igazán kalandokra menni, kincsekre vadászni.
– Jó kérdés… a Szellemszállás esetleg, ha csak éppen nem húzódtak be oda az idióta diáktársaid… – gondolkodtam el.
Persze a Montregos eset mondatta velem ezt. Mathias is valami gyereket keresett ott, nem kizárt, hogy párbajozni akartak… vagy éppen verekedni, nem tudom mi éppen a divat a Roxfortban. A keménykedés a helyi menők között úgy látom persze továbbra is alapvető.
– Ha pedig minden kötél szakad, szóba jöhet a Torony vagy a hegyek – folytattam.
A lányra nézve megint vigyorogni támadt kedven. No persze nem ő nézett ki mókásan, csak megpillantottam azt a tábla csokoládét, amit az imént vásárolt. Erre a boldogságra van nekem szükségem egy szakítás után – gondoltam és már majdnem a nyálam is kifolyt a szám sarkán.
– Ha odaértünk… akkor… öhm… – megtöröltem a számat a kabátom ujjával és csillogó szemekkel folytattam: – Kaphatok majd akkor egy kis csokit?
Éreztem, hogy lezsibbad az agyam. A gyomrom mozgatott mindent, ami hirtelen a hányinger ellenére is megkordult. Ártatlan arcot vettem megint elő, mintha csak a farzsebemben tartanám az ilyesmit.
– Légyszi… – tettem hozzá gyorsan a meggyőzés kedvéért.

-Vaaagy, azok az én saját kis drágaságaim, amiket magam fejlesztettem ki, mert egy elvált apát kell minden második héten idomítanom, mert utóljára akkor volt a legfelnőttebb... oké, ezt nem most fejtem ki.- De csak a kultúrált környezet megtartása kedvéért. De amúgy: ...amikor engem összehozott, talán már végzősként. Talán. Csokisnénit megszánom mégegy bocsánatkérő pillantással.
-Ne tessék aggódni, ez a teljesen hétköznapi állapot.
A bókot még egy eredeti mosollyal is megköszönöm. El is pirultam kicsit? Nemtom, bók kapás terén még nem vagyok a leggyakorlottabb.
Úgy tűnik, nem is tudtam volna jobban időzíteni az új csokijuk utáni érdeklődést, és csak ezen múlott, hogy nem annak vagyok épp szemtanúja, hány különböző módon lehet egy embert három falatka csokoládéba fojtani.
Ugyanitt: az imént végeztem ki egyet az említett kóstolókból, de a leírásra úgy összefolyik a nyál a számban, mint ha a legdepisebb kviddicsedzésemről jövet tolnának az arcom elé egy tálcányit. Meggyőző reklám.
Szintén ugyanitt: viszont meg vagyok győződve, hogy a kasszához tett zarándoklatom során a szabvány kiszereléssel nem találkoztam, és hogy ez nem véletlen. Ahogy arról is, hogy ez kinek köszönhető.
De ez még mindig jelenti azt is, hogy van egy egészséges, ereje teljében levő középkicsi rajztábla dimenzióival vetekedő tábla csokim.
-Hacsak nem házibulit rendeztek oda, csak nem tán.
Egyszer jártam a Szellemszálláson, akkor épp pont ez volt a helyzet. Azóta meg még nem volt alkalmam megnézni, bulika nélkül mekkora a forgalma, mert pont azon bulika okán lett minden résztvevője eltiltva a további roxmortsi látogatásoktól. De amekkora parát csináltak maguknak néhányan a hely híréből, tényleg csak azok az elvetemültek merészkednének az ijegetős történetek ellenére az épülethez, akik tartósan el vannak tiltva ettől.
Például én.
O'Várgó cinkostársam most is nagyon feni a fogát valamire, ami jelenleg az enyém, már kezdek lassan azon gondolkozni, rendszer lesz-e ebből a végén. A mostani, tábla csoki mondjuk elnézhető, ez bárkiből kiváltaná. O'Ké, ebből a neves poénból meg egyre kevesebbet lehet kihozni, ejtenem kéne már.
-Miaz, tán nem elég, hogy megmentettelek attól, hogy az összes sün az arcodra irígykedjen a beleállított fogpiszkálók okán?- incselkedek a csokitáblám mögül. -Ha tudnál kontyot kötni, lehet megfontolnám, mit tehetek ezügyben.
Igazából, ismerve O'Mara gyomránál foghatóságát, már a csoki megvételének ötletében is benne volt, hogy üzleti alap lesz az édességből. Esetleg persze miután megvámoltam, főleg így, hogy van is miből vámolni. De ezt persze nem kell még tudnia, had sóvárogjon csak.

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/23/bc/4d/23bc4d7aa2c692089bce4d5ec8a52ed4.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

A kissé hűvös idő most kifejezetten jót tett nekem a Mézesfalás tömény édesség illatához képest. Némileg enyhített az egyre növekvő hányingeremen. A kis szórakozást persze nem volt éppen kellemes magam mögött hagyni… imádom feszegetni az emberek határait, ráadásul átlépni azokat a legmókásabb.
– Hacsak nem házibulit rendeztek oda, csak nem tán.
A válasz kissé megnyugtatott. Ezek szerint az ilyesmi nem túl gyakori, habár megmagyarázná, hogy miért van az átlagosnál kevesebb diák a főutcán… hiszen mi is lenne jobb szórakozás egy roxfortos diáknak, mint illegális bulit rendezni a Szellemszálláson? Részemről én is benne lettem volna annak idején, ehelyett azonban csak a kviddics csapat kapitányát kínoztam vigyorogva, amiért nem vett be a csapatba. Jó nagy butaság is volt… – ráztam meg kissé a fejemet, úgy hogy talán még Merel nem láthatta. Természetesen az jutott eszembe, hogy az egész Crucios pletykát megúsztam volna annak idején, ha nem valami elkényeztetett – talán aranyvérű – kölyökkel kezdek el szórakozni. Jó móka volt, de a legrosszabb húzás az életemben… persze addigra már megszokhattam volna, hogy minden jó dolgot elveszítek.
– Az én időmben a Roxfortban kevés buli volt… leginkább csak undorító strébereket kínoztam, ha el akartam venni valami szép fényes dolgot tőlük – motyogtam magam elé. – Nyilván nem vagy kíváncsi az emlékeimre.
Kissé zavartan tettem hozzá, hiszen manapság egyre többször fog el az őszinteségi roham. Le kéne szoknom az ilyesmiről. Merel persze már a címemet is tudja, de őt nem tartottam annyira veszélyesnek, hogy ne bízhassak rá személyes dolgokat. Az állandóan fecsegő, zavaró kislányok veszélyesebbek. Neki más a gondolkodása meg az egész kiállása, mint a legtöbbnek.
– Nem, mintha sok lenne – hadartam el gyorsan csak úgy hozzávetőlegesen, mintha tényleg nem lenne fontos az egész.
Nos a lány szempontjából valóban nem volt az. Az enyémből meg csak azért, mert alaposan elrontottam az életemet akkoriban. Ezzel pedig nem hiszem, hogy büszkélkednem kéne, még akkor sem, ha részben Phillip Rowle lenne a felelős érte.
Inkább a csokira tereltem a témát. Reméltem, hogy kaphatok egy falatot és még az aranyosan csillogó szemeket is bevetettem. Azt hiszem ez sem lehet túl hatásos Merelnél… valószínűleg még nincs abban a korban, amikor ezzel elérnék valamit, ha pedig mégis akkor remekül kezeli a dolgot.
– Kontykötés? – kérdeztem vissza kissé meglepetten. – Nem tűnsz annak a típusnak, aki sokat foglalkozna a frizurájával… Már bocs.
Nem tudtam persze, hogy ez egy lánynál sértésnek számít-e. Ezért inkább megköszörültem a torkomat és a csokira néztem megint. Csupán a lábaim vittek a Szellemszállás felé, az egyik kezemet a zsebembe csúsztattam. Megéreztem az ujjaim alatt az eljegyzési gyűrűt, amit Esmé a tenyerembe csúsztatott, mielőtt elhagyott. Kell nekem az a csoki – gondoltam, mit sem törődve a még mindig elő-előtörő hányingerrel. Túl ettem magamat, sosem falok be egyedül ennyi édességet, ezúttal azonban nagyon nehéz volt nemet mondani rá. Tuti, hogy nem csak egy kis vigyorfőzet van benne… vagy mit mondott az a banya.
Hamarosan elértünk a Szellemszálláshoz vezető lejtős úthoz. Nem volt ismeretlen, no nem azért mert annyira jó volna a memóriám – erről már régen letettem –, hanem mert nem rég erre követtem Montregot. Igaz akkor még alig tudtam járni, alig néhány nap telt el a sérülésem óta. Most már éppen csak bicegek és nem hiszem, hogy Merelnek feltűnt volna. Persze nyilván majd a tőrhöz elmesélem a történetet is és akkor meg fogja tudni, hogy ismét majdnem eltettek lábalól.
– Kéne egy kis erő a domb megmászásához… – álltam meg hirtelen.
Egy nagyot sóhajtottam és finoman jelezve a lényeget megint a csokira pillantottam. Próbáltam nem vigyorogni, hogy komolyan legyek véve. Igaz Merel előtt felesleges volt mindenféle megjátszás, Alice előtt pedig még inkább. Talán ő volt az egyetlen, aki könnyen kiismerte az egyik oldalamat és már az első találkozásunkkor látott mindenféle helyzetbe.
– Csak egy kis falat és máris feljutunk a Szellemszálláshoz – kacsintottam a lányra.

Felemelek egy szemöldököt O'Mara hirtelen észrevehetően lehangolt szavait illetően.
-Inkább hangzik úgy, hogy te nem vagy kíváncsi az emlékeidre. Mi ez a búvalba...lettozás?- Éppenséggel pont hogy felkelti inkább a kíváncsiságomat, de valami azt súgja, most inkább fecsegjek egy kört a korábbi mondathoz.
-De oké, akkor nem firtatom. Nálunk is csak ez az egy volt, az is lett a vége, hogy Prescott fogta két kollégáját, és jöttek tömeget oszlatni. Meg minden jelenlévőt eltiltani Roxmortstól. Többekközt.
Lehet, hogy tényleg ezért is vagyunk annyival kevesebben itt az utcákon. Gondolom ezesetben szerencse is, hogy úgy tartom a fele arcom előtt a csokideszkát, mint valami félénk tini a tankönyveit, ha látja a tetszőjét a folyosón. Azon kívül, hogy fedezéket nyújt a kilétemnek, - az egyértelműen kevesebb járókelő elől, mint számítottam, - még szem előtt is van O'Marának, így hamar átszontyolódik sóvárgásba megint. Meg kapcsol a konty-kérdést illetőleg is. Nem sértődök meg az észrevételén, bár el tudom képzelni, hogy ha az a fajta lennék, nem vettem volna olyan jó néven a szavait, "már bocs" ide vagy oda. Illetve a "már bocs" talán még lejjebb is húzná az összhatást. De esetemben épp teljesen helytálló meglátás.
-Pont azért. Szerintem még soha nem is volt kontyba fogva, de minimum cifra ritkán, pont azért is gondoltam rá. Mivel annyira idegen tőlem, hátha elhessegetik a felismerésem, hogy csak azt hitték valamiért, hogy engem láttak, pedig más volt az. De lassan mondjuk tárgytalan lesz.
Azon kívül, hogy kevésbé kellett egész végig osonni, azért is, mert mint kiderül abból, hogy előremutatok az épületre: kezdünk kétköpésnyi távra érni a Szellemszállástól.
-Erő, mi?- vigyorgok gonoszan, ahogy a kuncsorgás hallatán ördögi kis terv alakul az ördögi kis kobakomban. Én kérem akadály nélkül feljutok.
Meg is teszem az utolsó távot, meglepően kevés, bár annál hosszabb lépésből az én apró alkatom, így egyben lábaimmal. A lejtő tetején visszafordulok, árad belőlem a gonosz vigyor, ahogy teátrális mozdulatokkal megbontom a csomagolást, török egy darabot a csokitábla sarkából, visszaadom az iménti kacsintást, és várom, milyen hamar válik valóra azon jóslata, hogy "Csak egy kis falat és máris feljutunk a Szellemszálláshoz."
Addigis angyali arccal élvezkedek a csak egy kis falaton, amire O'Mara úgy készült, hogy ő fogja fogyasztani.

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/23/bc/4d/23bc4d7aa2c692089bce4d5ec8a52ed4.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

– Inkább hangzik úgy, hogy te nem vagy kíváncsi az emlékeidre. Mi ez a búvalba...lettozás?
Nagyot nyeltem.
Valahol igaza volt Merelnek, talán én voltam az, aki nem akart hallani a saját múltjáról… holott sokkal jobb lett volna szembe nézni a történtekkel. Igen, állandóan csak egy újabb lapát földet dobtam rá, mintha elásva nem is létezne, pedig ott volt, ahol előtte.
Hiba volt tőlem Phillipre kenni az egészet. Valószínűleg a saját ostobaságom miatt keveredtem ki úgy a Roxfortból ahogyan és ő még így is mindent megtett, hogy legalább a pálcám nálam maradhasson. Csak azt nem értem, miért nem keresett meg, miért nem ragadta meg a karomat és vágott alaposan képen. Hagyta, hogy eltűnjek az országból, miközben anya és a család többi tagja mellett lett volna a helyem. Nem harminc, sőt harmincegy éves koromban kellett volna besétálnia az életembe, hogy most éppen apaként akar viselkedni. Ez nem volt igazságos a részéről.
– De oké, akkor nem firtatom. Nálunk is csak ez az egy volt, az is lett a vége, hogy Prescott fogta két kollégáját, és jöttek tömeget oszlatni. Meg minden jelenlévőt eltiltani Roxmortstól. Többekközt.
Jobb lenne, ha kimondanád. Nem Merel az, aki visszaélhet ezzel az információval… sőt igazából ezzel már senki sem tud mit kezdeni – bíztattam magamat, azonban alig mertem megszólalni. A hangom teljesen elhalkult és pont ezt az oldalamat nem kellett volna Merelnek mutatnom. Talán nem élhet vissza a dologgal – ahogyan más sem –, de nem akartam, hogy másképp tekintsen rám, mint eddig. Valahol azért is vártam ezt a találkozást, mert nem kellett magyarázkodnom. Az állandó kérdések ezek voltak: Mit csináltál? Miért ment el Esmé? Nem akartam rájuk válaszolni, még túl friss volt az élmény.
– Kicsaptak a Roxfortból, mert volt egy kisebb összetűzésem a kviddics csapatunk kapitányával… igazából nem tettem, meg amivel megvádoltak, de élvezettel ártottam neki, amiért nem válogatott be őrzőnek.
Hát nem volt olyan nehéz kimondani, mint ahogy én azt hittem.
– A lényeg, hogy egy pletyka miatt csaptak ki – tettem hozzá.
A csokira tereltem a témát. Egyrészt a téma végett jobban is érdekelt, másrészt pedig kellemesebb beszélgetési alap volt egy elcseszett gyerekkornál.
A Szellemszállás már alig pár lépésnyire volt. A kis lejtőre azonban kihívásként tekintettem. Lehet, hogy már sokat gyógyult a lábam, de azért még mindig nem bírom a tempót olyan jól, mint régen. Bárcsak könnyedén felrohannék… – gondoltam, azonban most depressziózás helyett inkább a csoki-kunyerálást választom.
Merel fel is sietett a lejtő tetejére és kinyitotta a csomagolást. Láttam, ahogy letör egy darabot az édességből. Vágyakozó tekintettel követtem minden mozdulatát. A kacsintás persze visszakaptam, ami felhívás volt valószínűleg.
Elindultam hát fölfelé, de már a harmadik lépésnél megéreztem a lábamba nyilalló fájdalmat. Már koránt sem volt olyan erős, mint a skót kaland után, amikor még az öcsém sem tudta megmaradok-e egyáltalán. Talán tényleg az a gyógyító figura mentette meg a lábamat. Az a büdös, kissé furcsa pakolás, amivel állandóan átkötötte a sebet az állandó láz és szenvedés mellett végül is egészen jól sült el. Hiszen most már segítség nélkül is tudok járni… ráadásul egészen fürgén mozgok az elmúlt hetekhez képest.
– Bocsi… egy kicsit lassú vagyok mostanában. Szóval jó, hogy nem éppen az Abszol úton kell rohannunk egy nagydarab fickó elől – magyaráztam lihegve.
Lassan ugyan, de felértem a lejtőn és egyenesen a lánnyal szemben álltam meg. Megpróbáltam magamat a kezemmel legyezgetni, ugyanis sikerült alaposan le is izzadnom.
– Merlinre, nagyon meleg van! – mondtam és kigomboltam a kabátomat.
Természetesen, az Esmétől kapott rózsaszín ingem csak úgy világított. Azonban ez nem érdekelt, sokkal inkább foglalkoztatott az előbukkanó édes illat, amit ő hagyott a ruhámon. Aztán hirtelen előtört az édesség utáni vágy.
A málna és a csokoládé illata lágyan keveredett az ingemből áradó aromával. Mélyen szívtam be a levegőt, élvezte mindezt. Már megérte ide feljönni – gondoltam és eltűrtem a homlokomra tapadt hajat, hogy lehüljön testem.
– Lényegében emiatt is tudtam neked hozni egy tőrt – mondtam és óvatosan megpaskoltam a sérült lábamat. – Most már igazán megérdemlek egy darabka csokit… egy egészen kicsi falatot.
Vágyakozva néztem az édességre, aztán egyenesen Merel sötét szemeibe. Megint próbáltam elővenni a legjobb arcomat, habár arról már régen kiderült, hogy nem hatásos. Mindenesetre nagyokat pislogva vártam a reakciót.

"Óh"-fejjel hallgatom végig a meséjét.
-És ezért vagy ennyire elkenődve most? Így tíz-akárhány évvel utána?- kapja meg azért a keresztkérdést, részben a szokásos tormentálósdim okán, részben mert így tényleg nem értem. Mármint, van egy olyan sejtésem, hogy ez járulékosan eszébe jutott, de valami más váltotta ki az eredeti püntyörgését, nem az állandó melankólikus fajtának tűnt még decemberben. Vagy csak nagyon lassú a reakcióideje, és mostanra érte utól a kirúgása élménye. És csak tizenmennyi év múlva fogja utólérni, hogy mennyire borzad Banyanéni gondolatától is.
Amit tekintve, hogy láttam, nem tíz év alatt fogott fel. De erőt veszek magamon, és inkább nem árasztom el az átlag két vödör kérdéssel, amik visszakézből felmerülnek bennem a történet kapcsán. Meg majd ráérünk még beszélgetni a rozoga épületen belül is.
Addigis élvezkedek a darab csokin és O'Mara hegymászó szenvedésein.
-Hát, amilyen eseménydús és mozgalmas a legutóbbi találkozásunk is volt, simán el tudom képzelni, hogy oda is keveredjünk még. Hirtelen felbukkan Appleby-gyerek, és elkerget minket egész odáig.
Még vigyorgok egy gonoszat, ahogy felküzdi magát idáig.
-Szóval azt mondod, egészen kicsit?- cukkolom tovább, a tábla másik sarkának a sarkából törve le, igazából szinte a körmömmel faragva, egy kábé miliméteres kis darabkát. -Így jó lesz?
De meg sem várom a feltehetőleg elkámpicsorodó reakcióját, a csokimorzsát bekapom a hüvelykujjam hegyéről, és török neki egy rendes darabot. Ez is saroknak indult, de megszaladt kicsit a törés a tábla teteje mentén, így a háromszögforma darab egyik oldala végül ráduplázott a másikra. De legalább had örüljön O'Mara a fejének.
-Najó, gonosz nem vagyok- nyújtom oda neki a darabot. -De menjünk be, és zavartalanul le tudunk ülni is.
A Szellemszállás csak azért nincs igazából rosszabb állapotban, mint amikor a legutóbb jártam itt, mert már a házibulitól is azért volt biztonságban a hely, mert ugyan mit és hova lehetne ezen még lerontani? Emlékszek még annyira az eseményekből, hogy tudjam, melyik szobáról híresztelték, hogy azt mire használják épp párosával emberek, úgyhogy azt elkerülöm, a fogjukrá nappaliban foglalok helyet, azt úgyis ismerem, ott volt a buli nagyrésze.
Jé, ott a szék, amin ültem. A szoba átellenes végében, darabokban. Ezek szerint nem eseménytelenül telt el azért az a fél év azóta.
A miheztartás kedvéért leporolok egy kanapét - nem mintha sokat számítana - és helyet foglalok, továbbra is őrízve a csokitáblát. Nem osztom azért ingyen, na. Kapott egy beetetésnyit, hogy érdeklődésén fogjam vele.
-Na de virítsd az árut. Ez is tud valamit, vagy csak mi a története?

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ad/a4/10/ada4107550ee6b898dc0e4296504da2e.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Egy kicsit megkönnyebbültem, ahogy az emlékek kibuktak belőlem. Igaz, hogy Merel így is csak az egyik oldalát ismeri ennek az egésznek és a háttérben munkálkodó dolgokat sokkal kevésbé. Jó lett volna valakinek elmondani, ki vagyok valójában… hátha segít és én is rájövök hová is tartozom valójában. De nem tehettem, csak Daniel és Dean tudtak róla, de velük nem lehetett az ilyesmit megbeszélni. Esmé pedig nyilván látni sem akart s úgy éreztem, nekem valahol jobb is ez így. Az is csak feltépné a sebeket.
Valahol kicsit kegyetlenségnek éreztem, ezt a titkot. Olyan volt, mintha Phillip feleslegesen kínzott volna azzal, hogy tartsam magamban a dolgot… ráadásul nem csak őt, az apámat kell féltenem, hanem azokat is, akik tudják. A létezésemet nyilvánvalóan ki akarják irtani gyökerestől. Nem mutatnék jól a Rowle családfában.
– És ezért vagy ennyire elkenődve most? Így tíz-akárhány évvel utána?
– Még mindig hatással van az életemre – válaszoltam halkan.
Nem volt ugyan teljesen igaz ez az egész. Ott motoszkálta a szakítás árnyéka és újra a szívemre borult, ha éppen csak eszembe jutott Esmé. Ezzel mindössze az volt a baj, hogy majdnem minden rá emlékeztetett.
Merel és a csokoládé persze elterelték a figyelmemet, a lejtő megmászásáról nem is beszélve. Az égő fájdalom persze megszűnt, ahogy felértem Merelhez. Közvetlenül a Szellemszállással szemben találta magamat.
Az apró csoki darab hamar eltűnt. Tudtam, hogy nem ilyen gonosz ez a lány, inkább csak egy kis csínynek szánta, de valahol lecke is volt. Jobb az embernek, ha azt mondja ki, amit igazán szeretne. Az őszinteség kulcs lehet ahhoz, hogy az embert az kapja, amire szüksége van.
– Najó, gonosz nem vagyok – nyújtotta felém az imént letört háromszög formájú csokoládét. – De menjünk be, és zavartalanul le tudunk ülni is.
Kissé remegő kézzel vettem át az édességet. Még mindig éreztem a fáradtságot a lábaimba, ami hamarosan az egész testemre hatással is volt. A víz még mindig szakadt rólam, ráadásul az izmaim is – az a kevés, ami van – elfáradt.
– Jól esne leülni… – bólintottam.
Egy falatka csoki volt már a számban, ahogy beléptünk az ajtón. Érdekes, most nem volt olyan sötét, mint amikor Montregot követtem a jeges, havas lejtőn fölfelé még februárban. Ez cseppet sem zavart, örültem, hogy látom Merel arcát, úgy könnyebb leolvasni, mit is gondol.
Az egyik nagyobb helyiségbe vezetett, ahol egy-két poros bútordarab is volt. Ő maga a kanapét kezdte porolni, én pedig követtem. Ezzel teljesen felesleges vesződni – gondoltam és ledobtam a hátizsákomat a karfa mellé. A kabátomat is gyorsan levettem, azt is a táska mellé dobtam. Reméltem, hogy kicsit helyre áll a hőérzetem így.
– Szerintem nem lesz ez már tisztább… – jegyeztem meg, de a következő pillanatban akkorát tüsszentettem, hogy a falak szinte visszaverték a hangját.
A por persze ettől még jobban felszállt. Újra csiklandozni kezdte az orromat és a következő tüsszentés aközben jött, hogy lehuppantam a kanapéra. Azt már megszoktam, ahogy akárhová megyek, biztosan szakadt és piszkos ruhában távozom… de a porral mindig is nehezen barátkoztam meg. A szemem égett tőle, a bőröm viszketett és megállás nélkül prüszköltem tőle.
– Na de virítsd az árut. Ez is tud valamit, vagy csak mi a története?
– Szóval térjünk is az üzletre – bólintottam a kérdése hallatán.
Egy pillanatra megvárakoztattam a válasszal. A táskámhoz fordultam és gyorsan kicsatoltam. Könyékig belenyúltam és szinte azonnal meg is találtam a hideg markolatot. Az egyszerű penge egy kissé díszes, arany növénymotívumokkal díszített részben végződött. Talán ez volt a legkülönlegesebb része az egésznek, amúgy egyszerű, rideg darab volt… áradt belőle a sötétség. Valószínűleg már sokszor gyilkoltak vele.
Letettem kettönk közé a kanapéra. Hagytam, hogyha úgy gondolja, a kezébe vegye és megnézze magának jobban. Talán ő is érezné azt a sötétséget, ami övezi az egész fegyvert. A kegyetlen múltját bárki megérzi, aki csak a kezébe veszi… azt nem tudtam, milyen hatással van az emberekre. Nálam végig ott volt az elmúlt egy-két kalandom során, mégsem akartam megölni senkit. Azonban bennem az ölési vágy egyszerűen nem létezik. Nem óhajtok komoly kárt tenni senkiben.
– A képességeiről semmit sem tudok, teljesen véletlenül került hozzám – mondtam és hátradőltem.
A poros párna kellemesen simult a hátamhoz. Végre pihenhetett a testem is egy kicsit. Alig várom, hogy visszatérjen a régi erőm… Ez a gondolat tartalmazta minden vágyamat, de persze még emlékeztem Daniel szavaira. Lehet, hogy sosem fogok úgy járni, mint régen. Ha ez valóban így marad, akkor minden, amit élvezek egyszerű emlék marad, mert nem fogom bírni a kalandokat. Montregoval is Skóciában… szinte éreztem, ahogy az izmaim harcolnak a mozgás ellen.
– Egy Foster Garret nevű tolvaj akart vele megölni.
Vigyorogva pillantottam Merelre. A történet valahol nagyon is tetszett, most hogy már nem voltam élet és halál között. Persze a lábamat még mindig sajnáltam és időről időre eltöltött a szomorúság, ha arra gondoltam egy fontos szakasz ezzel akár le is zárulhat.
– Mondanom sem kell, nem sikerült neki… és hát… véletlenül rossz helyre tette a lábacskáját – nem tudtam levakarni magamról a kegyetlen vigyort. Nem kívántam én Garret halálát, de ott, abban a percben igenis megérdemelte. – Nem mondom, hogy nem szándékosan bosszantottam addig, míg rá nem táncolt egy mágikus csapdára.
Mély levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. Másnap hajnalig mesélhettem volna a történetét a tőrnek, a kastélynak és az aranytojásnak, ami kezem között robbant fel és ölt meg majdnem hármunkat is. Ez azonban nem lett volna ésszerű, főleg, hogy Merelt leginkább a tőr érdekelte.
– Mióta nálam van olyan gyanús érzésem van. Nem hinném, hogy átkozott, de valamiféle kegyetlen múltja lehet, ami nyomott hagyott rajta – mondtam és a fegyverre pillantottam. – Valójában nagyon is szeretnék tőle megszabadulni. Nem csak azért, mert meg akartak vele ölni, egyszerűen nyomaszt.
Őszinte voltam. Nem fogok hazudni arról, mit akarok eladni neki. Merel szereti a különleges darabokat, talán ettől csak még érdekesebb neki, míg engem kifejezetten zavarna, ha a közelemben maradna.

Azt értem, hogy még hatással van, de még mindig hiányos a kép, valami fel kellett hozza. De eldöntöttem, hogy jófej leszek, úgyhogy kibírom az oldalamat fúró kíváncsiságot, és nem firtatom. Aztán lehet, hogy még úgy alakul, és elmondja végül.
-Tudom, de azért csak lehet reménykedni- ismerem el a porolás közben, de azért csak ráigazolok magamra is azzal, hogy tusszentek egy kiadósat a portól, amit felvertem.
-Jajoppá- állapítom is meg, de eközben O'Mara is belekezd a maga tüsszentéssorozatába. -De ugye mondom. Ez mind a ruhámra is át tudott volna koszolódni. Egéss'.
Ezt is már úgy sikerül megállapítanom, hogy előtte leküzdök egy újabb prüszkölést, és azután jutok szóhoz csak. Mert ja, az arcüregünkben annyival jobb helyen van így.
Mint azt a kedves turisták odakint hallhatják - ha vannak, bár magunkon kívül nem láttam itt senkit, - a Szellemszállás onnan kapta a nevét, hogy Hapci törpe szelleme a mai napig kísérti. Nem is tudtam, hogy a Hófehérke itt játszódott nálunk.
Miután a por és mi is leülepedtünk, megnézem azért a csoki kibontott végét, hogy ne legyen azért poros, kár lenne érte, közben O'Mara előhalássza a mostani üzletünket.
-Óóóó...- csodálom meg a tárgyat, fel is véve, megforgatva, hogy minden irányából gyönyörködhessek benne. -Inkább kés. Hogy, csak így spontán megjelent a lábadban?
Oké, és ha kötözködés, akkor mi van? Állítása szerint a bicegése miatt tudta hozni, és teljesen véletlen került hozzá, én kérem csak kirakósozok a hallottakkal. Az meg nem fennakadás, hogy inkább találom a darabot késnek, mint tőrnek, csak megállapítottam. Nem változtat semmit azon, hogy arra kell vigyáznom, a nyálamat ne csorgassam tőle.
A késben gyönyörködve hallgatom végig a sztorit hozzá. Szóval én vagyok a süllyesztője azoknak a tárgyaknak, amivel O'Mara életére törtek, aztán ő meg megtartotta? Egész sajátos ismeretség.
-Nem tudom, én nem érzek vele semmi különöset- nézek végig a tárgyon most felvont szemöldökkel. Van egy afféle sötét eleganciája, de az is inkább a színvilágától az. De ha már, akkor, a hegyénél fogva lógatva, körözve meglengetem O'Mara arca előtt, mondván, hogy "Búúúú", aztán kacarászok egy sort gyerekesen. Tormentálom itt vele szegényt.
Kipróbálgatom inkább az élét is, ellenállás nélkül hasít végig a csokipapíron, lenyesve egy fecnit a csomagolásból. Kifejezetten jó formában van.
-Nos, van egy tábla csokim, amit fel tudok ajánlani...- sandítok sejtelmesen az üzletfelem felé. -bár nagyon jóféle, úgyhogy lehet, nem lesz azért könnyű megválni tőle...
És a kés már énnálam van ezúttal is. Najó, annyira nem lesz nehéz, mint a szalagtól megválni volt, végülis csak egy tábla csoki, nem egy mágikusgyanús gyanús tárgy. Bár egy nagyon jó, nagy tábla csoki. Azt az esetet meg inkább ne bolygassuk, kicsit ijesztő élmény volt, és azon kívül én csak denethoroktól ijedeztem eddig.

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ad/a4/10/ada4107550ee6b898dc0e4296504da2e.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

A tüsszentés sorozatnak jó pár perc kell, hogy elhalkuljon, de utána helyet foglaltam és belekezdtem a tőr történetébe. Illetve csak én hittem tőrnek, ugyanis Merel időközben javított, hogy bizony egy késsel van dolgunk. Nem meglepő a tévedésem, sosem értettem különösebben a szúró és vágó fegyverekhez, ha bármit is használnom az a pálcám volt.
Körbe néztem a helyiségbe, ahogy hangot adtam a különös, nyomasztó érzésnek. Minden csupa por volt, szakadt tapéta, korhadt padló. Valahogy nem ilyenre emlékeztem. Valóban jóval sötétebb volt, mikor Montregoval voltunk itt, most azonban varázslás nélkül is kiválóan láttam.
– Nem tudom, én nem érzek vele semmi különöset – mondta Merel.
Mintha hipnotizálni akarna, meglengette a szemem előtt a kést és közben egy kis hangot is hallatott. Nem különösebben rettegtem ugyan tőle, de kirázott a hideg a penge közelségétől. Valami nem volt rendben azzal a késsel, csak nem jöttem rá mi lehetett az.
Csupán a gyerekes kacaj ragadott ki a mélázásból.
A lány felé fordultam és figyeltem, ahogy a csokipapír felé közelít a késsel. Egy ügyes vásárló persze teszteli is az árút, amit felkínálnak neki… vagyis: nekem is minden okom megvolt a csokikóstolásra. Nem is értem miért volt a problémája a banyának a Mézesfalásban, én csupán a minőséget ellenőriztem.
– Csak óvatosan! – emeltem fel a kezemet, de addigra már lemetszett egy darabot a papírból.
Beleremegtem a látványba. Ez a penge a torkomhoz ért alig pár héttel korábban… ha Garret keze megremeg vagy csak nem akar velem szórakozni, akkor bizonyosan nem ülnék itt. Igaz az aranytojás miatt lehet, hogy ő is megnyomorodott volna. Az szép látvány lett volna– vigyorodom el, habár ez a kegyetlenség nem jellemző rám… igaz a fickó el akarta vágni a torkomat. Szóval belefér még ez is.
– Nem tudjuk, mire képes – tettem hozzá.
Merel kezében persze tényleg csak gyerekjátéknak tűnt a kés, egészen addig, míg le nem nyeste ezt a papírdarabkát. Bár végig gondolva, az is igaz, hogy hetekig hordtam a zsebemben és akár meg is ölhetett volna, ha valami átok ül rajta. Azonban nem történt semmi. Igaz Montrego esetében majdnem használtam, mikor sarokba szorított… de nem tettem meg végül. Nem vagyok ennyire kegyetlen, nem kívánok másoknak fájdalmat okozni, csak ha nagyon muszáj.
– Nos, térjünk az üzletre! – jegyeztem meg. – Te mit adnál a késért?
– Nos, van egy tábla csokim, amit fel tudok ajánlani... bár nagyon jóféle, úgyhogy lehet, nem lesz azért könnyű megválni tőle...
Teljes testemmel Merel felé fordultam. Az egyik lábamat kanapéra húztam, a megszokás miatt ügyeltem, hogy a cipőm talpa ne érjen hozzá, habár ennek a bútordarabnak már mindegy volt. Persze a mozdulattól megint némi por került a levegőbe és újra egy hatalmasat tüsszentettem. Szinte éreztem, ahogy a ház öreg szerkezet megremeg.
– Hmm, megfontolandó ajánlat – bólintottam és vigyorogni kezdtem. – Nos, ami azt illeti, valóban igencsak jó fajta édességről beszélünk.
Nem volt véletlen, hogy jó adagot elfogyasztottam belőle. Talán kétszer ennyit, mint ez a tábla, ki tudja… a gyomorfájás mindenesetre azóta is kínzott. A hányingerem szerencsére már nem volt olyan erős, így legalább az üzletre tudtam koncentrálni.
Közelebb húzódtam a lányhoz. A képemen még mindig ott volt az a nevetséges vigyor. A tekintetét kerestem, azt akartam, hogy pillantson rám, mert a következő ajánlatot igen is komolyan gondoltam. Ahogy picit előre hajoltam, nagy nehezen sikerült levakarni a vigyort a képemről.
– Van egy jó ajánlatom – mondtam, de éreztem, hogy a por csiklandozza az orromat.
Ennél bénább üzletelésben még nem volt részem – gondoltam és megvakartam az orromat óvatosan. Nem akartam még egy tüsszentésrohamot kapni, amit aztán csak azzal tudok megállítani, hogy kirohanok ebből az épületből. A bőröm máris viszketni kezdett az orrom körül, az arcomon és a nyakamon.
Furcsa, hogy ilyen érzékeny lettem a porra. Azelőtt kint aludtam az erdőben, hosszú utakat jártam meg gyalogszerrel és törtem be régi épületekbe. Erre ott vakaróztam, mint egy örült, szinte éreztem, ahogy a nyakamat vér vörösre vakarom. Az orromat közben tovább csavargatta a csiklandozó érzés. De hát első az üzlet ugyebár.
– Nekem adod a csokit, illetve segítesz nekem, ha éppen szükségem volna Alice-re… és nem csak ezt a tőrt vagy kést kapod meg, de téged… – kitört belőlem a tüsszentés. – Bocsi… szóval nem csak ezt a pengét kapod meg, hanem té…
Három tüsszentés tört fel belőlem egymás után. Gyorsan a táskám felé fordultam és előrángattam belőle egy zsebkendőt, amit az orrom alá nyomtam.
– Berlinre, neb érteb bi van veleb – mondtam kicsit kétségbeesetten.
Meglehetősen orrhangon beszéltem. Nem tudtam Merel érti-e mit mondok és hogy nem éppen egy német városra próbáltam meg utalni, hanem Merlinre. Mindenesetre újabb tüsszentés hagyta el az orromat, ezúttal a zsebkendő felfogta a hangot.
Gyorsan ki is fújtam, így érhetőbben folytattam:
– Szóval, mi lenne ha téged értesítenélek cserébe először… feltéve, ha valóban találok valami különlegességet. A fegyverek nem érdekelnek és jó lenne egy biztos érdeklődő.

-Nyugi van- nézek fel a műtétből, a vágás utolsó miliméterét már O'Marára nézve nyisszantva át. Ahogy a fecni lehull az ölembe, egy pillanatra visszanézek a csoki felé.
-Tudom, mit csinálok.- vágok mégegy csíkot a korábbi vágással párhuzamosan, mostmár őrá nézve a mozdulat nagyrésze közben. És végszóra a kés beleszánt, és meg is áll a csokiban.
De nem veszem el a tekintetem O'Mara arcáról, a késen fordítok egyet, a másik kezemmel meg a penge fölé nyúló csokidarabot fogom meg, és ahogy a penge lapja emelőként letöri a darabot, azt felmutatom, a mozdulattal mintegy kérdezve, hogy "Látod?" Persze rögtönözve volt onnantól az egész, hogy a csokiba is belevágtam, de erről nem kell tudnia. Kivéve, ha rájön. De a kézügyességemmel még akkor is jól kivágtam magam.
Egy semmi jót nem ígérő mosolyra húzom a szám, közben a csokidarabra sanditva, megfontolva, hogy megtartsam azt is, de aztán hirtelen visszaülök alaphelyzetbe, az addig azt késsel támasztó kezemmel megfogom rendesen a csokitáblát, a levágott-tört darabot pedig az üzletfelem felé nyújtom.
-Najó, tessék.
Ha felszabadítja a kezemet ettől a felettébb súlyos tehertől, le is tépem a csomagolásról az azóta felém kalimpáló, egyébként egész szép párhuzamos csíkot is, és hagyom azt is az ölembe hullani kis fecnitársa mellé.
-De: egész jó éle van.
Ilyen egyszerű. Mit kell ezen ragozni?
-Hallgatom- fordulok megint felé, ezúttal kíváncsian felemelt szemöldökkel, és azt, hogy közelebb is hajol hözben, és a szememet keresi a tekintetével, megjutalmazom a szokásos bájvigyorom mellett azzal, hogy könyörtelenül, mélyen bele is nézek a szempárba.
-Igeen?- emelek egy szemöldököt, kicsit közelebb is hajolva közben. Arra sem mozdulok el, hogy megint utóléri a prüszkölés, megvárom ugyanitt, hogy mégegyszer nekifut az ajánlatnak. Felveszem újra a szemkontaktust, és kíváncsian várom az ajánlat végét.
-Hanem engem...? Hallgatom- mondom már vele szinkronban az ismételt szavait, továbbra is lassan hajolva közelebb.
Minek is? Csak úgy. Heccből. Nyomást gyakorolni. Számít?
Annyiban igen, hogy elég fürgén kell visszahúzódnom, hogy elkerüljük az összefejelést, ahogy a második kör tüsszentenivaló is rá tör. Ezúttal már én is kezdem megérezni a megint felkavarodó port, de bölcsen befogom inkább az orrom, hogy megkíméljem magamat ezen sorstól.
Aminek következményeképp első dolgom szájon lélegezni be ugyanazt a pormennyiséget, úgyhogy ameddig O'Mara az orrfújós-tüsszögős agóniát szenvedi el, én köhögőrohamban kísérem. Félig-meddig el is nevetném magam a helyzeten, de az is áthajlik az egyik köhögésbe a sokból.
-Menjünk inkább mégis ki?- teszem fel a valóban megfontolandónak látszó kérdést, ahogy sikerül összeszednünk magunkat.
De legalább nem megint ugyanonnan kezdi a mondatot, hanem ott folytatja, ahol kétszer is felbeszakadt, így alkalmam nyílik megtudni az ajánlat lényegi részét is.
-Hmmm, nem hangzik rosszul- gondolkozok el a gyanúsan kalandokat ígérő ajánlaton.
-És akkor nekem legyen helyetted fegyvergyűjteményem, arra akarsz kilyukadni?- kérem azért számon rajta, a miheztartás végett is, meg azért mégse lófrálhatok kések-tőrök-kardok arzenáljával. Illetve, egész csábítóan hangzik, miért ne lófrálhatnék. Eleve mi ez a felelősségtudat pont tőlem. De igazából ott van inkább a probléma, hogy így is már rejtegetni kell a tőrömet a legutóbbról a ládámban, meg most jön mellé egy másik kés is, nincs nekem annyi rejtekhelyem ilyenekre.
-És mit gondolsz, hol férne el nálam annyi minden? Én az utazóládámba kell beférjek, az árvaház és a Roxfort között. Tetszik az ötlet amúgy, csak szóval érted.

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ad/a4/10/ada4107550ee6b898dc0e4296504da2e.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

A tüsszentés sorozatot még az orrom elé szorított zsebkendő is csak gigászi küzdelemmel tudta legyűrni. A nyakamon pedig már bizonyosan véresre kapartam a bőrt, mire sikerült kinyögnöm az ajánlatomat. Persze nem csak az én megállás nélkül prüszkölésem, hanem a lány kisebb köhögőrohama is különös akadály volt. Az az érzésem támadt, hogy a Szellemszállás maga sem örül ennek az üzletelésnek… mintha jelezném: nem egy diáklány kezébe való a kés-tőr (vagy tőr-kés).
Valószínűleg sosem lesz olyan találkozásom Merellel, ahol nem tűnök teljesen szerencsétlennek. Jobb lesz elengedned, O’Mara – szögeztem le magamban és közben még egyszer megtöröltem az orromat. Nem lett volna kellemes egy újabb tüsszentés roham közepén találni magamat.
– Menjünk inkább mégis ki?
Valószínűleg igaza volt a lánynak és odakint jobb lenne mindkettőnknek a korábbi kis jelentet követően. Én részemről már minél jobban vártam, hogy friss levegőt szívjak. Azonban a gondolatok, amiket éppen kimondani készültem még mindig ott várakoztak a nyelvem hegyén.
– Csak előbb zárjuk le a lényeget – bólintottam.
A hangom kissé rekedt volt és a szemeim is könnybe lábadtak. Ennek ellenére azonban nagyon szerettem volna végig mondani azt az átkozott gondolatsort. Kimondva még jobb és még egyoldalúbb ajánlatot volt, hiszen ezzel Merel némi kaland lehetőséget is kap. Azt hiszem, ő az a tizenéves lány, aki képes ezt értékelni és amilyen jól játssza Alice O’Mara szerepét én is profitálok belőle.
– És akkor nekem legyen helyetted fegyvergyűjteményem, arra akarsz kilyukadni? – kérdezte.
Lassan bólintottam.
Végül is miért is ne? Merel tipikusan az a lány volt, akihez el tudtam képzelni a különlegesebb fegyvereket. Bár nem tudom, mit fog neki hozni a jövő… lehet, hogy szüksége lesz rá az élete során valamilyen formában. Ráadásul jobban is ért hozzá, mint én.
Még egyszer megtöröltem az orromat a zsebkendőben és a korábban lenyesett csokidarabot vettem a számban. Eddig ott szorongattam a kezemben, illetve még a táskámban matattam, addig a lábamra tettem. A nadrágomon legalább már nem lehet piszkosabb – legalábbis ezzel áltattam magamat.
Végül is ettem már piszkosabb ételt – rántottam meg a vállamat és óvatosan leharaptam egy kis farabot belőle. Ismét átjárt az a kellemes meleg és közben megszűnt minden fájdalom, ami az elmúlt napokban a szívemet nyomta. Bárcsak megtudnám a főzet receptjét, amit belekevertek. Abban az esetben bizonyára egésznap ezzel tömném magamat.
– Most mondd, hogy nem csábító gondolat… – válaszoltam vigyorogva.
– És mit gondolsz, hol férne el nálam annyi minden? Én az utazóládámba kell beférjek, az árvaház és a Roxfort között. Tetszik az ötlet amúgy, csak szóval érted.
Logikus felvetés volt, de közel sem megoldhatatlan. Egy kicsit persze gondolkodnom kellett hozzá és a legtöbb lehetőséget végig pörgetnem a fejemben.
Először a Rowle kard jutott eszembe, ami után apám küldött annak idején. Megszereztem és a mai napig nálam van… de nem véletlen, hogy olyan jól tudom rejtegetni. Még is csak egy nagyértékű ereklye, nem hagyhattam, hogy bárki megtalálja.
– Hmm, esetleg lekicsinyíthetnéd őket. Az megkönnyítené a tárolást – mondtam és megettem a maradék csokit, ami még a kezemben volt.
A melegség nem szűnt, ez egy kicsit csökkentette azt a kis stresszt, amit a túlzottan poros környezet váltott ki. A nyakam persze ugyanúgy viszketett és égett a fájdalomtól egyszerre. A torkomat kaparta az elviselhetetlenül tömény por, ráadásul az az érzésem támadt, hogy hamarosan egy újabb tüsszentésroham érkezik.
– Egyszer én is lekicsinyítettem egy kardot… egy értékes család ereklyét… persze ez eléggé komoly tapasztaltot igényel – magyaráztam kissé rekedten még mindig.
Kicsit zavarba jöttem, hogy ezt kimondtam hangosan. Esmén kívül senkivel sem beszéltem a kardról, hiszen ezzel együtt jár az is, hogy félig Rowle vagyok – hiszen másképpen fel sem ismertem volna – és ez egy veszélyes tudás. Senkinek sem kívánom, még a legnagyobb ellenségemnek sem, hogy éppen egy ilyen semmirekellő alak miatt üldözzék.
Nehéz még mindig felfogni, hogy valaki a puszta létezésemről tudomást szerezve gyökerestül ki akar írtani mindent. Mármint… így belegondolva Phillip évekig –sőt évtizedekig – rejtegette ezt az információt azért, hogy megvédjen. Most pedig egy hajszálon múlik minden. Nem akarok még egy embert veszélybe sodorni.
– Esetleg egy tágítóbűbájjal ellátott táskát szerezhetsz az Abszol úton… – javasoltam, de a mondatom vége egy hatalmas tüsszentésbe torkollt.
– Menjünk ki! – mondtam és már álltam is fel.– Nem tudsz egy kevésbé prosot helyet?
Reméltem, hogy Merel hajlandó lesz követni.
A testem minden porcikája viszketett eddigre és bár a csoki ideig-óráig békét hozott, úgy tűnt már ez is kevés. Mikor lettem ilyen érzékeny a porra, de komolyan? – gondolkodtam, miközben az orromat törölgetve a táskámért és a kabátomért nyúltam.

Szóval tényleg legyen komolyan egy fegyvergyűjteményem. Okkéé... Nem azt mondom, hogy nem tudok nagyon jól eljátszani a gondolattal, de magamtól ezt még én is csak félig gondolnám komolyan. Benne lehet, hogy már most túl szépnek tűnik az egész. Egy dolog áhítozni mindenféle elbűvölő és kalandos gondolatú dolgok iránt, ahogy a kirakatban nézi az ember, mint az a tőr, amit még a Borginban csodáltam órákig, - most na, más olyan cipőkért van ennyire oda, amikben még járni se lehet, annak mennyivel van több értelme? - akár még egy egyszerű mugli zsebkést is lapítani a zsebemben vagy táskám mélyén, és másik dolog hirtelen tényleg egy színarany áldozógyilkot rejtegetni a ládám mélyén, bízva az emberi jóérzésben, hogy nem túrja elő valaki onnan véletlen, és eközben épp tilosban üzletelni le egy másik hasonló kés megvételét.
Nagyon áálat, nagyon izgi, csak nagyon hirtelen ez így nagyon nagy ugrás.
-Nem méretileg van baj a hellyel, ameddig nem egy nálam magasabb pallost kell a farzsebemben rejtegetni, hanem helyileg. Ha összezsugorítom, akkor az lesz a különbség, hogy miniatürizáltan lesz még mindig egy színarany szűzkecskeáldozó szurony az utazóládám alján, csak egy szütyőbe és pár régi felsőbe rejtve. A bibi azzal van, hogy nincs otthon egy saját szobám, ahol biztonságban el lehetne tárolni ezeket. Egy árvaházban élek, amikor itt vagyok a Roxfortban, a nevelőknek szabad bejárása van a szobába, ami a szobám, amikor ott vagyok. Itt meg pláne hálókörlet van.
Ezt a szép litániát már a bölcsen kifele vezető úton adom elő, és a nagy vehemenciában még afölött is elsiklik a figyelmem, hogy valamilyen kardot említ, ami másképp megragadta volna a gondolataimmal együtt a beszédtémát is. Ugyan csak a rozoga épületen kívülig jutunk egyelőre, máris megvan az az előnye a környezetnek, hogy nem fogunk megint köhögve tüsszögni. Hapci törpe szelleme békében nyugodhat tovább a következő látogatókig.
-Inkább kéne olyan, aminek van egy zsebe, amit csak az talál meg, aki tud róla, vagy ilyesmi- gondolkodok el azért a táskás ötleten. Persze arra a zsebre is ráfér egy tértágítás, de ez amúgyis gyakori eleme a bűvös táskáknak, amiket az Abszolon kapni lehet.
-Szerintem neked van több helyismereted, én másodszor járok itt a falu környékén életemben- tárom szét szélesen a karjaimat egy vállvonásban, egyik kézzel a csokitáblát szellőztetve meg, másikkal a kést.
-Ha tudsz még olyan helyet, ahol nem azt kell bújkálni, hogy ne ismerjenek föl, akik tudják, hogy nincs kijárásom, nekem megfelel. Felőlem még túrázhatunk is, ha a lábad is bírja- intek körül a táj felé. Tényleg meg kéne próbálkozni azzal a konttyal a biztonság kedvéért. A térdeim közé fogom a táblát, a kést csak a zsebembe biggyesztem, és megpróbálom valami rögtönzött formába csavarászni a hajamat, bár kétlem, hogy azután is úgy fog maradni, ahogy kéne, hogy nem kézzel tartom ott.

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ad/a4/10/ada4107550ee6b898dc0e4296504da2e.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Ahogy recsegett a talpunk alatt a régi, poros parketta, kicsit megkönnyebbültem. Végre megint kaphatok levegőt és talán találunk egy kellemesebb helyett. Igaz, Roxmortsban kevés csendesebb helyről tudok, mint a Szellemszállás. Rendszerint oda nem sétálnak be az emberek csak úgy, mindenféle tervezés nélkül.
Kifelé menet végig hallgattam, Merel valódi problémáját. Na igen, nem sokat tudok az árvaházi életről, de valószínűleg nem túl sok személyes terve van az ott élő gyerekeknek. A Roxfortban is bárki belenyúlhat az utazóládába, arról nem is beszélve, hogy bizonyos alkalmakor – például ha felmerül a gyanú, hogy a láda tulajdonosa eltulajdonított egy értékes gyűrűt, amit persze nem oda rejtett el, hanem az alsójá… khöm, mindegy – feltúrhajták a tanárok is.
Még egy utolsót tüsszentettem, ahogy átléptük a küszöböt. Aztán végre felszabadult az orrom és beszívhattam a kissé még hűvös, tavaszi levegőt. Jól esett a tüdömnek végre nem a tömény port magába fogadni. A gondolataim is kitisztultak.
– Inkább kéne olyan, aminek van egy zsebe, amit csak az talál meg, aki tud róla, vagy ilyesmi.
Kezdtem érteni mire gondol, így lassan bólintottam és közben még egyszer megtörölgettem az orromat a zsebkendővel. Végre az utolsó csiklandozó érzés is távozott, csak a nyakam égett még mindig a kikapart területen. Valahol örültem, hogy már nem kell arra gondolnom, mit szólna ehhez Esmé. Sosem szerettem, ha feleslegesen aggódik, bár hiányzik a túlféltés.
– Nos, nem mondom, hogy könnyen lehet ilyen zsebbel ellátott táskát találni – mondtam. – Persze, ha a megfelelő sikátorban keresi az ember, szinte bármit megkaphat.
Megsimogattam az államat és közben a lányra pillantottam. Végig futtattam a szememet a kezében szorongatott késen. Különös, hogy egy ilyen fegyver nem mutat furcsán egy ilyen fiatal gyerek kezében… de valahogy Merelt nem is lehetett az átlagos kölykök közé sorolni.
– Mit szólnál, ha odahaza… Londonban, kicsit körbenéznék a táskapiacon? – kérdeztem vigyorogva. – Végül is, ha elég szerencsétlen szélhámost találok még könnyen le is nyúlhatok egy szebb darabot tőle. Van kedvenc színed?
Közben körbe néztem a környéken. A tekintetemmel valami olyan helyet kerestem, amit már ismertem és biztosan elbújhatunk ott, anélkül, hogy megzavarnának minket. Nem akartam Merelt sem bajba keverni a találka miatt, szóval az olyan általános helyek, mint kocsmák, kávézó, üzletek kiestek a listáról.
– Ha tudsz még olyan helyet, ahol nem azt kell bújkálni, hogy ne ismerjenek föl, akik tudják, hogy nincs kijárásom, nekem megfelel. Felőlem még túrázhatunk is, ha a lábad is bírja – mondta.
A hegyek felé néztem. A kopasz fák tömege talán nem vonzza még annyira a diákokat, mint levélbontás után, amikor mindent átjár a tavasz kellemes illata. Most még nem volt itt ennek az ideje, éppen csak átléptünk a fagyos télből az új évszakba. A környék még nem heverte ki a hatalmas havazásokat és a sok esőzés következtében is csak egy-két fűcsomó és a hideget tűrő növények bújtak el a talaj közelében.
– Benne vagyok. Majd megállunk, ha nem bírom – válaszoltam.
Megint Merelre pillantottam meg, aki érdekes pozitúrában igyekezett valamit alkotni a hajából. Nem értettem, mire ez a nagy frizura készítés… persze lehet, hogy tőlem leste el a rejtőzködés csodálatos művészetét. Ezen elvigyorodtam.
– Segítsek? – kérdeztem és odaléptem mögé.
Az ujjaim közé akartam venni a sötét tincseket, remélve, hogy nem üt le a méretes csokoládétáblával. Megcsavartam úgy, ahogyan az előbb ő csinálta, de amint elvettem a kezemet szétesett és ugyanúgy a vállára omlott, mint korábban.
– Várj, ne mozdulj! – mondtam.
Ekkor ért ugyanis a felismerés, hogy itt kell valami, ami bizony egyben tartja azt a hajat. Mit szoktak erre használni a nők? – gondolkodtam el, de mire a mondat végére értem már ott is volt a válasz. Esmé egy mozdulata jutott eszembe, ahogy finoman áthúzza a haját a gumin.
Lenéztem a földre, de nem láttam semmi használhatót, így a zsebembe nyúltam. Egy értéktelen lánc volt benne, amit Londonban találtam még egy pár nappal ezelőtt. Séta közben akadtam rá és azonnal megfogott a ragyogása.
A másik kezemmel előhúztam a pálcámat. Ugyanolyan könnyedén, mint máskor átváltoztattam, csak ezúttal nem szerszámmá, amivel kinyitok egy ládát, vagy éppen megvédem magamat egy veszélyes csapdától, hanem egy csillogó, kissé giccses hajgumivá.
– Bocsi, ennél jobbra most nem telt tőlem – mutattam meg neki.
Közben visszaléptem mögé és újra a haját kezdtem el piszkálni, remélve, hogy nem borul ki nagyon az enyhén túl csillogó darab miatt. Reméltem, hogy hagyja, hogy kontyot készítsek neki végül is rááldoztam egy bizsut. Talán értékeli…

-Én biztos vagyok benne, hogy vannak még ennél cifrább táskák is, és nemsikátor boltokban is, csak felteszem cifra drágák. Lenne már néhány ilyen trükkös-érdekes holmim, ha lenne arra nekem zsebpénzem.
Tudom én a dolgaimat, utánajárok annak, ami érdekel. Mondjuk tavaly óta különbség, hogy azóta már van családom is, lehet, hogy kikunyerálok valamit mondjuk Apucsekből.
Nem is szoktam amúgy érteni, hogy tudnak egyesek megfeledkezni a varázstudásukról, mint például amikor Bern kézzel rángatta az ajtót egy alohomora helyett - meg elállta az utamat ahhoz, hogy én azzal nyithassam ki - én amióta tudok erről a világról, az Abszolra járok nyaralni, hogy minnél többet felfedezzek abból, mit tud ez a világ.
-Túl elkényeztetsz, Alice még megsértődik a végén- vigyorgok szélesen a felajánlásra. Viszont komolyra váltva hozzáteszem azért: -De mondtam már, lopott holmit nem kérek, nem hiányzik, hogy rajtam keressenek bizonyítékokat.
Oké, nem ringatom magam illúziókba: amiket elfogadtam tőle eddig, azok se feltétlen makulátlan úton kerültek a tulajdonába, de akkoris. Már a tulajdonát képezték egy ideje, az különbség azért ahhoz képest, hogy közvetlen nekem lopjon valamit. Lehet, hogy nem vagyok én se a legszentebb kislány, de kifejezetten szándékom nem rúgatni ki magamat a Roxfortból valamivel.
-Majd motivállak- emelem meg a csokitáblát a séta és pihenő margóira, meg visszautalva a 'Szálláshoz vezető lejtő megmászására. Azért na, ne azt hidd, hogy úgy, hogy kapsz belőle, majd azzal, hogy messziről lóbálom csaliként. Gonosz vagyok.
-Sárgára ne színezd át. Bár mondjuk...- gondolkodok el, miközben nem sikerül maradandót alkotnom a hajamból. Végülis világos hajszínekkel is annyit láthattak engem, mint konttyal. Csak nehogy úgy maradjon.
Felemelek egy szemöldököt, hogy mit készül babrálni a hajammal, de mint kiderül, kábé pont azt, mint nekem is sikerült. Mennyivel hasznosabb lenne valamelyik hajgumim nem a hálókörletben hagyva. Hát na, azzal már így jártam. Közben O'Mara előrenyújt valamit.
Valami aranyszínű amorf fémkarika, ahogy elnézegetem, kézbe is véve.
-És ezzel így... óóó, de poén. Tök jó.
Vigyorogva visszaadom neki, miután véletlen felfedezem, hogy a fémes kinézete ellenére gumiszerűen nyúlik. Na, akkor megoldva.
Ahogy útra indulunk, a szabad, azaz csokitáblától mentes kezemmel megtapogatom az új frizurámat. Én se csinálhattam volna jobban. Egy fodrász lehet, hogy vitatná, hogy nevezhető kontynak is, de mindenesetre egy tömör kupacban van valahol a forgóm környékén, és ilyen még biztos nem volt a fejemen, a célnak tökéletesen megfelel.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8f/d2/9a/8fd29a79221e34e5fdc08c60c3084b89.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

– De mondtam már, lopott holmit nem kérek, nem hiányzik, hogy rajtam keressenek bizonyítékokat.
Nem gondoltam volna, hogy éppen Merelt fogja frusztrálni a dolog… mármint a lopott táska. Nyilvánvalóan senki sem szaladna a Roxfortba bűnöst keresni. Aztán, mire ismét kilyukadna az Abszol úton már nem kutatnná az eredeti tulajdonos az elveszett táskát. Persze meg is vehetném neki. Már van rendes bevételem és Phillip Rowle is valami „gondoskodást” emlegetett. Nem mondom, hogy apám pénzén szeretnék élni, sőt... az lesz a legutolsó, amihez valaha nyúlni fogok. Nincs rá szükségem, eddig is megoldottam, ezután is meg fogom.
– Nos, azt hiszem ez orvosolható – mondtam végül.
Talán kicsit túl lelkes is lett a hangom hirtelen, de hát rajongok a kihívásokért és ezt elég nehéz eltitkolnom. Merel társaságában meg nem is volt szükség ilyesmire. Zseniális vagyok, mint mindig… – gondoltam nagy vigyorogva.
Tudtam, ha a következő ajánlatomat sem fogadja el, valahogy megszerzem neki az említett táskát. Nyilvánvalóan elő tudok teremteni annyi pénzt… most, hogy minden olyan abnormálisan stabillá kezd várni körülöttem. Hiányzik a bizonytalanság, az a kis félelem, hogy mi lesz másnap. Betegesen egyszerűvé kezd válni az életem és ez valahol tetszik, valahol nem.
Egy részem szimpátiát érzett Merel iránt, egy másik meg inkább sajnálta. Vajon milyen lehet árvának lenni? – gondolkodtam el. Persze olyan kérdések is felmerültek bennem, hogy tud-e bármi a családjáról és a többi körülménnyel kapcsolatos felvetés. Azonban mégis tudtam mit érez: tizenöt-tizenhat éves korom óta nem volt senkim. Nem volt támaszom és apám kis szeretetcsomagjai is akkor érkeztek rendszerint, mikor már haldokoltam az éhségtől – vagyis én úgy éreztem.
– Megoldhatjuk, hogy senki sem ismerje fel a lopott táskát. Mit szólnál mondjuk egy kis átszínezéshez? – kérdeztem. – Ha megsúgod mi a kedvenc színed, már úgy kapod kézhez… és végre lenne valami feladatom is…
Miért lett ilyen érzelgős a hangom már megint? – üvöltött bennem a kis hang.
Hülyén hangzottak ezek a szavak így kimondva. Mármint nyilván van dolgom, de olyan régen voltam már igazán önmagam. Egyrészt a bicegés miatt, másrészt még mindig beleszakadt a szívem, ha üresen találtam azt a párnát az ágyban reggelente. Szinte minden erőm elszállt és nem tudtam kirángatni magamat a takaró fogságából. Hányszor csuktam le a szememet úgy, hogy azt hittem, ha majd kinyitom újra ott lesz Esmé.
El akarom felejteni! – ráztam meg a fejemet és közben a lány háta mögé léptem. Valóban nem csináltam még senkinek sem kontyot, de még csak egy egyszerű copfot sem… sőt azt hiszem a saját hajamon kívül még senkiét sem fésültem meg.
A lánc hajgumivá változtatása valószínűleg nem lehet az erősségem. Enyhén giccsesnek hatott azzal az aranyos fénnyel, Merelnek viszont tetszett.
– És ezzel így... óóó, de poén. Tök jó.
Vigyorogva csúsztatta vissza a kezembe és hamarosan alkottam is valamit. Azt hiszem jobb is lesz gyakorolni, már nem csak az átmenetileg fogadott lányom hajat megcsináljam, de esetleg később Ambernél is szükség le az ilyesmire. Már most is elég hosszú a haja, kész rejtély, hogy az öcsém hogyan orvosolja ezt a problémát. Jobb lesz, ha erre nem kérdezek rá, Daniel tuti hülyének nézne – állapítottam meg.
– Egész jól áll ez a hajviselet – állapítottam meg vigyorogva.
Csodálattal néztem meg a művemet aztán már indultam is előre. Rá akartam keveredni az ösvényre, ami a hegyekre visz fel. Már alig vártam, hogy kiérjünk a fák közé és egy pillanatra megint érezzem azt a nyugalmat, amit annak idején, mikor még a világot jártam. Annyiszor aludtam fák tövében vagy éppen fagyos talajon a tűz közelébe húzódva. Nehéz elhinni, hogy ez a gyenge test annyi nehézséget vészelt át… de valószínűleg az elhatározás és a dac, ami annyira erős bennem mindennel és mindenkivel szemben, tudott életben tartani.
– Egész kellemes az idő, jó lesz kicsit megmozgatni a tagjaimat… – mondtam, ahogy elértünk a kitaposott utat.
Igazából rájöttem, hogy eddig üzleti ügyeken kívül nem sok mindent beszéltem Merellel. Nyilván tudja, hogy édességfüggő vagyok és emiatt képes vagyok hülyeségekbe keverni magamat, meg látta az otthonomat. Mindezekből azt is sejtheti, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva megbízom benne.
– Hülyeség manapság olyat kérdezni, hogy milyen a suli? – kérdeztem és persze ahelyett, hogy előre néztem volna Merel arcát fürkésztem.
– Bocsi, nem vagyok egy nagy dumagép… illetve igen, de vannak határaim… – magyaráztam összevissza. – Mármint érted, ha kell az csillagokat is lebeszélem az égről, de a társasérintkezés nem az erősségem és… áh!
Egy halk rendkívül férfias sikoly kíséretében hirtelen a földön találtam magamat. Azt még éreztem ugyan, hogy valamiben fennakad a cipőm orra – amit amúgy erre a „randevúra” sikáltam fényesre –, majd minden egyensúlyomat elvesztve a sáros talajon kötöttem ki.
– Bassz… – kezdtem volna, de aztán észbe kaptam, hogy lehet nem Merel előtt kéne.

Értetlenül felvont szemöldökkel hallgatom végig a kitartóan hangoztatott ajánlatot. Kicsit a kedveskedő vagy milyen hangnem kapcsán is, amit még nem tudtam hova tenni. Már a bolt óta nem voltunk szerepben, úgyhogy csak nem annak része. Valahol igazából jól esett, ha ráveszem magam, hogy bevalljam, nagyon jól, de leginkább csak csodálkoztam rajta.
Viszont nagyobb részben azon vonok szemöldököt, hogy a válaszomnak áll ellen.
-Nem. Nem fogadom el, függetlenül a színétől. Egyszerűen nem. Az valakié.
Jó kérdés, hogy a tőrt a legutóbb, meg most ezt a kést is, miért is fogadom el akkor mégis, ezek se sokkal tisztábban kerültek hozzá O'Marához. Mitöbb, még vér is folyt mindkettő kapcsán. De valahogyan még így is másnak érzem, ezek fegyverek, helyénvalóbbnak tudom tartani az elnyerését valakitől, valamilyen formában fölé kerekedve. Akár harcban, akár a dacból ellopásban, amit Sha megszerzéséről mesélt. De egy táska az csak egy táska, az valakié, lopástól függetlenül, és nem fogom elfogadni, mert nem az enyém, és nem az övé, hogy adhassa. Nem helyénvaló egyszerűen.
Remélhetőleg ennyiből elfogadja már, hogy ez a válaszom, mert ennél többet nem tudok vitatkozni e téren. Ugyanis továbbterelődik a figyelmem a fém hajgumival meg az új frizurámmal. Kérdéses, hogy mennyi a tényleges álcaértéke azon kívül, hogy ilyen formában tényleg nem szoktam hordani, ha ne legyen az útban, csak egyszerű lófarokba fogom egyszerűen, az egyszerűség kedvéért. Úgy a legegyszerűbb. De nagyrészt amúgyis kezd tárgytalanná válni, mert egyre kiljebb érünk a természetbe, egyre kisebb esélyekkel a véletlen felismerésre.
-Ameddig egy tükör meg nem cáfolja, elhiszem neked- vigyorgok vissza a szavaira.
-Régen is pont annyira volt üres csevely, mint most. Mint az időjárásról. Nem tudom, gondolom most is pont olyan, mint régebben is volt, csak néhány tanár másik azóta.- Nem kímélem az igazsággal a kérdést illető kérdésről.
Már alakul a fejemben a következő válaszom, amikor O'Mara hirtelen eltűnik a képből. Illetve nagyon gyorsan kibukik belőle, ahogy nekem felfele kell azért nézni rá, ő meg hasraesik a domborzatban. Kénytelenül is elnevetem magam a helyzeten, de azért felajánlok egy kezet a földről felkeléshez. De csak egyet, a másikkal csokit őrzök.
-...szusgitáros? Nyugi, hallottam már csúnyábbat is, nem lett tőle bajom. Amúgy beszóltál reggel a mai napnak, hogy ennyire nem szeret?- nevetek még egyet a dolgon. A legutóbb a Szellemszállás meg a porral tormentálta. De a végét azért átkanyarítom egy bátorító mosolyba, nem akarom, hogy úgy érezze kinevetem, csak tényleg komikus volt a helyzet.
-Akkor beszélhetünk nem valami semmiről is. Mi van veled? Valami van, látom én. Vagy mi van velem, ha inkább ne firtassam. Ilyen egyszerű ez.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8f/d2/9a/8fd29a79221e34e5fdc08c60c3084b89.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Hogy lehetek már ennyire rohadt béna? – merült fel bennem a kérdés, miközben megpróbáltam térdre verekedni magamat. A tenyerembe fúródott valami éles kő és persze máris vérzett. A térdemen pedig kiszakadt a nadrág.
Mondanám, hogy meglepett a dolog, de mióta volt az a kis balesetem, szinte naponta történnek velem ilyenek – vagy legalábbis akkor, amikor kiteszem a lábamat a lakásból. Talán tényleg bevonzom a dolgokat, talán csak figyelmetlenebb vagyok az átlagosnál. Egyszerűen most egy ilyen időszakát élem az életemnek.
– Amúgy beszóltál reggel a mai napnak, hogy ennyire nem szeret?
Elfogadtam a felém nyújtott kezet, habár igyekeztem inkább a saját erőmből megoldani a talpra állást. Merel kemény lány, nem egy átlagos tizenéves, de azért jóval kisebb nálam. Nem akartam volna még véletlenül sem a földre rántani őt is.
– Mostanában nem vagyok olyan ügyes – próbáltam finoman megfogalmazni, mennyire szerencsétlen vagyok.
Végre talpra erőlködtem magamat és elengedtem Merel kezét. Köszönet gyanánt biccentettem egyet felé, majd lehajoltam, hogy leporoljam a nadrágomat. Szokás szerint alaposan összepiszkoltam magamat, de ez nem zavar különösebben. Mondhatni, szakmai ártalom, hogy minden ruha szakadtan és mocskosan kerül le rólam a nap végén. Ezúttal azonban tényleg csinos próbáltam lenni, hogy imponáljak Merelnek és persze komolyabban vegyen az üzletelés kapcsán. Azt hiszem, reggel még nem gondoltam arra, hogy a legutóbbi találkozásunknál is tudok komolytalanabbul viselkedni – ráadásul akaratom ellenére.
A bátorító mosoly kicsit meglepett egyébként. Inkább számítottam volna arra, hogy kinevet… és hát minden oka meglett volna rá. Valószínűleg az ő helyében én nem tudtam volna elnyomni a kifakadni vágyó röhögést.
– Akkor beszélhetünk nem valami semmiről is. Mi van veled? Valami van, látom én. Vagy mi van velem, ha inkább ne firtassam. Ilyen egyszerű ez.
Sóhajtottam egyet és lassan elindultam tovább. A kezeimet szórakozottan zsebre vágtam és azon gondolkodtam, hol is kéne kezdenem. Merellel valami karácsony környékén találkoztam, azóta pedig, mintha felborult volna az egész életem. Egyik érzelmi hullámvölgyből a másikba kerültem, közben majdnem meghaltam és kiderült, hogy a Rowle család egyik nemes tagjának a fattya vagyok. Ezt hogy tudná röviden összefoglalni az ember… ráadásul úgy, hogy ne okozzon vele kárt a másiknak?
– Napokig mesélhetném, ami történt – ismertem be végül. – Érezted már úgy, mintha ezer sebből vérezne a lelked?
Lehet, hogy hülye kérdés volt egy tizenhárom éves lánynak. Igaz, Merel olyannak tűnik, aki sok mindent megált, habár pont annyit tudtam róla, mint ő rólam. Talán éppen ez volt az, amire szükségem volt. Egy félig-meddig idegennek elmondani a dolgokat… de hát mit tudna ő ezekre reagálni?
– Aztán, mikor már azt hiszed, rosszabb nem lehet jön egy újabb seb… a legmélyebb.
Megköszörültem a torkomat. Úgy éreztem menten elmegy a hangom.
Nem akarok átcsapni önsajnálatba – gondoltam. A lépteimet még lassabbra vettem. Hasogatott ugyan a combom, még sem ez volt az oka. Egyszerűen megint rajta volt a mellkasomon az az érzelmi teher, amitől napok óta úgy éreztem: levegőt sem kapok.
– Mióta találkoztunk, a dolgok megváltoztak – mondtam higgadt hangon. – Megtudtam, ki az apám… te persze ezt sem tudod. Az elmúlt harmincegy évem azzal telt, hogy választ kerestem arra a kérdésre, ki is vagyok én. Hát megtudtam és emiatt veszélyben van az életem… illetve nem csak az enyém.
Megrántottam a vállamat, mintha nem is volna fontos a téma. Valahol tényleg nem volt… igazából mindig is veszélyes volt az életmódom, ez csak egy újabb lapáttal tett rá a dologra. Nem menekülök senki elől sem, továbbra sem ez az én módszerem. Az igaz, hogy talán kicsit jobban meghúzom magamat és nem hangoztatom, ki nevezi magát az apámnak. Addig jó nekünk.
– És akkor még elvesztettem Esmét is… – a hangom ezen a ponton csuklott el.
Nem sírtam, felesleges lett volna. A könnyek nem hozzák vissza az elmúlt szerelmeket. Egyszerűen csak nehéz volt kimondani, mintha nem is a valóság volna.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel kéne terhelnem téged – suttogtam kissé erőtlenül.

-Oda se rá. Egy mosás és egy reparo megoldja- beszél belőlem a tapasztalat. -Vestimentum reparo, ha biztosra akarsz menni. Mennyire vagyunk Roxmortson kívül?- Elgondolkozok visszapillantva a falu irányába. Magyarázat helyett simán pálcát fogtam volna, és elvégzem én a ruháim egyik kedvenc varázslatát, ha már eleve ki kell mondani úgyis az igéket a magyarázatban. Csak ugye már így is tilosban járok, és ha már nem számít a falunak ahol vagyunk, még be is jelez a varázslatom, hogy itt sántikálok miben. Tudom én, mit csinálok kérem, és az nem egy fegyelmi vagy kirúgatás kérvényezése lesz magam számára.
Végül O'Mara csak megadja magát, hogy kiöntse, ami a lelkét nyomja. A - lehet, hogy költőinek szánt - kérdésére megtorpanok egondolkozni.
-Éppenséggel... így talán még nem, de hogy minden fa... szóval hogy minden frászkarikával tele van egyszerre, azzal kezdtem a tanévet.
Visszafogom magam, hogy ne vágjak a szavába azzal, hogy én kezdek el mesélni, egész nap itt szenvedett valamin, végre kezdi kiadni magából. Utána is ráér.
Kicsit magamat is meglepem, most hogy így belegondolok, csak Aubrey-nak fakadtam ki erről, részegen, mert tele volt már a tököm. Még Thornsbeaknek se, ő inkább pont abban tudott ...volna segíteni, hogy ezektől elmeneküljek, ki tudjam zárni. És nem, nem érdemli meg, hogy Quinnek nevezzem, soha nem volt sehol, amikor ...Nem! Nem húzom fel rajta magam. Így járt, szarjon sünt, ugrunk tovább, következő gondolat!
Inkább O'Mara felé is fordulok, annyival teljesebben figyeljek rá, miközben kiönti a lelkét. Az említett Esmét ugyan nem ismerem, de bőven kiderül minden a szavaiból, ami ahhoz kell, hogy megértsem. Fontos volt, és most nincs.
Nem is tudom, milyen indíttatásból, de odalépek hozzá, és megölelem, lapogatom a hátát.
-Nem terhelsz vele. Csak add ki magadból, könnyebb lesz.
Lehet, hogy Maditől tanultam el véletlenül. Vagy Edwintől, amilyen hasonlóak lelkületileg, simán lehetne az ő bátyja az enyém helyett. Azt tudom, hogy még év elején a vonaton nekem is mennyit segített a válla, csak feldolgozni a sok hirtelen rámzúdult ismeretet és érzelmet. Hát na, tizenhárom év egyedüli árvaság után hirtelen a nyakamba kapni egy elég bő családot, egy testvér és egy apa, valamint három unokatestvér plusz nagynéni, nagybácsi formájában, az se volt egyszerű. Főleg a későbbiekben, amikor kevésbé idilli részei is előbújtak a teljes képnek.
Jó kérdés még így is, mitől lettem ennyire közvetlen O'Marával ...Mit O'Marázok még mindig? Ezek után, főleg hogy ismerem én a keresztnevét is. Szóval Elliottal. Maditől természetes viselkedés lenne, de ég és föld a különbség köztünk, tőlem ez szokatlan.
Mindegy, nem tudom, jött magától, és helyénvalónak éreztem. Szüksége lehet egy vállra, és az enyém itt van. Hagyok neki akármennyi időt, amennyire szüksége lehet, mielőtt megszólalok végül.
-Megvan, miért tanyáltál el az előbb- vigyorgok úgy kábé a szegycsontjába. -Egy cipőben járunk, úgyhogy kicsi a lábadra.
Az egyik lábamat térdből hajlítva még fel is emelem, mintegy illusztrációnak a képletes cipőre. Nem tartok az eleséstől, a jó egyensúlyomon kívül még Elliotba is kapaszkodok járulékosan.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8f/d2/9a/8fd29a79221e34e5fdc08c60c3084b89.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Elvigyorodtam Merel tanácsán. Ezek szerint bőven van tapasztalata a szakadt és enyhén mocskos ruhák területén – állapítottam meg, miközben lenéztem a szakadt nadrágomra.
– Ne is foglalkozz vele! – legyintettem könnyedén. – Mindennapos esemény, hogy valami majdnem leszakad rólam… khöm… és sajnos nem a jó értelemben.
Nem kellett volna ilyeneket mondanom. Persze ekkor még nem sejtettem, hogy néhány perc múlva az érzelmi kitörések közepén találom magamat. Szokatlanul könnyen megnyíltam Merel előtt, igaz az ő esetében kétlem, hogy visszaéléstől tarthatnék. Nem feltételeznék róla ilyet semmiképpen. Azért a saját biztonság érdekében inkább nem avattam bele a nagy Rowle-titokba. Annyit így is megtudott, ami a lényeget lefedte.
– Nem terhelsz vele. Csak add ki magadból, könnyebb lesz.
Váratlanul ért az ölelés. Mindenre számítottam, csak erre nem. Elmosolyodtam egy pillanatra, de mintha ez a kis gesztus az éppen csak hegesedésnek indult sebeket egyszerre tépte volna fel. A torkomban megint megéreztem azt a pimasz kis gombócot, ami mindig a legrosszabb pillanatban került elő.
Az az érzésem támadt, mintha valami zokogó hang is előakarna törni belőlem. Ezt könnyedén visszatartottam. Zavartan pislogni kezdtem, de éppen az ellenkezőjét értem el vele, mint amit szerettem volna: a könnyek megindultak. Hevesen követték egymást az újabb és újabb cseppek.
– Sajnálom… nem akarok ilyen érzelgős lenni – suttogtam, miközben végig simított a hátamon.
Támaszként kapaszkodtam Merelbe. Most nem volt hátsó szándékom, nem akartam tőle semmit sem elnyerni – illetve a csokit nyilván, ami ezúttal nem is jutott eszembe. Csupán álltam és vártam, hogy távozzanak a felgyűlt érzelmek, amiket eddig nem engedtem a szabadjára. Most muszáj volt, mert már olyan nehéz volt a teher, hogy menni sem tudtam rendesen… márpedig az élet nem áll meg, történjék akármi, haladni kell előre.
– Napok óta nyomasztott már minden – ismertem el, ahogy újabb adag könny tört fel belőlem.
Azt hiszem, hogy ilyen helyzetekben jönne igazán jól az a vigyorcsoki. Bár kétlem, hogy képes lenne komolyan begyógyítani az összetört szív sebeit. Ezúttal azonban bármit megtettem volna, hogy vége legyen ennek a kellemetlen érzésnek. Csak ne lenne annyi kérdés, annyi miért, amire sosem fogok választ kapni. Esmé egyszerűen faképnél hagyott és nem akarta megmutatni hol hibáztam… pedig akkor biztosan könnyebben elengedtem volna.
Hagytam magamnak egy pár percet és a halk zokogás hamarosan véget is ért. Finoman dörzsöltem meg az egyik kezemmel a szememet. A másikkal még mindig Merelbe kapaszkodtam és örültem, hogy ott volt mellettem. Egyedül sosem adtam volna ki magamból ennyi mindent, pedig igen is szükség volt rá.
A korábbi célozgatás alapján, nem lehetett neki sem könnyebb élete. Az árvaház alapján is sejtettem már, de ez csak újabb megerősítés volt. Valahol szégyelltem is magamat, hogy itt sajnáltatom magamat, miközben neki még nehezebb is lehet.
Hamarosan megtörte a meghitt csendet. Eddigre már kevésbé szipogtam és kezdtem helyre tenni magamban a dolgokat. Már éreztem is azt a kis megnyugvást, amire szükségem volt.
– Megvan, miért tanyáltál el az előbb – szólalt meg hirtelen. – Egy cipőben járunk, úgyhogy kicsi a lábadra.
Elvigyorodtam, ahogy bennem megkapaszkodva felemelte az egyik lábát. A cipő illusztrálása igazán jól sikerült. Nos, azt hiszem igaza volt. Valószínűleg amiatt a bizonyos kis lábbeli miatt törtem ki a nyakamat az imént majdnem.
Abba csak utólag gondoltam bele, hogy a félig-meddig könnyes arcommal és ezzel a vigyorgással eléggé őrült képem lehet. Na persze, Merel már látott sárga hajjal is, miközben egy banya szájon át akart lélegeztetni. Szóval nem hiszem, hogy éppenséggel meglepetésként érte volna ez az állapot. Mondjuk az emberek nem a bénázásomon vagy a dilis fejemen szoktak általában fennakadni, hanem azon, hogy vannak érzelmeim. Tény, hogy általában igyekszem őket rejtegetni, de ez nem az a helyzet volt, ahol valóban szükség volt rá.
– Köszi, hogy meghallgattál – nyögtem ki rekedten.
Már megint ez az érzelgősség, O’Mara! – gúnyolódtam magamon ismét. Megrántottam a vállamat és közben Merel tekintetét kerestem. Azt akartam, hogy tudja, hálás vagyok ezért. Más valószínűleg kigúnyolt volna, akit üzletfélnek kezelek… igaz az sem biztos, hogy más előtt is elsírom magamat.
Beszívtam a friss levegőt, majd hosszan kifújtam. Ez kevés lett volna ahhoz még mindig, hogy minden feszültséget kieresszek. A zaklatottság viszont egyre inkább csökkent és közben
– Mehetünk tovább? – kérdeztem.
Könnyed séta közben talán ő is meg tud nyílni kicsit. Nem vagyok én olyan önző, végül is ő meghallgatta az én gondjaimat. Bizonyos helyzetekben nagyon jól jön az a bizonyos váll – amire időnként mindenkinek szüksége volt – és hát az enyém éppen ráért egy kis meghallgatásra és némi könny felszárítására.
– Szóval… neked is nehezen indult a tanév? – kérdeztem kissé této

-De de de, engedd meg magadnak, és add ki- ellenkezek.
-Naugye. Ne hősködj most, úgyse lát senki, aki számonkérné.
Megint megrázkódik a háta a kezem alatt, ahogy még zokog egy újab sort vagy bekezdést a vállamba. Abba inkább csak képletesen mondjuk, nem vagyok én olyan magas, hogy felérjek addig a hobbittermetemmel. De hát na, legalább minden tulajdonságom annyival koncentráltabb, hogy beleférjen ennyi térfogatba is. Támasztom, hagyom rám támaszkodni, ameddig el nem halkul, meg nem nyugszik kicsit.
-Ugyan. Szükséged volt rá.
Még egy utolsót szorítok rajta, mielőtt kibontakozunk az ölelésből. Felnézek rá egy mosollyal, és odanyújtom neki a tábla csokit, ha valamikor, akkor most biztos ráfér, főleg, ha a boltos igazat mondott a tartalmáról. Akár tör belőle kedve szerint, akár átveszi a táblát ahogy van, igazából eleve is neki szántam. Mondjuk akkor még nem gondoltam többre, mint hogy a késért cserébe adjam, felismerve, hogy vevő lesz rá. Mondjuk ezt nem is kell erővel venni ki a kezemből, mint a múltkor a szalagot.
-Ezt te tudod. Mehetünk?
Elliot kap még egy bátorító mosolyt. Én kérem erős és menetképes vagyok most, neki kellhet összeszednie magát. Mondjuk abból, hogy kérdezte, kiderülhet, hogy ő is rendeződött mostanra. Aztán még lehet, hogy leszünk fordítva is, amennyi minden történt itt egy délután alatt, már bármit kinézek a folytatásából.
Tehát továbbindulunk a tájba.
-Mondhatni. Inkább talán bonyolultan- kezdek mesélni ezúttal én. -Mondtam az árvaházat asszem. Tizenhárom évet éltem abban a tudatban, hogy az egyetlen ismert rokonom az az anyám volt, aki meghalt, amikor születtem. Beteg volt, a doki szerint amiatt lehet ez a bibi is velem, hogy ilyen hobbit vagyok. Erre ősszel, a vonaton idefele, megtudtam, hogy az egyik hetedikes, akit kábé látásból ismertem, igazából a bátyám. Ő is csak nemrég tudta meg, hogy akit a családjaként ismert, azok a nagybátyánk-nagynénénk, meg unokatestvéreink. Bonyolult családfa. Aztán folytatólag megtudom, hogy három unokatestvéremből kettő a Roxfortot is idén kezdi. Aztán megismerkedek az apámmal, meg azzal, hogy milyen egy gyáva yIntagh, még a találkozóról is menekült volna, mielőtt odaértünk. Pláne azért kellett az árvaházban élnem, mert még csak azt se tudta rólam, hogy egyáltalán vagyok.
Megint kezdem felhúzni magam, ezúttal Apucseken, úgyhogy inkább továbbmesélek a következő pontra.
-Az ünnepeket tesóméknál töltöttem, igazából amikor a legutóbb összefutottunk, eredetileg azért mentem ki az Abszolra, hogy nézzek valami karácsonyi ajándékot. Szóval érted, ez így érzelmileg milyen sok, főleg ennyire egyszerre, és annak a tetejére, hogy egész addig én voltam a rokonságom.
Kezdek nagyon ide-oda ugrálni a gondolatokban.
-Ez a házibuli a szellemszálláson amúgy aznap volt, amikor együtt ebédeltünk Apucsekkel, nekem az volt vele az első találkozásom is. Előtte arra gondoltam, hogy nem megyek akkor a bulira, utána viszont pont amiatt mentem mégis. Úgy éreztem, amennyi minden van a fejemben, megkattanok, ha nem kapcsolom ki. Háttööö... végülis sikerült. Csúnyán berúgtam, de legalább kétoldali agyf...azt nem kaptam. Ott volt Thornsbeak is, vele olyan jól tudtam hülyülni a semmiről. Arra lett volna szükségem utána is, őrá, de persze akármikor kerestem mindenhol, semmi nyoma. Egyszer bukkant föl még, novemberben, azért mert ő akart valamit, aztán megint semmi azóta se. Hát mostmár bassza meg, mostmár inkább kerüljön is el, mert legfeljebb rontásokat gyakorolni fogok rajta ha meglátom. Ezt légyszi vedd el egy darabig, mert még megsérül valaki- veszem ki a zsebemből az új kést, és nyújtom oda Elliotnak. Csak sikerült felhúznom magam rendesen megint.
-Szóval velem meg ez van. Te meg olyan rendes voltál velem egész nap. ...Elliot. Ugye nem gond, ha..?- Igazából lehet, hogy inkább magamtól kéne kérdeznem, hogy hívhatom-e így, és nem őneki akkora ügy. Végülis még a legutóbbi találkozásunkkor ajánlotta föl ő a tegeződést. Mi kerülgeti a torkomat?
-Nem akarok hazamenni...- kerülök sorra most én a motyogva hozzátett szavakkal.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8f/d2/9a/8fd29a79221e34e5fdc08c60c3084b89.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

A kezembe vettem az egész tábla csokit és finoman törtem le belőle egy akkora darabkát, amit még viszonylag elegánsan is lehet enni. Most valahogy jobban értékeltem volna, ha nem úgy festek, mint egy megpuffadt hörcsög és az étel nem folyik ki a számon. Ez a kis falat újabb segítséget nyújtott a következő lépések megtételében.
Indulásommal jeleztem, hogy valóban készen állok a hegy megmászására.
Végül is itt legalább ki volt taposva az ösvény. Jártam én már olyan helyen, ahol sziklás lejtőkön kellett felkapaszkodni, vagy a nagy sárban az elesés elkerülése végett egyik fatörzstől a másikra haladva igyekeztem megtartani az egyensúlyomat. Sosem voltam az az ügyes túrázó, de az elmúlt tizenöt év egy dologra megtanított: akármennyire is fáj, túl kell élni.
Csendesen hallgattam Merel történetét. Nem éreztem úgy, hogy bele kéne szólnom.
Kemény dolgokat élt meg… nem lehetett egyszerű rövid időn belül tudomást szerezni egy viszonylag nagy rokonságról. Ha az ember sokáig érzi azt, hogy egyedül van, már szinte meg is szokja és sokkoló, mikor rázúdítják a valóságot. Én is így voltam apámmal. Éveken át kergettem egy árnyat, remélve, hogy legalább a nevét megtudom. Aztán hirtelen, január első napján a nyakamba szakadt egy új élet… egy olyan, ami tele volt veszélley és meglepetésekkel. Azt hiszem, Merel olyan, mint én egy kicsit, csak neki sokkal fiatalabban kellett ezzel az egésszel szembesülnie.
– Az ünnepeket tesóméknál töltöttem, igazából amikor a legutóbb összefutottunk, eredetileg azért mentem ki az Abszolra, hogy nézzek valami karácsonyi ajándékot. Szóval érted, ez így érzelmileg milyen sok, főleg ennyire egyszerre, és annak a tetejére, hogy egész addig én voltam a rokonságom.
Persze, hogy értetettem. Hogy ne érteném, mikor tizenöt éven át esténként, mikor mások a családjukkal ültek le, megbeszélni hogyan telt a napjuk, én magamban voltam. Nem mesélhettem el a történteket senkinek, nem kérhettem meg anyát, hogy kötözze be a sebeimet vagy készítsen nekem meleg vacsorát. Az üres teát ittam, remélve, hogy felmelegít egy kicsit.
Gyakran feküdtem a földön, csak az eget bámultam és a csillagokat. Néha hangosan is feltettem a kérdést: Vajon odahaza is ugyanezt látják és ők is gondolnak rám? Ezeket a gondolatok mindig gyorsan elhessegettem, nem akartam belebonyolódni az érzelmi hátterükbe.
– Ezek szerint az ünnepek jól teltek? – kérdeztem.
Azt nem tudom, hogy a kettőnk találkozására hogyan emlékszik vissza. Én részemről abszolút az ünnep egyik fénypontjának tekintettem. Annyival kellemesebb volt, mint Daniellel lógni azoknál a Selwynéknél – az ízetlen levesüket képtelen vagyok elfelejteni vagy nem megkapott kávét–, de éppen a Kakaóbirodalom sem volt egy leányálom az édes löttyükkel… Nem, ne hazudj magadnak! – szólalt meg a lelkiismeretem. A Kakaóbirodalomat élveztem talán a legjobban, hiszen akkor ismertem meg Esmét és még ha furcsa is volt, minden pillanata maga volt a csoda.
Úgy tűnt, mintha Merel teljesen az emlékek hatása alá került volna. Nem csodálkoztam rajta, hogy annyira megviselte. A Szellemszálláson tartott buli is előjött, amolyan vigasztalódás lehetett, vagy inkább gőzkieresztés a történtek után… egy kicsit irigyeltem, hogy neki ez megadatott. Én csak ültem magamba roskadva, miután az apám Esmé, majd a saját életem árán is képes lett volna megkaparintani a nevetséges kardját.
–Ezt légyszi vedd el egy darabig, mert még megsérül valaki – mondta és felém nyújtotta a kést.
Átvettem, de nem vágtam zsebre ezúttal. A kezemben tartottam, készen állva rá, hogy bármikor visszaadjam neki.
– Tudod, néha úgy érezzük szükségünk van valakire, aki meghallgatja a bánatunkat… csak azt a valakit rohadtul nem érdekli… még akkor sem, ha mi úgy gondoljuk, ő az egyetlen támaszunk. – mondtam Thornsbeak-ügy kapcsán, bár én nem rá gondoltam.
Apám jutott eszembe. Phillip februárban egészen úgy viselkedett, mintha tényleg az apám akarna lenni. Azonban a szakítás után fájdalmamat nem tudtam vele megosztani. Egy pár napig azt gondoltam szükségem van rá, hogy elmondjak neki mindent… de azt hiszem nem igazán érdekelte vagy egyszerűen csak nem tudott vele mit kezdeni.
– Szóval velem meg ez van. Te meg olyan rendes voltál velem egész nap. ...Elliot. Ugye nem gond, ha..?
Elmosolyodtam, közben letörtem egy darabka csokit. A késsel a másik kezemben persze enyhén ügyetlennek tűnhettem, de nem akartam emiatt megszakítani ezt a lassú sétát. A kissé eldeformálódott kockát átnyújtottam Merelnek, remélve, hogy egy kicsit javít a hangulatán.
– Szólíthatsz a keresztnevemen – bólintottam és a hónom alá csaptam a csokit, a kést pedig végül mégis csak a zsebembe süllyesztettem. Így kényelmesebb volt a séta és mindenféle hátráltatás nélkül át tudtam karolni a vállát bíztatóan.
– Én igazából… nem rendes voltam, csak olyan vagyok az emberekkel, amilyenek ők velem.
Nem tudom, hogy mennyire értékelte az igazságot. Az is lehet, hogy meg sem hallotta. Valamit maga elé motyogott arról, hogy nem akar hazamenni. Én sem akartam, én sem szerettem volna újra látni az üres, élettelen lakást, ahol semmi más nem fogad csak a macska, aki egyébként nélkülem is tökéletesen jól érzi magát.
– Én sem akarok… hogy az üres lakást bámulja – suttogtam és lehajtottam a fejemet. – Esmé nélkül olyan, mint egy csontváz, nincs ami megtöltse élettel.
Az utat néztem, ami most már meredekebbé vált. A földből egyre több éles kő teteje bukkant elő. Figyelni kellett, hogy ne bukjak megint orra bennük, hiszen ez nem az a helyzet volt, ahol újabb bénáskodásra volt szükség.
– Jó is, hogy kicsit kijöttünk a faluból. Akkor sem lett volna kedvem a hangzavarhoz és a diákokhoz, ha nem kell éppen „észrevétlennek” lenned – jegyeztem meg és lehunytam a szememet.
Beszívtam a friss levegőt és ahogy kifújtam, a tekintetem ismét az utat bámulta. Jól emlékeztem egy korábbi látogatásomról, hogy van erre egy hely, egy rétféleség, ahol ritkábban állnak a fák. Egy hatalmas fatörzsénél találtam meg legutóbb azt a gyógyítóbanyát, akit kiraboltam. Jó lenne ott letáborozni egy kicsit. Tudtam, hogy addig bírja a lábam még.
– Van a környéken egy pihenő, ott talán most nincs senki – mondtam.
Fogalmam sincs, hogy Merel mennyire ismerős a környéken. Jó magam csak egyszer tulajdonítottam el erre egy-két értékesebb porcelángolyót. Azért reméltem, hogy megtalálom az utat, ha nem akkor bármiből tudok kényelmes ülőpárnákat varázsolni.

-A legjobban, éppenséggel- mosolyodok el, a kérdésre felidézve a decemberem végét. -Nagyon sok egyszerre, de nem cserélném el semelyik korábbi évére.
Meg hát nagyon fura és esetlen-béna is volt az egész. Nekik se lehetett gondolom olyan egyszerű realizálni egy új családtag érkezését így, hogy nem egy születés értendő alatta, hanem spontán, hirtelen, a semmiből előkerülés, készen kapva. Nekem meg pláne, mert ugyanebből egy tucatnyit is kaptam egyszerre. Valahol még mindig csodálkozom, hogy nem törtem apróra az egésznek a kalibere alatt.
Nem egy bizonyos valaki segítségének köszönhetően mondjuk.
Viszont a bizonyos valaki miatt olyan köszönhető, hogy kérésemre Elliot elveszi tőlem a kést. Jobb ha nincs nálam, ha felhúzom itt magam, és kedvem támadna levezetni a frusztrációt. Mármint hogy mégjobban felhúzom, mit eddig is.
-De nem is az, hogy meg kéne hallgassa de nem érdekli- fakadok ki. -Még csak a nyűgeimet se kellett volna hallgatnia, csak velem lenni, elhülyülgetni, csinálni valamit, bármit, amihez nem az agyam kell, félre lehet tenni, és nem gondolkozza magát addig se hülyére a mindenen. És az ellen nem is volt fenntartása. Csak nem én érdeklem, csak saját maga. Szórakozott egy jót, egyszer, amikor mégis csak velem akart megint szórakozni, egyből megtalált, de bármikor máskor kismilliószor, amikor szükségem lett volna rá, és feltúrtam az egész kastélyt, soha sehol. Hát szórakozzon akkor amivel egyidős, tőlem már jobb esetben is rontásra számíthat. Mert a diffindo egy bűbáj.
Menet közben lehajolok egy kőért, amit pár lépéssel odébb teljes erőből egy fatörzshöz vágok. A találat helyén a kéreg úgy füstölög, mint én itt.
-Talán inkább kapaszkodó kellett volna legyen, mint támasz- teszem hozzá még motyogva, néhány további lépésnyi sétával odébb.
-Köszi- veszem át motyogva a kocka csokit, és üresen nézve magam elé, kis falatonként eszegetem, meg is olvad a végére az ujjaim alatt, ahol fogom. Apránként feloldja a gombócot, amit csak a dúlás-fúlás végeztével vettem észre, hogy végig szorította a torkomat már.
Ahogy átkarolja a vállamat, amennyire így séta közben lehet, megpróbálok odabújni Elliothoz. Nem is foglalkozok vele, miért, csak egyszerűen olyan kellemes. Olyan jól esik, mint... de inkább nem húzom fel magam mégegyszer.
-De akkoris de. Nem kaptál annyit tőlem, amennyit adtál, meg akartál adni, és nem is csak tárgyilag értve. Ahhoz képest én meg csak tormentállak, még ha viccből is.
Együtt tudok érezni vele, bár ezúttal nem a mostani helyzetem miatt, most pont hogy nem üres az életem, pont ellenkezőleg. De tavaly, az ostrom után a hazafelé tartó vonaton én is így éreztem, ahogy rájöttem, hogy a látszat ellenére még csak Szuttyompötty se az egyetlen társaságom az egész kocsin, nem hogy kupéban.
-De te még mindig lehetsz helyette valahol akárhol is, nekem muszáj lesz végül visszamennem. De még nem akarok, és ráér. ...Jobb itt veled...
Te meg ne kerülgesd már megint a torkomat. Mióta vagyok ilyen elérzékenyülős én?
Ezt a környéket nem ismerem, a faluban is csak egyszer jártam korábban, idáig meg tényleg most jövök ki először, úgyhogy hagyom is, hogy Elliot vezessen a tisztásra, amit mondott.
Ha leülünk végül kipihenni a túrát, még csak nem is érdekel belegondolni, milyen ötlettől vezérelve, melléülve odabújok hozzá és mindkét kézzel magamhoz ölelem a derekát. Nincs választása benne kérem. Ha ő nem szól, én csak jóllakott óvodás mosollyal ülök így mellette, behunyom a szemem, és csak a rajtunk kívüli világot kizárva jól érzem így magam. Nyugton, mozdulatlanul ülve. Szabad paradoxnak tartani.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8f/d2/9a/8fd29a79221e34e5fdc08c60c3084b89.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

– Talán inkább kapaszkodó kellett volna legyen, mint támasz.
Merel minden szavából áradt a feszültség. Reméltem, hogy a csoki rajta is segít legalább egy kicsit. Nekem sem oldotta meg minden gondomat egy csapásra, pedig az lenne aztán a legjobb édesség, ami erre is képes. Mindesetre odáig eljutottam, hogy legalább nem érzem úgy, mintha a fájdalom szét akarna feszíteni belülről.
– Belém kapaszkodhatsz… – jegyeztem meg.
A kezem lassan a vállára csúszott és közelebb húztam magamhoz. Nem vagyok valami jó a vigasztalásba, de hallgatni történetesen nagyon jól tudok. Megértem, milyen nehéz és megterhelő az, amin átment. Senkinek sem egyszerű egy ilyen hatalmas változást feldolgozni… de talán jobb is, hogy ennyire fiatalon tudta meg az igazat. Egy idő után, mikor az ember már szokások rabja, sokkal nehezebb megszokni a változást, az újat.
Kicsit megilletődtem, ahogy közelebb bújt hozzám.
Miért vagy az emberi dolgoktól zavarban? – értetlenkedtem szokás szerint. Ösztönösan is az jutott eszembe, amikor Esmével összejöttem, vagy éppen amikor Hannah próbált meg barátkozni. Mindig úgy éreztem magamat, mint aki egy kifordult világba keveredtem volna. Sodródtam az árral, de közben teljesen bezárkóztam.
– De akkoris de. Nem kaptál annyit tőlem, amennyit adtál, meg akartál adni, és nem is csak tárgyilag értve. Ahhoz képest én meg csak tormentállak, még ha viccből is.
Elvigyorodtam a mondatot.
Nem zavart soha különösebben, hogy kicsit kínoz. Illetve nyilván az adott helyzetben elég rosszul érintett, de aztán rádöbbentem, hogy ez teszi igazán érdekessé Merelt. Ha valamit igazán kedvelek, akkor az a különös emberek figyelése. Hányszor mondtam már Montregonak is, hogy érdekesnek találom az agybaját – amit ő emlékezetveszésnek nevez?
– Szeretem, mikor azt csinálod… eltereled a figyelmemet a hülyeségekről – válaszoltam őszintén.
Egy ideig csak arra figyeltem, ahogy recsegnek-ropognak a talpam alatt a gallyak. Talán volt egy kisebb vihar vagy erősebb szél a környéken, hogy ennyi minden hullott a talajra. Tetszett a táj hangulata, valahogy illett az én belső világomhoz is. Mintha a hideg tél után még éppen csak gyógyulgattak volna a fák.
Kicsit megszorítottam Merel vállát, ahogy a lejtőn felértünk. Megint majdnem megbotlottam, de végre egyenesbe értünk. Felismertem a helyet, habár most már egy-két helyen megjelentek az élet jelei. Egy-egy bokor például zöldellni kezdett.
A két göcsörtösebb fatörzset azonnal kiszúrtam. Az egyik mögé behúzódva nyúltam ki annak idején és markoltam fel egy jó adag porcelángolyócskát… illetve valami hasonló történt. Aznap lázas voltam még a sérüléseimtől, meg a gyógyszertől, amit rákentek.
– De te még mindig lehetsz helyette valahol akárhol is, nekem muszáj lesz végül visszamennem. De még nem akarok, és ráér. ...Jobb itt veled...
Ettől aztán megint lázasnak éreztem magamat. Remélem, Merel nem vette észre, hogy ömlik rólam a víz. Az ilyen szituációkban mindig olyan frusztrált vagyok. Az a tizenöt év utazgatás ezt tette velem, kiölte belőlem a társasági dolgokat… egyszerűen nem tudom hogyan kezeljem a helyzetet. Amikor sírtam és megölelt egészen más volt, annyira elfoglalt a fájdalmam, hogy megfeledkeztem a körülményektől. Csak a melegséget éreztem, amit egy kis figyelmesség tud nyújtani és részben az nyugtatott meg.
Most miért vagyok ilyen rohadt béna már megint? – Legszívesebben beleüvöltöttem volna az erdő csendjébe ezt a mondatot. Azonban ehelyett inkább tétován hümmögtem egyet, majd lassítva a lépteimen átvágtam a göcsörtös fák között Merellel az oldalamon.
– Tényleg jobb most így… – nyögtem ki rekedten.
A még füvesedés előtt álló terület hamarosan megjelent a szemünk előtt. Nem volt itt semmi más, csak egy nagyobb szikla, ami mellett ott árválkodott az a vastagfatörzs, amit az emberek padként használtak legutóbb is.
Itt nem takarták el a lombok az eget, így látszott, hogy közeledik a szürkület. Ennyi ideig tartott volna felérni idáig? – gondolkodtam el, miközben tovább tereltem a lányt a fatörzs felé. Nem akartam, hogy miattam keveredjen bajba, mert mondjuk esetleg valaki keresi és nem kerül elő.
– Ez az erdő komfortosabb, mint amihez szoktam – mondtam és elvigyorodtam, miközben leültem. Éreztem, hogy a szél most már sokkal erősebb, mint korábban. Kifejezetten lehűlt az idő.
Kicsit kellemetlenül nyomta a hátsómat az ülőalkalmatosság, de ennyit el tudtam viselni a hosszú évekig tartó földön alvás után. Az sem volt éppen kellemes mégis túléltem és történetesen egészen meg is szoktam. Végül is azt hiszem nem az volt a legrosszabb része a természetben töltött napjaimnak. Az eső és a hó sokkal jobban megnehezített mindent.
Merel megint hozzám bújt. Ezúttal mind a két kezével átkarolt és teljesen hozzám simult. Éreztem, ahogy az arcomba tódul az összes vér, de végül is nem ellenkeztem. Csak lenéztem a lányra és láttam, hogy lehunyt szemekkel élvezi a pillanatot… mármint annak tűnt. Igazából fogalmam sincs, hogy az emberek, mit miért tesznek és ezért most csak bámultam rá.
– Nem lesz baj belőle, hogy nem érsz vissza esetleg sötétedésre? – kérdeztem olyan halkan, hogy ne zavarjam meg a pillanatot.
Felnéztem megint az égre. Alig vártam, hogy előbújjanak a csillagok és csendesen figyeljem őket, mint régen. Újra átkaroltam Merelt, ahogy egy kicsit hűvösebb szél érkezett és megborzolta a hajamat. A nyakamon éreztem még azt a kis csípős érzést.
– Várj egy kicsit… – mondtam és lefejtettem magamról a karjait.
Éppen csak egy pillanatra. Elhúztam a kabátom oldalát, hogy úgy bújhasson vissza. Így óvatosan be tudtam volna kicsit takarni vele, ha nem utasítja el. Nem akartam, hogy esetleg fázzon, mégis csak jóval kisebb nálam és a napnak az ereje már nem melegített fel úgy, mint néhány órával korábban. A szél is egyre csak erősödött.
– Gyere, búj be alá! – biztattam mosolyogva.

-Nem, te pont hogy támasz vagy ma nekem. Igazából szerintem épp mindketten az vagyunk egymásnak.
Lehet, hogy ha kívülről nézném a jelenetet, csak hitetlenkednék, hogy honnan lettem ilyen nyál, de nem kívülről nézem, úgyhogy csak megpróbálom a fejemet is odahajtani Elliothoz, bár erről hamar leteszek. Így gyaloglás közben, főleg, hogy nem is szinkronban lépünk, így nem működik túl jól.
-Na, akkor pont én vagyok neked a kapaszkodó- vigyorgok egy máris hozzámillőbbet a vallomására. Mondjuk, ha belegondolok, mielőtt elkezdtük ennyire a lelkünket öntögetni egymásra, az előtt csak elhülyültünk, főleg az Alice-féle színjátékkal. Kevésbé vettem észre így, hogy nem egy mozgalmas családi ebédről jöttem, mint a legutóbbi roxmortsi látogatásomkor, és nem frissen volt tele minden élménnyel a fejem, de valóban. Ha lett is volna, Elliot sokat segített volna a kizárásában, ideiglenes elfelejtésében is. Úgyhogy ezek szerint mindketten egyformán vagyunk támaszok, de egyben kapaszkodók is egymásnak.
Közben átvágunk az erdő maradékán, kiérve a tisztásra, amiről beszélt.
Egy kicsit megállok a tisztáson szétnézni. Szeretek kint lenni a természetben, amikor néha adódik rá lehetőségem, olyan kalandos, hangulatos. Ameddig Elliot megtalálja a szándékozott ülőhelyet, kicsit gyönyörködök a tájban. Aztán csatlakozok hozzá, leülve mellé a fatörzsre.
-Elliot,- dünnyögöm rámutatólag, -eleve tilosban járok idekint is. Nem oszt, nem szoroz már annyi különbség.
Közben el kell engednem egy kicsit, mert variál valamit, úgyhogy ha már úgyis "felkeltem", még kiegészítem.
-Csak reggel lesz gyanús a szobatársaimnak, ha még akkor is üres az ágyam, ennyi. Óóó, köszi.
Újra odaölelődöm magamat az oldalára, ezúttal a kabátján is megosztozva. Hiába vagyok csak ilyen hobbit termetű, azért kétdimenziós még én se vagyok, a kabátja meg még mindig csak egy kabátnyi kabát, úgyhogy amennyi rám jut belőle, annyival kevesebb marad rá. Úgyhogy megpróbálok mégközelebb húzódni, jobban feléfordulva lapítani magam hozzá, legalább egy picivel jobban beleférjünk a kabátba. Innen, közelről hozzásimulva beszívom azt az érdekes kombinációt alkotó illatát, amit így megérzek - kellemesnek találom, csak mondom, hogy érdekes elemek összeállítása, - és feltűnik egy erőteljes lüktetés is, ami minden bizonnyal az én szívem, ami valamiért nem akar elférni a tüdőm között. Sóhajtok egy nagyot, és egy picit mégjobban megpróbálok beletekeredni a kabátba. Há most na, ingyen adta, minek utasítsam vissza?
-De így akkor meg te fogsz fázni- jegyzem meg a híres-hírhedt bájvigyorommal az arcomon.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8f/d2/9a/8fd29a79221e34e5fdc08c60c3084b89.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

A kabát alatt összebújva, szinte éreztem Merel szívének heves dobogását. Az enyém inkább összevissza kalapált nagy zavaromban. Éreztem, hogy a fülem hegye vérvörös, talán az arcom is kipirult – habár talán szerencse ebben az esetben, hogy nem vagyok az az elvörösödő típus, akinek szinte ég a feje, ha kellemetlenségbe, vagy éppen túlzott kellemességbe keveredik.
A kabátom félrehúzása persze azt eredményezte, hogy kissé megéreztem a felsőtestemen a hűvös szellőt. Ráadásul az orromat is megcsapta az a nőies illat, amivel együtt Esmé bevágta a szekrényembe az inget. Ez keveredett a saját illatommal, amit a zuhanyzás és az a kevés pafrüm eredményezett, amit magamra fújtam.
– De így akkor meg te fogsz fázni – jegyeztem meg Merel.
Ezúttal nem néztem le rá, de a hangján hallatszott, hogy vigyorog. Jobb volt ilyennek hallani őt, mint megtörtnek, habár az is az ő része. Akinek nincsenek problémái, az nem is ember igazán. Ez tesz minket azzá, amik vagyunk. Nem csak a vidámság, a viccelődés és a szórakozás, hanem a fájdalom is formál bennünket – sőt talán az a legjobban.
– Fáztam már ennél sokkal jobban is – válaszoltam őszintén.
Nem voltam benne, hogy tényleg érdekelnék a részletek. Ezért nem meséltem el, ahogy napokig bolyongtam egy svéd erdőben, a fagyban kutatva Nyström ház után. Mire rábukkantam, kishíján halálra fagytam. A vodka és a forró tea, amit adott mentett meg. Jó pár órán át vacogtam még odabent is a kandalló mellett hallgatva a sületlenségét, míg végül lett annyi erőm, hogy ellopjam az ujjamon csillogó arany pecsétgyűrűt. Merel persze nem láthatta rajta a Rowle címert, azt csak az láthatta, aki a családhoz tartozott.
– Aludtam fagyos földön fák tövében... – rántottam vállat és újra felpillantottam az égre.
Még ugyan nem sötétedett be teljesen, de már kezdtek előbújni a csillagok. A szél tovasodorta azt a kevés felhőt, ami még volt, így a fényük tökéletesen kivehető volt.
Hosszú percekig csak bámultam fölfelé. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen jól fogom érezni magamat ismét egy erdőben. Mintha megint önmagam lehettem volna igazán, kötöttségek nélkül. Habár az egy kicsit furcsa állapot volt, hogy nem vagyok egyedül, ráadásul a társam hozzám is bújt.
– Szeretsz csillagokat nézni? – kérdeztem.
Igazából nem vártam meg a választ és felkeltem mellől. Szándékomban állt kibújni a kabátomból és a vállára teríteni, míg szervezkedtem egy sort. Ezért reméltem, hogy ott marad egy kicsit a hatalmas fatörzsön. A táskámat is levettem, letettem Merel lába mellé a földre.
– Annak idején, mikor egyedül jártam a világot... – elnevettem magamat. – Furcsa, nem is volt olyan régen, nekem mégis éveknek tűnik.
Megköszörültem a torkomat, ahogy leguggoltam a táskám mellé.
– Akkoriban állandóan az eget bámultam elalvás előtt – magyaráztam turkálás közben.
Alig vártam, hogy végre a kezembe akadjon a sálam, amit reggel hanyagul bevágtam a kés mellé. Nem szeretek ilyesmit hordani, amennyiben nem feltétlenül követelik meg az időjárási viszonyok. Hamarosan megéreztem a durva, szürke anyagot és lassan húzni kezdtem kifelé.
– Remélem ez az átváltoztatás jobban sikerül – jegyeztem meg kissé zavartan.
Kiterítettem teljes hosszában a ruhadarabot a földre. Nem számított, hogy koszos lesz, majd szerzek egy másikat. A híres Rowle-Elliot vagyon valószínűleg alkalmas lesz a ruhatáram frissítésére. Igaz, kicsit sem vágyom az ilyesmire. Sosem élveztem igazán az öltözködést. Ezért sem zavart különösebben, hogy szakadt térdű, piszkos nadrágban mutatkozom Merel előtt. Az, hogy beütöttem a lábamat jobban zavar.
A pálcámat a sálra szegeztem. Nem vagyok ugyan nagy tehetség az átváltoztatásban, de az alap mozzanatok azért mennek a varázslás ezen területén is. Praktikus volt elsajátítani az utam során a megfelelő módszert, ha esetleg nincsen nálam valamiféle bögre, ha éppen teát akarnék inni... na igen és ahhoz kanna is kellett.
Ezúttal erősebben koncentrálhattam, mert a durva anyagú puha sálból puha, szürke pokróc lett. Ahogy leguggoltam mellé és végig simítottam, szinte el sem hittem, hogy valóban én hajtottam végre ezt a varázslatot.
Merelre pillantottam és elmosolyodtam.
– Innen kellemesebb lesz a csillagokat bámulni – mondtam.
Vártam, hogy vajon mit szól hozzá. Most aztán legalább valami értelmeset alkottam a szeme láttára. Ha neki nem is tetszik, szerintem nagyon jó. A vigyorgásom már engem zavart, ezért gyorsan az arcomhoz kaptam a kezemet és megpróbáltam ilyen formán megküzdeni az izmokkal. Szerencsére engedtek, így normális arckifejezéssel dobtam le a csokit és magamat a pokrócra.
Egy kicsit még így is éreztem a föld keménységet a hátam alatt, de nem zavart különösebben. Igazából élveztem a helyzetet, még akkor is ha Merel ölelős-bújós viselkedése enyhén meglepett és zavarba hozott.

-Attól még nem kötelező most közepesen fagyoskodni.
Nem tudom, mennyi idő telik el így, vagy hogy van-e még olyan, hogy idő úgy eleve, de nem panaszkodnék, ha több lenne. Nem tudom, mondjuk nem is annyira fejtegetem, mitől olyan jó itt most nekem, de az biztos, hogy nem ültem még ennyit ennyire nyugton egy helyben úgy, hogy semmi ellenvetésem ne legyen, mitöbb, így akarjak maradni meghatározatlan ideig, teljesen szándékosan. Magamra sem ismerek.
De sajnos nem tart önmagánál tovább a pillanat, Elliot véget vet neki, ahogy fölkászálódik a fatörzsről.
-Nyé- állapítom meg. -Hogyha nem órán kell feladatként.
Retorzióból megtartom magamnak a kabátját, és nem adok neki belőle semennyit. Najó, ő adta rám, amikor orvul itt hagyott egyedül a fatörzsön. Apropó csillagok, valóban ránkesteledik itt közben. Eddig nem is figyeltem, mennyi idő repült el fölöttünk, amióta a Mézesfalásból kimentettem anélkül, hogy üres fogpiszkálókkal legyen gazdagabb az arca.
Mivel ha még eddig nem is zárt be a Mézesfalás, mire leérnénk innen, biztos be fog, ez felveti azt a kérdést, hogy hogyan is fogok majd hazajutni, mert nem az ő pincéjükből nyíló alagúton, az biztos. Egyben ez az a kérdés is, amit most fogok, és elhajítok a rákba addigra, amikor majd megyek haza, addig nem érdekel. Majd megoldjuk. Tudom, hogy kell még lennie alagútnak, majd akkor megpróbálom felidézni, mit is hallottam ilyen téren.
-Mi készül most?- érdeklődöm meg, miközben Elliot egy sálat túr elő a táskájából egy újabb átváltoztatáshoz, de felelet nélkül is megkapom a választ, ahogy figyelemmel kísérhetem a műveletet, melyben egy sál pokróccá válik. Közben lopva beszívom a kabát illatát. Kevésbé parfüm, mint az inge volt, de ugyanannyira Elliot. Najó, tényleg mi van velem már?
Miközben Elliot elhelyezkedik az újonnan pokrócított sálon, én odasettenkedve lopok egy törést a csokijából, mielőtt a zsákmányt vigyorogva fogyasztván végül mellételepedek én is.
-Najó, te se fagyoskodj tovább.
Így, hogy a hátunk felől már van egy pokróc is, szét lehet teríteni annyira a kabátot, hogy mindketten tudjunk vele takarózni valamennyire. Oké, meg alibim is akad, hogy közelebbficánkoljak hozzá, még mindig nyitva is egykabátnyi csak a kabát. Más kérdés, hogy jelentene-e különbséget holmi alibi hiánya.
-Annyi érdekes kalandod lehetett mindenfelé- térek vissza korábban elhangzott szavaira, amikre már akkor is felfigyeltem, csak épp nem akartam megszakítani a saját idillemet a rákérdezéssel. -Elmesélsz valamit? Ha nem szeretnéd, nem kell, de kíváncsi vagyok.
Közben helyezkedgetek még, hogy a legkényelmesebb a talaj. Végül arra jutok, a tömör csomó haj így a fejem alatt már nem olyan kényelmes párna, a felismerésem meg már nem olyan súlyos ügy, úgyhogy kibontom a fém hajgumit a kvázi-kontyból, ezzel véget vetve a mesteri frizurának.
-Bocsi a művedért- biggyesztem Elliot orrára az előző átváltoztatási kísérletét vigyorogva, és figyelem az egyre több megjelenő csillagot.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8f/d2/9a/8fd29a79221e34e5fdc08c60c3084b89.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Hamarosan Merel is mellém került a pokrócra. A kezében már ott is volt a következő adag csoki. Nem bántam, hogy ezt szánta cserének és végül megosztom vele… egyedül amúgy sem lenne annyira szórakoztató édességgel tömni magamat. Illetve Zeusz biztosan sértődötten méregetne, amiért még egy kóstolót sem adok neki – de hát nem tudtam még neki elmagyarázni, mi a macskáknak való étel és mitől maradjon távol inkább.
– Najó, te se fagyoskodj tovább – mondta a lány.
Hamarosan rám terítette a kabátomat, de olyan közel húzódott, hogy ő is aláférjen. Ahogy megéreztem a közelségét, nagyon melegem lett – persze nem azért, mert túl sokan voltunk egy ruhadarab alatt, illetve de…Túl bonyolult! A lényeg, hogy a zavarom csak nem akart múlni, a fülem megint vérvörös lehetet és örültem, hogy Merel ezt nem látja.
– Nem is fagyoskodtam… – ellenkeztem kicsit zavartan.
A kabátot persze nem löktem le magamról és nem húzódtam távolabb. Végül is jóban vagyunk, normális, hogy hozzám ér… azt hiszem. Érdekes, hogy a jó társaságban mindig olyan vagy, mint egy megzavarodott ötéves, aki legszívesebb bebújna az anyukája szoknyája mögé – gúnyolódtam magamon, miközben hosszasan fújtam ki a levegőt, hogy levezessem a feszültséget.
Az égen most már egyre jobban kirajzolódtak a csillagok. Örültem a jótékony sötétségnek, ami ezúttal lepelként takarta el arcom vöröses árnyalatát. Nem akartam magamat megint kellemetlen helyzetbe hozni Merel előtt, hiszen eddig is állandóan abba voltam, kezdve a csókos banyával, befejezve a mai nadrágszaggatással.
– Elmesélsz valamit? Ha nem szeretnéd, nem kell, de kíváncsi vagyok.
Valahogy meglepett ez a kérdés. Mások is sokszor kérnek ilyesmit, de Mereltől mégsem ezt vártam. Elmosolyodtam a felvetésen azért és bólintottam ott fektemben – ezt sem valószínű, hogy látta.
– Mesélhetek valamit – nevettem el magamat.
Az az érzésem támadt, amit Amber társaságában is állandóan előkerül. Igaz, mivel ő még Merelnél is sokkal fiatalabb, kiszínezett történeteket szoktam neki előadni. Hányszor túrta már át a ládát, amiben tartom a kincseimet és kérdezte újra meg, hogy: „Elliot bácsi, hol találtad ezt a nyakláncot?” Sosem emlékeztem a korábban előadott történetekre, ezért újabb és újabb elemekkel bővültek a történetek. Ezúttal azonban sokat könnyített a dolgon, hogy Merel valószínűleg – ha sikerül a megfelelő esetet előkeríteni az emlékeim közül – élvezni fogja az igazi történetet is.
– Az egyik utolsó kalandom volt a nyáron, mármint ha egyáltalán annak lehet nevezni – kezdtem.
A történet puszta gondolata is keserűséget okozott. Akkoriban kaptam meg Daniel egyik első levelét – a mai napig nem tudom hogyan talált akkor rám –, amiben könyörgött, hogy térjek haza. Már ekkor tudtam, hogy baj van, de a mértékéről fogalmam sem volt. Nem készültem fel anyám halálára, azt hittem, ha még látom is valaha az életben, majd megölelhetem vagy ha haragszik, akkor távolról figyelhetem.
– Olaszországban jártam, egy egészen kicsi üdülő városban. Csupán egyetlen nagyobb építmény volt ott, valami régi erőd. Nem egy különösebben izgalmas eset, ahogyan mondtam, de egy olyan ékszer után vadásztam, ami testi vágyat ébreszt az emberekben. El sem tudod képzelni, milyen sokat ér az ilyesmi… – magyaráztam tovább. – Érdekesség, hogy már akkor is volt nálam egy hasonló erővel bíró tárgy, amit szándékosan fel akartam használni a gyűrű megszerzéséhez. El sem tudod képzelni, milyen jól elszórakoztam azzal a kiscsajjal…
Megköszörültem hirtelen a torkomat. Vajon helyénvaló ilyeneket mondanom Merelnek?
– Inkább ne képzeld el! – hadartam el és persze a hangom meg is remegett zavarodottságomban.
Észre sem vettem, hogy a nagy mesélés közben Merel még mindig helyezkedik. Hamarosan pedig az orrom hegyén kötött ki a fémszerű gumi, amit korábban nem éppen ügyesen próbáltam meg átváltoztatni.
– Bocsi a művedért.
A kezembe vettem az érdekes frizura összetartó eszközt és a szemem elé emeltem. Tényleg viccesen fest… – állapítottam meg, habár nyilvánvalóan praktikus darab volt. Igaz Merelhez nem illett egy ilyen csicsás, csillogó gumi… de végül is ez is az állandó bénázásom egyik kelléke volt, amit nyilvánvalóan már ő is megszokott.
– Hol is tartottam? Ja, az etye… khöm – köszörültem meg a torkomat. – szórakozásnál!
Gyorsan összeszedtem magamat a zavarodottságomból. Higgadj már le! – vitatkozott velem a szokásos kis hang, ami azóta, hogy megkaptam Mereltől a szalagot csak még erőszakosabb lett. Ezúttal azonban igaza volt.
– Sajnos a gyűrű azóta sem lett az enyém... de nem adom fel, ha kell örökké kutatni fogok utána.

-Így legalább nem is fogsz.
Ha akarod, felőlem mártírkodhatsz is, én csak viszonozni akartam a kedvességet meg törődést, amit eddig kaptam ma. De végülis elfogadja végül, hogy őt is betakartam. Egy mosollyal kezdem el megkeresni, merre kell igazgatni a talajt a hátam meg fejem alatt, hogy normálisan el lehessen rajta feküdni.
Ő belekezd a történetbe, én meg felfedezem a megoldást a kontyom, illetve annak megszüntetése formájában. Miközben belekezdett a történetbe, én megküzdöttem a hajam szabadságáért. Valóban kétlem, hogy követett a konstrukció bármilyen szabályszerű formát, az alapján, milyen véletlenszerű irányokban kell kicincálnom a hajamból. De végül valahogyan sikerrel járok. Kitépem még a nyúlékony fémkarikából a pár ottmaradt hajszálamat, amik végül nem a fejbőröm társaságát választották, és felülök a következő ördögi tervem kivitelezéséhez.
-Tizenhárom vagyok, nem hülye- idézem magamat vagy Alice-t a múltkorról. -Még több is már lassan. Evidens, hogy milyen sokat ér bizonyos körökben.
Kajánul vigyorgok hozzá, még az Elliotra jellemző helyzetkomikumra számítva a történet folytatásaként, aminek, valljuk be, nagy katalizátora lehet valami ilyesmi tárgy. Közben az orrára merényeltem a hajgumit.
Már pont végigérek a bocsánatkérésen azért, hogy elbontottam a hajamból készült alkotását, amikorra ő is befejezi a mondatát. A vigyor egy pillanat alatt lefagy az arcomról, és kedvem támad visszanyúlni az időben, és visszavenni a legutóbbi mondatom.
-Akkor minek mondtad?- kérdem sokkal hidegebben, visszaejtve magamat a hátamra. Az oldalamra is fordulok, háttal Elliotnak, egyben lehúzva róla a kabát ráeső felét. Úgyse fagyoskodott.
-Pont ott- erősítem meg, -Tartsd meg a gumidat, több szükséged lesz rá.
Igazából főleg füstölgésből mondom az egészet, meg esetleg az arcába lépni azt, hogy tudom én, miről beszél. Bár... Nem! Kussol! Mondom füstölgök! A további szavaiból se fogadok el fölfogni többet annál, hogy elhangzanak.
Oké, nem kéne csodálkozzak azon, hogy ilyen kalandjai legyenek, de akkoris, legalább ne azt mesélje el. Van egy ládája tele kincsekkel, amikhez biztos vagyok, hogy mindegyikhez tartozik valamilyen kalandos történet. Van a tőr meg a mostani kés, amiknek története van. Tett futó említéseket a múltjáról, amik még további történetekről tanúskodnak, amik nem valami kincshez kötődnek feltétlenül. Akárhogyan is, szóval lenne egy kész arzenálja, amiből választhat, minek pont ezt kellett mondania!? QI'yaH.
Csak valami érdekes témát akartam, miközben csillagokat nézünk, nem azt, hogy a mai napom eddig pozitív élményeibe rúgjon bele.
-Tán most is nálad van az a "hasonló erővel bíró tárgy"?- kérdem, leginkább vádként. Föltámaszkodok, és a szemébe nézek, érezze csak bennük a véleményemet. Tessék, lehet, hogy ez már túlreagálás műve, de már azt is sikerült megkérdőjeleznem, hogy az egész mai délutánom, hogy jól éreztem magam a társaságában, igazi-e, vagy csak valami ketyere trükkje.
Pedig minimum nagyobb felében azzal kerültem közelebb hozzá, attól kezdtem oda nem illőnek érezni és végül elhagyni a vezetéknevén szólítást, hogy mindketten megnyíltunk, kiöntöttük lelkünk búját-baját a másiknak, cserébe támogattuk egymást abban, hogy azt feldolgozzuk, megbékéljünk vele, vagy csak kisírjuk magunkból, hogy ezeknek igazinak kéne lennie, de most túl pipa vagyok ezekbe racionálisan gondolni bele. Más kérdés, hogy az honnan ered, hogy odabújni hozzá, meg beleszagolni az ingébe-kabátjába olyan jól esett, és hogy az szintén igazi-e, de jelenleg nem érdekel ezeknek a fejtegetése és kielemzése.
-Azt hittem, nem mégrosszabbként kell emlékeznem erre a napra, mint amikor legutóbb voltam idekint.- Amiről meg tudja, mennyi fasság kötődik hozzá, az imént meséltem el neki az egészet. Várakozva nézek O'Mara szemébe, hogy meg tudja-e menteni nekem a kis lelkivilágom, neki meg, ahogy kinéznek a dolgok, az életét, de legalábbis testi épségét.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8f/d2/9a/8fd29a79221e34e5fdc08c60c3084b89.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

– Tartsd meg a gumidat, több szükséged lesz rá.
Nem csak Merel pozíciója és a testhőmérsékleten változott meg drasztikusan, hanem a hangulat is. Na ezért nem szólalok én meg társaságban vagy ha mégis szándékosan rontom el mindenkinek a kedvét magam körül. Köztudott tény, hogy semmilyen nő, de még csak egy tizenéves lány kedvében sem tudok járni. Nem lepett meg, hogy ezúttal még egyet megsértettem.
Felé fordítottam a fejemet, de csak a hátát láttam. Ezek szerint tényleg nagyon elszólhattam magamat, de hát… istenem, én már csak ilyen vagyok. Ha valaki kedvel – elég kevés ilyen valaki van –, akkor az ilyennek fogad el és tudja, hogy az esetek nagyrészében csak a társadalmi helyzetekben való bénázás ontja belőlem a hülyeséget.
– Most éppen nincs szükségem gumira – válaszoltam nyugodtan és bedugtam a hajszálaival tarkított darabog a nadrágzsebembe.
– Már korábban is említettem, hogy… mindegy – fogtam be, mielőtt megint valami rosszat mondanék.
Felpillantottam az égre, de ezúttal nem tudtam olyan nyugodtan nézni a csillagokat. A feszültség szinte tapintható volt körülöttünk és nem tetszett ez az érzés. Nem akartam ilyen lenni, ugyanakkor erőltetni sem a beszélgetés folytatását. Merelre bíztam a folytatást.
Döbbenet, O’Mara, hogy ennyire nem értesz szót senkivel – gúnyolódtam magamon. A tarkóm mögött összekulcsoltam a karjaimat, hogy megtámasszam kicsit a fejemet. Így kényelmesebben tudtam bámulni az ég felé és közben várni a lány következő megnyilvánulását.
Hirtelen feltámaszkodott és egyenesen a szemembe nézve tette fel a kérdést: – Tán most is nálad van az a "hasonló erővel bíró tárgy"?
Enyhén félelmetes volt a nézése. Még abban a sötétben is láttam a csillogást, ami semmi jót nem ígért… de mégis honnan tudhatnám a jó választ a kérdéseire. Jó, nyilván azt tudtam, hogy mi van nálam meg nincs, nem is így értettem. Egyszerűen csak a nőknek időnként képtelenség megfelelő választ adni a dolgokra. Ráadásul a legtöbb szórakozásban is csak a veszélyt és a bajkeverést, vagy a szemétkedést látják…
Valójában csak félig-meddig értettem miért olyan fontos ez a kérdés. Az is lehet, hogy csak nem akartam felfogni. Én már csak ilyen vagyok, jobban szeretem a nehéz témákat kerülni.
Jó darabig nem mondtam semmit és mire kinyitottam volna a számat jött a következő mondat.
– Azt hittem, nem mégrosszabbként kell emlékeznem erre a napra, mint amikor legutóbb voltam idekint.
Sóhajtottam egyet. Nehogy már miattam legyen kellemetlen a napja – gondolta ezúttal a kevésbé gúnyos kis belső hangom. Hát igaza is volt, valóban nem akartam elrontani a napját, egyszerűen csak valami szórakoztatót akartam mesélni. Ebből is látszik, hogy amit én érdekesnek és viccesnek találok, azt más nem.
Na most aztán fogalmazz okosan! – ripakodtam magamra. Nem volt erőm túlzottan csűrni-csavarni a mondatokat ezúttal. Egyszerűen csak kimondta az első gondolatomat és reménykedtem, hogy nem töri be az orromat. Ha mégis ezt tette volna, biztosan kétségbeesek, nem szeretem, ha megsérül az arcom.
– Héj, nincs nálam semmilyen tárgy a késen kívül… meg ezen – húztam elő a fejem mögül az egyik kezemet, amin rajta volt a Rowle família gyűrűje. – Ez családi örökség és csak védelmet nyújt.
Egy ideig néztem a szemébe, remélve, hogy hisz nekem. Végül is nincs okom hazugságre, nem is a stílusom és csak akkor füllenetek, ha egy adott helyzetben éppen az válik a javamra. Azt azonban még Merel is könnyen kitalálhatja, hogy neki aztán az égvilágon semmi okom hazudni az megismerkedésünk igencsak különös története után.
– Ha attól jobb megmotozhatsz… kutasd át a táskámat – folytattam, továbbra is a szemébe nézve.
Nem szakítottam el egy pillanatra sem a tekintetemet róla. – Nem fogsz semmit sem találni, csak a kabátom zsebében a késedet.

-Hagyjuk!- vágok bele a szavába itt, hogy "éppen nincs szüks...", ha nem veszi elég gyorsan a lapot és harapja el a mondat végét, akkor csak ezzel takarva ki a fülem elől a szavakat. Indulatból mondtam. Esetleg botránkoztatólag. De biztosan nem azért, hogy még tovább böködd a témát.
A következő mondatát persze elharapja, pedig magyarázatnak indult. Ami épp ráfér. Mondjuk lehet, hogy azért, mert az előbbi szavába is belevágtam.
-Na mit? Ha elkezdted, már mondjad, halljuk.
Már korábban is említette. Állítólag. Ha akkor nem cse...répkályházott föl vele, akkor most se azzal fog, és eddig nem ugrasztott a torkának bármi mással, úgyhogy semmi akadálya. Vagy akkor bele se kezdjen a mondatba. Amit lekésett.
Fürkészem a szemében a feltehetőleg az enyém láttán ébredt rémületet, és elgyönyörködök a magyarázkodásában, amit én legalábbis kétségbeesettnek vélek látni, ahogy bizonygatja. Talán az eddig lesújtó arcomra ki azért nem ül, de a fejemben már kezdi egy gonosz vigyor kerülgetni a gondolataimat.
Nem élek az átkutatása ajánlatával, de ha már így említette, a kabátzsebben megkeresem és előhalászom a kést.
-Addig jó- szögezem le végül, kvázi megkegyelmezve neki, majd némi helyezkedés után megint visszaejtem magam fekvésbe.
Ezúttal Elliotra merőlegesen, úgy valahol a hasa oldalát vagy alsóbb bordáit tájolva be párnának a fejem alá. Nem, nem lassítok az érkezésemen közben. Igen, ez is a kicsinyes bosszúm része. Töprengve forgatom két kézzel a két végén fogva a kést.
Már úgy a bizonygatása vége felé én is rájöttem, hogy csak a vérgőzös agyam ragadott ki egy kevésbé teccő részt a szavaiból, csak hogy legyen mit hozzávágni, és most belegondolva, inkább találom én is buta, igazából értelmetlen vádnak. Igazából a "kiscsajjal elszórakozás" rész miatt akadtam így ki. Erős gyanúm szerint féltékenységből. Mitől lettem hirtelen ilyen féltékeny? Attól még bármilyen esetben, továbbra is az abszolút rossz döntése volt azt mondania el, ákár túlreagálom, akár nem.
-Csak...- szólalok meg végül -már kezdtem úgy érezni, hogy van valaki, aki... aki annyi mindent jelent. Akivel el lehet kalandozni, - még ha néha abszurd irányokba is, hogy nénik haragjától kell megmenteni, - akivel el tudom egy időre rakni a gondjaimat, de aki meghallgat, ha mégis inkább előhozom őket, és megengedi, hogy ráborítsam a lelkem, és támaszkodhatok rá...
Na tessék, máris megint kerülgeti az elszorulás a torkomat.
-...És törődik és foglalkozik is velem. Még kedves, és a kedvemben járni is próbál. Legfeljebb rossz módszerrel szándékozná, és úgy el kell utasítanom, de a legtöbbet még mindig a szándékkal adja. És ott van, nem válik kámforrá, amikor kéne a társasága, és akivel olyan jól kijövök. És enged, és megengedi, hogy én nyújtsak őneki támaszt, meg magának azt, hogy kisírja a vállamon, ami nyomja, ha látom, hogy nyomja valami. Kezdem úgy érezni, hogy van velem valaki, aki ennyi mindent tud mind adni...
És végül nálam is megreped a mécses, megküzdök azért, hogy még beszédképesen maradjon a hangom, de egy pár könnycsepp a végére már el is gördül a halántékom alatt.
-És aki erre fogja, és belémrúg, amikor már kezdeném olyan boldognak érezni magam a társaságában, amilyen boldog talán még nem is voltam, és majdnem visszafordíthatatlanul el is ront mindent azzal... Azzal, hogy egy segghülye szerencsétlen bolond, aki nem tudja, hogyan ne ássa el magát egyből másoknál!- jövök rá félúton a mondat közben. Meg arra, hogy ezt egyszer már fel is ismertem Elliot kapcsán. Legelőször, amikor még decemberben összetalálkoztunk, totál meggyőződésem volt, hogy egy cukrosbácsifélével van dolgom, aki el akar csábítani valami nem számomra előnyös céllal, és még jó sokáig forgattam is Szegfűszeget, hogy bármelyik pillanatban odakapjak vele, aztán a helyzeti előnynél fogva kereket oldjak, ha olyan irányba látszanak fordulni az események. Aztán a kíváncsiságomnak köszönhetően nem első gyanúra tettem így, és azért is egyeztem bele, hogy tegyek egy látogatást a lakásán, mert addigra már láttam rajta, hogy a légynek is csak így tudna ártani, a lelkébe lépéssel, úgyhogy akkor tökéletes biztonságban voltam. Talán pont őrá jelentettem én nagyobb fenyegetést, amikor már a kezemben volt Sha, de még a szalag is. Ez az egyetlen tényleges bűne, hogy ilyen hülye ballépésekkel aláaknázza magát mások szemében.
-Rólad beszélek, Elliot- teszem még hozzá a megfejtést, ha valahogy nem esne le neki.
Egy részem oda akarna bújni megint mellé, mintegy bocsánatkérésképp a féltékeny kitörésemért, de végül legyőzi a másik felem, ami őtőle várja a bocsánatkérést, amiért az egészet kiváltotta. Úgyhogy egyelőre maradok, próbálom leküzdeni a torkom szorulását, és hova tenni azt, hogy miért is törtem ki ilyen ádáz féltékenységben a ballépésére.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8f/d2/9a/8fd29a79221e34e5fdc08c60c3084b89.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Merel tarkója valahol az oldalamon volt, a bordáimat enhyén nyomta. Elég kellemetlen volt, de nem akartam szólni neki. Örültem, hogy már nem néz rám olyan gyilkos tekintettel… habár nem volt éppen bíztató, ahogy a kést forgatta.
Próbáltam okosan fogalmazni, miután rájöttem, hogy nem volt éppen a megfelelő a történet, amit elmeséltem neki. Ki a fene érti meg a nőket? – gondolkodtam el ismét a már korábban is felvázolt kérdésen. Nem is akartam talán belegondolni, hogy mire húzta fel magát… de még mindig nem voltam benne biztos, hogy elfelejtette a történteket.
A megmotozást, illetve a táskám átkutatását valószínűleg elvetett. Nem kizárt, hogy később meggondolja magát, szóval mindenre fel voltam készülve. Természetesen elgondolkodtam: egyáltalán miért merült fel a kérdés, hogy van-e nálam éppen olyan tárgy? Ezt sem akartam azonban különösebben fejtegetni. Éppen elég volt az is, hogy egy pillanat alatt tönkretettem egy egyébként teljesen átlagos, jó hangulatú beszélgetést.
Egy kicsit már kezdtem fázni a kabátom nélkül, mikor Merel végre megszólalt. Ki ne vágyna ezekre? – gondolkodtam el. Szándékosan nem vágtam a szavába. Az az érzésem támadt, mintha az én vágyaimat olvasná ki a gondolataim tengeréből.
Éreztem, ahogy a hangja megváltozik. Talán egy-két könnycsepp is kísérte ezeket a szavakat. Nem akartam túlságosan beletiporni ismét hülyeséget mondani, ezért hallgattam. Azt akartam, hogy adja ki magából, amit ki kell.
– Rólad beszélek, Elliot – tette hozzá megfejtés gyanánt.
Egy részem végig sejtette ezt, csak nem akartam beismerni, miközben hallgattam a monológot. Nem tudtam, mit mondjak rá. Még soha, senki nem mondott ilyeneket nekem… illetve ott volt Esmé, de valahogy sosem a szavak domináltak a kapcsolatunkban. A gyengéd érintésekkel, az éjszakába nyúló beszélgetésekkel, a meghitt vacsorákkal érzékeltette, milyen fontos vagyok neki. Persze még mindig nem tudom biztosan, hogy mindez hazugság volt-e és csak én lovaltam bele magamat talán.
Elszorult a torkom a gondolatoktól, amiket Merel is rekedten sorolt fel. Erre vágytam én is, még sem mertem volna így kimondani. Nem az én stílusom az ilyesmi, ahogy a bocsánatkérés sem.
– Én… fogalmam sincs mit mondjak – ismertem el zavartan.
Megköszörültem a torkomat – nem, mintha kaparta volna bármi is. Időt akartam nyerni, hogy végig gondoljam a dolgokat. Lehet a támasza, mindenkinek szüksége van valakire, aki meghallgatja… és nyilván nekem is. Mióta egyedül vagyok soha, senkinek sem beszéltem a belső vívódásiamról. Valójában Merelt is elég felszínesen avattam be, mondhatni csak elnyafogtam az éppen legnagyobb fájdalmamat.
– Nem akartalak felzaklatni a történettel. Azt hittem, hogy majd viccesnek találod – magyarázkodtam.
Nem tudom, miért tettem… valószínűleg nem akartam szomorúnak látni. Most már közel kerültünk egymáshoz. Az, hogy kiadtuk magunkból a fájdalmat egymásnak egy örök kapocs lesz közöttünk.
Már egészen átfáztam eddigre a kabátom nélkül, szóval reméltem, hogy Merel végre megkegyelmez és kapok egy kicsit én is takaró gyanánt.
Közben, mintha még a korábbinál is fényesebben ragyogtak volna a csillagok. Az égre emeltem teljesen a tekintetemet és egy pillanatra – mielőtt folytattam a szövegelést –, átadtam magamat a látványnak. Ez hiányzott nekem annyira Londonból, ez a különös, szabad érzés, ami már olyan régóta nem volt meg. Az állandó menekülés, a veszély és a magány egyszerre túl sok lett a nagyvárosban, holott azelőtt ennek éltem. Azonban az nem ugyanaz a helyzet volt. Ott én döntöttem arról mibe keveredek bele és mikor vonulok el egy kevésbé zsúfolt helyre.
– Tudod hol lakok, bármikor kereshetsz, ha problémád van… vagy csak küldj egy baglyot – mondtam, amolyan vigasztalásként.
A szavaim őszinték voltak. Ahogy már mondtam, nekem is erre volt szükségem, hogy ott legyen valaki, akire támaszkodhatok. Esmé már nincs és barátom sem sok van. Tényleg csak az öcsém maradt, de őt sem szeretem olyan információkkal terhelni, ami az életébe kerülhet. Merellel ugyanez a helyzet, szeretnék valakit beavatni, valakinek elmondani, hogy ki az apám… de nem tehetem. Nagyvonalakban beszélhetek róla. Túl veszélyes.
– Na, búj ide, vagy lefagy a fa… mindenem… – mondtam és még a karomat is kitártam, hogy oda tudja hajtani a fejét.

Sóhajtok egyet. Miért is lenne fogalma? Oké, ez elég Alice-es volt. De maradt még ennyi a füstölgésemből.
-Azért is kértelek, hogy mesélj, mert valami viccesre számítottam. Egyszerű pedig: ha egy... ha csillagokat nézni vagy egy lánnyal,- majdnem randit mondtam. Miért mondtam én majdnem randit? -egyszerűen ne azt meséld közben el, "hát volt ez az eset a múltkor, amikor milyen jó csajt szedtem fel". Hogy finoman fogalmazzam.
Elég egyértelmű még mindig a neheztelés érte a hangomban, bár próbálom rábeszélni az agyam, hogy csak én reagáltam valamit túl. Meg reménykedni, hogy tényleg csak túlreagáltam valami félreértést.
-Mondd, hogy csak én kaptam fel indokolatlanul a vizet, és azt értetted a szórakozás alatt, hogy egy Scrabble meccset játszottatok, és azért ne képzeljem el, mert olyan szavakat rakott ki minden alkalommal, hogy Freya Blood hüledezne, meg a betűkockák is maguktól ellenkeztek ilyen szavakba csoportosulás ellen, pedig mugli gyártmányként nem is lennének képesek rá. Vagy érted, valami ilyesmi nagyon más történt, mint aminek hangzott, csak egy szerencsétlenül fogalmazott mondatnál kiborultam, és úgy nem tudtad már kijavítani. Annyi sztorid lehet és szerintem van is, mi a fa...likárpitért ezt választottad, ha nem így van, és jól értettem?
Török inkább még egy kis darabkát a csokiból, mielőtt belehergelném magam. Inkább gyorsan hozzá is teszem, mielőtt Elliot válaszolna:
-Vegyük úgy, hogy költői kérdés.
Ha véletlen mégis próbálna, beléfojtom a szót a mondat nagyon nyomatékosan megismétlésével. Nem volt rossz ötlet nyúlnom a csokijából. Nem akarom felélni az egészet, de lehet, hogy nagyon sokat segít ez a falat most a téma félretételében. Ennél jobb ötlet csak egyáltalán megvenni volt, még az évekkel ezelőttinek tűnő mai délutánon.
A kést nyelénél fogva kilógatom a pokróc szélén túl, és elengedem. Heggyel érkezve bele is áll a földbe. Aztán észbe kapok, és inkább leteszem Elliot táskája mellé. Nem tesz jót a földbe állítva tárolás a pengéjének, és nem lenne ilyen csinos rozsdásan.
-Elliot,- Megvártam, hogy rám nézzen, és figyeljen a szavaimra. -Te se ülj a te problémáidon. Te is fordulhatsz hozzám, ha van valami.
Kap mellé egy kedves mosolyt is, közben hellyel kínál maga mellett.
-Találkozhatunk akkor is, ha nincs valamelyikünknek problémája?- kérdem kicsit félszegen, melléfekszem, és megint ráterítem a fél kabátot. Bár most mégse naradok meg a hátamon a csillagokat nézni, inkább az oldalamra fordulok, Elliot felé, és az oldalához simulok, mint amikor a fatörzsön ültünk a kabátja alatt. A szívem meg már megint nem akar a tüdőm közé férni.
-Nem is fagyoskodtál- idézem a szavait, ezúttal szóban, és a szokásos vigyoromat virítva az arcába. Az alsó pereménél fogva lejjebb igazítom a ránkterített kabátot, nehogy lefagyjon a fa...mindene. Mert kétlem, hogy falikárpit lett volna a félbehagyott szó.
Aztán most is átkarolom, és szorosan odabújok az oldalához. Beszívom az illatát, és ki is zárom vele az előbbi feszültség emlékeit.
-Elliot... lehet, hogy én beléd zúgtam?
Sokmindent megmagyarázna.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8f/d2/9a/8fd29a79221e34e5fdc08c60c3084b89.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Merel tömören összefoglalta, hogy nem igazán értek a nőkhöz. Az a mondat, hogy: „Egyszerű pedig: ha egy... ha csillagokat nézni vagy egy lánnyal, egyszerűen ne azt meséld közben el, »hát volt ez az eset a múltkor, amikor milyen jó csajt szedtem fel«” tökéletesen leírta az általános problémát velem. Ha tudnék bármilyen nő társaságában normálisan viselkedni, nyilván nem fetrengnék itt az önsajnálatomban, amiért megint egyedül vagyok. El kellett rontanom valamit Esménél is. Nyilván ő sem véletlenül ment el, csak éppen választ nem adott a felmerülő kérdésekre.
A hangján éreztem, hogy még mindig nem vagyunk rendben. Ezért inkább csak figyelmesen hallgattam a gondolatait, anélkül, hogy közbe vágtam volna vagy esetleg magyarázkodni kezdek. Felesleges lett volna, amit kimondtam már nem lehet visszavonni. Nekem az a történet volt szórakoztató, akkor is ha általában másnak nem tetszik.
A monológ végén meg akartam szólalni, bár csak dadogtam volna valamit. Már kezdtem is volna: – Én, hát… őőő…
– Vegyük úgy, hogy költői kérdés – vágott a szavamba.
Örültem, hogy ezúttal közbevágott. Csupán nevetséges gondolatok jutottak az eszembe és a legkevésbé sem lett volna célravezető a korábbi kitörések láttán felhozni ezeket. Kétlem, hogy Merel értékelte volna, ha azt mondom: „egyáltalán nem volt jó csaj” vagy „nem izgatott, az csak üzlet volt.”
Tisztán még mindig nem láttam a kiborulás okát – illetve továbbra sem akartam –, ugyanakkor egy dolgot felfogtam: Csillagnézés közben nem mesélhetek más nőkről. Vannak azok a dolgok, amiket jobban szeretek megfogalmazatlanul, kimondatlanul hagyni.
Figyeltem, ahogy Merel a késsel játszadozik. A pokróc szélhez tartva a elengedte és az könnyedén a földbe fúródott. Valószínűleg tökéletes példány a komolyabb sérülések okozására – nem értek hozzá és nem is szeretnék –, ebből ismét megbizonyosodhattam róla, hogy Garret könnyen átvágta volna a torkomat vele. Még szerencse, hogy ott volt az a csapda – gondoltam nagyot nyelve.
A jobb kezemet – amit korábban is felemeltem, hogy megmutassam a pecsétgyűrűt – ismét kihúztam a fejem alól és kissé beletúrtam a hajamba. Jól esett összeborzolni a frissen mosott tincseket, majd az ujjaimmal pontosan ugyanúgy visszaigazítani, mint azelőtt.
Merel tekintetével találtam szembe magamat – eddigre a kés valahol a táskám mellett nyugodhatott, bár éppen csak a szemem sarkából láttam az eseményeket.
– Te se ülj a te problémáidon. Te is fordulhatsz hozzám, ha van valami.
A kedves mosoly után, ami kiült a lány arcára, hellyel kínáltam. Szerettem volna, ha visszabújik és nem hagyja a fa… mindenemet lefagyni. Szerencsére odabújt mellém, de ezúttal mintha sokkal közelebb lett volna. A kabátot óvatosan igazgatta meg, hogy a lényeges részeim ideális hőmérsékletbe kerüljenek.
A saját szavaimat idézte. Ezen csak vigyorogni tudtam.
– Már megszoktam, hogy erősnek kell tűnnöm – válaszoltam.
Megrántottam volna a vállamat, de nem akartam esetleg meglökni Merelt. Ezért inkább nyugton maradtam és az égre emeltem a tekintetemet.
Már majdnem teljesen megnyugodtam a hirtelen jött feszültség után. Nem szeretem az ilyeneket, mert nem tudom kezelni és jobban szeretem amúgy is a békességet, ha éppen nem „dolgozom” vagy szórakozok valakivel.
A szívverésem hirtelen felgyorsult és levert a víz – így hát megint nem a fa… meg semmi más sem. Merel átkarolt és olyan közel bújt. Szinte éreztem, ahogy beszívja az illatomat.
– Elliot... lehet, hogy én beléd zúgtam?
Még a lélegzetem is elakadt. A furcsa érzés, hirtelen kellemetlen kavargássá változott. Szinte nem tudtam felfogni a szavait, ahogy azt sem, mit kéne mondanom erre. Nem véletlenül nem reagáltam már korábban sem, illetve csak annyiban, hogy: „Én… fogalmam sincs mit mondjak.”
A másik gondolatom az volt, hogy ez a kérdés részben saját magának szólt, habár engem szólított meg. Belőlem is szokta kifakadni időnként ilyenek s akkor bele sem gondolok, hogy a másik mit érezhet. Talán azt a zavart, amit most én is.
Tehetetlenség érzés fogott el. Mit mondhatnék erre? – gondolkodtam el, de hiába. Megint idióta mondatok kavarogtak bennem.
– Hát öhm… – nyögtem ki kissé rekedten.
Hirtelen ennél jobb nem jutott eszembe, bár azt sem tudtam, ezzel mit akarok mondani. Egyszerűen a szavak nem akartak mondatokká állni a fejemben. Ritka, hogy Elliot O’Mara nem tud valamit kinyögni. Ritkán akadnak benn a gondolataim, ezúttal azonban még megformázni sem tudtam volna őket. Minden olyan volt, mint egy külünös massza.
– Én azt hiszem, hogy nem éppen jó dolog Elliot O’Marába zúgni. – Ez egy egyszerű tény volt, amiről tudtam, hogy igaz. – Ráadásul nincsenek is túl sokan, akikkel ez megtörtént… érthető okokból.
Veszélyes volna bárkit is a közelembe engedni. Fogalmam sincs a sötétebbik gondolatokkal megoldott família mit szólna hozzá. Végül is ott vannak a testvéreim, akik már Esméért sem rajongtak, ráadásul Lisbeth egyenesen jelenetet rendezett a találkozás alkalmával. Apám pedig sokszor figyelmeztetett: Rowle család veszélyes lehet mindenre, amit szeretek.
– Tudod én… – kezdtem volna.
Ezúttal sem tudtam, mit akarok mondani. Zavarban voltam és jobban örültem volna, ha erre az egész gondolatra nem kell válaszolnom… azonban Merelt sem akartam legalább egy értelmes gondolat nélkül hagyni.
– Tudod, nekem nagyon kevesen mondanak ilyesmit – magyaráztam meg a viselkedésemet inkább.

16+
Sketchy content

Nagyonis hasznos ötlet volt hozzátenni, hogy költői kérdés. Mire eldöntöttem, addigra már Elliot is elkezdett dadogni valamit, amiből egész szavak is lettek volna, ha nem szögezem le gyorsan a megállapodást. Amiben én állapodtam meg. Mondjuk úgy nézem, ő is elfogadta, mert nem próbál szólni többet. És van egy érzésem, hogy ezzel újabb balhét kerülhettünk el.
Az ez utáni legközelebbi szavaira az első válaszom egy szemforgatás. Kéremszépen, ezt az után mondod, hogy mindketten kisírtuk már a bajunkat egymás vállán, most hova kéne még játszani az elpusztíthatatlan, tömör vas embert?
-Én is erős szoktam lenni. Ekkora hobbit és harmadikos létemre bekerültem terelőnek. Kétszerekkora srác nemtommicsinálni akart velem, úgy összekönyököltem-haraptam, hogy ő fújt visszavonulót. Kemény vagyok, mint a kád széle, és mégis itt pityeregtem neked minden lelkembánatáról én is. Ha van kinek elmondanod, mi bánt, nem kell magadba zárnod, mert csak belegebedsz. És én itt vagyok neked.
Még egy nyomatékosításként is szolgálhat erre, hogy végül visszafekszek mellé.
A vallomásom - lehet vallomást tenni kérdéssel? Nekem úgy tűnik, sikerült - után egy éntőlem ritka, édes kis mosollyal hajtom a fejem a mellkasára. Igazából egész este motoszkálhatott ez bennem, csak még rá kellett vennem magam, hogy magamnak beismerjem. Még így is csak kérdés volt, talán épp azért, mert még mindig bizonytalanabb, mint kerek-perec kijelenteni, még mindig lehet a cáfoló válasz lehetősége mögé bújni, de mostmár elhangzott, már kénytelen vagyok realizálni a gondolatot, én se tudok elmenekülni előle. Az Elliot teste túloldalán nyugvó kezem hüvelykujját megmozgatom, csak félig-meddig tudatosan. Finom anyaga van az ingének.
-Nekem szerintem sikerült. Nem tűnik olyan szörnyűnek- mondom, kissé motyogva. -Úgyse olyan dolog ez, amit nagyon hangoztatni lehetne.
Most idézzem megint Alice-t? Nem vagyok hülye.
Elliot se sokkal biztosabb a helyzetben, neki is időbe telik összehozni a mondanivalóját. Feltámaszkodok, hogy rá tudjak nézni a válaszomhoz. Közelebb is húzódok kicsit.
-Nem kell, hogy sokan mondják. Elég, ha az, aki úgy is gondolja.
Nem tudom, hogy jut eszembe. Odahajolok, és szájon csókolom. Illetve, egy puszit nyomok az ajkaira, akárminek számítson is megnevezésileg. Egy pillanatig elidőzök ott, aztán nagyon gyorsan, talán kicsit rémülten is, visszahúzódok, és értékelem a fényviszonyokat. Ugyanis fogadni merek, hogy a Griffendélt megszégyenítené, olyan vörös a fejem. Mondjuk lehet, a vakmerőségemről is elmondható ez.
Arany csillaggyöngyvirágbogármadárkám szemebogarának csillogó csücske, Merel, mi a kibalettozott falikárpitot csinálsz te mégis?

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ba/9f/ed/ba9fed07c077b463470892bf263befad.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

A lány közelsége csak tovább fokozta a zavaromat. Nem tudtam hirtelen hogyan cseppentem ebbe a helyzetbe, hiszen én semmi olyat nem tettem, ami okot adott volna egy ilyen jellegű érzelemnyilvánításra. Mármint igazából kérdés volt, de a folytatás csak alátámasztotta, hogy ez akár kijelentésként is elhangozhatott volna.
Újra és újra végig gondoltam a szavakat, amiket kimondott: „Elliot... lehet, hogy én beléd zúgtam?” Akármit mondtam neki vagy legalábbis próbáltam meg eldadogni, ez ott visszhangzott a fejembe olyan mértékbe fokozva a zavaromat, hogy a szívem összevissza vert, mintha úgy akarna kitörni a mellkasomból. Furcsán érzetem magamat, amitől egy részem menekülni akart… egy másrészem viszont, akit Esmé otthagyott a kandalló előtt, tudta: nem lehet elrohanni az ilyen elől, mert fájdalmat okoznék vele. Azt pedig nem akarom. A saját ijedtségemet nem Merelen akartam levezetni. Amúgy is meg kell szoknom, hogy nem szabad elmenekülni az érzések elől.
– Nem kell, hogy sokan mondják. Elég, ha az, aki úgy is gondolja.
– Re… – kezdtem volna, de akkor hirtelen túl közel került az arca.
Az addig vörösségben izzó fülem és arcom valószínűleg fal fehérré változott. Éreztem, hogy az ajkai az enyémhez préselődnek. Minden porcikám megmerevedett. Az izmaim egészen megfeszültek az ijedtségtől, az agyamat pedig valami furcsa, ködszerűség borította el. Nem tudtam gondolkodni, csak hevertem, mint akit sóbálvánnyá változtattak és hagytam magamat.
Merel ajkai melegnek tűntek ebben a hűvös időben. Ennek ellenére engem még is kirázott a hideg, persze nem tőle. A helyzet volt ilyen hatással a testemre. Hamarosan megszűnt az érzés, hiszen elhúzódott tőlem.
Merel arcáról is valamiféle döbbenetet vagy zavart olvastam le – egyszerűen nem tudtam normálisan ezt sem megfogalmazni. Csak néztem a szemébe és azt hiszem, olyan riadtnak még sosem tűntem. Vajon ő is észrevette?
– Ne… nem jó ez így – motyogtam.
Hirtelen felültem és talán kicsit meg is löktem Merelt, de ez most nem érdekelt – habár nem akartam neki még véletlenül sem fájdalmat okozni. Hirtelen utólért a korábbi zaklatottságom. Mintha arconcsaptak volna, úgy eszméltem rá hirtelen, mi is történt.
Nem voltam persze felkészülve rá, de még a váratlannál is váratlanabbul ért ez az egész. Egyrészt nem szoktak semmiféle lányok vagy nők szájon csókolni csak úgy – még akkor sem, ha az inkább minősíthető puszinak. Persze akad egy-két kivétel, Esmé és Blaire, de az egy egészen másik helyzet volt.
Esmé csak játszott velem, élvezte, hogy kínozhat azzal, ha magába bolondít. Blaire pedig… vele én szórakoztam. Azt hiszem legalábbis ez indikálta a helyzetet, de meglehet tetszettem is neki egy kicsit. Végül is egy aranyvérű lánynak inkább kaland egy magamfajta tolvaj, semmint valami bájgúnár az egyik bálról.
Felhúztam a térdeimet, a kezeimmel megtámaszkodtam rajtuk és lehajtottam a fejemet. A combomat néztem, nem mintha az megmondta volna, mit tegyek. Egy barom vagyok – jöttem rá és Merelre pillantottam. Nem akartam összezavarni a viselkedésemmel, hiszen eddig lényegében hagytam magamat, ölelhetett, sőt még meg is csókolhatott.
– Sajnálom, nem tettél semmi rosszat – mondtam aztán.
Nem akartam, hogy azt higgye, most aztán vége a világnak. Ettől közel sincs, de mit lehet ilyenkor csinálni? Fogalmam sem volt és ez megtört. Úgy éreztem, mintha valaki hirtelen egy nehéz zsákot tett volna a hátamra és az lerántott a földre. Miért vagyok ennyire tehetetlen?
– Én csak… nem vagyok ehhez szokva, azt hiszem – motyogtam tovább nagyokat pislogva.
Leengedtem a karomat, hogy megtámaszkodjak a hátam mögött. A térdeim azonban továbbra is felhúzva maradtak. Így emeltem a tekintetemet az égre… illetve csak emeltem volna. Zümmögés csapta meg a fülemet, nem volt túl hangos, éppen csak kiszúrtam a széltől búgó lombok zajában. A hirtelen szúró fájdalom a jobb szememben elvakított. A könnyek patakként kezdtek folyni.
Azt hiszem csak egy halk, de férfias sikoly hagyta el a számat. Nem szokásom ordítani a fájdalomtól, általában csak lihegek vagy nyögök, mint egy vénember.
Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? – már szinte üvöltött a hang a fejemben, miközben az ujjaimmal megpróbáltam eltávolítani a könnyeket az arcomról. A fenevad már nyilván tovább állt és csak tavaszi bágyadtságában lengett bele a szemgolyómba ezen a szép estén.
– Basz… – kezdtem volna, de inkább elharaptam a mondat végét.

Hülye vagy te, Merelkedrága? Mire volt ez jó? Hát... jó volt, egy hosszabb pillanatig...
De lehet, hogy most rontottam el mindent. Ezúttal én. Ijedten kuporodok föl ülésbe én is, magamhoz ölelve a térdeimet, nagyjából egyidőben ezzel Elliot is felül hasonlóan. A kabát csak lehullik valahol köztünk-mellettünk. annyival hidegebbnek érzem a hűlő, esti levegőt is, de legalább lehűti az arcomat. Ami hasznos, mert erdőben vagyunk, jobb nem felgyújtani a többszáz fokon vörösizzó fejemmel. Oké, csak képletesen az, de valami ilyesmi érzés lehet az is.
Az államat a térdemre támasztom, és várakozva, talán ijedten vagy aggodalmasan is, nézek Elliotra. Nagyon nem akarom, hogy ezzel rontsam el az egészet, és van egy olyan érzésem, hogy valamit pont elrontottam köztünk. Ez tényleg nem jó így. És most várom az ítéletet érte.
-Ugye...- Valamit elkezdek mondani, de nem sikerül befejezni. Nem vagyok biztos abba sem, hogy meglettek volna a szavak mondani, ha sikerült volna folytatnom. Ő is lehajtja, a térdei közé ejti a fejét, sikerült sokkolnom azzal, amit csináltam.
Túl messzire mehettem vele. Gondolom. Végülis, még nemrég történt ez az Esmé dolog, amit mesélt, igazából elsírt nekem, lehet, hogy túl hirtelen voltam. Még idő kellhet neki feldolgozni.
Továbbra is várom, mi lesz a vége, nem tudom, hogy percekig, vagy csak a bizonytalanságtól tűnik úgy. De pedig az nem zavarta, hogy odabújtam hozzá. Legalábbis nem láttam jelét, nem ellenkezett, meg semmi. Egyszer bújt ki a karjaimból, azt is csak azért, hogy ezt a pokrócot csinálja meg, hogy kényelmesebb helyünk legyen itt.
Pedig ha belegondolok, van azért különbség, és ez túl közeli volt ahhoz, hogy még egy baráti ölelés kereteibe tudjam helyezni. Konkrétan odabújtam, hozzásimultam, hogy az én szívem kopogott szinte az ő bordáin. És az nem zavarta, legalábbis biztos nem annyira, hogy jelét adja, pedig bőven még rám is piríthatott volna érte, hogy mit csinálok mégis. De nem tette.
Úgyhogy nem tudom.
A "sajnálom"ra már fel is készülök, legalábbis próbálok, az ítéletre. Az egésznek a végére. Nem úgy folytatódik, mint amire számítok.
-Akkor nem baj hogy... nem haragszol, hogy..?- Nem sikerül végigmondanom, de úgyis érti. Csak a helyzetből is egyértelmű, mit akarok kérdezni. Hogy amit tettem.
-Én csak... csak...- mentegetőzök én is. -...Annyi törődést kaptam tőled, és... annyit jelentesz nekem, és... nem tudom. Csak vissza akartam belőle adni egy kicsit...
Gyenge, bizonytalan hangon motyogok. Meg is mozdulok már, a nyakába akarok ugrani megkönnyebbülve, hogy nem rontottam el mindent örökre, de inkább meg is állítom magam egyből. Nem tudom, hogy nem megint elrontani készülök-e valamit vele.
-Akkor... akkor nem baj, ha én szeretlek? Megérdemled, hogy legyen valakid, aki törődik veled...
A jelenetet megszakítja valami... nem tudom mi az, de belemegy Elliot szemébe, amit így fájdalmasan próbál meg tisztára dörzsölni.
-Miaz!?- pattanok oda szinte egyből, már amennyire az így ülve-kuporodva lehetséges, de egy távolságra megállítom magam. Úgyse tudok igazából segíteni így, és jobb, ha nem ugrok bele a könyökébe legalább, miközben a szemét próbálja szabaddá tenni.
Azért odaférkőzök, amint odaférek, megnézni, hogy nem lett semmi nagyobb baja. Remélhetőleg.
-Jaj te, veled mindig történik valami?- kérdezem lágyan, végigsimítva az arcán a szeme mellett, és eltörölve egy kevés szétkent könnyet is.

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ba/9f/ed/ba9fed07c077b463470892bf263befad.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Nem haragudtam Merelre, végül is miért tettem volna. Nyilván nem helyén való, ha egy tizenhárom éves lánnyal csókolózom, de ezt ő kezdeményezte és nem igazán tehettem ellene semmit. Azt az érzést meg végképp nem akartam benne kelteni, hogy esetleg helytelen volna így közelednie bárki felé. Szerintem kifejezetten vonzó, hogy egy nő a kezébe veszi az irányítást és egyszerűen megteszi, amit akar, a várakozás helyett.
Az összes nő, akihez valaha igazán vonzódtam, nem habozott megtenni egy ilyen lépést. Esmé majdnem ugyanúgy csókolt meg először, mint most Merel. Inkább puszi volt, ráadásul előtte állandóan hozzám bújt… előtte persze kicsit tovább is ment azzal, hogy a Kakaóbirodalomban az ölemben ült. Akkor voltam először úgy igazán zavarban a társaságában. Blaire pedig Madam Puddifootnál próbált lekenyerezni egy hasonló csókkal.
Az ilyesmi inkább elismerés egy férfinak, semmint sértő – legalábbis én így gondolom. Sosem voltam egy nagy csajozós. Persze, ha valami miatt el kellett szórakoznom bárkivel is, kénytelen voltam felvenni a csábítás álarcát, de nem volt igazán az én terepem. Jobb szerettem mindig is hátra húzódni és a megfelelő pillanatban szúrni, maikor a társalgás éppen úgy kívánta… nos ez valahogy a nőknél nem így működött. Általában kerítéssel kerültem a közelükbe, például a Roxfortban töltött éveim során is.
– Akkor... akkor nem baj, ha én szeretlek? Megérdemled, hogy legyen valakid, aki törődik veled... – Érkezik a felvetés és vele együtt az a zümmögő valami is, ami egyenesen szemen talált.
Szerettem volna válaszolni, de a könnyek és a fájdalom hirtelen erővel csaptak le rám. Nem tudtam szólni csak némi kapálózás után, ráadásul akkor is csak egy elharapott káromkodás szakadt ki belőlem.
Merel valahogy odaférkőzött hozzám. Éreztem, hogy végig simít a szemem mellett, ami bizonyára vérvörös árnyalatban pompázott. Ez nyilván a fényviszonyoknak köszönhetően nem igazán látszott.
– Jaj te, veled mindig történik valami?
Hirtelen elvigyorodtam. Ennél groteszkebb napot el sem tudnék képzelni – állapítottam meg magamban, miközben a lány szemébe néztem egyenesen. Nem tudom ő hogyan élte meg ezt az egészet, mert általában elég sok bénaság történik velem, dehogy egynap alatt vágjam hasra magamat és legyek bogaras – és akkor még a fogpiszkálós banyáról nem is beszéltünk – az enyhén sok még az átlagos hülyeségeimhez viszonyítva is.
– Ha nem történne elég unalmas életem volna – vallottam be.
Végül is ez így igaz. Sok minden változott mostanában és ha kiböknék mindent, akkor Merel már nem is tartana olyan izgalmasnak. Egyre kevesebb a kaland, hiszen Esmé érdekében annak idején belementem ebbe a nyissunk családi patikát dologba. Ott aztán rendszeresen dolgoznom kell, ami nem éppen kellemes… vagyis inkább furcsa. Sokszor gondolkodtam el azon, hogy miféle tolvaj menne el patikusnak, aztán inkább feladtam a megválaszolását.
Egy kicsit elhúzódtam Mereltől.
– Azt hiszem lényegében az ilyen apróbb balesetek nélkül már nem is lennék az az Elliot O’Mara, akivel az Abszol úton találkoztál – mondtam és megtöröltem az ing ujjammal az arcomat.
A fájdalom kicsit tompult, de az a kellemetlen érzés még mindig ott lüktetett. Nem hiszem, hogy egy könnyen el fog múlni, persze nem is mindennap repül az ember szemébe egy döglégy vagy mi volt ez a teremtmény.
– Ne kísérjelek vissza valameddig? – érdeklődtem. – Most már későre jár.
Persze arról fogalmam sem volt hogyan jutott ki a kastélyból. Roxfortos diákként persze sok pletyka keringett titkos alagutakról, amik a faluba vezetnek, de sosem foglalkoztam vele igazán. Egy darabig persze egy ilyen járatra én is szívesen belesnék… ki tudja? Lehet, hogy egyszer még jól jöhet. Eddig nem terveztem bejutni oda, de hát nincs az a hely, ahová Elliot O’Mara nem tud beszivárogni, mint a talajvíz, legyen szó a rémálmaim helyszínéről is akár.
A Roxfortot valahogy mindig így jellemeztem gondolatban. A legtöbb diák szép emlékekkel és rengeteg tudással távozik, nekem azonban csak az élmény maradt, hogy az iskola igazgatója a nevetséges vádaknak engedve kirakta a szűrömet. Ráadásul mindeközben bolondnak is nézett. Hát kösz, de nem kérek többet az iskolából!
Kicsit megköszörültem a torkomat, miközben újra megtöröltem az arcomat. Ezúttal már kevesebb könny buggyant ki, szinte éreztem, ahogy lassan helyre áll a dolog. Persze csak reménykedhettem benne, hogy még valaha élesen fogok látni a sérült szememmel – természetesen abban a helyzetben enyhén túl drámáztam a dolgot.
– Egyébként hogyan jutottál ki a kastélyból? – kérdeztem meglepetten.

Egész egyszerűen csak elveszek Elliot tekintetében. A kezem még az arcán, a hüvelykujjam mégegyszer végigsimít a halántéka táján, szinte saját akaratából. Mint ha a balesetérte szemet akarnám megsimogatni, enyhíteni, csak ugye azt egy szem esetében mégse jó ötlet, csak rontana rajta, így hát marad ez, jelképesen.
-Azért ne mondd, hogy enélkül máris unalmas lett volna ez a nap- vigyorgok vissza rá én is, bár most kevésbé a jellegzetes tejbetök füligvigyorommal, ez inkább... nem is tudom, kedvesebb? Tehát ezek szerint kedves vigyorral.
A szavaira elnevetem magam. Végülis, valóban a legelső dolog, amit megismertem róla, az az ilyen balesetei voltak, tekintve, hogy mennyire pontos azokat a szavakat használni, hogy "összefutottunk az Abszol úton". Oké, részletkérdés, én csak sétáltam, csak ő futott ténylegesen is, de ha nem ütközünk akkor egymásba, akkor most nem ismerném azon túl, hogy "ja, aznap volt kint valami ürge, aki a tömeggel szembe próbált szaladgálni. Ő tudja."
És akkor ez is csak egy unalmasan töltött napom lett volna, otthon a Roxfortban, miközben irígykedhetek mindenki másra, aki kijöhet. Ezzel szemben megint úgy érzem, ez a legszebb napom valaha. Még ha voltak is döcögős részei.
Azt kívánom, bár ne tilosban járnék, mostanra valószínűleg függetlenül attól, van-e kimenőm, bár ne kéne visszamenni. Csak itt kint maradhatnánk, odabújhatnék Elliothoz, és a fejem a mellkasára hajtva itt aludhatnék reggelig, olyan édesen és békésen, hogy azt már paradoxnak tartaná bárki, aki ismer engem. Sajnos az ellenkezőjével kell szembesülnöm ehelyett.
-Óóóó, ba...lettóra!- csúszik ki majdnem valami kevésbé táncoslábú kifejezés a számon, ahogy Elliot is felhívja a figyelmem a helyzetre.
-Egész végig?- kérdezem reménykedve, egy játékos mosollyal próbálva meglágyítani a szívét, és meggyőzni. Ki tudja, mikor látom legközelebb, legalább ki akarom használni a legutolsó perceket is a maiból.
Összeszedem a késemet, zsebre vágom, aztán felnyalábolom a tábla csokit is, hogy kicsit besegítsek az összepakolásban, mielőtt elindulunk. Mostanra egy egész említésreméltó darabot elfogyasztottunk az édességből, de még így is mennyi megvan belőle.
Oké, szóval nem tudok ellenállni azért a kísértésnek, hogy ne vámoljak még belőle egy utolsót. De csak egy igazán kicsi darabot törtem most, na. De ez legyen a legnagyobb csábítás, aminek engedek.
-Egy másik banyanéni segítségével- kezdem mesélni vigyorogva, miközben visszaindulunk, magunk mögött hagyva a tisztást, le a hegyoldalon, vissza a falu és egyben a Roxfort felé.
-Oké, ez csak szoborból volt, nyílik onnan egy alagút a Mézesfalás pincéjébe. Azért is oda mondtam a találkozóhelyet, ha már úgyis ott fogok kikötni. Mondjuk annak az alagútnak mostmár mindegy, de asszem a szellemszállást is össszeköti egy járat valamivel, csak annak nem tudom, a túlvége hol van. De megkereshetjük.- vigyorgok fel Elliotra menet közben.

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ba/9f/ed/ba9fed07c077b463470892bf263befad.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Visszatérni a Roxfortba, miután kicsaptak és tizenöt évet távol töltöttem, nagyon is csábító gondolat volt. Önmagában az, hogy megint tilosban kell járnom az iskola területén, csak még vonzóbbá tette a dolgot. Vajon, ha Dumbledore élne, mit szólna ehhez? Sosem bántam a halált, főleg a kicsapás miatt, amiben bűnrészes volt. Annyiszor volt hajlandó kockázatot vállalni a diákokért, csak értem nem tett semmit. Nem vizsgáltatták meg a pálcámat, nem kérdeztek ki elég embert, egyszerűen elfogadták, hogy megkínoztam egy nagydarab gyereket, aki már a puszta nézésével is ketté tudta volna törni s testemet. Ráadásul hatalmam sem volt egy olyan varázslat végrehajtásához.
– Persze, hogy végig – bólintottam a kérdésre.
Hamarosan felálltam és még egyszer utoljára megtöröltem közben a szememet az ingem ujjával. Ahogy igazítgattam a ruhámat ismét a kezembe keveredett a rosszul sikerült hajgumi. Egy ideig csak nézegettem, aztán Merel felé nyújtottam.
– Tartsd magadnál... és ha szomorú vagy, esetleg nincs kivel megbeszélned a gondjaidat, ez majd felvidít – mondtam. A hangom szentimentálisnak tűnt. – Aztán írhatsz egy baglyot – tettem hozzá vigyorogva.
Nem akartam túl sokáig húzni a dolgokat, így a pokróc hamarosan ismét sál lett. A kicsit hűvös idő miatt némi porolás után a nyakamba is kötöttem, a kabátomat is alaposan begomboltam. Mintha a kellemes tavaszi idő csak távoli emlék lett volna.
A hátizsák a vállamra került, készen álltam az indulásra. Végülis a sokkos élmények ellenére kellemesen telt ez a délután és este. Merel mellett meg tudtam nyílni és bár talán nem volt helyénvaló, jól estek az ölelések. Már hiányzott, hogy hozzám bújjon valaki.
– Indulhatunk? – nyújtottam felé a kezemet.
Nem vagyok az a kezén fogva sétáló típus, de Merelnek akartam kedvezni. Sokat tett értem, napok óta nem tudtam csak feküdni és bámulni a csillagokat, illetve, ha feküdtem is, akkor is úgy éreztem meghalok a fájdalomtól, amit Esmé okozott. Nem akartam rágondolni, így inkább arra történetre koncentráltam, amit Merel említett.
– Mindig is voltak pletykák titkos alagutakról, amik a faluba vezetnek... sőt az én időmben volt egy hülye griffendéles, aki azt bizonygatta, hogy vágott egy járatot a Rengetegbe és éjszakánként odajár vajsörözni a kitalált barátaival. Szánalmas egy kölyök volt – vigyorodtam el megint.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a roxfortos éveim mind borzalmasak voltak. Csak egy pár évvel voltam öregebb Merelnél, mikor Lisbeth az életembe keveredett. Jó kis éjszakákat töltöttünk együtt... főleg, ha nem rikácsolt előtte valami teljesen érdektelen témáról vagy harisnyákról. Aztán azért hisztériázott, hogy miért nem figyelek rá. Ez valami női dolog lehetett, amit már akkor sem értettem.
– Izgalmasan hangzik... keressük meg akkor a Szellemszállástól induló járatot.
A hangomban ott csengett az izgatottság, amit rendszeresen éreztem a kalandok előtt. Ez is az volt és örültem, hogy társaságom is akadt hozzá. Merel társaságában teljesen megnyíltam, azt voltam aki vagyok, mindenféle korlátok nélkül.
Élveztem a közös sétát. A kitaposott ösvényt éppen csak ki tudtam venni az ezüstös holdfényben és a csillagok ragyogásában. Lassabban haladtam, mint idefelé, nem szerettem volna hasra esni ismét. Könnyedén szívtam be a természet illatát. Az egész sokkal békésebb volt, mint az életem mostanában.
– Gondolod, hogy sűrűn tudunk majd találkozni? – kérdeztem reménykedve.
Na nem vagyok olyan gonosz, hogy Merel érzelmeit akarjam táplálni... nem akartam neki semmilyen szinten ártani. Az nem az én stílusom. Egyszerűen csak úgy éreztem, szükségem van a társaságára, mert ma ő volt az, aki összekapart, mielőtt még teljesen összetörtem volna. Életmentő volt szinte az ölelés, amit kaptam és a többi gyengédség.
– Mostanában sokat jártam Roxmortsban. Itt volt a gyógykezelés a lábam miatt. Valami különc gyógyító próbált segíteni, na meg ugye Montregoék miatt is legalább kétszer megfordultam a faluban – magyaráztam az unalmas részleteket.
Közben elértük a lejtő alját. A falu házai a szemünk előtt tűntek fel. Furcsán csendes és kihalt volt minden, csak kóbor macska sasszézott át az egyik kisebb épület előtt. Hamarosan ő is lehuppant és teljes beleéléssel a mancsa tisztára nyalogatásába kezdett. Zeusz jutott eszembe. Reméltem, hogy már otthon vár befejezve a napi vadászatot.
– Szóval esélyes, hogy még keveredek erre jó párszor... vagy nyáron akár Londonban is összefuthatunk egy kajálásra vagy bármilyen programra – javasoltam lelkesen.
Csak egy pillanattal később döbbentem rá, hogy Merel ezt randira hívásnak is vehette. Ezért nagyot nyeltem zavaromban, majd hadarni kezdtem: – Igazából nem akartam elmondani, mert féltem, hogy már nem leszek olyan izgalmas a szemedben... de már nem csak tolvaj vagyok. Esmé miatt meg akartam állapodni és belevágtam az öcsémmel és a mostohaapámmal egy családi vállalkozásba, egy patikába. Van rendes bevételem már... tehát ezúttal én vinnélek el enni, természetesen nem mugli helyre. Mit szólsz?

Oké. Szóval nem mondom, hogy a mosolyom még szélesebbre húzódott örömömben, annak hallatán, hogy Elliot végig velem tart, mert lassan már nincs annyi hely az arcomon, hogy férjen még, de arra fogadni mernék, hogy a szemem csillogása a csillagoké nyomába eredt.
-Ó, köszönöm. Ezt meg mostmár tényleg odaadom, mert a végén még nálam marad, és nem lesz mibe fojtanod a hiányomat, miután elbúcsúztunk- nyújtom át neki a még mindig valamivel több, mint háromnegyed csokitáblát a hajgumi ellenében, egy szemtelenül incselkedő vigyor kíséretében. A fából vas, pontosabban fémből gumikarikát megszabadítom még egy kósza hajszáltól, ami úgy tűnik, a legutóbb ezt elkerülte, és megoldva a helykérdést, egyszerű lófarokba fogom vele a hajamat. Egyszerűbb a kontynál, ehhez még én is értek.
Eszembejut még hozzátenni, hogy de értelmetlen amit, hogy "ha nincs kivel megbeszélnem a gondjaimat", mert van: Elliot ott lesz nekem mindig. De végül nem élek ennek a lehetőségével, ennyire nem vagyok az érzelgős fajta.
...Mondja ezt az, aki szinte egyből ezután mindjárt olvadozni kezd a fogásra ajánlott kéz örömére. Az ujjaimat az övéi közé fonom, és érzem a szívemet újra felpörögni, ahogy útnak indulunk.
-Ja az? Áh, azt mindenki ismeri, elsőben ott tanuljuk a tárnaismeretet. A szerinted "kitalált barát" tartja az órát, és a padok lábai az újrahasznosítás nevében az üres vajsörös üvegekből vannak- adom elő teljes komolysággal, még hüledezve is egyet azon, hogy Elliot megkérdőjelezi a tanár valóságát. Persze egyből el is nevetem az egészet, amint az ő szavaiból rögtönzött mondatom végére elérek. Ha akarnám is hiába titkolnám, hogy csak itt találtam ki az egészet. Milyen jó, hogy szabad ég alatt vagyunk. Ha plafon lenne fölöttünk, már nem lenne fölöttünk plafon.
-Apropó Szellemszállás, mit gondolsz, közben leváltotta Hapci törpe szellemét Szundi, Kuka, vagy Durin?
Ezért zúghattam bele így Elliotba, annyira összeillünk. Néha együtt hülyítünk egy eladót a kitalált családi drámánk tapintható feszültségeivel, máskor felváltva sírjuk egymás vállára a lelkünket, most meg kalandtúrára indulunk, felfedezni egy titkos alagutat. A jó hangulatnak és ismerős útvonalnak köszönhetően szinte időnek se érződik, mire megint lent vagyunk a falu határán.
-Hogyne tudnánk? Egyszer már sikerült, kijárási engedély nélkül is, simán megoldjuk legközelebb is.
Már készülnék visszabökni szemtelenül a londoni találkozó ötletére, hogy de mostmár a változatosság kedvéért ő hív meg engem, de valami azt súgja, inkább ne, és valóban, a következő mondataiban Elliot tesz pont erre ajánlatot. Ő most jóval komolyabb hangnemben is, mint az én incselkedő viccelődésem lett volna.
Hirtelen támadva meg is ölelem egy megtorpanásnyi időre, mielőtt továbbmennénk a Szellemszállás felé.
-Annyira rendes vagy velem! Amúgy meg nem értem, miért kéne kevesebbnek lássalak így, hogy tudom ezt rólad. Nem az tetszett benned eddig se, hogy mi vagy, hanem az, aki. Az egész, ahogy vagy. És legalább így már nem kell éhenkórászkodnod se azokon a napokon, amikor nem rohansz bele valakibe az utcán, aki ezért cserébe meghív valamit ebédelni- kap azért az érzelgés végére egy kis pimaszkodást is, csak hogy érezze a törődést. Meg hogy biztos maradhasson benne, hogy még mindig az eredeti Merel társaságát élvezheti. Javíthatatlan vagyok.

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ba/9f/ed/ba9fed07c077b463470892bf263befad.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Merel ujjai hidegek voltak. Alaposan lehűlt a levegő eddigre, én is fáztam. Rá kellett volna adni a kabátomat – korholtam magamat, miközben a szabad kezemmel igazítottam egyet a hónom alá csapott csokoládétáblán. Azt is jobb lett volna inkább a hátizsákba süllyeszteni, ahelyett, hogy cipelem külön, de végülis így ott volt a lehetőség, hogy letörjek belőle egy újabb darabot, amikor csak szükségesnek éreztem.
Közben hallgattam Merel reakcióját a kis történetre, amit az imént adtam elő. Valahogy sejtettem, hogy tovább fűzi majd a dolgot, már kezdtem kiismerni a személyiségét, habár azt is tudtam: bármikor meg tud lepni, ha akar. Csendesen elmosolyodtam, ahogy elnevette magát.
– Szundinak nem örülnék. Úgy kicsit nehezebb volna megtalálni a járatot – jegyeztem meg. – Igaz némán meg egymással nem tudnánk beszélni – tettem hozzá.
Feltámadt a hűvös szél, ahogy megindultunk a Szellemszállás felé egyenesen. Kicsit közelebb húztam magamhoz a lányt. Nem akartam, hogy esetleg még jobban fázzon, de a kezét sem akartam elengedni. Úgy éreztem boldog, hogy foghatja és nem szerettem volna megszakítani ezt.
Hirtelen torpantunk meg. Merel megint átölelt, mintha érezte volna, amit én. Valami mindig átszakad bennem, sőt mintha könyv lennék, amiből lapokat tépnek ki, ha csak szóba kerül a patika. Szeretek gyógynövényekkel foglalkozni, jól mennek a bájitalok is, amiket készítek... de valahogy az egész olyan idegen nekem. Bejárni mindennap kilencre és ott lenni estig túl kötött. Dean és Daniel ráadásul állandóan a sarkamban vannak, rikácsolnak, ha a vásárlókhoz szólok. „Miért nem beszélsz velük normálisan?” „Maradj hátul!” Ez még csak egy-két mondat azok közül, amit rendszeresen a fejemhez vágnak. Ők sem lennének persze türelmesebbek, mikor egy korosodó alak virágnyelven kérne tőlük „fickósító” bájitalt.
– Annyira rendes vagy velem! Amúgy meg nem értem, miért kéne kevesebbnek lássalak így, hogy tudom ezt rólad. Nem az tetszett benned eddig se, hogy mi vagy, hanem az, aki. Az egész, ahogy vagy. És legalább így már nem kell éhenkórászkodnod se azokon a napokon, amikor nem rohansz bele valakibe az utcán, aki ezért cserébe meghív valamit ebédelni – a mondandó befejezéseként odaszúrt pimaszkodás illett Merelhez.
Elmosolyodtam a szavain megint. Ő az egyetlen talán, aki nem gúnyol ki ezért. Montregonak el sem mertem mondani a változást. Igaz nem is vagyunk olyan jó barátok... barátok sem vagyunk és zavarba ejtő még csak belegondolni is az utolsó kalandunkba. Volt ott aztán minden. De bizonyosra veszem, ha elmondanám neki, hogy patikus-tolvaj lettem vagy tolvaj-patikus, hónapokig hallgathatnám mennyire szánalmas vagyok... aztán jönne valami, ami miatt enyveskezűnek szólíthatna és elfelejteni.
– Már régen nem hívott meg senki sem... te voltál, utánad egy pár héttel Montrego – válaszoltam elgondolkodva és kicsit átkaroltam.
Tényleg nem akartam, hogy fázzon. Mostanra szinte téliesen hűvösnek tűnt a levegő.
Ismét felé nyújtottam a kezemet, hogy tovább induljunk, a mozgás majd helyrehozza a hőérzetünket és már amúgyis annyi ölelést kaptam, amit nehéz lett volna viszonozni. Merel persze élvezte ezeket az érintéseket, így valószínűleg nem is kellett volna. Azt persze nem vette észre, hogy én mennyire zavarban vagyok... de ennek örültem. Mióta kiadta a bánatát az volt a legnagyobb gondom, hogy vidámabbnak lássam.
– Egyébként is, az öcsém szerint a férfinak kell meghívni a nőt enni... még nem hallottam ilyen nevetséges állítást. Azonban talán igaza van, jobb lesz alaposan kitenni magamért ezért már most udvariasan megkérdezem: következő alkalommal meghívhatlak vacsorázni vagy ebédelni? – kérdeztem.
Már láttam a Szellemszállás öreg, nyikorgós bejáratát. Azonban nem erre figyeltem igazán. Merelre pillantottam le, az arckifejezése érdekelt. Tudni akartam, hogy sikerült-e boldoggá tennem ismét. Miért van, hogy ilyen jó őt így látnom? Nagyon imponáló volt az a csók, de nem akartam beleélni magamat. Túl idős vagyok ahhoz, hogy élvezhetőnek nevezzem... Ugyanakkor ki tudja? Lehet, hogy Merel ehhez a személyiséghez nagyon jó nő lesz pár év múlva. Röviden: igazi főnyeremény.
– Ha nem is Londonban, esetleg itt egy piknik... távol a kíváncsi szemektől – mondtam és kicsit megszorítottam az ujjait.
A másik kezemmel belöktem az ajtót és előre engedtem. Közben a pálcám is előkerült és egy halk Lumos kíséretében követtem.

-Akkor milyen jó, hogy csak Durin marad, mint lehetőség, ő még segíthet is a tárnaismeretben- fűzöm tovább a szavait. -Mondjuk ha most az ő szelleme száll meg minket, akkor lehet, hogy lent maradunk az alagútban törpkirályságot alapítani, amíg fel nem ébresztjük a régi világ valami démonát, ami elpi...rospacsizik minket.
Valószínűleg nem ismeri, mugli irodalom. De legfeljebb majd tudok neki olvasmányt ajánlani.
A hegyitúra miatt érthető lehet, de csak most veszem észre, mennyire lehűlt az idő közben, ahogy megölelem Elliotot. Illetve, amikor abból kibontakozok, és a testmelege után annyival hűvösebben csap meg a levegő, főleg, hogy mostmár a falu jóval lankásabb terepén vezet át az utunk. Hát na, nem tavaszodott még ki olyan régóta, hiába van meleg már napközben, az esték még mindig rendesen lehűlnek. És valóban nem öltöztem aszerint, hogy éjszakába nyúlóan idekint leszek, igazából eredetileg nem is számítottam egy-két óránál többre.
No nem azért, semmiért nem adnék egy percet se abból, ahogy ez a napom alakult, még a kevésbé vidám pillanataiból sem.
Jól is esik, amikor átkarol. Sajnos mostmár tényleg az a legjobb esélyem rendesen fölmelegedni legközelebb, amikor visszaértem a hálókörletünkbe, és ágyba bújtam, bármennyire is csábítóbb lenne Elliot fele kabátja. Elrepült az az idő. Mára legalábbis mindenképp.
-Vannak, akik ragaszkodnak ennyire az illemtanhoz. Lehet, hogy meglepő lesz ezt azután hallani, hogy én meg már kettőből kétszer hívtalak meg,- bökök vigyorogva a csokira, -de én meg teszek rá. Alakul ahogy alakul, úgyis az a lényeg, hogy magunkat érezzük jól, nem?
Ahogy felvezeti az udvarias kérdését, azért kíváncsian elhallgatok, van egy olyan érzésem, hogy ez neki fontos lépés, hogy így tegye fel.
-Hát hogy a viharba ne!- adom meg a sokkal kevésbé formális válaszomat, de mellékelek hozzá egy annál hálásabb, szorongatós ölelést.
Mostmár elég közel vagyunk a Roxforthoz, meg Roxmorts berkein belül is, úgyhogy a Szellemszállás navigálásához már én is pálcát húzok, és gyújtok egy lumost.
Elliot hozzátesz még az ajánlathoz. Miért találom olyan izgatónak a gondolatot? Talán a használt szavak és a kezem megszorítása összegétől. Talán attól, hogy az én gondolataim merre pörögnek egész esete már. Ennek mindnek az összege sem esélytelen.
-Ki kell zárja egymást a kettő? Ha ide jövünk piknikezni, az is lehet, hogy tudok én is hozni valamit. A konyha tőszomszédságában lakunk- ajánlgatom a lehetőséget sejtelmesen.
A Szellemszállás pont ugyanolyan poros, mint korábban, ellenben még sötét is mostmár. Nem tudom, mennyi idő, ameddig kutatjuk az állítólagos alagút bejáratát.
-Ez itt?- kérdezem végül, amikor találok egy sötét zugot, ami közelebbről is sötét marad, hiába a fényforrás a kezemben. Nagyon úgy néz ki, hogy a sötétség, amibe bámulok, onnan ered, hogy a pálcám fénye a távolságba veszik bele.

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ba/9f/ed/ba9fed07c077b463470892bf263befad.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

A közös étkezésre való meghívás bevált, hiszen Merel megint megölelgetett egy kicsit. Ez ma már a sokadik ilyen volt, úgyhogy el kell ismernem, ebben a vacsora dologban mégis csak igaza volt az öcsémnek. Daniel nagyon érthet a nőkhöz, ha ez még egy ilyen különleges lánynál is, mint Merel beválik.
Két pálca is kevés lett volna alaposan megvilágítani a Szellemszállást. Azonban most pont elég volt ennyi kis fény, hogy a sejtelmes hangulat – amiért egyszerűen rajongok – megmaradjon. Tetszett minden reccsenés, amit az öreg fapadló hallatott a cipőm talpa alatt.
Egy egészen kicsit remegett csak meg a pálcám, mikor megint rám jött a könnyezhetnék és az orromban megéreztem azt a csiklandozó érzést, amit már korábban is. Közel álltam a tüsszentéshez, de ezúttal minden erőmmel koncentráltam, nehogy ki is jöjjön. Nem szerettem volna még nagyobb hülyét csinálni magamból Merel előtt.
– Ki kell zárja egymást a kettő? Ha ide jövünk piknikezni, az is lehet, hogy tudok én is hozni valamit. A konyha tőszomszédságában lakunk – javasolta Merel.
Közben bevilágítottam az egyik sarokban, de csak egy adag pókhálóval találtam magamat szemben. A lakója éppen nem tartózkodott otthon, vagy már elpusztult, mert az is ősréginek tűnt. Ez az egész Szellemszállás egy koszfészek volt, ami alapvetően szórakoztató volna, ha a por nem próbálna percenként megölni.
– Tőszomszédság? – kérdeztem vissza.
Csak most esett le, hogy fogalmam sincs Merel melyik házhoz tartozik. Nem mintha számítana bármit is az egész. Valójában ez a beosztás is csak arra sarkallja a diákokat, hogy egymással szembe forduljanak… méghogy a Roxfort a világ legjobb varázslóképzője. Nevetséges.
Az ellenérzés persze abból fakadt, hogy az egykor olyan nagyon tisztelt iskolaigazgató egyetlen rossz döntésével tette tönkre a gyerekkoromat. Sokszor álmodoztam róla, hogy mi lett volna velem, ha ott maradhatok, ha tanulhatok, mint mások. Talán még valamit el is értem volna, ha befejezem, amibe belekezdtem.
– Régen oda voltam a roxfortos kajáért – meséltem Merelnek.
Eszembe jutottak a finom mártások, a sült húsok… akkoriban még rendes étvágyam volt, valószínűleg azért mert fejlődőszervezet voltam. Ráaádsul sovány helyett inkább egészségesnek, sportosnak mondtam volna a testalkatomat. Nem véletlen, hogy Lisbeth mindjárt lecsapott a lehetőségre, mikor felajánlottam a „szolgálataimat.”
– Halloweenkor az a sütőtököspite… – folytattam lelkesen. – Ha egyszer megházasodom, akkor remélem a feleségem majd tud olyat készíteni.
Ami neked sosem lesz, O’Mara. Esmének sem kellettél. A saját hangomon fogalmazódott meg ez a gúnyolódás és ez fájt a legjobban. Majdnem az az érzésem támadt, hogy ezt hangosan is kimondtam.
Talán ezt nem kellett hozzá tennem, már is az az érzésem támad, mintha a szívemet összefacsarták volna. Lehajtottam a fejemet és egy darabig így kullogtam a lány után. Nem akartam drámázni, egyszerűen most nem az a helyzet volt, habár felajánlotta, hogy zúdítsam rá az érzelmi válságomat, amikor csak akarom. Ezúttal azonban inkább lettem volna az alagútban, ami a Roxfortba vezet, hogy ismét egy kalandba találjam magamat.
Úgy tűnt még sem mondtam ki a gúnyolódó szavakat, mert Merel egészen más dologról kezdett el beszélni. Mégpedig az utunk céljáról.
– Ez itt?
Egy kisebb zugot világított meg a pálcájával, vagy próbált volna meg, csakhogy kevés volt hozzá. A fény egyszerűen a távolságba esett és ebből tudtam: jó helyen járunk. Valami hosszában előre nyúló helység, de reményeim szerint maga az alagút lehetett előttünk.
Merel vállára tettem a kezemet. Nem tudtam, hogy be akart-e oda lépni, de aggódtam volna, ha most előre megy. Nagyon jól tudom, hogy nem az a gyenge virágszál típusú lány, sőt még nálam is sokkal erősebb és önállóbb.
– Várj… majd én előre megyek! – mondtam.
Lassan léptem át a sötétségbe. A pálcám fénye éppen csak az előttem lévő területet világította meg. Ilyen feketeségben aztán végtelennek tűnt az egész. Ez volna az alagút, amit keresünk? – gondolkodtam el, ahogyan megvilágítottam a durván kivájt falakat.
– Talán ez az, amit kerestünk – fordultam Merel felé.
Persze ott volt a lehetőség, hogy mégsem, de akkor talán még izgalmasabb lesz ez a kis kalandunk a Roxforthoz. Az sem kizárt, hogy hajnalig fogjuk keresgéli a megfelelő járatot… habár most inkább – akármennyire is vágytam rá – sötétben szerettem volna még látni a kastélyt.
– Jó lett volna ismerni ezt a járatot annak idején – mondtam lelkesen és úgy sétáltam elől, mint egy jóllakott óvodás az állatkertben. Éreztem, ahogy a sötétben csillog a szememet, megint egy kalandban voltam és ez jobban éltetett, mint bármi más.
Mélyen beleszippantottam a poros levegőbe és ezúttal nem zavart a kiszakadó tüsszentés. Sőt, elvigyorodtam, ahogy enyhe visszhangot vertek a falak.

16+
take a guess

-Mondhatni. Oké, lehet úgy kétköpésnyire, pluszminusz pár kőhajítás- határozom meg nagyon pontos adatokkal a klubhelyiségünk és a konyha egymáshoz képesti helyét. -A lényeg, hogy közel van. Úgyhogy akkor majd hozok neked pár finomságot legközelebb. Mit szólsz?
Felvigyorgok Elliotra a derengő pálcafényben.
Sokkal másabb így a Szellemszállás, mint az eddigi alkalmakkor amikor láttam. Először tele volt változó mértékben alkoholos állapotú diákokkal - igen, engem is beleértve, nem tagadom, - másodjára, ma délután, pedig csak simán egy porlepte, lepukkant épület volt. Mérsékelten érdekes, de akkor nem is érdekelt jobban, mint félreeső hely, ahol nyugodtan tudjuk üzletelni a kétes üzletünket, amiben hangulatmódosítószerek cserélnek gazdát fegyverekkel. Oké, ha így fogalmazom meg, még egész jól is passzol hozzá hangulatában a talán generációk óta elhagyott ház helyszíne.
Na de így. Így két lumos gyér fényében, éjjel, ahogy a hold és csillagok szórtfénye sem fér be a bedeszkázott ablakokon, na így az igazi a hangulata. Még azzal együtt is, hogy tudom, igazából csak Hapci törpe szellemétől van félnivalónk a por miatt, még így is minden árnyékba rémeket lehet látni. Király!
Ahogy keresés közben össze-összepillantunk Elliottal, úgy látom, ő is hasonlóan élvezi a kalandot.
-Akkor meg kell kérnem Meredith-t hogy tanítson meg sütni- mondom félhangosan, de annál szélesebb bájvigyorral, mintha félig abban reménykednék, hogy Elliot mégse hallja. Pedig főként csak viccelődök. Bár... -Kérjem meg a manókat, hogy csináljanak egyet, még ha nem is halloweenkor találkozunk?- ajánlom fel inkább jobban hallhatóan, hogy leplezzem az előző mondatot, meg a vele járó pirulásomat, amiből egyébként semmi nem látszik ebben a sötétben.
Minden jel arra mutat, hogy valóban sikerült megtalálni az alagutat, amit kerestünk. Bár nem lett volna semmi fenntartásom a minden további nélküli előremasírozásban, de a kérésére hagyom, had menjen Elliot az élen, végülis ketten kalandozunk most. Oké, szóval lehet, hogy az is benne volt az engedékenységemben, hogy kicsit a figyelmemet is elterelte a vállamra tett keze, és a fellegekben járást választottam erősködés helyett.
De valóban, ahogy előre merészkedünk a járatban, csak mellettünk derengenek a falak, előttünk se a helyiség, se a sötét nem akar véget érni, valóban megtaláltuk, amit kerestünk.
-Tessék, én meg a Roxfortos éveim nagyrészére ismerni fogom- vigyorgok vissza szemtelenül. Magas gurkó volt, na, le kellett ütni. De meg is kapom érte a kiérdemeltet egy kiadós összerezzenés formájában, amikor Elliot végül eltüsszenti magát, bepótolva az egész házkutatás alatt elmaradt porallergiát, ami nekem is csak most tűnik föl, hogy nem volt olyan jellemző, mint délután. Még a járat falai is összeterelik pláne a hangot. Miután a szívem visszaugrott a helyére, kacagásban török ki, csak így a helyzetkomikumon, nekidőlve a falnak is. Apropó fal.
-Egésség'. Pedig már a ház alól is kiértünk, itt nincs is már olyan por.- Meg is kopogtatom a hideg, itt már inkább köves-földes falát az alagútnak, mielőtt továbbindulunk.
Nem tudom, mennyi ideig vándorlunk a vaksötétben, csak pár lépésnyit látva akár magunk elé, akár mögé, de egyre biztosabb vagyok, hogy nem még van ma mostanra, hanem már. Hacsak nem már akkor is már volt ma, amikor a Szellemszállást értük el, vagy amikor a tisztásról kerekedtünk fel. Amióta itt van mellettem Elliot, mint ha nem is létezne idő, mint olyan. És ez engem nem csak nem zavar, de még nem is érdekel. Azt úgyis tudom, hogy van annyira késő, hogy ha összefutok egy tanárral vagy Friccsel, abból csak a baj meg a szégyen legyen, azon túl már pont részletkérdés. És nagyon értékelem, hogy nem egy távoli toronyig kell majd felcaplatnom.
Végül mintha valami minimális derengés tűnne fel a távolban előttünk, és valóban, hamarosan egy rövid, bár meredek emelkedő is feldereng, szórt holdfényben. El is suttogok egy noxot, és Elliot könyökére téve a kezem előreosonok, jelezve egyben neki, hogy épp átférkőzök mellette, meg hogy várjon meg.
Nem is kell messzire mennem, igazából egy második lépést se, az emelkedő gyökerek közt futva egyenesen az égre néz. Ágak lengedeznek át a csillagok előtt.
Nagyon egyenletesen hintázva ide-oda, mint ha unalmukban lóbálnák magukat, nem úgy, mint ha a szél fújná.
-Hát megjöttünk- suttogom hátra a jelentést, miközben tudatosul bennem, hogy ez a nap, életem eddigi legjobb napja is végetért. Nem akarom, de muszáj búcsút mondani, valahogy kihúzni a legközelebbig.
Visszafordulok hozzá, megtéve azt az egész lépésnyi utat a lejtő aljától odáig, ahol ő áll.
-Elliot,- nézek fel rá, épp csak kivéve az arcát a sötétben. Csak annyit várok meg, hogy rám nézzen ő is a megszólításra.
Mindkét kezemmel felnyúlok, és a tarkója alatt, a nyakán egymásba fonom az ujjaimat. Ha nem őt sikerül lejjebb húznom, magamat emelem fel hozzá, és megcsókolom. Ezúttal hosszabban. Ezúttal bátrabban. És nem érdekel.
Nem érdekel, hogy szabadna-e. Nem érdekel, hogy Elliot viszonozza-e, vagy hogy zavarba jön-e. Nem érdekel, hogy milyen úgyse látszó színekben játszhat az én arcom is. Nem érdekel a világ. Én így érzem, és ezúton ki is jelentem.
Valamivel csak ki kell bírni a következő találkozásunkig.

//Köszönök mindent!//

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ba/9f/ed/ba9fed07c077b463470892bf263befad.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222796622)

Egy hümmögésszerű hangot hallattam Merel felvetésére annak kapcsán, hogy tud pitét szerezni a manóktól. Örültem volna neki, szó se róla, de még a korábbi reakciója foglalt le. A feleséges felvetést talán nem jókor hangzott el, habár a sütőtökös pite receptjén megtanulása csak érdekesebbé tette volna Merel személyiségét a férfiak számara. Ha idősebb lesz, O'Mara, Merlinre!
Az alagút a végéhez közeledett és több tüsszentés sem szakadt ki belőlem ez idő alatt. Ezért most kifejezetten hálás voltam. Talán az az egy elég volt hozzá, hogy megszabaduljak az ortomban felgyűlt portól. Ezen a ponton pedig megéreztem a friss levegőt. Tudtam, hogy addig kell kihasználnom, amíg Merel el nem búcsúzik és én vissza nem térek az alagúton át a faluba.
A Noxra kaptam fel a fejemet igazán és fogtam fel: ennek most tényleg vége. Merellel eltöltöttünk egy napot, vidáman és végre egy kis békét éreztem, ami itt, ennek a járatnak a végén lezárul. Nem akartam, bele akartam kapaszkodni az utolsó pillanatba, ezért, mikor Merel felém fordult és a nevemet is kimondta, meg akartam kérni, hogy még maradjon itt velem egy kicsit. De nem tettem és nem is tehettem, mert a tarkómba kapaszkodva lehúzta a fejemet addig, hogy könnyen meg tudjon csókolni.
Ez most más volt, mint a korábbi. Nem egy ártatlan puszi és olyan nehéz is volt ellenállni neki. Lehunytam a szememet és átadtam magamat a percnek, ami alatt az egész történt. Nem kellett volna talán, de számára az volt a tökéletes lezárás, számomra pedig az, ahogy utána pillanthattam egy rövid: – Jó éjszakát, majd küldök baglyot – szöveggel.
Hosszú percekig álltam még az alagút végén, bizsergő ajkakkal. Álmosan szívtam be a friss levegőt. Csak ekkor vettem észre, mennyit kivett belőlem a hegymászás, a séta. Hata akartam térni, így egy kis toporgás után megindultam a falu felé.
Halk morgással intettem búcsút ennek a remek napnak, ami határozottan a legjobb volt a szakítás óta. De tustam, hogy otthon csak az üres ház fogad. Az Esmé illatát őrző párna pedig sosem fog visszaölelni.

Köszönöm a játékot, az öleléseket és persze a csókit ;D

Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2017. 06. 06. - 17:55:25