Roxfort RPG

          Ugyan már hetekkel ezelőtt szóltak, hogy a kiadó tart majd egy év végi és év eleji bulit, de teljesen kiment a fejemből. Egyébként sem értettem, hogy miért február elején tartják, de később megtudtam, hogy azért, mert a vezetőségből néhányan a december végét és a január java részét vagy nem töltötték az országban, vagy elfoglaltak voltak már. Mindegy is, hiszen elfelejtettem, így mikor két nappal ezelőtt eszembe jutatták, pont szerelmem balesetének másnapján, csupán annyira volt időm, hogy berohanjak egy mugli ruhakölcsönzőbe és kiválasszam a megfelelőt.
          Pontosabban csak választottam volna, mert farsangi időszak van, és mindent elvittek. A buli alaphangulatát a tervek szerint az adta volna meg, hogy mindenki a saját gyökereinek megfelelő öltözéket viseli, így például a japánok kimonót, az görögök khitónt vettek. Én biztos voltam benne, hogy ki fogok lógni ebből a sorból a kosztümömmel, mert nem volt már időm venni vagy csináltatni megfelelőt. És akkor jött a megmentő ötlet. Ugyan nem ír, de jó lesz valami ahhoz hasonló. Mikor belenéztem a tükörbe azt hittem a Gyűrűk urából léptem ki. Nem foglalkoztam vele, összeszedtem a holmimat, majd indultam is tovább.
          Ezúttal nem Elliothoz mentem, mint két napja minden nap. Mióta meglepetésszerűen beállítottam hozzá, és kettőnk közül én lepődtem meg jobban, nem mertem egy percre se egyedül hagyni. Így két napig nem mentem iskolába, és a kiadóhoz is csak azért, mert ott egy pár órás munkám volt csak az előkészületek miatt.
          Otthon gyorsan átvettem a ruhát (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/fc/2a/70/fc2a70e9a40426856a3da85dcc8c7167.jpg), és fölé egy kabátot, majd a kandallóba belépve reméltem, hogy nem lesz nagyon koszos a ruhám. Sok időm még így se volt, el kellett érnem a kiadóban a zsupszkulcs indulását.
          - Sietek vissza! – adok egy csókot. – Addig se erőltesd meg magad nagyon, rendben?
           Odakészítettem neki egy kevés ételt és italt az ágya mellé, majd kiléptem az ajtón és indultam is tovább. Éppen sikerült elérnem az indulást, és elnézve a többieket, mégis választhattam volna a sima kosztümöt.


          Néhány órával később a fogadó helyiségben vagyok, egy pohár itallal a kezemben. Figyelem a kinn dúló vihar maradványait. Minden tiszta víz, talán még kicsit szemerkél is. Legnagyobb meglepetésemre a pszichológusom lép hozzám. Mint kiderül egy konferenciára jött, és teljesen véletlenül. Lassan egy hónapja nem voltam nála, ezért is örülök neki, hogy látom, de ő persze azonnal kiszúrja, hogy baj van. Beszámoltam neki nagy általánosságban arról, mi történt, mire azonnal meg is beszélünk egy időpontot.
          Azonban ez is elég ahhoz, hogy elbizonytalanodjak. Végignézek a díszes társaságon, a szerzőkön, illusztrátor társaimon és rájövök, hogy én nem ide való vagyok. Nem boszorkány vagy diák létem miatt, hanem mert nekem nem itt kéne lennem. Zsupszkulcs viszont csak másnapra van időzítve. Kiesik a kezemből a pezsgős pohár, pont, mint két nappal ezelőtt, de most nem sért meg. Ez is elég, hogy a legközelebb állók figyelme rám irányuljon. Ettől rohanni kezdek kifelé az épületből.
          Mindig is szerettem magabiztosnak látszani, az is voltam, de apa halála óta, ez a magabiztosságom mintha elszállt volna. Azzal, hogy megtaláltam szerelmemet, valahol visszakaptam egy kicsit abból az énemből. Hónapokig elveszett voltam, visszahúzódó, és féltem, szinte pánikoltam mindentől. Nem tudom, hogyan bírtam ki a Roxfortban azt az évet. És ez most visszatért, pedig a pszichológusom csak annyit kérdezett: „Nem mellette kéne inkább lenned?” Igaza van. Nem tudom, mit keresek itt.
          Rohanok, nem is látom merre. A cipőm kopog a kövön, és szerencsétlenül nekimegyek egy férfinak.
          - Sajnálom, uram! Igazán sajnálom.
          - Semmi probléma. Talán üldözi valaki?
          Furán csillan a szeme, bár nem tudom, talán csak a saját könnyeim csalnak meg.
          - Nem, semmi gond. Még egyszer elnézést.
          Ezúttal nem rohanok, csak elsétálok abba az irányba, amerre eredetileg is tartottam. Mikor megbizonyosodom róla, hogy az idegen nem követ, újra rohanni kezdek, egészen addig, amíg egy parkos részhez nem érek. A ruhám alja teljesen felázott, és sáros is lett kicsit, de most csak az érdekel, hogy minél messzebb jussak ettől a helytől. Az eső ekkor kezd el újra rázendíteni. Remek. Esernyőt nem hoztam magammal, mert biztos voltam benne, hogy nem lépek majd ki az épületből, vagy ha mégis, akkor csak a szállodáig vagy egy kocsiig.
          Egy parkos részhez érek, és szerencsére az eső miatt nincs itt más rajtam kívül. Leveszem a cipőmet, és a vizes füvön cuppogó léptekkel haladok előre. Örülök, hogy most esik az eső, mert így kevésbé látszik az, mennyire sírok. Cserbenhagytam apát, és most cserbenhagytam Elliotot is. Nem is érdemlem meg, hogy a felesége legyek.
          Megállok az egyik szélénél és figyelem, ahogy a horizonton egyre vörösebb az ég alja. Talán csak minket áld meg a menny az életet adó eső minden cseppjével. Bár valaki más most biztos azt gondolja, hogy ez egy átok. Ledobom a cipőmet a földre, majd közelebb megyek a széle felé. Kíváncsi vagyok, milyen mélyen van az alja.
          A hátam mögül lépéseket hallok közeledni, elég sietőseket. Gondolom, valakit itt ért utol a leszakadó eső. Megfordulok és indulnék a cipőmért, de megcsúszik a lábam, és egy hangos sikítás közepette leesek a pár méteres mélységbe. Furcsa, hogy nem az életem miatt aggódok, hanem a ruha miatt. Most már jobban járok, ha nem is adom vissza, hanem kifizetem.
          Fájdalmasan nyekkenek egyet a földön, nem is merek megmozdulni. Abban biztos vagyok, hogy az egyik lábam eltört, de ha elő tudnám venni a pálcám, akkor könnyen meg tudnám gyógyítani magam. De nem merek megmozdulni, ezért csak kifeküdve figyelem, ahogy egy alak feje megjelenik azon a ponton, ahonnan az előbb leszédültem. Legalább az eső kezd alább hagyni. Ez az egyetlen pozitív dolog a ma estében.
          Lehunyom a szemem, remélem, eltűnik majd a férfi mire kinyitom. Nem lenne jó, ha egy mugli előtt kéne varázsolnom, de másként nem tudnék kimászni ebből a… nem is tudom miből.

          Nem tudom, hogyan lehetek annyira szerencsétlen, hogy így összetörjem magam. Nem, igazából ez nem is szerencsétlenség kérdése, hanem figyelmetlenségé. De ahogy érzem, a törésen kívül más bajom nem lett. Talán valami lehet a fejemmel, mert az a férfi mintha kiabálna valamit, de nem értem egy szavát sem. Lehunyom a szemem, azt szeretném, hogy minél előbb múljon el a fejfájásom is. Nem tudom mennyi idő telik el a sötétségben, de mikor dörren egyet az ég, kinyitom a szemem. A férfi legnagyobb meglepetésemre mellettem guggol. Kicsit mégis távolról hallom a hangját. Belegondolni pedig nem is fogok, hogyan ért le ilyen hamar hozzám.
          - Nem, nem kell kórházba vinnie.  – Megpróbálok felülni, de egyik porcikám se engedelmeskedett nekem. – Csak a lábam tört el, azt hiszem.
          Igyekszem összeszedni a gondolataimat, de például a mellkasom is nagyon fáj. Talán mégis jobb lenne eljutni egy kórházba. Nem, oda nem, akkor hónapokig ágyhoz és a muglikhoz lennék kötve. De legalább egy orvoshoz van szerencsém.
          - Fáj a fejem, szédülök… - Nem azt kezdte el mondani, hogy medimágus? – Talán egy bájital jót tenne.
          Próbálkozásnak jó. Ha tényleg mugli orvos, akkor majd azt hiszi, hogy bevertem a fejem. Egy próbát mindenképpen megér. A helyzetem ennél rosszabb már úgysem lesz. Nem hiszem, hogy lesz majd olyan a partin, aki keresni fog. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem is itt kéne lennem, hanem Londonban. Hogy lehettem ennyire ostoba? Elerednek a könnyeim, de nem akarom, hogy az idegen lássa rajtam, mennyire összetört vagyok. Nem testileg, hanem inkább lelkileg.
          - Vigyen… Akárhova… Bárhova… Bízom magában.
          Összerezzenek, ahogy dörög még egyet. Az idegen keze után kapok, nem akarok mást csak annyit, hogy maradjon itt velem. Ha teljes egészében biztos lennék benne, hogy nem mugli, akkor már túl is lennék ezen az egészen. Újabb erőt veszek magamon, a férfi szemébe nézek.
          - Esmé vagyok. Kérem, segítsen.
          Nem merek jobban megmozdulni, de kezdek nagyon fázni ebben a ruhában, még így is, hogy csak az eső esik. Azért a hidegek hó nélkül is hidegnek számítanak. Azzal pedig nem oldok meg semmit, ha sírok, ezért lenyelem az utolsó még felbukkanni készülő könnyeim, majd belekapaszkodva a férfibe, először felülök, de továbbra is azokat a szépen ragyogó szemeket nézem.
           Zihálni kezdek, úgy tűnik, már ennyi mozgás is elég volt ahhoz a jelen állapotomban, hogy teljesen kifáradjak. Elengedem a kezét, és inkább a vállába kapaszkodok az idegennek. Kicsit közelebb is húzom magam, és eltemetem a fejem a mellkasában. Nem akarom tudni, milyen szánalmas lehetek most a szemében. Pont én, aki mindig a magabiztosság mintapéldája volt. A pszichológusomon és az unokatestvéremen kívül tényleg nem tud róla senki, mennyire összetört tudok lenni. Még szerelmem sem, erre most itt ez az idegen és egy olyan pillanatomban lát, amire nem lehet felkészülni.
           Aztán hirtelen eszembe jut. Akár az első találkozásunk Elliottal. Ő is látott gyengének, ott a házban, de az teljesen más volt, mint ez a helyzet. És valahol mégis ugyanaz. Kitapogatom a gyűrűt a kezemen. Mit csinálsz most vajon?
          - Segítsen!  – motyogom a kabátjába, talán nem is hallotta rendesen. Felemelem a fejem, és újra a szemébe nézek.  – Kérem, segítsen.

          Nem tudom, miért rezzenek most össze minden kis neszre. Oké, a dörgés hangja talán nem is olyan kicsi, de eddig nem volt ilyennel gondom. Az tény, hogy soha nem volt ilyennel gondom, és most mégis. Bármi megijeszthetne. Bármi, az mégse, hogy egy vad idegenre bízzam az életem. Mi több, ösztönösen bízom benne. Talán elment az eszem, talán nem, nem tudom. Azt viszont igen, hogy akármi is lesz ennek az estének a vége, csak azt akarom, hogy hazatérjek. Haza akarok menni, de még ha lesz is csontforrasztója kéznél, és nem kell készíteni, akkor is két napig leszek távol. Holnap esténél nem fogok tudni korábban lábra állni. Én pedig azt ígértem, hogy délre otthon leszek. Nem akarom, hogy aggódjon értem, de nincsenek titkok, megígértem.
          - Menjünk. Vigyen haza.
          Tudom, hogy ez így elég félreérthető, a haza nekem mást jelent, de most el akarok innen jutni bárhova. Átkarolom a nyakát, mert érzem, hogy talán nehéz vagyok neki, ha a saját erejéből kell tartania.
          - Sajnálom, biztos nincs hozzászokva, hogy ekkora súlyt emeljen fel.
          Biztos van a Mungóban valami, amivel a betegeket mozgatják. Ha más nem a lebegtető bűbáj. Lehunyom a szemem, ezúttal nem akarok részt venni a forgásban, a zökkenésben és úgy alapból az utazásban, de nincs más mód. Megemelem egy szisszenés kíséretében a lábam, hogy feltegyem a székre. Remélem, hogy más bajom nem esett, mert ez is bőven elég. Ha eddig nem is lett volna elég bizonyíték arra, hogy párommal összeillünk, most már biztos. Nem lehet véletlen, hogy ugyanott sérülünk meg rövid időn belül. Még akkor is, ha nem pont ugyanott, csak ugyanazon a testrészünkön.
          - Köszönöm – mosolyodom el annyira, amennyire a fájdalomtól tudok. - Biztos bolondnak néz ebben a ruhában.
          Kicsit körbenézek a helyiségben. Egy igazi medimágus konyhája. Elmosolyodom, mert tudom, hogy minden külsőség ellenére jó emberre bíztam magam. Most már csak arra kéne rávennem, hogy mosolyogjon kicsit. Akkor sokkal biztatóbb lenne az, amit mondd. Átveszem a bögrét a forrasztóval.
          - Köszönöm, jól jön majd az is. Nem örülnék neki, ha mást is megfertőznék. Az illetőnek van most elég baja anélkül is.  – Belekortyolok az italba, és azonnal el is fintorodok. A keserű az nem kifejezés, de ha meg kell inni, akkor meg kell. Veszek egy mély levegőt és egy slukkra legurítom.  – Nem gond, ha régi, csak hasson, igaz?
          Visszanyújtom a poharat, amíg birkózok kicsit az itallal. Tudom, hogy nem lesz álom menet a forrasztás, de nem tudom, mennyire vagyok ténylegesen felkészülve rá.
          - Köszönöm. De tudja, mi gyógyítana meg igazán? Ha kicsit mosolyogna.
          Tudom, hogy talán olyat várok el tőle, amit most én magam sem tudok teljesíteni teljes egészében, hiszen magam sem vagyok egész. Pillanatokkal később, hogy megiszom a bájitalt, már érzem is a hatását. Megmarkolom a szék szélét, és igyekszem közben összeszorítani a fogam, hogy ne látszódjon a fehér ujjam vége. Aztán inkább meggondolom magam.
          - Tudna… tudna adni valami fájdalomcsillapítót?
          Bármi megfelel, csak legyen valami. Főleg, mert látni, ahogy a törés lassan kezd helyreigazodni, az félelmetes. El is takarom a szoknyámmal.
          - Tudja, azt hittem… azt hittem, csak én vagyok annyira maximalista, hogy… hogy a munkámat is hazaviszem a tanulmányaim mellé.
          Újra eszembe jut szerelmem, de most nem lennék képes írni neki egy sort sem, hogy mi történt. Majd egy kicsit később, mikor nem remeg már annyira a kezem. Nem szeretném, hogy nagyon aggódjon, főleg mert félő, hogy útra kerekedik, és eljön megkeresni, de a késésről legalább szólok majd.

          A fenébe bele, hogy ennyire balszerencsés vagyok. Most viszont, ha nem is tökéletesen, de értem, min megy keresztül szerelmem. Csak kapaszkodni vagyok képes a székben.
          - Köszönöm, bármi segíthet most. Tudom, hogy nem lehet teljesen érzéstelenné tenni.
           Az iskolában már átéltem néhányszor a barátaimon keresztül. Ők is mondták, hogy valamennyi fájdalommal jár, de akkor már inkább kellemetlen csak. Ha nem kell ennyire szorosan kapaszkodnom, hogy az ujjaim is eltörnek, akkor már megéri bármilyen szer. Egy kis időre csend telepedik ránk. Én erősen koncentrálok arra, amire nem kéne, míg a doktorom kutakodik, és végül egy újabb bögrével fordul felém. Remegő kézzel nyúlok érte, és ezt sokkal gyorsabban iszom meg, mint az előzőt. Még az íze se zavar, semmi se, csak múljon kicsit a fájdalom.
          - Örvendek, Mr. Pye – mosolyodom el. – Ha nem zavarja, akkor javaslom, hogy tegeződjünk. Esmé, rendben?
          Ahogy a gyógyital hatni kezd, úgy lazul el a szorításom is. Hamarosan már csak egy viszonylag kellemetlenebb bizsergés marad. És néha a ruhán is átlátszó mozgása a csontomnak.
          - Igazán hálás lennék már önmagában a teáért is. Így se fogom tudni meghálálni, hogy megmentettél.
          Már pont válaszolnék a kérdésére, hiszen, semmi olyat nem kérdezett, ami miatt szégyenkeznie kéne. Még aranyos is, ahogy elpirul, bár az okát nem értem. Olyan szétszórtnak tűnik, de lehet hogy nem is az, csak zavarban van. Gondolom, nem mindig hozza haza a betegeit.
          - Ugyan már, ne viccelj – nevetek egyet, de aztán felszisszenek. Egy pillanatra éles fájdalom hasít a lábamba, de tényleg csak egy pillanatra. – A vőlegényemről van szó – folytatom, miután már nem áll görcsben megint mindenem.  – Néhány napja volt egy balesete, most nem tud lábra állni rendesen.
          Újra eszembe jutnak azok a gondolatok, amik miatt kirohantam a találkozóról. Vele kéne lennem. Le kellett volna mondanom ezt a flancos utazást, ahol egyébként sem éreztem jól magam. Tény, hogy mindent megtettem érte, amit tudtam, de akkor sem itt kéne lennem. Felhúzom a másik lábam, és ráhajtom a fejem a térdemre.
          - Otthon kéne lennem vele. A főnökeim és az írók, akiknek illusztrálom a könyveit, biztos megértették volna, hogy most ez a fontosabb.
          Könnybe is lábad a szemem. Hogy lehettem ennyire marha és a karrierem a szerelmem elé helyezni? Még akkor is, ha nem igazán beszélhetünk fél év alatt olyan nagy karrierről. Akkor is.
          - Augustus, kérhetnék egy pennát és egy pergament? Üzennem kéne neki, hogy mi történt. Biztos aggódni fog, ha nem érek holnap haza időben.
          Nincs is értelme szépíteni a dolgokat. Még akkor is, ha az éjszaka folyamán teljesen meggyógyulok, elképzelhető, hogy végigalszom majd a napot. Az ilyen csonttal kapcsolatos dolgok sohasem olyan nagyon egyszerűek.
          Megkapom a kért anyagokat, minek következtében el is kezdem írni a levelet. Igyekszem tömör lenni, és a lényegre szorítkozni, nehogy el merjen menni otthonról és megkeresni, mert megharapom. Bagoly híján a kandallót választom, hogy elküldjem az üzenetet. Címet szándékosan nem írok. Már csak a kandallóig kellene eljutnom, de ahogy hallom, a néhány pillanattal korábbi kopogás egy nagyobb baráti társaságot takart. Azt hiszem, jobb lesz, ha kicsit meghúzom majd magam, és inkább nem zavarom meg őket.

          Bátorítóan mosolyodok el. Nem számít mi az, akár a ruhámból letépett ruhadarabra is írnék, csak tudjam értesíteni szerelmem arról, hogy később érek haza. Remélem, minden rendben van vele, és nem esett kétségbe a kiszolgáltatottsága miatt. Nem is tudom, milyen lehet ez neki. Elnézem viszont vendéglátó orvosomat, és rájövök, hogy nem csak én vagyok összetörve. Kíváncsi vagyok, mi történhetett vele.
          - Megkérdezhetem, hogy megzavartam-e valamit a zuhanásommal? Úgy érzem, mintha valahol máshol kéne lenned.
          Mire azonban megkapnám a választ, kopognak és én nekiállok a levélnek, ő pedig elmegy megnézni ki az. Kicsit ki is kapcsolom magam a környezetből, bár a hangos társaságra nem nehéz felfigyelni. Úgy tűnik, mégis megzavartam valamit.  Talán jobb lenne, ha visszajutnék valahogy a szállodába, ahol a szobám vár. Ha visszajön, akkor megkérdezem majd.
          August helyett viszont a három idegen alak jelenik meg a konyhában. Szerencsére a levéllel már végzek eddigre, épp összehajtogatom, hogy át tudjam adni a bagolynak majd. Milyen szerencse, hogy van neki egy, így biztosan oda fog érni. Bár később, mint számítok rá eredetileg.
          Felnézek az érkező lábdobogások nyomán. Elmosolyodom ugyan, de nem annyira őszintén. Tényleg jó, hogy megismerem őket, de olyan érzésem van, hogy miattam August kimarad valamiből. Főleg az alkohol illatát megérezve.
          - Kérem, nézzék el nekem, hogy nem állok fel. Esmé Fawcett vagyok.
          A kezem nyújtom sorban mindenki felé. Utoljára Gregory-val fogok kezet, aki ki is használja a lehetőséget, és kézfogás helyett, kézcsókkal jutalmaz. Elfogadom a csésze teát, aminek már az első kortya is képes úgy felmelegíteni, mintha soha nem is lettem volna kinn a szakadó esőben.
          - Azt hiszem, August azt nekem is szánta – fordulok Zaire felé.  – Kérem, hogy cseppentsen belőle a teámba.
          Visszatartom a csészémet felé, majd egy hálás mosollyal az arcomon iszok bele. Közben megbeszéljük azt is, hogy tegeződünk. Aztán figyelek Gregory szavaira, néha felnevetek, de azért ott botorkál bennem az érzés, hogy rossz helyen vagyok. Sikerül kicsit elhessegetni, így a kicsit ittas társaság nem veszi észre a zavarom. Mikor megjelenik August, már szólnék is neki, hogy ha meg tudnánk oldani valahogy, akkor távoznék, de látom rajta, hogy valami nem stimmel. Sokkal fehérebb, mint az előbb volt. A haverjainak mintha nem tűnne fel.
          - Óh, köszönöm.
          Odaadom a bagolynak a levelet és meghagyom neki, hogy vigye el Elliotnak. Remélem, épségben odaér mind a kettő. A bagoly még vissza is. Kicsit megsimogatom a tollát, mielőtt elindítom az útjára.
          - Csodálatos ez a bagoly, August. És mielőtt kérdeznéd, Greg, igen, a baglyokra bukok.
           Főleg a nagy távolságokat megtevőkre, de ez már legyen megtartva magamnak. Tekintetemmel vendéglátómat keresem, de nem találom. Ehelyett a mellettem gubbasztó Greg ragadja meg a figyelmem, ahogy a széken pihenő lábam figyeli. Nem olyan vastag ez a ruha, nem is tudom, hogyan gondoltam azt, hogy kirohanok a szakadó esőbe ebben a hidegben.
          - Greg, kérlek, a szemembe nézz!  – nyúlok az feje felé és fordítom a megfelelő irányba. – Tökéletes. Jobb szeretem azt látni, mi csillog ott bennük, mint hogy mi meredezik ott lenn – kacsintok.
          Jól szórakozom, nem tagadom, mikor fülig vörösödve néz le az ágyékához, majd felnézek és a többiek tekintetét keresem. Baxter az, akit először megtalálok, és a halovány derengésben megint előjön belőlem a művész lélek.
          - Ainsley, kérdezhetek valamit?  – várok pár pillanatot a válaszára.  – Egyszer volna időd modellt állni nekem. Van egy nagyon jó koncepcióm, és szerintem tökéletes alany lennél hozzá. Természetesen csak akkor, ha August is elkísérne.
           Mind a kettőjükre lenne ötletem, és természetesen együtt is. Hogyhogy nem vettem észre ezt? Pedig olyan egyértelmű. Újat kortyolok a kihűlt teámból, így biztos nem fog hatni a meghűlés elleni szer, ha előbb az hűl ki.
          - Meg tudhatom, hogy mi a nagy ünneplés tárgya? Rég láttam férfiakat ennyire elengedni magukat. Főleg egy aurort és egy… nem két medimágust. Öhm… Greg, neked mi is a foglalkozásod? Futtatod a lányokat?  – szemtelenül elmosolyodom.
          Rábízom, hogy a sokféle értelmezés közül melyiket választja. Nem gondolom, hogy olyan lenne, főleg mert túl ártatlannak tűnik ahhoz. Abból az alakból inkább kinézem, akinek nekimentem véletlenül miközben kifelé menekültem a hotelből. Tekintetem közben néha Augustra vándorol. Valaminek kellett történnie, de nem tudom minek, hiszen csak a haverjai jöttek meg.
          - August, történt valami? Hirtelen nagyon sápadt lettél.
          Megpróbálok még jobban felé fordulni a széken, de akkor megint a lábamba hasít a fájdalom egy pillanatra. Felszisszenek, fél szemem lehunyom. Aztán ahogy jött, úgy távozik is, így nyugodtan tud a medimágus felé fordulni, hogy fürkészni tudja a tekintetét és esetleg kiszúrni, ha hazudik.

          Egy kis időre sikerül elfelejtenem a helyzetem, és bár elsőre megijedtem, mikor ennyi férfi jelent meg körülöttem, most úgy gondolom, valami nagyon jó dolog sülhet ki belőle. Főleg, ha sikerül lebeszélnem egy-két időpontot, amikor is modellt ülnének nekem. És úgy tűnik, sikere is van a dolognak, bár medimágusomnak valamiért nem tetszik annyira az ötlet, mint Ainsleynak. Mindegy, ezt már megbeszélik majd egymással. A költözés miatt viszont most nem tudok címet adni, talán mire megbeszélnénk egy időpontot, addigra nem is Hertfordshire-ben lakom majd.
          - Nagyszerű, majd megbeszélünk egy találkozót, rendben? Most pont költözök egy másik lakásba, a főiskola műtermét pedig nem szeretem használni. De igyekszem minél hamarabb jelentkezni.
           Még pont sikerül elmondanom ezt, mire megjelenik Gregory és visszatelepszik mellém. Veszek én is a süteményből, a teám mellé pont jó lesz, és figyelmesen hallgatom a vállalkozás nagyszerű hírét. Annyira lelkes, hogy éppen sikerül bekapnom egy falatot, mikor már a kezemben is van a szórólap.
          - Öhm, köszönöm – jövök hirtelen zavarba, hiszen üstöt nem szoktam olyan gyakran használni, csak néhány különlegesebb szín kikeveréséhez.  – Egy jó üstre mindig szükség van, nem igaz?
          Ami azt illeti talán tényleg kéne szereznem egy újat, a régiből már nem tudom kisikálni sehogy a festékeket, azzal együtt pedig igen nehéz bájitalokat főzni. Most pedig igen jól jönne, ha néhányat el tudnék készíteni otthon. Főleg a fájdalomcsillapítókat és a fogamzásgátló főzetem.
          - Jövő héten akartam menni az Abszol útra beszereznem néhány holmit, benézek majd oda is.
          Elmosolyodom, aztán máris a barátja felé fordítom a tekintetem. Kicsit bele is pirulok az eljegyzés hírébe, hiszen nem volt olyan rég az enyém sem. Rá is nézek a gyűrűre, és megint bűntudatom támad, amiért itt vagyok, és nem otthon vele.
          - Gratulálok! Kívánom, hogy hosszú és boldog életetek legyen.
          Egy idegen nem is kívánhatna mást. De milyen érdekes, hogy ami nekik balszerencse valahol, az nekem szerencse. Simán lehetett volna Londonban is, és akkor talán még mindig ott feküdnék a földön. Azt hiszem, azzal még jobban megijeszteném szerelmem, mert ha egy mugli találna meg, nem egy nap alatt gyógyulnék meg. Sóhajtok egyet, aztán mintha valami nagyon megváltozna. A férfiak körülöttem talán nem érzik, ezért kérdezek rá vendéglátómnál a bajra. Viszont megint felötlik bennem az érzés, hogy felesleges vagyok itt, és talán zavarok.
          Piszkálni kezdem a ruhám egy ponton, nem akarom, ennyi ember előtt kimutatni azt, amit nemrég Augustnak. Nincs kétségem felőle, hogy ő azonnal észrevette. Nem is tudom, jó páros lehetünk a bulizó barátok körében. A beteg és a még betegebb betege. Viszont így már értem, hogy miért maradt itthon és nincs a fővárosban.
          Kicsit összehúzom a lábaim, nem mintha így most le tudna ülni arra a székre bárki is. De talán jót tenne Augustnak, ha leülne picit. Jobbat, mint a fejem felett gazdát cserélő lapos üveg.
          - És rám ki vigyáz, ha most leitatod az orvosomat? - Megpöckölöm Greg legközelebbi testrészét, majd elnevetem magam.  – Inkább gyere és ülj le te is, August. Nem szeretném, hogy rosszul legyél.
          Persze a kis bohókás azonnal magának kívánja a figyelmet, így elmarad a kérdés, amit Zaire-nek akarok feltenni. Ainsley gyengédsége – na nem amivel az asztalhoz csapta a bögrét – viszont egyértelművé tette számomra, hogy nem csak barátok, és a többiek vakok, ha nem veszik észre.
          - Nos, igen, olyan művészféle vagyok – nevetem el magam. – A Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskola tanulója vagyok, és mellette a Kalamáris kiadó gyakornoka is. Mindig keresem az érdekes embereket, akikben látok valami különlegességet. Így ismertem meg a vőlegényem is.
           Bár az iskolának van néhány bevett módszere az oktatással kapcsolatban, a felsőbb évesektől hallottam, hogy megéri saját magunknak is modelleket keresni. Az nagyobb móka, és sokkal nagyobb kacagás lesz a vége. Olyan történetet még nem hallottam, hogy a művész és modellje egy egész életre összejöttek volna, de senki sem tagadta, hogy lehetne ennek lehetősége.
          - Eddig csak sejthető volt, de ma este bejelentették a főnökeim, hogy jövő hónapban megjelenik az első gyerekkönyv, aminek az illusztrációját én csináltam.
           Ettől megint jó kedvem lesz. Olyan izgatott vagyok, hogy milyen lesz a fogadtatása. Főleg mert nagyon sokat dolgoztunk az íróval azért, hogy minden rendben menjen majd. Majdnem több időt töltöttem vele az elmúlt egy hónapban, mint szerelmemmel.
          - Zaire, akartam az előbb kérdezni, bár még korai lenne. Tudjátok már az esküvő időpontját? Szó esett róla korábban, hogy mi lenne ha?
          Én örülnék neki, ha még idén túl lennénk rajta szerelmemmel, de nem tudom, milyen lehetőségek várnak ránk. Addig beszélnem kell anyuval, bemutatni neki. Az egész olyan hirtelen történt, biztos, hogy puhítanom kell majd előtte, mert meg fog sértődni.
          - Greg, talán szeretnél te is a modellem lenni? El tudnálak képzelni néhány koncepcióban.
           Meg aztán nem csak modelleket keresek, hanem megbízókat is. Miért ne lehetne, hogy megtervezzem nekik az új szórólapjukat. Kicsit bántja ez a giccses írásmód a szemem, és sokkal szebben is meg lehetne csinálni. Az talán több vevőt is vonzana nekik. Bár, talán nem is kell, csak én gondolom így. Egy pillanatra elhallgatok és csak figyelem az összeverődött kis társaságot. Lehajtom a fejem, úgy szólalok meg.
          - Olyan jól elvagytok, én csak zavarom a köreiteket. Augustus, ha lenne egy zug, ahol tudok egyet aludni, akkor nem is zavarnék tovább. Elég hogy tönkretettem a saját estém, nem szeretném a tiédet is.

         
          Csak ülök, és hallgatom a bohóckodásukat. Olyan jó látni, hogy mennyire össze vannak szokva, milyen jól kijönnek egymással. Ez az igazi Roxfort óta is tartó barátság jellemzője. Nem is kell megszólalnom, elég megfigyelnem őket. Azt viszont nem árt észben tartanom, hogy ők idősebbek nálam, de szerelmemnél még fiatalabbak. Nekem is el kell gondolkodnom rajta, hogy ha ő akar, akkor nem várathatom sokáig, de egyelőre ez a beszélgetés még csúszik kicsit, amíg fel nem gyógyul. Szeretnék előbb arra koncentrálni.
          A fiatal férfire néztem, ahogy elvörösödik Greg szavaitól, és úgy éreztem, ezt nem hagyhatom én se szó nélkül.
          - Már tehet hirtelen mozdulatokat, nem érdekes. A modellem lesz, és… - Itt egy kicsit én is elvörösödök. Az akt készítése nem az, amit profilomként el tudok képzelni magamnak. Eddig egyszer sem csináltam, és szeretném, ha ez így is maradna.  – Ha el is vállalod az aktot, azt majd más festővel, kérlek.
           Belegondolva azokba az ifjú boszorkányokba, nem hiszem, hogy az üstök miatt mennének be az üzletbe. Sokkal inkább a szórólapon lévő modellt szeretnék látni.
          - De ha tényleg elvállalod azt a szórólapot, akkor azt hiszem, új munka után is nézhetsz, hiszen nem tudnál elszabadulni a boltból. Mindenki tapogatni akarna, és az a legkevesebb – bólintok elismerően.
          De akkor akasszuk a hóhért. Mert kölcsön kenyér visszajár. Meg aztán tényleg van néhány ötletem Greghez is, ahogy bármelyikükhöz, ha kicsit megerőltetem magam. És talán nem is kell megerőltetni, elég csak a jó pillanatban elkapott ötlet, amit aztán meg is lehet valósítani.
          Eszembe jut, hogy mennyivel jobb lenne, ha otthon tudnék most én is lenni. És még valami motoszkált bennem, de azt egyelőre nem tudom megmagyarázni. Az viszont biztos, hogy elkezdett hatni a meghűlés elleni főzet és a fájdalomcsillapító is, így elpilledtem. Hosszú is volt ez a nap. Hálásan mosolygok Augustra, de azt hiszem, ő is beláthatja, hogy valahol mégis igazam van. Szerencsére Ainsley észreveszi ezt, és kiment mindenkitől a helyzetből, főleg engem.
          Elnevetem magam, hiszen elég volt ennyi idő is ahhoz, hogy tudjam, Greg tényleg képes lenne botrányt csinálni a modellkedésből kifolyólag. Ezt persze szeretném elkerülni, nem igazán lennék az, aki miatt összevesznek. Ránézek doktoromra, majd elmosolyodok.
          - Örülnék neki, ha August vinne fel, de egy ilyen lovag ajánlatát nem tudom visszautasítani.
          Végül persze, hamar Greg karjában találom magam. Át is ölelem a nyakát, és onnan mosolygok a többiekre.
          Szív alakú palacsinta? Nem hangzik rosszul, talán majd bevetem szerelmemnél Valentin napon. Bár, arra mást tervezek, amihez nem ártana, ha tényleg lábra tudnék állni.
          - Biztosak vagytok benne, hogy mindenkinek jó így?
          Ha van is ellenvetés a tervvel kapcsolatban, én nem érzem, és nem is látom rajtuk. Kicsit lehunyom a szemem, igyekszem elkerülni, hogy rosszul legyek, aztán mikor legközelebb kinyitom a szemem, már a hálóban találom magam. Az egész annyira furcsa. Nem gondoltam volna, hogy drága doktoromnak ilyen lehet a szobája, és mégis annyira szép. Képes megihletni az embert. Nyugalmat áraszt, és otthonos. Nagyon meleg.
          - Köszönöm szépen – mosolygok.
          Igaz, elég gyengére sikerülhet, mert már nagyon érzem az erőm végét, és ez meg is látszódhat rajtam. Azonnal el is helyezkedem az ágyon, és bebújok a puha takaró alá. Még mielőtt Greg elhagyná a szobát, megállítom. És August is ezt a pillanatot válassza, hogy betoppanjon.
          - Köszönöm, hogy felhoztál, és ha nem is szívecskés, de valamilyen palacsinta jöhet reggelre. Most nagyon meghoztátok rá az étvágyam.
          Felülök, hogy jobban lássam őket. Most kicsit úgy érzem magam, mint egy árván maradt őzgida, akire két féltő apuka vigyáz. Kuncogok kicsit a gondolat hatására, aztán megkérem Augustot, hogy üljön le kicsit mellém az ágyra. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen, hogy indokolatlanul ennyit nevetgéltem. Greg végül hamar távozik, vagy legalábbis ajtón kívül lesz, mert egyelőre az nyitva marad és nem is szeretném, hogy becsukódjon.
          - Köszönöm, hogy megosztod velem a szobád. Tudom, mennyire nem szereti az ember, ha betolakodnak a magán szférájába.
          Körözök kicsit a takarón, akarok még mondani valamit, de az már túl illetlen lenne, ezért nem teszem. Elfekszem az ágyon, és elég hamar el is nyom az álom. Csupán egyszer ébredek fel, mert elmúlik addigra a fájdalomcsillapító hatása. Még bőven az éjjel közepén járhat az idő. Az ajtón látszik, hogy csak be van hajtva, nincs teljesen becsukva, ezért hallatszik be a horkolás. Kinn a korábbi eső, hatalmas hópelyhekké változott idő közben. Megemelem magam kicsit, hogy kilássak az ablakon, és akkor látom meg doktorom, amint kinn sétál, felvesz valamit a földről, de hogy mit csinál vele, azt már nem.
          Egy újabb nyilalás miatt azonban elvesztem szem elől, mire legközelebb az ablak felé tudok fordulni, eltűnik. Visszafekszem az ágyba, és legközelebb már csak a finom illatokra ébredek fel. Meg persze a hangzavarra, ami kintről szűrődik be, és ha nem alakult ki a konyhában egy kisebb csata, akkor csak tippelhetem, hogy megtámadták a házat vagy eljött a világvége. Ez utóbbinak nem örülnék, még sok dolgot szeretnék megcsinálni.
          A finom illatról gyorsan kiderül, hogy az ágynál lévő tálcáról jön felém, mellette pedig Greg ül.
          - Jó reggelt! Hogy aludtál?
          Kicsit ki vagyok melegedve, gondolom a meghűlés elleni főzet is hatott az éjszaka. Kicsit homályosan, de emlékszem rá, hogy Augustot láttam kinn, majd később rákérdezek, hogy minden rendben van-e.
          - A barátaid éppen ölik egymást, azért ekkora a hangzavar?
          A reggeli valami mennyeinek tűnik, rögtön magamhoz is veszem, és falatozni kezdek belőle. Miért van olyan érzésem, hogy ebből a találkozásból még baj lehet a későbbiekben? Egyelőre elhessegetem ezt az érzést, majd később foglalkozok vele. Most szeretném kiélvezni ezt a pillanatot.

         
          Remélem nincs nagy baj, és azt is, hogy talán csak képzelődtem, hogy August kinn volt éjnek évadján a hóban. Igazából csak halovány az emlék, nem is vagyok benne biztos teljesen, hogy megtörtént. Gregory nyomában August is hamarosan belép a szobába, és megkapom tőle a választ, amire számítottam is, meg nem is.
          - Jó reggelt!  – mosolyodom rá doktoromra. – Nem gond, tényleg.
          Úgyis szeretnék hamar hazaérni, amennyire csak lehet. A lábam már nem fáj, az meg elviselhető, amennyire mégis. Tekintetemmel követem August mozgását, és egy falatot félre is nyelek, amikor leül az ágy másik felére. Nem gondoltam, hogy ilyen férfi koszorú fog körbevenni pár pillanat alatt. Vajon Greg hallotta tegnap, mikor meséltem a vőlegényemről?
          Hálásan mosolygok rá, mikor elmegy, és kibújok a takaró alól. Kicsit még bizonytalannak érzem magam, de egyébként teljesen egészséges vagyok. Már csak Augustnak kell ezt megerősítenie.
          - Igen, minden rendben. Már sokkal jobban vagyok, de örülnék neki, ha az első lépésnél segítenél.
          Kimászok az ágy szélére, de csak aztán, hogy alaposan át lettem vizsgálva. Ott megkapaszkodok August karjában, majd lassan felállok és teszek néhány lépést. Sikeresen veszem az akadályt, így már akár haza is tudnék menni. Már csak egy gondom van. A ruháim a szállóban maradtak, de tényleg nem lenne jó ötlet így kimenni. Tegnap este még meg tudtam magyarázni, de most se kabátom, se semmim nincs itt.
          - Köszönöm a felajánlást. Élnék is a lehetőséggel – mosolyogom el. – De nem akarok sokáig zavarni. Gondolom Ainsleyvel van mit megbeszélniük.
          Legalábbis a vitából erre következtetek. Nem tudom, hogy rá merjek-e kérdezni az éjszaka látottakra, de eléggé kíváncsi vagyok, így mikor visszaülök az ágyra és újra falatozni kezdek, rá is térek azonnal.
          - Jól láttam, hogy este kinn jártál az udvaron? Azt hiszem, belázasodtam kicsit, és nem vagyok biztos benne, hogy nem csak hallucináltam.
          Igazából ez nem is foglalkoztat annyira. Úgy érzem, lesz majd a búcsúnál egy kis problémám, és ezt szeretném megbeszélni Augusttal. Greg figyelme igazán lenyűgöző, és ha nem lennék menyasszony, akkor hagynám is magam elcsábítani általa legalább néhány randi erejéig, de nem most. Most nem lehet, de nem szeretném megbántani sem.
          - August lehet egy kérdésem?  – Megvárom, amíg teljes figyelmével rám koncentrál. – Greg… Greg nagyon kedves, és tudom, hogy több figyelmet szentel nekem, mint kellene, és említettem neki, hogy vőlegényem van. Szerinted nem fog megsérülni, ha elutasítom?
          Félek a válaszától, de túl kell esnem rajta. Nem August vagy Elliot miatt, hanem Greg miatt. Nem lenne jó, ha hülyíteném feleslegesen, már ez miatt a palacsinta miatt is bűntudatom van.
          Elindulok a fürdő felé egy kis segítséggel, majd mivel nem akarok pofátlan lenni, csak gyorsan megmosakodom, és felveszem a kölcsön kapott ruhákat. Az enyémet elcsomagolom egy szatyorba, szerintem megtartom, a boltosnak pedig azt mondom, hogy tönkrement. Inkább kifizetem, mint ilyen állapotban adjam vissza, vagy napokat töltsek a helyrehozatalával. Majd megkérem anyát, hogy segítsen be.
          Ott állok a nappali közepén a kandalló előtt. Velem szembe a négy jómadár ácsorog, mintha nem is tudom, éppen temetésre készülnének vagy én rohannék a végzetembe.
          - Zaire, még egyszer gratulálok a nászhoz. Ainsley, majd jelentkezem és keresünk egy időpontot, mikor jó lesz neked is. És tényleg hozd el Augustot.
          Doktoromhoz fordulok, és még egyszer megköszönöm neki, hogy segített és ki tudja, talán az életem is megmentette. Megölelem, mielőtt tovább mennék Greghez. Akkor veszek egy mély levegőt és kicsit félrevonom.
          - Greg, köszönöm, hogy eljöttél ide, és megismertelek. Igazán nagylelkű vagy, kedves és jópofa, de ahogy tegnap mondtam, van már vőlegényem, és nem szeretném, hogy olyanba ringasd magad, amiről tudjuk mind a ketten, hogy nem következik be. Ha bármikor beszélgetni szeretnél, keress meg, küldj egy baglyot, és ott leszek, de csak ennyi, rendben? Barátok leszünk – feltartom a kisujjam.
          Ha megrázza, akkor úgy veszem, megértette, amit mondani szeretnék neki.
          - Akkor ég veletek. Találkozunk még, ebben biztos vagyok.  – Egy mosollyal az arcomon lépek be a kandallóba, és a másik oldalon a szatyrot eldobva vetem magam szerelmemre és kérek tőle bocsánatot vagy milliószor, amiért egyedül hagytam az éjszakára.