Roxfort RPG

Karakterek => Hannah V. Selwyn => A témát indította: Hannah V. Selwyn - 2017. 01. 24. - 20:12:47



Cím: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 01. 24. - 20:12:47
Elliot O'Mara

   Végre Mimette és Henry hazaértek a kórházból. Szerencsére teljesen felépültek, és úgy döntöttek, hogy költözzek hozzájuk.
   Karácsonyi szünet volt, Mimettel sütöttem a konyhában. A helyiségben a hatalmas kandallóban lobogott a tűz, süteményillat szállott a levegőben, a nappalit fenyőillat töltötte ki. A dekoráció már csak még hangulatosabbá tette a lakást. Egy pillanatra talán még a szüleimről is meg tudtam feledkezni a nagy sürgés-forgásban. Még nem tudtam teljesen otthonérezni magam, akárhogyis próbálkoztam. Végre Henry is hazaért, és becsatlakozott az előkészületekbe. Bár már karácsony napja elmúlt, ők még mindig vendégeket vártak. Mikor megkérdeztem, hogy mégis kik jönnek, Mimette csak egyre azt mondta, hogy majd megismerem őket. Hát rendben. Izgatottan vártam az érkezésüket, mindig is szerettem új embereket megismerni. Miután befejeztük a sütögetést, és továbbra sem érkezett senki, úgy döntöttem behúzódok az új szobámba, amit Pearl, Sissy és Bernie is nagyra értékeltek, hisz számukra is eljött az ebédidő.
   Mimette benyitott a szobámba, és mosolyogva kijelentette, hogy mindjárt itt vannak az ismerősei. Már csengettek is. Bernie kiugrott az ölemből, és már az ajtónál is termett. Nekem se kellett több, kimentem a kutyám után az előtérbe. A kiskedvencem már ott szaladgált a vendégek lába alatt. - Akik nálam jóval idősebbek voltak. Kicsit furcsán éreztem magam, utáltam magázódni, és most sem volt sok kedvem ehhez.
   - Ne haragudjatok, de nagyon szereti az embereket. - mondtam, és felkaptam az ölembe a kutyust. - Egyébként Hannah vagyok. - mosolyogtam. - Titeket hogy hívnak?
   Választ már nem is kaphattam, hiszen Mimette beléjük folytotta a szót, és villámokat szórt rám a tekintetével. Ez gyakran azt jelentette, hogy udvariasabbnak kellene lennem.
   - Sziasztok! De jó hogy jöttetek! -  vette át a szót Mimette. - Gyertek csak be. Kit hoztál Daniel?
   Henrynek, akárcsak nekem, fogalma sem volt, hogy mégis kik az érkezők. De úgy láttam, hogy aki Daniellel érkezett sem tudott többet rólunk, mint mi róluk. A különbség az volt köztem és Henry között, hogy ő csupán egy köszönés erejéig szólalt meg. Nagybátyám végülis mindig  visszahúzódó volt. Ezért sem vártam tőle mást. Szinte lehetetlen hogy valaha is a figyelem központjába kerüljön. Ellenben nekem az esetek nagy százalékában be nem áll a szám. Most is tele van az agyam ezer meg millió kérdéssel, de Mimette kért, hogy ne támadjam le őket a szokásos szóáradattal. Nemsokára leültünk az asztalhoz.
   -  Szóval, maguk honnan jöttek? - kérdeztem.
   Oké... én és a magázás. Jobb lesz ha csendben maradok. Inkább elkezdtem eszegetni a levesemet. Reménykedtem benne, hogy jól kijövök majd újdonsült ismerőseimmel. Így elsőre nagyon szimpatikusnak tűnnek, kiváncsi vagyok mit gondolhatnak rólam. Habár túl nagy véleményük nem lehet. Hisz most látjuk először egymást. Várjunk csak! Az egyiküket nem Roxmortsban láttam véletlenül? De hol is... Áh a fenébe, nem emlékszem.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 25. - 12:42:29
(https://media.giphy.com/media/26xBFXn4KUk3Mf8UE/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Daniel mosolygó, vörös szakállal borított arca fogadott, mikor kiléptem a kandallón. Csak kicsit jobbra fordulva pillantottam meg azt, amit még az én lágy szívű kisöcsémről sem gondoltam volna: minden pontja a nappalinak tele volt karácsonyi díszekkel. Összeségében minden kényelmetlenül hangulatos és barátságos próbált lenni.
– Otthonos  – jegyeztem meg gúnyosan és kicsit leporoltam a kabátomat. – Hol van az unokahúgom?
– Amber apánál van – válaszolta és elmosolyodott.
– Dean szerencsésebb, mint én  – mondtam és megforgattam a gyűrűt az ujjanon. – Azért enni kapok, ugye?
Le akartam ülni a kanapéra, de Daniel megragadta a karomat és maga felé fordított. Egyenesen szembe találtam magamat a részarvasokkal tarkított, kötött pulóverrel, amit viselt. Ennél rosszabb már nem is lehetne – állapítottam meg magamban.
– Nem itt eszünk – válaszolta lelkesen. – A Mungóban kezeltem egy kedves hölgyet, aki meghívott magához és azt mondta, vihetek magammal valakit.
–  Szerintem egy nőre gondolt.
– Én pedig a mogorva bátyámra – válaszolta vigyorogva és a kandalló felé irányított.
Egyszerűen nem hittem el, hogy az öcsém helyett egy vadidegennél kell töltenem a karácsonyt. Megértettem én már gyerekkorunk óta, hogy Danielt mindenki szereti, csak azért kaptam süteményt a szomszéd nénitől, mert ő volt a testvérem. Míg én magányos farkasként bujdokoltam az emberek elől, addig Daniel pillangó módjára mindenkit elvarázsolt. Felesége lett és gyereke született... csak az a tragédia, hogy a háború még egy ilyen rendes ember boldogságát is tönkre tudta tenni.
Irigyeltem Danielt: hiszen ő volt anya új lehetősége. Valaki, aki nem csak elrontotta az életét a létezésével... viszont a veszteségei után ez az érzés elmúlt. Talán ez kellett nekem, hogy felnőttként lássam, ő is csak egy ember, akinek a veszteségeiben részben osztozom és aki talán többet szenvedett miattam, mint bármelyik barátom vagy rokonom.
Hamarosan egy újabb kandallóból léptem ki, utánam Daniel is megérkezett. A vendéglátóinkat azonban már nem volt időm megnézni vagy élvezni a kellemes illatokat, ami anyám főztjét idézte. Valami szőrgolyó ütközött a lábamnak.
– Ez egy kutya!  – mondtam ijedten és Daniel mögé bújtam.
Mekkora szerencse, hogy öcsém magasabb, szélesebb vállú nálam, így az ilyen kis méregzsákok elől is meg tud védeni. Semmi sem ijeszt meg jobban, mint a kutyák. Legyen kicsi vagy nagy... még a szemük sem áll jól.
Egy fiatal lány került elő a minket fogadó kis csoportból. Én csak azt láttam, hogy hosszú, barnás haja van. A tegeződésre csak utólag volt időm felháborodott arckifejezést vágni, mikor a kutya eltűnt a közelemből.
–Szia, Hannah! Én Daniel O'Mara vagyok  – mondta az öcsém, kezet nyújtva a lány felé. Majd a vendéglátónk felé fordult.– Drága Mimette, csodásan festesz... ő a bátyám, Elliot O'Mara.
Az arckifejezéseket nem figyeltem, de tudtam, mindenki kérdőn néz rám. Olyan kérdések forognak a fejükben, hogy miért vagyunk annyira mások... még felnőtt korára sem látszott túlzottan az ázsiai vonásokból semmi Daniel arcán. Én ellenben, mintha csak anyám külső jegyeit viseltem magamon, talán csak a magasságomat köszönhetem ismeretlen apámnak.
Halkan elmormoltam a nevemet, ahogy kezet ráztam mindenkivel. Daniellel ellentétben azonban nem kezdtem társalgásba.
Szinte azonnal asztalhoz ültettek és az előételt is megkaptuk. Egy tál levest, ami talán most még jól is esett volna, hiszen hideg volt odakint, de nem volt étvágyam.
A hosszú utazásaim során keveset ettem és még mindig nem szoktam át a rendszeres étkezésre. De azért a számhoz emeltem a kanalat, magamban azon aggódva: csak karácsonyi dalokat ne kelljen érdekelni.
– Mindketten Londonban lakunk – lelkendezett Daniel és persze máris túl sokat fecsegett. – Habár Elliot gyakran kutat mágikus kincsek után... igaz, bátyó?
–  Nem  – vágtam rá, de szinte meg sem hallotta volna, folytatta a szövegekést.
Én gyorsan felpattantam, nem bírtam a  feszültséget, ami bennem tombolt és muszáj volt ebből az idilli pillanatból kiszakadnom. Ez nem én vagyok... Nem akarok itt lenni! – kiáltozott bennem egy kis hang.
– Ki kell mennem a mosdóba  – mondtam és egy kis útbaigazítást követően el is tűntem a lakás csendesebb felében. A családi képeket nézegettem, a kis díszeket, amik talán értékesek lehetnek.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 01. 31. - 08:39:44
   Sosem láttam még senkit, aki így reagált Bernie érkezésére. Elliot első reakciója igazán vicces volt, legbelül nagyon jót szórakoztam rajta. Mi oka lenne félni a kutyáktól? Egyébként az is feltűnt, hogy Daniel és Elliot annak ellenére hogy testvérek, hihetetlen mértékben külömböznek egymástól. Akár a külsőt nézi az ember, akár a jellemet, nehezen hiszi el azt is, hogy rokonok.  Na de ami igazán érdekes volt, az ezután következett. Mimette és Daniel csacsogásából a sok felesleges mondat közt, találtam egy érdekeset.
  Nem sok kellett ahhoz, hogy ne maradjak csendben. A mágikus kincsek felkeltették a figyelmemet. Ezek után eszembe is jutott egy tárgy, amit még annó Roxmortsban találtam. Nem tudom kié lehetett, és kezdetben azt sem tudtam, hogy mágikus ereje van. Csodaszép, ezüstből készült, kék kövekkel díszített, kígyó formájú gyűrű. Ha az ember viseli, nem csak érti a párszaszót, hanem beszéli is. Viszont ha túl sokáig használja a viselője, már nem tud uralkodni felette.
   Láttam Ellioton, hogy nem éppen érzi jól magát nálunk. Kicsit szomorú voltam emiatt, és gondoltam megpróbálok legalább egy apró mosolyt az arcára csalni. Érdekelné vajon az én kincsem? Persze ahhoz szegény Berniet ki kell hoznom a szobámból, hogy bemehessünk. Mindenféle habozás nélkül utánamentem a folyosóra, és feltettem neki a kérdést:
   -Lenne egy kis apróság, amit szívesen megmutatnék magának. Érdekli?
   Igyekeztem a lehető legudvariasabb lenni, nehogy még jobban kihozzam a sodrából. Így is idegesnek tűnt. Bár eléggé zavart, hogy az értékeinken hordozgatja végig a tekintetét, minden erőmmel azon voltam, hogy ne tegyek rá megjegyzést. Jobb lesz, ha szemmel tartom.
   Mivel még Mimette sem tud a gyűrűről, ezért nem mertem kihozni a szobámból. Azt hiszem kiakadna ha megtudná, miket rejtegetek ott. Már attól is kiakadt, hogy az egyik házikedvencem egy sikló. Egy szép, és különleges albínó hüllő, Sissy. Ha ő nincs, talán rá sem jövök a gyűrű különlegességeire. Kíváncsi vagyok hogy Elliot hogy fog reagálni mikor meglátja.
   Nagynénémnek fel se tűnt hogy elmentem, annyit beszélt. Talán még nálam is rosszabb eset. Henry gondolatban teljesen máshol járhatott, unalmában csak kavargatta a levesét. Nem igazán jutott volna szóhoz, ha akart volna se. Mostmár valahol együtt tudtam érezni Elliottal, ez a nagy hangzavar amit ezek KETTEN csaptak, elviselhetetlen volt. Szerintem fel se tűnt nekik, hogy mindketten a folyosón álldogálunk.
   -Viszont azt nem akarom hogy őket is érdekelje. - súgtam oda. - Mimette tuti elkobozná tőlem.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 02. - 18:47:15
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

A családi képek mellett nem sok értékes dolog volt. Ráadásul Daniel érces hangja is akkor erősödött fel, mikor szívesen zsebre vágtam volna valamit. Talán sejtette tudat alatt, mire készül a bátyja, hiszen nagyon jól ismer, mégha hosszú éveken át nem is láttuk egymást.
Egy pillanatra eszembe jutott, ahogyan tegnap elváltunk Esmével. Az a rövidke csók volt rám talán annyira jó hatással, hogy még csak ki sem borultam igazán a hirtelen jött vendégségre. Talán csak a kutyatámadás viselt meg jobban. Még szerencse, hogy Daniel mögé bújhattam.
Hannah a semmiből bukkant fel mellettem. Csak most néztem meg jobban magamnak: elképesztően magas volt, pedig nagyon fiatal lehetett, talán tizenöt-tizenhat éves. Egy pár centi és akkora, mint én. Kedvesnek tűnt, sőt, amikor találkoztunk egyenesen beszédesnek, ami rám kevésbé jellemző. Talán ezért is tartózkodom annyira a hozzá hasonló személyiségektől.
Nekem akar mutatni valamit? - lepődtem meg.
Őszintén meglepett a kérése, hiszen általában nem nagyon szoktak csak így közeledni hozzám emberek. Persze ez hazugság, hiszen tegnap a Kakaóbirodalomban egy gyönyörű nő sétált oda hozzám s minden ok nélkül szólított meg.
– Milyen apróság? – kérdeztem kicsit meglepetten, s felé fordultam.
Eddig egy virágokkal díszített, csicsás, mégis tetszetős porcelán dobozkát bámultam. Már többször zsebre akartam tenni, de a legutolsó próbálkozásomat maga Hannah szakította félbe.
Egy részem továbbra is remélte, hogy később még elvehetem a dobozkát. Jól mutatna a gyűjteményembe, még ha nincs is különleges képessége.
– Azt tudod ugye, hogy fel fog tűnni az öcsémnek, ha nem térek vissza az asztalhoz? – kérdeztem.
Az, hogy mutatni akar, közel sem volt elég indok ahhoz, hogy kövessem a szobájába. Bár azt értettem, hogy miért nem akarja a nénikéje figyelmét felhívni a titkaira. Ennyi idősen számos kincset, lopott holmit rejtegettem magam is az anyám és Dean elől.
– Szerinted a nagy kalandort ki tartja féken, ha nem ő? – folytattam, a kalandor szót talán kicsit gúnyosan megnyomva.
Daniel nem örülne, ha egy barátja házából vinnék el valamit. Ezért figyel s ha nem térek vissza, biztosan a keresésemre indul. Ő már csak ilyen, szereti, ha minden tökéletesnek látszani. Csupán a Daniel miatti szeretetem tartott vissza attól, hogy kinyögjem tolvaj vagyok s nem kalandor, kincskereső vagy hasonló.
– Szóval, mondd csak, mit akarsz mutatni, kislány? Hátha megértem, miért nem tudhat róla Mimette néni – mondtam és megint végig mértem.
Nem tudtam hová tenni ezt a hirtelen közeledést. Hannah gyerek, még ha nem is egy öt éves kislány, furcsa volt.



Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 02. 05. - 07:55:25
   Úgy tűnik, én is tudok még meglepetéseket okozni. Legalábbis Elliot arcáról ezt olvastam le. Az biztos, hogy a gyűrűm sokkal érdekesebb, és értékesebb, mint a nénikém csicsás dobozkája. Valahol sejtettem, hogy nem stimmel valami, ezért még inkább megerősítettem korábbi elhatározásomat. Nem téveszthetem szem elől, mert még a végén "eltűnik" valami, amit Mimette tuti hogy rajtam vezet majd le.
   - Higyje el hogy érdekes. Nagyon különleges képességgel bír. De ha nem érdekli, nem kötelező megmutatnom. Én nem fogom erőltetni. Csak gondoltam érdekelni fog egy kincskeresőt egy ilyen misztikus tárgy.
   Mostmár egyenesen azon voltam, hogy már csak azért is megnézze. Pedig ezidáig csak a gyermeki jószándékom vezérelt. Azonban kezdett a szememben Elliot afféle gyanús alakká nőni. Ki tudja milyen titkokat rejteget. Én pedig imádom a titkokat. És úgy tűnik ő is.
   Az aggodalma a testvére miatt nem is volt olyan meglepő számomra. Ha az én rokonaim cselekednének hasonlóan, én sem állnék hozzá máshogy.
   - Ne aggódjon emiatt. Mimette legalább olyan beszédes mint a maga testvére. Lekötik egymás figyelmét. Másrészt én már amúgysem vagyok éhes.
   Elliot az első ember, akinek meg akarom mutatni a gyűrűt. Az emberek többsége, ha tudomást szerez egy ilyen tárgyról, rögvest tudjukkire kezd gyanakodni. Hisz mindenki hozzá kapcsolja, és ugyebár ő is volt az, aki rendszeresen használta a párszaszót. Így is elég pletyka kering már rólam a rokonaim miatt. Na meg ott a házisiklóm, Sissy is.
   De Elliot valahogy más volt mint a többi ember. Szerintem nálam jóval inkább beleássa magát mindenféle mágikus dolgok kutatásába. Ezért nem féltem megmutatni. Másrészt, már régóta szeretném vakivel megosztani a gyűrűm titkait. Egyszerűen nem bírom magamban tartani. Most pedig végre találkoztam olyasvalakivel, akit nem csak érdekelne, hanem még értene is hozzá. És lássuk be, ez nagyon feldobott engem.
   - Én inkább Henry miatt aggódnék. Csendesnek tűnik ugyan, de nagyon odafigyel. Nem is csoda hogy auror lett belőle. Nagy szerencse hogy még nem szerzett tudomás a gyűrűmről. - suttogtam.
   Habár... - gondolkoztam. - lehet hogy tud róla, csak nem találja veszélyesnek. Fene tudja mit derített már ki. Kiismerhetetlen a bácsikám. Ugyanakkor nagyon kedves is. Szerencsére nagyon jó kapcsolatban vagyunk, és nem veszi rossz néven a kíváncsiságomat sem. Mimette azonban nagyon félt, és mindentől óvna, ami alapjába véve nem volna rossz, csak nem hagy nekem szabad teret, nem mehetek csak úgy sétálgatni akárhova, nem csinálhatok akármit.
   Így a gyűrűm is hétpecsétes titokká vált. Pedig szerintem ártalmatlan, főleg ha az ember megfelelően használja.
   - Nem egy bonyolult dologról lenne szó. Ez egy gyűrű, melynek viselője érti a párszaszót. És beszéli is...


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 06. - 14:37:50
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Az az érzésem támadt, hogy Hannah csak beszél és beszél, de a lényeg nem hagyja el a száját. Felfogtam én, hogy értékes és különleges, de mégis mi a jó fene az? A gondolat szinte kiáltozott a fejemben, de az arcomra nyugalmat erőltettem. Persze, hogy majd megölt a kíváncsiság és szerettem volna válaszokat kapni, de a kelleténél több érzelmet nem engedtem most felszínre. Pont elég volt nekem az a kísértetekkel teli ház, ahol még egy-két könnycseppet is elmorzsoltam.
– Nem ismered Danielt – mondtam nyugodtan.
Igen, az öcsém beszédes, lefoglalja a társasági élet s boldog az emberek között. Azonban tudja, hogy mire vagyok képes és neki bizony a család az első. Ahogy bajba keverném magamat vagy csak megérinteném a porcelán dobozkát felbukkanna. Legalábbis az én szememben ilyen volt Daniel: óvatos, gondoskodó és felelősségteljes... amilyennek egy bátynak kéne lennie és nem egy kisöccsnek.
– Gyűrű? – kérdeztem, a mondat többi részét fel sem fogtam.
Egyszerű tárgy? Valamiért az én agyamban a párszaszó és az egyszerű szavak ütik egymást. Mindig is érdekelt, milyen lehet a kígyókkal beszélni, én a nagy átlaggal ellentétben nem kapcsoltam a dologhoz túlzottan negatív dolgokat.
– Hát, ha ez neked egyszerű...  – mosolyodtam el picit. –  Ki próbáltad már, hogy ebben ennyire biztos vagy?
A porcelán doboz felé nyúltam, végig húztam rajta az ujjaimat és vártam, hogy Hannah elnézzen egy másik irányba. Ha megteszi, biztosan zsebre vágom – határoztam el magamat. Csupa értékes dolgot tárolhatnék benne.
– Azért egy ilyen különleges képességű ékszert nyilván már keres a tulajdonosa  – mondtam és igazából kíváncsi voltam, mennyire könnyű megijeszteni. Ez hajtott. – Nem félsz, hogy bajod esik, ha ilyeneket rejtegetsz?
A szemébe néztem, el akartam terelni a figyelmét a kezemről, ami egyre többet babrált a kis doboz körül. Egy lépést is tettem felé, hogy még inkább magamra vonjam a figyelmét.
– Egyszer-kétszer majdnem meghaltam, csakhogy egy hasonló tárgyat megszerezzek – folytattam.
Sikerülni fog! – bíztattam magamat. - Ha a gyűrű egy értéktelen kacat, amit egy kislány talált ki, legalább ez a doboz hadd dobja fel a nehéz napomat, amit vadidegenekkel tölthetek.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 02. 08. - 15:29:02
   Úgy tűnik felkeltettem Elliot érdeklődését, de még mindig a doboz volt a legérdekesebb számára. Bár Daniel az, akitől tart, attól függetlenül engem sem kéne alábecsülnie. Ugyanis bármennyire próbálja leplezni, látom hogy mit csinál. Úgy gondoltam húzom még egy kicsit az agyát:
   - Hogyne próbáltam volna ki... Először pedig nem is tudtam hogy van valami képessége. Teljesen véletlenül jöttem rá. Talán nem bízik bennem?
   Mikor megtaláltam, valóban nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Egyszerűen csak hordtam, mert tetszett. Persze nem a suliban. Ott mindenki kiakadt volna, hisz Griffendéles vagyok... Egy kígyós gyűrűvel.
   Na igen... Mikor beköltöztem nagynénémékhez, akkor vettem észre, hogy valami különös dolog zajlik az orrom előtt. A hangok, amiket korábban is hallottam már mikor viseltem, Sissytől származtak. Őszintén szólva nagyon megijedtem tőle, hogy értettem a siklóm sziszegését. Mégsem riadtam vissza. Rendszeresen kísérleteztem a gyűrűvel, és arra is rájöttem, hogy válaszolni is tudok. Később pedig már az a kérdés foglalkoztatott, hogy kié lehetett az ékszer. Úgy tűnik, erre Elliot is kíváncsi, vagy csak valami mást próbál elérni?
   - Őszintén szólva... Nem igazán gondolkoztam még ezen. Fene tudja, lehet hogy a tulajdonosa már nem is él. Ha azóta mióta megtaláltam, nem okozott gondot, akkor ezután se fog. Nem hinném hogy bajom eshet emiatt.
   Most én lettem kíváncsi. Mi lehet olyan értékes, amiért egy ember feláldozná az életét is? Számomra ez felfoghatatlannak bizonyult, hiszen ha találtam valami érdekeset azt elraktam (van is egynehány kacatom); na de hogy az életem árán szerezzem meg? Na az kizárt. Nem vagyok én tolvaj, csak gyűjtögetek. Tele van a szobám itt ott talált kacatokkal, bár ezek közül egy sem nevezhető különlegesnek. Ezért is voltam nagyon boldog mikor rátaláltam a gyűrűre.
   - Mi lehet olyan értékes, hogy életveszélybe sodorja magát miatta? Szerintem semmi nem ér annyit.
   Ezután a dobozra koncentráltam. Abban volt az apró láda kulcsa, amiben az ékszereim voltak. Mostmár két okom volt arra hogy elvegyem. Elsőképp kellett a kulcs, mert nem varázsolhatok, másrészt, mert zavart hogy állandóan piszkálja. A sejtésem, hogy el akarja venni onnan, egyre csak bebizonyosodni látszott. Bár próbálta elterelni a figyelmem, egyre csak a dobozt néztem, időnként felpillantva Elliotra.
   - Nos akkor meg tetszik nézni vagy sem? - kérdeztem végül, és azzal a lendülettel felkaptam a dobozt, és elindultam a szobám felé, reménykedve abban, hogy talán követni fog. Ha mégsem tenne így, akkor nem erőlködöm tovább, de úgy érzem, hogy a sejtéseim be fognak igazolódni, és már csak a doboz miatt is utánam fog jönni. Ha pedig mégsem kíváncsi rám, akkor én miért próbálkozzak?



Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 11. - 23:23:57
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Hannah arcáról sok konkrétumot nem tudtam leolvasni és igen, talán ez cukros bácsis képet fest rólam – mint annak idején Merel esetében –, de úgy tűnt, nagyon a szobájába akar csalni. Az a gyűrű érdekesen hangzott, de mi van ha nem ez áll a háttérben? Elképesztően zavart, hogy az esetek nagy részében nem értem a gyerekek viselkedését, hiszen én egészen más dolgokon mentem át és ebből kifolyólag a viselkedésem is más volt.
– Tudod, kislány, néhány ember sok mindent képes kockára tenni, ha egy számára értékes tárgyról van szó. Lehet az egy szakadt rongydarab is, ha az fontos emléket hordoz... Nem tudok rólad semmit, de a háborúban mindenkit ért veszteség, nyilván téged is  – mondtam és a kezem már majdnem teljesen rásimult a dobozra.
Hannah megint odanézett a díszes dobozkára. Kénytelen voltam úgy tenni, mintha csak véletlenül járt volna oda a kezemet. Rémülten néztem rá, de nem láttam jelét annak, hogy gyanakodna. Vagy nagyon jó színész vagy tényleg ennyire nem ismeri az embereket – engem nem érdekelt, csak a dobozt akartam.
– Nem annyira...  – nyögtem ki és kétségbeesetten néztem a reménybeli zsákmányom után.
Hannah kezében a dobozzal indult meg – feltételezhetően – a szobája felé. Egy ideig csak bámultam, de még mielőtt eltűnhetett volna a tekintetem elől követni kezdtem. Gyorsabbra vettem a lépteimet, hátha így még szemmel tarthatom a kincsemet.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem értetlenül és a kilincsre tettem a kezemet, hogy ne tudja kinyitni az ajtót, ami a szobájába vezethette.
Gyanús volt, hogy valaki csak így beavatna a titkaiba. Nagyon jól tudta ki vagyok, ha másból nem, a doboz körüli matatásból biztosan. Tolvajoknak fényes, értékes tárgyakat mutogatni pedig nem szokás.
– Ugye tudod, hogyha valamire nagyon vágyok, azt erővel is elveszem?  – kérdeztem. Azt nem tettem hozzá, hogy csak Daniel jelenléte mentené most meg.
Az öcsémet sosem keverném bele egy ilyen helyzetbe. A dobozkát pedig szépen, csendben megszerzem. Még Hannah sem fogja észrevenni.
– Jobb lesz, ha tartod a távolságot! – mondtam, de próbáltam nem ijesztően előadni magamat. Inkább csak figyelmeztetésnek szántam a dolgot.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 02. 12. - 10:49:37
   Kezdett zavarni Elliot bizalmatlansága velem szemben, hiszen abban, hogy meg akartam mutatni neki valamit, egy csepp rossz szándék sem rejtőzött. Csak gondoltam érdekelné a gyűrű, ha már mindenféle kincseket gyűjtöget. Viszont azt valószínűleg nem venné sértésnek, ha én mondanám azt, hogy nem bízom benne túlzottan. Hisz azért ő mégis csak egy tolvaj. És ezt csak magammal nem akarom elhitetni, hiába jöttem rá.
   Ennél jobban bele sem találhatott volna a dolgok közepébe. Elég volt felhoznia csak a háború szót ahhoz, hogy érzelmek tömegeit indítsa útnak bennem. A szüleim halálának emléke ugyan már nem hatott annyira bénítóan, mint pár héttel ezelőtt mikor Alexisel beszéltem, de még mindig mélyen érintett.
   - Az nem kifejezés - mondtam ki (hozzám képest rövid) válaszomat, és lenéztem a földre, reménykedve abban, hogy tényleg nem tud semmit.
   Úgy tűnik, a sejtéseim nagyon jól helytállnak, hiszen Elliot utánam jött mikor elsiettem a dobozzal a kezemben. Az, hogy megtaláltam a módját annak, hogy kövessen, igen csak meglepő volt. Mellesleg úgy éreztem, hogy valahol a gyűrű is felkeltette az érdeklődését, akármennyire is próbálta ennek az ellentétjét hangsúlyozni. Ha a saját hülyeségem lenne, akkor elfogadnám a hozzáállását, de így, hogy igazat mondtam, és nem véletlenül nem tud róla Mimette és Henry sem, így igenis zavaró. A másik, hogy bár sokkal idősebb nálam, nem kellene kisgyereknek néznie. Nem vagyok egy kis hisztis óvodás. Annak meg örülnie kéne, hogy megosztok vele valamit, nem pedig mindenféle gyanús dolgokat beleképzelni a dolgokba.
   Ha apám még élne, valószínűleg vele elemezgetném a gyűrű képességeit, hiszen nem csak sokmindenre tanított meg, hanem a kíváncsiságomat is jól tolerálta. Elliot azonban... Nagyon is más volt. Mégis valahogy úgy éreztem, ő az akivel megoszthatnám a titkot. Hiába olyan amilyen, valami azt súgta nem fogok csalódni. Csak a helyzet teljesen mást láttatott velem.
   - Én semmit. Egyszerűen csak gondoltam érdekesnek találná. Másrészt... Maga talán tudja kik használtak ilyet.
   Persze megint a kíváncsiságom... Az sodor bele minden bajba. Régen Kiara is ezt használta ki ahhoz, hogy éjjel kicsaljon a folyosókra, és felfedezzük az iskola épületét. Így találtunk rá a szükség szobájára is. Most pedig egy tolvajjal barátkozom? A kiváncsiság tényleg nem ismer határokat...
   - Valahogy kezdtem sejteni. - válaszoltam, és megszorítottam a markomban rejtőző dobozkát. - Másrészt... Maga jött utánam. - mondtam, kivételesen megengedve magamnak egy kis pimaszságot.
   Majd leemeltem Elliot kezét a kilincsről, és benyitottam a szobámba. Most is éppen besütöttek a déli nap sugarai, bevilágítva a levendulalila falokat. A szobám nem volt kifejezetten nagy, de nagyon otthonosnak találtam. Jobboldalt volt az ágyam, baloldalt a szekrénysor, és az asztal. Az ablak melletti nyitott kalitkában Pearl szunyókált békésen, Sissy pedig élvezte a terráriumára vetődő napsugarak melegét. A sarokban lévő kiságyából kiszaladt Bernie, ismét üdvözölvén a vendégünket, akinek nem is kellett látnom az arckifejezését, ahhoz hogy tudjam mit gondol most.
- Helyedre! - mondtam határozottan a kutyámnak, aki engedelmesen visszafeküdt a helyére. - Ne aggódjon, ártalmatlan. - mondtam Elliotnak. - Csak ne hívja fel magára túlzottan a figyelmét.
   Kinyitottam a kis dobozkát, és kivettem belőle a ládikám kulcsát. Majd megkerestem a ládikámat, a doboz pedig az asztalomra került. Majd matatni kezdtem az ékszereim között.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 13. - 16:29:46
(https://media.giphy.com/media/26xBFXn4KUk3Mf8UE/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Nem leptek meg Hannah szavai, mármint ha van is hátsó szándéka azzal, hogy a szobájába akar csalni, nyilván nem vallaná be. Azonban engem nem hagytak nyugodni a kérdések, amik a fejemben kavarogtak. Ki akarna velem csak úgy megosztani bármit is?
Érthetetlenül álltam az események előtt. Nem mondom, hogy ez kívülről is látszott, hiszen még mindig azzal a dühös arckifejezéssel bámultam a lányra, mint korábban, mikor kifakadt belőlem a faggatózás.
A szememre vetette, hogy én jöttem utána és persze ebben volt némi igazság… a szavai hallatán lepillantottam a dobozra. Igen, ahogy mondtam, erővel is elveszem, ha szükséges – határoztam el magamban, de eszembe jutott Daniel mosolygós arca és elbizonytalanodtam.
Hagytam, hogy Hannah megfogja a kezemet és leemelje a kilincsről. Benyitott a szobába, én viszont csak a küszöbnél ácsorogtam tétován.
Aprócska szoba volt, de semmivel sem kisebb, amilyen az enyém volt odahaza.
Már olyan régen volt, hogy szinte el is felejtettem azokat a kopott, egyenetlen falakat, amiket tele aggattam térképekkel és távoli tájakat ábrázoló képekkel. Vágyakozva nézegettem őket lefekvés előtt, remélve, hogy egyszer elmehetek és megnézhetem ezeket a csodás helyeket… akkor még álmodni sem mertem volna olyasmiről, hogy tizenhat éves fejjel tűnök el otthonról és inkább az idegent járom, minthogy a családommal legyek.
Jól emlékszem, hogy milyen megnyugtató érzés volt, mikor éjszaka végig sétáltam a hideg konyhapadlón és anyámék szobájának nyitott ajtajából meghallottam Dean hortyogását. Talán mást zavart volna, de nekem az a férfi jelentette a biztonságot, s hittem benne, meg fog minket védeni a vérszerinti apámtól, ha bántani akarna. Ahogy nőttem ez az érzés egyre inkább halványult.
Az én gyerekkori szobám semmiben sem hasonlított Hannah színes, a napfényben vidáman pompázó kuckójához. Leginkább egy börtön volt, ahová az elől menekültem, ami ott csak még inkább a hatalmába kerítette. Ez pedig a magány volt. Az érzés, amit Dean és Daniel szinte tökéletesnek látszó apa-fia kapcsolata állandóan az arcomba dörgölt.
Tudom, hogy velem van a baj. Az öcsém és a mostohaapám, akinek mindent köszönhetek, és akikre mindenben számíthatok a mai napig, most hogy anya már nincsne. Nem lenne szabad féltékenykednem… – vádoltam magamat. Észre sem vettem, hogy hosszú pillanatok óta egyetlen pontba bámulok. Ha Hannah nem nézett bolondnak, addigra már biztos lehettem benne.
Az apró, de annál félelmetesebb kutya volt az, ami visszarántott a kis szobába és Hannah erőteljes hangja. Visszaküldte ugyan a helyére, én még is ott ácsorogtam tovább és az állatot figyeltem gyanakodva.
–  Ártalmatlan?  – kérdeztem talán egy talán túlzottan ijedt hangon. –  Ez egy vérengző fenevad.
Kicsit beljebb léptem, de nem mertem becsukni magunk mögött az ajtót. Nem szívesen keverném magamat félreérthető helyzetbe egy újabb kislánnyal. Bőven elég volt azzal a ravaszabbik fajtával az Abszol úton, alig pár nappal ezelőtt – ezen a gondolaton kicsit mosolyognom kellett.
– Áh!  – jött ki a torkomon egy kis hang meglepetésembe, mikor megértettem Hannah mozdulatait.
Végre láttam, hogy miért érdekelte őt annyira a dobozka, ami az én érdeklődésemet is felkeltette. Egy kulcs volt benne, egy aprócska kulcs, ami egy kisebb ládát nyitott. Az ékszerei között matatott, biztosan oda rejtette el a gyűrűt is, amit igen csak nagy ostobaságnak tartottam, de nem szóltam érte.
– Sokáig tart még? Kihűl a leves, amit otthagytam az asztalon  – kérdeztem sürgetve, hogy kicsit gyorsítsam a folyamatot. – Ráadásul Daniel sem örülne, ha a szobádban találna.
Valójában nem érdekelt, hogy Daniel hol talál és hol nem, sőt az sem érdekel, ha megint én leszek a cukrosbácsi valakinek a szemébe. A dobozkát akartam, most már mindennél jobban, mintha percről percre jobban érdekelt volna… vajon ez még mindig annak a bársonyszalagnak a hatása? Hiszen az keltette fel annyira a figyelmemet legutóbb, hogy majdnem az őrületbe is kergetett – igaz ilyen szempontból a két érzés még csak nem is hasonlított egymásra.
– Ajánlom, hogy jó legyen ez a gyűrű-dolog – jegyeztem meg kicsit mogorván, hogy tudja, még mindig gyanúsnak tartom.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 02. 17. - 19:11:02
   Már aligha toleráltam Elliot hozzáállását a nyitottságomhoz. Egyre inkább azt éreztem, hogy előbb vagy utóbb ki fog hozni a sodromból. És az sosem jár pozitív következményekkel, bárki szemszögéből is nézzük. Csakhogy nem vagyok az a tipus aki hagyja magát kiakasztani. Ahogy apa is mindig emlegette, az, hogy visszahúzódó vagyok, ne jelentse azt, hogy hagyom is magam. Sokat változtam ez alatt az egy év alatt, amióta ő nincs. Így kezdem azt érezni, hogy Elliot a korom miatt nagyon alábecsül.
   - Persze hogy az, nem fog bántani. - válaszoltam (a még mindig az ajtóban álló) Elliotnak. - Az ajtót hagyd csak nyitva. Sosem szoktam becsukni, ha éppen bent vagyok.
   Úgy tűnt Elliotot még mindig a doboz érdekli. Igazából most jöttem csak rá, hogy ebből kettő is van. Az egyik az enyém, a másik Mimetté. De hogy került az enyém a folyosóra? Mimette biztos megint összetévesztette. Matatni kezdtem a polcomon, és leemeltem róla egy majdnem ugyanolyan dobozkát. Felnyitottam, és benne Mimette nyakláncát találtam. Volt a dobozon egy gravírozott felirat: ,,Drága Hugomnak - Katherine''. Elgondolkoztam rajta, hogy az enyémet odaadjam Elliotnak, hisz nekem nem hiányozna. Úgyis csak Mimette pakolja ide-oda, és így, hogy az övé is előkerült, talán nem tűnik fel neki.
   Elliot hangja zökkentett ki a gondolkozásból, pedig a gyűrű már régen a kezemben volt. Észre sem vettem, hogy közben hozzám beszél. Igyekeztem úgy válaszolni, mintha nem kalandoztam volna el.
   - És ez miért zavarná Danielt? Maga nem csinált semmit.
   Felhúztam a gyűrűt az ujjamra, és kivettem Sissyt a terráriumából. Reménykedtem benne, hogy Elliot jobban viseli a kígyók közelségét mint a kutyákét. Már nem is tudom mire számítsak vele kapcsolatban.
   - A siklóktól nem tetszik félni ugye? - kérdeztem, miközben Sissy már fel is tekeredett a csuklómra. - Miért haragszik rám? Talán megsértettem magát?
   Miközben a válaszra vártam, hagytam, hogy a gyűrűben rejlő mágia teljesen átjárjon. Már értettem is Sissy sziszegését. - Tartsd szemmel! - mondta nekem. Közben felnéztem Elliotra, és megszólaltam, most még emberi hangon.
   - Most tessék figyelni. Szeretném, ha végre hinne nekem.
   Mióta rájöttem, hogy miféle képességgel bír a gyűrű, nagyon sokszor használtam, megpróbáltam uralkodni az ereje felett. Első használatkor teljesen átvette felettem az uralmat, most viszont, már majdnem tökéletesen tudom használni. Ez is egy oka annak, hogy van bátorságom megmutatni. Azzal meg is adtam a választ a siklómnak. - Bízz bennem. - Halk sziszegés hagyta el a számat. Igen, végre sikerült teljesen tökéletes választ adnom. A gyűrűt továbbra is az ujjamon hagytam, nem mertem Elliot kezébe adni. Ismét saját hangomon szólaltam meg.
   - Mit tetszik szólni? Ez elég jónak számít? - kérdeztem olyan hanglejtéssel, hogy érezze, bántó a bizalmatlansága. Bár lehet, hogy csupán én vagyok érzékeny. Felálltam, és elvettem a dobozomat az asztalról. Megnéztem, hogy valóban az enyém e, majd Elliot felé nyújtottam. - Ez a magáé. Nekem nem kell. Nénikémnek pedig ott van a sajátja. Gondolom nem fog neki feltűnni, hogy odaadtam, hisz az övét visszateszem a helyére.
   Nem is kellett volna Elliotot néznem ahhoz, hogy tudjam, mekkora meglepetéseket okoztam számára. Mindig is máshogy álltam bizonyos szituációkhoz, mint mások. Ez tesz engem olyan külömbözővé a többiekhez képest. Ettől leszek más, akiről csupán csak hiszik, hogy nyitott könyv.
- El tetszik venni vagy sem? Nem kell különösebb erő hozzá... - mondtam nevetve.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 20. - 19:47:15
(https://media.giphy.com/media/26xBFXn4KUk3Mf8UE/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Hannah annyira ártatlan, hogy az még engem is meglepett. Mármint ezek a mondatok döbbenetesek voltak egy ilyen fiatal lány szájából. Hiszen behívott a szobájába egy tolvajt, hogy megmutassa neki a különleges gyűrűjét, amit valahol talált. Azért nem gondolhatta komolyan, hogyha igaz ez a történet, akkor én tényleg csak szépen végig nézem, ahogy bemutatja a tulajdonságait, esetleg kipróbálom, majd egy kisebb regénnyi szöveget előadva mesélek a hasonló képességű tárgyakról.
Az is igaz, hogy ő kincsvadásznak, kalandornak gondol – szögeztem le magamban, de egyelőre még a porcelán dobozka érdekelt.
– Hagyjuk! Nem érted a felnőttek dolgait  – állapítottam meg.
Ahogy kivette a siklót a terráriumból, kicsit furcsa érzés fogott el. Mármint, minek kell ennyi állat valakinek? Bár ő nálam jóval több időt tölthet velük. Zeusz csak egy egyszerű macskának tűnik, kiválóan gondoskodik magáról, még sem szívesen hagyom egyedül. A háború alatt kifejezetten sokat gondoltam rá, azon elmélkedtem, hogy vajon életben van-e még… kegyetlen időszak volt és jó most egy kicsit itthon lenni még akkor is, ha London valójában csak a második otthonom. A szívem mindig is az ír vidékre fog húzni, a völgye, ahol leéltem az életem egy jelentős részét.
– Nem tetszek félni semmitől, csak a kutyák agresszív, hangos állatok és… tök mindegy!  – zártam le a felesleges magyarázkodást.
A mondandója második fele őszintén meglepett… habár tisztában vagyok azért magammal. Igen, általában egy dühös ember benyomását keltem és valahol az is vagyok, de ezért miért lennék mérges egy vadidegenre? Hannah számomra csak egy gyerek, akinek túl nagy a szája. Nem ez más érzés, amit talán ő nem ismer. Még fiatal, érdeklik a világ dolgai, az emberek… én viszont inkább távol tartom magamat azoktól a dolgoktól, amiket nem ismerek. Ilyen többek között a kedvesség, az érdeklődés irántam vagy a gyerekek társasága.
–  Hannah, talán ez most újdonság lesz neked, de nem haragszom általában olyan emberekre, akiket alig egy órája ismerek. Ráadásul a vendéglátóink hozzátartozója vagy  – világosítottam fel.
Miért olyan fontos, hogy higgyek neki? Nem rohadt mindegy? – borultam ki, mikor megkért, hogy figyeljek. Nem értettem az egészet, hiszen vagy ennyire szimpatikusnak talált, de az is lehet, hogy  egyszerűen tényleg naiv. Előbbi meglepett volna, utóbbi kevésbé, de azért én még reménykedtem benne, hogy csupán a kedvesség irányította.
– Érdekes…  – nem akartam túl sokat elárulni a gondolataimról neki. Egyébként nem is találkoztam korábban ilyen hatalommal bíró tárggyal.
A gyűrű képességei magáért beszéltek. Egyből végig futott az agyamon, hogy meg akarom szerezni… de mikor felém nyújtott a porcelán dobozt, megszakította azt a kellemes bizsergést, ami ilyen helyzetben úrrá szokott lenni rajtam.
– Nem kell  – nyögtem ki rekedten és nem vettem át a dobozt, sőt bedugtam a zsebembe a kezeimet.
A hangom talán kicsit sértett volt, de ilyet még soha senki sem tett. Lenéztem a kis porcelán tárgyra, mintha hirtelen elvesztette volna a varázsát, habár biztosan szépen mutatott volna a kincseim között vagy gyönyörű dísze lett volna az ütött-kopott dohányzóasztalnak a kandallóval szemben. Aki csak belépne az ajtón ezt pillantaná meg elsőként. Most azonban a sértettség nem engedte, hogy átvegyem.
– Ha elvenném, azzal magamat hazudtolnám meg  – nem tudom, miért válaszoltam ezt. Nem kellett volna kiadnom még ennyit sem magamból.
Egy ideig csak egymást néztük és már majdnem valami csúnyát is hozzá tettem, mikor az ujjára csúszott a tekintetem. A gyűrű most egy kicsivel talán jobban érdekelt és biztos voltam benne, hogy nem szívesen válna meg tőle még csak egy próba erejéig is.
– Megengeded, hogy kipróbáljam?  – kérdeztem. – Ha valami biztosítékot szeretnél cserébe megértem, elég rossz hírem van. Bár ahogy elnézlek még biztosan nem hallottad a nevemet.
Csak elmosolyodtam. Végül is már célozgattam rá, hogy ki is vagyok valójában. Hannah számára biztosan nem jelentene meglepetést azt hallani, hogy tolvaj.
– Tessék…  – mondtam és lehúztam az ujjamról a címeres gyűrűt, amit Nyström családjától zsákmányoltam és nem rég fájdalmas körülmények között, meg is kellett védenem. Lassan nyújtottam felé, hiszen Hannah számára értéktelen, fogalma sincs, mit ajánlottam fel neki… talán még nekem sem. Hiszen a mágikus ereje hatalmas, nem tudom ki készítette és milyen céllal. De azt tudom, hogy mindig viselem, mert különös vonzalmat érzek iránta.
–  Vedd el, ez most a legértékesebb kincsem!  – talán hazudtam, talán nem, de a gyűrű valóban sokat jelentett nekem.
Ahogy a kezemben tartottam a különös ékszert éreztem ugyan valamit, de különösebben erős mágiát nem. Az bizonyos volt, hogy nagyon régi és varázslók, boszorkányok viselték. Ráadásul az én ujjamra is tökéletesen illett, talán szándékosan tették ilyenné s így képes alkalmazkodni az aktuális tulajdonosához.
– Nem érzek semmi különöset.
A siklóra emeltem a tekintetemet, a szemébe néztem. A sziszegése értelmetlen volt, nem éreztem semmiféle változást és hiába adtam át magamat a gyűrű gyenge kis mágikus kisugárzásnak, nem történt semmi. Ahogy megszólaltam, csak a szokásos szavakat hallottam.
– Biztos vagy benne, hogy ez a gyűrű tényleg működik?  – kérdeztem és alaposabban megnéztem az ujjamon.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 02. 22. - 16:07:55
   Elliot még mindig idegesnek tűnt, nem tudom felfogni, hogy valaki ennyire nem fogadja jól a társaságomat. Általában mindenkivel jól kijövök, sosem szokott problémát okozni, ha idegenekkel beszélek. Ilyen helyzetbe még sosem kerültem, így kezdtem kissé bizonytalanná válni. Az biztos, hogy okoztam neki kisebb meglepetéseket, pedig én csak azt szerettem volna, ha végre örülne is valaminek, nem csak morogna, amiért itt kell lennie. Valójában nem is tudom miért számítottam másra, észrevehettem volna mikor megérkezett, hogy nem jókedvéből van itt. Gondolom Daniel rángatta magával, s hogy mi oka lehetett erre, fogalmam sincs.
   Már majdnem megtudtam mi baja a kutyákkal, de nem fejezte be a mondanivalóját. Egy kicsit pedig érdekelt volna. Mi oka lenne félni bárkinek is Bernietől? A mondatán csak mosolyogtam egy jót. Még mindig viccesnek tűnt, hogy valaki fél egy palotapincsitől. De legalább a többi háziállatom jelenléte nem zavarja. Sokan nem értik, hogy miért tartok a szobámban ennyi állatot, ha alapjába véve is kicsi a hely. De egyszerűen odavagyok az állatokért, és egyszer szeretnék egy cicát is. Mimette pedig egyre csak azt hajtja, hogy inkább barátokat keressek, ne a kisállataimmal foglalkozzak.  Pedig vannak barátaim. Mi a baja az állatokkal?
   Kicsit megnyugodtam mikor Elliot azt mondta, nincs oka rám haragudni. De még mindig borzasztóan zavart, hogy ennyire negatív a hozzállása velem szemben. Elsőre talán ha még szimpatikusnak is találtam, most inkább a gyanús személy benyomását keltette. Valószínűleg megint csak naiv voltam, és saját magamat kevertem bele ebbe az egészbe. Eleinte még el is hittem hogy kalandor, de most inkább a saját véleményemet támasztják alá a mondatai és a mozdulatai. Sokszor beigazolódnak a sejtéseim, és ez most sem lesz másképp. Kezd tudatosodni bennem, hogy Elliot inkább tolvaj, mint kincskereső.
   Érdekes? Ennyi a reakciója? Nem volt túl bőbeszédű. Gondoltam, tesz rá egy megjegyzést, vagy reagál valamit, de abszolút nem ez történt. Ami nem is zavart volna, ha valami teljesen hétköznapi dolgot mutatok neki. De így, igencsak furcsállottam ezt a tömör választ. És ami még meglepőbb volt, nem vette el a dobozkát. Hát jó. Elég furcsa lehetett az arcikefejezésem, és gondolom, most magában jót mosolyoghat rajtam.
   Most hangzott el a mondat, mely végleg eldöntette velem, hogy jól gondoltam. Ezen már meg sem kellett volna lepődnöm, de az arckifejezésem nem erről árulkodott.
   - Hogyan? - reagáltam szinte akaratom ellenére. A kérdés reflex-szerűen csúszott ki a számon.
   A tekintete a kezemre vándorolt. Fel se kellett volna tennie a kérdést ahhoz, hogy tudjam mit akar:
   - Valóban nem. -mondtam, s közben bizonytalanul, de rábólintottam a kérésére.
   Lehúztam az ujjamról a gyűrűt, az övét pedig elvettem. Bár azt mondta ez a legértékesebb kincse, én nem láttam olyan különlegesnek. Vagy hazudott nekem, vagy a gyűrűnek valamiféle rejtett képességei vannak. Óvatosan az ujjamra húztam, és szemlélgettem egy kicsit. Érzékelhető volt, hogy mágikus hatalma van, de nem tudtam neki különlegesebb erőket tulajdonítani. Elgondolkodtam rajta, hogy Elliotnak miért olyan fontos, normál esetben rá is kérdeztem volna, de most nem vettem hozzá a bátorságot. Még az kéne, hogy tényleg magamra haragítsam.
   Elliot szavai nem is kicsit ijesztettek meg. Micsoda? Gondoltam magamban. Ez lehetetlen, ez nem létezik! Hogy lehet hogy nem érez semmit? Teljesen összezavarodtam. Apával beszéltünk ugyan a párszaszó dologról még régen, de nem akartam elhinni neki amit mondott. Valahogy a családfánkról terelődött ide a téma, és megtudtam, hogy vannak a rokonságomban halálfalók. Eggyel szembe is kerültem még a háború idején. És ő tudott párszaszóul. Apa pedig azt mondta, hogy ez a képesség talán öröklődhet is, de nem igazán biztos ebben.
   - Próbáljon meg beszélni. - mondtam, reménykedve abban, hogy biztos csak ijesztget.
   Saját hangján szólalt meg. Kissé kétségbe estem, nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet az oka ennek. Talán elsőre ő sem tudja irányítani a képességet, vagy egyszerüen nem működik nála. Lehet hogy az én gyűrűm is rejtegetné a képességeit mások elől. De akkor nekem miért működik? Hisz alapvetően nem az enyém.
   Kezdtem hinni apa szavainak. Nem is tudtam, hogy ennek örülnöm kellene e, vagy inkább tartsak tőle. Nem. Kizárt, hogy tudok párszaszóul, ez a gyűrű műve. Nyugtattam magam.
   - Ezt nem tudom megmondani magának. Fogalmam sincs.  -válaszoltam. - Mit gondol, talán nem is a gyűrű miatt értem a párszaszót?
   Őszintén abban reménykedtem, hogy azt mondja, ez lehetetlen. De éreztem, hogy nem ezt a választ fogom kapni.
   - Lehetséges ez?
   Visszapillantottam Elliot gyűrűjére. Még mindig borzasztóan érdekelt, hogy mitől olyan különleges. Azon mérlegeltem, hogy megkérdezzem vagy sem, hogy miért ilyen értékes számára. Elidőzött a tekintetem felette, nem is túl rövid ideig, hátha Elliot észrevenné, mennyire kíváncsi vagyok. Legszívesebben rögtön azt kérdeztem volna, hogy miért olyan nagy kincs számára, de inkább egy óvatosabb próbálkozást tettem.
   - Van kedve valamit mesélni erről a gyűrűről? - mosolyogtam. - Nem baj ha nincs. Csak érdekes...
   Úgy tűnik a szituáció megfordult. De engem még mindig az a gondolat foglalt le legfőképp, hogy talán tényleg nincs képessége a gyűrűmnek. Levettem Elliot gyűrűjét az ujjamról, és miután vetettem rá még egy pillantást, visszaadtam neki.
   - Visszakaphatom az enyémet? - kérdeztem. - Jó lenne rájönni, hogy mégis mi történt.
   Mostmár gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben, és egyre csak élesedett bennem az emlék, mikor a távoli rokonommal találkoztam. A perfektus, aki ott volt, nem értett minden szót a beszélgetésünkből. Most esett csak le. Akkor is párszaszóul beszéltem. Pedig nem volt rajtam a gyűrű.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 26. - 11:17:02
(https://media.giphy.com/media/26xBFXn4KUk3Mf8UE/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Csendesen fordultam Hannah felé a sikertelen próbálkozást követően. A gyűrű igazán izgalmasnak tűnt ránézésre s bár egyáltalán nem rendelkezett különleges képessége, szépséges darabnak tartottam továbbra is... habár egy kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy nem tudok vele párszaszóul.
Kezd izgalmas lenni a helyzet – szögeztem le magamban. Talán még sem volt olyan elveszett ötlet idejönni.
A lányra pillantva csak az járt a fejemben, ahogy a szemem láttára beszélt egy kígyóhoz. Az a hang különös volt, a hideg kirázott tőle, de egy kicsit érdekesebb személyiséggé tette az amúgy teljesen átlagos kislánynak látszó Hannah-t.
Óvatosan lehúztam az ujjamról a gyűrűt. Ezüstös fénye megcsillant a téli napfényben, ami elárasztotta a szobát. Igen, valóban lenyűgöző ékszer volt, de teljesen értéktelen számomra. A kidolgozottság ugyanakkor lenyűgözött. Tetszett minden apró részlete, egy részem legalább annyira szerette volna megkaparintani, mint a porcelándobozt.
Végül is miért nem tarthatnám meg? – elmélkedtem, de Hannah megszólalt. Kicsit zavartnak látszott, mintha nehezen fogná fel, mi folyik körülötte. Talán csak most jutott el a tudatáig, hogy mit is jelent a sikertelen kísérlet, amit korábban végre hajtottam.
–  Nem hinném, hogy emiatt beszélnéd a kígyók nyelvét  – ismertem el és az ujjaim között forgattam az ékszert. –  Eddig csak a gyűrűvel értetted meg a siklót?
Az akvárium felé böktem a fejemmel.
–  Nincs a családodban bárki, aki beszél párszaszóul?  – hirtelen zavarba jöttem a saját kérdéseimtől, inkább elhallgattam.  
Miért kéne, hogy egy tizenéves gyerek érdekeljen? Ez is csak egy képesség – bizonygattam magamnak. Azonban még is csak most fordult elő első ízben olyan, hogy egy hozzá hasonló emberrel találkoztam. Ráadásul korábban nem is hallottam senkit így beszélni. Egyszóval: izgatott lettem.
–  Azt hiszem, hogy te csak szeretnéd azt hinni, a gyűrű miatt érted meg a kígyókat.
Kérdésére lassan bólintottam.
Hirtelen, mintha csak el akarta volna terelni a szót, az én ékszeremről kezdett el kérdezgetni. Hosszú ideig nézegette is. Talán kicsit őt is megbabonázzák a kincsek, mint engem. Még sem örültem, hogy azt vizsgálgatja, ami az enyém. Zálogban hagytam nála, de akármikor visszavehetem. Féltékenység fogott el, hogy nála van még mindig a gyűrűm és így csodálja. Nálam a helye... Nem akarta erőszakos lenni és egyszerűen elvenni tőle... még a végén kidobnak a házból és Daniel mérges lenne.
–  Őszintén szólva, Hannah, kétlem, hogy mesélnem kéne neked ebben a helyzetben  – válaszoltam ridegen.
Kivettem a gyűrűmet a kezéből, de még hosszú ideig magamnál tartottam az övét.
–  Gondolkodj csak! Nem emlékszel valami különösre a múltadból?  – kérdeztem és kérése ellenére még mindig nem adtam oda a gyűrűt. –  Mármint, ha a végére akarsz járni ennek a képességnek...
Nem akartam túl érdeklődőnek tűnni, de hát ilyesmivel tényleg nem mindennap találkozik az ember. Mindenesetre biztos kijelentések megtétele előtt, nem ártana alaposabban megvizsgálni Hannah titokzatos gyűrűjét. Az is lehetséges, hogy csupán nálam nem működött.
–  Egy ilyen...  – valami recsegés szakított félbe.
Az ajtó felé fordultam. Az az érzésem támadt, mintha figyelnének és örültem, hogy nem fejeztem be a mondatot.
Daniel került elő a maga giccses karácsonyi viseletében és felvont szemöldökkel nézett végig rajtunk.
Valamit hallott... – állapítottam meg az arckifejezése láttán.
–  Megzavartam valamit? – érdeklődött olyan hangon, mintha csak az időjárásról érdeklődne.
–  Hannah mutatott nekem egy ékszert...  – vallottam be. –  Tudod, a nagy kincskereső ért hozzá.
 Mosolyt erőltettem az arcomra. Mint általában, most sem terveztem, hogy többet tudjon a kelleténél. Danielt mindig is jobban szerettem boldog tudatlanságban hagyni, ha valami olyasmi van a dologban, amit jobb nem feszegetni.
–  Esetleg hajlandó lennél visszatérni az asztalhoz a második fogásra? – kérdezte és odasétált elém. Kivette a kezemből a gyűrűt és visszanyújtotta Hannah felé. – Ezt helyezd biztonságba inkább!
–  Nem akartam semmit azzal az értéktelen vacakkal!  – háborodtam fel és a lányra pillantottam. –  Nem akartam elvenni.
Daniel nem mondott semmit, csak jelezte, hogy menjünk vissza. Hannah-t valószínűleg előre engedte, én viszont még gyorsan a zsebembe süllyesztettem a kis porcelándobozt. Nyilván nem fogadtam el ajándékként, de így azért már egészen más a dolog.
Alig vártam, hogy visszatérjek az asztalhoz és valamit egyek.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 03. 11. - 10:01:49
   Elliotról szinte lerítt a csalódottság, de úgy látszik, a gyűrűmet azért szépnek találta. Talán nem is sejti, hogy én most milyen meglepett vagyok; hisz próbáltam visszafogni azt a borzongást, ami a helyzet felismerése során végigfutott rajtam.
   Már képtelen voltam elhitetni magammal, hogy a gyűrű miatt tudok párszaszóul. Szerintem a különleges ékszer, csupán felerősíti a képességet. - Ki és mire használhatta régen? - futott át a kérdés a gondolataim között, vagy ezer másikkal együtt. Talán nem a gyűrű volt az egyetlen oka annak, hogy értettem Sissy sziszegését. Vagy hogy magam is válaszoltam. A korábban történtek, és a feltörő emlékek mind ezt bizonyították.
- Nem tudom. Bár szerintem mindig rajtam volt a gyűrű mikor értettem a szavait. Persze ez nem bizonyít semmit.
   Elliot hirtelen érdeklődése bár boldoggá tett, kissé zavarba hozott. Nem tudtam eldönteni, hogy meséljek e neki a családomról, ugyanis eléggé zűrös a családfánk. Nekem is nehéz volt felfognom hogy részben halálfalóktól származunk, és nem kötöttem a tényt soha senki orrára. Így is elég sokan tudtak arról az ágról, még ha nem is biztosan tudtak minket hozzájuk kapcsolni.
- Igazából... - kezdtem el - nem biztos hogy sokat kell mesélnem a családomról. Bizonyára már hallottál valamit a Selwynekről.
   Úgy tűnik Elliot figyelmét még a saját kincséről való kérdezgetéssel sem tudom elterelni. Szerintem inkább idegesítő volt számára az érdeklődésem. Olyan típusnak tűnik, aki nem szereti, ha mások kíváncsiak. És ezen nem is csodálkozom. Visszaterelte a témát hozzám, és újabb kérdést tett fel. Rögtön elárasztottak azoknak a borzalmas pillanatoknak az emlékképei, melyek apám halálakor játszódtak.
- Akadna egy dolog... De nem szívesen beszélek róla. - mondtam, s a szoba szőnyegét kezdtem vizsgálgatni, mintha olyan érdekes volna.
   Daniel lépett be a szobámba, ezzel együtt Elliot mondata is félbeszakadt. Nekem továbbra is kedvesnek és érdeklődőnek tűnt, nem inkább annak az embernek, aki a szeme sarkából mindig figyel. Ezt a gondolatomat gyorsan meg is cáfolta az, hogy a kezembe nyomta a gyűrűt, hogy helyezzem biztonságba. Mostmár megértettem Elliot óvatosságát, valószínűleg a testvére valóban nem úszik a boldog tudatlanságban.
   Az ujjamra húztam a gyűrűt, és felálltam. Szóval Mimette már kitálalta a főételt. A kedvencemet készítette, sült kacsát és egy tál franciasalátát, illetve többféle köretet.
- Tessék jönni, desszert is lesz! - mosolyogtam.
   Mikor Daniel kikísért a konyába, megengedtem magamnak, hogy hátrapillantsak. - Nem mondott le a dobozról - gondoltam. És ez valahol feldobta a hangulatomat. Gyakran ajándékozok dolgokat a vendégeinknek csak úgy, és ennek bár Mimette nem örül, engem nagyonis boldoggá tesz ha valakinek egy aprósággal mosolyt csalhatok az arcára. Meg egyébként is. Nem az ő vackait osztogatom szét annak a kevés embernek is, aki idetéved.
- Hogy érzi magát nálunk? - kérdeztem Danielt.
   Majd leültem az asztalhoz Henry mellé. Mimette a választ aligha megvárva, folytatni kezdte a beszélgetést.
- Henry. Nem vizsgálnád meg ezt egy kicsit? - súgtam oda, és odanyújtottam a gyűrűt úgy, hogy nagynéném ne láthassa. - Kérlek!
   Elkezdte vizsgálgatni, egy darabig szótlanul nézegette, majd halkan megszólalt.
- Tudtam hogy rejtegetsz valamit. Na de hogy egy ilyen régi tárgyat?
- Tudod kié? - kérdeztem egy kis döbbenettel a hangomban.
- Ez azé a Selwyné, - mondta kicsit habozva - aki beállt a halálfalók közé. Nincs különösebb ereje, csak felfedi, ha valaki képes valamely sötét mágiára. Vagy felerősíti a képességet. - kis szünetet tartott a mondanivalójában. - Én nem tudnám használni.
   Közben Elliot is leült az asztalhoz, és folytattuk az étkezést. Nem tudom hallott e valamit ebből a beszélgetésből, de biztos voltam benne, hogy tudja miről van szó.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 03. 14. - 21:31:24
(https://media.giphy.com/media/26xBFXn4KUk3Mf8UE/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

A zsebemben lapuló kis dobozra simultak az ujjaim, ahogy megindultam Hannah és az öcsém után. Éreztem, ahogy a kissé hűvös, csúszós felület tökéletesen belesimul a tenyerembe. Végre boldog lehette megint, hiszen megszereztem, amit akartam. Az enyém volt úgy, hogy nem kellett elfogadnom az ajándékot.
A dobozkán kívül már csak Hannah története érdekelt jobban. Különös, hogy egy ilyen átlagos lánynak ilyen képessége van. Ez volt az első izgalmas dolog azon kívül, hogy kincseket rejteget a rokonság elől. Többet akartam tudni a Selwyn családról, habár már hallottam róluk, de csupa felületes és unalmas tényt.
Valószínnűleg egy másik helyzetben a desszertre utaló félmondat is felkeltette volna az érdeklődésemet. Régóta nem ettem rendes vacsorát vagy ebédet, hacsak nem Daniel hívott meg valamire, így már a főtt étel puszta gondolata is csábító volt. Nyilvánvalóan az lett volna a helyénvaló, ha már azt találgattam volna vajon mit fognak még felszolgálni, engem azonban a lopás öröme taszított ebbe a mámoros állapotba.
– Ugye nem készülsz semmire? – érdeklődött Daniel, mielőtt beléptünk volna Hannah után a helyiségbe, ahol a megterített asztal várt ránk.
– Ne sértegess!  – háborodtam fel és még mosolyogni is próbáltam a meggyőzés kedvéért.
Ő lépett be először, hallottam, hogy szinte azonnal beszédbe elegyedik a vendéglátóinkkal. Ez persze nem lepett meg különösebben, hiszen Daniel már csak ilyen. Mindig vidám, mindenkivel kellemesen el tud csevegni… egyszóval nem is lepett meg különösebben, hogy az egykori betegeivel került ilyen szoros viszonyba.
Mindig is irigyeltem az öcsémet, habár különösebb nem érdekelt az emberek társasága, remekül elvoltam egyedül is. Azonban időnként – mint mindenkire – rám tört a magány súlya. Szerettem volna valakivel beszélni, valakitől segítséget kérni… ha napokat bolyongtam erdőkben apámra gondoltam és fejben levelet fogalmaztam meg neki.
Általában vádló mondatok halmaza sorakozott ilyenkor a fejemben. Miért rontotta el a gyerekkoromat? Miért nem akarta, hogy tudjam, milyen ha az embernek van apja? De a legfontosabb: miért tartózkodott ennyire tőlem mindig, ha anyagilag támogatott? Valószínűleg sosem fogok ezekre a kérdésekre választkapni – zártam le aztán.
Egy pillanatra a zsebembe nyúltam, még mindig ott volt a kis dobozka. Elmosolyodtam, ahogy beléptem a többiek közé. Ők nyilván udvariasságnak gondolták ezt a gesztust, azonban én a saját – ha mondhatjuk így – sikeremnek örültem.
A helyemre ülve a leveses tányérba bámultam. Még mindig ott volt az étel, ami megmaradt – ez nagyjából az egészet jelentette.
„Vagy felerősíti a képességet” – hallottam meg a Henryként bemutatkozó férfi hangját. Eddig nem nagyon szólalt meg, talán ezért is figyeltem fel a beszédére. Bár csak egy rövidke foszlányt kaptam el a mondandójából, tudtam miről van szó.
Hannah meglepett. Nem gondoltam volna, hogy annyira megijed egy kis párszaszótól, hogy máris megmutatja a felnőtteknek a gyűrűt. Talán szerettem volna magammal elhitetni a szívem mélyén, tényleg annyira különlegesnek gondol, hogy velem ossza meg a titkait.
– Milyen képességeket erősít fel?  – kérdeztem kissé túl hangosan, habár nem volt szándékomban felhívni magamra a figyelmet. – Akarom mondani, isteni ez a leves!
Megköszörültem a torkomat, miközben kézbe vettem a kanalat.
Talán nem is lett volna annyira jó ötlet, ha Daniel és Mimette túl sokat tudnak meg a szobában elhangzottakból, legalábbis ameddig a ház környékén tartózkodtam. Nem szerettem volna feleslegesen bajba keverni magamat, hiszen kedves családok ellenségeskedése nélkül is éppen elegen vannak a nyomomban kisebb-nagyobb tárgyakkal kapcsolatban.
Éreztem, hogy elvörösödök Daniel kérdő tekintetére – habár csak a szemem sarkából láttam, jól ismertem az öcsémet. Remegő kezemből kiesett a kanál, egyenesen a levesbe. El akartam kapni az evőeszközt – tovább rontva a helyzeten –, így végül az egész tányér megbillent. A nagy csörömpölés és az arcomban, a mellényemen, az ingemen kikötő sós lé kicsit sem volt kellemes. Szerencsére eddigre nem volt annyira forró, hogy komoly égési sérüléseket okozzon.
– Elnézést…  – nyöszörögtem és kicsit kétségbeesetten kezdtem törölgetni magamat egy szalvétával.
Danielre néztem, hogy próbálja már meg elterelni a figyelmet rólam. Egyrészem persze reménykedett még, hogy nem néznek teljesen őrültnek, de biztos voltam benne: már szinte teljesen mindegy mit művel ma itt.
– Tudod, általában ennél sokkal normálisabb vagyok  – jegyeztem meg Hannah felé fordulva.
Azt hiszem, ha ilyesmit bizonygatni kell az már régen rossz. Ez az én formám, amikor magabiztosnak kéne lennem, vagy legalábbis láthatatlannak, akkor vonom magamra a helyiség összes tekintetét. Elliot, miért nem vagy képes összeszedni magadat? – háborogtam kicsit.
– Mondott valamit a bácsikád a gyűrűről?  – kérdeztem olyan halkan, hogy talán tényleg csak ő hallotta.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 03. 16. - 17:16:02
   Mióta nincsenek a szüleim, rengeteg titok halmozódott fel bennem. Ezekből ha el is árulok párat, jobbára Henrynek mondom el. Mimettet sosem avattuk bele a családi dolgainkba a szüleimmel, hisz túlságosan féltünk, hogy a rokonaink miatt anyut elszakítja apától. Talán túlságosan is fél minden sötét mágiától és attól, hogy bárkinek baja eshet. Amint megtudna valamit az egész történetből, talán Roxfortba sem engedne vissza.
   Henry azonban teljesen más. Auror, így nem fél a fekete mágiától, és bár tud elég sok mindent, nem jár el a szája. Ha ő nem lenne itt Mimettel, már ki se tehetném a lábam egyedül a lakásból. Még a háború előtt, apa rengeteg mindent mesélt el neki, talán olyat is, amiről én sem tudok. Másrészt pedig, nem érdemes nagy energiát fektetni a titkolózásba, ha róla van szó, hisz előbb vagy utóbb úgy is rájön.
   Nos, most kellőképp meglepődtem ahhoz, hogy megmutassam a gyűrűt. Nem érte túl nagy megleptésként Henryt, mikor odaállítottam vele. Kicsit olyan, mintha apa lenne, hisz bármit megoszthatok vele, bár valóban nem tud mindenről. Reménykedtem benne valahol, hogy cáfolni fogja a korábbi megállapításunkat, de nem így történt. Valahol ott motoszkált bennem a tudat, hogy ez az egész csak hasonlóbbá tesz engem a halálfaló rokonomhoz, és ahelyett, hogy feldobott volna, inkább lehangolt az új képesség megjelenése. Bár az is tény, hogy a családban mások is beszéltek párszaszóul, de nem tudtam teljes mértékben a jó oldalát nézni.
Elliot szavaira felkaptam a fejem. Szúrós pillantást vetettem rá, és az orrom alatt motyogtam kissé ijedten, kissé idegesen. -Ezt miért kellett ilyen hangosan? - körbenéztem. Mimette szerencsére nem vett észre semmit, Daniel figyelmét azonban sikeresen fel tudtuk hívni, még ha csak egy pillantás erejéig is. Lesütöttem a szemem, és inkább a tányéromon lévő főételre koncentráltam.
- De kíváncsi itt valaki. - mormogott Henry, majd szinte idegesítő nyugodtsággal hozzáfogott ő is az evéshez.
   Csörömpölésre figyeltem fel, és óvatosan felnéztem. Nehéz volt megállni, hogy ne nevessem el magam, de egy halk kuncogást megengedtem magamnak, mikor megpillantottam Elliotot. Még Henry is jót mosolygott a dolgon, bár nem az a típus akit könnyű megnevettetni.
- Mindjárt hozok egy törlőkendőt. - állt fel Mimette, és már rohant is a konyhába.
- Bizonyára. - mondtam, és abbahagytam a kuncogást.
   Mimette visszaért a törlőkendővel, és odanyújtotta Elliotnak. Bizonygatva hogy nem történt semmi gond.
- Esetleg kérsz egy új adagot? - kérdezte.
   Majd folytattuk mindannyian a beszélgetést. Kezdtem érezni, hogy Daniel gyanakszik, de igyekeztem elterelni a gondolataimat.
- Egy távoli rokonomé. Henry szerint felfedi a sötét varázslatokat, és felerősíti. Bizonyára nem juttat senkit különleges képességek birtokába.
   Elgondolkoztam. Működne egy olyan személyen is, aki sötét varázsló, de nem Selwyn? Vagy ez egy családi ereklye volna? Akkor nem csupán véletlen volt, hogy pont én bukkantam rá? És hogyan kaphatnék választ ezekre a kérdésekre? Apa sosem mesélt nekem a családi ereklyékről. Azt tudom, hogy a nyaklánc amit hordok, öröklődik generációról generációra, de nincs semmilyen képessége. Egyszerű kék ásvány ezüst indával díszítve, ezüstlánccal. Még csak nem is feltűnő.
- Ismer sötét varázslatokkal foglalkozó személyt? - kérdeztem. - Vagy magunk járjunk utána a gyűrűnek? - a kezdeti ijedtségem izgatottságba fordult át, és fokozta a kíváncsiságomat és a lelkesedésemet. - Talán én is keveset tudok a családomról.
   Már az is eszembe jutott, hogy esetleg megkeressem magát Selwynt. De túl veszélyes lenne az Azkabanba menni. Másrészt... Nem feltételezem, hogy bármit tudna mondani. Viszont apai ágon úgy tűnik ő az utolsó élő rokonom. Csak van valami, egy jel, ami utal bármire.
   Levettem a nyakláncot, amit sosem szemléltem meg különösebben, annak ellenére hogy évek óta nálam volt. Vizsgálgattam egy darabig, hátha van rajta valami motívum, vagy aláírás. Azonban ennél érdekesebbet véltem felfedezni. Egy feliratot. "Where the blue stones reunite" Ez mégis mit takar? - Kell hogy legyen rá magyarázat - motyorásztam. - Gyerünk, gondolkozz.
- Ezt nézze! Találtam valamit! - mondtam halkan, és átcsúsztattam az asztalon a nyakláncot, úgy hogy csak Elliot láthassa.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 03. 19. - 10:04:32
(https://media.giphy.com/media/26xBFXn4KUk3Mf8UE/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Az csak egy dolog, hogy minden egyes alkalommal bénázok evés közben. Egyszerűen ilyen vagyok, már megszoktam. Mások előtt persze zavarba jöttem és még Hannah is kinevetett.
Bár gyorsan kaptam törlőkendőt és egy újabb adag levest, mégis szörnyen éreztem magamat. Általában ügyetlen vagyok, ha nem lopásról van szó s ezt egyre nehezebben viselem mostanában. Mióta visszatértem az utazásokból és újra Londonban élek – mondhatni életvitelszerűen –, egyre többször kerülök emberek közé. Ez nem csak azért furcsa, mert alapvetően kerülöm a társaságot, hanem mert rendszerint a komoly, sokat megélt kalandor helyett leginkább a szerencsétlenek királyának látszom.
– Köszönöm  – mondtam, ahogy elém került a meleg leves.
Danielre pillantottam, aki a szeme sarkából figyelt. Tudtam: ma már nem lesz tőle nyugtom, hiszen elhatározta, hogy megakadályoz, akármire is készülök. Talán pont az öcsém az, aki elég jól ismer – annak ellenére is, mennyi időt töltöttünk egymástól –, és nyilván azzal is tisztában van, ha bajba tudom keverni magamat, akkor meg is teszem.
Talán ezért is próbáltam elterelni a figyelmemet saját udvariatlan, gyerekes viselkedésemről. Hannah persze készségesen válaszolt a kérdésemre. Őszintén szólva kicsit meglepett, hogy nem tartotta meg magának az éppen megszerzett információkat.
– Szóval a bácsikád már ismerte az ékszert…  – állapítottam meg. – Milyen különös, hogy véletlenül pont egy családi ereklyére bukkansz rá. Nem gondolod, hogy valaki esetleg így akarta?
Továbbra is halkan beszéltem, bár mivel a Mimette és Daniel ismét pletykás öregasszonyok módjára elmélyült valami nevetséges témában, szükségtelen volt az óvatosság.
Hannah kérdésére felsóhajtottam.
Magam sem tudtam a választ. Elsőre apám jutott eszembe… aki feltehetően, sőt majdnem bizonyosan megfelelt volna a sötét varázsló megnevezésnek. Ahogy végig futott az agyamon, hogy miket írt a leveleiben és megkért, térjek vissza a háború idején, álljak mellette, ha harca kerül a sor, kirázott a hideg.
– Ha ismerek is, mindegy  – mondtam egy kissé talán ingerülten.
Nyilván nem Hannah-ra haragudtam, hanem saját magamra. Miért kellett eszembe jutnia? – faggattam az eszemet, bár tudtam, hogy választ nem kapok.
– Egyetlen sötét varázsló sem fogja hagyni, hogy kísérletezzünk vele  – világosítottam fel morogva. – Ha ki akarod deríteni mire is jó ez a vacak, nekünk kell utána járni.
Nem akartam elrontani Hannah kíváncsiságát… talán én is ilyen voltam az ő korában, csupán az én viselkedésem mellé némi gonoszság is társult, ezért hát mindenkit gyötörtem. Élveztem, mikor elvesztették a szeretett vagy értékes tárgyaikat és gonoszan a képükbe mosolygotam. Az áldozataim arckifejezése éltetett, mikor egyedül voltam és mosolyt csalt az arcomra, mikor újra a kezembe került, amit elvettem tőlük.
Valami azonban megváltozott bennem. Hazatértem, anyám halála megrázott, a megmaradt családom kedvessége pedig, mintha elkezdte volna megolvasztani a jeget, ami már hosszú évek óta körbe zárta a szívemet.
Hannah levette a nyakláncát, amiben hasonló kő díszelgett, mint a gyűrűben. Hosszasan nézte, láttam, hogy komolyan elgondolkodott. Egy ideig őt figyeltem, de aztán Danielre vándorolt a tekintetem, aki immár mindenféle óvatosság nélkül bámult engem. Talán el is kapott néhány szót a beszélgetésből.
Eltátogtam egy: „Nyugi, öcsi!”-t és reménykedtem benne, hogy ez elég a megnyugtatására. Lesütötte a szemét és elfordult tőlem, de tudtam: ezzel koránt sincs vége. Meg kell majd neki magyaráznom a helyzetet és jobb lesz, ha őszinte leszek.
Hannah váratlanul csúsztatta elém a láncot. Egy felirat díszelgett rajta, ami éppen csak kivehető volt – talán ezért nem vette eddig észre.
Különös – gondoltam és kicsit közelebbről is megnéztem magamnak.  
– Talán a kövek összeérintésével történik valami…  – mondtam halkan.
Az persze nyilvánvaló volt, hogy ezt nem ott akartam az étkezőasztal mellett tesztelni mindenki szeme láttára és igencsak gyanús lenne, ha kimennék a mosdóba újra. Az imént is hosszú percekre tűntünk el, nem lenne túl ésszerű megismételni a dolgot ismét.
– Hannah, azt már most tisztázzuk, hogy én ingyen nem dolgozom  – vettem elő a szigorú hangomat.
Nem akartam elárulni, hogy engem is érdekel a dolog. Nem adhatom ki ilyen könnyen magamat, ez nem vall Elliot O’Marára. Ráadásul egy teszt is lehet ez a viselkedés részemről. Így megtudhatom, Hannahnak mennyire fontos ez az egész, mennyire érdekli a családja múltja. Ugyanis ennyi idősen akár lehet ez egy pillanatnyi fellángolás is, amit visszatérve a Roxfortba el is felejthet.
– Ha neked ez fontos és azt, akarod, hogy segítsek, akkor fel kell ajánlanod valami jutalmat.  
Nem foglalkoztam azzal, hogy esetleg a bácsikája meghallja, aki nyilvánvalóan jobban figyelt, mint mutatta. Talán a csendessége az erőssége is egyben, ami lehetővé teszi, hogy jobban megfigyeljen másokat. Bár próbáltam halkan beszélni, de ahogy Daniel, úgy talán Henry sem éppen ostoba. Utóbbi talán szintén tudja, miféle alak vagyok, vagy legalábbis sejti.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 03. 20. - 18:30:19
   Daniel és Henry is Elliotot figyelte. Hát nem éppen lennék a helyében. Igazából csak annak tudok örülni, hogy Mimette nem ért semmit. És mindenképp tartanom kell ezt az állapotot. Bár Henry még csendben volt, tudtam mi járhat a fejében. Odamormogtam neki: - Meg ne próbáld! - és igyekeztem olyan pillantást vetni rá, hogy tudja, nekem ez milyen fontos.
- Ha így akarta, van vele valami szándéka. Pontosabban velem... Csak nem tudom miért, és mit akarhat tőlem. - mondtam halkan, elgondolkozva.
   Fogalmam sincs Elliot mire gondolhatott, de hangjából kivehető volt az ingerültség. Henry már nem csak őt, de engem is szemmel tartott, bizonyára felkeltette a figyelmét egy sötét varázslóra utaló kérdésem.
"Vacak"? Ha eddig nem akadtam ki eléggé, akkor most eljött az ideje. Hogy tud valaki ennyit morogni? És levacakozni egy - mégha nem is nagy hatalmú - családi ereklyét?
   Szerencsére Henry észrevette hogy becsukom a szemem, és igyekszem elterelni a gondolataimat. Megszorította a csuklómat, jelezve, hogy semmi az égvilágon nem történt, amiért megéri felkapni a vizet.
   Furcsának találtam, hogy Henry nem akadt ki azon, hogy egy idegen embernek mutogatok ékszereket, ráadásul olyat, amelyiket előle is rejtegettem. Sőt. Szerintem nyilvánvaló számára az is, hogy Elliot tolvaj. Mégsem szól egy árva szót sem, csak figyel, hogy nehogy bajba keverjem magam. Elég egy rossz mozdulat, és ő máris közbelép.
Szerintem Daniel is hasonló lehet, nem téveszti szem elől Elliotot. És ha most gyanút fogott, kinézem belőle, hogy számon is fogja kérni a történtek magyarázatát. De mit is tegyen, ha a bátyja mindenféle tárgyakat lop el?
   Az egyetlen az asztalnál, aki nem sejt semmit, az Mimette. Remélem Daniel sem mondott neki semmit, és így nem tilt el ismételten mindentől, mint akkor, amikor ideköltöztem. Kapott kisebb pánikrohamot, mikor hazaérve a kórházból kapott egy baglyot, hogy ide költöznék. Hirtelen nem tudta mihez kezdjen, de végül együtt alakítottuk át a dolgozószobáját. Nem is az volt a gondja, hogy idejöttem, hanem, hogy olyan meggyötört állapotban látott, mint addig soha. És "itthon" kellett maradnom, amíg "fel nem épülök".
Mikor Elliot megnézte a nyakláncomat, Henry felvonta a szemöldökét, megkérdőjelezve korábbi mozdulatomat.
   Ebből vélhetően nem értett semmit, és nem is csodálkoztam rajta, hogy így reagált. - Ne aggódj már! - súgtam oda, és közben Elliotot figyeltem, amint az angol mondatot bogarássza ki az ékszerből.
- Úgy gondolja?
   Már alig vártam, hogy megnézhessem mi történne, ha megpróbálnám összeérinteni. Egyenlőre csak visszahúztam az asztalon keresztül, és a nyakamba akasztottam.
   A következő mondata hallatán, a meglepődöttségtől hatalmasra kerekedtek a szemeim. Henry is csak figyelt, kíváncsi volt, mit fogok erre reagálni.
- Valóban? Nem kötelező magának velem jönni. - mondtam, és arra gondoltam, egyedül is meg tudnám csinálni. Apa rengeteg hasznos dologra tanított meg, és Kiarától is rengeteg varázslási technikát tanultam el, melyekkel kikerülhető a nyomjeles ellenőrzés. - Bár én ezt nem épp tekinteném munkának. -. mondtam csüggedt arckifejezéssel
   Mit akar még? Elárultam neki egy titkot, felajánlottam neki a dobozkát, amit el is vett, és még jutalmat szeretne? Az eszem megáll. - járt a fejemben. - Ha így gondolkodik, munkaként tekint az egészre, akkor miért érdeklődött a Selwynek iránt?
- Persze hogy fontos. - mondtam, hisz itt már nem csak a kíváncsiságom vezérelt. Úgy éreztem, többet kell tudnom ahhoz, hogy megértsem szüleim sorsát. Talán találok még élő rokonokat, ugyanis nem ismerem a keresztszüleimet sem. - Csakhogy én már felajánlottam magának valamit. - utaltam vissza a dobozra. - De ha értékesebbre vágyik, akkor velem jön, és ha találunk valamit, megoszthatjuk. Sajnálom. Aligha vannak értékeim.
   És ez igaz is volt. A szüleim és a nagyszüleim sem tartoztak a tehetős családok közé. Gyakorlatilag aligha voltak saját tárgyaim, és abból is ajándékozgattam el ezt azt, amit nem tudtam használni.
   Henry mostmár nem bírta állni szó nélkül:
- Azt ne mondd, hogy te komolyan belemész ebbe.
- Szerinted van mit veszítenem?
   Nem válaszolt. Talán úgy gondolta, nekem mostmár hiába beszél. Végülis, ez nem áll messze az igazságtól. Ki tudja, talán egy fantasztikus kalandban lesz részem.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 03. 24. - 09:05:13
(https://media.giphy.com/media/26xBFXn4KUk3Mf8UE/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Különös – ez a szó jutott eszembe a nyakláncon olvasott szövegből. Ez több dologra is utalhat: először is a kövek összeérintésére történhet valami, esetleg egy bizonyos helyszínen az egyesülésüknek lehet következménye, harmadszor pedig egy ostoba felirat az egész, amivel értékesebbé akartak tenni egy ósdi családi ereklyét. Egyik sem lepett volna meg különösebben, de az utolsót tartottam a legvalószínűbbnek.
Hannah fontosnak tarthatta az ékszerek eredetének felkutatását, a Selwynek történetének megismerését. Ezért viszonylag könnyen, habár némi felháborodással fogadta a tényt: nem dolgozom ingyen. Ez egy kislány esetében sem változik, ha tetszik neki, ha nem.
– Felajánlottál valamit, de nem azért, hogy dolgozzak neked. Mellesleg te is nagyon jól tudod, hogy bármit elvehettem volna engedély nélkül…  – válaszoltam és rávigyorogtam kissé gúnyosan Henryre, aki mindent hallott nyilvánvalóan.
Miért szeretek ennyire játszani a tűzzel? – elmélkedtem. Mindig ilyen voltam, szerettem a kihívást, a veszélyt, de leginkább azt, ha nálam komolyabb, erősebb, nagyon, izmosabb emberekkel kerülhettem szemben. Henry csendesnek tűnt, de tudom, hogy több van benne, mint amit látunk… és őszintén szólva elég vicces volt húzni az agyát.
Letettem a kanalamat és most már annyira Hannah felé fordultam, amennyire csak az asztal engedte.
Értékek? Nem azt kértem, hogy szánjon rám egy kisebb vagyont, sőt nem is a zsebpénzére akarom rátenni a kezemet. Néha vannak értékesebb dolgok, mint pár galleon.
– Nincs szükségem egy gyerek értékeire, Hannah  – világosítottam fel. – Majd, ha eljön az ideje, kitalálom, mivel fizethetsz.
Henry persze megpróbálta figyelmeztetni a lányt, hogy nem kéne belemennie egy ilyen dologba. Még én is azt gondoltam, hogy ez nem feltétlenül bátorság, hanem inkább ostobaság. Hannah semmit sem tud rólam, éppen csak a felszínt kapargatja azzal, hogy „tolvajnak” hisz. Az emberek többek ennél, sokkal összetettebbek… hiszen mi vagyok én? Tolvaj, báty, nagybácsi, mostohafiú, egy – feltételezhetően – halálfaló fia, esküdt ellenség és még sorolhatnánk.
– Persze, hogy belemegy  – szóltam bele a beszélgetésbe. –  Egyébként az sem biztos, hogy messzire kell mennünk… habár az ékszerek eredetének felkutatásához nyilvánvalóan nem ülhetünk tétlenül.
Mosolyogva emeltem fel a poharamat és belekóstoltam a bor. Nem rajongok az ilyen italokért, inkább egy lángnyelv whiskey-t választottam volna, de most jól esett az alkoholnak ez a formája is.
Hazudnék, ha azt mondanám nem keltette fel az érdeklődésemet az ügy, s hogy mindez csak üzlet nekem. Kíváncsi vagyok nagyon is a Selwyn család történetére, de nem kell mindig mindent kiadnia magából az embernek. Nekem is kellenek kis titkok. Nem mellesleg, tetszett, hogy Hannah kicsit összezavarodott, felháborodott a hirtelen hangulatváltásomtól és a fizetségkéréstől. Nem véletlenül állítom: szeretem feszegetni a határaimat.
– A kövek összeérintése talán csak a kezdete egy útnak  – folytattam kicsi halkabban.
Daniel tekintetét éreztem megint az arcomon. Ebből még nagy baj lesz otthon – állapítottam meg, aztán vállat rántottam. Végül is az ékszerek jobban érdekeltek egy árnyalatnyival, mint az öcsém haragos tekintete. Őt két kedves szóval elintézem, míg a Selwyn kincsek titkának megfejtése hosszú, de izgalmas feladatnak ígérkezik.
Megint ittam egy kortyot a borból és csak azután folytattam:
– Esetleg van olyan családi ereklye, amit még ismer a család?  – kérdeztem. – Minden nyom hasznos lehet a mostani helyzetünkben.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 03. 25. - 07:16:21
   Mi van akkor, ha valójában ennek a mondatnak nincs jelentősége? Kissé tartottam attól, hogy feleslegesen rángatok valakit, és jelen esetben magamat is, veszélyes helyzetbe. Ha ez a gyűrű tényleg Selwyné, akkor inkább nem bízok abban a megérzésemben, hogy teljesen véletlenül került hozzám. Így azonban annak is fennáll az esélye, hogy Tiberius nincs az Azkabanban. És ha mindez így van, akkor talán hamar kideríti azt is, hogy rájöttünk valamire. Nem lenne veszélytelen egy újabb találkozás Selwynnel, mégiscsak jobb nem egyedül nekivágni ennek a kalandnak.
   "Dolgozzon nekem"? Ez számomra hihetetlen. Még most is ledöbbent ez a kifejezés, egyszerűen az ilyet nem tudom munkának nevezni. Valahol biztosan élvezi, hogy előbb utóbb nálam is betelik a pohár, és csak arra vár, hogy mikor boríthatja ki. Legalábbis én ezt szűrtem most le ebből. És nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kiboríthat.
- Hogyne tudnám. - feleltem szűkszavúan, miközben egy apró kézmozdulattal jeleztem Henrynek, hogy maradjon csendben.
   Henry szeméből ki lehetett olvasni minden gondolatát. Jelen esetben szidott vele engem, és mértéktelen harag önthette el Eliottal szemben. Előbb vagy utóbb, ezzel az egész jelenettel fel fogjuk hívni, a még nálam is naivabb Mimette figyelmét, és akkor ebből, a családom történetéről szóló kutatásból az égvilágon semmi sem lesz. Elliot mégis feszegeti a húrt, megpróbálja átlépni a határokat, nem törődve már Daniellel sem.
- Ahogy akarja.
   Amit csinálok, az semmiképp sem nevezhető normálisnak, és ezzel tisztában is vagyok. De egyszerűen nincs vesztenivalóm, másrészt borzasztóan zavar, hogy semmit nem tudok a családfámról. Habár Umbridge említett nekem még anno valamit, hogy a távoli rokonságomba tartozik, de inkább elhitettem magammal, hogy ez nincs így. Most sem tudom mi lehet igaz ebből, bár többször elgondolkodtam a dolgon.
- Jó, akkor azt mondja meg, mikor vágunk bele a kutatgatásba.
   Ebben a szünetben, már nem igazán van lehetőség erre, hiszen nemsokára véget ér, és utazok vissza Roxfortba. Remélem Elliot tud egy jó időpontot javasolni, mert bár a következő szünetben vélhetőleg semmi dolgom, nem tudom hogy ő is ráérne-e erre. Mondjuk egy tolvajról beszélek. Talán még munkahelye sincs.
- Ebben egyetértek. Kell hogy legyen folytatása.
   Kell, hogy legyen. Különben miért írták volna rá az ékszerekre a mondatot? Utalnak valamire, és azt kell megfejtenünk, hogy mire. Az lehetetlen, hogy ennek ne legyen jelentősége, mégha csak egy egészen pici is.
- Umbridge említett egy nagy hatalmú láncot. Talán azt hordta a suliban is. De fogalmam sincs hol lehet. És mielőtt ezen megdöbbenne, mondok valami még hihetetlenebb dolgot: Dolores Umbridge a rokonom.
   Ezen még Henry is nagyott nézett, úgy tűnik erről apa vagy nem tudott, vagy csak nem mesélte el Henrynek. Kíváncsi voltam Elliot mit fog mondani erre az információra, de bizonyára számára is megdöbbentő.
   Daniel ismét felénk fordult, és ez már Mimettenek is feltűnt. El kell terelnünk valahogy a figyelmét, különben hatalmas balhét csinál ebből, és olyannyira megharagszik Elliotra, hogy egyenesen eltilt majd ettől a kalandtól. Danielre néztem, sugallván, hogy csináljon valamit, de Mimette megszólalt:
- Van valami probléma?
Elliotra néztem. - Könyörgöm, ne csinálj bajt! - suttogtam. Henry miatt nem volt okom aggódni. Benne mindig is bízhattam, és ez most sem volt másképp. Viszont abban reménykedtem, hogy Daniel tudja mit kell csinálni.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 03. 26. - 09:00:51
(https://media.giphy.com/media/26xBFXn4KUk3Mf8UE/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Hannah szavai annyira nem leptek meg, habár nyilván ezt akarta elérni velük. Dolores Umbridge a rokona? Ő legalább tudja hová tartozik, én viszont még mindig vaksötétben kóválygok, ha csak szóba kerül az apám… mintha valaki bekötötte volna a szemeimet és nem találnám a kiutat.
Már a puszta gondolat is lesújtott egy pillanatra. A szokásos kérdések töltötték meg az agyamat: Miért nem keresett már egy ideje levélben? Miért nem mutatja meg az arcát? Miért nem akart soha igazán megismerni? A legfontosabb azonban ezek mögött bújt meg: Ugye nem hasonlítok rá? Végig futott a hideg a hátamon, majd a tarkómnál megállva szertefoszlott. Tudtam, hogy össze kell szednem magamat, ez most nem az a helyzet, ahol a családi gondjaimon kell töprengenem.
Természetesen tudtam ki az a Dolores Umbridge, inkább csak hallomásból. Nem tartózkodtam tizenöt éven át a Királyság területén és az a néhány hónap kevés lett volna mindazt bepótolni, ami ennyi idő alatt történt. Mindenesetre azt felfogtam: Hannah családjához kifejezetten izgalmas emberek tartoznak.
– Remek, ez az információ nem sokban segít  – válaszoltam talán egy kicsit gúnyosan. – A jelenlegi helyzetünkben inkább valami olyasmit kéne tudni, ami kapcsolatba hozható az ékszerekkel. Ha csak az említett hölgynek nincsen hozzájuk köze, akkor én sem sokat tudok vele kezdeni.
Valószínűleg igencsak hangos is voltam. Daniel azonnal rám nézett a szokásos „Mi a francot művelsz?” tekintettel. Legyintettem volna szívem szerint, hogy folytassa a társalgást és egyen nyugodtan, de akkor Mimette is felénk fordult.
– Éppen csak azon elmélkedik a kedves bátyám, hogy mikor ehet már a desszertből. Hannah mesélt neki róla – szólalt meg Daniel, mikor már válaszra nyitottam a számat. – Elli nagyon édesszájú, igaz?
Csak morogni tudtam.
Miért viselkedik ilyen mézesmázosan mások előtt? – gondolkodtam el. Persze, tudtam a választ. Mérges rám, amiért nem úgy viselkedtem, ahogyan szerinte társaságban illik (legalábbis a Daniel-féle mérce szerint). Soha senki sem hívott „Elli”-nek a családból, ezért valószínűleg nyomatékosításra kívánta használni.
Persze tényleg vártam a desszertet. Hosszú ideje már annak, hogy több fogásos ebéden vagy vacsorán vettem volna részt. Azt hiszem ilyen utoljára a Roxfortban volt és már nem is emlékszem rá tisztát – talán ezért nem is hiányzott már. Megszoktam, hogy pár naponta jutok ételhez és csak akkor éreztem nagyon elveszettnek magamat a kalandjaim során, mikor az éhenhalás határán jártam.
Csupán azután szólaltam meg ismét, hogy Daniel sikeresen folytatta a beszélgetés és végre nem én voltam a figyelem középpontjában. Sosem kedveltem a feltűnősködést, hiszen egy jó tolvajt senki sem vesz észre, ha pedig mégis akkor nagyon gyorsan menekülőre fogja. Hát én is pontosan ilyen vagyok.
– Szóval, mikor érintjük össze a köveidet?  – érdeklődtem olyan halkan, hogy az asztal másik végében ülők ezt nem hallhassák meg.
Daniel nyilván innentől még jobban figyelt rám, viszont azt sem szívesen kockáztatta volna meg, hogy esetleg illetlennek tartson minket Mimette. Henryvel már elkésett, kétlem, hogy ártatlan kincsvadásznak tartana, de nem különösebben érdekelt. Sőt, kifejezetten szórakoztatónak tartottam egy ilyen magának való, csendes ember bosszantását.
– Szerintem az étkezés után vágjuk bele  – javasoltam és a kezembe vettem az evőeszközt.
Kíváncsi voltam, de Hannah-nak ezt akkor sem szerettem volna kimutatni. Egyszerűen ez egy üzlet, aminek köszönhetően ő információhoz jut, én pedig a jelenlegi megállapodás szerint szinte bármit kérhetek majd tőle. Ezzel természetesen mindketten jól járunk, ha neki valóban ennyit érnek a családi ügyei.
– Azt nem ígérhetem meg, hogy veszélytelen lesz  – tettem hozzá, de most nem Hannah-ra néztem, hanem az ő szeretett bácsikájára.
Vajon megpróbálja leállítani a lányt? – igazából ez foglalkoztatott a legjobban. Eddig kissé belenyugvónak tűnt, pedig egy gyerekről beszélünk. Erőteljesebb ellenkezésre számítottam, ami nyilvánvalóan kevés lenne a most már félig-meddig kialakult közös terveinkkel szemben. Hannah ezt úgy is egyedül dönti el, én is csak néhány hónappal lehettem nála idősebb, mikor kalandozásra adtam a fejemet.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 03. 28. - 15:32:45
   Úgy tűnik, Elliotot nem tudtam meglepni Umbridgel kapcsolatban, bár magamról ugyanezt nem mondhattam el, mikor nekem jutott tudomásomra. Érdekes volt azonban, hogy Henry nagyon meglepettnek tűnt, talán nem gondolta volna, hogy tudok erről. Azt viszont valószínűtlennek tartom, hogy ő még erre ne jött volna rá. Lehet hogy faggatnom kéne a családomról, fene tudja apa mit mondott el neki.
   Bárcsak nekem is mesélt volna valamit. Tőle aligha tudtam meg egy-két dolgot. Az is lehet, hogy nem akarja, hogy rájöjjek valamire. Talán vannak még más halálfalók is a családban Tiberius Selwynen kívül? Vagy az az ékszer, amit Umbridge említett családi ereklye volna? De akkor miért, és hogyan került hozzá?
- Talán az ő nyaklánca is egy ereklye. Nem lehet tudni.
   Szerencsénk volt. Úgy látom Daniel is azok közé az emberek közé tartozik, akiben bízhat az ember. A gond csak az, hogy nagynéném már nem fog olyan nyugodtan elbeszélgetni, jobb lesz vigyázni az olyan szavak említésével, mint a "tolvaj" vagy a "veszélyes".
- Oh, értem. - válaszolt Mimette kissé zavartan - Szeretnéd hogy kihozzam a desszertet? Remélem szereted a csokoládés sütiket.
   Miután a nagynéném figyelme ismét Danielre irányult, folytattuk a beszélgetést. Henrynek egyre inkább aggasztó volt a hallgatása, még sosem kényszerült ilyen helyzetbe. Úgy érzem fogok még kapni pár kedves szót tőle miután vendégeink hazamentek. Bár apa mondta neki, hogy megjelenhetnek átlagon felüli képességek, - ez esetben a párszaszó - nyilván arra nem készítette fel, hogy képes vagyok mindenféle veszélybe belemenni, csak azért, hogy megismerjem a családom.
- Egyetértek. Közvetlen étkezés után megpróbálhatjuk. Majd kiküldöm Mimettet a konyhába valamiért addig.
   Daniel és Henry már úgyis tudnak egynehány dolgot, és ahogy elnézem, Danielnek abszolút nem lesz meglepetés, ha történik valami furcsa. Szerintem van neki tapasztalata bőven, főleg Elliot mellett. Mimettet viszont szeretném megóvni a pánikrohamtól, és mindenképp megelőzni azt, hogy újból bezárjon a házba. Még érdekesebb lesz megoldást keresni arra, hogy miként fogok kijutni innen, majd akkor, ha kutatgatni megyünk.
- Bevallom, nem is számítottam ilyen ígéretre.
- Hannah, felejtsd ezt el. Te komolyan veszélybe sodornád magad, és még fizetnél is érte? - mondta Henry, egyre erőltetettebb nyugalommal. Mostmár nem dühös volt, hanem féltett.
   Csodálkoztam, hogy bácsikám ezidáig képes volt minden beleszólás nélkül végighallgatni a beszélgetést. Szinte minden pillanatban arra vártam, mikor szól már közbe, hiszen tudtam, hogy bár csendes, de ez nem vall rá. Rengeteg minden halmozódhatott fel benne, és nem tudom mikor ereszti útjára a gondolatait. Mostmár talán jobban figyelt rám, mint Elliotra. Lehet hogy attól tart, hogy olyanná válok én is? Mert akkor feleslegesen aggódik. Lehet, hogy kíváncsi vagyok, lehet hogy érdekelnek a családi ereklyék, de vannak álmaim, vannak céljaim, és ezt ő is nagyon jól tudja. Ha meg attól fél, hogy Selwynnel találkozunk, meg tudom nyugtatni. Ketten leszünk ellene.
- Vigyázok magamra, te is tudod. Ha meg nem, akkor majd Elliot segít. Nem? - vontam kérdőre.
- Vedd már észre, hogy még csak 15 vagy!
- Tudom. De ez nem jelenti azt, hogy minden kis veszélytől vissza kell riadnom. És nem megyek egyedül. Másrészt jól tudod, hogy milyen vagyok. Fejest ugrok a kalandokba, ha van kivel. Nem emlékszel Kiarára?
   Igaz bár akkor még az is kaland volt, ha kiszöktünk a folyosóra takarodó után, de 11 évesen ez is kellően izgalmasnak bizonyult. Igyekeztem minnél halkabban beszélni Henryvel, és szerencsére ő sem emelte fel a hangját. Csak abban bíztam, hogy belenyugszik végre ebbe az egészbe, bár ennek nem sok esélyét láttam.
- Már hogyne emlékeznék. Állandóan arról meséltél nekem, hogy milyen jól elvagy vele, meg Vanillával. Milyen érdekes, hogy miután Kiara elszakadt tőletek, megszűntek a kilógások.
- Látod, oda sem mentem ki egyedül!
- Mostmár akármit mondhatok ugye?
   Bólintottam. Nem tudom Elliot mit gondolhatott erről a kis veszekedésről, de nem is ez zavar igazán. Félek, hogy Henry megharagudott rám, és hátráltatni fog, amiben csak lehet.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 03. 30. - 11:39:50
(https://media.giphy.com/media/26xBFXn4KUk3Mf8UE/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Daniel egyre hasznosabbnak bizonyult a figyelemelterelés kapcsán. Nyilván elég megalázó volt neki, hogy Henry már felfigyelt rám, az az a híres „kincskeresőre.” Tudtam jól, hogy az öcsém ezeknek az embereknek is pontosan annyira meg akar felelni, mint másoknak.... és részben bántott is, amiért elrontottam neki ezt az ebédet.
A lány bácsikája viszont egyre jobban aggódott. Ez nem csak a szavain, hanem az arcán is látszott Nem gondoltam volna, hogy még egy ilyen magának való alakot is képes vagyok kihozni a béketűrésből. Egyre jobban űzöd a játékaidat, Elliot – állapítottam meg büszkén.
– Kedves Henry, Hannah éppen elég nagy lány, hogy eldöntse, mit szeretne  – gúnyolódtam kicsit. – Láthatóan tudja, mit csinál...
Egy pillanatra ismét találkozott a tekintetem Danielével. Lassan megrázta a fejét, de nem mondott semmit továbbra sem. Gyorsan vissszafordult harmadik vendéglátón felé, hogy folytassa a csevegést. Gondolom szokás szerint arról áradozott, hogy milyen gyönyörű a kislánya vagy mennyi szépsége van a gyógyításnak. A családon kívül nagyjából ezt a két témát részesítette igazán előnyben.
Én csupán ámuldozva hallgattam Henry és Hannah szóváltását. Akkor fűztem csak hozzá egy-egy szót, mikor az én nevem is szóba került.
Nyilvánvaló volt, hogy tolvaj vagyok, ugyanakkor belém is szorult némi úriemberség. Természetesen elképzelhetetlen volt még számomra is, hogy egy tizenöt éves gyerekkel az oldalamon nem próbálnék meg óvatos lenni.
– Megvédem, ha szükséges, hiszen nem is varázsolhat a Roxforton kívül  – egy kicsit elcsuklott a hangom.
Nem vették észre, folytatták a vitájukat. Engem azonban egy kicsit most megcsapott a múlt, mintha egy hatalmas pofont kaptam volna. Megtehetem én ezt? – elmélkedtem. – Mi lesz ha nagy bajba kerül Hannah miattam? Ezek a gondolatok foglalkoztattak, hiszen féltem, hogy kicsapják miattam. Pont elég volt magammal elbánni ilyen módon... ahogy Hannah-ra néztem csupán egy ártatlan kislányt láttam, aki túl buzgón akar a családja nyomaira bukkanni. Én is ilyen voltam az apámmal kapcsolatban, csak mostanra értettem meg, hogy sosem ismerhetem meg igazán.
Hannahnak még van esélye megtalálni azt, amit keres. Talán nem ütközik olyan szilárd falakba, mint én... de vajon az én lelkem megnyugodna-e az ő esetleges sikereitől?
–  Hannah, talán igaza van a bácsikádnak. Egy kis iskolai lógás össze sem hasonlítható a való élettel...  – mondtam. A hangom egy kissé elgyengült volt még mindig. Szinte érezem, milyen nehezen formálom meg a szavakat.
Eddig is éreztem a hasonlóságot közöttünk. Talán én tudom a legjobban, hogy a bátorság, a vakmerőség és az önkínzó ostobaság között milyen vékony a határ és mennyire könnyen össze lehet keverni őket. Hannah-t nem szerettem volna beletaszítani a saját hibáimba... de tudtam: amíg nem kap válaszokat, nem nyugszik meg.
– Még is azt mondom, ha elég megfontolt vagy, én megvédelek  – a hangom már-már gusztustalanul szentimentális volt. – Mivel szükségem van a fizettségemre  – tettem hozzá gyorsan.
Nem szerettem volna lebuktatni magamat. Nem akartam, hogy mások tudják, nekem igazi érzéseim is vannak. Ez magányügy volt, méghozzá Elliot O'Mara magánügye, ami szent és sérthetetlen mindenki számára.
Hamarosan megérkezett az ígért desszert. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami képes volt elterelni a figyelmemet a felkavart lelkiállapotomról. Tudom jól, milyen vagyok, ha az apám eszembe jut, morcos, érzékeny, kissé ingerlények... esetleg: hisztis.
Daniel tudhatta, hogy baj van, mert engem figyelt az asztal másik végéből. Csupán a szemem sarkából láttam mindezt és csak akkor foglalkozott a tányérján lévő étellel, mikor én is ettem végre. Ő tudja a legjobban, mennyire érzékeny vagyok bizonyos témákra, ismer... s talán egyedül van ezzel a világban hiszen még én sem tudom, ki is vagyok igazából.
– Hannah, tudnom kell mindent a Selwynekről...  – mondtam neki halkan. – Nem olyan gyermeteg információkra gondolok, minthogy Umbridge a rokonod.
Próbáltam vele érzékeltetni ennek az egész helyzetnek a súlyát, mert igen is van neki. Nem egy kirándulás lesz vidéken, habár valószínűleg turistáknak kell majd álcáznunk magunkat – feltéve, ha muglik is akadnak a környéken.
– Mindent ki kell derítened, amit csak lehet. Én is ezt fogom tenni  – magyaráztam el neki a lényeget. – Egy ilyen fontos műveletet alaposan meg kell tervezni.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 04. 21. - 17:17:23
   Ezer hála Danielnek, hogy - talán akarata ellenére is - kitart mellettünk, és nem hívja fel Mimette figyelmét a dolgokra. Ugyanez érvényes Henryre is, aki inkább magában tartja a gondolatait. Csak tudnám, Elliot miért feszíti egyre tovább a húrt. Haragszom is rá ezért, de ő lesz az, aki segíteni fog a családfám kutatásában, és nem lenne jó most elrontanom mindent azzal, hogy elkezdek vele is veszekedni.
- Nem, nem tudja. - morgott Henry, és szúrós pillantást vetett rám.
   Olyan ideges volt, mint - amilyennek még nem láttam - ezelőtt soha.  Csak azt akartam, hogy végre mindenki nyugodjon meg, és a veszekedést sem folytattam inkább. Közben felfigyeltem Elliot mondatára is, és rá kellett jönnöm, hogy erről az "apróságról" megfeledkeztem. Ki lehet játszani valahogy ezt a szabályt? Mindenesetre elgondolkodtam a dolgon, és eldöntöttem, hogy valahogyan utánajárok. Sajnos még csak a 16-ot töltöm be, így a nyomjeltől nem tudok megszabadulni. Csak van erre megoldás. De a könyvtárban felesleges keresni. Ott biztosan nem találok semmit.
   Itt van a lehetőség, hogy megtudjam, kik tartoznak még a családomba, és élni is szeretnék vele. Bár félek kicsit úgy belevágni, hogy varázsolnom nem lehet. Mindenesetre Roxfortból nem rúgathatom ki magam, hiszen még szeretnék továbbtanulni, és gyógyító lenni majd. Szerencsére itt van Mimette, aki ebben az irányban jártas, és mindennél jobban örül, hogy nem auror szeretnék lenni. Bár elsősként még ez járt a fejemben.
- A lényeg az egészben, hogy sehova nem megyek egyedül. - válaszoltam, kicsit makacsan, lezárva a vitát.
   Még egy mugli városban is keresek valakit, akivel mászkálhatok, hisz mindennél jobban útálom az egyedüllétet. Nem is csoda, hogy a szobámban vannak állatok. Mikor Valentin nem alszik itt, és Mimette és Henry dolgoznak, jobbára ők a társaságom. Egyszer szeretnék egy cicát vagy egy tengerimalacot is, de a nagynéném már így is besokallt. Sokkal érdekesebb lett azóta ez az egész, hogy Sissy-vel tudok beszélni. Így tényleg olyan, mintha nem volnék egyedül. Bár jó lenne, ha volna egy hugim, de ez már úgysem lehetséges.
- Köszönöm. - mondtam mosolyogva, nem foglalkozva a mondandója végéhez hozzátűzött szavakkal.
   Kezdem kicsit azt érezni, hogy vendégünk nem adja teljesen önmagát. Nyilván vannak dolgok, amiket jobb is ha nem jelent ki, de gyanítom, hogy nem csak a fizetsége érdekli. Ahogy körbenézek az asztalnál ülőkön, úgy érzem, nem csak én látom így. Henry bár még most is ideges, az arcvonalai már sokkal enyhültebbek, mint korábban. Talán valahol még ő is érzi, hogy ha Elliot nem is tartozik az átlagos emberek közé, attól még nem megbízhatatlan. Danielből ez talán pont az ellentétjét válthatta ki, hiszen én inkább továbbra is feszültnek láttam, mintsem nyugodtnak. Fene tudja, milyen is valójában Elliot, de talán nem is ismeri igazán senki sem.
   Ellenben én nyitott könyv vagyok, akiben bárki olvashat. Legalábbis én így látom magamat. Igazán érdekelne mások véleménye rólam, csak senki nem szokta kinyilvánítani.
- Megpróbálok minél többet megtudni. - mondtam, majd rögtön eszembe jutott a találkozás Tiberiussal.
   Tudom, hogy halálfaló, viszont semmi egyéb információm nincs róla. Igencsak keveset tudok a családról, de talán találhatunk nyomokat a házunkban.
- Mit szólnál, ha átkutatnánk a házunkat? Elmehetnénk Chigvellbe, ott éltem a szüleimmel. Nyilván rejtegetett apa valamit, és ezért üldözték őt. Csak még ott vannak a nagyiék. Tiberius őket is megölte. - kicsit kétségbeestem, tényleg túl sok a kérdőjel a témában.
   Apa már nem tud nekem mesélni, de Henry-t még ki tudom faggatni. Azonban arról fogalmam sincs, hogyan juthatok további információkhoz.


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 04. 28. - 14:57:28
(https://media.giphy.com/media/26xBFXn4KUk3Mf8UE/giphy.gif)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=215557549)

Nem érdekelt továbbá, amit Hannah mondott, habár a szívem mélyén tudtam: akárhová is vezet minket a ma megkezdett út, meg fogom védeni. Nem kell szabályt szegnie, nem kell úgy járnia, mint én… nem, még egy diákot nem rúghatnak ki a Roxfortból Elliot O’Mara miatt. Éppen elég volt magamat belekeverni ebbe a helyzetbe.
– Hannah, ne szaladjunk ennyire előre  – mondtam. – Add meg a címet és mindent, amit tudnom kell Chigwellről és majd én körbenézek ott, míg te a Roxfortban vagy. A többiről pedig faggasd ki a kedves bácsikádat  – mosolyogtam Henryre.
Daniel felmoruldt, de nem mondott semmit. Tudtam mire gondol: modortalan vagyok, szemtelen és a legkevésbé sem viselkedek egy vendégséghez illően. Igen készültek, főztek nekünk, amiből jó formán csak a levest és a csokoládés süteményt kóstoltam meg… mindkettő jól esett, de koránt sem annyira, mint megszerezni a zsebembe lapuló porcelán dobozkát vagy éppen megfejteni a gyűrű – sőt sokkal inkább Hannah – rejtélyét.
– Mimette, isteni volt minden fogás – mondta Daniel lelkesen, miután megtörölgette a száját.
Csupán a szeme sarkából nézett rám. Jelezni akart valamit, mert biccentett a vendéglátónk felé, aki időközben felkelt az asztaltól.
– Így igaz. Nem is tudom, mikor ettem utoljára ilyen finom süteményt, talán amikor anya…  – elharaptam a mondatomat és az öcsémre néztem ismét. – Jól esne egy kávé  – jegyeztem meg, hogy eltereljem a figyelmet.
Talán nem most kéne megemlíteni anyát. Nem tudtam persze Daniel hogyan állt vele, de én még gyászoltam… még csak néhány hónapja tudtam meg anya halálát. Az a tizenöt év olyan hosszú idő volt távol a Királyságtól, de sosem gondoltam volna, hogy már nem láthatom újra őt. Annyi kérdésem lett volna az apámról, akit valószínűleg sosem ismerhetek már meg… hiszen semmi sem vezethet már hozzá. Ugyan szeretnék a leveleibe kapaszkodni, de nyomnak éppenséggel elég kevesek.
Hamarosan Mimette eltűnt a konyhába és ismét négyen voltunk csak az asztalnál. Hannah felé fordultam. Egészen közel hajoltam hozzá.
– Ahogy elnézem a bácsikád többet is tudna nekünk mondani a családodról, azt javaslom puhítsd meg  – súgtam a fülébe.
Megköszörülve a torkomat fordultam Daniel felé, aki még mindig engem bámult. A tekintetében csak a rosszallást láttam… képtelen voltam megérteni hogyan nem élvezi ezt a helyzetet. Mit vársz egy olyan embertől, aki nagyjából rénszarvas aganccsal a fején akart idejönni – gondoltam és vigyorognom kellett. Az öcsém persze nem viszonozta a gesztust, csak morgolódott magában.
Ezt még meg fogom bánni – állapítottam meg.
– Hannah, add ide a nyakláncot és a gyűrűt…  – Daniel felmordult a háttérben. – Esküszöm, visszakapod utána.
Komolyan gondoltam és kissé meglepett, hogy éppen az öcsém nem hisz nekem.
Az őket diszítő köveket egy pillanatra közelebb emeltem a szememhez. Szerencsére még nem hallottam Mimette cipőjének kopogását a padlón.
– Igen, itt válaszották szét őket  – állapítottam meg és végig húztam az ujjamat a nyakláncot díszítő kő mentén. Csak egészen közelről látszott a töréspont, talán Hannah nem is vette volna észre.
Ahogy erősen egymásnak nyomtam őket egy kis taszító erőt éreztem. Azonban minden enegriámat bevetve egymáshoz szorítottam. Apró szikra pattant ki, ami a terítőre hullott, de éppen csak megperzselt, kis lyukat hagyva maga után. Nem stimmel – gondoltam és szétválasztottam őket.
– Azt hiszem az „ahol” szónak még is csak volt jelentősége  – mondtam. – Hannah, utána kell nézned a családod számára fontos helyeknek és elküldeni nekem bagollyal…
– Elég! – pattant fel az asztaltól Daniel. – Elliot O’Mara, vedd a kabátodat és most rögtön elmegyünk. Szégyent hozol a fejemre!
Nem mondtam semmit, csak Hannahra pillantottam és átcsúsztattam neki az ékszereket. Nem érte volna meg túlzottan ragaszkodni hozzájuk… valójában nem is tetszettek igazán. Az én ízlésemnek túl durvák voltak, nem volt bennünk meg a kellő elegancia. De hát minden varázslócsaládnak más az ízlése és a szokásai.
Közben Mimette is visszatért a kávékkal. Meglepve nézett Danielre, aki már szedte össze magát.
– Köszönjük a vendéglátást, sajnos mennünk kell, mert Elliotnak megfájdult a hasa – mondta helyettem és az asztal túlvégéről mögém sétált. Fojtott hangon tette hozzá: – Indulás vagy kitekerem a nyakadat, bátyó!
Csak bólintottam és mosolyt erőltettem a képemre.
– Köszönöm, Mimette, hogy engem is ilyen kedvesen fogadott az otthonában.
Lassan keltem fel és abba a zsebembe nyúltam, ahol apám egyik levelét őrizgettem. Ezt már a lakásom címére küldte, amit fogalmam sem volt honnan tudhatott meg… de nem számított. Gyorsan kirántottam a levelet, de a borítékot Hannah kezébe nyomtam. Eddigre reméltem, hogy senki sem figyel (Daniel már biztosan nem, hiszen elindult kifelé).
– Ezen a címen, ezen a néven elérsz… de senki sem tudhatja, érted? Hacsak nem akarsz megöletni. Ez egy menedék, nem játék – halkan beszéltem. A vállára tettem a kezemet, barátságosan. – Írj le mindent, amit tudnom kell és majd Roxmortsban találkozunk valamikor.
Tovább mentem az előszoba irányába. Az öcsém hosszasan búcsúzott, én nem is figyeltem rá, csak intettem feléjük és már el is tűntünk a kandallóban. Az utazás végén ismét Daniel lakásában voltunk, de most nem volt olyan vidám a hangulat, mint indulás előtt.
Ahogy vele szembe álltam és kihúztam a zsebemből a kis dobozt már fel is készültem az üvöltözésre. Ezt bámulva azonban inkább az elégedettség járt át a testemet, semmint a feszültség, ami Danielből csak úgy áradt.
– Meglepett volna, ha üres kézzel távozol – mondta végül egészen nyugodtan.
– Nem is vagy mérges?  – kérdeztem vigyorogva. – Kezdesz újra úgy kiismerni, mint tizenöt évvel ezelőtt…  

Köszönöm a játékot és a dobozkát! Vigyázok rá, ígérem ;D


Cím: Re: Barátság a semmiből
Írta: Hannah V. Selwyn - 2017. 05. 04. - 14:48:07
   Máris azon kezdtem el gondolkozni, hogy a házban mégis hol találhatunk bármilyen nyomot. Elképzeltem a házunkat ahogy benne sétálok, de rá kellett jönnöm, hogy számos apró részletre nem emlékszem. Körülbelül fél év telt el, mióta jártam ott, és bár sokmindent fel tudtam idézni, nyomokra így biztosan nem bukkanok. Azonban ismét erős honvágy tört rám, emlékek sorát idézve fel. Láttam magam előtt a szüleim arcát, s ahogy a karjukba kapnak, mikor megérkezik a Roxforti levelem. Valahogy ez az engem belülről marcangoló érzés olyam elmúlaszthatatlannak tűnik. Ismét megjelennek előttem a Selwynnel való találkozás pillanatai, amikor talán csak az ékszerek mentettek meg.
   A közeli polcról lekaptam egy tollat és egy papírcetlit, és gyorsan ráírtam a címet. Odanyújtottam Elliotnak, és hozzátettem:
- A továbbiakról majd küldök baglyot.
   Henry nem szólt vissza. Kissé morogva ugyan, de megmaradt a csendes megfigyelő szerepében. Láttam rajta, hogy elege van, akárcsak Danielnek. Nem értem miért nem látják izgalmasnak vagy érdekesnek ezt az egészet, miért kell mindenre úgy reagálni, mintha a világ legnagyobb szabályait sértenénk meg. Nem hiszem el, hogy őket nem érdekli egy cseppet sem a saját származásuk, bár az is lehet, hogy ők többet tudnak róla mint én az enyémről.
- Köszönöm, egészségetekre! - mondta Mimette, akinek az arcáról lesütött, hogy milyen boldoggá tette az, hogy megdicsérték a főztjét. - Egy pillanat és hozom. - válaszolt gyorsan és el is sietett a konyhába.
   Kezdtem kellemetlenül érezni magam, Henry és Daniel is mintha minden mozdulatunkat szemmel tartották volna. Soha nem hoztam még ki senkit a sodrából, de a nap történéseiből azt szűrtem le, hogy Elliot egyenesen erre hajt néha. Jó volna tudni, hogy mégis mi oka van erre, én személy szerint jobban szeretem a békességet.
   Aprót biccentettem a mondatára. Ezek után, ha Henryből bármit is ki tudok húzni, az maga lesz a csoda. Csak reménykedem, hogy miután Ellioték elmennek, nem veri ki a perpatvart és számol be mindenről Mimettenek.
Érdeklődve figyeltem, hogy Elliot mit művel a kövekkel, és úgy látom, ez még Henry számára is érdekesnek hatott.
- Ennyi? Csak egy szikra? Ezzel nem jutunk sokra. - mondtam picit elszontyolodva, hiszen ezen kívül aligha volt bármilyen nyomunk.
   Fogalmam sem volt, hogy milyen helyre utalhat az ahol szó, de elgondolkodtam rajta. Úgy érzem, nem szokványos hely lesz az, ahol a kövek képesek lesznek egyesülni. Valami mágikus barlangnak vagy egy rejtett ősrégi épületnek tudtam elképzelni a sziluettjét, ha az ékszereimre gondoltam.
- Rendben. Csak ahhoz kellene... - egy cím is. Nem érhettem a mondat végére. Danielnek betelt a pohár, és ezt elég nyíltan ki is fejezte.
   Mimette is visszaért a konyhából, és megdermedve állt meg a küszöbön. Arcára meglepettség ült ki, nem tudta elképzelni mi történt az alatt a pár perc alatt, amíg nem volt velünk.
- Szivesen - mondta zavartan, és letette a kávéstálcát az asztalra.
   Ekkor Elliot a kezembe nyomott egy borítékot, rajta a címével. Gyorsan összehajtottam, és a zsebembe csúsztattam. Azon gondolkoztam, hogyan rejtsem el. Apám levelét a háború idején kis ékszerkővé változtattam, és a nyakláncomra fűztem, de most nem lehet varázsolnom.
- Rendben, hamarosan írok.
   Mosolyogva integettünk Mimettel a kandallóban álló testvérpárnak. Henry az elköszönést egy egyszerű intéssel le is zárta, majd vendégeink eltűntek a kandallóban keletkezett zöld lángok között.
Miután elmentek, megfagyott "itthon" a levegő. Mimette megpróbálta kihúzni belőlünk a hirtelen távozás okát, de vagy nem válaszoltunk a kérdésére, vagy ugyanazt mondtuk mint Daniel. Örültem, hogy Henry nincs ellenem, s mégha haragszik is, nem akar beszámolni Mimettenek erről az egészről. Nagynéném végül otthagyott minket azzal, hogy lehetetlen emberek vagyunk, és inkább nekilátott a rendrakásnak.
   Hát Henryvel nem éppen kéne most rögtön tárgyalnom, akármennyire is lelkesedem, inkább megvárom, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Ha ennyire magába zárkózik, mint épp ebben a pillanatban, akkor jobb békén hagyni. Igazából én most nagy veszekedésre számítottam, de szerencsére inkább mindenki a maga világába zárkózott. Én bementem a szobámba és összeszedtem mindent, amit eddigi életem során megtudtam a családról.

Én is köszönöm a játékot, s főképp a sok segítséget a játék során! Na meg az önbizalomlöketet.
 :)