Oldal nyomtatása - Vidéki kincskeresés

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

A hó csendesen hullott azon a bizonyos januári délelőttön is. A roxforti diáksereg ellepte az utcákat és édességekről, játékokról és vajsörökről beszéltek… hirtelen irigyleni kezdtem őket. Milyen jó érzés is volt régen ezt a falut bejárni s milyen rendkívüli volt a Három Seprűben ücsörögni Jasper barátom társaságában.
Igencsak, régen volt már. Szinte hihetetlen, hogy az a tizenöt-tizenhat év ilyen gyorsan eltelt és én nem sokat értem el az életben. Jasper valahol a minisztériumban tologathatja már az aktákat, de sosem gondoltam bele igazán, mi lehet vele. Ahogy megálltam és felnéztem a Három Seprűre, hirtelen annyira hiányzott a legjobb barátom, azok a hétvégi ökörködések… de hívott a kötelesség.
Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ilyen váratlanul fog jelentkezni Mr. Beaumont, aki Skócia egyik legrettegettebb tolvajaként vált ismertté. Én csupán névről ismertem és szerettem volna elkerülni, hiszen féltettem a kincseimet. Alig pár napja azonban érdekes borítékot kaptam kézbe… nem volt miért tovább otthon ücsörögnöm a melegben és álmodozni legutóbbi élményemről.
Mr. Beaumont tiszta ember volt tolvajhoz képest. Hátrasimított, fényes fekete hajához szépen szabott öltönyt viselt. Bármelyik mugli bankár megirigyelte volna. Mindegyik ujján egy-egy arany gyűrű csillogott és amint megpillantott mosolyogni kezdett.
A falucska egyik központi részében találkoztunk és oly’ csendesen sutyorogtunk összedugott fejjel, hogy senki más nem hallhatta.
– Ez a térkép az? – érdeklődtem a levélre célozgatva, amit korábban küldött. A kezembe vettem a pergamendarabot.
– Így igaz, Mr. O’Mara– bólintott lelkesen. – Ahogy láthatja, a falut ábrázolja – mutatott a feliratra.
Megnéztem magamnak alaposan, de számomra ez csak egy egyszerű térkép volt, semmi különös jelölést nem láttam rajta. Megfordítottam, ott sem volt semmi, csak egy díszes kép.
– S még is miért olyan fontos ez nekem? – kérdeztem, miután kicsit megköszörültem a torkomat.
– Azt mondják, hogy valami kincset rejteget egy boszorkány a faluban. A térképet a táskájából csentem el, de nem láttam rajta semmi különlegeset. Az ön képességeivel azonban, drága barátom, könnyen megtalálhatja, akármi is legyen az – mondta és hátba veregetett, mintha régóta ismernénk egymást. – A térképet egyébként lemásoltam és nálam is van egy példány. Mit szólna, ha szétválnánk, és aki előbb a célhoz ér az kapja a kincs nagyobb részét?
– Lehet, hogy egy tárgyról van szó csupán… – emlékeztettem. Nem akartam versenybe bocsátkozni egy ilyen gyanús alakkal. Ráadásul nem kenyerem az osztozkodás sem.
– Akkor az eladást követően osztozkodunk így – bólintott és már hopponált is.
Egyedül ácsorogtam immár a tolongó diák árral szembe és csak bámultam a lapot. Valahogy olyan furcsa érzésem támadt, még is elindultam előre. Ha más nem is jöhet számításba, egy vajsört mindenképpen iszok a Három Seprűben és szépen hazamegyek.
A nyakamba kaptam, hogy a sál alatt megkeressem azt a vékony aranyláncot, amin egyszerű medál díszelgett. Ez volt az egyetlen tárgy, amit magamnál tartottam a szilveszteri kalandom óta. Azonban most hiába kerestem az ujjaimmal, nem találtam meg.
Pánikba estem. Az egyetlen emlékem Esmétől elveszett.
Körbe néztem, mintha még láthatnám Beaumont hátát, amint elslisszol a diákok között. Szerettem volna utána kapni és alaposan megrázni, hogy észhez térítsem és visszaköveteljem a láncot… hiszen az csak egy kölcsönvett ékszer. Még csak nem is az enyém. Nyilván azt hitte, nem veszem észre, míg haza nem érek. Találkozzunk csak a célnál és nem állok jót magamért.
Az a rohadék! Csak ő vehette el! – morogtam magamba, de eszembe jutott Esmé csodaszép tekintete és ez megnyugtatott. Bárcsak megint elmerülhetnék azokban a szemekben! – Hogy hiányozhat ennyire valaki, akit még nem is ismerek oly' régóta?
Elmélkedésemből csak az térített magamhoz, hogy valaminek teljes erőből nekimentem és elejtettem a térképet. Nos, a valamiről hamarosan kiderült, hogy sokkal inkább valaki, pontosabban: egy roxforti diák.
Gyorsan felkaptam a térképet és közben elhadartam: – Sajnálom, nem néztem előre.
A lány láthatóan nem tudta hová tenni a helyzetet. Feltehetően nem rohannak bele nap, mint nap álmodozó tolvajok.
– Megütötted magadat? – érdeklődtem, attól tartva, hogy esetleg sikoltozni kezd. Ez a legnagyobb félelmem, ha fiatalokkal találkozom… főleg, ha lányokkal.
– Azt hiszem, én megyek… – mondtam és már valóban azon voltam, hogy tovább állok.

[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg[/url)

A barátaimmal úgy döntöttünk, hogy lemegyünk Roxmorts-ba, ha már van rá lehetőség. Az úton mentünk, körülöttünk diákok százai. Néha azért úgy eszembe jut, hogy, ha így összegyűlnének a roxfortos diákok és tanárok, akkor biztosan lennénk annyian, mint az oroszok... Na jó nem.
Megint megesett velem, ami mindig és újra elmélyültem a gondolataimban, de úgy, hogy semmit nem vettem észre a külvilágból. Valószínűleg Chris és Lyn beszéltek valamit, de észrevehették azt is, hogy nagyon nem ott vagyok, mert úgy kerülgetem az embereket és más dolgokat, hogy az hihetetlen. Csak arra eszméltem fel igazából, hogy bökdösnek.
- Hmm..? - kaptam fel a fejem visszatérve a valóságba.
- Azt kérdeztük, hogy szerinted hova menjünk először. - világosított fel Marilyn.
- Jah.. Hát nem is tudom.. - elmélkedtem - Figyeljetek, nem lenne baj, ha egyedül mennétek? Most nincs kedvem semmihez.
- Hát jó... - húzta el a száját Chris.
Elköszöntem tőlük, s elindultam egy irányba a Három Seprű felé. Nem tudom miért, de szükségem volt egy kis magányra. Na meg a gondolataimra is. Ez az érzés akkor szokott nálam jelentkezni, ha valamin nagyon agyalni akarok, esetleg fáradt vagyok. Jó lenne most egy csöndes, nyugodt hely, ahol nincsenek diákok, sem zaj. Ahol elbújhatok az ilyen idegesítő dolgok elől.
De mint mindig, ez most sem jön össze. Az elmém legmélyebb bugyraiból újra a felszínre utasít, hogy elesek, annak következtében, hogy valaminek, illetve valakinek nekimegyek. Mikor felnézek két lábat látok és mellette egy földre hulló papírdarabot, ami egy pillanatra látni engedi számomra a tartalmát is. Ismerős, mintha egy térkép lenne. Az idegen gyorsan felkapja, majd bocsánatot is kér. De csak fél perc múlva tudogk reagálni arra, hogy mi is történt az imént.
- Nem én sajnálom! Nem figyelek magam elé.. - állok fel és mosolygok egyet az ismeretlenre - Nem nincsen semmi bajom.
A pergamenre pillantok, s azt kezdem el bámulni. Nem merem megkérdezni, hogy mi van rajta, bár nincs is hozzá közöm, de furdal a kíváncsiság. Erről pedig sajnos nem tehetek. Valószínűleg észrevette, hogy a tekintetem majdnem szétégeti a papírt, annyira érdekel mi van rajta, s már menni készül, de időben feleszmélek.
- Elnézést! Megkérdezhetem, hogy mi van azon a pergamenen? Mintha egy térképet láttam volna rajta.. És nem szoktam vele dicsekedni, de kicsit értek is hozzájuk.. - pirulok el kissé.

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

A hó, mintha egyre csak sűrűbben esett volna. A diákok tömege azonban egyre csak duzzadt, mintha mindenki egyszer szabadult volna ki a Mézesfalásból. Három fiú ácsorgott alig néhány méterre tőlem és a diáklánytól, valami édességről sutyorogtak, nem értettem egyetlen szavukat sem tisztán.
A lány, amolyan ártatlan gyereknek látszott első pillantásra. Nem is tudtam volna megállapítani, hogy hány éves… de pont az ilyen kölykök a legveszélyesebbek. Nem csak azért, mert sikoltozhatnak vagy összemaszatolnak mindent, hanem a kémkedés miatt. Egy ártatlan pofi akár kapóra is jöhet Beaumont barátomnak, ha el akarja terelni a figyelmemet. De ezt a versenyt akkor is én fogom megnyerni, és ami még ennél is biztosabb, hogy ki fogom tekerni a nyakát – gondoltam mérgesen és kissé meggyűrtem a térképet.
Úgy tűnt, hogy a diáklány az ütközésünk ellenére sem sérült meg.
– Remek – bólintottam.
Távozni készültem ugyan, de megállított, amit mondott. Nem néztem a szemébe, inkább elnéztem a vállai felett, hogy a lehető legkevesebbet áruljam el magamról. Egyszer elkövettem már azt a hibát, hogy túlságosan megnyíltam és bár nem sült el rosszul a dolog, sőt kifejezetten jól, ez a helyzet más volt. Mr. Beaumont egy olyan dolgot vett el tőlem, amiért még az életemet is kockára tenném.
– Egyáltalán nem értem, hogy neked mi közöd van ehhez, kislány – válaszoltam ingerülten és a karjánál fogva megragadtam, továbbra is reménykedve, hogy nem kezd el sikoltozni. –És egyébként sem hiszem, hogy éppen te értenél hozzá!
Tudtam, hogy meg kell nyugodnom. Még sem inzultálhatok egy diákot fényes nappal. Pont elég balhém volt itt annak idején, nem kéne, hogy még jobban magamra vonjam a figyelmet. Ahogy Daniel tanított: Vegyél egy mély lélegzetet és fújd ki lassan, az segít! – sóhajtottam fel. – Ha ez bárkinek is megoldást nyújthat egy ilyen helyzetben, akkor megemelem a kalapomat előtte, az már biztos.
Megráztam a fejemet és ismét a lapra pillantottam, ügyelve rá, hogy a gyerek ne láthassa. Valóban nem láttam rajta semmilyen jelzés és ezt nem szívesen vallottam volna be. Persze esetleg láthatlan tintát használhattak, vagy csak Beaumont hagyta le erről a változatáról a lényeget…
De még is mi értelme van ennek a versengésnek? Az nyilvánvaló volt, hogy nem a lánc miatt rángatott ide, hiszen annak csupán érzelmi értéke volt. Persze magam is ismerem a szokásokat, egy jó tolvaj mindent megnéz közelről, ami szépen csillog… dehogy egyik tolvaj a másiktól lopjon, még engem is meglepett.
–Ha én, Elliot O’Mara, a tapasztalt kincsvadász, nem tudom megfejteni, akkor egy roxfortos diák végképp nem… – dörmögtem inkább magamnak.
Csupán később fogtam fel, hogy ezzel még a nevemet is elárultam egy idegennek. Ez nem az első eset ugyan … de mekkora az esélye, hogy megint olyan szerencsés vagyok, mint Esmével voltam?
Tudtam, hogyha szükséges, akkor éppenséggel az egész falut fel tudom kutatni Beaumont után, hiszen meglehetősen aprócska helyről beszélünk. Ugyanakkor egy hatékony, céltudatos megoldásra is szükség volt, hogy megelőzzem. Ezzel ugyanis nem csak, hogy a nyakláncot szerzem vissza tőle, de még a kincs is az enyém lehet. Egy dolgot ugyanis Beaumont is biztosra vehetett velem kapcsolatban: nem osztozkodom.
– Honnan ismered a tolvajt, kislány? Miért segítesz neki? – mordultam rá vádló hangon, nem érdekelt, hogy csak úgy záporoznak rá a kérdéseim. – És egyáltalán ki a franc vagy?

[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

Megszólalásomra az idegen megfordult és felém nézett. Nem igazán szoktam az embereket vizsgálgatni, de azt még én is észrevettem, hogy nem néz a szemembe. Hogy miért az számomra ismeretlen marad. Előjött a lányosabb énem, ami igen csendes és illedelmes. De a következő pillanatban elkapta a karom és magával rángatott. Na itt felváltotta az "aranyos" oldalamat a "feminista" és mások szerint "ijesztő" énem. Valahogy nem tudtam magamnál idősebbnek tekinteni. Főleg ebben a helyzetben.
- Ennyire lenézni még engem sem lenne szabad! Valamint a kislány megszólítást sem tűröm. És egyébként is, mihez van közöm? - szavaltam.
Úgy tünt az ismeretlent nem igazán érdekelte, hogy miket mondok, mert továbbra is egy irányba nézett és továbbra is húzott magával. Kezdtem elveszteni a türelmem és ez nem jelentett jót. Felsóhajtottam, hogy megpróbáljam magam lenyugtatni, de ez nem igazán sikerült.. Láttam, hogy megrázza a fejét, amiért furcsán pillantottam rá. Aztán rálesett a papírra is, de azt már nem szemlélhettem meg, hogy mi van rajta, akármennyire is próbálkoztam. Végül megint elkezdett morogni - véletlenül még a nevét is volt szíves kikotyogni -, amit természetesen meghallottam és már nyitottam is a számat.
- Na most már elég legyen! Engedjen el és hagyjon békén, ha csak azt tudja hajtogatni, hogy nem tudnám megfejteni a térképet! Ne merjen lenézni engem csak mert fiatalabb vagyok! - elkövettem azt a hibát, hogy hagytam magam feldühíteni. Hajam sötét vörössé változott, így kimutatva mit is érzek. Megálltam és határozottan tartottam magam, hogy még csak véletlenül se tudjon elmozdítani. Egyenesen a sötét szemeibe néztem és egy árnyalatni kíváncsisággal figyeltem, hogy mit csinál. Végül csak elkezdett faggatni, csupa számomra ismeretlen személyről.
- Micsoda úriember! Egyébként Shirley White a nevem és nem tudom, hogy kiről magyaráz itt, de ha nem veszi le rólam a kezét és mégegyszer kislánynak mer hívni, esküszöm nem állok jót magamért Mr. O'Mara! - mondtam a magamét és mérgesen bámultam a szemeibe.
"Milyen tolvaj? Kinek segítek és miért? Magyarázza már meg valaki, mert leütöm a fickót! Főleg mert ilyen szörnyen kedves.."
Most néztem meg csak igazán magamnak a nálam biztosan jóval idősebb férfit. Elegáns mégis olyan.. olyan, mintha utazna valahová. A hátán egy bőrtáska és csak egyetlen ékszert láttam rajta. Az pedig egy gyönyörű, fekete kővel díszített gyűrű volt. Vajon honnan lehet?

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Az ártatlan gyereknek látszó Miss White – mint kiderült így hívják – hirtelen átment valami olyasmibe, amit igencsak nehezen viselek. Mérgesen pillantott rám és közben megkért, hogy ne szólítsam kislánynak, ráadásul még azt is képes volt megkérdőjelezni, hogy úriember vagyok. Már önmagában is nevetséges volt, hogy felmerült ez a tulajdonság velem kapcsolatban. Khöm... Daniel valószínűleg abban a pillanatban el is vesztette volna az utolsó reményét velem kapcsolatosan – szerencsére azonban, nem volt jelen.
Elengedtem a karját.
Miközben barna szövetkabátja kicsusszant az ujjaim közül, újra megnéztem magamnak. Lehet, hogy tényleg túl ártalmatlan ahhoz, hogy Beaumont alatt dolgozzon, de ki tudja? Minden diáknak jól jön egy kis extra zsebpénz. – elmélkedtem magamban.
– Héj, kislány… akarom mondani, Shirley, nyugodj meg! – mondtam, mielőtt még sikoltozni kezd, átszakítva a még viszonylag ép dobhártyámat. – Csupán rávilágítottam, hogy enyhén gyanús a feltűnésed.
Lassan haladtam tovább a hóval borított utcán. Ilyen tempó mellett a kislány eldönthette szeretne-e követni vagy marad ott, ahol megálltunk, esetleg azonnal visszamenekül az iskolába. Részemről nem foglalkoztatott különösebben a döntése, habár elismerem felkeltette az érdeklődésemet.
Ha ért a térképekhez akár hasznossá is tehette volna magát, azonban, ha Mr. Beaumont részére kémkedik, csak még izgalmasabbá teszi a helyzetet. Szeretek játszani és ha szükséges nagyon mocskosan is tudok, annak ellenére, hogy ezt nem mindig mutatom.
– Az a térkép hibás… – mondtam és éppen csak annyira fordultam felé, hogy ne tűnjek még túlságosan kíváncsinak. Azonban érdekelt az arckifejezése, látni akartam, hogy mennyire ártatlan, főleg, mikor kimondtam a nevezetes tolvaj nevét: –Mr. Beaumont valószínűleg szándékosan hibás példányt adott nekem.
Egy kicsit megcsúszott a talpam a latyakban, amit a tömeg hagyott maga után a Mézesfalás előtt. A bolt zöldre festett, nehéz faajtaja kitárult és egy színes ruhába öltözött boszorkány lépett ki rajta. Egy kerek tálcát lebegtetett maga előtt, amint legalább egy tucat pohár volt s mindegyikből gőz tört az ég felé. Hamarosan megéreztem azt az édes, gusztustalan, de kellemes emlékeket idéző illatot.
– Tessék csak a fűszeres forrócsokoládét kedveskéim! Csupán két sarló a kóstoló ára! – mondta és egy diákcsoport felé nyújtotta a tálcát.
Hirtelen még jobban reszketni kezdtem a hidegben, mint eddig. Lenéztem az ujjaimra. Az ujjbegyeim egészen elgémberedtek és kicsit el is kékültek a fagyos levegőtől. Miért is nem hoztam kesztyűt? A címeres gyűrű azonban még mindig ott csillogott, ugyanolyan szépségesen, mint korábban.
– Meghívjalak? – kérdeztem, miközben a zsebemben kotorásztam a pénz után.
Reménykedtem, hogy elfogadja, és nem megy el. Mint mondtam, a játék része, hogy magam mellett tartsam, és ha kém, később leleplezzem.
Ahogy a kezembe vettem a papírpoharat, gyorsan bele is kortyoltam a meleg forrócsokiba. Gusztustalanul tömény volt és szokás szerint elfogott az öklendezés is tőle. Sosem fogom igazán megszeretni az ilyesmit, habár Esmével bármikor képes lennék elüldögélni egy kakaó vagy egy forrócsoki felett.
– Te jó ég, ez még rosszabb a legutóbbinál is… – mondtam fintorogva.
Úgy döntöttem, hogy jobb lesz csak az ujjaim melegítésére használni az italt. Kellemes érzés volt, ahogy eltűnt az a bizsergés.
– Nem terveztem beülni sehová. Sőt, igazából minél gyorsabban szeretném elhagyni ezt a falut – magyaráztam és továbbra is a Mézesfalás felé fordultam.
Nem néztem a lány szemébe, inkább a kirakatot bámultam. Valahogy nem tudtam kiigazodni ezen a Shirley White-on… nehéz lett volna megmondani, hogy veszélyes lehet-e rám, ezért még véletlenül sem akartam kiadni magamat. Meg fogom győzni, hogy bízhat bennem és a kincs megkereséséig kifürkészhetem talán, ki is ő valójában.
–Meg kell találnom egy kincset, hogy megtaláljam Beaumont urat a nyaklánc miatt és ki… – elharaptam a mondatot.

[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

Mikor végre elengedett elkezdtem számolni magamban, hogy lenyugtassam magam. 53-ig jutottam. Aztán azt mondta, hogy nyugodjak meg..
- Nyugodjak meg?! Gyanús a feltűnésem?! Kinek nézel ember? - bár már nem kiáltoztam, de enyhén szólva is felment bennem a pumpa - Hogy legyek nyugodt, mikor megvádol mindennel?
Szerencsé(jé)re ezután higgadtabb lettem, majd miután elindult én utána mentem.
"Nem tudok kiigazodni ezen a fickón.. Olyan óvatos. Sosem nézett a szemembe, meggyanúsított valamivel, amiről amúgy fogalmam sincs, most meg olyan csendes..."
Egy darabig csendben sétáltunk egymás mellett, majd megemlítette a térképet, mire rákaptam a tekintetem. De mondott egy számomra ismeretlen nevet is, így furán néztem rá.
- Ki az a Mr. Beaumont? - kérdeztem, aztán kinyújtottam felé a kezem - És a térképet megnézhetem? Úgy ismerem Roxmorts térképét, mint a tenyeremet.
Aztán odaértünk a Mézesfaláshoz, ahonnan egy boszorkány lépett ki. Azonnal megéreztem azt a fűszeres bűzt, ami a kezében tartott tálcáról áradt. Tehát fűszeres forrócsoki.. Állításomat az is igazolta, hogy így kezdte el hirdetni is. Ösztönösen elfintorodtam, s inkább meglestem a kirakatot. Mr. O'Mara megkérdezte, hogy meghívhat-e, de én csak nemlegesen intettem neki.
- Nem köszönöm, nem vagyok túlzottan oda ezért a löttyért.
Továbbra is a Mézesfalás ablakán bámultunk be, én az arról látszó O'Marát vizsgálgattam, de aztán valami gyanúsat mondott.
- Mi lenne, ha mondjuk elmagyarázná az egész történetet? És, hogy miről is van szó éppen?
Elindultam a Három Seprű felé, a finom vajsörre gondolva, és reméltem, hogy ez a szerencsétlen követ, illetve beszámol arról, hogy mibe keveredett.

Belépve a kocsmába kértem magamnak egy vajsört, majd a mögöttem jövő férfira néztem.
- Kér?
Leültem egy szabad asztalhoz, ahol senki nem foglalt helyet. Az italomba kortyolva bámultam Mr. O'Marára. Aztán eszembejutottak a térképeim és, hogy nem hiszi el, hogy valamelyest értek a térképekhez. Elkezdtem kotorászni a táskámban és az összehajtott, összeragasztott lapokat kiszedtem belőle, majd az asztalra raktam összecsukva.
- Ezek a térképeim, amiket eddig megrajzoltam. Ha nem hiszi, hogy értek a térképekhez, nézze meg ezeket.

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Miss White láthatóan megnyugodott, habár kifakadására szívesen megragadtam volna a karjait, hogy megrázzam. Bár alapvetően nyugodtan tudok mindenkit kezelni, abban a helyzetben még is csak az segített visszafogni magamat, hogy láttam rajta: végre higgadt.
Nem kedvelem a túlzott érzelmi kilengéseket, sem jó, sem rossz irányba. Most azonban igenis el kellett viselnem, ha tartani akartam magamat az eredeti tervhez, mely egy részről Esmé nyakláncának visszaszerzését jelentett, illetve a kincs megkaparintását, harmadrészt – amennyiben szükséges - Miss White lebuktatását is elintézhetem gond nélkül.
Csak hüledezni tudtam, mikor rákérdezett, hogy ki az a Mr. Beaumont. Tudtam: vagy nagyon szeretne átverni, vagy még az alapvető hírekkel sincs tisztában. Persze a Roxfort falai közt ki is gondol tolvajokra s bűnözőkre! Még emlékszem, milyen gondtalan volt az élet, mielőtt kicsaptak.
– Mr. Beaumont Skócia leghíresebb kincskeresője, vagy tolvaja, helyettesítsed be a neked megfelelő kifejezést! – rántottam meg a vállamat.
A térképet ugyan nem adtam át neki, de mellé léptem, hogy alaposan megnézhesse magának. Házak kusza halmaza szerepelt rajta, az üzletek neveivel együtt. Ugyanakkor még a szakértő szem sem láthatott rajta semmi különösebb jelölést. Megfordítottam, a hátulján valami rózsamotívumot ábrázoltak, de kételkedtem benne, hogy bármi köze volna a kincshez.
A Mézesfalásnál vásárolt, gusztustalan illatú kakaó Esmére emlékeztett és ez ismét nyugtató hatásúnak bizonyult. Ő nagyon oda volt a Kakaóbirodalomért, én kevésbé, de végül is ott ismertem meg... természetes volt, hogy ragaszkodtam ehhez az édes, meleg löttyhöz.
–A történet lényege, hogy Beaumont valamiért próbára akar tenni, vagy ami még rosszabb velem akarja végeztetni a munka nehezét... de ez nem fontos, elvett tőlem valamit, amiért ölni is tudnék, érted? – foglaltam össze a történetet röviden, éppen csak annyira kifejtve, hogy ne tudjon mindent. Esmé az én titkom, nem adom ki mindenkinek, hogy lett egy gyengepontom... főleg nem egy kémnek.
– A Három Seprű? – kérdeztem, ahogy megindultunk a kocsma felé.
Na igen, még emlékszem, milyen nehéz volt ott asztalhoz jutni a Roxmortsban töltött hétvégéken. Szinte levegő nem volt az épületben, nemhogy hely a meleget ontó kandalló mellett. Az ilyen hóban gazdag napokon pedig lényegében mindenki bekívánkozott a melegbe.
– Meg sem tudom mondani, mikor jártam itt utoljára... de kétlem, hogy a magam fajta kóbor kutyának örülnének – folytattam és megszabadultam közben a forrócsokis pohártól.
Az út csúszós volt, így lassan haladtunk. Valójában nem mentem volna a kislány vagyis kém után, hacsak nem lett volna fontos Beaumont megtalálása. De igenis az volt és ha kém, ha térképszakértő, akkor is elvezethet hozzá.
A nyakláncon gondolkodtam, míg csendesen ballagtunk egymás mellett. Esmé nem sok ékszert hordott eddig a jelenlétemben, de ez az egyszerű darab annyira illet hozzá, hogy valóban őt láttam benne. Hacsak az ujjammal megérintettem, vagy megéreztem a bőrömön a hideg fémet, felgyorsult a szívverésem és gyakran elmélkedtem azon: vajon ő gondol rám néha?
–Várj! – mondtam, mielőtt belépett volna.
Ahhoz, hogy meggyőzzem, bízok benne és követni fogom, látnia kell a jó oldalamat is – ami amúgy lehet, nem is létezik. Kinyitottam neki az ajtót és magam elé engedtem, reménykedve, hogy előre megy.
A kezemet az arcom elé emeltem, hogy ne ismerjenek fel. A tömegben egyébként sem valószínű, hogy feltűnést keltettem volna, egy részem mégis azt súgta: Légy óvatos!
A pulthoz jóformán úgy kellett elverekedni magát az embernek. A tömeg elképesztő méretet öltött, mintha a Mézesfalás kifosztása után minden diák idecsődült volna.
– Egy Lángnyelv whiskey-t kérek! –mondtam, miközben a pult felé fordultam. A vajsört meghagytam a fiataloknak, habár tudtam az a legjobb ilyen hidegben.
Gyorsan fizettem, mégis csak így illett, hiszen én vagyok a felnőtt.
Itallal a kezünkben vágtunk át ismét az ifjú boszorkányok és varázslók rengetegén, míg nem az egyik sötét sarokban sikerült helyet találnunk magunknak.
A kopott asztallapra tettem azt az igen csak kívánatos pohár alkoholt. Azonban nem akartam túl gyorsan lehúzni. Fontosabb volt most a tiszta gondolkodás mindennél. Éberség – a legfontosabb tulajdonság kincskeresés közben.
Shirley engem figyelt, miközben ivott. Mély gondolatok foglalhatták le, akárcsak engem. A kérdések gyorsvonatként száguldottak át a gondolataimon: Miért pont ez a diák? Miért pont őt választaná Beaumont? Talán össze akart zavarni, mert tudta, egy ázsiai lány az anyámra emlékeztetne? Igen, ebben volt valami, de anya más volt, sokkal törékenyebb, mint Miss White – akinek a pontos származásában sem lehettem biztos. Végül arra jutottam, hogy ez nem lehetett tényező, hiszen ahhoz ismernie kéne a múltamat és azt még én sem látom át teljesen.
Hamarosan egy adag térképpel találtam szembe magamat. Kétségtelenül ügyes kezek alkották. Magam elé húztam azt, amelyiken a Roxmorts felirat állt.
– Ezt valóban te készítetted? – kérdeztem és összehasonlítottam az enyémmel.
A részletességben azonnal eltérés mutatkozott. Shirley alaposan felfedezhette a környéket, ha ezt így el tudta készíteni. Nem csoda, hogy minden zugát ismerte a falunak.
–Lényegi eltérések kellenek – mondtam és végig húztam a kezemet az ő térképén. Lassan járattam rajta végig a szememet, hiszen az alapos munkát valóban alaposan meg is kell nézni. – A te térképed jóval pontosabbnak látszik, viszont van valami az enyémen, ami a tiéden nincs…
Beaumont térképén valami megcsillant, valami ezüstös dolog az asztalunkra rakott gyertya fényében. Felkaptam a pergamen lapot és közelebb tartva a gyertyához három egészen jól kivehető ezüstös folt volt ott… talán a tolvaj el akarta rejteni a jeleket, csak nem sikerült valami jól neki.
–Az egyik pontosan itt van, a Három Seprűnél – mondtam és megmutattam neki is. – Látod?
De még is ki rejtene el egy kincset ilyen forgalmas helyen? Hiszen éjjel-nappal tömve van a kocsma és kétség sem fér hozzá: könnyen meg is található volna. Mindenesetre még én is úgy láttam, érdemes alaposabban megnézni magunknak a helyet.

[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

Mikor kérdeztem, hogy ki az illető, akiről itt magyaráz nekem, konkrétan kapkodta a levegőt. Aztán ismertette velem azt a rendkívül fontos tényt, hogy: Mr. Beaumont Skócia leghíresebb tolvaja. Ahha.. Most már értem.
Mivel a térképét nem adta oda, inkább leengedtem a kezem. Viszont megmutatta, hogy mi is van a pergamenen. Roxmorts rajza, de nem olyan részletes, mint az enyém, így nem biztos, hogy jól is tudja használni. Sajnos nem láttam rajta semmi különöset és túl kusza is volt ahhoz, hogy bármi fontosat észre lehessen rajta venni. Aztán meg is fordította a papírt, aminek a hátulján egy rózsa volt. Halvány lila fogalmam sem volt róla, hogy mit jelenthet, így nem is gondolgodtam róla túl sokat.
"Ha el is fogadná a segítségemet ez az őrült... És mondjuk meg is bízhatna bennem. Bár azért megértem, hogy nem hisz minden jött-mentnek azonnal, de azért mégis."

A Mézesfalástól a Három Seprű felé haladva volt szíves összefoglalni, hogy mi is történt vele ezidáig. Én pedig csendben hallgattam és még akkor sem szólaltam meg, mikor bent ültünk az egyik eldugottabb sarokban. Én egy vajsör ő pedig egy Lángnyelv whiskey társaságában foglaltunk helyet az asztalnál. Most persze elkezdett úriemberként viselkedni. Ugyanis nemhogy az ajtót kinyitotta előttem, de még az italomat is volt kedves fizetni. Ezt értékelem is, de úgy tudtam, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy igazi nő ként bánjon velem..
Kitettem az asztalra a térképeimet, amiket úgy láttam csodálattal néz végig. Majd magához veszi azt amin Roxmorts rajza található.
- Persze, hogy én készítettem. Maga szerint kapok valahol ilyet? - húztam fel az egyik szemöldököm hitetlenkedve.
"Na igen, az igazi énem is előjött, hála a jóságos istennek.."
Aztán mondott valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet. Kérdőn néztem rá, majd a saját térképére. Egy ezüstösen fénylő folt csillant meg a pergamenen, amit a gyertyához tartott. Átültem mellé és a papírra meredtem. Három jelölés volt rajta kivehető, ezekből egy itt a Három Seprűben. Amit persze ez az elmebeteg meg is említett. Igazi sasszeme van ennek a fickónak...
- Nem, nem látom, de várjon, mindjárt veszek fel egy szemüveget.. - mondtam szemforgatva - Nagyon cseles! Mindenkinek az orra előtt a legjobb elrejteni valamit. Szerintem jelöljük be azt a három helyet és kezdjük el keresni, amire rá akar akadni.
Felálltam az asztaltól és elkezdtem az egyik irányba haladni a kocsmában. Persze előtte a térképeimet újra a táskámba süllyesztettem.
"Nem tudom mit is keresünk és, hogy hol találhatjuk, de biztosan meglesz!"
- Van róla elképzelése, hogy mit kellene megtalálnunk Mr. O'Mara?

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Miss White mindennek nevezhető, csak éppen bájos kislánynak nem. Ugyanakkor nem barátkozási szándékkal érkeztem a faluba, szóval nem érdekelt a modora... főleg azután, hogy a csillogó pontokat megláttam a térképen, amit Beaumont nyomott a kezembe.
Éreztem, hogy nyomon vagyok. Ez a jó út a lánc visszaszerzéséhez és a tolvaj legyőzéséhez. Be fogom neki bizonyítani, hogy engem aztán senki sem lophat meg következmények nélkül. Azt azonban el kell ismernem, ügyes kezei vannak, hiszen meg sem éreztem, ahogy kikapcsolja a láncot.
Shirley átült mellém és alaposan megnézte magának a pergament. Talán ő is látta azokat a fényes foltokat, amik arra utalhattak, hogy Mr. Beaumont kevésbé alaposan próbálta eltüntetni előlem a nyomokat. Feltehetően ő még a kincs mibenlétét is ismerte s félre akart vezetni. Azt hiszem, hogy ezeket a kérdéseket később fel is tudom majd tenni neki.
De miért éppen három különböző hely? – elmélkedtem és az asztalra könyökölve még jobban a térkép fölé hajoltam. A Három Seprű, a Szárnyas Vadkan és a Szellemszállás... semmi összefüggés a három helyszín között, leszámítva, hogy egy faluban vannak.
– Igen, jelöljük be őket... – válaszoltam nyugodtan és ittam gyorsan egy kicsit a whiskey-ből.
Pennát és tintát vettem elő a táskámból és mind az enyém, mind Shirley térképén bejelöltük azokat a helyeket, ahol az apró foltokat észrevettük. Gyorsan összehajtottam mindkettőt és zsebre vágtam, amint megszáradt a tinta. Reméltem, hogy Miss White nem veszi tolakodásnak, ha átmenetileg magamnál tartom az általa készített változatot is.
– Vajon mit jelenthet ez a három különböző jelölés? – kérdeztem, hátha van valami, amit ő észrevesz s én nem. – Olyan különbözőek és mégis egyetlen ügy kapcsán jelölik őket.
Megint ittam egy kis whiskey-t.
– Ráadásul... egy ennyire forgalmas helyen elrejteni egy kincset nem szokás – mondtam és körbe néztem a kocsmában.
Már kevesebben voltak, mint amikor megérkeztünk, hiszen jó néhány asztal felszabadult. Egy-egy üres vajsörös korsó még árválkodott ugyan rajtuk, de a kora délutáni vendégsereg fogadására elegendő hely kínálkozott immár.
– Tudod, mit? Kicsit szaglásszunk körbe! De semmi feltűnősködés, túl sok itt a varázsló és nehéz lenne elmenekülni – mondtam és az italommal keltem fel az asztalunk mellől.
Végig sétáltam a zsúfolt kocsmán, minden sarokba benéztem, de nem találtam semmi látványosat. Nem éreztem különösebben nagy mágikus kilengést. Persze az is lehetséges, hogy csak Roxmorts maga zavart össze, hiszen itt csak varázslók élnek. A mágia a mindennapok része.
–Fogalmam sincs, mit keresünk – válaszoltam őszintén Shirley kérdésére. – Ha értéktelen vacak, akkor is meg kell keresnem, hogy elvegyem, ami az enyém. Mr. Beaumont nem ússza meg ezt szárazon.
A fal mentén haladtam, minden alaposan megnéztem magamnak. A kandalló mellett azonban megálltam. Komolyan kezdtem azt gondolni, hogy itt nincsen semmi, ezért Miss White szemébe néztem.
– Lehet, hogy azok a fényes foltok sem az igazi nyomok – motyogtam kicsit elbizonytalanodva és szórakozottan felemeltem a karomat, amiben a pohár volt.
Észre sem vettem, ahogy nyakon öntöttem a mellettem ácsorgó diákot azzal a pár csepp lángnyelv whiskey-vel, amit meghagytam. Ahogy felpattant ijedtében a tizenéves fiú, annyira meglökött, hogy neki estem a kandalló szélének. Ezek a mai fiatalok még nálam is sokkal nagyobbak és izmosabbak.
Szerencsére csak a térdem koccant neki fájdalmasan a falnak s közben szinte éreztem a rám tapadó tekinteteket. Az egyensúlyomat megtartottam szerencsésen, így már nem lehetett kellemetlenebb a helyzet.
– Elnézést! – mondtam a roxfortos diáknak, aki csak dühösen nézett, majd egy nyomdafestéket nem tűrő mondat kíséretében távozott.
– És még hogy én nem vagyok úriember – motyogtam, de a kandalló mellett a falon megpillantottam valamit.
–Shirley, ezt nézd! – szóltam neki.
Rámutattam a falba ékelt kis, kerek faformájú valamire, aminek a tetejét egy rózsa véset díszítette. Valamikor lila színben pompázhatott, de mostanra már csak foltokban maradt rajta a festék.
Hogy a fenébe nem vette ezt még észre senki? – kérdeztem magamtól és még egyszer alaposan megnéztem magamnak.
Alaposan körbe néztem, hogy figyelnek-e minket. Úgy tűnt a kis szerencsétlenkedés után lecsillapodtak a kedélyek és mindenki az italával foglalkozott. Hosszú ujjaimmal finoman megfogtam a kerek tárgyat, és ahogy húzni kezdtem, rájöttem, hogy valamilyen tároló lehet. Egy vékony, közepesen hosszú doboz.
Azonnal felnyitottam és egy kulcs volt benne. Aprócska darab volt, kopott, mégsem látszott túl réginek.
– Hmm, ez vajon mit nyithat? – kérdeztem és a kincskereső társamra pillantottam.

[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

Barna szemeim immáron zöld színben játszottak, ami jelezte, hogy elég kíváncsivá tett ez a kis játék, amibe belerángattak. Miután Mr. O'Mara jó ötletnek tartotta a gondolatomat és rábólintott, bejelöltük a két térképen a helyeket, amiket keresünk.
- Hmm.. Azok ott nem olyan rózsák, mint a maga térképén? - pillantottam meg a foltok alakját. Határozottan olyanok voltak, mint a másik rajz hátulján, ami a falut ábrázolta.
- Egyébként, ahogy már mondtam, az emberek azt veszik észre a legnehezebben, ami az orruk előtt van. Igenis szokás elrejteni valamit egy forgalmas helyen, hogy nehezebb legyen megtalálni. - világosítottam fel a kincskeresőt.
Mindent átnéztünk, de nem találtunk rá semmire. Olyan érzésem volt, hogy kihagytunk valamit, de nem jöttem rá, hogy mit. Megráztam a fejem a társam kijelentésére. Észrevételeim közé tartozott, hogy most kivételesen egyenesen a szemembe nézett. Ez meglepett ugyan, de nem foglalkoztam vele sokáig. Nincs egy olyan pontunk, amiből kiindulhatnánk - a térképen jelölt hely kivételével, de az édes kevés. Idegesített. Ez olyan, mint a bújócska, amit a mugli gyerekek játszanak, s amit én személy szerint utálok is. Csak a sötétben tapogatózunk. Végül a kandalló előtt álltunk meg, ahol a férfi szembe fordúlt velem.
- Maga őrült? - meredtem rá mérgesen, s hajam rézvörös árnyalatot vett fel, miközben szemem még mindig smaragdzöld színben játszott - Ne idegesítsen fel Mr. O'Mara! Ha fel meri adni, szét rúgom a seggét! Tudom, hogy valami elkerülte a figyelmünket, csak tovább kell keresgélnünk.. - magyaráztam, majd csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy roxfortos diák felpattan ijedtében mellettünk, majd Mr. O'Mara nekiesik a kandallónak. Az ismeretlen fiú dühösen szembefordul társammal. Miután elnézést kért az idősebb, a srác még ott állt fél pillanatig - amíg meg nem szólaltam.
- Ha nem hagyod, szétátkozom a hátsód.. - sziszegtem a roxfortosnak, aki ezután cifrákat káromkodva elhúzta a csíkot - Ez nagyon ügyes volt!
Mr. O'Mara motyogott valamit, amit nem értettem, majd a falra kapta a fejét. Odapillantottam én is, s meglepett tekintettel vizslattam azt a kerek formájú dolgot a falban. Miután kincskereső társam elkezdte húzni kifelé a tárgyat, kiderült, hogy egy doboz szerűség, csak éppen nem a megszokott formájú. Azonnal felnyitottuk és kíváncsian döbbentünk rá, hogy egy kulcsot rejtett csak. Tanácstalanul néztem Mr. O'Mara szemeibe, aztán bevillant egy ötlet.
- Szerintem menjünk át a Szárnyas Vadkanba. Ott biztosan találunk valamit. És egyébként is a Szellemszállás innen messzebb van, így valószínűleg az lesz az utolsó hely, ahova mennünk kell. - mosolyogtam, s észre vettem, hogy hajam ismét barna.
Izgatottan, vigyorogva indultam ki a kocsmából Roxmorts hideg, téli utcáira.
"Ez nagyon érdekes. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül majd ki ebből. Biztos vagyok benne, hogy a Szellemszállás lesz az utolsó állomásunk. Már ha nem volt vicces kedvében a térkép készítője. Fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mit találunk és ki az a Mr. Beaumont.."

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

A láda megbabonázott. Magával ragadóan szép és kidolgozott darab volt; különleges formája csak még egyedibbé tette. De mi ez a rózsa, miféle utalást hordoz magában? Talán semmi különöset, vagy csak arra a személyre utal, aki kincseket rejtett el Roxmortsban.
Shirley magyarázott valamit a Szárnyas Vadkanról, de nem figyeltem. Az első nyommal a kezemben és a kislány által szerencsére nem szétrúgott hátsómmal, elégedett voltam. Csendesen mosolyogtam, ahogy az apró kulcsot elsüllyesztettem a zsebemben, mert tudtam: hamarosan megint az enyém lesz a lánc és ha szükséges, Esmének is vissza tudom juttatni. (Habár inkább tartanám meg emlékbe a közös kalandunkról, hiszen sosem lehet tudni meddig leszek elég fontos ahhoz, hogy találkozzunk.)
– Miért sietsz annyira? – kérdeztem és próbáltam tartani a lépést vele.
Én még egyszer megtorpantam a Három Seprű küszöbén és megnéztem magamnak az embereket. Egyik sem hasonlított Beaumont alakjára, pedig egyre inkább biztos voltam benne, hogy valamilyen formában nyomon követi az eseményeket és engem nem versenyre hívott, hanem kihasznál.
–Ha látsz valakit, aki gyanúsan viselkedik, azonnal szólj nekem! – suttogtam és a pálcám fölé helyeztem a kezemet. – Az a gyanúm, hogy Mr. Beaumont nem csak játszadozni akar.
Lassan haladtam. Közben Shirley felé sandítottam, hogy jelezzem: ne rohanjunk! A látszat nagyon fontos, ráadásul alaposan át kell gondolnom, hogy át merjem lépni a Szárnyas Vadkan küszöbét. Bár én magam nem vagyok rendszeres vendég a fogadóban, de azért jártam már ott és az esetek nagy részében galibát is okoztam.
Persze, ha Félszemű Ian, akkor talán ezúttal megúszom szócsata és átkok szórása nélkül is.
Ez már régen történt, olyan régen, hogy nem is emlékszem a napjára. Fiatal voltam, tapasztalatlan és kevésbé leleményes. A főutca közepén állva, könnyes szemmel bámultam a kastélyt, ami valamikor az otthonom volt és ekkor futottam bele az alacsony, tömzsi, Ian Ellis-be, aki meghívott egy italra a Szárnyas Vadkanba, ahol elmesélhettem neki a történeteimet.
Talán pont annyi idős voltam, mint Shirley, csak éppen család és otthon nélkül. Ha vissza is tértem a kontinensről, s újabb kalandokból, gondosan választottam tartózkodási helyet, nehogy anyáék rám találjanak.
Röviden Ian Ellis el akarta lopni azt a zöld medálos nyakláncot, amit akkora örömmel tartottam mindig magamnál. Az egyik átkom miatt veszítette el a jobb szemét s ezzel örök ellenséget szereztem magamnak. Kísérteties, hogy ismét egy láncot veszítettem el egy mocskos tolvaj miatt. De ahogyan régen, úgy most sem hagyom magamat.
Mielőtt teljesen át adtam volna az érzelmeimnek magamat, megálltam a Szárnyas Vadkan előtt. Shirley felé fordultam és a szemébe néztem. Csak most vettem észre, hogy zöld színben pompázott. Eddig sötétebb volt vagy nem? – elmélkedtem.
– Lehet, hogy ide egyedül kéne bemennem – jegyeztem meg.
Nem akartam bajba sodorni egy roxfortos diákot, így is elég rossz hírem van már.
– Ez egy veszélyes hely, velem mutatkozni pedig még inkább veszélyes – mondtam és a pálcámat most már a kabátom ujjába tettem inkább, biztos, ami biztos.

(http://alommuhely.hu/roxfort/utcak_roxmorts.jpg)
[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

Annyira izgatott lettem, hogy azt hittem otthagyom az eszemet, annyira menni akartam. Jóval Mr. O'Mara előtt haladtam, hogy minél gyorsabban odaérjünk.
- Maga szerint én gyanús lennék ebben a rohangáló diákseregben? Egyébként is, nem valamiféle nyakláncot akar visszavenni? A mondandójából úgy hallatszott, hogy fontos.. - húztam fel az egyik szemöldököm, egy halvány mosollyal az arcomon - És mit számít ilyenkor, hogy kihasznál-e? Hisz csak akkor adná vissza a nyakláncát, ha megvan amit keresünk. Megállítani meg már úgy sem tudna, mert túlságosan felkeltette a kíváncsiságomat..! - vigyorogtam.
"Ha megtaláljuk a kincset, lehet, hogy én is viszek el belőle néhány dolgot.. Kíváncsi vagyok mit keresünk és, hogy mik fognak még történni, eme különös szerzettel való találkozásom következtében. Hmm.. Micsoda költői megfogalmazás! Na jó! Befejeztem.. Szóval. A Szárnyas Vadkan a következő hely, ahol keresgélnünk kell és ahol biztosan történni fog valami, hisz Mr. O'Mara körül mindig zűrösek a dolgok.. És valószínűleg ő is idejárt a Roxfortba, hisz nem ismerné így a falut.. Tuti, hogy sok bajba keveredett élete során, ha ilyen. És mert nem akar beengedni a Szárnyas Vadkanba..."
A gondolataimba merülve lépdeltem Mr. O'Mara mellett, s arra eszmélek csak fel, hogy ott állunk a bejárat előtt és nem igazán akarja, hogy bemenjek.
- Nálunk meg a Tiltott Rengeteg veszélyes, mégis egy csomó diákot simán bevinnének büntetőmunkára. - mondtam fapofával - Már említettem, hogy ne nézzen le és azt hittem már ismer annyira, hogy tudja gyors hangulatváltozásaim vannak. Nehogy bajba keveredjen, mert, akkor aztán már tényleg nem érdekel mennyivel idősebb nálam..! - fenyegettem meg burkoltan, miközben a hajam rézvörös színre váltott.
Nekidőltem a falnak és úgy vártam, hogy bemenjen, s ha szükséges, akkor én is. Már nem mintha annyira nagyra lennék magammal, de ezt az embert simán kinyírják, ha nincs mellette valaki. Kezemet a pálcámra helyeztem, ami a zsebemben lapult, s felkészültem arra, hogy gyorsan előrántsam, ha baj van. Már csak várni kell egy kicsit..

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Az az érzésem támadt, ahogy haladtunk szemben a diáksereggel, hogy Shirley nem érti a kialakult helyzetet, azt pedig még kevésbé, hogy miért kell vigyáznunk a gyanús alakokkal. Mit is vártam tőle? Hiszen még gyerek! – sóhajtottam fel, mikor a Szárnyas Vadkanhoz értünk.
Nem válaszoltam minden kérdésére, hiszen a türelmem már kezdett a végső határához érni.
Szerettem volna lerázni s nem csak azért, mert veszélybe keverhetem. Őszintén szólva, a hangulatingadozásai kezdtek az agyamra menni, még csak célozgatnia sem kellett volna rájuk, magamtól is észrevettem őket. Ritkán fogom vissza magamat ennyire, de mivel segített és adott egy térképet nem tettem semmit vele.
Nem tudom, hogy az előzékenység és az óvatosságra intés kinek lenézés, de Miss White-nak láthatóan az. Arról nem is beszélve, hogy a Szárnyas Vadkan nem éppen nagyszájú diákoknak kitalált hely.
–Tudod, én is jártam a Roxfortba, tudom hogyan megy, de amennyire emlékszem, a Tiltott Rengetegben a bűntető feladatokat tanári felügyelet mellett kellett végezni – válaszoltam talán túl idegesen. – Szerinted itt állnék, életben ennyi kalanddal a hátam mögött, ha nem tudnék vigyázni magamra? Engem nem kell félteni!
Sarkon fordultam és besétáltam a fogadóba, remélve, hogy nem követ. Elegem volt már belőle, nagy indulatomban alaposan le is izzadtam, így megtöröltem a homlokomat. Talán hiba volt csak így a közelembe engednem egy diákot. Döbbenet, hogy mekkora szakadék tátong Esmé és közte, holott kevés lehet a korkülönbség.
Ahogy beléptem a pulttól éppen Félszemű Ian sétált el, kezében ezüst kupát tartott. Ugyanaz az alacsony, pocakos alak volt, akire emlékeztem. Mocskos talárt viselt, az egykori szeme helyét pedig kalózokhoz hasonlóan fedte el. Nevetségesen nézett ki rikító színű süvegében.
Megpillantott és a kupát tartó kezét felém emelte.
– Te kis rohadék! – mordult rám azonnal.
– Köszönöm, Mr. Ellis az üdvözlést, de azóta igen is felnőttem. A „kis” jelzőt elhagyhatja – mondtam, de nem tudtam visszafogni magamat és kitört belőlem a nevetés. – Bocsánat, de ez a szemkötő...
Valójaban csak játszani akartam vele kicsit. A rikító lila süveg "pompásan" mutatott a vörös képével. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen szánalmas fickót. Nyoma sem volt annak az Ian Ellisnek, aki megpróbált kifosztani egy tizenéves fiút.
– Mókásnak tartod, hogy egy életre megnyomorítottál?
A pulthoz sétáltam és rendeltem egy pohárka italt. Végül is innen beláthatom a fogadó nagyrészét és még Ellist is szemmel tarthatom.
– Már akkor is figyelmeztettem, hogy adja vissza, ami az enyém. Talán, ha nem gúnyolódott volna, most nem lenne Félszemű Ian – válaszoltam, habár csak szórakozni akartam vele. Végül csak kijár a megfáradt vándornak is egy kis móka.
Megkaptam az italt és azonnal bele is kortyoltam. Elindultam az asztalok között. A félszemű alak persze követett, de nem mert rám támadni, nyilván mély nyomokat hagyott benne az ifjabb énem. Ez most kicsit megerősített abban, hogy vannak dolgok, amikben igen is jó vagyok... s ebből az egyik az önvédelem.
A kandalló környékén nem láttam semmit különöset. Akármit is kell itt keresnem, az biztosan nem itt van elrejtve. – gondoltam. Körbe fordultam a helyiségben, de nem láttam semmi különöset.
A kupát újra az ajkamhoz emeltem és már tettem volna le az egyik üres asztalra, mikor megpillantottam benne valamit. A fenekén egy rózsa minta volt, rövid kis szöveggel felette: Magányosan várlak. Meglepett, hogy éppen egy pohárban látom e szavakat a rózsával. Azon elmélkedtem, hogy vajon mindenki kupája ugyanezt a mintát őrzi vagy csak nekem jutott, szánt szándékkal mindez.
Nem akartam kérdezősködni. Távozni akartam minél gyorsabban.
Ez vajon mire utal? – elmélkedtem. – A Szellem Szállás végül is egy magányos épület, de miért utalna éppen erre?
Mindenesetre a poharat finoman a zsákomba csúsztattam és mielőtt Ellis elkiálthatta volna magát, hogy tolvaj, már ajtón kívül voltam. Szerencsére a hátsóajtó éppen kapóra jött.

(http://alommuhely.hu/roxfort/utcak_roxmorts.jpg)
[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

Mivel percek után sem jött ki így leültem a fal tövébe. Kicsit elszórakoztam metamorfmágusi képességemmel, s állandóan változtattam hajam színét. Először zöld, aztán kék, majd rózsaszín, végül az eredeti hajszínemnél állapodtam meg. Elővettem a mappámat, egy-két ceruzát, s elkezdtem lerajzolni az előttem lévő dolgokat. Éplületeket, embereket, állatokat, mindent.
"Hogy lehet ez az ember ilyen szerencsétlen, hogy még tíz perc után sem tud kijönni abból a nyomorult kocsmából? Jó, elég volt, én bemegyek.."
Felálltam, leporoltam a kabátom és a nadrágom, majd zsebembe téve a kezem benyitottam. A pálcámat készenlétben tartva szlalomoztam az asztalok között. Soha nem volt szimpatikus ez a hely. Koszos és dohos az egész kocsma. Ha valaki ki akar hagyni néhány órát, itt biztos segítséget kap, ugyanis annyira rossz a levegő, hogy már attól beteg leszel. Egyszer jártam itt két éve, de ott már elég is volt, azóta nem is jöttem vissza. Mostanáig. Egy alakot pillantottam meg, akinek kalózokhoz hasonló szemkötője volt, s a hátsó ajtót kémlelte, ami az előbb csukódott be. Egyből le is esett, hogy vajon miért, mert az illető már nyitotta is a száját, de odaléptem hozzá.
- Szerintem ne tegye. Nem érdemes ilyen alakokkal foglalkozni. Szerintem tudja is, hogy miért. - szólaltam meg, mielőtt még elkiálthatta volna magát.
Eléggé meglepődhetett, kifejezéséből itélve. Ugyanis szemei tányér nagyságúak lettek, az álla a padlót súrolta. Persze csak képletesen, mert a varázsvilágban bármi megtörténhet. A döbbenetét kihasználva, gyorsan kislisszoltam a hátsó ajtón én is és kit látnak szemeim? Jé Mr. O'Mara! Nekem háttal állt és látszólag nagyon elmélkedett valamin. De nem hagytam neki, hogy tovább tevékenykedjen.
- Mi a jó istent csinált maga odabent tíz percig? - szólaltam meg hirtelen.

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Megálltam a hátsó bejárat előtt, a hó megint hatalmas pelyhekben kezdett esni. Tetszett, hogy ilyen körülmények között kereshettem kincset, Esmére emlékezetett s az első találkozásunkra, vagy a közös bálunkra. Ettől persze csak még inkább bűntudatom lett, hogy eveszítettem a láncát... ráadásul ilyen szerencsétlen módon.
Benéztem a zsákomba még egyszer, ahol még mindig ott lapult a szerzemény. Ez a kupa talán valaminek a kulcsa lehet, valami rejtélyes ügyé, ami a következő helyszínen fog rám várni – igen, rám, Miss White nélkül gondolkodtam. Miután a stílusával felhúzott, elhatároztam, hogy nem megyek vissza a fogadó elé, magára hagyom társamat... vagyis inkább ex-társamat.
Igen, egy hülye tolvaj vagyok, de ettől még van önérzetem és nem szeretem, ha lekezelnek. Sóhajtottam egyet, hogy magam mögött hagyjam az érzéseket. Egy bolonddal végül is miért foglalkoznék? Hiszen, miket gondolt?
Egyszerűen nem tudtam elszakadni azoktól a pökhendi szavaktól. Hogy lenézném én, ugyan mi okom volna rá? – mosolyodtam el gúnyosan. – Igen, teljesen normális, ha egy tizenéves besétál a Szárnyas Vadkanba egy viszonylag (helyileg) ismert tolvaj oldalán. Egészen biztos, hogy senki sem fogja bántani... Eddigre már fújtattam és a dühömet egyre nehezebben tudtam kezelni.
Gyorsan a hátamra kaptam a zsákomat, hogy lelépjek, mielőtt rám talál... de ez sem volt elég. Megint meghallottam a hangját, amitől felállt a hátamon is szőr.
– Mi a franc... – kezdtem, mikor megpillantottam egy hátraarcot követően.
Ott állt Shirley teljes valójában és úgy tűnt nagyon szeretne számon kérni. Szóval most már itt tartunk? – hüledeztem magamban némán.
– Ezt ugye most viccnek szántad, kislány? – kérdeztem szándékosan megnyomva az utolsó szót. Igen, imádom bosszantani az embereket, főleg azokat, akik szerintem is megérdemlik.
–Nem gondolod, hogy te vagy az kettőnk közül, aki lekezeli a másikat? – érdeklődtem, de inkább nem is folytattam.
Ha tíz perc neki sok a Három Seprűben töltött idő után, ahol szintén igen jól el volt rejtve a nyom... akkor inkább nem is füzök hozzá semmit. Elég régóta – több, mint tizenöt éve – kutatok kincsek után. Nem egy roxfortos diáklány fogja nekem megmondani, hogy mennyire legyek alapos és mellesleg nem sietek sehová. Nekem csak annyi a lényeg, hogy találjam meg a kincset és szerezzem meg Esmé láncát. Nem bájcsevegéssel és felesleges udvariaskodással akarom tölteni a napomat. Szóval Miss White, remélem felkészültél a visszatérésre az iskola falai közé.
Egy ideig csak bámultam rá, de aztán kinyílt mögötte az ajtó és hamarosan egy pálcával néztem farkas szemet. Shirley nem tudom észrevette-e, hiszen ő az én képemet bámulta, mintha olyan érdekes volnék.
– Feküdj! – kiáltottam és félreugrottam, de nem hasaltam le.
Megnéztem a támadóinkat magamnak. Természetesen Ellis volt az másodmagával. Valószínűleg nem erőssége a célzás az utóbbi években.
– Szóval a tolvajok roxfortosokkal barátkoznak? – nevette el magát, ahogy Shirley-re nézett.
– További szép napot, hölgyek, urak! – köszöntem el inkább.
Engem nem izgatott a helyzet, kicsit igazítottam a ruhámon, mintha várnám a folytatást, aztán hátat fordítva nekik rohanni kezdtem. Nem tudom, mi történt Miss White-tal, de én részemről a következő helyszín felé vettem az irányt.

(http://alommuhely.hu/roxfort/utcak_roxmorts.jpg)
[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

A szemem baljósan megvillant, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg azt az idegesítő szót. Nem akartam feleslegesen feldühíteni magam, mert annak nem lett volna semmi értelme.
- Figyeljen, elismerem, hogy nem vagyok egy kisangyal, de nem tudom, hogyan kellene viselkedni az emberekkel, mert csupán csak két barátom van, így elnézést kérek, amiért bunkó vagyok. De, ha már itt akar hagyni, mert feltételezem nem akart visszajönni értem, akkor legyen szíves visszaadni a térképemet, amit.. - folytattam is volna, ha nem vágódik ki mögöttem az ajtó.
- Feküdj! - kiáltotta én pedig máris a földön hasaltam.
A hangokból ítélve ketten lehettek, az egyik valószínűleg az a félszemű valaki.
– Szóval a tolvajok roxfortosokkal barátkoznak? - nevetett mögöttem az egyik.
Majd kincskereső társam futott is. Tudtam, hogy hová megy, megjegyeztem a rózsával megjelölt állomásokat. Hogy ütné el a Kóbor Grimbusz ezt a mocskos semmirekellő...! - káromkodtam magamban.
Hirtelen megragadták a karomat és felrángattak a földről, aminek következtében az ijedségtől sikítottam egyet.
- Elliot! Segíts! - kiáltottam el magam.
Hajam a lila és a piros következtében sötét ibolya színű lett, míg szemeim élénk vörösre váltottak és úgy szikráztak a dühtől, hogyha nem lettem volna ebben a helyzetben, akkor Mr. O’Mara biztosan nem úszta volna meg. Nem is fogja! - gondoltam – Kikecmergek ebből a helyzetből és utánamegyek, ha nem jön vissza segíteni. Ismerem a falut és tudom a rövidebb utakat is. Visszaszerzem a térképemet bármi áron!
- Hagyjanak békén! - próbáltam meg kirántani a karomat a szorításból, de nem sikerült.
- Miért kéne kicsi lányka? Nem szép dolog tolvajoknak segíteni – mondta vigyorogva a szemkötős fazon.
Szememben felizzott a düh. Előrántottam a pálcám és a nyakának szegeztem azt. Kicsi lányka mi?
- Azt mondtam hagyjanak békén! - sziszegtem fenyegetően – Ha nem enged el most azonnal, a másik szemét is el fogja veszíteni, azt garantálhatom!
Gondolom a régi emlékek hatására, de lassan elengedte a karomat és feltette a kezeit, mintegy jelezve, ő nem akar balhét.
- Nyugalom kislány.. - erre még jobban hozzányomtam a torkához a pálcát – Úgy értem kisasszony! Mi nem akarunk bajt..
Még pár másodpercig csendben figyeltem majd elmormoltam egy varázsigét: Petrificus totalus. Mivel ez igen hirtelen jött az ismeretlen férfinak, ezért nem is tudott védekezni ellene. A másik ember, aki ott volt inkább továbbengedett. Nem láttam nála pálcát vagy hasonlót, meg egyébként is. Elég baja lesz ezzel a félszemű pasival, hogy megszüntesse az átkot..
Így hát megfordultam, hogy megnézzem, Mr. O’Mara elment-e már, vagy esetleg meggondolta magát, illetve hátha meghallotta a segítségkérő kiáltásomat.

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Friss levegő! A lelkem szinte szárnyalt, ahogy a füstös kocsmából a szabadba léptem. A hátsó ajtó hangosan csapódott utánam, már régen nem érdekelt annak a túlzottan is nagyszájú Miss White-nak a hangoskodása, én ugyanis nem fogok diáklányokkal leállni vitatkozni. Pálcát rántani pedig végképp nem terveztem, habár megérdemelte volna, hogy valaki elnémítsa legalább egy rövid időre. Jó pár percnyi fejfájástól kímélné meg az embert az ilyen cselekedet.
Fújtam egyet és minden lelkiismeret-furdalás nélkül, lassan sétálva indultam el a Szellemszállás felé. Nem akartam a kelleténél jobban feltűnősködni. Éppen elég volt a kocsmabeli kis színjáték. Nem lett volna éppenséggel szerencsére még az utcán is összetűzésbe keveredni. Éppen csak az érdekelt, hogy meglegyen Esmé medálja, amit aztán megint, az egyik zsebembe rejthetek. Ez volt az én megnyugvásom, az amitől boldogabban teltek a napok, még akkor is, ha nem lehettem a lány mellett.
Beaumont azt is megemlegeti, hogy egyáltalán eszébe jutott Elliot O’Mara neve. Egyszerű morgással jeleztem a külvilágnak, hogy nem találnak éppen jókedvemben. Valami diáklány félve húzódott el az utamból… ekkor torpantam meg. Hiszen az a kis csitri még gyerek… – sóhajtottam fel. Talán csak a hormonjai húzták fel annyira, hogy ilyen elmebeteg módjára viselkedett, ki tudja? Nem akartam fejtegetni, inkább dühösen – leginkább magamra – még egyszer elgondolkodtam, mi tévő legyek.
Nem hagyhatom ott. Szétszedik simán, főleg, ha bosszantja őket.
Megfordultam és futásnak eredve közelítettem meg ismét a Szárnyas Vadkan hátsó bejárata felé. Egyszerűen löktem be az ajtót. Nem léptem be túlzottan, éppen csak megragadtam Shirley karját és magam felé húztam.
– Indulás van, kislány, de sürgősen! – mondtam. Lényegében ezzel a mondattal tört meg közöttünk minden kötöttség. Habár nem érdemelte meg, hogy aggódjak érte, mert ha valakinek, neki aztán semmi oka nem volt a pökhendiségre. Az, hogy én miként és hogyan viselkedem, egy dolog, neki attól még nem kellett volna bizonyos hangnemet megengedni magának.
Nem figyeltem Ellisre és a társaira, egyszerűen kirángattam a hóba, nem tűrve ellenállást. Csupán odakint engedtem és indultam előre, jelezve neki, hogy kövessen, mielőtt utánunk jönnek.
– Neked aztán semmi eszed, mi? – kérdeztem kissé idegesen.
Mély levegő, O’Mara! Egy gyerek… csak egy gyerek! – nyugtatgattam magamat. Azonban talán pont ez volt, ami igazán felhúzott. Értem én, hogy ő már nagylány… de valójában egy ilyen iskola falai között, leszámítva a nemrég elmúlt háborút, az embernek jóformán fogalma sincs arról mit jelent felnőttnek lenni. Igen, sokukat megkeményítette a háború, de ők akkor is ott voltak egymásnak, társakként harcoltak… nem tudhatták, milyen egyedül három fickóval szemben, éppen csak tizenöt-tizenhat évesen. Na az ilyenektől lesz valaki nagylány vagy éppen nagyfiú.
– A Szárnyas Vadkan nem neked való. Látod, milyen alakok vannak odabent! – emeltem fel a hangomat.
Még egyszer kifújtam hosszan a levegőt.
– A szüleid nem tanították meg, hogy vigyázz magadra? Én tolvaj vagyok, ami egyenlő a veszéllyel… – magyaráztam ingerülten. – A Szellemszálláshoz megyünk.

(http://alommuhely.hu/roxfort/utcak_roxmorts.jpg)
[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

Felfogni sem volt időm, mert már meg is ragadta a karom és húzott maga után. Hát visszajött.. Pedig már azt hittem, hogy itt hagy egyedül – nyugodtam meg. Még azt is elengedtem a fülem mellett, hogy kislánynak szólított.
- Sajnálom… - motyogtam, mert hallottam a hangján, hogy mérges. Illetve nem is lett volna illő úgy viselkednem vele ahogy. Bár ez nem csakis az én hibám..
Majd hirtelen elkezdtem szédülni. Hányingerem volt és gyorsabban vettem a levegőt. A szívem a fülemben dobolt és hasogatott a fejem. Volt sejtésem, hogy mi lehet velem. Végtére is! Nem történik velem minden nap ilyen. Ráadásul – bár ezt O’Mara biztosan nem hinné el nekem – elég nyugodt természetű vagyok általában. A férfi második mondatát már nem is értettem rendesen, bár tudtam, hogy miről van szó.
- Meg tudtam magam védeni! - suttogtam, így nem tudom, hogy hallotta-e – Remélem láttad, hogy az a félszemű feküdt..
A fejemet fogtam és összeszorítottam a szemem. Nagyon nem voltam jól és még mindig forgott velem a világ. Nem lesz ennek jó vége! - gondoltam.
Ahogy meghallottam, hogy a Szellemszálláshoz megyünk, felkaptam a fejemet. Teljesen elfeledkeztem a kincsről. Majd rögtön utána eszembe jutott a térkép amit rajzoltam.
- Erre! - fordultam el élesen egy másik irányba – Tudok egy rövidebb utat. Így nem kell keresztül mennünk az egész falun..
Az émelygésemet és egyéb bajaimat most figyelmen kívül hagyva meneteltem előre. Míg egy épület mögött nem találtam meg azt a bizonyos sövényféleséget. A bokrokon átmászva rátértem arra a magam által kitaposott ösvényre, amin eljuthatunk a szálláshoz.
Néhány perc gyaloglás után megálltam. Újra erőt vett rajtam a rosszullét. Rátámaszkodtam a térdemre és mély levegőt vettem. Pár másodperc elteltével kiegyenesedtem és mentem tovább. Már nem sokáig bírtam. Állandóan mélyeket lélegeztem és homályosan láttam. Összevontam a szemöldököm és úgy erőltettem a szemem, hátha élesebben látom a dolgokat, de nem sikerült. Így csak a szemem fájdult meg.
Újabb percek után odaértünk az erdő másik széléhez. Látni lehetett a Szellemszállást, ami nem is volt olyan messze.
Elmosolyodtam, majd lehunytam a szemem. Viszont egy pillanat múlva leolvadt arcomról a vigyor és nem nyitottam ki a szemem. Nem bírtam tovább, innentől se kép se hang. Összeestem..

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Dühös voltam. Mondhatni szokásos érzés volt, de most nem csak Shirley és az ostoba, hirtelen viselkedése zavart – amiből amúgy gondolkodás nélkül megfejtettem, hogy egy griffendéles tanulóval van dolgom feltehetően, hacsak az a szakadt süveg nem máshová szuszakolta be merő szórakozásból –, hanem a saját hülyeségem miatt is. A lány egyáltalán nem érdemelte meg, hogy visszamenjek érte. Végig nagyképű és beképzelt volt, ráadásul teljesen alaptalanul. Az ő korában a logika törvényei is az diktálják, hogy kevesebb tudása lehet, mint egy magamfajta, világlátott varázslónak és igen, csupán a szerencsén múlott, hogy azt a támadás, a Szárny Vadkanban megúszta ennyivel.
Többet nem mentesz hülye kölyköket, O’Mara! – parancsoltam magamra útban a Szellmszállás felé. Valamit suttogott, amit nagyjából ki tudtam venni sajnálatomra. Igen, ő a nagy griffendéles, bátor gyerek, aki aztán mindent megold. Ilyenkor tudnám a fejemet fogni, hogy mit vétettem a világ ellen, hogy ilyen alakokkal hoz össze a sors. Egyik keményebbnek hiszi magát, mint a másik… pedig az életben egy dolog biztos: a gyors futás megmenti az ember életét.
– Igen, most talán kiütötted, de ezzel mást is elértél – rántottam meg a vállamat. – Az ilyen alakok nem felejtenek… és hát gondolom nem ez volt az utolsó hétvégéd, amit Roxmortsban akartál tölteni.
Ezután csendesen haladtam, nem volt kedvem vele vitatkozni. Engem csak Esmé lánca érdekelt, meg persze a bosszúm. A kincsszerzés már cseppet sem szerepelt a listám élé.
– Erre!
Hirtelen fordult el.
Kissé bizalmatlanul, de követtem. Én is voltam roxfortos diák, elég jól ismertem a falut, hiszen még a kicsapásom után is hosszú időt töltöttem el a kocsmákban ücsörögve, a kastélyt bámulva… lényegében magamat marcangoltam ezzel egy darabig, míg végleg el nem tűntem az országból, hogy aztán a magam ura legyek.
Shirley hirtelen fékezett le előttem és dőlt előre. Kezeivel megtámaszkodott a térdén és talán mély levegőért kapkodott. Hátulról, kissé lemaradva, a környéket figyelve, nem tudtam tökéletesen kivenni. Egészen úgy festett, mint aki hányni készül.
– Minden rendben? – kérdeztem erőtlen hangon.
Basszus… ha eltalálta valami átok, nekem végem… – gondoltam rémülten. A szülei bizonyára a nyakamra küldenének aurorokat vagy bérgyilkosokat, csak mert a kedvesnek nem éppen nevezhető kislányukat belerángattam egy ilyen küldetésre. Volt elég problémám az újdonsült apámmal, nemhogy még engem üldöző alakok elől meneküljek; ezt a szerepet már régen lefoglalta magának Phillip Rowle, zaklatóként pedig ott volt Nyström.
Shirley csak elmosolyodott és már haladt volna tovább, nem tudom. Egyszerűen megremegett és összeesett.
– Merlin mocskos szakállára! – kiáltottam fel, ahogy lehajoltam.
Nem volt időm megütögetni az arcát, mert lépéseket hallottam. Ezért csak gyorsan felkaptam a földről és két épület közötti sikátorba rángattam be. Lényegében ez egy zsákutca volt, csak egyfelé volt kijárata, ám annyira szűkös volt, hogy csak kevesen merészkedtek volna be ide. Ezt nem hiszem el!
A lábam megremegett a súly alatt. Még mindig nem voltam elég izmos, képtelen voltam hízni, mióta visszatértem az országba. Nem voltam hozzászokva mások cipeléséhez, ezért öt perc után minden porcikám reszketett. Gyorsan tettem le a földre és a kabátomat lerángatva magamról a feje alá gyűrtem azt.
– Shirley! – Ütögettem meg az arcát közben.
Megköszörültem a torkomat, remélve, hogy erre már tényleg kinyitja a szemét. Ha kellett órákat guggoltam volna fölötte fagyoskodva, de ilyen állapotban nem hagytam volna ott. A tévhitekkel ellentétben nekem is van szívem.
– Mi a fene ez az egész? Eltalált valami átok? – kérdeztem, mikor végre kinyitotta a szemét. Az idegesség még mindig ott tombolt bennem és sejtettem, hogy nem fog távozni, míg meg nem szabadulok a lány társaságától.

(http://alommuhely.hu/roxfort/utcak_roxmorts.jpg)
[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

Mikor megkérdezte, hogy jól vagyok-e, csak bólintottam egyet. Ám alighogy megtettem az első lépést összeestem és onnantól képszakadás.
Legközelebb arra keltem fel, hogy Elliot ébresztget. Hangjában idegesség hallatszott. Elkeztem nyitogatni a szemem.
– Mi a fene ez az egész? Eltalált valami átok? - kérdezte, mire elvigyorodtam.
- A végén még kiderül, hogy a híres Elliot O'Marának is van szíve.. - mondom még kicsit erőtlenül, majd felülök – Egyébként ne aggódjon, nem talált el semmilyen átok. Egyszerűen csak nem történik velem minden nap ilyen. Ennyi izgalommal sajnos még nem volt dolgom és ez úgy tűnik kissé kikészítette a szervezetemet..
Felpillantok rá és csak ekkor veszem észre, hogy nincs rajta a sötétkék, fehér galléros kabátja. Magam mögé néztem és ott láttam összehajtva. Fölkapom, széthajtom, és átkarolva a férfit ráterítem a hátára.
- Nem lenne jó, ha miattam betegedne le.. A tüdőgyulladás nem éppen magának való, mert azzal elég sokat kell feküdnie és pihennie. Nem mellesleg nekem is bűntudatom lenne miatta… - az utolsó mondatot már csak suttogtam.
Feltápászkodom, de meg is tántorodom. „Megkapaszkodom” a falban, hogy el ne essek. Kell nekem hirtelen mozognom! - morogtam magamban. Felegyenesedek és körülnézek. Egy elég szűk sikátorban voltunk. Tulajdonképpen csoda, hogy elfértünk ketten a két épület között.
- Ha oda szeretnénk - igen, szeretnéNK – érni a szálláshoz, akkor azt javaslom hogy induljunk el – mondom nyugodt hangon.
Elindulok a sikátor kijárata felé, még mindig a falnak támaszkodva, mert sajna még nem teljesen múlt el az az enyhe szédülésem, ami akkor tört rám, miután felkeltem. Kitámolyogtam a sikátorból, s ennyi idő elég is volt, hogy végre ne lássak színesen. Innen már láttam a Szellemszállást, de valami nem stimmelt. Nem tudtam rájönni, hogy mi nem egyezik, így csak megindultam.
- Egyébként maga is itt tanult a Roxfortban, nem? - szólítom meg Elliotot és ránézek – Melyik házban volt? És melyik tantárgyból volt a legjobb? Bár az utóbbira van egy olyan tippem, hogy Sötét Varázslatok Kivédése lesz a válasz..
Tudom, hogy nem kedvel és tényleg nagyon sajnálom, hogy így viselkedtem vele, de ez természetemből adódik. És mint mondtam egyszer, ez nem csakis az én hibám! Most megpróbálok kedvesebb lenni, mert tényleg nem ismerem a múltját és nincs jogom úgy viselkedni vele, mint a Három Seprűben vagy utána. És bár már megértem, hogy az elején miért gyanúsítgatott – elvégre egy tolvaj –, de azért rosszulesett. Ráadásul a térképem még mindig nála van. Na most hagyd abba Shirley, mielőtt még baj lenne belőle! - figyelmeztettem magam.
Majd hirtelen megtorpantam. Olyan volt, mintha lépteket hallottam volna. Hátra fordultam, de nem láttam senkit magunk mögött. De még akkor sem, mikor körbe néztem. Összevontam a szemöldököm és füleltem. Semmi. Pedig biztosan van itt valaki, csak nem látom.
- Van itt valaki – mondom Elliotnak és a pálcámra helyezem a kezem – Az előbb lépteket hallottam.
Majd a következő pillanatban valaki elkiáltotta magát: - Incarcerandus!

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Görcsösen bámultam Shirley White arcát, remélve, hogy végre eltorzulnak a vonásai és magához tér. Nem szívesen kevertem volna magam ilyen bűnténybe, amiben egy roxfortos diáklány sérült meg súlyosan – mégha szerény véleményem szerint tökéletesen megérdemelte azt az átkot, ami betalálta. Így jár az, akinek túl nagy a szája, holott semmiféle tapasztalata nincsen a valóéletben, főleg nem bűnözőkkel.
Hirtelen vigyorodott el.
Merlinre! Sóhajtottam fel. Egy hatalmas kő esett le a szívemről.
– A végén még kiderül, hogy a híres Elliot O'Marának is van szíve… Egyébként ne aggódjon, nem talált el semmilyen átok. Egyszerűen csak nem történik velem minden nap ilyen. Ennyi izgalommal sajnos még nem volt dolgom és ez úgy tűnik kissé kikészítette a szervezetemet…
Érződött a hangján, hogy nem olyan erős még, mint korábban. Na persze, egy kis izgalom ennyire kikészítette, előtte meg úgy szájalt, mintha nagytudású boszorkány lenne. Csak egy kölyök! – próbáltam ezzel magyarázni a dolgot.
– Nos, akkor megnyugtatlak: eddig is volt szívem, csak rossz helyen kerested – morogtam.
Örültem, hogy ülve látom. Hirtelen hajolt hozzám közelebb, mintha át akarna ölelni… de közben ott volt nála a kabátom. Egy könnyed mozdulattal terítette a vállamra, én pedig beszívtam az illatát. Nem tudtam, mire emlékeztetett, de nem volt olyan taszító, mint a stílus és a szavak, amik korábban elhagyták az ajkait.
– Nem lenne jó, ha miattam betegedne le.. A tüdőgyulladás nem éppen magának való, mert azzal elég sokat kell feküdnie és pihennie. Nem mellesleg nekem is bűntudatom lenne miatta…
Nem válaszoltam, csak figyeltem, ahogy nagy nehezen felkel és megtámaszkodik a falba. Én is, reccsenő térddel követtem a mozdulatot és elkaptam a karját, hogy segítsek neki. Így akartam kísérni egészen a Szellemszállásig.
Lassan haladtunk, de az út így sem ígérkezett olyan hosszúnak. Az épületet már egészen közelről láttuk, ahogy elértük a közeli lejtő alját. Erre valóban nem kódorgott annyi diák, mint a Főutcán vagy a Három Seprűben. Ez volt elég izgalmas utca nekik, egyszerű házak vagy éppen az üzletek hátsókijáratai néztek erre.
– Egyébként maga is itt tanult a Roxfortban, nem? Melyik házban volt? És melyik tantárgyból volt a legjobb? Bár az utóbbira van egy olyan tippem, hogy Sötét Varázslatok Kivédése lesz a válasz..
A kérdések csak úgy rám zúdultak, ahogy beértünk a szállás vonzáskörzetébe. Itt már tényleg minden zaj távoli volt. Mellettünk már sűrű, fás terület húzódott, felettünk pedig még jobban beborult az ég. Most már annyira esett a hó, hogy nem győztem lesodorni magamról a pelyheket – ezzel megakadályozva, hogy enyhén hóemberszerű külsőt öltsek.
– A Mardekárba jártam… és téved, Bájitaltanból voltam a legjobb – válaszoltam érdektelenhangon. – Egyébként meg nem já…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen megtorpant. Hátrafordult, a fák felé, amiktől éppen csak elfordultunk, hogy meginduljunk végre a rozoga ajtó felé.
– Van itt valaki – mondta. – Az előbb lépteket hallottam.
Alig fejezte be a mondatot és már érkezett is a támadás. Éppen csak annyi időm volt, hogy a lány elé ugorjak. – Protego maxima! – kiáltottam és sikeresen ki is védtem a támadást.
– Ideje előbújni, Beaumont! – Közöltem a száraz tényeket és a karomat kinyújtottam magam mellett, hogy Shirley ne tudjon ellépni mellőlem. – Maradj végig mögöttem, érted?
Hallottam én is a lépteket, a fák közül jött.
– Mr. O’Mara… csak nem új barátnőt szerzett magának? – lépett ki nagy elégedetten a fák közül, az a nevetséges pojáca. Érződött még mindig a franci akcentus a hangjában. – Nos, tudja, merre van a kincsem? Gondoltam ezzel majd jobban motiválom. – Emelte fel a kezét, amiben ott ragyogott Esmé medálja.
Egy hirtelen pálcaintéssel támadt, ő meg vissza. Egy kisebb vágás keletkezett a kézfejemen, ami bár nem volt mély, mégis erőteljesen vérezni kezdett.
– Maradj mögöttem! – mondtam még egyszer a lánynak.

(http://alommuhely.hu/roxfort/utcak_roxmorts.jpg)
[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

Ahogy gondoltam. Miután Elliot elém lépve kivédte a támadást, a fák közül előlépett egy férfi. S mint a neve is kiderült, az a bizonyos Mr. Beaumont.
- Mr. O’Mara… csak nem új barátnőt szerzett magának? Nos, tudja, merre van a kincsem? Gondoltam ezzel majd jobban motiválom – mondta, majd felemelve a kezét egy medált mutatott Elliotnak.
Az engem védő szemét nem láttam, de éreztem rajta az idegességet. Ez már régen nem a kincsről szól… Hogyan lehetek ilyen helyzetekben, ennyire lassú felfogású? - gondoltam magamban összevont szemöldökkel. Majd Beaumont ismét támadt és meg is sebezte O’Marát. Nem volt mély vágás, mégis nagyon vérzett. Szememben aggodalom csillant és egy nagyon világos lila színt vett fel.
- Maradj mögöttem! - mondta olyan hangon, amilyet még soha nem hallottam tőle.
De én elkaptam a vérző kézfejét és pálcámat a sebhez tartottam.
- Valetudo. Nem lenne jó, ha elvérezne itt nekem – mondtam majd hátrább mentem, hogy ne legyek útban – Maga csak támadjon, én megpróbálom védeni. Csak ezzel a feltétellel maradok maga mögött.
Hajam a koncentrálástól fehérre váltott. Felemeltem a pálcám és vártam az esetleges támadást Beaumont felől, hogy egyből tudjak védekezni is.
Sejtem, hogy mi lesz a reakciója, de nem érdekel. Ezt nem csak azért csinálom, hogy fejlődjek, hanem azért is, hogy tényleg ne essen ennek az embernek semmi baja. Végtére is, egy egészen kicsi bűntudatom mégiscsak van amiatt, ahogy viselkedtem vele. Így ezt egyfajta bocsánatkérésnek tekintem. Eddig is volt szíve, csak rossz helyen kerestem, huh? Még szerencse, hogy szeretem a rejtélyeket! - gondolkodtam.
És már jött is a támadás.
- Draconis flatus! - kiáltotta Beaumont és meglendítette a pálcát.
Én sem tétlenkedtem tovább. A férfi még ki sem mondta a varázsigét, a vesszőt tartó kezem a levegőbe lendült.
- Protego totalum! - mondtam én, majd váltottam is, hogy Elliotnak egy egészen kicsi egérutat adjak – Obscuro!
Fehér színű hajam, mely szinte beleolvadt a környezetemben lévő hóba, sem maradt csupán a vállamon. Ahogy forgattam a pálcát, a hajam össze-vissza „ugrált” az arcom előtt. Miután elmondtam a második varázsigét is fogtam egy hajgumit -, amit mindig magamnál tartok, ha olyan lenne a helyzet – és összefogtam a tarkómon a hajam. Őszintén reméltem, hogy O’Mara segítségére tudok lenni és rendesen bocsánatot tudok majd tőle kérni. Egyelőre ennyit tehetek. „Sötét”, koncentráló tekintettel vártam a további fejleményeket. Van egy olyan érzésem, hogy Elliot már nagyon régen nem a valódi kincs miatt folytatta a keresést, hanem amiatt a bizonyos medál miatt. Nem tudom és nem is fogom tudni, hogy miért, de fontos neki. Ezért segíteni fogok neki és nem leszek az a mozgásképtelen kislány, aki tétlenül nézi, ahogy a társa harcol. És esetleg megsérül.

~~Bocsi, ha valamelyik varázsigét elírtam, telefonról kellett kiírnom az összeset :P~~

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Beaumont olyan volt, mint valami vörös anyag, amit egy megvadult bika szemei előtt lengetnek. Legalább olyan indulatokkal akartam a francia férfira támadni. A kezdetektől idegesített az a jól fésült feje, dehogy még meg is lopott – állítása szerint azért, hogy motiváljon –, az több volt a soknál. Szinte észre sem vettem, ahogy Shirley meggyógyította a kezemet. Csak akkor kaptam fel a fejemet rá, mikor a sárkányleheletet kivédte helyettem.
– Mi a szar… – Néztem hátra egy rövidke pillanatra. Láttam, hogy a haja már megint megváltoztatta a színét. Reméltem, hogy nem azért, mert valóban bekapott valami átkot. Kétlem, hogy az lenne a gond, amit mondott. Nem bírj az izgalmat? Fintorogtam. Ez még semmi ahhoz képest, ami történhetett volna vele, ha esetleg a Félszeműnek megtetszik. Ostoba kölyök… de talán nem annyira, amennyire én volt a roxfortos éveimben.
Nem éppen elegáns módszer valakinek a szemét bekötni a párbajban – sőt kifejezetten dedós varázslatnak szokták kitalálni –, de ez most éppen elég volt.
Egyenesen Beaumont-ra szegeztem a pálcám hegyét. Rövidke pillanatra koncentráltam és dünnyögtem el egy Petrificus totalust. Tudtam, hogy sikerülni fog, mert könnyű volt. Ezt már elsőben is ismeri mindenki a Roxfortban és számtalan csíny köthető hozzá. Ezúttal viszont akár életmentő is lehetett.
– Invito medál! – kiáltottam.
Az ékszer felém vette az irányt. Éppen csak szét kellett nyitnom az ujjaimat, hogy a tenyerembe érkezzen. Ahogy ránéztem a csillogó medálra Esmé jutott eszembe, ahogy a mugli szálloda medencéjénél ücsörögve a kezembe nyomta. Gyönyörű volt az a pillanat, még ha engem teljesen fel is zaklattak akkor az emlékeim. Még csak nem rég jöttem haza, mardossa a lelkemet a múltam… és ezt képtelenség lett volna letagadni.
A zsebembe dugtam és a lány felé fordultam. A haja még mindig fehér volt, mintha valaki havat lapátolt volna rá. Furcsán festett, de nem tettem szóvá, annyira nem foglalkoztatott a külseje. Felemeltem azt a tenyeremet, amit korábban Beaumont megsebesített.
– Kösz, ezért. – Dünnyögéshez hasonló stílusban közöltem ezt a rövidke gondolatot.
Még egyszer a másik tolvajra pillantottam, aki ott feküdt a hóba. Nem sajnáltam egy cseppet sem, megérdemli azt a tüdőgyulladást, amit ezzel összeszed. Megrántottam a vállamat, óvatosan átkaroltam Shirleyt, hogy visszatereljem a Főutca irányába.
– Valójában egyáltalán nem érdekelt a fickó kincse… – Halkan beszéltem, komolyan és még inkább fáradtan. – Eleinte úgy gondoltam, üssünk két legyet egy csapásra. Visszaszerzem a medált és ellopom a kincset az orra elől… valójában már csak egy lángnyelvre vágyom, mielőtt belépek a kandallóba. A lényeg megvan. - A medálra célozgattam.
Megszorítottam a vállát kicsit, de nem fájdalmasan.
– Visszakísérlek a Roxfort kapujáig. Hátha idejekorán térne magához – tettem hozzá.

(http://alommuhely.hu/roxfort/utcak_roxmorts.jpg)
[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

Tudom, hogy nem vagyok a párbajok mestere és nem használom a varázslatokat olyan jól, mint mások. De be kell vallanom, most megdicsértem magamat. Főleg, hogy Elliot egy kicsit elbambult és kis híján bekapott egy átkot, DE! Én megmentettem. Igen.. Igazán büszke vagyok magamra!
Mikor visszaszerezte a medált odalépett mellém.
– Kösz, ezért – dünnyögte én meg rávillantottam egy fültől fülig érő vigyort.
Visszaváltoztattam a hajam és a szemem színét barnára, és kiszedtem a sörényemből a hajgumit.
Beaumontot ott hagytuk a hóban. Nem nagyon izgatott engem sem és társamat sem. Elliot egy vállrándítással átkarolt és el is indultunk. Bár én ettől a mozdulattól belepirultam a pulcsimba. Így, hogy elrejtsem zavarom – bár inkább felhívtam rá a figyelmet –, felhúztam a pulóver nyakát az orromig. Ami mondjuk elég jól esett abban a hidegben, mert így nem fagyott le az arcom..
Utána elmagyarázta, hogy mit gondolt. Hogy nem igazán foglalkoztatta a kincs, miután a medálját ellopták. Bár a hangja elég fáradt volt és komoly. Meg tudom érteni. Elég húzós nap volt a mai. Bár neki többször kell hasonlókkal szembenézni, mint nekem.
Arra eszmélek fel, hogy kicsit megszorítja a vállam.
– Visszakísérlek a Roxfort kapujáig. Hátha idejekorán térne magához – mondta.
- Köszönöm, de nem kell értem fáradnia. Igazából – sóhajtok egyet – már a Szárnyas Vadkan óta bocsánatot akarok kérni. Tudom, hogy eléggé… bosszantó voltam. És sajnálom, remélem azért nem haragszik annyira.. - pillantok fel rá kicsit félénken.
Aztán hirtelen kiszabadítom magam és előre ugráltam. Igen, természetesen mégjobban zavarba jöttem és olyan rákvörös voltam, hogy megirigyelhették volna. Aztán visszanézek rá és egy nagy vigyort küldök felé.
- Tudja mit? Fizetek magának egy kört a Három Seprűben, hogy megháláljam a mai napot! És nem mondhat nemet!
Remélem azért egy kis mosolyt láthatok tőle. Mert amióta találkoztam vele, egyszer sem láttam, hogy akár megrándult volna a szája széle. Bár a remény hal jelenleg haldoklik..
A Három Seprű felé veszem az irányt, miközben gondolkozom. Vajon látni fogom még? Jó kérdés. Igazából, így, hogy már valamennyire megismertem, nem hiszem, hogy egy rossz ember. Csupán óvatos. És egy kicsit távolságtartó, de, ahhoz képest, hogy tolvaj, ezt el lehet neki nézni. Lehetséges, hogy tényleg rossz helyen kerestem azt a bizonyos szívet. Hiszen mégiscsak aggódott, mikor összeestem. És még a Szárnyas Vadkanba is visszajött értem. Ez azért talán jelent valamit.
Hamarosan megékeztünk a Három Seprűhöz. Én már mentem is és benyitottam. Kértem magamnak egy vajsört és megvártam, hátha ő is rendel, majd fizettem is.
Kerestem egy asztalt majd leültem mellé. Elkezdtem kortyolgatni az italomat, miközben a kérdésem megfogalmazásán gondolkoztam.
- Egyébként.. Tudom, hogy idegesíti a kérdés, de tényleg kíváncsivá tett.. Mesél valamit magáról? - néztem rá reménykedve, majd vártam a reakcióját.

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Bocsánatot akart kérni? Éppen ő? Némi döbbenettel az arcomon bámultam az előttem szökdécselő lányt. Egy pillanatra megtorpantam, annyira meglepett a hirtelen váltás. Az ellenséges Shirley hirtelen eltűnt és egy fokkal kedvesebb teremtés került a helyébe. Kicsit magamra emlékeztetett, a saját bizalmatlanságomat idézte fel bennem. Én sem kedveltem az idegeneket, főleg az olyanokat nem, aki pillanatok alatt fel tudta kavarni az addigi állóvizet. Nekem is megvolt a magam ritmusa minden dologban.
Lassan indultam meg utána.
– Tudja mit? Fizetek magának egy kört a Három Seprűben, hogy megháláljam a mai napot! És nem mondhat nemet!
Felém fordult egy kicsit.
Elvigyorodtam és lassan bólintottam. Nem volt őszinte ez a mosolyom sem, hiszen jobban örültem volna, ha visszakísérhetem és a diáktömeg utáni nyugodt órákban iszogathatok még egy kortyot. Zsebre vágtam a kezeimet. Az egyikkel Esmé medálját szorongattam elégedetten. Végre ez is megvan… még visszaadhatod neki, O’Mara.
Csendben mentem utána. Hagytam, hogy a kocsmához vezessen. A Főutcán egyébként még mindig elég sok diák volt, de koránt sem annyi, mint korábban. A legtöbben már így is a kastély felé igyekeztek. Shirleynek is lassan vissza kellett volna térnie, de nem ő velem akart italozni.
A pultnál sem volt már túl sokan, de a legmeglepőbb az volt, hogy ezúttal már egy-egy szabad asztal is volt. Engem konkrétan az foglalkoztatott, ahol korábban fellöktek majdnem… egészen közel volt a kandalló ontotta meleghez és én odakint alaposan átfáztam a havazásban.
Megvártam, míg Shirley kért egy vajsört. Cseppet sem udvariasan azonnal két lángnyelvet rendeltem és azok társaságában talált magamat egy asztal mellett. A lány majdnem azt választotta ki, amelyiket én akartam. Szerencsére ez is elég közel esett a kandallóhoz, bár talán egy egészen kicsit feltűnő helyen volt. A Három Seprűben ugyan nem volt félni valóm, ez a visszafogott roxmortsi lakosok szórakozó helye volt… egy cseppet sem hasonlított a Szárnyas Vadkanban összegyűlt söpredékre.
– Kösz a piát… – Emeletem fel az egyik poharat, majd azonnal lehúztam a tartalmát.
Egy pillanatra a szememet is lehunytam. Élveztem a kandallóból áradó langyosságot, ahogy végig cirógatott a testemen. A csizmám egészen beázott, a lábujjaim szinte megfagytak, most azonban villámgyorsan olvadozni kezdtek. A lángnyelv is persze sokat segített. Nem véletlenül fogyasztottam ezt a legzordabb napokon.
– Egyébként.. Tudom, hogy idegesíti a kérdés, de tényleg kíváncsivá tett.. Mesél valamit magáról?
Megköszörültem a torkomat, ahogy az immár üres poharam az asztallapon landolt. Halk kis koppanást hallatott.
– Mit akarsz hallani rólam? Hiszen láttad mi vagyok… – sóhajtottam és letornáztam a vállamról a táskámat. Odahúztam az ölembe és kinyitottam. – Nem vagyok több egy tolvajnál és őszintén szólva ez így van jól. A barátnőm láncát vette el az a fickó… és hát elég rossz emberrel húzott ujjat.
Megrántottam a vállamat, majd elővettem a térképét. Elé csúsztattam.
– Azt hiszem, erre már nincs szükségem. Jó, hogy kölcsönadtad.

(http://alommuhely.hu/roxfort/utcak_roxmorts.jpg)
[viselet] (https://i.imgur.com/dfGYu3I.jpg)

– Mit akarsz hallani rólam? Hiszen láttad mi vagyok… Nem vagyok több egy tolvajnál és őszintén szólva ez így van jól. A barátnőm láncát vette el az a fickó… és hát elég rossz emberrel húzott ujjat.
Szóval barátnője is van.. Érdekes.
- Engem mégsem lopott meg – húzom fel egyik szemöldököm – Egy becsületes tolvaj.. Hmm, még nem hallottam róla. De jól hangzik!
Hirtelen elkezd matatni a táskájában és előveszi a térképemet, majd elém tolja.
– Azt hiszem, erre már nincs szükségem. Jó, hogy kölcsönadtad.
- Erről meg is feledkeztem.. Egyébként, ha szeretné, akkor csinálok magának egy másolatot – mosolygok.
Várom a reakcióját, miközben az arcát fürkészem. Neki is ázsiai vonásai vannak, mint nekem. A különbség csak az, hogy tudom magamról, hogy félig koreai vagyok. Azt viszont nem tudom, hogy ő tényleg félvér-e ilyen szempontból. Túl titokzatos ez a fickó.
Hirtelen egy ötlet jutott az eszembe. Észrevétlenül elővettem a táskámból egy pergament és az ölemben, hogy a velem szemben ülő ne lássa, elkezdem meghajtogatni, hogy borítékot csinálhassak belőle. Majd mikor ezzel kész vagyok előveszek egy másik pergament, de most a penna és a tinta is előkerül a tatyómból. Elkezdek írni:
„Szolgáljon ez a lánc ajándékul egy becsületes tolvajnak, aki, bár nem volt egészen udvarias, túl kedves volt hozzám, ahhoz, hogy megutáljam. Egy ajándék azért cserébe, mert nemcsak vigyázott rám, de nem lopott meg. Egy becsületes tolvajnak!
Remélem még találkozunk: Shirley White”
Belerakom a levelet a borítékba. Majd leveszem a láncomat, amit egy nagy világoskék kő díszít és eddig a nyakamban lógott. Ezt is belerakom.
És hiába mondott közben Elliot bármit is, nem hallottam, mert lehajtott fejjel figyeltem az éppen elkészülő csomagra. Magam mellé rakom a székre a borítékot, majd felnézek. Várok, hátha úgy adódik, hogy én megyek el először.
- Ez egy elég érdekes nap volt.. Mindenre számítottam ma, csak erre nem.. - sóhajtottam.
Elkezdtem a hajszínemmel játszani. Először vörös, aztán rózsaszín, fehér majd megállapodtam a feketénél. Az egyik szememet pedig kékre, míg a másikat zöldre változtattam.
Percekig csöndben voltam. Vártam és gondolkoztam, hogy mit tegyek. Majd mikor megszólaltam volna az ajtó hirtelen kivágódott és a két barátom lépett be rajta. Szemeikkel mintha engem keresnének. Nem kell sokáig nézelődniük, ugyanis hamar megtalálnak. Sőt, már meg is indulnának felénk, de én megrázom a fejem figyelmeztetésképp, így megállnak és csak gyanúsan méregetik az előttem ülőt.
- Nos, úgy tűnik mennem kell – biccentek a két várakozó felé – Remélem azért kaphatok egy ölelést, akármilyen bosszantó voltam – mosolyodtam el.
Felállok hát és a borítékot a kezembe veszem, úgy, hogy ő ne lássa. Odalépek hozzá és gyengéden megölelem. Nem tudom, hogy, hogyan reagál, de nem is fogom megtudni. Miközben elengedem, lerakom elé, az asztalra a csomagot.
- Vigyázzon magára! - köszönök el és odamegyek barátaimhoz.

A Roxfort felé haladunk, ugyanis hamarosan besötétedik és már mindenki kiszórakozta magát.
- Hát ez meg ki volt? - kérdi Chris.
- Tán féltékeny vagy? - húzom fel a szemöldököm.
- Túl gyanús az a fickó.. Ugye nem valami bűnöző? - száll be Lyn is.
- Nem nevezném bűnözőnek..
- Akkor? - tudakolják egyszerre, de erre már nem figyelek.
Mikor lejöttünk Roxmortsba én elszakadtam a barátaimtól, mert nem volt kedvem semmihez. Ám a terveimet mindig keresztülvágja valami. Ami jelen esetben a híres Elliot O’Mara volt, aki véletlen nekem jött. Ekkor még én is kedves próbáltam lenni, ám ő – gondolom – szokásához híven óvatos volt és ez eléggé felidegesített. Nem csoda, hisz azt sem tudtam miről magyaráz nekem. Viszont belepottyantam ebbe az izgalmas kalandba, amit őszintén nem bánok. Valami olyasmi történt végre velem, mit sosem felejtek majd el. Megkedveltem Elliotot és remélem ő is engem, az elviselhetetlen természetem ellenére. Hálás vagyok neki, hogy, bár véletlen, de csinált nekem egy ilyen napot.

VIDÉKI KINCSKERESÉS
(http://i.pinimg.com/564x/47/ac/5a/47ac5a81d598e64b7cdfdadd2626da4d.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=214624411)

Shirley White
1999. január

Egészen kellemesen átjárt a kandallóból áradó meleg. A kiürült pohárral játszottam. Nem akartam a lány szemébe nézni, nem kedvelem a búcsúkat… és jól tudtam, ha megissza a vajsörét, akkor ennek vége. Egy újabb kalandnak vetek véget és térhetek majd vissza a szürke londoni életbe. Igaz, minden percben hiányzott Esmé ölelése, mégis az én szívem a veszélytől, a bizonytalanságtól vert igazán hevesen.
Miss White társasága közel sem az volt, amire szükségem volt. Nem volt éppen kedves, udvarias sem, sőt szinte sportot űzött a bosszantásomból. Még is megmentettem őt a Szárnyas Vadkanban. Talán azért, mert a saját, ostoba hevességemet juttatta eszembe. Hülye volt, forrófejű és túlságosan is hirtelen. Én sem tanultam meg az indulataimat kezelni, ezért végül is nem oktattam ki. Nem volt hozzá meg a jogom. Csupán átcsúsztattam a térképet az asztalon, hogy vissza kerüljön eredeti tulajdonosához. Végül is ez is egy gesztus volt. Megtarthattam volna magamnak… Annyira nem áll jó ez a jófiú szerep, O’Mara! – gúnyolódtam magammal.
– Erről meg is feledkeztem… Egyébként, ha szeretné, akkor csinálok magának egy másolatot.
Csak megráztam a fejemet.
Ha valamire nem vágytam, akkor az egy újabb kaland Roxmortsban. Nem szerettem volna újra belevágni egy Esmé láncát elvesztő történetbe, de éppenséggel diákokkal sem szívesen keveredtem volna bajban újra.
Egy pillanatra nem figyeltem a lányra. Lehunytam a szememet, hogy egy kicsit összeszedjem magam. A kinti hideg után végre helyrerázódott testem szinte követelte ezt a nyugalmat. Ha nem is reszkettem már, akkor is ott volt az a kellemetlen fáradtság, amit a rohanás és a Félszemű kicselezése okozott – arról nem is beszélve, hogy feltett szándékom volt Shirleyt is lehagyni. Túlhajtottam magam, mint mindig.
Hallgattam lehunyt szemekkel, ahogy a lány motoszkál valamit az asztal másik felé, aztán megszólal.
– Én sem számítottam arra, hogy egy idióta meglop… – motyogtam még mindig lehunyt szemekkel. Az arcomra mosoly ült ki.
Hosszan fújtam ki a levegőt. Csupán akkor pattantak fel újra a szemeim, amikor kinyílt az ajtó és hideg tört be a helyiségbe. Ez kevés volt persze, hogy az egész kocsmát kihűtse, de azért bőven lehetett érezni a kellemetlen, csípős levegőt a mi asztalunknál is. Miss White éppen az érkezők felé fordult és a fejét rázta meg.
– Nos, úgy tűnik mennem kell. Remélem azért kaphatok egy ölelést, akármilyen bosszantó voltam.
Lényegében válaszolni sem volt időm, már is jött az a beígért ölelés. Gyengéd volt, finom. Pillanatok alatt megtöltötte az illata az orromat és még a tincsei is végig cirógattak az arcomon. Különös érzés volt egy olyan lánytól, aki az imént még fel akart húzni. Szóval hagytam magamat ölelni, finoman megpaskoltam a hátát. A szentimentális viselkedés sem áll jól. A gúny persze nekem szólt, nem Shirleynek.
– Vigyázzon magára!
– Te is… – suttogtam. Bár szívesen hozzá tettem volna, hogy ne intézze úgy, hogy aztán kicsapják az iskolából. Ezzel a temperamentummal ugyanis kinéztem volna. Csakhogy mielőtt még szóra nyithattam volna az ajkaim egy csomagot pillantottam meg az asztalon. Pergamenből hajtott egyszerű darab volt.
Fel akartam kapni, hogy Shirley után vigyem, de addigra ő már nem volt ott. Ezért a kezembe vettem és az szinte magától nyílt ki. Egy levél volt, meg egy kék köves nyaklánc. Az ujjaim közé kerülve végig simítottam az ékszeren, majd a szövegre néztem.
Becsületes tolvaj, túl kedves… mintha nem is rólad lenne szó, öregem! Az újabb gúnyra elmosolyodtam. Sosem szerettem az ékszereket ajándékba kapni. Egy láncot kitépni a tulajdonosa nyakából viszont annál szórakoztatóbb. Ezúttal még sem háborodtam fel, egyszerűen, a levéllel együtt becsúsztattam a kabátom felsőzsebébe és indultam meg a kandalló irányába.

Köszönöm a játékot!

Roxfort RPG

Karakterek => Shirley White => A témát indította: Elliot O'Mara - 2017. 01. 09. - 08:11:09