Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2017. 01. 02. - 21:41:26



Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 02. - 21:41:26
Bodelwyddan kastély, Észak-Wales

A Bodelwyddan kastély Észak-Wales egyik leglátogatottabb történelmi helye. Az épület története a XV. században kezdődött és a mai napig tart, habár nemes családok már nem lakják. Manapság múzeum és szálloda működik benne, ugyanakkor a hatalmas park kiváló hely a természet kedvelők és a romantikára vágyók számára is.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 04. - 21:51:51
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/1d/8d/43/1d8d43545c5694cf1beecfffbc09a901.jpg)
♦ set ♦  (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=214324088)


          Csupán két nap telt el az elválásunk után, mikor Elliot rátalált a megfelelő helyre. Gyorsabban, mint gondoltam korábban, de ha fontos az a kard, akkor mindent megtesz az ember érte. Így felvettem a szállodával a kapcsolatot, és sikerült egy szobát foglalnom, ami nagyon necces volt, és csak azon múlott, hogy előbb megkapták tőlem a pénzt, mint a másik párostól, akik ugyanezt akarták. Nem csoda, szilveszter éjjelén általában már minden hely foglalt.
          Sóhajtok egyet, még sok munkám van vissza, de Elliot bármikor megérkezhet. A kiadó viszont csak úgy volt hajlandó előlegezni nekem a fizetésemből, ha megcsinálok még éjfél előtt néhány rajzot. De még így is rengeteg van vissza. Azt hiszem az estém egy része még ezzel fog eltelni, a lényeg, hogy időben foglaljuk el a helyünket. Az utat is kitaláltam, de ahhoz tényleg hamar ide kéne érnie társamnak. A levélben minden utasítást megkapott, hogy mikor érkezzen, hogy öltözzön (elegánsan), és mit hozzon magával.
          Végül hallok nem tudom mennyi idővel később egy pukkanást, ami a kandallóban lévő közlekedőt hivatott bejelenteni. Felállok és odasietek elé, de közben látom magam egy tükörben. Az arcom szenes és festékes, a ruhám sem úszta meg éppen tisztán. Coco szerencsére máshol van, Felix pedig a hálóban pihen, de most hallom kicsi tappancsait közeledni.
          - Elliot! Ha nem haragszol, akkor nem ölellek meg. Elmegyek átöltözni, azonnal jövök. Addig foglald le, kérlek Felixet.
          Sokkal jobban vagyok, mint mikor néhány napja elváltunk, és ez gondolom meg is látszik rajtam. De nem csak én, hanem ő is. Teljesen más színben tündököl. Alaposan megmosom az arcom, és bedobom a szennyesbe a ruhámat. Közel egy óra kell ahhoz, hogy összeszedjem magam, és a holmimat a műteremből, közben Felix majdnem folyamatosan morog valamit Ellioton.
          - Felix, hagyd abba. Felix!  – lépek a konyhába törölközőben, vizes hajjal. – Mi van nálad? Valami étel?
          Egy bogarat látok elrohanni felőled, mire Felix utána veti magát. Megállítom a kutyámat, egy varázslattal pedig kijjebb helyezem a bogarat. A végén még szétszedi nekem a házat, amíg üldözi, és most két napig nem leszek itthon, nem akarnék rumlira hazajönni.
          - Most már tényleg csak egy perc.
          Felkapom a ruhámat, megszárítom a hajam, majd újra odaállok Elliot elé, már a csomagjaimmal a kezemben. Megszerveztem az egészet, az utat, a szállást, a mindent, tényleg, a kiadóban egy-két kollégám nagy segítségemre volt, aki a környéken lakik. És persze elsőkézből akarta hallani a sztorit, ezért kénytelen leszek majd mesélni is neki róla. Nem mindenről, de sok mindenről.
          - Mondom a címet, én megyek utánad egy perc múlva.
          Átadom a papírra felírt címet, és a hopporral már távozik is társam. Még teszek Felix tálkájába ételt, egy napra pont elég lesz, vizet is, majd Elliot után is megyek. A másik oldalon megölelem kollégámat, akinek rendszeresen szoktam illusztrálni a könyveit. Megköszönöm neki a segítséget, majd a háztól nem messze leintek egy taxit.
          - Utaztál már taxival?
          Társam értetlen arckifejezését nézve, nem. Beszállítom a hátsó ülésre, beülök mellé, majd megmondom a hotel címét. Szerencsére minden elő van készítve, így nem is lesz gond ott sem. Mikor megérkezünk, kifizetem a taxit. Nem lesz ez így jó, Elliotnak kéne intézkednie az üggyel kapcsolatban. Bemegyünk a recepcióhoz, ahol nagy a tömeg. Majd fél órát állunk sorba, mire sorra kerülünk. Egy valamit elfelejtettem neki mondani, ezért megfogom a kezét, és a fülébe súgok.
          - A nászutas lakosztály a miénk, és Mr. és Mrs. O’Mara néven van foglalva a szoba.
          A recepciósra mosolyodom, majd mikor látom, hogy Elliot nagyon lefagyott a gondolattól, akkor én szólalok meg.
          - Jó napot, Mr. és Mrs. O’Mara néven van foglalva szobánk. Tudja, most házasodtunk össze, tegnapelőtt volt a szertartás, és te is nagyon örültél, igaz, édesem? – Adok egy puszit az arcára, majd átnyújtom az irataimat. – Drágám, a személyidet, kérlek.
          Kicsit kezd kínos lenni a dolog, de azért szerencsésen hamar lezárjuk a papírmunkát, megkapjuk a mágneskártyát, majd egy londiner felviszi a szobába a csomagunkat, mi pedig utána. Miután becsukódik utána az ajtó, mosolyogva nézek Elliotra.
          - Még nem voltál se taxiban, se szállodában? Akkor jónak ígérkezik ez a hétvége. Ülj le és pihend ki az utazás fáradalmait, drágám – mosolyodom el, majd lehuppanok a kanapéra.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 05. - 20:20:01
[viselet] (http://www.polyvore.com/az_elveszett_kard_legend%C3%A1ja_ii/set?id=214326563)

Már évek óta nem pakoltam meg ezt a bőröndöt ruhákkal, az utazásaim során rendszerint csak a legszükségesebb holmikat vittem magammal. Alaposan bajba is voltam, mit kéne most eltennem, hiszen egy hotelben leszünk, ahol muglinak kell álcáznunk magunkat. Akárhogy is lesz, valahogy meg kell találnunk a kincset vagy a következő nyomot.
Esmétől kaptam egy igen kusza levelet is, ami szerint mindenképpen elegánsan öltözzek. Ez csupán annyit eredményezett, hogy egy órán át a fürdőben készülődtem, háromszor zuhanyoztam és legalább ennyiszer váltottam ruhát.
– Ez elegáns?  – kérdeztem Danielt, mikor kiléptem a fürdőből a nyakkendőmet igazgatva.
– Megfésülködtél? És mi ez a finom illat? – érdeklődött az öcsém vigyorogva. – Valami nő van a dologban, igaz?
Gyorsan a tükör elé léptem, de elöntött a méreg: Mi a fenét művelek? Mi a francnak csípem ki magamat? Bevágtam a sarokba a fésűt és az öcsémre pillantottam.
– Nő? – kérdeztem vissza morogva. – Nincsen semmilyen nő, csak kiruccanok vidékre.
Még egyszer a tükörbe néztem, de igazából nem érdekelt egy kicsit sem a külsőm. A gondolataim már régen máshol jártak… valahol Esmé körül. Ki tudná elfelejteni ilyen rövid idő alatt azt az ártatlan csókot, amit adott? Még mindig bántam, hogy nem öleltem magamhoz és csókoltam vissza rendesen, úgy ahogy egy férfi teszi.
– Csokornyakkendőben mész vidékre?
– Indulok  – mondtam sértődötten és már mentem is a kandalló felé.
Nem vártam meg a választ. Elindultam a cél felé, és mikor megérkeztem ismét abban a kicsi, de barátságos lakásban találtam magamat. A konyhában még ekkor is ott álltak a mugli szerkezetek és alig egy pillanattal az érkezésem után megpillantottam Esmét is.
– Megérkeztem – nyögtem ki.
Látszott rajta, hogy éppen csak befejezte a munkát, de még így is kedvem támadt megcsókolni. Azonban erre nem volt még lehetőségem. Elrohant a fürdőbe és megkért, hogy foglaljam le a kutyáját.
Az állat ott ácsorgott előttem és kicsit félre döntve a fejét figyelt. Csak el ne kezdjen nekem ugatni! – mondogattam magamban, a térdem csak úgy remegett a gondolattól is. Nem hiszem el, hogy a legutóbb el tudtuk kerülni egymást, most meg úgy mered rám, mintha engem szántak volna vacsorának.
Hirtelen felmordult, én meg összerezzentem.
– Nem lehetnénk jóban? – kérdeztem az állatot, de mint aki meg sem hallotta, ismét felmordult.
Hamarosan megjelent Esmé és egy igen csak nagy bogárral vívott élet-halál harcot. Engem addigra már nem érdekelt sem a kutya, sem bármilyen más állat… én már régen csak őt néztem. Tátva maradt a szám hosszú lábai láttán. Vizes haja finoman omlott a vállára, elképesztően gyönyörű volt így.
– Alig várom azt az egy percet… – nyögtem ki és nyeltem egy nagyot.
A szemébe akartam nézni, de egyszerűen nem ment. Csak az térített magamhoz, amikor elment átöltözni és ismét kettesben maradtam Felix barátommal.
A kutya már nem morgott, csak leült velem szembe és mereven bámult. Vajon a fejembe lát? – gondolkodtam. Biztosan nem örülne, ha tudná, miket gondolok a gazdájáról… de lehet, hogy Esmé sem örülne neki.
Hamarosan elindultunk a kandallón át, majd pedig egy mugli taxit intett le. A taxi, vagyis egy mocskos mugli autó, amiért még fizetnünk is kell, hogy benne utazzunk. Jó… lényegében Esmé fizetett, de ez akkor sem változtatott azon a borzasztó monoton zörgésen, amit át kellett vészelnünk a kastélyig.
Az épület lenyűgöző volt. Robosztus méreteivel uralta a környéket és szinte visszarepítette az embert a középkorba. Szerettem volna tovább nézni, de Esmé elképesztő tempót diktálva vezetett a bejárat felé és hamarosan megpillantottam a recepciót.
Valamit a fülembe súgott… valamit, amit elsőre képtelen voltam teljesen megérteni. Nászutas lakosztály? Ez valami célozgatás akart lenni? Miért nem igazodom én ki a nőkön soha?  
– Üdvözlöm önöket! – köszönt a recepciós nő negédes hangon. – Miben segíthetek?
Esmé ugyan megpróbálta finoman jelezni, hogy szólaljak végre meg. Aztán még is ő beszélt és végig drágámnak szólított… és puszilgatni kezdett.
– Milyen szertartás? Te komolyan az igazi nevemet adtad meg itt? – kérdeztem értetlenül, de azért átadtam az irataimat.
Hamarosan minden papírmunkával végeztünk és ismét rádöbbenetem: a muglik rendkívül körülményesek és lassúak. Egy fiatal férfi cipelte a csomagjainkat fel és őszintén meglepett, hogy a varázstalanok között még divat a rabszolgatartás. Azt olvastam egyszer, hogy eltöröltek minden ilyesmit.
A szoba ajtaján belépve megint zavarba jöttem.
– Ez meg hogy néz ki…  – morogtam magamban, miközben az a szerencsétlen férfi letette a csomagokat egy kisebb komód mellé, amit egy hatalmas fehér rózsacsokorral díszítettek, mellette pedig egy üveg behűtött ital volt.
A szemem belefájdult abba a rengeteg rózsaszínbe. Inkább gyerekszobának tűnt, semmint nászutas lakosztálynak. A hatalmas ágy tetszett azzal a sok párnával… kedvem támadt lefeküdni és azonnal elaludni. Csupán azt nem értettem, hogy miért szórták tele virágszirmokkal a takarót.
– Remélem, tartanak Lángnyelv whiskey-t, különben ezt nem élem túl – hüledeztem, mikor a fürdőszobába lesve megpillantottam a szívalakú kádat. Hogy tud valami ennyire émelyítően romantikus lenni?
Ahogy a hordár kicsoszogott a vakítóan pasztell szobából, Esmé lehuppant a kanapéra.
– Nem szoktam luxus szállodákban lazítani  – válaszoltam és az ablakhoz sétáltam. – Remélem, senki sem követett…
Előkaptam a pálcámat és egyetlen finom mozdulattal az összes függönyt behúztam. Még nem volt olyan kincs, aminek a keresését teljes nyugalommal tudtam véghezvinni s biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb most is felbukkan majd valaki, aki képes keresztbe tenni az ügynek.
Fáradtan huppantam le a kanapé másik végébe, szándékosan jó távol Esmétől. Jobb, ha nem megyek a közelébe most, hogy egy szál törölközőben is láttam… képtelenség kiverni a fejemből az emlékét is annak a kis törölközőnek.
– Sosem lehetünk eléggé biztonságban  – jegyeztem meg, de a lábát bámultam abban a rendkívül hosszú csizmában.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 06. - 16:46:40
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/dc/db/44/dcdb447f0d9bc46c06d396222bd6a262.jpg)
♦ set ♦  (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=214324088)


          Nem gondoltam volna, hogy Elliot ennyire nincs hozzászokva a mugli dolgokhoz. Azt gondoltam, kalandorként a lehető legtöbb időt tölti közöttük, és ha nem is tud róluk mindent, de eleget. Bevallom a szállással kapcsolatban még nekem is voltak kérdéseim, de azért arra mégsem gondoltam, ami társam oldalán fogad. Azt hittem ő lesz majd a kezdeményező, hiszen egy férfi mégis csak férfi, még akkor is, ha álca az a kapcsolat, ami közöttünk van. A kanapéról nézem a jelenetet, hogyan próbálja összeszedni magát. Még a szemeim is forgatni kezdem, mikor behúzza a függönyt. Mikor leül mellém, fogom a pálcámat és elhúzom az összest, ezzel gyakorlatilag feleslegessé téve a tettét.
          - Drágám! – kezdem a játék kedvéért, de túlságosan is jól szórakozok rajta, ezért elnevetem magam. – Elliot, figyelj! Abban sem voltam biztos, hogy vannak papírjaid, nemhogy hamisak. Mégis milyen nevet kellett volna akkor megadnom? Oké, mondjuk lehetett volna az enyémet, de szerinted, szigorúan rád nézve, mit gondoltak volna az emberek, hogy a feleséged családnevét viseled?
          Egyébként nem gondolnám, hogy ha jól végezzük a munkánkat, akkor ebben a nagy tömegben rájönnének arra, hogy ki is vitte el azt az értékes tárgyat, amit keresünk. Ha pedig csak egy újabb nyomot kapunk, akkor meg teljesen mindegy, hogy kinek a neve lett megadva. Azért örülök neki, hogy én még józan tudok maradni ebben a rohanó mugli világban.
          - Ez egy mugli szálloda, itt nincs lángnyelv whiskey – dobok felé egy párnát. – Amúgy pedig nem hiszem, hogy bárki is követett volna. Ahhoz már nálad rá kellett volna tapadnia az illetőnek, túlélni két kandallós utazást a megfelelő cím nélkül, a taxizást, és Felix átlát az animágián. Tehát legkésőbb ott kibukott volna. Azért is szeretem annyira az én kincsemet.
          Kicsit elkalandozok. Ugyan írtam egy üzenetet anyunak, hogy majd ugorjon be érte, de nem tudom végül tényleg sikerül-e elhoznia. Ha pedig nem, akkor bőven lesz miért kárpótolnom. A tűzijátékot nem nagyon szereti, ahogy a többi társa sem. Gyanakodva nézek rád, nem értem miért vagy ennyire paranoiás. Ha félsz attól, hogy lebukunk egy tömött szállodánál jobb alkalom nem is kell. Persze, ott van akkor is az esély, hogy valaki meglát, amint épp matatunk, de attól még nem lesz jobb, hogy kevesebben vannak.
          - Elliot, figyelj! Ha ettől félsz, akkor inkább menj haza.  – Ha már kifizettem a szobát, és lesz egy álarcos bál is az este, akkor nem fogom hagyni, hogy elvesszen a pénzem.  – Az ember sohasem lehet eléggé biztonságban. Most inkább arra figyelj elsősorban, hogy meglegyen a kincs. Meg arra, hogy ne varázsolj ennyi mugli előtt, rendben?
           A bál pont jó lenne arra, hogy megejtsük majd a cserét, főleg ha sikerülne olyannak beöltözni, ami már foglalt. Az egyforma ruhák miatt meg lehetne téveszteni az embereket még jobban.
          - Van ötleted azzal kapcsolatban, hol kéne kezdenünk? Sikerült azóta valamit kideríteni?
          A kard elég tág fogalomnak tűnt ebben a kastélyban, szinte minden emeleten van legalább négy pár ilyen dísz, amiben kardok vannak. Szóval tényleg nem lesz könnyű, de nem mehetünk oda az összeshez és nézhetjük meg, hogy az-e az, amit keresünk. Viszont Elliot kincskereső ösztöne most jól jöhet. Odamegyek a bőröndömhöz, és kiveszem belőle a vázlatfüzetemet. Ha a rajzokkal magukkal nem is leszek majd kész, legalább a vázlatot jó lenne felskiccelni. Akkor legalább meg tudnánk beszélni a kollégámmal, hogy mire gondol pontosan.
          - Nekem még be kell fejeznem a munkámat, egy óra az egész, de előtte volna kedved bekapni valamit?
          Annyit dolgoztam ma, hogy elfelejtettem enni. Még szerencse, hogy nem hallja, ahogy korog a gyomrom. Hmm… igazából nem is tudom nyitva van-e az étterem, de a szobaszerviz csak tud majd valamivel szolgálni. Odalépek a telefonhoz, és a recepción keresztül rendelek némi harapnivalót.
          - Hamarosan meg is érkezik. Addig nem akarod valamivel lekötni magad? Mondjuk a térkép, a nyom vagy bármi más tanulmányozásával?


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 07. - 18:02:53
[viselet] (http://www.polyvore.com/az_elveszett_kard_legend%C3%A1ja_ii/set?id=214326563)

A tekintetem még mindig Esmé lábain pihent, mikor elhúzta a függönyöket. Nem értettem, mi ütött belé, hiszen ez mindkettőnk biztonságát szolgálja… vagy csak én gondoltam bele olyasmibe, hogy bárki követhet? Nyström legutóbb is a semmiből került elől.
– Nem érdekel, hogy kinek a családnevét viselem, ugyanis nincsen feleségem  – dacoltam vele és összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. – Alaposabban kellett volna egyeztetnünk, mielőtt belefogunk a kincskeresésbe. Ez nem játék és… minek is dumálok ennyit? És hol van a Lángnyelv whiskey-m?
Jött a kioktatás és a képembe egy gusztustalan, rózsaszín párna. Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy a muglik nem isznak ilyesmit? – morgolódtam magamban és feltettem a lábamat a szemközti dohányzóasztalra. Cseppet sem érdekelt, hogy csupa sár lett a cipőm, míg elértünk idáig, biztosan el tudják tűntetni a piszkot ők is.
Felix, az az a vérszomjas fenevad titokzatos képességeit is megismerhettem. Mint kiderült átlát az animágián és ezért szereti annyira Esmé… már kezdem érteni, mi változott meg a legutóbbi találkozónk óta. Nyilván rájött, hogy szeretett kutyájával ellentétben, én nem rendelkezem ilyen egyedi képességekkel… már nem is értem, minek csókolt meg. Minden nő olyan titokzatos, ez tény. De azt hiszem nekem, a lehető legbonyolultabbal sikerült megosztanom ezt a lakosztályt – dühöngtem tovább magamban.
– Remek…  – válaszoltam érdektelenül.
Hogy én félek? Még is mitől félnék? Én csak annyit mondtam, hogy jobb óvatosnak lenni, ha az ember nevét már ismerik a legsötétebb kocsmákban is. Komolyan az az érzésem támadt, hogy Esmét nem nyugtalanítja semmi. Nyström legutóbbi felbukkanása éppenséggel bármikor megismétlődhet, ráadásul fogalmunk sincs, hogy mi is az, amit pontosan keresünk. A kard talán csak egy újabb nyom vagy olyan erők védelme alatt áll, amire még én sem vagyok felkészülve.
– Nem félek, én csak annyit mondtam, hogy lehetnénk figyelmesebbek  – jegyeztem meg, de már kicsit megnyugodtam, biztosan azért, mert visszatért a tekintem a szépsége szemeire. Az a ragyogó szempár legutóbb is elképesztően jó hatással volt rám.
– Nem terveztem varázsolni, csak ha muszáj  – válaszoltam és felkeltem a kanapéról.
Esmé is felkelt és elsétált a bőröndjéig. Most még a legutóbbi találkozásunknál is sokkal csinosabb volt és képtelen voltam levenni róla a szememet.
– Már a Kakaóbirodalomban ücsörögve feltűnt valami a karddal kapcsolatban… – kezdtem és szívesen hozzá tettem volna, hogy: csupán valaki az ölembe vetette magát és nem tudtam alaposan elmagyarázni a részleteket – A markolat rendkívül díszes, így ha közös tartóban is van egy másik karddal, az biztosan nem a párja. Akárhogy is, fel fogom ismerni.
A kezemre pillantottam hirtelen, mert rájöttem, hogy túlságosan bámulom őt. Nem kéne ennyire megnéznem magamnak, ez már szinte illetlenség. A gyűrűmre téved a tekintetem. Még mindig elvarázsolt a szépsége, de leginkább az a címer a sólyommal. Egy latin szöveg is állt rajta, de olyan apró betűvel, hogy csak néhány szót tudtam kivenni belőle.
Hogy lehet Nyström családjának ilyen szép címere? – elmélkedtem, de inkább megint Esmére néztem.
– Nem nézünk körbe a kastélyban?  – kérdeztem végül, csakhogy ne bámuljam olyan merev tekintettel.
Elutasította a mászkálást, mondván, hogy neki még munkája van, viszont előtte ehetnénk valamit. Csak bólintottam, nem volt túl éhes, de tudom, hogy ki kell használni azokat az időszakokat, mikor ételhez juthatok. Ki tudja, mikor vágok megint bele egy utazásba?
Hamarosan valóban meghozták az ételt, de csupa olyasmi volt, amihez még életemben nem nyúltam. Egy kis asztalnál, majdnem a szoba közepén terítettek meg nekünk. A pincér még gyertyát is gyújtott… ami nem zavart volna, ha nem teszi hozzá, hogy a nászútján mindenki megérdemel egy kis kényeztetést.
– Te jó ég… végre elment! – mondtam és a poharamba öntött, nagyjából egy ujjnyi bort gyorsan felöntöttem.
Gyorsan lehúztam az italt.
– Azt hiszem, most már képes leszek elviselni ezt az éjszakát…  – ebben az elátkozott kastélyban .
Az étel annyira nem érdekelt, de azért belekóstoltam. Tényleg jobb lesz felkészülni bármilyen eshetőségre, például, hogy később annyira kell majd menekülnünk, hogy nem lesz idő vacsorázni.
– Micsoda? Egy bál is lesz? – hüledeztem és csak azért nem ittam még egy pohár bort, hogy megőrizzem a maradék méltóságomat. – Sajnálom, de nem tudok táncolni… ellenben, remek alkalom a kastély bejárására.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 11. - 21:10:51
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/dc/db/44/dcdb447f0d9bc46c06d396222bd6a262.jpg)
♦ set ♦  (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=214324088)


          Hallottam már, hogy a paranoiának különböző fokozatai vannak, és sejtettem is, hogy Elliotnak van egy nagyon kicsi legalább, hiszen kalandorként ez elősegíti az óvatossághoz. Esetleg a túlzott óvatossághoz. Mármint azt hiszem, tényleg ez már a túlzott kategóriába tartozik. Mugli környéken vagyunk, muglik között, és hacsak nem hoppanálnak be egyenesen ide a szobába, akkor biztonságban vagyunk. Viszont nagyon aranyos, ahogy dacolni próbál velem, miközben tudom, hogy belátja majd, igazam van.
          Nem gondoltam volna viszont, hogy ilyen hamar sikerül majd lyukat beszélnem a hasába. Elvégre valahol igaza van, nem vagyunk nászutasok, és nem éppen nyaralni jöttünk ide. De ha minden részletébe beavatom a tervemnek már azelőtt megvétózta volna, mielőtt még bármit is komolyabban elmesélek róla. De biztos vagyok benne, hogy még ma zavarba fogom hozni, és nem azzal, ahogy lehajolok a bőröndömhöz a rövid szoknyámba.
          - Tényleg rajta volt a képen. Nekem csak egy sima kardnak tűnt, pont olyannak mint bármelyik másik – egyenesedek ki.
          Ledobom a kabátom az egyik fotel háttámlájára, majd kényelmesen elhelyezkedem a fotelban.
          - És akkor most maradj úgy, amíg lerajzollak – mosolyodom el.
          Kíváncsi vagyok rá, hogy mennyire figyelt. Tény, hogy ő adja az illusztrációhoz az ötletet, de nem őt foglya ábrázolni. Ahogy mondtam, még be kell fejeznem ezt a munkát, de egyébként teljesen szabad vagyok. Felnézek a kopogtatás hangjára, elmosolyodom, és remélem, hogy párom ezúttal nem felejti el a borravalót.
          - Édesem, bőven adj majd az úrnak egy kis mellékest, amiért ilyen szépen megterített.
          Látom rajta, hogy őt inkább csak feszélyezi a helyzet, jobb lesz, ha ezentúl tényleg inkább az óvatosságra helyezem a fő hangsúlyt. Felállok, és bár magammal viszem a rajzot, leteszem az asztalra.
          - Kényelmet akartál, luxust, amihez ez is társul. De megvárhattuk volna az estét is, mikor a többiek vacsoráznak majd.
          Töltök én is egy kis bort, majd kortyolgatni kezdem, miközben csipegetek a tízóraiból. Nem hiszem el, hogy tényleg ennyire paranoiás lenne, de remélem, lassan kinövi majd mellettem, mert én nem tudok úgy élni, hogy mindig a hátam mögé kell nézni.
          - Az éjszakáról jut eszembe. Álarcos bál lesz a szilveszter alkalmából, reméltem jó alkalom lesz majd arra, hogy kicsit kiengedjük a gőzt a két nappal ezelőtt történtek miatt.
          Hát, ez egy olyan dolog volt, amiről én se tudtam előre, csak már mikor kiszálltunk a taxiból. Átsiklott a szemem a hirdetésen, és annyira megörültem, hogy megkapjuk a szobát, hogy ha mondták is a telefonban, akkor sem emlékszem rá.
          - Ja, igen. Ha jól tudom, ezek a kard díszek a medencénél is van, remélem hoztál fürdőbugyit.
          Elmosolyodom, mert erre viszont készültem. A báli ruhával még gondom lesz, de ezt nem tart majd sokáig felvenni. Gyorsan bekapok még egy falatot, aztán belebegtetem a hálóba a bőröndöm, és magamra zárom az ajtót. A vázlatfüzetem szándékosan hagyom kinn, hogy ha akarja, akkor nyugodtan nézze meg, ezek még úgysem a végleges változatok. Gyorsan átöltözöm, majd kilépek az ajtón egy papucsban és strandkendőben.
          - Kész vagyok, mehetünk. És mielőtt mondanád, nem akarom erre elpocsékolni az időt, de szeretnék mindent kihasználni, amit lehet. Mellesleg frakkban nem lenne jó, ha belibbennél a medencéhez.
          Remélem nem sokkoltam le nagyon a frakkal, de ebből is gondolhatja, hogy komolyabb az összejövetel, mint egy kis parti, amit a szomszéd néni rendez. És ha ez még nem volt elég sokkoló, akkor most az leszek. Nekitámaszkodok az ajtónak, egyik lábam a másik elé teszem, majd csábítóan elmosolyodom.
          - Lefekszel velem a buli után?
          Tudom, hogy nem fogom kibírni nevetés nélkül, és igazam is van, de közben rájövök még valamire. Nem játszhatok így tovább, Elliot nem csak azért bámul rám annyira, mert szépnek talál, hanem mert… belém szeretett? Most rajtam van a sor, hogy zavarban legyek. Összehúzom magamon a köpenyem, és elindulok az ajtó felé.
          - Sa… Sajnálom, csak arra gondoltam, ha már meg lesz a kard, akkor aludhatnánk együtt az ágyban. Nem akarom, hogy a kanapén kuporogj.  – Becsukom magam után az ajtót, majd ki is nyitom, mert eszembe jut valami.  – Ha nem jössz utánam, akkor ne kóborolj messze, mert csak az a kulcs van, ami az ajtóban is.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 12. - 14:15:28
[viselet] (http://www.polyvore.com/az_elveszett_kard_legend%C3%A1ja_ii/set?id=214326563)

Esmét figyeltem rajzolás közben. Ha nem zavart volna annyira az egész helyzet, biztosan órákig el tudtam volna nézegetni, most azonban hálás voltam a kopogásért, és hogy megjött az étel. Nekem kellett pénzt adni a szobapincérnek, akiről továbbra is állítom: nem öntött elég bort.
– Szilveszteri bál? – kérdeztem vissza, miközben még mindig az üveggel szemeztem. Töltsem újra vagy sem a poharamat? Végül nem tettem, csak folytattam a mondandómat: – Bizonyosan sokan itt lesznek, talán olyanok is, akik nem a szálloda vendégei.
A bál hírére bevallom, kicsit megijedtem. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy kapóra jön a helyzet. Hiszen ekkora forgatagban bármit el lehet venni s talán másnap takarításig észre sem veszik – morfondíroztam. Már teljesen biztos voltam benne, hogy ennél tökéletesebb alkalom nem is lesz, csupán be kéne addig lőni, hol is van pontosan, amit keresünk.
Ez utóbbival azonban volt egy kis bökkenő. Amint az középkori kastélyokban lenni szokott, majdnem minden helyiséget kardokkal díszítették, többek között a medence környéket is, mint azt Esmétől megtudtam.
– Fürdőbugyit? – kérdeztem kissé meglepetten.
Valami szende szűznek néz, vagy mi a franc? – pirultam el kissé, éreztem, ahogy a meleg elönti az arcomat. A fülem hegye csak úgy izzott. Ez is a játék része volt talán, hiszen mióta megérkeztünk ezt űzte velem Esmé... bár valószínűleg csak a környezetnek szólt.
– Megoldom, de nem megyek a vízbe... – zártam le a témát.
Hamarosan be is zárkózott a hálóba, hogy magára kapja a megfelelő öltözéket. Jómagam a fürdőt választottam, reménykedve, hogy idegességemben valami használhatót bedobtam a bőröndömbe.
Feltettem a fürdőszobai komód tetejére a meglehetősen kicsi csomagomat. Nyikorgással tárult fel az öreg darab, de nem finomkodtam vele, beletúrtam. Zokni, ing, nadrág és más – jelenleg teljesen hasznavehetetlen ruhadarabok – kerültek a kezembe. A bőrönd legalján azonban ott volt valami szürke... az anyagából tudtam: ez kell nekem.
Teljesen újnak látszott. A tapintása alapján még sosem merítkezett meg vízben – ha valóban az enyém volt, ez nem is meglepő. Megfelelt Esmé elvárásainak is talán, még ha nem is egy fecske vagy fodros bugyi volt.
Ahogy kihúztam a fürdőnadrágot valami papírdarab hullott a csempével borított padlóra. Azonnal felemeltem és széthajtottam. Csupán pár kusza sort rejtett:

Drága, bátyám!
Ha már szállodába mész a barátnőddel, felvehetnéd végre ezt is.
Daniel.

Elmosolyodtam, és gyorsan át is öltöztem. A tükör előtt állva azonban minden önbizalmam elveszett. Hogy is gondoltam ezt? Így mégsem láthat meg Esmé! – hüledeztem, hiszen a bordáim kilátszottak, még nem szedtem vissza a kilókat, amik az éhezés alatt olvadtak le rólam. A hasamon ott éktelenkedett a heg, amit egy varázsló hagyott rajtam, amikor... hosszú történet.
Gyorsan belebújtam a köntösömbe és alaposan összehúztam magamon. Egy törölközőt akasztottam a nyakamba, hogy még jobban eltereljem a figyelmet a csontos testemről.
A hosszas keresgélés ellenére is előbb végeztem, mint Esmé. De azt kell mondjam, megérte várni rá. Bár megpróbálta eltakarni magát valamennyire, mégsem tudtam róla levenni a szememet. Annyira érzékien mosolygott az ajtófélfának támaszkodva, hogy még azt is elfelejtettem, ki vagyok és miért jöttem ide. Megszólalni sem tudtam, ahogy végig néztem a hosszú lábain. A következő kérdése pedig csak még jobban összezavart.
– Micsoda? – fakadt ki belőlem a kérdés.
Hogy lefekszem-e vele a bál után? Már a kérdéstől is felgyorsult a szívverésem. Nagyot nyeltem és reménykedtem, hogy nem kezdek el izzadni... miért is nem ittam meg a többi bort? – vádoltam magamat.
Esmé kinevetett, de hülyén festhettem, mert zavarba jött és magyarázkodni kezdett. Megint játszott velem, és ez kicsit fájt. Értem én, hogy színészkedni kell, de az ő társaságában nem tudtam.
– Inkább maradok a kanapénál – válaszoltam és próbáltam nyugalmat erőltetni az arcomra, de egyszerűen nem ment.
A folyosón nem volt egy lélek sem, de örültem is neki. Senkinek sem mutogatom szívesen magamat ilyen állapotban. Tudtam, ha nem teszek valamit, Esmé szerencsétlennek fog tartani és talán a férfiasságomat is elveszítem a szemében.
Megragadtam Esmé karját, de finomabban, mint a Kakaóbirodalomban, éppen csak magam felé akartam fordítani. A szemébe néztem és meg akartam csókolni, de valami zaj megzavart. Ez hozta vissza a józan eszemet.
Ha játszunk, akkor játszunk keményen! – gondoltam és a derekára csúsztattam a kezemet, hogy közelebb húzzam magamhoz. Úgy tettem, mintha még jobban zavarba jöttem volna.
– Menjünk a medencékhez! – mondtam végül, de közelebb hajoltam hozzá. Ha játszani akar, hát megkaphatja, ne csak én legyek zavarban és érezzem magamat kellemetlenül.
Már majdnem összeértek az ajkaink, mikor hirtelen elmosolyodtam. Elengedtem és a lehető legtermészetesebb léptekkel tovább indultam a folyosón.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 13. - 23:09:09
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/94/da/de/94dade0b5f8f255d107eaa437465121f.jpg)
♦ set ♦  (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=214324088)


          Mindig van valami, ami rádöbbent arra, hogy az emberek különböznek. Mindig van valami, ami miatt rádöbbenek, hogy én is másként bánok az emberekkel. És legfőképp, az emberek is másként bánnak velem. Eddig azt hittem, büntetlenül játszhatok a férfiakkal, hiszen ők is ezt tették velem, és ez jó volt. Élveztem, és szinte már tökélyre fejlesztettem a képességeimet ezzel kapcsolatban. De aztán rájöttem, hogy ez csak egy álca, mert valójában az a kis nyuszi vagyok, aki sírva alszik el esténként, mikor eszébe jut az édesapja, és aki valójában nem vágyik másra csak egy ölelésre, és arra, hogy a benne tátongó űrt valaki segítsen betömni. Ő az egyetlen, aki előbb látta a gyengébbik énem, mint az erősebbiket, és pont ezért van most bűntudatom, mert úgy játszottam vele, mint bárki mással.
          Igazából nem is nagyon érdekel, hogy bejön-e a fürdőbe vagy sem. Sőt, talán jobb lenne, ha most nem is lenne a közelemben, de úgy nehéz ezt mondani, hogy itt áll mellettem. Nem is, gyakorlatilag húz maga után, mert még mindig nem tértem magamhoz a néhány pillanattal korábban történtek után, és furcsa lenne a folyosón állni a bikinimben és bámulni a semmibe. Láttam a szemén, hogy nagyon megbántottam, hogy valamit már korábban észre kellett volna vennem, és a kanapé választása az ágy helyett csak még jobban megerősítette bennem, a gyanút.
          Zavaromban fordultam vissza az ajtóban, de mire eltávolodhattam volna onnan, addigra csukódott is mögöttem, elkapta a karom, majd ott helyben meg akart csókolni. A szívem hevesebben kezdett dobogni, már hunytam le a szemem mindenre felkészülve, mikor a folyosó egy másik pontján nyílt és záródott egy ajtó. Ez megmentett ugyan, de csak átmenetileg. Nagyot nyeltem, mikor másodszor is elkapott, de ekkor már tudtam mit akarok, és azt nem így, és nem itt. És mégis képes voltam kétszer is bedőlni neki.
          A hotel medencéje nincs messze a szobánktól, mintha mindent a nászutasok kényelméért találtak volna ki. Milyen furcsa ez a szó is, hogy nászutasok. A helyiség egy régi, talán római kori fürdőre hasonlít, ami tökéletesen passzol a kastélyhoz. Biztos nem kevés pénzt költöttek erre a helyre. Ledobom a törölközőmet, és ahogy megfordulok látom csak meg, hogy mennyi kard van díszítésként a falakon. Lopva nézek Elliotra.
          - Biztos megérzed majd a kincset? Hogy akarod átnézni az összes faldíszt? Főleg, ha nem is a kard, hanem megint csak egy térkép van benne?
          Kicsit akadozik ugyan a hangom, de remélem sikerül nem elárulni mekkora bajban vagyok a közelében. Megfogom a kezét, és a medencéhez vezetem. Miután lemosom magamról az út porát, leülök a szélére.
          - Gyere, ülj le ide mellém. Szeretnélek megkérni valamire.  – Kicsit elvörösödöm, érzem, ahogy ég a fülem. – Megmasszíroznád a vállam? Tudod, ha napokig csak a rajzoknak és a festésnek élek, akkor egy idő után beállnak, és nem lenne jó, ha nem tudnám felemelni a karjaim, igaz?
           Nem tagadom, hogy több oka is van annak, hogy arra kértem, masszírozzon meg, de valóban közöttük van, hogy fájnak a vállaim. Felkötöm a hajam, majd óvatosan belemerülök a vízbe, és odaállok háttal neki, közel a széléhez, hogy kényelmesen elérjen. Persze, nem történik semmi, ha mégse teszi meg, de azért remélem, gondol az álcánkra. Hirtelen eszembe jut a medál a nyakamban lógó láncon.
          - Ezt mutattam már neked?  - Leveszem a nyakamból, és a kezébe adom.  – Nagyon szeretem, alig használom, mert nagyon fontos a számomra. Az édesapámtól kaptam.
          Csillogó szemekkel nézek a rá, aztán eltávolodom a medence szélétől, és átúszom a másik oldalra. Nagyon kellemes a víz, bánhatja, hogy kihagyja, de nem vagyok biztos benne, hogy tud úszni, úgy pedig nem akarom erőltetni. Visszamegyek, és elkérem a láncomat, most nem akarok megválni tőle, tudom, hogy apu vigyázni fog ránk, és nem engedi majd, hogy bajunk legyen.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 14. - 14:46:21
[viselet] (http://www.polyvore.com/az_elveszett_kard_legend%C3%A1ja_ii/set?id=214326563)

A fürdőbe lépve még a szám is tátva maradt s nem csak Esmé elképesztően vonzó látványa miatt. Egy régi, római fürdőhöz hasonlóan alakították ki. A medencék viszonylag kicsik és szögletesek voltak, díszes kövek határolták őket. A barázdált oszlopok pedig csak tovább növelték azt az ősi, misztikus hatást.
Azonnal észrevettem a falakra erősített díszeket. Számos kard volt a helyiségben. A pengék visszaverték a lágy fényt, de tudtam már attól a perctől kezdve, hogy átléptük a fürdő küszöbét: itt mágikus erejű tárgy nincsen, habár mindegyik kard rendkívül szép volt.
Esmé ledobta a törölközőjét, a kecses mozdulattal ismét magára vonta a figyelmemet. Megnéztem magamnak újra formás testét. Hosszú ideig tudtam volna még lubickolni a gyönyörű látványban, de kérdéseivel visszarántott a fürdőbe, a feladatunkhoz.
Ő csupán akkor vehette észre a kardokat.
– Érzem a mágiát, ami átjárja a tárgyakat – rántottam meg a vállamat és én is inkább a fegyvereket bámultam. – Itt azonban nincs ilyesmi.
A tekintem visszatévedt Esmére, ahogy megfogta a kezemet. Elöntött az a kellemes melegség, amit a kísértetjárta kaszinóban is éreztem. Hiányzott már az érzés, az érintése... az a fajta érintése, ami nem a játszadozás részeA hüvelykujjammal picit megcirógattam a kezét, remélve, hogy nem veszi sértésnek. Kiengesztelésnek szántam, hiszen rendkívül zavarban volt a folyosón történtek miatt – habár komolyan gondoltam: nem vagyok alkalmas az ilyen jellegű szórakozásra, mert felveszem a kesztyűt és a türelmemet is gyorsan elveszítem.
Óvatosan ült le a medence szélére, lábait a vízbe mártotta.
– Rendben... – nyögtem ki nagy nehezen, mikor elhadarta a kérését.
A köntöst továbbra sem vettem le, abban ültem le a medence szélére. Egyszerűen nem akartam még mindig megmutatni a testemet Esmének. Minél többet néztem annál gyönyörűbbnek láttam és talán csak kusza érzéseim hitték azt, hogy bármin változtathat, ha látja a testemet... Valószínűleg egyáltalán nem érdeklem – szögeztem le magamban.
Ahogy megmártózott a vízben és hatát fordított nekem, alig tudtam megérinteni. Remegtek a kezeim, mintha valami olyanhoz nyúlnék, ami tiltott nekem. Gyakran előfordult az ilyesmi, ha valami hihetetlenül nagy kincset találtam.
Óvatosan tettem a vállaira a kezeimet, finoman végig simítottam rajtuk, egészen a nyakáig. Hogyan lehet ennyire finom és puha a bőre? – gondolkodtam. – Elliot! Kapd már össze magadat, nem simogatást kért, hanem masszázst!
Finoman nyomkodni kezdtem a vállait. A lapockái felett körkörös mozdulatokkal próbáltam feloldani a csomókat. Fogalmam sem volt, hogy jól esik-e neki, hiszen eddig csak a magam elgémberedett izmait próbáltam masszázzsal helyre tenni.
Szerettem volna a nyakához hajolni, hogy megérezzem a finom illatát és lágy csókot leheljek rá. Ebben ő maga akadályozott meg, mikor hirtelen levette a láncot a nyakából. Egyszerűbb darab volt, egy medállal, nem olyan, amit megszereznék magamnak.
Megráztam a fejemet, hiszen még nem mutatta.
Ahogy az ujjaim között forgattam, éreztem a meleget, amit Esmé testéből vett át a kis medál. Bájos darab volt valóban, főleg az érzelmi érteke miatt.
– Jó, hogy neked van emléked az apádtól. Szerencsés vagy – mondtam kicsit megtörten és még egyszer megforgattam a finom kis ékszert.
Esmé úszni kezdett, de nem követtem. Az csak egy dolog, hogy nem akarom megmutatni neki a testemet, de szívem szerint kerülöm a vizet. Egyrészt azért, mert nem tudok úszni, másrészről viszont rendkívül tartottam is tőle.
Alig nyolc éves voltam, mikor a Loch Ghleann Bheatha – azaz a Beagh-tó – környékére mentem anyámmal és Deannel. Alig vártam, hogy megnézhessem magamnak a hatalmas vizet, már akkoriban is imádtam járni a vidéket. Daniel persze azonnal elaludt és végig a mostohaapám karjában volt, a szokásos irigykedésem akkor nem tört elő… mert amint megláttam a tavat előre rohantam és megálltam a sártól csúszós parton.
Magamba ittam a táj szépségét. A tó vize sima volt és mozdulatlan, hiszen gyönyörűen sütött a nap a hideg szél ellenére is. Még ma is érzem azt az ázott, kellemetlen illatot, ami a szabadságot jelentette annyi idősen nekem. Távol a rémálmoktól, amik apám miatt gyötörtek és távol a szomszéd gyerekektől, akiket eddigre már halálra kínoztam. „Anya, nézd a hegyeket!” – mutattam lelkesen és hátra akartam fordulni.
A sárban megcsúszott a talpam és egyszerűen belecsusszantam a vízbe. Nem tudom hogyan húztak ki, a mai napig, ugyanis az utolsó emlékem, mielőtt magamhoz tértem volna a parton az volt, hogy a víz alól látom a nap sugarait, amik egyenesen a szemembe sütöttek. Egy jóval fontosabb emlék őrződött meg igazán a fejemben: az egyetlen olyan alkalom, amikor Dean őszintén ölelt meg. Azután történt, hogy kinyitottam a szememet és reszkettem a vizes ruháimban.
Esmé visszatért hozzám, pont akkor, amikor ennyire elöntöttek az érzelmek.
– Itt a medálod. Nagyon vigyázz rá, mert értékes darab!  – nyújtottam át neki az ékszert. – Én azt hiszem… elmegyek sétálni… – tettem hozzá kicsit rekedten és felkeltem a medence mellől.
Úgy rohantam ki a folyosóra.
Miért kellett ennek eszembe jutnia? Hogy megint az arcomba vágja az élet, hogy sosem volt olyan jó apám, mint Dean? Meg kellett kapaszkodnom a falban. Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak. A keserű érzések csak úgy kavarogtak bennem. Miért kell még mindig várnom, hogy megismerjem az apámat? Nem volt elég az elmúlt harminc év?
Lassan indultam tovább.
– Erős leszek! – súgtam magamnak. – Nem érdekel most az az ember, akit apámnak kéne neveznem. Nem tesz tönkre mindent.
Szerencsére mások nem volt a folyosónak ezen a részén, így senki sem hallotta, hogy magamban beszélek. Azt persze nem tudom, kinek játszottam el, hogy a falra szerelt kardtárolásra szolgáló díszeket nézegetem, hiszen Esmé sem volt most mellettem.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 14. - 23:28:55
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/94/da/de/94dade0b5f8f255d107eaa437465121f.jpg)
♦ set ♦  (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=214324088)


          Remélem, hogy senki nem kezd majd el azon gondolkodni a hotelban lévők közül, hogy tényleg házasok vagyunk-e vagy sem, mert most könnyen lebuknánk, hogy nem. Érdekes, milyen különleges képessége van, nem gondoltam volna soha, hogy ilyen is létezik, és hasznosan is fel lehet használni. Tényleg, mi lenne, ha nem tolvajlásra használná, hanem valami másra? Valami jóra, hiszen… de mire is gondolok, ha jóra akarná felhasználni a képességét, akkor nem kalandorként élne. Vagy ki tudja, talán neki ezt jelenti boldognak lenni.
          Egy kicsit figyelem, amíg a köntösében leül a medence szélére. Biztos lehet benne, hogy vizes lesz, de ha neki így jó, akkor ki vagyok én, hogy beleszóljak? Elmosolyodom, főleg mikor megérzem remegő kezét a vállamhoz érni. De érintése megnyugtat, és újra visszarepít a házba, mikor a karjaiban, biztonságban éreztem magam. Akkor és aztán is azt hittem, hogy csak azért, mert féltem, és jó volt hozzábújni valakihez. Az érzelmeim kuszák voltak, ezért azt hittem, hogy csak azért vonzódok annyira hozzá, de most rá kell jönnöm, teljesen más áll a háttérben. Már csak azt nem értem, hogy történhetett meg ennyire gyorsan.
          - Köszönöm, nagyon jól esett. Nagyszerűek a kezeid, jobbra is használhatnád őket, mint most – mondom, miután visszatérek az úszásból, és a lánc is visszakerül a nyakamba. – Tudod, néha azt kívánom, hogy bárcsak ne ismertem volna.
          Ránézek az ékszerre, és rájövök, hogy ez mennyire különbözik attól, amit Elliot akarhat, és hogy ez mennyire furán hangozhatott, ezért mindjárt meg is magyarázom.
          - Tudod, szerintem sokkal rosszabb az, hogy van egy férfi, az apád, akivel leéled az életed, és aztán egyik napról a másikra nincs többé. Nekem… Én nem tudtam megbirkózni az elvesztésével, ezért a mai napig szakemberhez járok.
          Nem csodálom, ha ezek után szabadulni akar tőlem. Tekintetemmel követem még egy darabig, aztán lebukok a víz alá, és úszni kezdek. Tudom, hogy szeret, vagy legalább tetszem neki, ezért abba kell hagynom a játszadozást. Most visszagondolva talán az a puszi, amit a legutóbb búcsúzáskor kapott nagyon rossz ötlet volt. De mit tehetnék most? Mit tehetnék magammal, és mit tehetnék vele? Feljövök a felszínre, már egy férfi áll mellettem, és nyúl felém. Gyorsan távolodom pár lépést.
          - Miben segíthetek?
          - Elnézést csak azt hittem, hogy bajban van. De ahogy látom jól van. Azért ha szüksége lenne segítségre, akkor…
          - Nincs, köszönöm.
          Gyorsan zárom le a beszélgetést. Nincs szükségem segítségre, legalábbis nem olyan formában, mint amire gondol. Körbenézek a helyiségben, lassan kezd megtelni. Gondolom még a vacsora és az éjszakai bál előtt mindenki szeretne egyet lazítani. Úszok még néhány kört, áztatom még egy kicsit magam a medence szélénél, közben végiggondolom, hogy mit hozhat még ez az éjszaka, aztán elhagyom a vizet. Egy kicsit megtörlöm magam a törölközővel, aztán magamra kapom a ruhámat, leengedem a vizes hajam, és Elliot keresésére indulok. Jó lett volna, ha elhozom magammal a pálcámat, és akkor hamar megszárítom a hajam varázslat segítségével, de így marad a didergés. Nincs hideg a folyosókon barangolva, de nincs az a nagyon kellemes meleg sem. Végül már kicsit átfázva találok rá az álférjemre a szobánktól nem messze.
          - Elliot, a kulcsot, gyorsan!
          Tiszta libabőr vagyok, ha akarnám, se tudnám elrejteni előle, hogy fázom, és a víz elszívta kicsit az energiámat is, biztos le kell dőlnöm majd egy picikét, de úgy kimaradok a kincskeresés java részéből. Ahogy belépünk a szobánkba, a hálóba megyek, és magamhoz veszem a pálcámat, majd egy másik törölközőt, és a tusfürdőmet. Nem szeretem a szállodai semmitmondó illatokat.
          - Nem gond, ha elfoglalom a fürdőt? – indulok meg a helyiség felé. – Találtál valamit, vagy megzavartalak?
          Útközben megállnék mellette és megölelném, de ezt most nem lehet. Nem akarom jobban megbántani, mint eddig is. A kapcsolatunk mibenlétének fejtegetése nem most fog bekövetkezni. Hallom, ahogy jön utánam, és akkor látom meg a holmiját. Nem nézelődök, csak lerakom a törölközőm és a tusfürdőt, amíg végez. Mikor kimegy, belépek a zuhanyfülkébe. Hagyom, hogy kimosson belőlem mindent, ami fölösleges, így már tisztán látom magam előtt, hogy mit kell tennem.
          - Elliot! – lépek ki a fürdőből végül, szorosan összekötött köntösben, a fejemen egy törölköző, de nem látom sehol.
          Átsasszézok a szobán, majd magamra kapok valamit, mielőtt elkezdenék készülődni az esti bálra. Remélem nem lesz majd annyira vészes, mint amilyen egy ilyen esemény szokott lenni. A kiállítás után ráadásul semmin sem lepődnék meg.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 15. - 12:00:49
[viselet] (http://www.polyvore.com/az_elveszett_kard_legend%C3%A1ja_ii/set?id=214326563)

Lassan sétáltam végig a folyosón, emésztgetve Esmé szavait. Talán igaza van, talán tényleg csak az volna igazán nehéz, ha ismeri az ember az apját, szereti és öröm minden együtt töltött perc... míg valami sötét erő el nem szakítja őket egymástól. Engem még is őrületbe kerget a gondolat, hogy csupán egy karnyújtásnyira állt tőlem abban a svéd erdőben, még sem tudtam elkapni, lerántani a csuklyát a fejéről és megkérdezni, miért kínoz már évek óta?
A folyosón átcsattogtam a kicsit vizes papucsomban. Az sem zavart, hogy a köntösöm aljából is apró cseppek hullanak utánam a padlóra.
A térdeim megremegtek, akárhányszor eszembe jutott Esmé nyaklánca és az, hogy milyen őszintén szerethette az édesapja őt. Irigyeltem az érzést, még annak ellenére is, hogy egyszer csak vége szakadt.
Az egyik folyosón keveregtem éppen, nem is értettem hogyan jutottam oda, mikor megpillantottam egy terem nyitott ajtaját. Egy-két mugli söprögetett odabent, a háttérben pedig üvegeket pakolásztak ki egy hosszú asztalra, amit a falhoz toltak.
A teremből ugyan nem sokat láthattam, de hatalmas mérete és a díszítettsége miatt sejtettem, hogy ez lesz a bálterem. Egy nő rohant el mellettem egy hatalmas vázával, benne egy hasonló méretekkel rendelkező rózsacsokorral.
– Mr. O'Mara! – nyögte a nevemet, ahogy megtorpant. Csak azután ismertem fel, hogy megfordult. A korábban a recepción álló hölgy volt. – Sajnálom, de a kastélynak ez a része jelenleg le van zárva a látogatók elől.
– A bálra készülnek? – érdeklődtem és még mindig a terem felé néztem.
Furcsa vonzalmat éreztem, hogy belépjek az ajtón. Ha nem is a teremben, szinte biztos voltam benne, hogy a környékén lehet az a tárgy, amit annyira keresünk. A mágia szinte tapintható volt a kastélynak abban a pompás részében.
– Így igaz, remélem, hogy velünk tartanak – mondta negédes hangon és olyan műmosolyt erőltette az arcára, mint korábban a recepción. – Ha szükséges, akkor van egy ruhakölcsönzőnk a bejárattól balra.
– Meglehet, hogy szükség lesz rá  – bólintottam és zsebemhez kaptam.
Csak a kulcsot hoztam magammal, a pálcámat bent hagytam a bőröndömmel együtt a lakosztály fürdőjében. Hogyan is lehettem ennyire óvatlan? Esmé bámulása helyett nyilván egyszerűbb lett volna visszasétálnom a fürdőbe és felkapni azt a pálcát.
A nő elcsoszogott, én pedig minden vágyam ellenére is elindultam visszafelé. Hamarosan megint a fürdőnél találtam magamat. Esmé éppen vizes hajjal emelkedett ki a vízből. Olyan volt, mint egy gyönyörű tündér, aki valamilyen kincset őriz egy elvarázsolt tó mélyén... de aztán odalépett hozzá az a bájgúnár.
Ökölbe szorult a kezem és átfutott az agyamon, hogy: Mi a francot gondolok én? Még is miért epekedek utána, miközben bárkit megkaphat? Nálam sokkal férfiasabb, gazdagabb, helyesebb és udvariasabb férfiakat is...
Nem vártam meg a jelenet folytatását, visszamentem a szobánkhoz és már majdnem elértem az ajtót is, mikor megjelent Esmé. Fogalmam sem volt hogyan ért be ennyire gyorsan, de biztosan sietett, hiszen csurom víz volt.
– Nyitom már! – mondtam és gyorsan kitártam előtte az ajtót.
Kedvem lett volna megölelni, hogy felmelegítsem, hiszen elképesztően reszketett. Azonban nem tettem semmit. Biztosan találna magának valakit, aki szívesen magához vonná, és addig ölelné, míg teljesen meg nem szárad.
– Nyugodtan bemehetsz a fürdőbe  – feleltem. – Találtam valamit, de majd elmesélem, ha lementünk a bálterembe... – tettem hozzá.
Mielőtt bármit biztosan állítottam volna, újra akartam érezni azt, amit azon a folyosón. A bálterem környékét pedig bizonyosan nem keresem fel estig.
Miután összeszedte a szüksége dolgait és elindult a fürdőszoba felé, nekem is eszembe jutott, hogy még korábban otthagytam a bőröndömet.
– Kihozom a dolgaimat, egy pillanat az egész  – mondtam és követtem a helyiségbe.
Elég figyelmetlen voltam, mindent szétdobálva a padlón hagytam, köztük a páclámat is. Esmé biztosan arra gondolt, hogy milyen piszkos és rendetlen vagyok... amiben végül is nagyot nem tévedett volna. De azt hiszem mindegy is a fürdőben látottak után.
Miután kivonultam a fürdőből és magamra rángattam a ruháimat, hallottam, hogy a zuhanyzóban Esmé is megengedi a vizet. Kislisszoltam az ajtón.
A ruhakölcsönzőt csak kívülről néztem meg magamnak. Túl drága volt még egy egyszerű frakk is, holott egy éjszakánál többet biztosan nem viselném. Inkább visszaindultam a szobánk felé és már csak néhány méter választott el a céltól, mikor egy beszélgetés ütötte meg a fülemet. Egy félig nyitott ajtón át szűrődtek ki a hangok.
– Peter, hiszen ez felháborító! Piszkos köntös! – sipítozott egy nő rendellenesen magas hangon. – Még, hogy maradjunk a bálra és ingyen vacsora. Én mondom nincs az az ajánlat, ami ezt helyre teszi!
– De, drágám, ezért vettél egy új ruhát... annyira vártad – válaszolta (valószínűleg) Peter.
– Nem érdekes, a csomagok készen állnak – magyarázta, a többit nem hallottam, mert eltompultak a hangok.
Az ajtót kicsit belöktem. Nem volt senki a helyiségben, csupán a fürdőből szűrődtek ki a fények és most már arról vitatkoztak, hogy még a nászutas lakosztályt sem tudták kivenni, de ez már több a soknál.
Halkan léptem be és az ágyon meg is pillantottam a nyitott bőröndöt. Férfiruhák voltak benne szerencsére, így azonnal odaléptem. Egyik kezemmel a ruhák között kutattam, igyekeztem nem túlzottan összetúrni, a másikat azonban a pálcámon tartottam.
Alig pár perc alatt megtaláltam a bálra alkalmas öltözéket és egy pár finom bőr cipőt. Már majdnem távoztam is, mikor benyúltam a nadrág zsebébe. Rendszeresen átnéztem mindent, amit találtam és most nem bántam meg. Egy kis ékszerdoboz volt benne. Gyorsan kinyitottam, ahogy kiléptem a szobából.
Egy pár gyönyörű fülbevaló volt benne: gyönyörű piros kő díszítette őket, de nem volt túl hivalkodó sem. Nem tudom, miért, de úgy éreztem Esmének szeretném adni, hogy viselje a bálon. A tulajdonosok valószínűleg amúgy sem veszik észre a hiányát, míg haza nem érnek, hiszen a düh teljesen elvakította a nőt, a férfi meg csak szeretett volna pontot tenni felesége felháborodási mizériájának végére.
A szobába lépve nem láttam sehol Esmét, a ruhákat ledobtam a kis komódra, ami azt ajtó mellett állt. Az ékszeres dobozzal a kezemben indultam el a nyitott hálószobaajtó felé, remélve, hogy ott találom az álfeleségemet.
– Esmé, hoztam neked valamit... – mondtam lelkesen.
Az ajtóhoz érve azonban teljesen elvörösödtem, éppen öltözködött. Ezért gyorsan hátat fordítottam, mert ha úriember nem is vagyok, azért bunkó sem – vagy legalábbis nem annyira.
– Sajnálom, nem akartam így rád törni – magyaráztam. –  Csak hoztam neked valamit, amit esetleg viselhetnél a bálon.  


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 15. - 20:29:30
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/6d/df/92/6ddf92486f38c57d58acca2d7ad4bc55.gif)
♦ set ♦  (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=214324088)


          Mindig is hülyeségnek tartottam, hogy strand és bármilyen medencével vagy fürdőkáddal kapcsolatos tevékenység után még egyszer lezuhanyozzon az ember, de most be kell ismernem, mégse akkora hülyeség. A forró víz hamar felmelegít, és egyéb jótékony hatásának köszönhetően – aminek egyébként örülnék, most mégse tudok – el is pilledek kicsit. Nem lesz ez így jó, mert Elliotnak még el kell mesélnie, mit talált, és azt is, hogyan akarja megszerezni majd a kardot. Mikor látom, hogy nincs senki a szobában, akkor elmosolyodom. Talán már ezen ügyködik valahol, de nagyon nem örülnék neki, ha kihagyna belőle.
          Kutakodok kicsit a bőröndömben, amíg egy alkalmas ruhát nem találok, amit az esti partiig nyugodtan fel tudok venni. A bugyim már rajtam van, de a melltartómmal bajlódok éppen, mikor hallom kintről az ajtó csukódását. Remek, kész kéne már lennem, de csak nem jön be, a csukott ajtón. Szemben állok vele, mintha a halálos ítéletemre készülnék, és azt nem tudnám másként elképzelni csak úgy, ha szembenézek vele. És az ítélet meg is érkezik, mikor Elliot kinyitja az ajtót. Hirtelen elengedem a melltartóm pántját, a kezemmel takarva magam, és leguggolok, hogy minél kevesebbet lásson belőlem. Leesik a fejemről a törölköző is. Szorosan zárom össze a szemem, ezért nem is látom, hogy mit csinál. Csak a hangját hallom.
          - Rendben, mindjárt megyek.  – Felállok, majd újra megfogom a pántot, de ezúttal is csak bajlódok vele.  – Elliot, segíts nekem bekapcsolni a melltartóm.
          Általában sikerülni szokott, vagy varázslatot használok, de most nem érzem szükségét. Félek ugyan, hogy ezzel megint egy olyan helyzetbe sodrom, amibe nem kéne, és ezért aggódva is nézek a közeledő felé. Ha ideges is, nem adja jelét, hamar megoldódik, innentől kezdve pedig igazából nincs mit takargatnom előle, hiszen az előbb látott bikiniben; a kettő pedig ugyanannyit takar.
          - Mi is az, amit hoztál?
          Kicsit ellépek, és felveszem a hosszú pulóveremet, ami alá csak egy nagyon rövid nadrágot veszek fel. A cipővel most nem bajlódom, rövidesen úgyis át kell húznom. Érdeklődve állok Elliot előtt, hogy mi is lehet az a fontos dolog, amiért rám törte az ajtót. Nem is tudnám, mennyire meglep a kis dobozka, amit a kezembe ad. Tudom, hogy valami van, amit talán szerelem is lehet, de hogy máris megkérné a kezem… Én erre még nem vagyok felkészülve. Fel lehet egyáltalán készülni rá? Lassan nyitom ki a dobozt, és nagyon megkönnyebbülök, mikor meglátom a fülbevalót. Annyira, hogy még nevetni is kezdek örömömben, aztán leülök az ágy szélére a bőröndöm mellé.
          - Nos, ez… Ez igazán csodálatos. Kérdezhetek valamit? – felnézek rá, és nem titkoltan kezdem fürkészni az arcát. Rá akarok jönni, ha hazudik. – Honnan van?
           Nem gondolom, hogy lopta volna, de nem hiszem, hogy nagyon sok pénze lehetne, nem tudom mennyire jól jövedelmező a kalandor életmód, de a hasából és a bordáiból ítélve, amit olyan nagyon igyekszik eltitkolni előlem, nem valami jól. És honnan tudja, hogy milyen színű lesz a ruhám? Én is csak azért tudom, mert ez már egy korábbi alkalommal volt rajtam, és igaz, hogy akkor megfogadtam, soha többé nem veszem fel, de most mégis jó hasznát veszem majd.
          - Ne haragudj, nem akarlak megbántani, csak… csak alig ismerjük egymást, ez túl drága és túl nagy ajándék nekem. Nem tudom, hogyan kéne viszonoznom.
          Megfogom a kezét, és kivezetem a hálóból. Igazából ekkor veszem csak észre, hogy ott van nála az éjszakára szánt ruhája. Elengedem, hogy le tudja tenni, én is lerakom az éjjeli szekrényre a fülbevalót, majd kimegyek és leülök a kanapéra, és lapozgatni kezdek egy magazint. Egyáltalán nem köt le, pont ezért nem szalasztom el a pillanatot, mikor leül mellém. Ledobom a magazint, átülök Elliot oldalára, és a mellkasára teszem a fejem. Hallani szeretném kicsit a szívének dobogását, pont, mint a házban, és érezni az ölelését.
          - Ne mozdulj, rendben? Csak egy kicsit érezni szeretném az ölelésed nyújtotta biztonságot. Kérlek, ne küldj el.
          Kicsit jobban elhelyezkedem, hogy neki is kényelmes legyen, és én se koppanjak majd a földön, ha esetleg elbóbiskolnék. Egyik kezemet a mellkasára teszem, fülemet pont a szíve fölé, majd sóhajtok egyet.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 16. - 08:18:28
[viselet] (http://www.polyvore.com/az_elveszett_kard_legend%C3%A1ja_ii/set?id=214326563)

Azt hittem, ha elfordulok és elhadarom, hogy hoztam neki valamit, amit viselhetne a bálon, majd jobb lesz. Elmúlik  heves szívverés, ami az egész testemet uralta. Éreztem az ütemes ritmust, ahogy az ujjaimtól a fejem búbjáig átjár. A vágy pedig erősen fészkelte be magát a gondolataim közé.
–Biztosan ezt akarod? – kérdeztem Esmét.
Arra kért, hogy segítsek neki a fehérneműjével? – hüledeztem és vörös arccal sétáltam oda hozzá. Bár háttal állt nekem, zavarban voltam és féltem, hogy ez megint játék. Egy olyan játék méghozzá, amit én nem akarok folytatni. Eleget vesztettem már az életben és most, hogy megint meg akarok szerezni valamit, ami nem egy egyszerű tárgy... hanem annál sokkal fontosabb, értékesebb, tudtam: szinte biztosan belebukok.
Miért is ne buknék bele? Amit akartam, azt vagy elvette vagy egyszerűen nem hagyta az élet... ezért nem akarok szerelmes lenni, de mit tehetnék, ha már az vagyok? A gondolatok tornádóként tarolták le a szívemet. Hirtelen azt kívántam, bár ne éreznék, bár olyan lennék, amilyennek mutatni próbálom magamat.
Finoman fogtam meg a kapcsot. Lassan dolgoztak az ujjaim, hogy legalább erre a rövid időre élvezhessem puha bőrének érintését. Szerettem volna egyszerűen végig simítani a vállain, a karján, de nem tehettem semmit.
Végig néztem, ahogy felveszi a többi ruhadarabot. Minden mozdulata olyan szép volt és kecses, hogy képtelen voltam levenni róla a szemeimet.
Idiótának éreztem magamat, amiért ilyen lassan jöttek szavak a számra. Végül nem is mondtam semmit, csak felé nyújtottam az ékszerdobozt.
Elsőre feszülten figyelt, de amikor kinyitotta őszinte örömöt láttam rajta. Ahogy nevetett és kivillantotta a szép fehér fogait, én is elmosolyodtam, mintha minden korábbi fájdalmam elmúlt volna. Kit érdekelt már addigra az apám körüli hisztéria vagy az a fickó a medencénél, aki jobban nézett ki nálam? Csak Esmé öröme számított.
Aztán kifakadt belőle a kérdés: honnan szereztem ezeket a szépségeket?
– Titok, mivel ajándék – válaszoltam, habár nyilvánvaló volt, hogy ilyesmire nincs pénzem.
Hirtelen magyarázkodásba torkolt a beszélgetés. Nyilván észrevette, hogy már nem vagyok felszabadult annyira, mint amikor még nevetett.
– Nekem nem kell hálásnak lenned – válaszoltam és a szemébe néztem. – Csak azt akartam, hogy boldog légy... – a hangom suttogásra halkult, Esmé talán meg sem hallotta. Nem akartam elárulni az érzéseimet neki, bár egyre nehezebb volt titkolni.
Megfogta a kezemet, de még mielőtt kimentünk volna a másik helyiségbe elengedett. Lerakta a fülbevalókat, a szeme csillogásából arra következtettem, hogy nagyon örül.
Kiment és én követtem, de azért az ajtó melletti kis tükörben még megnéztem magamat. Gyorsan lesimítottam a hajamat, hogy ne tűnjek annyira kócosnak. Tudtam, hogy a bálra nehezebb lesz összeszedni magamat.
Esmé már a kanapén olvasott, mikor kiléptem én is a hálóból. Leültem, elég távol tőle, nehogy megzavarjam – bár a mugli magazinok elég unalmasak, még csak a képek sem mozognak.
A plafont bámultam, míg meg nem éreztem a mellkasomon a kezét. Ösztönösen beleremegtem az érintésébe és a szívem megint zakatolni kezdett, ahogy fölé hajtotta a fejét.
– Én... – kezdtem dadogni a kérésére.
Inkább csak befogtam a számat és átkaroltam. Ahogy megéreztem a testét az ölelésben úgy éreztem alábbhagy az izgalom, olyan természetes volt az egész, mintha valahol meg lenne írva ez a pillanat. Talán tényleg a sors akarta így, ha létezik egyáltalán...
– Ez még mindig a játék rész? – kérdeztem és végig simítva az arcán, reménykedtem, hogy rám néz. A szemembe, hogy lássam a valódi érzéseket.
– Esmé, nem akarok játszani, mert az senkinek sem jó... ha én egyszer felveszem a kesztyűt, akkor csak rosszul sülhet el ez a kis utazás – magyaráztam neki.
A tekintetem az ajkaira tévedt. A gyönyörű, élettel teli ajkaira, amiket úgy szerettem volna érezni ismét.
Közelebb hajoltam hozzá. Tudtam, hogy most aztán semmilyen zaj nem állíthat meg. Ezt akarom, erre van szükségem. A finom pusziból gyorsan heves csókra váltottam, reménykedve, hogy nem csattan pofon az arcomon és dob ki a lakosztályból.
 Az egyik kezem a csípőjére csúszott, finoman közelebb húztam magamhoz. A másikkal a hajába túrtam, a szájáról az arcára és a nyakára vándoroltak az ajkaim... aztán észbe kaptam, hogy mit is művelek éppen. Annyira nem én voltam ez... aki így átadja magát az érzéseknek és nem tud uralkodni magán. Hogyan tudta ezt kiváltani belőlem bárki is?
– Sajnálom... – mondtam zavartan. – Túlzásba estem.
Menekülni akartam, mégsem mozdultam. Csak ültem és figyeltem ezt a gyönyörű nőt, reménykedve, hogy nem gyűlöl annyira, mint hiszem.
– Lehet, hogy a bálig nem is kéne a közeledben lennem – magyaráztam kicsit előre dőlve.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 16. - 20:55:30
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/6d/df/92/6ddf92486f38c57d58acca2d7ad4bc55.gif)
♦ set ♦  (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=214324088)


          Az egész olyan hirtelen történt, és annyira furcsa volt, mégis olyan jó, hogy visszakívánom a pillanatot. Nem gondoltam, hogy a poénból kivett nászutas lakosztály még találó is lesz valamennyire. Hallom a szívének dobogását, hallom a szavait is, és tudom, hogy valami rosszat tettem. Nem kellett volna, pedig ezúttal tényleg nem vezérelt semmiféle játék, csak az őszinte és tiszta szeretet és vágy, hogy a karjaiban lehessek. Amennyire tudom, ingatom a fejem, ez már nem játék. Némán hallgatlak, nem akarok megszólalni, nem lenne hozzá elég erőm. Azért felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de abban a pillanatban valami olyasmi történik, amire gondolni se mertem. Elveszek a tekintetében, a külvilág megszűnik létezni, már csak ő van és én.
          Áthelyezem a súlypontom, hogy könnyebben átérjen, és jobban hozzá is férjek az édes ajkaihoz. Még mindig nedves kicsit a hajam, ami a nyakamra tapad, és átnedvesíti a ruhámat is. Nem játszok tovább egyértelműen visszacsókolok. Az ajkai után kapok, mikor érzem, hogy elenged, beletúrok a hajába és fejemet hátradöntve hagyom szabadon a nyakam. És mintha kipukkasztottak volna egy lufit, olyan hirtelen ér véget ez az egész. Kérdőn nézek rá, és látom is, hogy valami nem stimmel. Aztán a kérdő tekintetem azonnal átalakul, tágra nyílnak, mintha nem akarnám elhinni, amit hallok. Eltávolodom, visszaülök a kanapé másik felére, felhúzom a térdeim és átkarolom őket.
          - Hülye! Ostoba!
          Felpattanok, az asztalhoz megyek, ahol a vázlatfüzetem hagytam. Végigsimítok az arcon, ami őt akarja ábrázolni, természetesen eltorzítva, más vonásokat kihangsúlyozva, mert azért nem lenne jó, ha felismerhető lenne. Akkor hol marad a mese, és a legenda?
          - Én játszottam veled. Nekem kéne bocsánatot kérni.  – Megfordulok, de nem nézek a szemedbe.  – Ha tényleg úgy érzed, hogy jobb lenne a bálig nem találkozni, akkor legyen úgy. Elmegyek sétálni egy kicsit, a tervezés és a terepfelmérés úgyis a te szakterületed, gondolom jobban szeretnéd csöndben megcsinálni.
           Elindulok az ajtó felé, mezítláb, lassan vörösödő szemmel. Nem is értem mi ütött belém, ez nem rám vall. Azért csak nem fogok elkezdeni sírni, holott semmi olyan nem történt, ami indokot adna rá. Még mielőtt kilépnék, megfordulok, és ezúttal a szemeidbe nézek.
          - Sajnálom, nem akartam játszani veled, én azt hittem, hogy az érzéseim csak a házban történtek miatt annyira hevesek és szélsőségesek. El akartam nyomni őket, elrejteni, és közben mégis rájönni, hogy valódiak-e. Ezért játszottam, de az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg neked is komoly érzelmeid vannak az irányomban.
          Kilépek az ajtón, de nem megyek messze. Megállok mellette a folyosón. Szerencsére egy vékony szőnyeg is van a hideg kőre téve, így nem akkora nagy gond, hogy nincs rajtam cipő. Mikor pár pillanattal később a szomszédok kilépnek a szobából, akkor inkább elindulok a bejárati csarnok felé, ahol leülök az egyik fotelba, és némán figyelem az érkezőket. Még mindig nagy a sürgés-forgás, pedig a bál hamarosan kezdődik.
           Váratlanul egy pokrócot érzek meg a vállamra hullani, és már állnék is fel, hogy köszöntsem Elliotot, de akkor a látóterembe lép az a férfi, akivel a medencénél találkoztam.
          - Mit akar? – Elég fagyos a hangom, hogy tudja, nem látom szívesen a társaságomban, bár a takaró tényleg jól esik.
          - Azt hittem, nászúton vannak a párjával. Láttam, hogy abból a szobából jött ki az imént.
          - Semmi köze hozzá, hagyjon békén!
          A keze a vállamra siklik, elhúzódom, de mikor nem adja fel, akkor lesöpröm. Felállok, rádobom a fejére a pokrócot, majd távozom. Próbálnék, de elkapja a karom, mire a legközelebbi asztalról felkapok egy poharat és a férfi arcába öntöm.
          - Elnézést, nem állt szándékomban elrontani azt a kellemes italt egy olyan borzalommal, mint maga.
           Tudom, hogy túl hevesen reagálok, a simogatás még nem jelentené azt, hogy ilyen hevesen reagáljak, de most nem tudom elviselni, ha Ellioton kívül más ér hozzám. Bocsánatot kérek a hölgytől, akié a pohár volt, majd távozom. Visszamegyek a szobába, azt hiszem, nem kellett volna csak úgy elrohanni. Bekopogok a szobába, és csöndesen várok a beinvitálásra.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 17. - 09:00:59
[viselet] (http://www.polyvore.com/az_elveszett_kard_legend%C3%A1ja_ii/set?id=214326563)

Ahogy előre dőltem és a tenyereimbe temettem az arcomat, még szinte éreztem Esmé ajkainak finom ízét. Le akartam nyugodni, habár a testemet felkorbácsolta a szenvedély, amit az érintése hozott ki belőlem. Olyan hangosan lélegeztem, mintha kilométereket futottam volna.
Nyugalom... – biztattam magamat, azonban Esmé szavaira felkaptam a fejemet. Már nem a kanapén ült felhúzott lábakkal, hanem a asztal mellett ácsorgott, kezében ott volt a vázlatfüzete. Hirtelen fordult felém, de nem nézett rám. Úgy éreztem megbántottam, holott én csupán tiszteletben akartam tartani.
– Nem, neked... ne sajnáld! – beszéltem összevissza.  – Én csak neked akartam jót azzal, amit mondtam.
Az ajtó felé indult, de még utoljára rám nézett, mielőtt elhagyta volna a szobát. A szemei kicsit vörösek voltak és úgy tűnt, bármelyik percben kibuggyanhatnak a könnyei. Mit tettem, hogy ennyire szomorú lett? Szerettem volna megfogni a kezét, visszahúzni és megnyugtatni.
Nem jöttek a szavak, hiába akartam bármit is mondani. Ha azt mondtam volna, hogy szeretem és egyetlen órája a napoknak sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá, változtatna bármin? Én nem az a romantikus hős vagyok, akire a nők vágynak.
Az ajtó becsapódott mögötte. Csak néztem utána, reménykedve, hogy megnyugszik és visszajön. Nem így történt.
Elliot, ezt jól eltoltad. Az első nő, aki az anyádon kívül fontos neked, miattad szomorú – gyötörtem magamat. A testem lassan megnyugodott, habár ez igen csak nehézkesen ment, akárhányszor eszembe jutott a csók, ahogy beszívtam az illatát, a szívem újra és újra szaporábban kezdett el verni.
Felpattantam és pálcával a zsebemben kiléptem a szobából. Csak az ösztöneimre hallgattam, ahogy haladtam a folyosókon, remélve, hogy megtalálom.
Egy kisebb kerülővel, a hosszabb úton érkeztem a bejárati csarnokhoz. Útközben nem sok emberrel találkoztam, de itt mintha hirtelen felpezsdült volna az élet. Az emberek rengetegében kerestem kincskereső társamat. A szememet kellett erőltetni, hogy észrevegyem; szerencsére egy termetes úriember odébb sétált szabaddá téve egy kis rést a tömegen át.
Esmé az egyik fotelben ücsörgött, a vázlatfüzettel a kezében. Azonban most nem rajzolt, csak az ajtón ki-be járó embereket figyelte csendesen. Talán engem nem is vett észre, de nem bántam. Meg szerettem volna lepni és kiengesztelni a szobában történtekért.
Oda akartam menni, hogy megfogjam a kezét és visszavezessem a szobánkba. De megtorpantam a következő jelenet láttán. Az a férfi, akivel a medencénél láttam odalépett hozzá és a vállára terített egy pokrócot. Megölöm! – morogtam, kezem már a pálcám felett volt. A másik kezem ösztönösen ökölbe szorult és úgy fújtattam, mint egy támadásra készülő bika.
Esmé azonban felpattant és egy kisebb csetepaté után elrohant. Én azonban odamentem az alakhoz.
– Mégis mit gondol magáról? – mordultam rá azonnal. – Tudja kinek a... khm... feleségét fogdossa?
Nem érdekelt a válasz, nem vártam meg, egyszerűen orrba vágtám. Jól esett, még akkor is, ha elképesztően megfájdult a csuklóm. El akartam rohanni, nem tudomást venni a körülöttünk ácsorgó vagy éppen ücsörgő emberek hőbörgéséről.
A kedves úriember azonban visszaráncigált a karomnál fogva és sértettségében megütött. A szám sarkánál találhatott el, szinte éreztem, ahogy megreped a bőr és a vér kibuggyan. Fájdalmas, csípő érzés volt, de nem érdekelt… ellöktem idegesen és faképnél hagytam.
Elsétáltam, vissza a szobák felé. Nem érdekel, ha kidobnak ezért minket. Valahogyan akkor is megszerezném a kardot vagy a következő térképet, legyen itt akármi. Azonban nem jött utánam senki sem azt kiáltozva, hogy tűnjünk el.
A folyosón, az ajtónk előtt találtam Esmét.
– Itt vagyok – mondtam és a zsebemből előrángattam a kulcsot. – El kellett intéznem valamit – tettem hozzá, miközben nyitottam az ajtót.
A szobába lépve végre megint kettesben voltunk. A karját finoman megragadva magam felé fordítottam, szerettem volna megsimogatni, de a korábbi viselkedésem miatt nem mertem. Jól esett a szemébe nézni.
– Ez csak egy kis seb, majd meggyógyítom, ha lesz kedvem  – mondtam a sérülésemre célozgatva.
Egy részem büszke volt arra a kis vérfoltra, hiszen azt a nőt védtem meg, aki egyik pillanatról a másikra olyan fontos lett nekem.
– Sajnálom, ha megbántottalak  – magyarázkodtam és megsimogattam az arcát. Talán már nem haragszik és nem üti félre a kezemet.
Szerettem volna újra megcsókolni, de alig értem az ajkaihoz, már is jött a csípő érzés a szám sarkán. Fintorogva húzódtam el és kaptam a sebhez.
– Nem értek az emberekhez, sosem értettem, a nőkhöz pedig még annyira sem… – vallottam be neki őszintén és az ujjamon fénylő vérfoltra pillantottam.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 17. - 20:34:17
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/6d/df/92/6ddf92486f38c57d58acca2d7ad4bc55.gif)
♦ set ♦  (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=214324088)


          Ha ott lettem volna biztos epekedve néztem volna Elliotra, amint kiáll értem az idegen férfival szemben. Nem azért, mert szükségem volt rá, ez látszott is, de akkor is jól esett volna a lelkemnek. A férfi viszont mormogott még valamit, amit senki sem hallott rajta kívül, de a morgásból ítélve lehetett az bosszú is.
          Ekkorra mi már messze járunk, pontosan a szobánk előtt. Kopogok, nem akarok csak úgy rárontani Elliotra, de választ nem hallok bentről, és mikor lenyomom a kilincset, akkor kiderül, hogy azért, mert nincs is benn. Nekidőlök a falnak. Remélem nem üldöztem el a cselekedetemmel. Annyira csak nem csináltam rosszat, hogy a kincset hátrahagyva meneküljön tőlem. Sóhajtok egyet, már épp indulnék a recepcióra, hogy elkérjem a pótkulcsot, ha esetleg mégis kószálna valahol, mikor megjelenik. Mosolyra húzódik a szám, ami rövid időn belül el is tűnik.
          Miután belépünk a szobába, a szája felé nyúlok, hogy megnézzem a sérülését, de ezt talán másként értelmezheti, mert közel húz magához.
          - Elliot, mi történt?
          Nem ezt kérdeztem, de ha nem akarja elmondani, akkor nem fogom erőltetni a válaszadást. Valahogy úgyis kihúzom majd belőle, csak egy kis időre lesz szükségem. Kicsit megdöntöm a fejem, hogy az arcom belesimuljon a kezének vonalába. Jó érzés ez a melegség, többre vágyom, szinte mohón.
          - Bolond vagy. Semmi bántót nem mondtál, csak én reagáltam kicsit túl… Illetve, nem tudom, hogyan kellett volna lereagálnom jól, csak azt, hogy ha nem akarsz velem találkozni a bálig, akkor elmegyek inkább.
           Eldobom a vázlatfüzetem, mikor megcsókol, nem is kell több szót fecsérelni arra, hogy sajnálom, szeretlek, és ki milyen ostobaságot követett el. A csók azonban nem tart sokáig. Aggódva nézek rád, majd megfogom a kezed, és a kanapéhoz vezetlek. Bemegyek a pálcámért a hálóba, majd magamhoz hívom a jegyzetfüzetem, és meggyógyítom a szád. Szerencsére néhány alapvető gyógyítási technikát ismerek, de azért egy harcmezőn nem tudnék elsősegélyt nyújtani.
          - Elmondod, hogy mi történt, vagy úgy kell majd kihúznom belőled szavanként? Védőbűbáj védi a kardot?
          Elfordulok kicsit, a kezemet az ölembe helyezem. Nem hiszem, hogy te lennél az, aki rosszul bánik az emberrel. Szerintem inkább közösen hoztuk össze ezt az egészet, de hogyan mondhatnám ezt el neked úgy, hogy egyikünk se vegye magára megint?
          - Ha azt hiszed, hogy valaha megtanulsz majd a nők nyelvén, vagy bánni tudsz majd velük, akkor tévedsz. Nem vagyunk egyformák, ahogy ti sem. Ezt most közösen szúrtuk el, de tanultuk belőle. Legközelebb jobbak leszünk – nézek egyenesen a szemébe, és elmosolyodom.  – Megegyezhetünk abban, hogy egyikünk sem bánik jól a másik nemmel?
          Igyekszem odabújni hozzád, majd felemelem a vázlatfüzetem, és elkezdem mesélni néhány képnek a történetét. Kerülöm a róla szóló történeteket, de így is közöttük van azé a férfié is, akinek a gyűrűjét és a naplóját megtaláltuk. Már majdnem sikerült teljesen lefordítania az egyik ismerősöm ismerősének. Persze a legnagyobb titoktartásban, mert az illető mugli, és nagyon akarná a naplót, ezért folyamatosan kérdezősködik róla, hogyan szereztem meg. Több okból sem árultam el még egyszer sem.
          - Elliot, van valami, amin azóta gondolkodom, hogy megismertelek, ezért muszáj megkérdeznem. Ha nem szereted a kakaót, akkor miért mentél a Kakaóbirodalomba?
          Ezen akkor nem volt időm gondolkodni, de miután hazamentem, és lenyugodtam, akkor eszembe jutott az arca, ahogy kortyolgatja a kakaót még a megismerkedésünk legelején.
          - Óh, igen, és van még egy nagyon fontos kérdés! – pattanok fel, és állok csípőre tett kézzel előtte. – Mikor adod nekem magad egy kis időre, hogy lerajzolhassalak? Legalább a vázlatot, aztán a többit rám is bízhatod, nem kell órákig mozdulatlannak lenned. Ez már nem az a kor – mosolyodom el.
          Az egyik legfurább kérés az volt, hogy egy mugli fényképezővel készítsek képet az osztálytársamról, majd az alapján fessem meg. Pont úgy, ahogy a képen van. Szokatlan volt, és azóta sem sikerült visszaadnom azt a képet, pedig rengetegszer próbálkoztam már.
          - És ne aggódj, nem kapja meg senki. Vagy majd elküldöm anyukádnak, hogy lássa, milyen komoly lett az ő pici fia. Na, mit szólnál hozzá?
          Teljesen belelkesülök, mégis úgy érzem, hogy valami baj van. Valamit nem vettem számításba, csak még nem látom, hogy mi az a valami.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 17. - 21:32:05
[viselet] (http://www.polyvore.com/az_elveszett_kard_legend%C3%A1ja_ii/set?id=214326563)

A szobánkba, a kanapén ücsörögve érzetem először azt, hogy valakit érdekel a sorsom. Hosszú ideje nem tapasztaltam ilyesmit és őszintén meghatott, még sem kezdtem el érzelgősködni. Hagytam, hogy Esmé meggyógyítson. Csak figyeltem az óvatos mozdulatait és végre úgy éreztem sínen vagyok, valamit jól csináltam… még sem akartam beleélni magamat.
–  Nem a kard közelében voltam, ahhoz be kell jutnunk a bálterembe  – válaszoltam nyugodtan, de ahogy felidéztem a történeteket újra indulatos lett a hangom: – Utánad mentem, hogy bocsánatot kérjek és visszacsaljalak a szobánkba… mikor felbukkant az a bájgúnár mugli. Egyszerűen nem tudtam uralkodni az érzéseimen és behúztam neki egyet, habár szívesebben átkoztam el. Röviden: visszaütött.
Megvártam, míg leül mellém a vázlatfüzetével.
Kissé szerencsétlenül vallottam be neki, hogy nem értek a nőkhöz. Azonban ez volt az igazság és talán ezt a helyzetet mindketten ugyanúgy elrontottuk, még is jobb, ha tudja milyen vagyok. Senkit sem tudok boldoggá tenni és ezt mindenki, aki ismer tudja. Hiszen mit tettem a családommal? Anya meghalt, pedig megvédhettem volna, Daniel mellett nem állt senki, mikor családja lett és elveszített a feleségét, Dean pedig magára maradt egy mindentől távoleső házban.
Ha a családomat nem tudtam kezelni, akkor hogyan kezelhetném Esmét vagy bármilyen másik nőt?
Hozzám bújt és felemelte a vázlatfüzetet. Finoman átkaroltam és közelebb húztam magamhoz. Nem zavart, hogy alapvetően nem érdekeltek a rajzok vagy a festmények, Esmé szájából még ez is izgalmasnak hangzott. Csak hallgattam, ahogy beszél és jó volt nem egyedül lenni.
A képek ismerősnek tűntek, még sem szóltam egy szót sem. Jól esett csendben lennem, nem gondolkodnom azon, hogy mi vár ránk és milyen borzasztó élet vár odakint, ennek a kastélynak a falain túl.
Hirtelen állt meg a mesélésben és a Kakaóbirodalomról kérdezett. Hogy miért is mentem oda? Hát erre még magam sem tudom a pontos választ. Ugyanakkor még is azt gondoltam, hogy röviden összefoglalhatom a történtek előzményeit.
– Az öcsém, Daniel vett rá, hogy mozduljak ki, ő ajánlotta a helyet  – válaszoltam és a szemébe néztem. –  Hosszú idő után tértem haza Londonba. Elküldött új ruhát venni, amit aztán alaposan tönkre is tettünk… azt akarta, hogy emberek között legyek. Anya félt, hogy magányos leszek egész életembe és ezt persze megosztotta az öcsémmel.
Felpattant és csípőre tett kézzel szegezte nekem a következő kérdést.
Alaposan végig mérte, remélve, hogy nem veszi észre. Nehéz nem szemtelenül megbámulni, miközben ennyire szépséges és tökéletes.
– Egy kevésbé sűrű napon… de ugye tudod, hogy azért sokkal fogsz tartozni?  – kérdeztem nevetve, mikor végre megállapodott a tekintetem az arcán.
Megfogtam a kezét, elhúzva a csípőjéről… de azzal a lendülettel el is engedtem. Hosszan csengtek a fülemben a szavai: „Vagy majd elküldöm anyukádnak, hogy lássa, milyen komoly lett az ő pici fia. Na, mit szólnál hozzá?” Nyelnem kellett egyet, de a szemeim szinte azonnal elhomályosultak a könnyektől.
–  Nem hiszem, hogy örülne neki... jobban mondva, már nem tudna örülni neki  – válaszoltam szipogva.
Ne előtte bőgd el magadat! – könyörögtem saját magamnak. Gyorsan megtöröltem a szememet. Talán nem vette észre az egészet. A fejemet is lehajtottam, hogy ne lássa, ha esetleg kipirosodtak a szemeim.
– Anya meghalt a háborúban  – mondtam rekedten. – Mugli szülők gyermeke volt, s ezért szenvednie kell. Persze nem csak ezért… hanem azért is, mert én létezek. Az apám állandóan gyötörte, anya meg védeni próbált, elrejtett előle. Az volt a hála, hogy kicsapattam magamat a Roxfortból.
Egyszerűen kifakadtak belőlem ezek az érzések és a könnyeim már úgy folytak, mintha megint az a kisfiú volnék, aki zaklatottan hallgatta egy csuklyás férfi szavait. Kíváncsi voltam, de rettegtem is tőle… bánthatta volna anyát, Danielt, Deant és engem is.
– Igen, kicsaptak ötödikben…  – bólintottam. – Ezt tettem az anyámmal, tönkre tettem idegileg, folyton rossz voltam és gyötörtem az embereket, mint az apám. Akkor sem álltam mellette, mikor megölték, pedig az útjukba kellett volna állnom, az életem árán is megvédeni, ahogy ő is képes lett volna engem megóvni apától. Csak tudnám mi oka volt erre!
Megint megtöröltem a szemeimet.
– Nem akarlak ezzel terhelni… – néztem rá megint.
Talán nem kellett volna így kifakadnom, de már annyi minden nyomta a szívemet. Igen, ilyenkor szokásom túl könnyen kiadni magamat másoknak… persze Esmé nem volt idegen, vagy olyan, akiben nem bízok. De ha tényleg meg akarom neki mutatni ki vagyok, akkor ez a legjobb módja a dolognak?


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 19. - 20:56:11
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/6d/df/92/6ddf92486f38c57d58acca2d7ad4bc55.gif)
♦ set ♦  (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=214324088)


          Nem lep meg, hogy a bálterembe kell mennünk a kardért. Igazából pont az okozta volna a meglepetést, ha mondjuk a medencénél megtaláljuk. Tervet így is kell készíteni arról, hogyan fogjuk a tömegben kihozni onnan. A meglepődés után, amit a sérülésének megszerzése okoz, kicsit elmosolyodom.
          - Köszönöm – mosolyodom el.
          Nem tudom, miért, de jó érzéssel tölt el. Hamar megtanultam, és a családom tagjai mind képesek megvédeni magukat. Syrent is mindig megvédtem, ha bajban volt, és mégis jól esik most ez a gesztus. Annyira beleélem magam a mesélésbe, hogy fel se tűnik, mennyire máshol jár. Végül persze, nagyon elragad a hév, és már az ágy előtt állok, mikor eszembe jut az a bizonyos pillanat. Engem vajon mi vitt rá, hogy odamenjek? Tudom, a pszichológusom mondta, hogy vissza kéne térnem oda, lassan barátkozni a helyzettel, de nem gondoltam, hogy ekkora kaland lesz belőle.
          - Rendben, de ne felejtsd el ezeket a szavakat, mert be fogom tartatni veled. És… hmm… bármit nem kérhetsz cserébe, de biztos meg fogunk egy… Hé! Azt mondtad, ha elviszlek a házba, akkor lerajzolhatlak. Mit akarsz még cserébe?
          Annyira belelovalom magam a képpel kapcsolatos fantáziálásomba, hogy először észre se veszem Elliot hirtelen hangulatváltozását, csak mikor meghallom elcsuklani a hangját. Akkor megállok, lenézek rá, és szavak nélkül is rájövök, hogy valamibe nagyon beletenyereltem. Leülök mellé, magamhoz húzom. Igyekszem megnyugtatni, hogy minél előbb visszanyerje régi önmagát. Bár egy ilyen tragédia után nem tudom, hogyan lehetséges ez segítség nélkül.
          - Elliot, anyukád büszke lenne rád – mondom lehalkított hanggal, kicsit megdőlök, így a mellkasomon lesz a feje, tovább ölelem. – Anya nekem mindig azt mondta, hogy ha csavargó is leszek, akkor is büszke lesz rám. Biztos vagyok benne, hogy veled is ez a helyzet.
          Bár nem tudhatom, hogy mi történt közöttük, és biztos nem jó érzés ez neki, de valamin már nem lehet változtatni. Bár mondhatnám, hogy később jobb lesz, hogy nem szabad leragadni a múltban, de ez nem így van. Csak nagyon kevesen vannak, akik képesek továbblépni. Nem erőszakoskodom, hogy menjünk, haladjunk, terveljünk, most elég ez a pár perc nyugalom, és némaság. Had sírja ki magát, ha arra van szüksége, és úgyis visszajár, hogy átnedvesítse a ruhámat. Legutóbb én tettem meg ugyanezt. Mikor érzem, hogy kicsit megnyugszik, kiegyenesedem valamennyire, és magamhoz hívok egy köteg zsebkendőt, ami mindig van nálam, és átadom neki.
          - Sétáljunk egyet a kastély parkjában?
          Azt hiszem, most az lenne a legjobb, ha nem ülnénk itt egyhelyben, hanem mozognánk valahova. Még úgyis van idő a bálig, és a készülődés nem fog sokáig tartani. Remélem, de lényegében még azt se tudom, hogyan fogom megszerezni a ruhámat otthonról. Ilyen messziről még nem próbáltam ki azt a varázsigét, és az se mindegy, hogy milyen állapotban kerül majd rám. Csupa olyan lényegtelen információ, aminek most nem igazán van itt az ideje. Felállok, felhúzlak téged is, és mikor elmegyek a kabátod mellett, odadobom neked.
          - Nyomás, megyünk ki. Nincs mese!
          Gyorsan visszahúzom azt a ruhámat, amiben ideérkeztem, majd megfogom a szoba kulcsát, és már terelem is ki Elliotot az épületből. Azt hittem, hogy a kastélynak lesz valamilyen különleges kertje, mondjuk egy labirintus, vagy lugas, de csak a rét, amíg a szem ellát. Ez ráadásul most hóval van borítva, így a fehérség már szinte vakító. És ezt úgy mondom, mintha sokat látnánk belőle.
          - Elliot – fordulok felé a kezét fogva. Azóta nem engedtem el, hogy kiléptünk a kastély kapuján.  – Mit szólnál hozzá, ha utána feljönnél hozzám? Ha itt végeztünk és ott töltenél egy éjszakát. És ígérem, nincs rajzolás, nincs festés, csak meghosszabbítjuk egy nappal a nászutunkat.
           Elmosolyodom, mert még mindig furcsa, hogy a nászutas lakosztály többet jelent számunkra, mint egyszerű álcát. Pedig néhány órája még teljesen ebben a hitben voltam. Hátrafelé sétálok, így nem látom a mögöttem lévő buckát, és felborulok. Rántom őt is magammal, de azonnal hangos hahotázásban török ki, ahogy földet érek.
          - Jól vagy? Nem esett bajod?
          Fura, hogy rövid idő alatt mennyiszer hagyta el ez a két kérdés a számat, és az övét is. Lehetne ez az eskünk szövege is majd egyszer. ’Szeretsz?’ ’Szeretlek.’ ’Jól vagy?’ ’Jól.’ Fura lenne, pont úgy, mint mi magunk is.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 21. - 07:46:03
[viselet] (http://www.polyvore.com/az_elveszett_kard_legend%C3%A1ja_ii/set?id=214326563)

Egy nő mellkasán zokogni anyám halála miatt egészen más, mint egyedül ücsörögni a kanapémon, a kandalló előtt és anyám képeit bámulva a múlton merengni. Nem, nem érdekelt most, hogy a testünk ilyen közel van egymáshoz... ez ugyanis inkább lelki közelség volt. Esmé értette, mi az: elveszíteni egy szülőt, azt azonban kevésbé talán, hogy milyen csalódást okozni és mindent hátrahagyva elbújni a tettei elől. Sőt talán azt sem tudhatja, milyen ha nem kérhet bocsánatot soha már s a lelkében az az utolsó szálka örökre ott éktelenkedik és okoz fájdalmat.
Átvettem a csomag zsebkendőt és megtöröltem a szemeimet. Kicsit kifújtam az orromat, aztán hagytam, hogy felhúzzon a kanapéról. Nem válaszoltam a kérdésére, semmi  kedvem nem volt a hóhoz és a kinti hideghez.
–  Maradjunk bent! – kérdeztem, de hozzám vágta a kabátomat.
Tudtam, hogy nincs más választásom, mint követni kifelé. Csupán a kapuban fogta meg a kezemet. Aki most kinéz az ablakán, talán valódi nászutasoknak hisz minket – gondoltam és hallgattam, ahogy beszél felém fordulva azon a szépséges hangján.
–  Töltsek nálad egy éjszakát?  – fogtam fel hirtelen, amit mond.
Furcsán izgatott lettem. Ilyesmit eddig csak kincsek tudtak kiváltani belőlem.
De ha meghosszabbítjuk a nászutat... az azt jelenti, hogy... – morfondíroztam. Annyira belemerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem a buckát, amiben elbotlott Esmé.  Csak érezrem, ahogy ránt magával. Félig-meddig ráestem.
–  Jól vagyok... több, mint jól – bólintottam a szemébe nézve. – Nem nyomtalak össze?
Hirtelen a ház jutott eszembe, ahol egyszer pontosan így kötöttünk ki. Reméltem, hogy most nem menekül el annyira gyorsan és gyönyörködhetek a szép, barna hajában, ami most csillogott a hótól. A tincsek között finoman ültek meg a pelyhek, amitől úgy nézett ki, mint egy angyal.
A nevetése megnyugtatott. Én sosem nevettem még ennyire őszintén; mindig csodálkozom azokon az embereken, akik a nehéz múltjuk ellenére is képesek így felszabadulni.
Finoman megcsókoltam, de olyan hosszan amennyire csak hagyta. Átkaroltam és magamhoz húztam, hogy kevésbé érjen a hóhoz a teste, de mivel nem volt rajtam kesztyű, éreztem, hogy csupa víz a kabátja. Finoman a hátamra fordultam, magamra húzva Esmét, remélve, hogy nem áll ellen és szakítja meg a csókot.
Jobb volt, hogy a hó azén kabátomat nedvesíti át. Van az a helyzet, amikor megéri egy kis betegeskedést kockáztatni. Még inkább húztam magamhoz, hogy melegítsem és a mellkasunkat összeérintve érezhessem az ő szívverését, ami talán olyan heves, mint az enyém.
Ezután keltem csak fel a hóból és nyújtottam felé a kezemet.
–  Hölgyem! – mosolyogtam rá. – Jobb lesz, ha visszamegyünk a melegbe!
Lassan vezettem vissza az épületbe, szorosan magamhoz ölelve őt. Nem akartam, hogy jobban fázzon.
Az épületbe érve megcsapott a kellemes meleg. Az ujjaim kicsit zsibbadtak a hidegtől, de pár perc alatt megszűnt a kellemetlen érzés.
–  A bál hamarosan kezdődik és fel kellene készülni – jegyeztem meg a folyosón sétálva. – Még lop... akarom mondani, vennem kell egy maszkot.
Nem szerettem volna, ha Esmé mindent tud. Nyilván sejti, hogy a tárgyakat nem csupán kalandok árán szerzem be, hanem lopok és hazudok. Így szereztem a fülbevalót, a ruhát és ahogyan ő is tudja, majd a kardot is. Talán nem helyes belerángatni ebbe, de jó vele lenni itt és nem egyedül beosonni a bálra.
A szobánkba érve levettem a vizes kabátomat, sálamat és a bakancsomból is kibújtam. Ez utóbbi is eléggé átázott eddigre.
–  Öltözz a hálóban, vagy a fürdőben, nekem jó lesz a nappali – ajánlottam fel.
Gyorsan szedtem össze a ruháimat, de csak akkor nyugodtam meg igazán, mikor rájöttem: nem kell maszkot lopnom. A nadrág másik zsebében volt, egy sötétkék, kissé díszes darab, de szerencsére a nőiestől még így is távol állt.
Hogy nem vettem ezt eddig észre? Hiszen félig kilógott belőle – gondolkodtam, miközben megforgattam a kezemben. Nem értettem a helyzetet, hiszen az ékszeresdoboz azonnal a kezembe akadt. Biztosan sietségemben nem vettem észre. Meredek helyzet volt...
Valójában jobban érdekelt, hogy olyan külsőt faragjak magamnak, amivel Esmének is tetszeni fogok. Elsősorban az örökké kócos hajamat kéne rendbe tenni... Micsoda szerencse, hogy hoztam magammal néhány bájitalt. Talán akad köztük valami hasznos.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 21. - 23:22:52
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/2d/5e/70/2d5e704b6b22676207e9ec8633ed406b.jpg)


          Egy kis bűntudatom azért van, hogy akarata ellenére kirángatom Elliotot a levegőre, de úgy érzem, ha most benn maradnék, és tovább melankóliáznánk mind a ketten, akkor az a szoba túl kicsi lenne, a falak túlságosan is közrezárnának. Az anyukájának halálhíre egy idő után eszembe juttatná apát, és akkor nem néznénk ki valami jól az éjszakai mulatságon, talán el se mennénk, amivel pedig elszalasztanánk az egyetlen lehetőségünket. Látom abból is, ahogy mellettem jössz, és ezért próbálom elterelni kicsit a gondolataid. Az álarc nem fogja leplezni a hangulatod.
          - Igen – mosolyodom el. – Nekem holnap és holnapután sincs még dolgom, a vizsgám majd csak a hét vége felé lesz, az illusztrációt pedig meg tudom csinálni később is. Ezek csak vázlatok a végső kinézettel kapcsolatban majd úgyis egyeztetnem kell az íróval.
          Ami nem teljesen igaz, de ezért dolgoztam most két napig szinte folyamatosan, hogy lehessen még két napom pluszban, aztán viszont el kell kezdenem dolgozni, és tanulni amennyire csak lehet. Ez a december nagyon sűrű volt, szinte nem volt időm egyikre se, csak a minimumot csináltam meg. Már ha lehet minimumról beszélni egy kiadóval kapcsolatban.
          Csak egy óvatlan lépés, a lábam előtt lévő dologról, inkább arra figyelni, hogy felvidítsam kicsit Elliotot, és máris megtörténik a baj. A hóban érkezem, és kicsit meg is ütöm magam, hiába olyan puha, mégis az érdekel, hogy ő jól van-e. Aztán persze mikor megtudom a választ, már csak nevetni tudok az egész helyzeten. Ingatom a fejem, amennyire tudott, vigyázott rám esés közben, és ez nekem bőven elég volt ahhoz, hogy megússzam. Egy kis idő után befejezem a nevetést, megérzem puha ajkait az enyémeken. Kerekre nyílnak a szemeim, de aztán belefeledkezem a forró ajkak puha ölelésébe, visszacsókolok, és amennyire lehet, odabújok hozzá. Nem zavar a hideg, nem érdekel a hó, a kezem a nyakára csúsztatom, onnan pedig a tarkójánál beletúrok a hóba.
          - Uram! – mosolygok én is.
          Ahogy felállok, megállítom, és megcsókolom. Nem indulok addig el, én még jól éreztem úgy magam a hóban, csókolózva, a félbeszakítás miatt pedig kárpótlás jár. Végül azért belátom, hogy nem maradhatunk kinn olyan sokáig, és tényleg el kéne kezdeni a készülődést is, ezért hagyom, hogy visszavezessen a szobába. Séta közben még megpróbálom a leheletemmel melegen tartani a szabad kezem, de az épületbe érve erre már nincs szükségem. Mire a szobához érünk már teljesen át vagyok melegedve, bár a ruháim még nedvesek.
          - Ha akarod, akkor én is tudok adni egy maszkot, nem nagy dolog. De megértem, hogy saját magad szeretnél gondoskodni róla.
          Ez a bál olyan esemény, amire fel kellett volna készülnöm, de nem tettem. Teljesen váratlanul ért engem is, ha minden összejön majd az estére, nagyon fogok örülni, szinte kilépek majd a bőrömből. Nem kerüli el a figyelmem a nyelvbotlás, de úgy teszek, mintha nem érdekelne. Nem akarom még ezzel is stresszelni, ahogy észrevettem pont elég lesz neki a bál.
          - Akkor én a hálót választom – mondom, miközben ledobom az egyik székre a kabátom.  – Köszönöm.
           Adok egy csókot még mielőtt eltűnnék a szoba mélyén, majd belekezdek a készülődésbe. Tudom, hogy nem két perc lesz, és pont ezért lepődök meg, mikor nem tudom mennyi idő múlva hallom Elliot hangját, amint arról érdeklődik, kész vagyok-e. Kétségbeesek, hiszen még fehérneműben és harisnyában vagyok csak.
          - Sajnálom, még nem. Menj csak előre, ott találkozunk. Sietek, ígérem. Már nem tart sokáig.
          Soha nem volt gond az öltözködéssel, most mégis úgy érzem, bármit csinálok, semmi sem jó. Egy rakás alkalommal készítettem el a hajam, de egyik sem tetszett. A sminkem is legalább egy tucatszor újraalkottam. Most viszont már nem variálhatok. Fogom a pálcám, és néhány mozdulattal elkészítem a sminkem, és a hajam (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ed/6c/c4/ed6cc4a2e2bf8334ba1980408944c950.jpg). Talán nem ezzel kéne kezdenem, de innentől már gyorsan jön minden. Szintén csak néhány pálcamozdulat, amíg a ruhát (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/de/bf/a8/debfa862b6851efbd3eada0442aa77a7.jpg) magamra varázsolom. A vörös cipő hozzá már igazán semmiség, ezzel tényleg készültem, így csak belebújok, és már kész is vagyok. Kinyitom a szoba ajtaját, de Elliot már elment. Sóhajtok egyet, majd elindulok kifelé, de eszembe jut az álarc (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8b/eb/83/8beb835c0a10fcbfb67fa8e07132810c.jpg), a pálcám, és nem árt, ha a kulcsot is magammal viszem.
          Végül úgy érek oda, hogy a bál már elkezdődött. Megállok az ajtóban, tekintetemmel Elliotot keresem. Errefelé jövet még bizakodó voltam azzal kapcsolatban, hogy könnyen megtalálom majd, de most be kell látnom, az álarcos bál lényege, hogy ne ismerjük fel egymást, most nagyon is az ellenségem. Utálom. Utálom, hogy nem találom meg, és pont ezért talán ő sem fog. Hülye ötlet volt, hogy itt találkozzunk.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 22. - 09:27:56
Ahogy a nadrág zsebéből előkerült a maszk (https://media.justposhmasks.com/catalog/product/cache/1/image/9df78eab33525d08d6e5fb8d27136e95/b/l/black_masquerade_masks_for_men_vivian32.jpg) , kicsit megnyugodtam... habár továbbra is rendkívül gyanús volt, miként kerülhetett oda úgy, hogy mindezidáig nem vettem észre. Sötétkéknek láttam elsőre, amin arany minták díszelegtek, a velencei maszkokat idézte, de amint megváltozott a fény, mintha fekete színt öltött volna magára. Nem volt mágikus tárgy, csupán a mélykék szín csapta be a szememet.
– Nem kell, azt hiszem – mutattam meg a maszkot Esmének is, mielőtt még öltözni kezdtünk volna.
Esmé elvonult a hálóba, így nekem maradt a fürdő és a nappali.
A hajam (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/30/c9/42/30c94267dbb4c23672c0732a082e161f.jpg) szerencsére egy egyszerű pálcaintésnek is engedelmeskedett, így nem kellett bájitalokkal bajlódni. Ilyen jól fésült évek óta nem voltam, furcsa érzés volt ilyennek látni magamat. Talán utoljára valami roxforti eseményre csíphettem ennyire ki magamat.
Parfümöt fújtam magamra, mikor már felkerült rám – egy kis méretmódosítással – a ruha és a cipő. Még a maszkfelvétele előtt ellenőriztem, biztosan nincs-e szükségem borotválásra.
Szóval ez Mr. O'Mara, ha éppen hercegnek álcázza magát – mosolyodtam el és szépen megkötöttem a maszkot tartó szalagot. Óvatosan az ujjamra húztam Nyström címeres gyűrűjét és ez örömmel töltött el a látványa is.
Még egy utolsó pillantást vettem magamra. Anya most talán tényleg büszke lenne rám – gondoltam kicsit szomorúan. Aztán inkább mosolyt erőltetve az arcomra, a kincskeresésnek adtam át magamat.
Visszatértem a nappaliba és finoman kopogtam be a hálószobaajtón.
– Esmé, kész vagy? – kérdeztem halkan.
Sejthettem volna, hogy egy nőnek több időre van szüksége, így végül egyedül mentem le a teremhez. Az ajtóban igazi úriemberként fogadtak – lesz, mit mesélnem Danielnek –, hát ennyit jelent a jó külső.
De nem az ajtóban ácsorgó ficsúrok érdekeltek, vagy a kiöltözött vendégek, hanem a mágia, amit egyre erősebben éreztem.
Egy-egy ajtó nyílt két másik helyiségbe, de nem akartam Esmé nélkül odamenni. Vele akartam megtalálni a kardot, hiszen együtt tettünk ezért az ügyért annyi mindent. Nehéz volt megállni, hogy ne sétáljak át a másik helyégekbe. A furcsa, vonzó érzést nem hagytam eluralkodni magamon.
Csak megálltam a bálterem egyik sarkában, egy pincér pezsgőt nyomott a kezembe és az embereket néztem. Minden korty alkohol nyugalmat csepegtetett a lelkemnek.
A vendégek egy része már táncolt, mások csak élvezték az italaikat, mint én. Csupán egy-egy beszélgetést kaptam el, de azok is mind a bálról szóltak.
Minden nő alaposan kitett magáért. Gyönyörű, abroncsos ruhák forgatagává változott a helyiség. Azonban az én szememet csak az éppen belépő, vörös öltözetű hölgy ragadta meg.    Ha nem pillantottam volna meg ilyen távolságból is a fülbevalókat, akkor is felismerem a járását, a hosszú haját, hiszen senki sem fogható hozzá.
Csak néztem és néztem, nem hittem el, hogy ennyire szép lehet valaki. És az a valaki velem van itt, engem keres a tekintetével és nem is gyűlöl, mint ahogyan azt hittem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kellemes lesz megosztani valakivel a kincskeresés élményét.
Lassan indultam meg Esmé felé, aki láthatóan még nem vett észre.
– Ezek szerint tényleg hatásos volt a fésülködés  – mondtam és felé nyújtottam a kezemet. Egy pillanatra magamhoz húztam és finom csókot nyomtam az ajkaira.
Talán a teremben volt az a fickó is, aki megpróbált leütni – sikertelenül – és látta, milyen boldogok vagyunk együtt.
Bevezettem a terembe, ahogyan illik. Éreztem, hogy remeg a kezem... talán azért, mert annyian figyeltek minket vagy csak Esmé nyűgözött le még jobban. Nem szeretek kitűnni a tömegből, sőt a tömeg mindig a fegyverem volt vagy éppen a búvóhelyem, most viszont árgus szemek halmaza volt.
– Kérsz egy italt? – kérdeztem és próbáltam levenni róla a szememet, mielőtt neki ütközök valakinek.
– Vagy táncolni szeretnél? – kérdezgettem tovább, de szinte azonnal meg is bántam.
Igen, azt hazudtam, hogy nem tudok táncolni, pedig anya már egészen kiskoromban elvitt a muglik közé ilyesmit tanulni, akárcsak Danielt. Egy Viola nevű, szeplős lánnyal keringőztem hosszú órákon át, heti három alkalommal, nyolctól tizenegy éves koromig.
Csak ne egyezz bele! – kértem gondolati síkon Esmét. Reménykedtem, hogy inkább azonnal a kardot akarja keresni... habár azzal még nem ártana várni addig, amíg mindenki belefeledkezik az ünneplésbe.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 22. - 21:20:32
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/80/6b/85/806b85c528f092a84888368eb5dc3e63.gif)


          Még szerencse, hogy Elliot megmutatta a maszkját, így legalább tudom mit kell keresnem, de az emberek forgatagában mégsem találom. Ez a hülye maszk, ami rajtam van, nem kicsit zavar. Lépek egyet befelé, talán a tömeg forgataga fordul majd úgy, hogy észrevegyem őt. Meg is indul felém valaki, de miután alaposabban szemügyre veszem, rájövök, hogy az illető nem lehet Elliot, ezért visszalépek, nem akarom, hogy bárki is félreértsen valamit. Van időm megfigyelni az öltözeteket is, és rájövök, hogy nem is vagyok olyan szép a többi nő között, ami nem baj, a lényeg, hogy elvegyüljek. Meg aztán arra is, hogy mit kényszeríthettem Elliotra, aki valószínűleg nincs hozzászokva ezekhez a ruhákhoz.
          Elmosolyodom, mikor meghallom a hangját a jobb oldalam felől, és azonnal a kezébe is adom a kezemet. Átölelem a nyakát csók közben, és azért imádkozom, hogy bárcsak megismételhetnénk majd valamikor ezt az estét úgy, hogy nem kell a kincskeresésre koncentrálni.
          - Mindenképpen hatásos – mosolyodom el, mikor végre elválunk egymástól. – És az is hatásos lesz majd, mikor lélegeztetned kell, mert egyre nehezebben válok el tőled.
           Újra megfogom a kezét, majd elvegyülünk a tömegben. Kicsit megszorítom bátorításként, hiszen nagyon jól csinálja, nem értem, miért izgul annyira, hogy még a keze is remegjen. A felső zsebébe rejtem a szoba kulcsát, arra még azért szükségünk lesz, és jelenleg nálam semmi olyan sincs, ahova elrejthetném, a pálcám is a harisnyatartómba van elrejtve, szóval reménykedem benne, hogy nem kell majd használni. Legalábbis nem hirtelen, mintha mondjuk megtámadnának.
          - Egy ital? Végül is, fel kell oldódnunk igaz?
          Leemelek két pohár pezsgőt egy közelben elsétáló pincér tálcájáról, majd Elliot felé nyújtom. Tudom, hogy nem kéne így viselkednem, de nem tudom megtagadni saját magamat. Felemelem a poharat és koccintok egyet párommal.
          - Egészségedre!
          Lassan kortyolgatom, nem akarom, hogy idő előtt a fejembe szálljon. Közben az ideiglenesen felállított színpadon megjelenik az igazgató, vagy a szervező, vagy nem is tudom kicsoda, de a lényeg, hogy megnyitja a bált egy keringővel. Ehhez még nem csatlakozunk hozzá, nem szeretném azonnal lesokkolni. Inkább szerzek magamnak még egy pohár pezsgőt, közben figyelem a tömeget, és megpróbálok rájönni, hogy melyik szoba lehet az, ahova mennünk kell.
          - Melyik beugró a mi emberünk?
          Szegénynek azonban nem hagyom végigmondani a választ. Mikor meghallom a zenét (https://www.youtube.com/watch?v=mUXiYeKeP1o) lerakom a legközelebbi alkalmas helyre a poharamat, és magammal húzom Elliotot. Sok emlék köt ehhez a dalhoz, és nem is gondoltam volna, hogy elhangzik itt is majd.
          - Ne aggódj, nem zavar majd, ha a lábamra lépsz. Kifejezetten jót fog tenni majd ebben a cipőben.
          Kacsintok egyet, majd be is csatlakozunk a forgásba. Régen táncoltam már, de ez is olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni, csupán kijönni a gyakorlatból. Én meg is érzem, néha mellélépek, de szerencsére nem Elliot lábára. Ő viszont tökéletesen vezet, és most pont úgy érzem magam, mint a Szépség és a Szörnyeteg keringő jelenetében, csak miénk az egész terem. Csak mi vagyunk, a zene és senki más, semmi más nem számít.
          - Nagyon ügyes vagy. Jól átvertél, mert azt hittem, nem tudsz táncolni, olyan bajban voltál – lehunyom a szemem egy pillanatra, majd egyenesen a szemébe nézek. – Sajnálom, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztalak, de remekül áll rajtad ez a frakk, kár lett volna elszalasztani az alkalmat.
           A dalnak lassan vége, még egy utolsó forgás, aztán az elhaló zene közben pukedlizek egyet Elliot előtt, ahogy a többi nő is a párja előtt. Onnan nézek még fel rá, kicsit megfagyok ebben a pillanatban, hiszen most először láthatom olyannak, amilyennek talán más senki, és talán nem is lesz rá több alkalmam. Minden pillanatot, mindent szeretnék elraktározni magamban, a legapróbb ráncokat és redőket is, ahogy most rám néz. Lassan oszlik körülöttünk a tömeg, de én még mindig nem mozdulok annak ellenére sem, hogy kezd nagyon fájni a lábam.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 23. - 15:51:00

Esmé a kezembe nyomta az egyik pezsgős poharat. Ahogy a pincér elment mellettünk az immár üres tálcával a kezében, koccintottunk. Lehúztam az italt, nem finomkodtam vele úgy, mint a társam.
– Hát a pezsgő nem az a feloldódós ital  – állapítottam meg.
Emsé lassan és nőiesen ivott, ebben a mozdulatban is benne volt a rá jellemző kecsesség. Ámuldozva néztem egy pillanatig, majd letettem a poharamat. Éppen csak visszaemeltem rá a tekintetemet, mikor a színpadon valamilyen beszédet tartott egy mugli.
Nem különösebben érdekelt a felhajtás, én Esmét bámultam. Csak az ő szavai érdekeltek.
– Azt még nekem is ki...
Nem tudtam befejezni a mondatot.
Esmé megragadta a karomat és a tánctér felé vonszolt. A francba! Nem, nem, nem... – zakatoltak a gondolatok a fejemben, de mikor a derekára tettem a kezemet és megéreztem a vállamon az érintését, bátrabb lettem. Talán még sem voltak feleslegesek azok a keserű napok, amikor anyám a muglik közé vitt minket.
– Ígérem, nem lépek a lábadra!  – suttogtam halkan, nem akartam megtörni az érzést.
A maszk csak még jobban hangsúlyozta a szemei csillogását. A kezemet picit talán lejjebb csúsztattam a kelleténél, de Esmé belefeledkezve a zenébe, észre sem vette. Bevallom, egy kicsit engem is magával ragadott a pillanat, de csak azért, mert ő is ott volt. Valószínűleg normál esetben csak beosontam volna ellopni a kardot, mikor már mindenki elég részeg.
–  Tudok táncolni, hazudtam  – ismertem el azt, ami nyilvánvaló. –  Egyébként pont annyira kellemetlen ez a helyzet, mint amennyire kellemes.
Vezettem, erősen tartottam, ha ügyetlenül lépett. Erősnek éreztem magamat és sokkal férfiasabbnak, mint amire számítottam.
A dal végén még egy utolsó forgás következett és a nők pukedliztek. Egyik sem volt olyan magával ragadó, mint Esmé, ahogy felnézett rám. Olyan volt, mint egy vad, akit már régóta üldöztem és most végre megadta magát.
Hosszú pillanatnak tűnt ez az egész, de mikor a tömeg oszladozni kezdett, felé nyújtottam a kezemet. Fel akartam segíteni a kényelmetlen pózból.
– Gyere, igyunk még valamit vagy rosszul leszek ettől a csillogástól  – mondtam, hogy megtörjem a hirtelen komolyságot.
Mielőtt elvezettem volna a tánctérről, magamhoz húztam és igyekeztem nem feszengeni a minket mustráló tekintetek miatt. A kezére adtam csak egy kis puszit. Nem akartam a terem közepén állva megcsókolni.
Visszatérve a terem szélére újabb poharat nyomtam a kezébe. Élvezzük ki a helyzetet, aztán cselekedjünk gyorsan.
– Amint táncolni kezdenek többen, és az alkohol is jobban fogy, megnézzük a termeket, amik innen nyílnak  – mondtam és egyből adtam is neki a következő poharat.
Reménykedtem benne, hogy annyira leköti a frakkos látványom, hogy kérdés nélkül iszik. Egy kis szórakozás nekem is jár a kellemetlenségek után... és még kicsit törlesztenie kell a játszadozásért. Nem tagadom, hogy élvezem a bált, de ehhez hozzájárult Esmé szépsége.
– Nem lesz nehéz innentől megtalálni a kincset... érzem a közelségét  – mondtam és még egy poharat nyújtottam Esmé felé, mikor egy pincér haladt el mellettünk a megpakolt tálcával. – Mostanra biztosan mondhatom: nem egy nyom vár ránk itt, hanem egy igazi kincs.
Végre én is belekortyoltam az italomba, a szabad kezemmel átkaroltam Esmé derekát. Boldog voltam, de féltem, hogy ezt nem érdemlem meg igazán. Remélem legalább ezt az estét nem rontja el semmi és a kard megszerzése is egyszerűen fog menni.
– Nem vagy szomjas?  – kérdeztem, mikor az egyik pincér (talán a korábbi) nem messze állt meg tőlünk.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 26. - 17:01:30
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/2d/5e/70/2d5e704b6b22676207e9ec8633ed406b.jpg)


          Nem tudom megmondani, hogy éreztem-e már valaha ekkora felszabadultságot. Ahogy szétáramlik az adrenalin, és aztán elönt az eufória. Nem csak azért örülök neki, hogy Elliot végre felém nyújtja a kezét, mert már kezd nagyon kényelmetlen lenni a testhelyzetem, mert úgy érzem, azzal, hogy megfogom, átadhatok neki is valamit abból, ami bennem van. Mosolyogva és kicsit elpirulva nézem, ahogy kezet csókol, aztán némán követem a terem széle felé. Még ha akarnék se tudnék most még egy kört táncolni. Szomjas voltam, aminek nem volt éppen megfelelő ital a pezsgő, de ha hirtelen csak ezt tudom magamhoz venni – illetve Elliot ezzel kínál -, akkor nincs mit tenni, iszunk.
        - Rendben, akkor legalább végre megnézhetem, miként is működik az a hatodik érzéked, amivel megtalálod a mágikus tárgyakat.
        Mivel ezt a poharat gyorsan megiszom, társam azt hiszi, hogy feltétlenül kérek még, de egyelőre azzal csak annyi történik, hogy tartogatom a kezemben. Nem lesz jó, mert hamar megmelegszik.
        - Egyébként honnan is szerezted a frakkodat?
        Igazából övön aluli ez a kérdés, mert ha megkérdezné, hogy honnan van az én ruhám, hát… nehezen tudnám megmagyarázni neki értelmesen. De hát varázslók vagyunk, a részletek rejtelmeit lehet ezzel a ténnyel magyarázni. És ha jól láttam, akkor valami kölcsönzőféle volt a bejárat mellett, onnan is szerezhettem a ruhámat.
        - Már délután is mondtad, hogy itt kell lennie valahol. Azóta hacsak nem vitték el, akkor még mindig itt kell lennie valahol – mosolyodom el.
        Megiszom a következő adag pezsgőt, ami eddig is a kezemben volt, mert Elliot már tartja felém az újabb adagot. Oké, hogy megmelegszik, és úgy már nem olyan finom, de ez a tempó azért túlzás. De most legalább ő is iszik. Tényleg eddig mennyit is ivott meg? El voltam foglalva a forgataggal, a díszekkel - már ki is néztem egy helyet, ahova mindenképp mennünk kell -, és persze vele.
        - Szomjas? Nem egyelőre elég volt, köszönöm.
        Közelebb hajolok hozzá, és a vállára fektetem a fejem. Kicsit zavar a maszkom, nyomja az arcomat. Nem akarok tovább várni, látni akarom a kincset, ezért elindulok az egyik beugró felé. A vendégek túlságosan is el vannak foglalva egymással, mintha nem csak egy egyszerű parti lenne. Az egyik beugró mellett megállok, és kíváncsian fürkészem társamat. Nem, szerintem nem ez lesz az, de mielőtt tovább mehetnénk egy pár lép hozzánk.
        - Mr. és Mrs. O’Mara! Gratulálok a frigyükhöz.
        A pár férfi tagja beszél hozzánk, de ők már elmúltak ötven évesek. Legalábbis, a hangjukból, és a maszkból kilátszó bőrük alapján gondolom. Már csak az a kérdés, hogy ők miről ismertek meg minket.
        - Láttam magukat bemenni a nászutas lakosztályba. Mi is itt töltöttük az időnket, és egy percét sem bántuk meg. Remélem önök is ilyen szép emlékekkel távoznak majd.
        Én csak némán állok, figyelem őket, és nem is kell sokáig hallgatni őket, mert hamar távoznak. Szerintem rájöttek, hogy megzavartak valamit, legalábbis a nő pillantásából és noszogatásából erre következtetek.
        - Még egy ilyen és feladom. Hogy bírod te ezt kincskeresés közben?
        Szerencsére elhalad mellettünk egy pincér, leveszek egy poharat a tálcájáról és kortyolgatni kezdem. Sok lesz ez nekem ma este. A pezsgő és a kaland is. Csak abban bízok, hogy még azelőtt megszerezzük a kincset és visszaérünk a szobába, hogy elveszteném a való világ feletti irányításom.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 26. - 21:10:53

Finoman kerültem ki ismét a válaszadást arra, hogy honnan is szereztem frakkot. Már korábban hazudtam, miért vonnám vissza? Ha rájött volna, hogy lopott a ruha, nyilván a fülbevalót sem fogadta volna el. – zártam le magamban a témát, hiszen az ilyesmit jobb nem firtatni. Szükségtelen ilyesmin rágódni, hiszen a tartalmas este foglalt le. Esmé gyönyörű volt, jól állt neki az ivás, a ruha, a maszk és a fülbevaló. Hogy lehet valaki ennyire szép?
Másrészről persze a mágikus tárgy közelsége is izgatott. Egyre jobban zavart, hogy érzem a jelenlétét, de nem látom. Akármi is legyen, kézbe akarom venni.
Nem érdekelt az a pár sem, akik az egyik beugrónál jöttek oda hozzánk. Én óvatosan benéztem a helyiségbe és csak azután fordultam feléjük, ugyanis ismét meghallottam a nevemet. Igen, ismét egy idegen szájából, s elöntött a méreg egy rövidke pillanatra.
– Honnan tudják a nevünket? – kérdeztem idegesen és méregetni kezdtem őket. Gyanúsnak látszottak.
A recepciós hölgy tudja csak a nevünket – kezdtem aggódni. A megjegyzésem nem tetszhetett nekik. Ez az arckifejezésükből egyértelmű volt – holott a maszktól nem látszott minden. A nő, mintha vakami kellemetlen szag csapta volna meg az orrát, elfordult egy pillanatra. A férfi csak összeszorította ajkait és tovább méregetett.
Még igyekeztek kedvesen elcsevegni, de részemről csak morogtam egyet válaszként, így sietősen távoztak. Nem érdekelt továbbra sem, ki hogyan érezre magát. Csak Esmé és a kard volt fontos.
–  Idegesítő népség  – morgolódtam tovább.
Megvártam, míg az idegenek eltűnnek a tömegben. Azonban abban biztosak lehettek, hogy innentől szemmel tartom őket, aki az én nevemet tudja az életével játszik.
– Nem sűrűn zaklatnak, miközben lop... kincset keresek, ha még is, akkor általában meg akarnak ölni. Az értékes holmik nem tesznek jót az egészségnek, ha érted, mire gondolok – magyaráztam el röviden. –  Mellesleg ezek kémek is lehetnek. Nem árt figyelni őket.
A másik ajtóhoz vezettem, finoman megpaskoltam a fenekét. Reméltem, hogy nem veszi észre, ezért gyorsan a derekára csúsztattam a kezemet. Jól esett végig vezetnem a termen s valóban nem bánom a táncot sem.
Élvezem a társaságát, sokkal jobban, mint hittem. Szerettem volna bevallani neki, hogy szeretem vagy legalábbis elképesztően fontos lett, de képtelen voltam itt kimondani, egy ilyen helyen. Talán egyszer eljön az idő, amikor alkalmas lesz.
– Veled egészen más lopni... khöm  – köszörültem meg a torkomat. –  Szóval kincseket keresni, mint egyedül.
Elliot, de buta vagy! Senki sem mondja ki ilyen szerencsétlenül az érzéseit! – förmedtem magamra. Csak mondani akartam valamit, hogy tudja, már nem érzem kellemetlenül magamat mellette s ő az egyetlen, akinek a társaságában még a muglikat is elviselem. De nem úgy sült el a monológ, ahogyan szerettem volna.
Lassan haladtunk a nyitott ajtó felé, egyre kellemesebb, izgalommal vegyes érérzés kerített hatalmába. Hát ez tart engem életben, a kis remegés, amit a tilosban járás vált ki, a bűn, amit annyira szeretek újra és újra átélni. De most valahogy más volt az egész. Volt benne valami ismeretlen, keserűség érzet, mintha egy hatalmas, fekete kapu előtt állnék, amit kinyitva új életet vár... de milyen életet?
Az újdonság érzése általában megrémített, az egyszerű dolgokat kedveltem mindig is. Lopás, varázslás, menekülés, de most más volt. Bátor voltam, át akartam lépni az ismeretlenbe vezető küszöböt. Talán Esmé tett ennyire bátorrá vagy csak bizonyítani akartam neki.
– Merlinre, ez gyönyörű...  – suttogtam, ahogy átléptem a küszöbön.
A terem vörös volt, tele ereklyékkel és festményekkel. A képek nagyrészt háborút s halált ábrázoltak. Egy-egy görög istenséget ábrázoló, fekete kő öl faragott szobor is meredt ránk... De engem nem ez, vagy a padlón díszelgő rókás címer ragadott magával, hanem a kard.
A szemközti falon ragyogott ezüstösen egy egyszerű tartóban. Talán a muglik is éreztek valamit a hatalmából s ezért tették ilyen központi helyre.
A lélegzetem is elállt, ahogy közelebb léptem.
Esmét elengedtem, és lehúztam a maszkomat. Még ez is zavarta a látásomat, hiszen szerettem volna tovább szívni magamba a fegyver szépségét. Hosszú ideig nézegettem a díszes markolatot, mire felfogtam, ez volt a rajzon.
Az ezüstös pengén hirtelen állt meg a tekintetem. Megdörzsöltem a szememet, mintha elhomályosult volna a látásom; de nem: ott volt valóban, amit hallucinációnak véltem. Egy ragadozó madarat ábrázoló címer, aminek láttán a hideg is kirázott. A gyűrűmre pillantottam és ugyanaz a sólyom nézett vissza.
– Ez is Nyström családjáé volna? – gondolkodtam hangosan, miközben a vérem szinte pezsgett a vágytól. Kézbe akartam venni a kardot, magamnál akartam tudni, biztonságban.
– Nézd! Ez ugyanaz a címer!  – mutattam Esmének a gyűrűt, miután lehúztam az ujjamról.
Csak ezután néztem vissza a pengére.
Még akkot is elbűvölt a szépsége. Látszott rajta, hogy nem mugli kéz alkotta, az értékét még is a sólyom motívum adta. Nyström családjának ereklyéje mit keresne itt? Hiszen ők svédek, mi pedig most határozottan nem a Kontinensen vagyunk.
– Látod, ott a kardon! Ugyanaz a madár!  – lelkes volt a hangom és még rá is mutattam a fegyverre.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 28. - 21:42:18
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/94/da/de/94dade0b5f8f255d107eaa437465121f.jpg)


          Az idős pár szerencsére csak néhány kellemetlen percet okozott, utána már folytatódhatott is a kellemes utazás. Utazás a fal és Elliot erős karja által keletkezett sínek mentén. Nem is értem, hogy miért voltam olyan ostoba, hogy hagytam magam leitatni. Mert nem titkolt szándéka volt ez, és asszisztáltam is hozzá. Szerencsére még magamnál vagyok annyira, hogy tudjam mi folyik körülöttem, de a járásomon már látszik, hogy nincs minden rendben. Muszáj észnél lennem, különben hogyan tudnám támogatni? Egyelőre ez az állapot túl kényelmes ahhoz, hogy ne vegyek tudomást a félbe harapott szavairól és mondatairól.
          - Örülök neki, ha jól… jól érzed magam veled… magad veled.  – Nem, még mindig nem stimmel valami. – Ha jól érzed magad velem.
          Igen, így a jó, mosolyodom el. Elérjük a kérdéses beállót, és elcsodálkozok a berendezésen, a giccsen, a halál meglepő ábrázolásán és a fellelhető ereklyéken. Nem csoda, hogy Elliotnak ennyire tetszik. Itt minden értékes, ami mozdítható. Tudom, hogy a szálloda vendégei voltunk, ezért sokan láttak már korábban, de vannak itt külsősök is, azért elég bátor dolog levenni a maszkot, mikor éppen ellopunk valamit. Mert biztos, hogy erről lesz szó. Nem csak megnézni jöttünk el ide, de majd később úgyis kiderül a dolog, és akkor szeretném, ha ő mondaná el, a saját szájával. Közelebb billegek hozzá, majd ránézek a gyűrűre és a kardra is, de nem látok semmi különlegeset rajta.
          - Elliot, ezeken nincs semmi. Eddig se volt.  – Hallottam, hogy az ázsiaiak nem bírják annyira az italt, de társam sokkal inkább tűnik józannak, mint én. – Nem ihatsz többet!
          Azért levonom a következtetést, még akkor is, ha tévesen, és előhalászom a szoknyám alól a pálcámat. Alaposan körbe nézek, és úgy helyezkedem, hogy az ajtóból nehezen lehessen észrevenni. Elmormolom a kiábrándító bűbájt Elliotra, majd elrejtem a pálcámat vissza a helyére.
          - Most már nyugodtan ténykedhetsz. Csak vigyázz le ne bukj, a Kiábrándító bűbáj sem rejt el mindenféle módon.
           Még épp idejében rendeződik vissza a szoknyám ahhoz, hogy a belépő idegesítő alak ne fogjon gyanút arról, hogy mit rejtegetek ott. Elsőre nem vagyok biztos benne, csak a járása engedi sejtetni. Aztán az is, ahogy megszólal, és egy pillanat alatt kijózanodok annyira, hogy rájöjjek, el kell innen vonnom valahogyan.
          - Nocsak, a ’férjed’ elhagyott? Nem csodálom, nem is érdemel meg egy ilyen szépséget.  – Aztán a legnagyobb meglepetésemre meghajol, és felém tartja a kezét. – Felkérhetem egy táncra a hercegnőt?
          Kétségbeesetten nézek Elliot felé, de aztán rájövök, hogy ha ez kell hozzá, hogy eltűnjön innen balhé nélkül, akkor megkapja azt a táncot. Elmosolyodom, majd megfogom a kezét, és belekarolva indulok meg a kinti táncparkett felé. A zene ezúttal már nem annyira hagyományos, néha felfedezek benne egy-egy modernebb hangzást is. Ettől függetlenül két tánc után már nem érzem a lábam, szédülök és szomjas is vagyok. Elindulnék kifelé, de nem enged el.
          - Engedjen! Mennem kell! – kérlelem és a beugró felé pillantok, de aztán ráébredek, hogy nem fog. – Ha valóban hercegnőnek tart, akkor nem hagyja, hogy kiszáradjak.
          Még ekkor sem akar elengedni, de legalább az italos pulthoz odamegyünk, így tudok kérni magamnak egy frissítőt. Ezúttal semmi alkohol. Legalábbis azt hiszem, de rövid időn belül rájövök, hogy tévedek. A pohár víz helyett egy pohár konyak landol a kezemben. A sok pezsgő után, ha csak egy kortyot innék belőle, azonnal kiütne. De legalább el tudok szökni, amíg egy másik férfival beszélget. Visszaindulok a beugró felé, útközben leteszem a poharat egy tálcára, de mielőtt még elérném az ajtót, újra megállít.
          - Miért szökik el folyamatosan előlem? Mi olyan érdekes ebben a helyiségben?
          Belép, majd én is a nyomában, de amint eltávolodunk az ajtótól, és lesz a falon egy kis hely, azonnal odaszorít. Mind a két kezem lefogja, és a nyakamhoz hajol. Érzem, ahogy végigszagol rajtam. Undorító, de erősen tart ahhoz, hogy ne tudjak kiszabadulni. A kezem legalábbis, a lábam nem. Egy jól célzott lendítéssel ágyékon rúgom, de aztán remegő lábaim megadják magukat. Pont előtte rogyok le a földre, ha nem tudnám, hogy pokolian fáj neki, akkor akár attól is tarthatnék, hogy megcsókol.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 29. - 13:15:38
Esmé egyenesen bájos lett az ivástól, habár szerinte az én szemem káprázott az alkoholtól. Történetesen azonban teljesen józan állapotban is láttam azt a címert és az a két pohár pezsgő sem homályosíthatta el ennyire a tekintetemet, amit a bálon fogyasztottam.
Újra a gyűrűre pillantottam. A sólymos címer továbbra is bíztatóan csillogott. A kardon is úgy ezüstlött, hogy ennél nyilvánvalóbb nem is lehetett volna. Még szebbé, még egyedibbé tette a díszes markolatú pengét, az ember szinte le sem tudta venni róla a szemét. Mégis az az érzésem volt, hogy csak rám van ilyen nagy hatással.
Nem is tudom ki ivott túl sokat – pillantottam a szemem sarkából Esmére. Alig tudott megállni a lábán, ami ugyan mókás volt, mégis zavart annak a ténye, hogy ebben az állapotban nem látja a címert. Csalódott voltam, de: Oké, tudom, hogy nem kellett volna olyan nyilvánvalóan leitatnom, de egy kis szórakozás nekem is jár.
 – Már pedig ott van  – válaszoltam határozottan. –  A láztásomat egy macska megirigyelhetné, ellenben a tiéddel.
Megint vissza akartam nézni a falon lógó fegyverre, de Esmé mozdulata meglepett. Elkezdte felhúzni a szoknyáját, az ivás ellenére is inkább nőies, mint közönséges volt. Eleinte nem is értettem, mit művel, de aztán előkerült a pálca, amit egyenesen felém tartott.
– Nem ittál egy kicsit sokat a varázsláshoz? – kérdeztem és szerettem volna biztonságba húzódni, de addigra már elmormolta a Kiábrándító bűbájt.
Válaszoltam volna, hogy még így sem lesz teljesen nyugodt a ténykedés, azonban megzavartak benne. Az a bájgúnár lépett be az ajtón, mintha direkt követné Esmét mindenhová. Csak az nyugtatott meg, hogy látszott a képén még, amit vele tettem. Ha valamit bizonyosan állíthatok: ezért megérte a fájdalom a csuklómban.
Meg fogom ölni! – törtek elő ismét azok az agresszív gondolatok, amik korábban. Nagyon szerettem volna újra megütni, de nem tehettem és ez a legrosszabb. Ha tovább nem is, ma Esmé hozzám tartozik. Gyűlölöm, ha mocskos kezek érintik a számomra fontos dolgokat... igenis zavart, hogy vele ment el táncolni.
Egyedül maradtam.
A muglik nem jöttek a szoba környékére, így az egyik kis asztalkát – ami a sarokban állt – megszabadítottam a rajta álló vázától. Csak ezután toltam el a kardig és másztam fel rá. Nem volt értelme ehhez mágiát használni s amúgy is vannak dolgok, amiket jobban szeretek puszta kézzel érinteni.
Még így is magasan volt, de leakasztottam a díszt és könnyedén kihúztam a kardot belőle. Éreztem a súlyát és mintha az ereje még nagyobb hatással lett volna rám. Sokáig elnézegettem volna, de nem tehettem.
Egy másolatot muszáj lesz csinálnom belőle. Végül is Esmét nem akartam bajba sodorni s talán nem is volna rossz nyugodtan távozni. A másolat gyorsan megvolt, szinte nem is látszott a különbség leszámítva, hogy az eredetin ott díszelgett a sólymos címer.
A hamis kardot gyorsan a helyére csúsztattam, közben a másikat a falhoz támasztottam. A hegye kissé beleékelődött az asztallapjába, de engem nem zavart.
Már majdnem kész is voltam, mikor meghallottam a zenét – ami nyilván eddig is szólt, csak a koncentrációtól nem figyeltem oda -, s elöntött a düh. Az a nyálas fickó fogdossa valahol Esmét, én meg itt szenvedek ezekkel a kardokkal.
Dühömben hátra léptem a semmibe. Az asztalkának már nem volt folytatása, így kibillentem az egyensúlyomból s hátra zuhantam. A fejemet nem ütöttem meg szerencsére, de a könyököm még ruhán keresztül a megsérülhetett. Csípő érzéssel vérezni kezdett. Az oldalam és a hátam is fájt, még is felpattantam azonnal.
Az eredeti kardra emeltem a pálcámat és elmormogtam: – Reducto!
Az immár aprócska kardot zsebre vágtam s az asztalt is helyére toltam. A vázát – bár nem túl szépen – visszatettem az asztallapra.
Léptek zajára és beszélgetésre lettem figyelmes hirtelen. Gyorsan bebújtam egy komód mögé, amin még egy kisebb szobor is díszelgett. Suttogva szűntettem meg a Kiábrándító bűbáj hatását, de akkor már bent volt az ellenszenves alak és Esmé is. A szemem láttára esett neki, gusztustalan volt a viselkedése s komolyan kedvem lett volna rá küldeni egy átkot. Már régen nem érdekelt, hogy mugli és a törvények...
Esmé akadályozott meg csupán abban, hogy végleg elveszítsem a türelmemet. Megvédte magát és bár a lábai megadták magukat, nagyon bátor volt. Elképesztő egy nőszemély, hogy lehet ennyire lenyűgöző?
Kimásztam a búvóhelyemről. A mugli most úgysem velem foglalkozott.
– Ha még egyszer meglátom a feleségem közelében nem állok meg egy orrba vágásnál!  – mondtam és közben felsegítettem Esmét. – Gyere, jobb lesz, ha pihesz egy kicsit!



Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 29. - 21:02:41
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/d4/74/c4/d474c431b1d8a184afd269f9e3d3a3dd.jpg)


          Nem értem mit mondd. Nincs ott semmi, és biztos vagyok benne, hogy korábban se láttam semmit. Művészként biztos, hogy feltűnt volna valami, amit ennyire gyönyörűnek tart. De ezen most nincs is időnk merengeni, ha nem lépünk, akkor elszalasztjuk a lehetőséget. Csak megrántom a vállam a felvetésére. Igazából nem ittam sokat még, csak nagyon hirtelen. Igazából nem gondolom, hogy ennek most jelentősége lenne. A lényeg, hogy legyünk túl ezen, és képességeimhez mérten támogatni tudjam.


          Azt hittem, hogy még mindig tart a kiábrándító bűbáj hatása, de mikor meglátom Elliotot közeledni, megijedek. Bár az idegen próbálta elrejteni a monokliját, nem sikerült, így hamar megtudtam, hogy kivel is volt elintézendő dolga neki, és ezt ezúttal már szavakkal is megerősítette. Erősen kapaszkodok belé, ahogy felállok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel ez majd, korábban nem volt ilyen tapasztalatom, és a lelkem mélyén tudtam, hogy ha mégsem sikerül saját magamnak leütni az illetőt, akkor a kiabálásom felhívná a figyelmet rám.
          - Köszönöm. Menjünk… menjünk ki egy kicsit a levegőre.
          Tudom, hogy meg fogok fagyni, de erre most szükségem van. A lábaim már kezdik újra visszanyerni az erejüket, így inkább csak azért kapaszkodok társamba, hogy valamennyire egyenesen járjak. Szerencsére van egy másik kisebb beugróban egy ablak, amit kinyitva valamennyire ugyanazt a hatást érhetjük el. Ez távolabb van a hangzavartól, nyugodtabb is, kevésbé giccses, bár a családra jellemző díszes címerek itt is megtalálhatóak.
          - Tudod, azon gondolkodom, hogyan fér meg a kalandor és a hős egymás mellett benned. Annyira más voltál az előbb, mikor úgy fellelkesített az a kard, és utána mikor ott tornyosultál fölöttem, hogy megvédj. Egyébként sikerült megszerezned?
          Kíváncsi vagyok, mikor jön majd rá, hogy akármennyire is próbálkozik vele, nem tudja elrejteni előlem, hogy a kalandor címke alatt mi rejtőzik. Odavonom magamhoz, közvetlenül az ablak mellett ülök le, de valamiért nem tudok megszólalni. Csak nézem a kezét, amit az ölembe veszek. Az ablak másik oldalán szakad a hó, a kert ha lehet még csodálatosabb lesz majd reggelre. Végül mégis sikerül megszólalnom.
          - Elliot, mi lesz velünk, ha ennek vége?
          Tudom, hogy ez még korai kérdés, de ha belegondolok abba, hogy én ide vagyok kötve az iskola és az állásom miatt, és egyébként se akarnám hátráltatni. A kalandok pedig nem is nekem valóak. Egyszer-egyszer még élvezem, de folyamatosan így élni, nem az én világom. Ahogy ő se tud megmaradni majd egy helyben. Fülig vörösödöm, mikor rájövök, mit is kérdeztem valójában. Felnézek rá, egyenesen a szemébe. Abba a tekintetbe, ami rabul ejt már egy ideje, és ez nem csak annak a lelki gyengeségnek köszönhető, amit Livingstonban éltem át.
          - Sajnálom, biztos mész majd a következő kalandodra. Írsz majd néha?
          Nem szakítom meg a szemkontaktust csak akkor, mikor neszt hallok kintről. Ekkor jut el hozzám az is, hogy most már kezd nagyon hideg lenni a helyiségben, és én sem a félelem miatt reszketek már. Becsukom az ablakot, majd a kezem nyújtom.
          - Visszamegyünk egy kicsit még?
          Nem mintha vonzana a tömeg, az alkohol, és a fülledt levegő, de ha már bál van, ha már ritkán jutok el ilyen eseményekre, akkor szeretném kihasználni az alkalmat. Persze, sikerül megbotlanom a saját lábamba, ezért még szerencse, hogy Elliot megtart. Hozzá bújok, kezem végigsiet a hátán, majd lassan lépkedni kezdek egy nem hallható lassú dallamra. Kicsordulnak a könnyeim, ha arra gondolok, hogy majd elmegy, és magam sem értem, miért lettem hirtelen ilyen érzelgős. Felnézek rá, majd kezemmel az arcához érek, és megcsókolom. Lassan, nem erőszakoskodom. Mikor elengedem, akkor veszem észre, hogy egy fagyöngy alatt táncolunk éppen.
          - Nézd! – mutatok felfelé.
          Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy egy ilyen eldugott helyre fagyöngyöt tegyen, de el kell ismernem, zseniális ötlet. Elmosolyodom, bár a könnyeim lassan még mindig folynak. Nem akarom őt elengedni még. Tudom, hogy halálra fogom aggódni magam azért, mert tudom, talán veszélyben van valahol a világban. Hülye alkohol, miért gondolkodok ilyeneken?


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 30. - 13:17:10

Egy nyitott ablaknál ültettem le Esmét, ahol kellemesen megcsapta az arcunkat a hideg levegő, s bár fagyos volt, mindkettőnknek szüksége volt rá. Én még dühös voltam, amiért nem vertem be annak a félnótásnak, Esmé pedig próbálta összeszedni magát a pezsgővel való közelebbi találkozás után.
Tetszett, ahogyan belém kapaszkodott, míg idekísértem és a fickó is talán belátta végre: ez a nő nem szabad s feleslegesen meresztgeti a szemét rá. Talán kicsit erősebben is tartottam, mintha attól félnék, hogy ellopnák tőlem, de valójában csak érezni akartam a közelségét. Nem beszéltem, csak magam mellett tartottam.
Ez a beugró nyugalmas volt, csendes csak mi ketten voltunk.
– Esmé...  – sóhajtottam fel, majd kicsit keserű mosollyal folytattam: –  Talán már rájöttél, hogy nem vagyok kalandor vagy kincskereső, ha másból nem is a Nyströmmel való találkozásból biztosan. Ha a világban ilyen hősök vannak, talán az vagyok... de csak az ital homályosítja el az ítélőképességedet. Sosem voltam nagy megmentő, engem az önzőségem irányít mindig, most is, mert azt akarom, hogy ma éjszaka csak az enyém légy.
Nem tudom miért mondtam ki ilyen könnyen e szavakat, hiszen már a gondolattól is zavarba jöttem.  Ezért inkább a kérdés második felére válaszoltam. Kihúztam a zsebemből a kardocskát, hogy megmutassam neki.
– Itt van. Gyönyörű még ilyen apró méretben is  – suttogtam.
Még így is láttam a címert, ha nem is olyan tisztán, mint korábban. Csak akkor tettem el a zsebembe, mikor közelebb húzott magához.
A kezemet finoman az ölébe húzta és olyan lágyan kérdezte meg, mi lesz velünk, ha ennek vége. Alig néhány másodperc alatt suhantak végig a gondolatok a szemem előtt. Velünk – emésztgettem a szavakat, miközben csendesen egymás szemébe néztünk.
Nem tudtam válaszolni, s ő mentegetőzni kezdett. Zavarba jött, pedig nem ez volt a célom. Nem ez volt az első alkalom, hogy elnémított a szépsége. Most azonban hozzá vegyült az a kérdés, ami nekem még egy egyszerű szerelmi vallomásnál is többet ért.
– Én csak azt szeretném... hogy te valahogy boldog legyél  – mondtam olyan halkan, hogy talán nem is hallhatta rendesen. – Ha kell mindennap írok, habár terveim szerint Londonban maradok egy ideig s a környéket járom csak be.
Nem ellenkeztem, mikor ismét táncolni kezdtünk, Esmé szereti a bált, élvezni akarja a kincskeresés adta lehetőségeket. Én pedig csak az ő társaságat szerettem volna minél tovább élvezni. A muglik észre sem fogják venni a kard hiányát, ezt nagyon jól tudtam, így nyugodtan lehettünk kicsit magunkban.
A lassú dallamra közelebb bújtunk egymáshoz. Nem akartam, hogy megint elveszítse az egyensúlyát és elessen. Az arcát figyeltem, bár ő most nem nézett fel... és láttam, ahogy a szemei, azok a gyönyörű, barna szemek könnyel teltek meg. Finoman letöröltem az arcán végig gördülő cseppeket, nem akartam, hogy sírjon, miattam igazán semmi oka az ilyesmire.
Csupán ezután nézett fel és csókolt meg finoman. El sem akartam engedni, érezni akartam az ajkait az enyémek felett, a finom, formás testét a kezeim között, de vége szakadt a pillanatnak. A jó dolgok mindig rövidnek tűnnek.
– Fagyöngy – mondtam, ahogy felpillantottam.
Igen... iszonyatosan elcsépeltnek tartottam az egész helyzetet, mégis most jól jött. Rajtam volt a sor, hogy csókot kezdeményezzek, de nem tettem, mert újabb adag könny folyt végig az arcán, hiába mosolygott.
– Kérlek, ne sírj! – csak ennyit tudtam kinyögni, finoman megpusziltam az arcát. – Miattam sose szomorkodj, hidd el, nem érek annyit!
Annyira magamhoz húztam, hogy mindkét karommal át tudjam ölelni teljesen. A tánc immár békés, nyugtató toporgáshoz hasonlított. Szerettem volna, ha varázslatos legyen az este neki, még akkor is, ha egy piti tolvajjal kell dolgoznia... kibújtam a hétköznapok szürke ruhájából, hogy a herceg legyek, aki illik hozzá. Azt viszont valószínűleg már ő is tudja, hogy én nem az a férfi vagyok, aki végig táncolja vele az éjszakát és romantikusan vallja be mennyire szereti. Én az vagyok, aki önzőségből tartja maga mellett, s az élete árán is megvédi, ha szükséges.
– Felejtsd el, mi lesz holnap vagy holnapután! Ez a pillanat számít. Kérj bármit, ami boldoggá tenne s ma este megteszem neked! – próbáltam felvidítani kicsit. – A vicc mesélésben ugyan nem vagyok jó, de van amihez még én is értek.
Finoman csókoltam meg, ahogyan ő engem korábban. Reméltem, hogy legalább ezzel felszárítom a könnyeit.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 01. 30. - 20:30:39
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/4c/4e/b3/4c4eb3a2c451093a0ad71ec5fab9e6fa.jpg)


          Tényleg bele akarsz vágni ebbe a beszélgetésbe? Tényleg. Elliot, ha tudnád, hogy nekem nem az számít, minek hívod magad, hanem az, hogy itt vagy. Akkor is ilyen könnyen ellöknél magadtól, ha tudnád, többé már nem engedlek el? Akarok adni neked egy biztos pontot, hogy mindig legyen hova hazatérned.
           - Elliot, engem nem érdekel, hogy mi vagy. Az sem, hogyan hívod magad. Én…
           Figyelem, ahogy kutakodsz. Hagylak kibontakozni. Megint annyira fellelkesülsz, hogy kicsit azt se bánom, ha nem hallottad a szavaimat. De tényleg igazad lenne, és csak az alkohol beszél belőlem? A kard kis méretben viszont tényleg szép volt. Még akár brossként is el tudom képzelni valamelyik elegánsabb parti ruhámon. Hamarosan úgyis lesz egy, talán elkérem majd tőle. De nem, oka van annak, hogy keresi, és talán holnap már nem is lesz a birtokában. Fura, hogy pont a boldogságot említed, mert úgy gondolom, hogy ez esetben két különböző dologtól lennénk boldogok, de azt nem tudnám elviselni, ha soha többé nem látnám a mosolyod.
           - Az jó. Jó lesz, ha majd írsz – mondom végül, bár a szívem nagyot dobban a hazugság hallatán. – Majd gyere át néha hozzám, jó?
           Ahogy tudtam, arcommal mindig a keze után fordultam, így is segítve, hogy minél előbb eltűnjenek a könnyeim. De érzem, hogy ez nem lesz elég, viszont muszáj megpróbálnom. A fagyöngy ugyan segít egy kicsit, de az elmúlás tökéletes hatását nem tudom, mivel lehetne elérni teljesen. Ostoba! Ostoba! Ostoba! Szeretem! Nem azért szomorkodom, mert megbántott, vagy mert nem szeret viszont. Hogy tudnám azt mondani, hogy nem miatta, ha attól félek, hogy legközelebb nem jön haza?
           - Hogy tehetném? Hogy felejthetném el? Miért te döntöd el, hogy szomorkodjak-e miattad vagy sem? Miért akarsz továbbra is tolvaj maradni a szememben, ha már herceg vagy?
           Kérhetek bármit? Nincs szükségem a vicceire, nincs szükségem szavakra. Megemelem kicsit a fejem, hogy könnyebben váltsunk csókot, és ez tényleg segít. Elapadnak a könnyeim, és eszembe is jut, mivel tudna most ebben a percben boldoggá tenni. Nem kell sokat lépni hozzá, hiszen a többségén már túl vagyok. Csak a határ… azt az egy lépést csak a határ választja szét. Egyszer még igen, aztán már nem. És most miért ne lehetne igen? Visszacsókolok, újra a fagyöngy alatt, még akkor is, ha klisés, majd megfogom a kezét, és elvezetem a szobánkhoz.
           - Remélem nem baj, de elegem van abból a zenéből, és forgatagból, és miegymásból. De ha gondolod, akkor a tűzijátékra majd visszamehetnénk.
           Feltéve, ha képesek leszünk majd arra, hogy megmozduljunk. Nem sietek, nem is tudnék, inkább csak kényelmes tempóban haladunk. Látom, hogy a korábbi férfi ezúttal panaszkodik, de süket fülekre talál, így mikor elmegy mellettünk, elfordítom a fejem. Nem bántam meg semmit vele kapcsolatban, és ha kitessékelnek miatta a szállodából, hát legyen. Nekünk csak jobb lenne, legalább könnyebben elhagyhatjuk a lopott szajréval a házat. Kiveszem Elliot zsebéből a szoba kulcsát, majd alaposan bezárom magunk után.
           - Lazíts, rendben? Menj a hálóba, amíg összeszedem magam.
           Leveszem az álarcom, adok még egy csókot, majd a fürdő felé indulok. A tükörből egy boszorkány néz vissza rám, ahogy vöröslő szemeimmel figyelem a vörösben pompázó ruhámat. Felhúzom az abroncsot, kiveszem helyéről a pálcámat, majd lefejtem magamról a ruhámat, és magamra kapok egy bent lévő köntöst. Megmosom az arcom, a sminkemmel ezúttal nem törődöm csak annyira, hogy mindent teljesen eltüntessek magamról. Leveszem a fehérneműmet is, majd elindulok a háló felé. Megállok az ajtajában, becsukom az ajtót mögöttem. Azért tudom, hogy ennyi nem elég ahhoz, hogy eltűntessek közel fél óra sírást az arcomról
           - Elliot, azt mondtad, bármit kérhetek. – Lassan kikötöm a köntösöm övét, majd ott állok meztelenül előtte. – Azt szeretném, ha odabújhatnák hozzád, ruha nélkül, csak te és én, semmit sem rejtegetve.
           Azért nyelek egy nagyot. Nagy kockázatot vállalok ezzel a húzásommal, de a legrosszabb esetben visszaadja rám a ruhámat, bedug az ágyba, ő pedig kimegy a kanapéra, és akkor tényleg nem nézünk együtt tűzijátékot. Akkor talán soha többé nem csinálunk együtt semmit.
 


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 01. 31. - 18:40:52

Nem bajlódtam a válaszokkal, csupán megnyugtatni akartam Esmét. Addig csókoltam, míg fel nem száradtak a könnyei. Ahogy viszonozta a csókot, az ujjaimmal végig simítottam az arcán.
Nem volt fontos a fagyöngy többé, mert hiába volt klisés a helyzet, a mi pillanatunk volt. A miénk és nem valaki másé. Szerettem volna, ha boldoggá tudom tenni, hiszen miattam szomorkodott, így az én feladatom volt a vigasztalás.
Ahogy megfogta a kezeimet, kicsit megszorítottam az ujjait. Hagytam, hogy átvezessen a báltermen, ahol még most is sokan táncoltak, a forgatagban azonban én csak a bájgúnárt pillantottam. Éppen panaszkodott, mikor elhaladt mellettünk hallottam a szavait. A tekintetünk találkozott, de csak rávicsorogtam kicsit.
 Igen, nekem is nyugalom kell, a szobánkba s nem érdekel az az ostoba tűzijáték sem! – morgolódtam magamban, de lepillantottam. A kezemet egy olyan nő fogta, akiről korábban álmodni sem mertem, s ez megnyugtatott.
– Jobb lesz a szobánkban, kettesben  – nyögtem ki, mikor már a folyosón voltunk az ajtó előtt.
A zsebembe nyúlt, hogy előhúzza a kulcsot.
– Megpróbálok, de nélküled nehéz lesz – csúszott ki a számon, habár jobb lett volna meg sem szólalni ismét.
Ahogy eltűnt a fürdőbe lépve, én is hálószoba felé vettem az irányt. Az ajtóban megállva utána néztem, habár tudtam, ilyen gyorsan biztosan nem bukkan fel újra. Hogy hiányozhat máris a karjaim közül? Hogy fogok így kibírni egy hosszabb utazást?
 Lazítani? Ebben a ruhában? - futott át az agyamon, ahogy átléptem végre a küszöböt. Rángattam a nyakkendőt, de hiába. Nem engedelmeskedett, talán túl erősen próbálkoztam. Fel-alájárkáltam a szobába. Közben levettem a kabátot és ledobtam az ágy végébe, hogy legalább ennyitől megszabaduljak.
Mintha hosszú órákat vártam volna rá, úgy fordultam a nyikorgó ajtó felé. Esmé mondott valamit arról, hogy mit tehetnék érte, de ahogy szétnyitotta a köntöst, minden szavát a távolból hallottam volna.
Nagyot nyelve bámultam meg. Szinte éreztem, ahogy a szemeim elkerekednek. A testemen szokatlan, meleg érzés futott át, ami enyhe izgatottsággal vegyült. Már nem féltem a vágyaimtól, nem ijedtem meg, hogy csakígy rám törtek... Hiszen miért nyitotta volna szét a köntösét, ha nem ezt akarná elérni?
Gyönyörű teste volt, formás és nőies minden domborulata. Hosszú lábait ismét megcsodálhattam, csak egy aprócska sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy végig futtattam a tekintetemet rajta. Az arca természetesebb és bájosabb volt, mintha a szomorúságnak csak halvány nyomai maradtak rajta.
– Megkapod, ha ezt szeretnéd  – ezt akartam mondani, de a látvány elterelte a figyelmemet. Csak remélhettem, hogy ennek is hallatszott.
Ahogy közelebb léptem hozzá finoman megsimogattam az arcát. Ujjaim végig futottak a nyakán, de szándékosan nem mentem tovább. Csak megcsókoltam.
– Félek, hogy elborzaszt a testem látványa – mondtam, de hagytam, hogy a nyakkendőmmel próbálkozzon meg.
Ahogy lekerült rólam és már a mellényt is finoman lesegítette, megfogtam a kezeit.
– Majd innentől folytatom én... – suttogtam és lassan elkezdtem kihúzni a betűrt inget a nadrágból. Lassan, alulról gomboltam ki, hogy lássa a hasamon lévő heget. – A kalandok nyomot hagynak az ember testén... sokan nem örülnek, ha felbukkanok.
Ahogy végig gomboltam az ingemet és levettem, pillantottam csak meg én is az oldalamon a hatalmas véraláfutást Az anyag fájdalmasan csusszant le a horzsolt könyökömön. Ha eddig rosszul néztem ki, akkor most aztán még annál is rosszabbul.
– A mostani kalandunk is nyomot hagyott, látod? – mosolyodtam el kicsit keserűen.
Azt inkább nem vallottam be, hogy féltékeny gondolatok miatt sérültem meg. Hiszen, ha nem gondolok arra a fickóra, nem zuhanok le az asztalkáról sem. Azt hiszem, életem végéig gyűlölni fogom a gondolatát is annak, hogy egy ilyen tenyérbemászó alak Esméhez ért.
Nem akartam a fájdalomra gondolni. Közelebb hajoltam hozzá és újra megcsókolta, az ajkairól a  puha arcára tértem. Az állán át pedig a nyakáig, ahol a finom illata megbabonázott. A hajába túrtam, ahogy megint az ajkaira tértem.
Elhúzódtam ismét és csak néztem azokat a gyönyörű szemeit.
– Azt akarod, hogy meztelenül bújjunk össze? – kérdezte, közben a lábaim kibújtak a cipőimből és félrerúgtam az őket.
– Nem hinném, hogy vissza tudom fogni magamat  – ismertem be, miközben ügyetlenül babráltam a nadrággal.
Kicsit zavarba jöttem, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Talán nem kellett volna, de úgy éreztem, hogy Esmével nyugodtan lehetek őszinte.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 01. - 19:46:23
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/4c/4e/b3/4c4eb3a2c451093a0ad71ec5fab9e6fa.jpg)

          Nem vagyok biztos benne, hogy minden tettem úgy van jól, ahogy most csinálom, de egyszerűen nem tudom elviselni a gondolatot, hogy bármi legyen rajtam. Hogy valamit is eltakarjak előle. Tudom, hogy ez hülyeség, hiszen ezen túl még rengeteg takargatni valója lehet az embernek, és nekem van is. Mégis úgy gondolom, hogy megmutattam már neki jót és rosszat. Eleget játszottam már vele, hogy ilyen módon akár vezekeljek is neki, de egy valamiben teljesen biztos vagyok. Nincs okom szégyellni a testem, így biztos nem fogom elriasztani vele, hacsak nem magával a tettemmel és a kérésemmel. Most itt állok, levetkőzve, és várva az ítéletére. Nem lennék meglepődve, ha elrohanna mellettem inkább, de az se baj. Bebújok majd az ágyba, a fejemre húzom a takarót, és megpróbálok majd elaludni.
          Még a szemem is lehunyom, ahogy látom, hogy mozdul a teste, nem akarom látni, ahogy elmegy mellettem, és faképnél hagy. Bízom benne, tudom, hogy ilyet nem tenne, de ha mégis, akkor csalódnék magamban, és az emberismeretemben. Akkor azt hiszem, előröl kéne kezdenem a testbeszédek tanulását. Aztán mégsem úgy alakul, ahogy a legrosszabb variáció lejátszódott a szemem előtt. Kinyitom a szemem, és azonnal a melegséget árasztó szemeivel találkozom szembe. Ekkorra már a nyakamnál jár, lágyan csókolom vissza, és ahogy a keze az enyémre csúszik, akarva akaratlanul is felemelem őket. Elkezdem lassan kioldani a nyakkendőjét, amit félredobok, aztán jöhet a mellénye.
          - Nem fog, ígérem!
          Nem történhetett semmi úgy a testével, ami elborzasztana. Láttam már nagyon sok mindent, közöttük olyanokat is, amiket nem kellett volna. És talán elfelejti, de a szellemház se volt éppen kéjutazás. Ha az ott látott dolgokat túléltem, akkor mindent. Meglep azonban, hogy megfogja a kezem. Mivel nem akarok szoborként egy helyben állni, amíg ő vetkőzik, az már tényleg kényelmetlen lenne, az ágyhoz sétálok, de leülni már nem tudok rá. Megfordulok, és akkor látom meg a véraláfutást. Mikor szerezte? És azt a vágást a hasán? És merlinre, mintha hónapok óta nem evett volna. A ruháin nem tűnt, hogy kifogyta volna őket. Visszasétáltam hozzá, és végighúztam óvatosan a kezem a kékes-lilás folton.
          - Mikor szerezted?
          Megrogyasztom a térdem, és adok rá egy gyógypuszit, majd kezem áttéved a vágásra a hasán, de egyelőre nem kérdezek rá. Inkább kiegyenesedem, és pont el is kapom így azt a pillanatot, mikor közelebb hajol. A karjaimmal körbeölelem a vállait, egyik kezemmel a hajába túrok, aztán csak hagyom, hogy kényeztessen kicsit a csókjaival, a megfelelő időben pedig hátradöntöm a fejem. Egy pillanat ugyan, mégis évezrednek tűnik, mikor vége lesz.
          - Igen, ezt szeretném. Nincs takargatnivalóm előtted, azt szeretném, hogy úgy láss, ahogy vagyok.
          Bevallom eddig nem kerültem még ilyen helyzetbe, de nem is volt még férfi, aki ezt váltotta volna ki belőlem. A legtöbb esetben csak egy hirtelen fellángolás volt, amit művészeknél érdemes megfontolni, hiszen abból születnek a legjobb dolgok. A mondandója többi fele, részben meglep, részben nem. Számoltam vele, hogy nem fogunk tudni majd megállni, és ezért tisztában is vagyok vele, hogy milyen következményei lehetnek ennek a ma éjszakának. Közelebb lépek hozzá, és segítek a nadrágját kigombolni.
          - Elliot, bízom benned, és ha úgy érzed, nem tudsz megállni, akkor… - elmosolyodom.  – Akkor nem is kell. Azt akarom, hogy jól érezd magad. Szeretném, ha ez az éjszaka a kölcsönösségen alapulna.
          Elengedem a nadrágját, így az lecsúszik a térdéig. Ellépek tőle, vissza az ágyhoz, és lehuppanok rá, amitől a melleim ugrálni kezdenek az ágy rugózásának ritmusára. Elnevetem magam, majd hátrébb mászom, miközben nem szüntetem meg a szemkontaktust.
          - Gyere, ne félj, nem harap a néni!
          Kicsit megpacskolom magam mellett az ágyat, mire rájövök, hogy a párnákon túl van más is rajta. Gyorsan lesöprök róla mindent, aztán magamhoz ölelek egy párnát, és felhúzom a térdeimet. Nézem, ahogy lassan közeledik, de mintha még mindig gátolná valami a teljes feloldódásban. Megfogok egy másik párnát, amit hozzávágok.
          - Ha nem sietsz, megfázok.
          Ez persze nem igaz, mert a kelleténél is melegebb van a helyiségben. Szóval lassan megfogom a selyemtakaró szélét, és felhúzom a lábamra, onnan pedig a vállaimra. A kelleténél is komolyabban szólalok meg, pedig szórakozásnak szánom az egészet.
          - Most börtönben vagyok, és neked kell kiszabadítanod onnan. A kulcs pedig a szívemben van, csak el kell érned. Nos, az én hercegem elég erős lesz hozzá, hogy elvegye?


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 02. - 12:33:31

Az ing lekerült rólam. Lassan hullott a padlóra. Ahogy Esmé odasétált elém és megkérdezte, mikor szereztem, furcsa örömöt éreztem. Aggódik értem – futott át a gondolataimon és kicsit elmosolyodtam.
 A kellemes érzés ellenére persze még mindig feszengtem a testem látványától. Hogy is tetszhetne bárkinek a vézna alkatom vagy éppen a hasamon éktelenkedő heg? – gondolkodtam, de ahogy Esmé ujjai átfutottak a véraláfutáson, kicsit felszisszentem.
– Kicsit megütöttem magamat, mikor elterelted az udvarlód figyelmét  – válaszoltam, mikor csókot nyomott a sérülésre. Az ujja óvatosan a hegre vándorolt, de erről nem kérdezett.
A bizalma meglepett, bár jól esett. Talán kicsit túlzottan is őszinte voltam, mikor bevallottam, képtelen volnék csak feküdni mellette tétlenül. Végre nálam van a kard, így minden megmaradt erőmet Esmére szántam. Már csak ő a fontos, mi együtt és ez az éjszaka.
Hamarosan a többi ruhadarab is lekerült rólam. Esmé pedig bebugyolálta magát a selyem ágyneműbe, miután jelezte egy egyszerű párna hajítással, hogy fázik. Ez csupán azért volt meglepő, mert én még ruha nélkül is izzadtam kissé – habár ezt az izgalomra is foghatjuk.
Kicsit megtöröltem a homlokomat, mielőtt megindultam volna az ágyfelé.
– A herceged kiszabadít a selyem fogságából  – mondtam kicsit zavartan és minden gondolatomat a pillanatnak próbáltam szentelni, kirekesztve a zavart, amit a saját testem váltott ki belőlem s az, hogy a világ leggyönyörűbb nőjével vagyok egy szobában teljesen meztelenül.
Közelebb léptem hozzá és a selyem takarót finoman húzni kezdtem. Reméltem, hogy már nem ellenkezik s hamarosan megpillanthatom a szép vállait, a hosszú lábait, a formás alakját.
Kivettem a kezéből a párnát és hátra döntöttem az ágyon. Óvatosan másztam fölé, nem akartam összenyomni vagy fájdalmat okozni neki.
Az érzés, ami rendszerint rám tör, most is ott motoszkált a gondolataimat elhomályosítva. Most őt akartam megkapni, mindennél jobban. Nem egy tárgyról volt szó, így a vágy még sokkal erősebb lett, mintha életem legfontosabb kincsét tartanám éppen a kezeim között. Hogy érezhetem ezt csak így?
– Nem lehet neked ellenállni... – suttogtam, ahogy a jobb kezemmel végig simítottam a haján és a csillogó szemeibe néztem. – Ha akarnék sem tudnék tétlenül feküdni melletted.
Egy pillanatra csak élveztem, hogy ilyen közelről figyelhetem. A szemeimet végig futtattam a szépséges arcán. Megcsókoltam a homlokát, az orra hegyét, az arcát. Közben a testünk újra és újra összesimult.
Talán érezte, milyen hevesen ver a szívem, mikor megint a szemébe néztem. Mondani akartam valamit, de már nem voltak fontosak a szavak. A nyakához hajoltam inkább, finom puszit nyomtam rá, végig csókoltam a kulcscsontját, majd ismét elvesztem a tekintetében.
Lehet, hogy gyönyörű a teste, de a szemei kedves csillogása ragadott magával igazán. Arra a pillanatra emlékeztett, mikor beleszerettem, hiszen pontosan tudom, melyik pillanat volt az. Amikor szembeszállt Nyströmmel, korai lett volna akkor ezt kijelenteni, de nála bátrabb nőt még nem láttam – talán csak az anyámat, mikor engem védett apámmal szemben. Tudom, hogy a ház mindkettőnket megviselt, s nehéz dolgokon mentünk keresztül, de amennyire nőies, pont annyira bátor. Nem egy gyenge virágszál, habár én meg akartam őt védeni minden helyzetben. Hiszen férfi vagyok, ez a dolgom.
A gondolatok szép lassan csitultak, ahogy átadtam magamat teljesen a pillanatnak.
Az egyik kezem lassan haladt lefelé a testén. A vállairól áttértem a mellére, finoman megcsókoltam közben az ajkait. Az oldalát végig simítva elértem a derekát, a kerek csípőjét és a combjait. A selymesen puha bőr érintése elfeledtette velem a gátlásaimat, az egész testem forró volt s égett a vágytól, hogy Esmét még jobban megismerhesse.
Kicsit feljebb húztam a lábát, végig simítottam megint a combján. Közben az arcától a melléig végig csókoltam a finom bőrét. Kicsit felnyögtem, ahogy elhúzódtam tőle és visszatértem az ajkaira. Alig tudtam ellenállni, hogy azonnal neki essek, másrészt élveztem még mindig, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz és kényeztethetem.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 03. - 21:23:16
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/4c/4e/b3/4c4eb3a2c451093a0ad71ec5fab9e6fa.jpg)
+12

          Ha évek múltán visszanézek erre a napra, és erre a pillanatra, akkor talán azt mondom majd, hogy elhamarkodtam. Vagy éppen azt, hogy minden jó volt így. Nem tudom melyik lesz majd a helyes. Nem tudom most mi a helyes, de azt tudom, hogy nekem ez így jó. Elliot az én hercegem, és ez nagyon jó érzés. Tudom, hogy nem lehet ott velem mindig. Tudom, hogy nem támaszkodhatok rá mindig, mint a házban is, de azt is tudom, hogy most egyek leszünk, összeillünk.
          Elmosolyodom, mikor közeledik, az arcom a párna mögé is rejtem kicsit. Hagyom, hogy lehúzza rólam a takarót, és kicsivel később a párna kellemes érzésétől is megszabadítson. Ha eddig volt is valamennyi kétség bennem, hogy talán mégse történik ez meg ma este, mostanra teljesen elillant. Ahogy elfekszem az ágyon, a hajam szétterül a párnán. Kezemmel az arcához nyúlok, végigsimítok rajta. Belenézek meleg barna szemeibe, és elmosolyodom.
          - Nem is kell. Azt akarom, hogy jól érezd magad, és azt, hogy még messzebb vigyél innen. El olyan messzire, ahol már csak te érhetsz el.
          Mikor a homlokomra lehet egy csókot, megpróbálom én is elérni, de a csók elmarad, helyette közelebb vonom magamhoz. Két kezemmel a hátát kezdem simogatni. Magamba akarom olvasztani, hogy örökké egyek legyünk. Hogy senki se tudjon elválasztani minket. Libabőrös leszek, mikor Elliot hozzáér a mellemhez, de ez a jó értelemben vett libabőr. Nem volt még korábban más férfi, akinek hagytam volna ezt. Azok az alkalmak nagyon mások voltak, mint ez itt.
           Hagyom, hogy Elliot rendelkezzen felettem, de azért nem maradok adósa. Kezemmel a hajába túrok, közben igyekszem a lehető legtöbb csókkal ellepni, akár a feje tetején is. Testem az ő teste ritmusára hullámzik, és remeg. Igyekszem minél jobban úgy helyezkedni, hogy majd a legkönnyebb és legkényelmesebb legyen neki. Visszahúzom az arcát, hogy a szemébe nézhessek.
          - Ne félj, nem tudsz bántani.
          Nyomok egy puszit az orra hegyére, majd egy lágyat az ajkaira, amit hevesebbre váltok. Kicsit megemelt lábammal körbeölelem az övét, kezemet a hasára teszem. Végigsimítok megint a vágáson, majd a nyakánál fogva közelebb húzom magamhoz. A füle mögötti területre összpontosítok. Csókokat nyomok oda, majd egy hatalmasat cuppantok a fülére. Ha zavarba jön, akkor azt kihasználom, megragadom a vállait, és megfordítom. Ha nem, akkor lebirkózom a puha párnák közé a vállainak köszönhetően. Szerencsére a szoba tervezői mindenre gondoltak, így kényelmesen elférünk akár többször is pozíciót váltva.
          Hátamat meggörbítve hajolok le rá, hajammal körbeölelem az arcát, majd ezúttal egy heves csókkal kezdek, amit nem is akarok megszakítani jó hosszú ideig csak akkor, mikor már levegőt is alig kapunk. Érzem, hogy testem kezd felhevülni, már kicsit zihálok is. Ajkai után a nyakát célzom meg, és kap egy szép foltot a jobb oldalára, ahogy kiszívom. Akkor legyen szép szimmetrikus az oldalával.
          - Merre jártál eddig, Elliot?
          Nem arra vagyok kíváncsi, hogy a világ melyik pontján járt, hanem arra, hogy miért pont most lépett bele az életembe? Letámasztom a kezem a mellkasa vonalában és onnan mosolygok le rá.
          - Imádom a meleg barna szemeid. Imádom, ahogy fürkészel velük – kicsit javult a légzésem, így már ki tudom mondani a gondolataimat.  – Imádom, ahogy átlátsz rajtam.
          Nem akarom tovább fűzni ezt a gondolatot, mert azzal megölném a hangulatot, és arra most nincs szüksége egyikünknek sem. Csak rá van szükségem, és ezt most meg is kapom majd, ahogy te is engem.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 04. - 09:06:08
16+

Nem tudtam válaszolni, de talán így volt jó. Élvezettel tűrtem Esmé csókjait, ahogy a fülem mögötti területre tért ismét felnyögtem. A cuppanás pedig halk csengést hagyott maga után, ahogy a szemébe néztem, azt akartam mondani: Ne hagyd abba! Azonban a gondolattól zavarba jöttem, mintha csak akkor tudatosult volna bennem, mire is készülünk éppen.
Hirtelen került fölém. A haja lágyan cirógatta az arcomat, ahogy újabb csókban olvadtunk össze. A tincsek közé fúrtam az ujjaimat, mintha még közelebb akarnám vonni – feltéve, ha lehetséges. Hagytam, hogy kicsit irányítson.
Ahogy ajkaival a nyakamra tapadt, kicsit felszisszentem. Az enyhe, szúró érzés és a szívás hangja inkább kéjes volt, mint fájdalmas. Finoman még közelebb húztam a fejét, hogy érezze, bármit tehet velem.
Elhúzódott.
A szemembe nézve szólalt meg ismét. Ujjaim továbbra is az egyik barna tinccsel játszottak. Jó érzés volt hozzá érni, mintha az évekig tartó magány hirtelen véget ért volna valóban s az ismeretlen, de jó érzés úgy járt át, mint a kandallóból áradó meleg egy hideg, téli napon.
–  Akár hol is jártam, amire igazán szükségem volt azt sosem találtam meg... egészen négy nappal ez előttig  – suttogtam lihegve és megcirógattam az arcát.
A dicséreteit hallva zavarba jöttem, ezért inkább magamhoz húztam. Finoman megpusziltam az arcát, csókot leheltem az ajkaira és egy hirtelen mozdulattal ismét fölé kerültem.
A karjait finoman lenyomtam a matracra, a párnák már régen félre csúsztak. Közel hajoltam hozzá, a szemeit fürkésztem hosszú pillanatokig. Annyira vágytam rá, hogy megkapjam, talán már az első találkozásunk óta, hogy hihetetlennek hatott az egész helyzet még abban a percben is.
– Én pedig minden porcikádat imádom – mondtam, bár egy kicsit későn reagálva a korábbira.
Valóban nehéz lett volna mostanra csak egyetlen részét kiemelni, amit igazán szeretek. A szemei magával ragadóan szépek, az ajkai ívesek és csókolni valók, gyönyörű a bőre, a teste formás és nőies. Minden tökéletes rajta.
Megcsókoltam, végig járták az ajakaim a testét. Felfedeztem minden hajlatot, a selymes bőr lágy érintése még jobban felkorbácsolta a vágyaimat. A forróság egyszerre tűnt elviselhetetlennek s kellemesnek. A szívem pedig heves ritmust diktált.
Akartam, mindennél jobban. Már nem tudtam várni, képtelen voltam uralkodni magamon. Egy kicsit erősebben szorítottam le a kezeit, megcsókoltam és amint teljesen eggyé váltunk, mintha ugyanazt a ritmust járta volna mindkettőnk teste, amit a szívem vert.
Egyre fokozódott a forróság.  Minden pillanat maga volt a gyönyör. Lassan megszűnt körülöttünk a szoba, a hotel, mintha csak ketten lettünk volna az egész világon s ez az ismeretlen, de biztonságos érzés hagyta, hogy még többet engedjek a testemnek.
Nem gondolkodtam, mintha nem is lennék rá képes. Csak azt tudtam: most Esmé az enyém és én is az övé vagyok teljesen. Nem lehet vége... ne legyen soha... – zakatoltak a fejemben az értelmetlen gondolatfoszlányok. Finoman csókoltam meg, de most előbb elhúzódtam, úgy éreztem egyre nehezebben kapok levegőt.
A forróság sivatagi hőséggé változott. Izzadtság folyt végig az arcomon. Valahonnan a hajvonalamtól indult meg és ahogy még utoljára lehajoltam megcsókolni, le is csöppent. Gyengéden, lassan értek össze az ajkaink, mintha még az utolsó pillanatokat szerettük volna hosszabbra nyújtani tudat alatt.
Jól esett erre a kis időre nem a morcos Elliot O'Mara bőrében lenni s tartózkodni minden emberi megnyilvánulástól – igen, tökéletesen tisztában vagyok saját magammal, vagy legalábbis a kellemetlenkedő oldalammal. Egy kicsit talán tényleg az a gyengéd férfi lettem, akit Esmé mindenkinél jobban megérdemel. De ezt az énemet csak ő tudta előhozni és ez komolyan meglepett még engem is.
Lassan gurultam le róla és terültem el a matracon a plafon felé bámulva. A mellkasom még hullámzott és finom kis fáradtság uralkodott minden tagomban... amihez elképesztő nyugalom társult. Nem is tudom mikor éreztem utoljára ilyen békét a szívemben.
Nem tudtam még mindig beszédre szánni magamat, ezért megfogtam a kezét. A hüvelykujjammal simítottam át a finom bőrét. Éppen csak annyira fordultam felé, hogy lássam a szemeit, amikben érdemes elveszni.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 04. - 21:43:32
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/4c/4e/b3/4c4eb3a2c451093a0ad71ec5fab9e6fa.jpg)


          Számtalan csodálatos estén vagyok már túl, és remélem még több lesz az életemben; az biztos, hogy a ma este bőven azok közé fog tartozni, amit soha nem felejtek el. Egy pillanatig meglep, hogy sikerül felülre kerülnöm. Pont ezért a tőlem telhető lehető legjobb bánásmódban részesítem. Csókolom, ahol érem, végigsimítok a hasfalán, a karjain, és kicsit elidőzök a hegen. Hogy szerezhette? Erre már nincs időm rákérdezni, mert pillanatnyi mélázásomnak köszönhetően újra a matracra kerülök. Emelném a karom, de bilincsként fonódnak rám a karjai. Elmosolyodom, mert bár nem szeretem ezt a fajta bánásmódot, Elliotban bízom annyira, hogy ne rémítsen meg ez a lehetőség.
          A testem követi csókjának vonalát, mintha mindig ki akarná emelni magát, közelebb akarna lenni puha ajkaihoz. Egyre hevesebben ver a szívem, és egyre melegebbnek érzem a környezetemet. Talán lejjebb kéne venni a fűtést. Viszont egyre nagyobb kínban vagyok, mert elhalmoznám mindenféle jóval, hogy ő is kicsivel többet kapjon belőlem, de nem megy. Aztán pedig még jobban nem, hogy teljes egészében odaszegez az ágyhoz. Hátam elemelem az ágytól, amennyire lehet, majd felvéve ritmusát eggyé olvadok vele, amennyire csak lehet. Eltűnnek a gondolataim, pedig olyan szépeket fogalmaztam meg, de velük együtt eltűnik minden, a szoba, a világ, a családom, és már csak őt látom. Csillogó szemét, a foltot a nyakán, de aztán egy pillanatra már ezt sem. Egy nagyon hosszú pillanatra.
          Zihálok, érzem, hogy lazul a szorítás a kezemen, de nem nyitom még ki a szemem. Látni akarom még magam előtt azt a pillanatot, mikor végérvényesen egymásba olvadtunk, mikor azt mondtam, már semmi sem tud szétválasztani minket. Oldalra fordulok, mikor megérzem ujját a kézfejemen. Aztán inkább lassan megmozdulok, és fejemet a mellkasára teszem. Szeretném még hallani a szívverését, és a legjobban az eszembe vésni, mert ki tudja, mikor lesz majd alkalmam újra hallani. De erre most nem is akarok gondolni. Kezemmel végigsimítok a hegen. Komolynak tűnik, de talán ez még mindig nem a legjobb alkalom arra, hogy rákérdezzek.
          Felnézek kicsit, majd fel is ülök az ágyon. Magamhoz húzom a takarót, nem mintha takargatni valóm lenne Elliot előtt. Az óra szerint már nincs sok vissza éjfélig, ha szerencsénk van, akkor talán látjuk a szobánk ablakából a tűzijátékot. Megfogom a kezét, és ahogy mászni kezdek lefelé, úgy húzom őt is magammal.
          - Van egy komoly feladatom számodra.  – Odalépek a minibárhoz és kiveszek belőle egy pezsgőt. Nem, ma még nem volt elég. – Ki kéne nyitnod ezt az üveget.
          Keresek két poharat, amíg szerelmem az üveggel bajlódik. Én meg a takaróval, ezért szorosabbra fogom magam körül. Kicsit most inkább érzem magam hercegnőnek, ahogy húzom magam után a selyem anyagot, mint abban a nehéz ruhadarabban. Megállok az ablaknál, és Elliotra nézek.
          - Még sohasem láttam hozzád fogható csodát.
          Némán figyelem, ahogy a gyöngyöző ital a pohárba csordogál, majd a szemébe nézek. Koccintásra emelem kezem, majd egy csók kíséretében át is lépünk az új évbe.
          - Boldog Új Évet, Szerelmem!
          Elmosolyodom, majd az ablak felé fordulok. A tűzijátékot ugyan nem látjuk teljes egészében, csak a villogó fényeket, de nekem ez is elég. A legnagyobb ajándék úgyis az, hogy ő itt van velem. És a kérdés most még sürgetőbb lesz, és úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb is. Mi lesz majd velünk aztán, hogy hazamentünk innen? De nem fogom elrontani az új évet mindjárt ezzel a kérdéssel. Helyette inkább megiszom a poharam tartalmát, és töltök még egyet. Azon túl viszont már egy kortyot se, inkább megölelem Elliotot.
          - Vigyázz rám, jó? Most és mindörökké, ígérd meg!
          Csak néhány vigasztaló szóra van szükségem, és az ágyikóra, mert úgy érzem, túl sok minden történt ma ahhoz, hogy ne bírjam ki az éjszakát ébren. Visszavezetem párom az ágyhoz, megvárom, amíg kényelmesen elhelyezkedik, majd a mellkasára dőlve, a szíve ritmusát hallgatva elalszom.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 05. - 11:48:35

Esmé feje a mellkasomra került, s bár még mindig nem nyugodott meg teljesen a lélegzetem, megnyugtató érzés volt, ilyen közel tudni magamhoz. Tökéletes volt ez a pillanat, még éreztem magamon a felszabadultság utolsó szikráit s ez volt az, ami igazán újat jelentett.
Ahogy felnézett rám, csak mosolyogni tudtam, élvezni ahogy a tekintetünk összefonódik. Hogy lehet ekkora szerencsém ezzel a nővel? – ámuldoztam.
Hamarosan felült, én meg csak figyeltem, ahogy a gyönyörű teste eltűnik a takaró alatt. Nem bántam, hogy elrejti előlem, annak ellenére, hogy órákig tudtam volna nézegetni még. Csendesen kerestem meg én is az alsómat, az inget pedig csak azért ráncigáltam magamra, hogy ne lássam a véraláfutást... és a történtek után is szégyelltem magamat egy kicsit (ami butaság volt részemről, de akkor nem gondolkodtam).
A minibárból kivett pezsgő az én kezembe került. Még sosem bontottam ki azelőtt ilyesmit.
–  Megpróbálhatom  – válaszoltam és igyekeztem nagyon magabiztosnak tűnni.
A kupak eltávolítás nehezebb volt, mint hittem. Ráadásul az az átkozott pálcám is valahol az elszórt ruhadarabok között volt és nem mertem keresgélni. Esmé legalább ma éjszakára hadd higgyen normális embernek. Valami drótféleség tartotta bent a kupakot a helyén, ahogy azt feltéptem, szinte ki is robbant onnan. Ha nem húzom félre a fejemet, simán elveszthettem volna az egyik szememet is.
– Merlin szerelmére, ez veszélyes volt!  – kiáltottam fel.
A pohárba töltéssel már nem bajlódtam annyit. Talán ez volt a legkönnyebb része a feladatnak, ami bár talán nem volt valóban komoly feladat Esmé szemében, de egy csavargónak igen is nehézségeket okozott.
– Ne hozz zavarba... – suttogtam s szinte éreztem, ahogyan az összes vér az arcomba áramlik. Nem szoktak nekem bókolni. –  Nem gondoltam volna, hogy ilyen értékes kincset is találok ezen a kalandon.
Koccintottunk, de engem nem az alkohol érdekelt, vagy a tűzijáték fénye, mikor éjfélt ütött az óra. A szívem megint Esmé fogságába esett, ahogy átnyújtottam a poharat és összeértek az ujjaink s találkozott a tekintetünk. Finoman csókoltam meg, közelebb vontam magamhoz.
Szerelmem – ízlelgettem Esmé szavait. Soha, senki nem mondott nekem ilyet. Annyira meglepett, hogy csak némán dadogtam egy boldog újévet.
Figyeltem, ahogy kinéz az ablakon. A szemében láttam a felvillanó fényeket.
Megittam a pezsgőt, Esmét utánozva és ahogy megölelt, újabb meglepetés ért. Hogyan ígérhetném, hogy megvédem? Szeretném, mindennél jobban, de mi lesz, ha nem tudom betartani? Annyiszor buktam már bele az ilyen próbálkozásokba, hogy még felidéznem is fájt azoknak az arcát, akiket cserben hagytam.
Gombóc volt a torkomba, nyelnem kellett, hogy válaszolni tudjak:
– Bárcsak megígérhetném  – rekedt voltam, remegtem, ahogy átkaroltam. – Csak annyit tudok, hogyha nem is leszek melletted, minden gondolatom te leszel.
Nem vagyok romantikus, nem használok talán olyan nagy szavakat, amiket Esmé érdemelne és talán nem is vagyok igazi herceg... de minden erőmmel boldoggá szerettem volna tenni.
Hamar ágyba kerültünk, s ő már régen aludt, mikor engem még mindig a saját gondolataim foglaltak le. Örültem, hogy nem hazudtam neki és nem tettem üres ígéretek, ahogy valószínűleg az apám tette az anyámmal. Jobb ember akarok lenni nála, még ha eddig nem is sikerült túl jól a próbálkozásom.
Átkaroltam Esmét és hamarosan én is olyan mélyen aludtam, mint ő.
Álmok kavarogtak a szemem előtt, borzalmas rémálmok.
Hosszú, fekete köpenyt és csuklyát viselő alak sétált át a lakásom nappaliján. Zeusz a lábához dörgölőzött, majd követte a kandallóig. A fantom a párkányra tett képeket nézegetve ácsorgott jó ideig, én pedig ott álltam mögötte, talpig fehérben – ez azért volt oly' szokatlan, mert általában sötét ruhákat viselek.
Az ismeretlen A vállára tettem a kezemet, mire lehúzta a csuklyát a fejéről. Furcsán ismerős, sötét hajszín villant elő.
Lassan fordult felém. A barna szempár ravasz csillogásából tudtam, kivel állok szemben: saját magammal. „Nem vagyok az apám” – valami ilyesmit mondhattam, de alig hallottam a hangomat. A hajamba markolva kiáltozni kezdtem, hogy ne, ne, ne, ne!
Egyre hangosabb lett a hangom, míg rá nem jöttem, hogy a nászutas lakosztály hálószobájában fekszem és valóban kiáltozok. Gyorsan felültem, reméltem, hogy nem löktem meg túlzottan Esmét.
 Levegőhöz akartam jutni, de nem ment.
Kimásztam az ágyból, az ablakhoz rohantam és kinyitottam. Erősen koncentrálnom kellett, hogy működésre bírjam a tüdőmet és beszippantsam a fagyos levegőt. Kitisztultak a gondolataim s csak ezután fordultam az ágy felé:
– Sajnálom, hogy elrontok mindent... – ennyit tudtam hirtelen kinyögni.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 05. - 16:44:36
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/0a/c7/d5/0ac7d5ac603b98300e2cdda871a19cd8.gif)


          Tudom, hogy majdnem lehetetlen dolgot kérek Elliottól, de olyan jól esne, ha hallanám. Ha azt mondaná, hogy minden rendben lesz, hogy vigyáz rám. Mégis a lelkem mélyén tudom, nem lehet mindig ott velem, ahogy én se lehetek ott vele, és ezért elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy bízzunk abban, nem lesz a másiknak semmi baja. Elnézem, ahogy bajlódik a pezsgővel, és tudom, még soha életében nem fogott ilyet a kezében. Legközelebb majd én csinálom, vagy a varázslatot hívjuk segítségül. Így viszont jó, hogy nem történt senkinek semmi baja.
          - De csak azért, mert még nem volt pezsgős üveg a kezedben. Legközelebb jobban megy majd.
          Igyekszem nem csak a testemmel érzékeltetni, hogy mit érzek, és mit gondolok, hanem a szavaimmal is, de nem gondoltam, hogy ilyen visszajelzést kapok majd. El is határozom, hogy hozzá fogom szoktatni Elliotot a kedvességhez, és ahhoz, hogy mostantól egyre többször fogja hallani tőlem a szerelmem, szeretlek, imádlak és a nem tudok betelni veled szavakat. Az én kalandorom.
          - Nekem ez is elég. Tudom, hogy olyan dolgot kértem tőled, amit nehezen tudnál teljesíteni.
          És ugyanez igaz fordítva is. Még én is nehezen tudnám teljesíteni ugyanezt a kérést. Közelebb bújok, amennyire csak lehet. Szeretném kihasználni az alkalmat, amit a közös életünk első éjszakája nyújt nekünk.


          Nem tudom mennyi idő telik el, csak azt, hogy sokkal kényelmesebben fekszem, mint arra az elalvásom előtt számítani lehetne. Nem zsibbadt a karom, kapok rendesen levegőt, és nem hallom már szívének dobbanását. Álmatagon nyújtózom, talán csak elgurultam mellőle, vagy ő mellőlem, de nem találom sehol. Még hallom szavait, olyan távolról jönnek, és hideg is van, ezért betakarózom teljesen.
          - Nem rontottál el semmit. Miről beszélsz?
          Kimászok, és a fejemre is rádobva a takarót odabotorkálok hozzá. Betakarom őt is, nem akarom, hogy megfázzon, főleg mert érzem, mennyire vizes a ruhája és az egész teste.
          - Mi történt? Jól vagy?
          Aggodalom tükröződik a szememben. Talán mégis neki volt igaza mikor óvatosságra intett. Kinézek az ablakon, de nem látok lábnyomokat se közeledni, se távolodni. A zene is elnémult már, a bulinak biztos rég vége. De mennyi lehet az idő? Visszamegyek a hálóba, hogy megnézzem az ottani órán, és hogy felvegyek valamit magamra, legalább a köntösömet.
          - Kérsz egy kávét?  – kiabálok ki onnan, majd ki is hajolok. – Egy kakaót?
           Mostanra már teljesen felébredtem, ha arra kérne, hogy bújjunk vissza az ágyba, az se menne. Végül egy hosszú hálóingbe és a köntösbe lépek ki a nappaliba, és a telefon felé indulok, hogy rendeljek valamit. Az éjszakai időpont miatt lassan érkezik meg, így le tudok ülni a kanapéra, és kérni szerelmemet, hogy üljön oda hozzám, hajtsa a fejét az ölembe. Simogatni kezdem a haját, és kicsit masszírozni a halántékánál. Jót fog tenni neki, ahogy nekem is az a fejfájáscsillapító. Túl sok volt nekem az a pezsgő, és érzem, hogy még nem teljesen tisztult ki belőlem.
          - Jobb már?
          Lehajolok és adok egy csókot a homlokára, majd a szájára is. Szerencse, hogy varázslók vagyunk, mert így nem kell majd sokat bajlódni a takarítással. Mert biztos vagyok benne, hogy elalszunk majd, és úgy kell rohannunk majd a végén.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 07. - 15:19:40

Végre kaptam levegőt és bár az egész testem reszketett a hidegtől, ami erőszakosan tört be a meleg szobába, kicsivel nyugodtabb voltam. Esmé kérdése is kicsit helyre tett, már nem csupán az volt világos, hogy hol vagyok. Egy álom borított ki ennyire... Egy ostoba álom miatt kiáltozom és pattanok ki az ágyból őrült módjára.
–  Egy álom miatt...  – kezdtem volna, de szinte azonnal el is hallgattam.
Nem volt értelme a kirohanásomat magyarázni. Nem hiszem el, hogy a  rémálom miatt majdnem olyan tűneteket produkáltam, amiket talán csak az őrültek szoktak. Esmé kicsit engem is betakart, de most túl ideges voltam és leráztam magamról a gondoskodást. Egy kicsit gondolkodnom kellett és teljesen megnyugodni.
–  Én... nem tudom  – válaszoltam, habár nagyon is tudtam a választ: nem vagyok jól, fáj a fejem, száraz a torkom. Gyenge s elképesztően fáradt voltam.
–  Fáj a fejem  – ismertem el aztán.
A nappaliban már annyira hideg volt, hogy bezártam inkább az ablakot. Esmé a hálóban zörgött valamivel, közben egyszer ki is hajolt. Gondolni sem tudtam most a kakaó gusztustalan, édes ízére. Az édes illat emlékétől még jobban kirázott a hideg.
–  Egy kávét  – feleltem, de most a koffein reménye sem hozott igazán lázba.
Esmé hamarosan hálóingben, köntösben lépte át a küszöböt. Míg rendelt a mugli távbeszélőn, én is kicsit magamhoz tértem. Előbányásztam a régi, selymes anyagú köntösömet, ami éppen csak annyira volt vastag, amennyire kellett és alaposan eltakarta csontos alkatomat is.
Mikor visszatértem a nappaliba, Esmé hátra lépett a készüléktől és lehuppanva a kanapéra, engem is odahívott maga mellé.
Az ölébe hajtottam a fejemet, hagytam, hogy a halántékomat masszíroz. Egy pillanattal korábban még a hajamat simogatta, de jól esett a hirtelen váltás is. Finom, lassú mozdulatok voltak, melyek gyengéden csillapították a fájdalmat.
–   Kicsivel...  – mondtam a kérdés hallatán, és élveztem a csókjait.
Kicsivel? – futott át az agyamon a saját ostoba szövegem. Persze, hogy nem úgy gondoltam, hát nem elment a maradék eszem is? Csak jól esett volna, hogyha tovább kényeztet. Sosem volt ilyesmiben részem és mintha ez a fejfájás is azóta gyötört volna, hogy kirúgtak a Roxfortból.
–  Vagyis jobban, de ne hagyd abba!  – mondtam, mikor elhúzódott.
Csak egy mugli zavarta meg a nyugalmunkat, aki felhozta a rendelést. Én nem mozdultam a kanapéról még a kávé frissítő illatáért sem. Minden tagom nehéz volt. Csak a tekintetemmel követtem a fiatal férfit, aki mindent lepakolt az asztalra.
–   Nem hinném, hogy meg bírom inni azt a kávét - mondtam; a mugli eddigre távozott.
Az érzés, hogy a gyomrom tele van pezsgővel, hirtelen tört rám. A vacsorából, amit Esmé a szobánkba kért korábban alig ettem, akkor is csak ittam a bort. Úgy éreztem, ha most valóban bele kéne innom a kávéba, rosszul lennék.
–  De ha kéred, neked adom. Idd csak meg nyugodtan!  – hadartam el.
Kár volna egy ilyen kávét hagyni, hogy kárba vesszen. Feltételeztem, hogy az is legalább olyan drága, mint a ruhakölcsönzés.
Elég nagyot ásítottam, mintha az a szörnyű álom még jobban kifárasztott volna. Még mindig a hatása alatt voltam. Ha csak arra gondoltam, ahogy a saját szemembe néztem, mikor lerántottam a csuklyát, beleborzongtam. Tudtam én jól, hogy tőle is örököltem dolgokat, de mégis mit?
Sosem hagytam el senkit, sosem született csak úgy egy gyerekem, akinek kiléphettem volna az életéből, hogy aztán kínozzam. Viszont, gonosz vagyok, lopok, csalok és hazudok állandóan. Ártottam a családomnak, mint az apám, anya miattam is annyira szenvedett... Nem akarok rá hasonlítani, mégis mintha hiába küzdenék ellene.
–  Nagyon fáradt vagyok...  – dörmögtem szinte félálomban.
Mindenem zsibbadt, az agyam már csak a fényeket és a színeket tudta feldolgozni. Kényelmesen fészkelődtem egy darabig és hamarosan újra elnyomott az álom.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 08. - 19:14:33
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/b6/c9/b9/b6c9b9e06709b46f5719b2d21e5ef4f1.gif)


          A szobaszerviztől csak egy kávét rendeltem és némi harapnivalót. Fejfájás-csillapító van nálam, a csapi víz pedig bőven megteszi, hogy be tudjam majd venni. Most Elliot a legfontosabb, és a tudat, hogy valami komoly dolog történhetett, de a szobában semmi jelét sem látom annak, hogy betörtek volna. Talán még idejében lebuktatta a tettest, de ez nem magyarázná azt, hogy miért reszket ennyire. Végül azért hamar megtudom, hogy egy álom a ludas a dologban. Tudom, hogy ilyenkor a legjobb, ha megnyugszik az ember. Akkor tisztább fejjel, könnyebben végig tudja gondolni a történteket.
          Pont ezért is ülök le inkább a kanapéra, és nem a hálóban az ágyra. Örülök, hogy elfogadja a felkérésem. Igyekszem a lehető leghamarabb megnyugtatni, és ehhez a szoba nyugodtságát használom fel alapnak. Még a szobapincérnek se hagyom, hogy megzavarja ezt a nyugalmat. Már előre kikészítettem neki a borravalót, így csak egy biccentéssel köszöntem meg neki a fáradozásait.
          - Nem hagyom abba. Addig csinálom, amíg szükséged van rá.
          Lehajolok, és adok még egy puszit a homlokára. Kicsit meglep, hogy mégse kéri a kávét, de nem gond, majd megiszom én. Ha már elkértük és ki is fizetjük, akkor ne a lefolyóban végezze. Főleg mert az illata annyira hívogató. Jó lenne megtudni miről is álmodhatott, és a hegének történetére is kíváncsi vagyok, de nem ez a legjobb alkalom arra, hogy rákérdezzek. A legjobb indok pedig erre, hogy fészkelődni kezd, amivel nem tudom tartani a lépést, így a masszázs is félbemarad, rövid időn belül pedig el is alszik. Nem mozdulok még egy kicsit, hagyom, hogy teljesen elaludjon, szüksége van pihenésre. Végül óvatosan kimászok alóla, a pálcám keresésére indulok, és mikor megtalálom, akkor belebegtetem őt az ágyba.
          Ülök még egy kicsit utána az ágy szélén, de aztán hív a mosdó, és be is zárkózok oda egy kis időre. Unokatestvérem most nincs itt, hogy fogja a hajam, de szerintem elboldogulok majd nélküle is. Csoda, hogy kibírtam eddig, de talán az lehet az oka, hogy az sokkal jobban érdekelt mi van szerelmemmel, mint az, mi van velem. Végül én se iszom meg a kávét, csak befekszek az ágyba Elliot mellé, hogy aztán jó pár órával később felriadva kapkodjam össze a ruháimat.

          A kávé ugyan ekkorra már rég kihűlt, de hála a mágiának, pillanatok alatt újra forró és gőzölgő lesz. Felkapok valamit magamra, aztán a recepcióra sietek. Elmagyarázom a helyzetet, hogy nagyon sajnáljuk, de elaludtunk, kifizetem a számlát, mindent, ami teljesen lenullázza a megtakarításom, és legalább három hónapra előre a fizetésem is. Sóhajtok egyet, majd visszamegyek a szobába, elvégre egy órával kaptunk csak több időt. Becsukom magam mögött az ajtót, majd a legközelebbi tükörbe nézek. Kócos vagyok, ami még úgy is látszik, hogy lófarokba van kötve a hajam. A szemeim karikásak, nem csoda, hogy olyan jóízűen mosolygott a fiatalember. A ruhám is csálén áll, és sikerült két nem egyforma cipőt felvennem, és smink nélkül most elég ijesztő vagyok. Ledobom mind a kettőt, majd bemegyek a hálóba, és leülök az ágy szélére. Figyelem kicsit az egyenletes lélegzését, de nem sokáig. Közel hajolok hozzá, és adok egy puszit neki.
          - Elliot, ébresztő! Elliot, ideje indulnunk.
          Adok még egy csókot neki, biztos legyek benne abban, hogy felébred, aztán indulok is a bőröndöm felé. Már majdnem mindent belepakoltam, csak a fürdőből kell még kihoznom néhány holmit, és készen állok az indulásra. Mikor mocorgást hallok az ágy felől, akkor felé fordulok, és elmosolyodom.
          - Kicsit elaludtunk. A számlát már rendeztem, de nincs sok időnk a távozásra. Kicsit kapd össze magad, aztán majd otthon nálam befejezünk mindent, rendben?
          Lágyan elmosolyodom, és nekidőlök az ajtó félfájának. Pont úgy, mint egy nappal korábban is, csak akkor bikini volt rajtam. Tényleg, azt hova is tettem? Körbenézek a szobában, és végül az egyik sarokban meg is találom. Csak azt nem tudom, hogyan került oda.
          - Szólj, ha kész vagy, kinn megvárlak.
          Egy kacsintás kíséretében dobok egy csókot, majd leülök kinn a kanapéra, és figyelem a nagyon serényen ténykedő alakját.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 11. - 10:59:00
A szemeim lassan nyíltak fel, holott már percekkel korábban megéreztem a függönyök közötti résen beszűrődő, fehér fény cirógatását az arcomon. Kellemes volt, s mintha ettől csak még nehezebben mozdultam volna meg.
Lassan mocorogni kezdtem, körbe néztem a szobában, de Esmé sem az ágyban, sem máshol nem volt. Csendes volt a lakosztályunk, így csak fordultam egyet és a párnájába fúrtam a fejemen.
Az ő illatát érezrem meg rajta. Lehunytam a szememet és hosszú percekig csak szagoltam. Finom volt és megnyugtató, habár még akkor is a ott uralkodott minden gondolatom mögött az éjszakai rémálom utolsó morzsája... mintha sosem tudnám teljesen félresöpörni.
Felnéztem, mintha valóban ébredezni szeretnék, de megakadt a tekintetem az éjjeliszekrényen. Az olvasó lámpa mellett ott csillogott az a bájos, egyszerű nyaklánc, amit Esmé mutatott nekem. Kicsit közelebb húzódtam hozzá és elvettem.
Megforgattam a medált az ujjaim között. Nem tetszett különösebben, de annyira Esmé volt... fájdalmas gondolat törölte le az arcomról a halvány mosolyt. Mi lesz, ha nem láthatom többé? Mi lesz, ha elutazom? Nem tudtam rá a választ, de lehetne ennél erősebb emlékem?
Nem, ez nem lopás – ráztam meg a fejemet, ahogy megfordultam és a földre dobott nadrágom zsebébe csúsztattam az ékszert. – Ez most nálam lesz, kölcsönben, de visszaadom neki, ha eljön az ideje.
Az ajtó hamarosan kinyílt, úgy tettem, mintha még aludnék. Egyenletesen szuszogtam, bár nehezemre esett eljátszani, hiszen a csillogó ékszer és az érzelmek képe szinte azonnal magamhoz térített.  
Esmé puszija és szavaira kinyitottam a szememet, de mozgolódni csak nagyon nehezen tudtam. Eldörmögtem egy gyors jó reggeltet, kicsit még rekedt volt a hangom is.
– Miért kell ennyire sietni?  – értetlenkedtem, de valójában nem vártam rá választ, hiszen én is láttam mennyi idő van.
Lehajoltam, hogy megkeressem a pálcámat, ami valahol az ingem és a nyakkendőm környékén hevert a padlón. Csak, mikor felegyenesedtem vettem észre, hogy Esmé megint elképszetően vonzó, mint tegnap bikiniben. Ugyanolyan pózt vett fel az ajtóban állva... Talán ez valami titkos módszer, amivel megpróbál irányítani? – még a puszta gondolattól is elmosolyodtam.
–  Pillanatok alatt kész leszek  – válaszoltam, de mikor csókot dobott megálltam a mozdulatban.
Kedvem támadt odamenni, hogy megcsókoljam s az ágyon kössünk ki ismét. Azonban nem tettem ennek ellenére sem semmit. Csak mozdulatlanul figyeltem, ahogy rám kacsint és kimegy a szobából... még mindig nem értettem, hogyan történhetett meg velem ez a csoda, éppen velem, aki sosem érzett ilyen mély érzéseket senki iránt.
Lassan, lágy pálca mozdulatokkal öltöztem fel és pakoltam össze.
Éreztem, hogy Esmé figyel, és bár legalább olyan simogató volt a tekintete, mint korábban a függönyök között betörő gyenge kis fény, nem tudtam koncentrálni. A szétdobált ruhák nagyrésze gyűrött gombócként kötött ki a bőröndömbe.
Hogy lehetek már megint ilyen szerencsétlen? Valahol ezen a ponton tudatosult bennem, hogy Esmé jelenlétében eddig szinte egy varázslatom sem sült el éppen jól. Az pedig csak a hab a tortán, hogy még Nyström is padlóra – illetve hóra – küldött, mikor a házhoz siettünk. Az egy dolog, hogy én akkor szerettem belé, de el sem tudom képzelni, ő mit gondolhatott rólam abban a percben.
– Ez jobban szokott menni általában  – jegyeztem meg és mosolyogva kisétáltam a csomagommal a nappaliba.
Odamentem hozzá, adtam egy puszit a homlokára. Csak ezután rontottam be a fürdőbe, hogy még rendbe tegyem magamat kicsit. Lehet, hogy gyorsnak kell lenni, de én egyetlen mugli kedvéért sem voltam hajlandó egy gyors mosdás nélkül elindulni... főleg nem Esmé oldalán.
– Készen állok az indulásra  – mondtam, mikor visszatértem hozzá a nappaliba.
Odamentem elé, finoman megcsókoltam. Szükségem volt erre a kis időre, hogy magamhoz térjek rendesen a tegnapi ivászat és a rémálom keveréke után. Olyan volt az elmúlt éjszaka, mintha a kellemes bálozás után mérget vettem volna be és azt csak nehezen tudta volna legyűrni a szervezetem.
Ekkorra azonban visszatért az erőm. Az édes csók megnyugtatta a megviselt idegeimet.
– Még egyszer jó reggelt  – suttogtam, mikor elhúzódtam tőle.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 12. - 16:37:16
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/c0/ca/df/c0cadf220526864498aa434b3d93ee80.jpg)


          Minden érkezés egy indulással kezdődik. Minden indulás a tervezéssel. A tervezés tarthat akár percekig, egy röpke elhatározás nyomán, de lehet, hogy hónapokat is felölel. Nekünk csak pár pillanatunk van a készülődésre, de szerintem ennyi is elég lesz. Sok dolgot nem hoztunk, nem tudunk itt hagyni semmit. Csak némán figyelem, ahogy a hálóban pakol, az én bőröndöm már az ajtóban várakozik.
          - Tudod, eredetileg tízig kellett volna kijelentkezni, de kaptunk egy óra haladékot, és…
          Tudhattam volna, hogy a magyarázatomra nem is kíváncsi annyira. Pedig biztos voltam benne, hogy nem fogja tudni, ha lesokkolódott a bejelentkezéskor. A csók mondjuk mindig hatásos lesz ahhoz, hogy elhallgattasson. Egyébként nem értem, hogy miért aggódik a folyton, mert látom rajta, pedig nem lenne rá oka. Egyszer majd jól kifaggatom mindenről. Amíg elszalad a fürdőbe még egyszer az ablakhoz lépek és kinézek a csodálatos épületre. Tegnap annyira a feladatra koncentráltam, hogy teljesen kiment a fejemből körbenézni. A zörgés abbamarad a mosdóban, én pedig visszaülök a kanapéra, azért annyira nem sietünk, hogy öt percet ne tölthessünk el nyugalomban.
          - Jó reggelt!
          Csillognak a szemeim, és most először vagyok féltékeny egy férfira, amiért jobban néz ki nálam. Még a varázslat sem segítene azon a borzalmon, amin az ébredésem óta nem tudok helyrehozni. Majd talán otthon a nyugalomban, de a tegnap este egyszerűen csodálatos volt. Én nem is tudom leírni szavakkal azt, amit az éjszaka nyújtott.
          - Örülök neki, hogy már jobban vagy. Az éjjel megijesztettél kicsit. Mehetünk?
          Felállok a helyemről pont időben ahhoz, hogy a kopogás jelezze a hordár érkezését. A taxit már megrendelték nekünk a recepcióról, csak vissza kell érni a barátomhoz, onnan pedig egyenes az út hazafelé. A taxiban nyitom csak ki újra a számat.
          - Emlékszel rá, mikor megkértelek rá, hogy maradj nálam egy napot? Még mindig van kedved hozzá, hogy nálam töltsd ezt a napot?
          Megérteném, ha azt mondaná, hogy nem. Az én kis lakásom, és a helyhez kötött életem nem felel meg Elliot életvitelének. De majd átlépünk ezen az akadályon valahogy. Tudom, hogy ennek most nagyobb jelentősége lesz, mint korábban, de ki fogom bírni. Muszáj lesz.

          Belépve a lakásomba egy teljesen megkönnyebbült érzés szabadít fel. Mintha eddig valamilyen buborékban lettem volna, és azzal, hogy eljöttünk onnan, a láncaim elszakadtak. Ledobom a bőröndöm a háló közepén, majd visszamegyek szerelmemhez.
          - Nem hiszem el, hogy tényleg sikerült. Hogy mehetett ez ennyire könnyen? Annyira izgultam mikor kisétáltunk az ajtón. Kérsz inni valamit?
          Egy pillanatra megállok, mert nem hallom a körmök kopogását a padlón. Hol lehet Felix? Tudom, hogy nem szereti a tűzijátékot, és biztos vagyok benne, hogy a fürdő nincs elég mélyen a lakásban, hogy elbújjon ott. Aggódva nézek Elliotra, majd elkezdek rohangálni a lakásban egészen addig, amíg a műteremben egy papíron meg nem látom anya kézírásával az üzenetet arról, hogy nála van. Coco is, szerencsére. Azt hittem, hogy nem kapja meg időben a levelemet, de úgy tűnik, mégis.
          - Felix nincs itthon, tényleg csak kettőnké a lakás. Mit szeretnél csinálni? Egy villásreggeli jó lesz? Tudok egy olcsó és jó helyet a közelben.
          Ezt a kört viszont Elliotnak kéne állnia, még azt se tudom, hogy a következő hónapokban mit fogok majd tenni, de szerintem átjárok majd anyához. Úgyis régen láttam már, és lesz miről mesélnem is. Belebegtetem a másik bőröndöt a hálóba, majd megfogom Elliot kezét, és ezúttal az ajtón távozunk. Az utcákon senki se jár, a bulizók még alszanak ilyenkor általában, az újév első napja pedig egyébként sem a nagy nyüzsgésről híres.
          Út közben kicsit hozzábújok szerelmemhez, mintha nem csak az új év jött volna el, hanem én is másként látnék dolgokat. Például az eddig unalmasnak hitt játszótér, most rengeteg lehetőséggel kecsegtet. A házak a megfakult színeikkel, most szinte világítanak az elmém által kivetülő képektől.
          - Tudod, szeretném, ha egyszer elvinnél majd még magaddal. Nagyon élveztem a dolgot, még akkor is, ha szemét módon leitattál!  – bököm kicsit oldalba. – Ugye tudod, hogy az bosszúért kiált?
          Elmosolyodom, de már látom is a helyet, ahova megyünk. Egy gyorsétterembe térünk be, ahol nem csak hamburgereket lehet kapni, hanem olyanokat is, amiket gyorsan el tudnak készíteni, de rendes főételek. Olcsó, nem rossz a minősége, de azért nem is egy olyan étterem, mint a tegnapi. A pulthoz lépek és rendelek egy salátát néhány csirkefalattal, és kólával. Keresek egy üres asztalt, majd leülök hozzá, amíg szerelmem rendel.
          - Tudom, nem nagy dolog, de semmi nincs otthon, és farkas éhes vagyok már.
          Nem hiszem, hogy hihető lenne a salátával a tányéromon, viszont a gyomrom se akarom kikészíteni teljesen. Erőt veszek magamon, mert tudom, hogy nem itt kéne beszélgetnünk erről, de nem bírom ki a következő alkalomig, mikor lehetőség lesz rá.
          - Mik a terveid a jövőben? Hova mész innen? Hova vezet a következő kalandod?
          Remélem nem ért félre, mert nem szó szerint értem az innent. Főleg, hogy a holmija nálam van. A nyakamhoz nyúlok a láncot keresve, de az nincs ott. Kicsit bepánikolok, de végül arra jutok, hogy biztos a bőröndömben van, mikor mindent beröptettem oda, akkor azt is. Majd ha hazamegyek, akkor megnézem, de azért tovább matatok már megszokásból a nyakamnál.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 13. - 21:17:20

Esmé lakásába visszatérni már-már otthonos érzés volt és az csak javított a helyzeten, hogy nem került elő Felix és mordult rám ismét. Szerencsére beleegyeztem, hogy itt töltsem ezt a napot vele… igen, minden alkalmat ki fogok használni, hiszen holnap vagy holnap után talán nem is leszek a Szigeteken.
– Nem ment könnyen azért, de körültekintőbb voltam, mint máskor  – ismertem el.
Nem feszegettem ugyan a kelleténél jobban ezt a témát, de reméltem, hogy ért: miatta tettem meg mindent. Csak az ő kedvéért gondoskodtam mindenről, magamtól csak a bálra osontam volna be és amint meg van a kard valami titkos kijáraton át távoztam volna. De nem, ez alkalommal nem lehettem ennyire ostoba és felelőtlen. Esmé ott volt, őt nem sodorhattam baja még egy értékes kardért sem… hiszen ő minden kincsnél fontosabb nekem.
Miután lepakoltunk és Felix sem került elő – a gazdája emiatt láthatóan nem aggódott, így biztosan minden rendben volt vele –, előkerült az evés, mint téma. Korgott a gyomrom, hiszen úgy rohantunk el a szállodából.
– Rendben  – egyeztem bele és a kabát zsebembe nyúlva ellenőriztem, nálam vannak-e még azok a mugli érmék, amiket Dean adott a kezembe legutóbb.
Talán egy kakaóra nem hívhattam meg, most gondoltam megpróbálkozom a reggelivel. Végül is most már van közöttünk valami és talán nem idegenkedik az ilyesmitől… főleg azok után nem, hogy egyedül egyenlítette ki a szállóban a számlát.
Az utcát még most is hó borította, szinte érintetlen fehér takaróként lepte el a környéket. Nem sokan merészkedtek ki még, hiszen ez volt az újév első napja.
Csendesen sétáltunk egymás mellett, kéz a kézben. Esmé hozzám bújt egyszer csak, átkaroltam, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Na, az ilyen pillanatokra értettem: ki kell használni, mert sosem tudhatjuk, mikor látjuk egymást legközelebb… habár legszívesebben elrabolnám, hogy magammal vigyem mindenhová. Azt viszont el kell fogadnom, hogy mások vagyunk. Ő valószínűleg nem vágyik az én életemre, még akkor sem, ha élvezte.
– Mondhatnám, hogy igen, gyere velem máskor is  – mondtam és kicsit talán lehangolt lettem a témától, vagy inkább valami furcsa, előgyász lett úrrá rajtam. Ezt a pillanatot sajnáltam, ezt a nyugodt, felbecsülhetetlen érzést, amit mellette éreztem először gyerekkorom óta.
– De nem tehetem… amin most túlestünk, egyáltalán nem hasonlít egy átlagos munkámhoz. Általában sokkal veszélyesebb. és téged nem akarlak veszélybe sodorni, mert sz…
Még mindig nem tudtam kimondani azt az egyszerű szót, pedig nagyon szerettem volna. Hálás voltam a sorsnak, hogy pont ekkor értük el az éttermet. Szerencsére a bosszúért kiált részre sem volt alkalmam reagálni, habár szívesen bevallottam volna neki, mennyire vicces volt. A kedvemért simán benyakalta az összes pezsgőt, amit a kezébe nyomtam.
Az étteremet muglik üzemeltették, egyértelmű volt, mikor egy egyenruhás fiú söprögetni kezdett az ajtó előtt. Nagy nehezen kerültem ki és érdeklődve bámultam vissza rá. Valahogy a muglik annyira furcsák nekem.
– Majd én fizetek…  – mondtam Esmének, mikor megálltunk egy pult előtt.
Amíg ő rendelt, én elolvastam a kínálatot. Volt minden, fekete színben pompázó üdítők és szendvicsek. Egészen hasonlítottak ahhoz a hamiburgerhez, amit egyszer az Oxford Streeten ettem. Az illat viszont itt nem volt olyan kellemes, kicsit bántotta is az orromat.
– Töklevet szeretnék inni…  – mondtam kicsit bizonytalanul, miután a pultban álló férfit meggyőztem arról, hogy nekem egy sima hamiburger kell.
– Sajnálom, de ilyesmit nem tartunk. Van kóla és… – kezdte volna, de gyorsan a szavába vágtam.
– Akkor egy olyan koalát kérek…  – erre már úgy méregetett, mint az az utcai hamiburgeres alak. – Gyorsabban, éhes vagyok!
Elővettem a szokásos, mérges és éhes vagyok arcomat, hátha ez sürgetően hat rá. Hamarosan étellel a kezemben mentem Esmé után, aki bájosan közölte egy adag saláta felett, hogy farkas éhes. Hát nehezemre esett elhinni, de mosolyogva ültem le hozzá.
Amint kényelembe helyeztem magamat, hatalmas falatot haraptam a hamiburgerbe és csak reménykedtem benne, hogy kevésbé vagyok undorító, mint máskor. Már megszoktam, hogy gyorsan kell ennem, ráadásul ritkán jutok ételhez, így a mohóság általános probléma nálam.
– Ettem már jobb hamiburgert…  – mondtam kicsit csalódottan. – Máskor inkább az Oxfort Streeten együnk annál a szekérnél…
Csak Esmé kérdése terelte megint komoly mederbe a témát. Megértem, hogy kíváncsi, de nehezemre esik még mindig megnyílni, pedig ezt is legalább annyira szeretném, mint a fülébe súgni: szeretlek.
– Nem tudom, sosem tervezek előre  – rántottam meg a vállamat. – Ha hallok valami pletykát vagy felkeresnek egy megbízással, akkor elutazok, akár külföldre is…
A nyaka körül babrált, mintha zavarban volna. Kicsit aggódtam mit szól ahhoz, hogy ilyen hirtelen döntéseket szoktam hozni. Gyorsan hozzá tettem a biztonság kedvéért: –  De majd szólok, ha esetleg el kéne utaznom hosszabb időre.
Fogalmam sem volt, hogy ez mennyire volt megfelelő válasz ebben az esetben… de ami azt illeti sosem volt még barátnőm. Vajon Esmé már annak számít? – elmélkedtem és próbáltam nem azokra a rosszul sikerült egy éjszakás kalandokra gondolni, amiben részem volt. Azok a nők nem is hasonlíthatók hozzá, ráadásul a legtöbbjükkel csak azért kezdtem ki, hogy ellopjak valamit, mikor végre elalszanak.
– Megígértem, hogy írni fogok mindennap, ha kell… tudni fogod, mi van velem  – próbáltam legalább egy olyan dolgot mondani, amit feltételezhetően tartani is tudok.
Csak egy pillanatra néztem el a válla mellett, kifelé az utcára és ez elég volt, hogy minden önuralmamat elveszítsem.
– Mit keres ez meg itt?  – kérdeztem, de inkább magamnak szántam a kérdést, mint Esmének.
Az alak egyenesen velünk szemben állt. Sötétség áradt belőle, de a csuklyája alól nem villant elő egy pillanatra sem a tekintete. Olyan volt, mint mindig… rejtőzködő, de most nem mozdult. Nem menekült el azonnal, mint ahogyan máskor tette volna. Egyszerűen csak ácsorgott és állta a tekintetemet.
– Megölöm!  – kiáltottam el magamat és a pálcámat kerestem. Fel sem fogtam, hogy muglik között vagyunk, vagy hogy Esmé ilyennek idegbetegnek lát.
Nem vártam tovább, nem érdekelt hol a pálcám, amint megmozdul apám abbahagytam a kutatást. Fogtam magamat és kirontottam az épületből. Most aztán nem ráz le!Ha már tönkre tett életem talán legboldogabb két napját, akkor igenis mutassa meg az arcát.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 14. - 20:09:38
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/3d/20/b8/3d20b8af4203a63971be644c3c39256c.gif)


          Azt mondják, egyszer minden véget ér. Lehet az akár csak a mozi, egy színdarab vagy komoly dolgok is, mint az élet. Most csak abban reménykedem, hogy az idő kicsit lelassul a kedvünkért, és sokkal később fog eljönni az este, és az, hogy elválnak az útjaink. Örülni fogok minden egyes levélnek, amit Elliottól kapok, de az mégsem ugyanaz az érzés lesz, mint fogni a kezét, belenézni azokba a meleg barna szemekbe, és elbújni az ölelésében. Tudom, hogy átvészeljük majd az egészet, de akkor is szörnyű lesz távol lenni tőle. Mégis úgy gondolom, hogy mindezek után majd sokkal édesebbek lesznek a közösen töltött percek.
          - Sejtettem, hogy ezt mondod majd, és nem fogok az utadba állni. Már a ház is megviselt, ez a mostani pedig inkább szórakozás volt, túl egyszerű is mondhatni.
          Tudom, hogy csak hátráltatnám. Neki sokkal több tapasztalata van, és egyedül könnyebben tud menekülni is, ha arra lenne szükség. Igazából már ez a kis kaland is ajándék volt részünkre, főleg így az események fényében. Elmosolyodom, majd egy puszi kíséretében köszönöm meg a kisegítést. Azt hiszem, a rendelésem még ki tudnám fizetni, de nem vagyok benne biztos. Távoztomban még megfordulok, ahogy meghallom a töklé szót, de csak elmosolyodom. Sokkal többet kell a muglik között járnunk, hogy megszokjon néhány dolgot majd. Lefoglalok egy asztalt az ablak mellett, és lassan falatozni is kezdek. Csak akkor szólalok meg legközelebb, mikor Elliot is ideér. Nagyon aranyos volt a pultnál, újra beleszerettem, vagyis inkább még jobban.
          - Töklevet nem fogsz kapni a varázstalanok között – suttogom, mert az étterem eléggé tele van ezen a részen. – És innen nehezen tudnánk elmenni Londonba, hacsak nem akarsz elvinni a lakásodba. És milyen szekér?
          Gonoszkodom kicsit, mert láttam már én is olyan ételárusítót, és a hamiburger is elég fura, de tudván mennyire nem érzi magát otthon a muglik között, inkább nem próbálom meg kijavítani. Nem most, majd egy kicsit később. Egy újabb adagot kapok a számba, amíg hallgatom a jövőről szőtt terveit. Akkor talán sokára lesz még, hogy elmegy, és jó sok időt tölthetünk majd együtt. Ez felvillanyoz kicsit, de azért nem élem bele magam, mert ahogy mondta, talán még a randink kellős közepén elmegy majd. Oké, ezt azért nem gondoltam komolyan, de tény, hogy ennyire váratlan dologra gondolt.
          - Már nem érem be azzal, hogy írsz.  – Átnyúlok az asztal felett, és letörlök egy kis szószt a szája széléről, majd bekapom az ujjam. – Azt akarom, hogy épségben érj vissza, és elvigyél majd mindig valami szép helyre – kacsintok egyet.
          Remélem érti, hogy nem a Buckingham Palotára gondolok a szép hely alatt. Nem érdekelnek az olyan puccos helyek, csak annyi, hogy - a ki tudja mennyi idő után - együtt töltsünk egy kis időt. Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozik a hangulat. Követem a tekintetét, amíg meg nem látok egy csuklyás alakot. A tekintetem kettejük között járatom, és szavak nélkül is tudom, Elliot számára több mint egy esetleges megbízó. Bár a sürgős kutakodás, gondolom a pálcája után, mégis inkább erre a következtetésre ad okot.
          - Elliot, ki ez az alak?
          A válasz nem éppen az, amire számítok. Szerelmem kirohan az étteremből, és mire az ablak felé fordulok már a csuklyás alak is eltűnik. Nem akarom otthagyni az ételt az asztalon, de jobbnak látom, ha utána rohanok, mielőtt még valami baj lesz. Mire az ajtóhoz érek, már nyomukat vesztem. Keresem őket, amennyire csak lehet, de lehetetlenség megtalálni két embert, akik esetleg nem is akarják, hogy megtalálják őket. Főleg, mivel az idegen is varázslónak tűnt, és ha hopponáltak, akkor… akkor aztán bárhol lehetnek. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és a megérzéseimre hagyatkozva elindulok az étteremtől keletre, vissza a lakásom felé. Arra van egy kisebb park, ahova a gyerekeket szokták vinni, játszótérrel. Idefelé jövet kikerültük, de attól még ott van.
          Döntésem jónak bizonyul, mikor a hóban feltűnő hoppanáló lábnyomok mellett egyértelmű szaladás nyomai is ott vannak. Csak erre mehettek, a kérdés már csak az, hogy megálltak-e a játszótérnél.
          - Elliot! – kiáltom el magam.
          Végül meg is találom őket, a veszekedésük hangaiból nem nehéz kitalálni, hogy merre mentek. Megszaporázom lépteim, majd Elliot mögött megállva, figyelem a vitájukat. Az idegenen még mindig rajta van a csuklyája, így az arca nem látszott, de szerelmem határozottan felismerte, mintha átlátna rajta.
          - Elliot, ki ez az alak?
          Óvatosan lépek közelebb, nem akarok semmibe belekeveredni, és főleg őt nem akarom hátráltatni, de szeretném, ha érezné, hogy itt vagyok vele, és nem kell aggódnia miattam.
          - Nem meséltél neki rólam? Pedig az előbb úgy tűnt, hogy nagyon közel álltok egymáshoz. Családi vonás, hogy ilyen könnyen meghódítod a nőket.
          Családi vonás? A férfi Elliot egyik rokona lenne? Igaz, az édesanyjáról mesélt már, de a családja többi tagjáról nem sokat tudok. Egy pillanattal később pálca villan az idegen férfi kezében, és disaudio valamint a kiábrándító bűbáj egy keveréke vesz minket körbe. Még közelebb húzódom Elliothoz, remélem nem zavarom vele.
          - Így már jobb lesz. Nem kell félni tőle, hogy a mihaszna muglik felfedeznek minket.
          Egyáltalán nem érzem magam biztonságban, pedig a férfi semmi olyat nem tett, ami támadólag hatna felém. Ránézek szerelmemre, aki túlságosan is koncentrál, így abban sem vagyok biztos, tudja, hogy itt vagyok.
          - Megszerezted azt, amiért küldtelek, kölyök?  – Nyújtja ki a férfi a kezét. – Add át nekem, ne kelljen erőszakot alkalmaznom a barátnőd előtt.
          Ez az alak nem Nyström. Ha ő rám támadna, akkor esélyem se lenne ellene. Talán még arra se lenne időm, hogy elővegyem a pálcámat. Remegni kezd a kezem, és inkább távolodom pár lépést tőlük. A testem magától mozdul, még akkor is, ha tudom, nem jó dolog az, amit csinálok. Kutatni kezdek a pálcám után, hogy ha használni kell, akkor ne kelljen még keresgélnem, de amint láthatóvá válik, ki is repül a kezemből, és az idegennél landol. Merlin adja, hogy ne legyen semmi baj, mert akkor halálra vagyok ítélve.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 15. - 09:06:49
Fájtak a lábaim, ahogy rohant apám után, aki közvetlenül előttem haladt a kis parkban. A játszótér sarkáig meg sem állt, de nem akart most elmenekül, nem akart magamra hagyni, hogy hónapokig idegeskedjek, miért bámult abban a rövidke pillanatban az étteremnél. Valahogy más volt a helyzet, furcsa és megmagyarázhatatlan volt, ahogyan megállt és szembe fordult velem.
Rá üvöltöttem, hogy miért került éppen most elő és miért kell tönkre tennie az életemet, azt a kevés boldogságot, amiben most végre részem van. Nem érdekeltek a válaszai, csak törtek fel a szavak.
Esmé ezután ért valamikor utol minket. Mögöttem állt meg, ezért csak a hangját hallottam meg, ahogy a csuklyás alakról faggat.
Talán egyszer említettem neki, hogy nem ismerem apámat, vagy legalábbis nem a hagyományos módon. Akkor még elképzelni sem mertem volna egy ilyen helyzetet, hogy itt fog állni velem szemben és rázúdíthatom minden dühömet… talán ez volt az a pillanat, mikor tudatosult bennem, mi is történik.
Apám szavai kegyetlennek tűntek. Szemrehányásnak hangzott a kérdés, hogy miért nem beszéltem a barátnőnek éppen róla. Semmi közöd hozzá – futott át az agyamon a válasz, de végül nem mondtam ki ezeket a szavakat, nem ért annyit.
– Az apám…  – mondtam halkan, de nem fordultam Esmé felé.
Csendesen figyeltem az alakot.
Itt van előttem, ez most nem olyan, mint a házban – magyaráztam meg magamban. Nem képzelődtem. Húsvér ember volt, nem egy árny, akit a mágia szabadított rám.
Nehezen emésztettem meg a szavait. Családi vonás? Milyen családé? Semmit sem tudok róla és nem is biztos, hogy akarok. Az önteltségéből csak annyit értettem meg, hogy anyám is egy préda volt neki, akit jól kihasznált, amikor pedig becsusszant egy „kis probléma”, akkor szépen eltűnt a képből.
– Undorító ember vagy…  – szakadt ki belőlem. – És nincsen semmilyen családi vonás, amit tőled örököltem volna! Egy kicsit sem akarok rád hasonlítani!
Éreztem, hogy Esmé közelebb jön hozzám, de nem örültem neki. Nem akartam, hogy baja essen. Bár nem ismertem az apámat közelebbről, biztos voltam benne: mindkettőnkkel végezhetne. Itt már nem válnak be az egyszerű trükkök, ha harcra kerül a sor.
Közben apám néhány egyszerű mozdulattal elzárt minket a mugliktól. Sokkal erősebb varázslónak tűnt ilyen közelről, mint azt hittem volna.
– Te…  – ennyit tudtam mondani.
Hogy lehetett ő a valódi megbízó? – tomboltak bennem az érzések, ökölbe szorult a kezem. Nagyon szerettem volna megütni, de nem mozdultam. Csak bámultam rá és képtelen voltam egy pillanatig megszólalni. Kellett ez a kis idő, hogy összeszedjem magamat, felfogjam, amit szükséges. Igen, ő az apám és igen, talán árthat is nekem, de nem adom meg neki olyan könnyen, ahogyan az anyám tette. Küzdeni fogok ellene.
– Erőszakot akarsz alkalmazni? Hát csak tessék, mert nem kapod meg a kardot  – futott át egy kegyetlen mosoly az arcomon.
Érdekelt a reakciója, a veszély viszont annál kevésbé. Azt ugyan nem figyeltem, hogy Esmé mit művel mellettem, de egyszer csak a pálcája elrepült mellettem és a csuklyás alak kezében kötött ki. Ösztönösen kinyújtottam a kezemet, hogy eltakarjam, amennyire lehet.
– Őt hagyd ki belőle!  – mondtam apámnak, aztán Esmére pillantottam.
Nagyon ijedtnek tűnt, meg akartam nyugtatni. De hogyan is tehetném meg mindezt, ha egyszer én is ilyen zavart és ideges vagyok? – elmélkedtem.
– Maradj mögöttem!  – súgtam oda neki és most komolyan gondoltam.
Ez az alak nem Nyström, aki az ivástól még varázsolni is csak nehezen tud. Ha úgy látja jónak, még Esmét is képes lenne bántani talán.
Nem értettem, miért mentett meg annyiszor, ha most képes csak így megzsarolni. Ráadásul ártani akar nekem, miközben ő volt az, aki megmentett Svédországban – próbáltam összerakni a kirakós darabjait, de nem álltak össze. Érthetetlen, furcsa, álomszerűen zavaros volt az egész jelenet.
Persze a szívem mélyén tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor szemtől szemben állunk majd… de valahogy szürreális volt elképzelni. Nem így képzeltem el az egész helyzetet, nyugodtabbnak, szeretettel telinek talán, bár ez gyerekes volt részemről.
– Bízz bennem!  – folytattam a mondanivalómat Esmének, aki még mindig rémülten nézett a szemembe.
Apám felé fordulva még mindig azt a nevetséges csuklyát, a pálcás kezét láttam és a gyűrűt, amit talán soha nem vett le. Semmi hasonlóságot nem láttam kettőnk között, de talán az vakította el a belső szememet, hogy ennyire kegyetlenül viselkedett. Elhatároztam, hogy azt fogja kapni tőlem, amit ő adott nekem. Kegyetlen és érzéketlen leszek.
– Én szereztem meg a kardot és mivel tetszik, meg is fogom tartani…  – mondtam és a óvatosan kivettem a pálcát a zsebemből, de a kezemet egyelőre a hátam mögé rejtettem.
Nem követem el azt a hibát, hogy azonnal megmutassam neki és úgy járjak, mint Esmé. Ráadásul most mind a kettőnket nekem kell megvédeni valóban.
– Tudod, hogy a különleges tárgyak a gyengéim  – folytattam és megforgattam az ujjaim között a pálcát. Készen álltam rá, hogy előkapjam, ha szükséges. – Talán okosabban kellett volna kiválasztanod, hogy ki keresse meg neked.
Finoman oldalra léptem, hogy most már a teljes testemmel eltakarjam Esmét. Az egy dolog, hogy engem bánt, de őt nem fogja.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 15. - 20:29:37
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/3d/20/b8/3d20b8af4203a63971be644c3c39256c.gif)


          Nem gondoltam, hogy valaha fogok még félelmetes emberrel találkozni. Igyekeztem eddig elkerülni azokat a helyeket, még akkor is, ha a világ legfinomabb sütijét vagy vajsörét szolgálják fel. És most mégis itt van valaki, akitől megremeg a lábam, és úgy érzem, ha a világ összes tudását a fejembe töltenék egy pillanat alatt, akkor sem tudnám megvédeni magam. De a legelképesztőbb az, hogy ez az alak Elliot apja. Hirtelen nem tudok megszólalni a meglepetéstől, de kettejüket ez nem is zavarja.
          - Szabad így beszélni az édesapáddal, kölyök?  – Kicsit mintha megingatná a fejét, majd a pálcámat felemelve Elliotra szegezi.  – Meg kéne tanulnod, hol a helyed. Amíg Jia megvédett téged, érinthetetlen voltál számomra, de most nincs itt. A barátnőd pedig látszólag nem lesz képes megvédeni. Pedig szereted ezt, igaz?
          Elhallgat, azt hittem befejezi, de aztán rájövök, hogy ez csak valami sokkal nagyobb dolognak lesz a kezdete. Ráadásul egy csomó minden hirtelen értelmet nyer. Biztos voltam benne, hogy Elliot nem menne oda csak úgy magától, kivéve ha jó oka van rá. Keresem még a válaszokat, és a menekülő utat, ha szükséges. A pálcám nem is számít annyira csak az, hogy biztonságban legyünk.
          - Ha nem hagysz más választást, akkor igen.
          Ha lehet, még jobban megfagy körülöttünk a levegő, de ezúttal már Elliot is megrémiszt. Ismervén a párbajozási képességeit nem tartom jó ötletnek, hogy szembeszálljon a férfival, még akkor is, ha a szülője.
          - Túl pimasz vagy, kölyök!
          A pálcám mozdul, majd egy suhanó hang süvít keresztül a levegőn. Elliot elém áll, de nem hiszem, hogy én lennék a célpont. Mégis az arcom elé teszem a karom, hogy így védjem magam.
          - Add át a kardot, kölyök, és kihagyom belőle!
          A kard, amit épp tegnap szereztünk meg a kastélyból. Honnan tudja, hogy már nála is van? Figyelteti? Akkor mennyit tudhat róla, rólunk valójában? Ki ez a férfi, hogy ennyi hatalma van?
          - Bízom benned – suttogom. Nem akarom, hogy az idegen egy szót is halljon a beszélgetésünkből. – De légy óvatos, kérlek, rossz érzésem van.
           Egy pillanatra csak, de hozzáérek a kezéhez, amit a háta mögött rejteget a pálcával együtt. Legszívesebben meg is ölelném, de láttam már elég párbajt, elég harcot, családtagok között is, ebbe most nem érdemes beleavatkoznom. El is távolodok tőle, de kérésének megfelelően igyekszem mögötte maradni. Nem akarom, hogy zavarja a közelségem őt.
          - Ha másban nem is, ebben legalább hasonlítasz anyádra. Amint megtalálta azt, akiért érdemes az életét is adni, már nem állította meg a józan ész sem. Te voltál a gyenge pontja, ahogy neked az a kislány.  – Hirtelen mar belém a kislány szó, tizenegy évesen hallottam utoljára egy férfi, az apám szájából.  – Azt hiszed, hogy erősebb vagy nálam? Azt hiszed, hogy ezzel a szájalással kihúzod majd magad a csávából? Már Svédországban sem működött. Nyström ellen könnyedén kellett volna győznöd, mégis közbe kellett avatkoznom. Gyenge vagy! Egy senki.
           - Ez nem igaz! Elliot nagyon ügyes, és semmi esetre sem gyáva! Nagyon is bátor, de ezt maga soha nem fogja megérteni. Valaki, aki még az arcát sem képes megmutatni azoknak, akikkel szemben áll. Szerintem inkább maga a gyenge!
           Lendül a pálcája, ezúttal a sajátja. Nem kísérletezik, el akar találni valamelyikünket. Tudtam, hogy az őszinteségem, és a nagy szám egyszer bajba kavar, de nem gondoltam, hogy az pont egy ilyen helyen fog megvalósulni. Ugyanaz a suhanó hang szeli ketté a levegőt, mint korábban, de ezúttal erősebben és gyorsabban. Felsikoltok, ahogy látom a vért fröccsenni. Összegömbölyödöm, az arcomat néhány sáv szeli keresztül hosszában a könnyeim nyomán. A fájdalom azonban elmarad, ezért gyorsan alábbhagy az ijedtségem. Kiegyenesedem, és odamegyek Elliothoz, hogy megnézzem a sérülését, de a következő pillanatban már a levegőben találom magam, és hiába kapálózok szerelmem után, nem érem el.
          - Akkor kezdjük újra ezt a tárgyalást, kölyök! Ide azzal a karddal, és hidd el, pont a jó embernek adtam a megbízást! Az a kard, és a gyűrű családi ereklyék, és te is a családhoz tartozol. Más nem érhet azokhoz hozzá. Szükségem volt a képességeidre, hogy ne a saját kezeimet kelljen bemocskolnom.
           A rossz érzés csak nem akar elengedni, ahogy a lebegtetés sem, de túl magasan vagyok ahhoz, hogy Elliot segítség nélkül elérjen. Ha innen leesek, biztos eltöröm majd valamim, de remélem ez nem fog bekövetkezni, addig úgyis kitalálunk majd valamit.
           - Elliot! Elliot, ne hallgass rá! Tudod, hogy…
           A hangom váratlanul elnémul, csak a tátogás marad. Mi van még ennek a férfinak a tarsolyában? A Silencio-nak van ilyen hatása, de így hogyan segítsek majd akkor. Hogy védjem meg a szavaimmal? Hogy adjak neki erőt? Elliot, ne csinálj ostobaságot, kérlek!


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 17. - 20:08:06
Esmé ujjai végig simítottak a pálcát szorongató kezemen. Megnyugtatott, simogató érzés volt, most még sem volt elég. A szívem még mindig olyan hevesen vert, mint egy pillanattal korábban, mikor felfogtam kinek a hangját hallom és ki néz most valóban szemtől szembe rám.
Talán hagytam, hogy csapdába csaljon… elintézte, hogy én szerezzem meg a családi kincseket – megfagytam a gondolat közepén. Miféle családról lehetett szó? A címer is rájuk utalt volna?
Remegő kézzel tűrtem el a hajamat az arcomból, mintha ezzel a mozdulattal is halogatni akartam volna a visszavágást a szavaira. Valóban mérhetetlenül el voltam keseredve. A szívem mélyén sokáig reménykedtem benne, hogy egyszer pozitívan csalódok majd s kiderül apámról, milyen jó ember is valójában. A jótól nem csak, hogy távol áll, hanem annak a szöges ellentéte.
Egy pillanatra az is átfutott az agyamon – amikor megemlítette –, hogy anya vajon mit látott meg benne? Ő olyan jószívű, egyszerű teremtés volt, ez az alak pedig egy kegyetlen szörnyeteg. A fiának nevezett, megmentett legalább ezerszer, erre most képes lenne egy kardot választani helyettem?
A szavai hallattán összeszorult a szívem. Gombócot éreztem a torkomban.
Ökölbe szorítottam a szabad kezemet, erősen koncentrálnom kellett. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kiborít. Szólíthat végig kölyöknek harminc éves fejjel, nem bánom, sőt remek ötletet adott. Érzelmileg akar megtörni? Hát most megkapja!
– Apa…  – mondtam és igyekeztem, hogy a szó olyan érzelmes legyen, amilyen csak tőlem telik. Furcsa volt, szokatlan, eddig nem is igazán tudtam kihez tartozik ez a megszólítás, hogy kit illet ez a szó… most pedig itt állt előttem és annyira nem éreztem az apámnak. Ellenségként viselkedett.
 Esmé szavai azonban megint tudatosították bennem, hogy ott ácsorog mögöttem teljesen ártatlanul. Ő nem tehet az egész helyzetről, nem akartam feleslegesen veszélybe keverni… de ha őt sem tudom megvédeni, az mit árul el rólam? Hogy apámnak igaza van és gyenge vagyok? Azt már nem!
Felemeltem volna a pálcámat, de addigra késő volt. A csuklyás alak gyorsabb volt nálam és a következő pillanatban csak csípő fájdalmat éreztem az arcomon és a karomon, ahol a gyenge szövetkabát könnyen felszakadt és a vér azonnal kibuggyant.
Csak egy nyögés hagyta el a számat, nem üvöltöttem. Azt az örömöt nem adtam volna meg neki és ennél már többet is elviseltem némán.
– Esmé, jól vagy?  – kérdeztem, ugyanis a hátam mögött volt. Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi történt vele.
Nem figyeltem, nem láttam hogyan történt… mert görnyedten próbáltam magamhoz térni. Ahogy kiegyenesedtem Esmét a levegőben találtam, méghozzá veszélyesen magasan.
– Ha őt bántod, megöllek!  – üvöltöztem és a pálcámat apámra fogtam. Nem érdekelt már, hogy meglátja a fegyveremet.
Az indulatok olyan gyorsan öntötték el az agyamat, hogy nem értettem apám szavait. Esmé kiáltozását viszont annál inkább. Az elhallgattatása csak tovább növelte a bennem tomboló feszültséget és készen álltam a támadásra… habár nagyon féltem, hogy Esmének komolyabb baja esik.
– Ezek után ne is reménykedj, hogy megkapod azt a rohadt kardot!  – üvöltöttem a férfira. – Ha az apámnak tartanád magadat, akkor sosem lennél képes ilyesmire!
A légzésem felgyorsult. A tekintetemet hosszú ideig Esmén tartottam. Sosem engedem, hogy bajod essen! – próbáltam erőt adni neki, most nem szólalhattam meg, nem tűnhettem gyengének. Újra az alakra pillantottam. A testtartásából tudtam, hogy most fölényben érzi magát… és igen, ilyenkor a legkönnyebb jól alá rúgni az egojának.
– Elrejtettem valahol a kardodat, ezt nem sikerült kiderítened?  – kérdeztem olyan komolysággal, ahogyan csak tudtam. – Tehát ahhoz, hogy megtaláld szükséges lesz rám…
A táskámból kihúztam közben egy kisebb fiolát. Nem láttam, mi van benne, de abban biztos lehettem, hogy semmi mérgező. Legtöbbször csak altatófőzeteket és gyógyitalokat tartottam magamnál, hiszen ezek a legszükségesebbek a kincsek felkutatása során… és persze tanultam a gyerekkori hibáimból.
– Ez egy erős méreg, ha megiszom meghalok, te pedig újra kereshetsz egy idiótát, aki megkeresi neked a kardot… bár talán van még egy fiad  – mondtam és a számhoz emeltem az üveget.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 19. - 13:43:28
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/3d/20/b8/3d20b8af4203a63971be644c3c39256c.gif)


          Utálom! Utálom, hogy ebben a helyzetben vagyok. Nem akartam Elliotot hátráltatni, és most mégis megtettem. De azt a hangnemet sem tudtam már tétlenül hallgatni. Mit tudna valaki róla, aki talán most találkozik vele először? Egy ilyen ember hogyan hívhatja magát az apjának? Utálom őt is ezért. Mégis a legjobban Elliot lep meg azzal, hogy apának hívja, de ahogy látom, nem csak engem. A férfi megtorpan, de csak egy pillanatra. Az ostorcsapás viszont nagyon is emlékeztet mindannyiunkat arra, hogy még mindig ki a legerősebb közöttünk, és hogy kivel nem kéne újat húzni.
          - Jól vagyok.
          Igyekszem megnyugtatni őt, de ezzel csak rontok a saját helyzetemen. Utálom ezt az alakot, és most már szólni se szólhatok többet. Néma szemtanúja vagyok egy katasztrófának, ami ellen lehetetlen tennem. Próbálok tenni azért, hogy lekerüljek a levegőből, de minden próbálkozásommal csak az erőmet vesztegetem. Kiabálok, bár hang nem jön ki a torkomon. Nem, nem nyugtatott meg az, ahogy rám nézett. Sőt, még jobban megijesztett. A könnyeim záporozni kezdenek. Megállíthatatlanul egyre jobban, de akármennyire is zokogok, nem hallható semmi belőle. Elliot! Ne csináld, ezt ne csináld, mert nem fogja megadni magát! Ez az alak nem az a típus, aki gyengének mutatja magát, inkább keres magának majd egy másik kincskeresőt, aki… Vagy engem, hiszen tudhatok róla. Az ő szempontjából én lennék az a balek, aki elvezető őt a kardhoz. Elliot! Elliot, ne csináld!
          Aztán váratlanul süllyedni kezdek, de a hangom még mindig nem kaptam vissza. Amint egy óvatos puffanással a földön kötök ki a hóban, felállok, de azonnal jön a második csapás. A testem megmerevedik, és mintha ezer kilós súlyok lennének rajtam, nem tudok mozdulni. Ez mennyivel jobb, a hóban ülni, és esetleg megfázni, mint a levegőben lebegni? Milyen logika alapján gondolkodik ez az alak?
          - Így megfelel? Tedd le azt a fiolát, kölyök!
          Bár lágyult az alak, még mindig érződik a hatalma és az egója. A pálcámat még mindig magánál tartva akár rám is támadhatna, vagy Elliotra vagy mindkettőnkre egyszerre, mégse mozdul. Nem akarom elhinni azt, hogy esetleg meggondolta magát és úgy tekintene szerelmemre, mint a fiára. Nem, látszik rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik, de támadni se mer. Ha az a méreg nagyon erős, akkor már az is megölheti őt, ha csak egy csepp esik az ajkaira.
          - Beszéljük meg, rendben? Látod, elengedtem őt, nem eshet bántódása, ha nyugton marad.
          Elengedett? Meg vagyok kötözve a hóban? Milyen elképzelései lehetnek arról, hogyan kell elengedni valakit? Ráadásul hogyan tudnék mocorogni vagy bármi mást tenni? A hangom el van némítva, a tagjaim pedig gúzsba kötve. Ez az alak nem normális.
          - Kölyök, ezt te sem akarhatod. Csalódást okozni ennek a nőnek? Anyád után mást is cserben hagynál?
          Emlékszem még minden szóra, amit Elliot mesélt az édesanyjáról, és hogy milyen bűntudata van még most is miatta. Nem hagyhatom, hogy ezt a fegyvert használja ellene. Mocorogni kezdek, bár ez láthatatlan a külvilág számára, ahogy az ordításom is. Csak a férfi láthat belőle bármit is, a könnyeimből, az akaratból, ami hajt.
          - Tudod, jól választottál. Gyönyörű, mint Jia, és ott csillog a szemeiben pont az a merészség, ami ahhoz kellett, hogy szembeszálljon velem. Nem gondoltam, hogy alig több mint húsz évvel később újra megismétlődik ez a jelenet. A különbség annyi, hogy most neked kéne őt megvédeni. Azt hiszed, hogy a haláloddal megvéded? Nem, azzal csak kiszolgáltatottá teszed. Gondolj bele, ki lenne az első, akit elővennék a karddal kapcsolatban? És ha a saját fiam nem kímélem, miért tenném egy idegennel szemben?
          Miért bántja még mindig? Elliot… Nem is ismeri, hogy mondhat akkor ilyeneket róla? Mozdul, lassan. Közeledik felénk. Mi járhat vajon a fejében? Annyi mindent tehetne, most mégis ezt a módot választja. Miért nem veszi már le a csuklyáját? A hangja is olyan reszelős, mint aki már évszázadok óta dohányzik éjjel-nappal.
          - Most pedig áruld el, hova rejtetted a kardot, és utána soha többé nem találkozunk. Megszabadulsz te is és a barátnőd is tőlem.
          Megáll, a hangja hirtelen nyugodt lett, és mintha nem is érdekelné már a jelenlétem vagy Ellioté. Egyszerűen véget akar vetni ennek az egésznek? Miért? Az előbbi határozottság és látszólagos ráérés miért csapott át hirtelen sürgetésbe?


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 19. - 20:58:13
Hát sikerült… el sem hiszem, hogy pont ez a ravasz alak dőlt be egy ilyen szakállas trükknek. Habár nem egészen azon a módon bánt még mindig Esmével, amit én elvártam volna tőle, a kis belső hang most nevetésben tört volna ki legszívesebben… nem, nem az a belső hang, ami annyiszor nyugtatott meg jótanáccsal, hanem az, amelyiket Merel szalagjának érintése óta ismerek. A kegyetlen énem, az amelyik különösen élvezte, hogy túljárhattam egy ilyen – talán – nagy varázsló eszén.
– Azt hiszed, ennyi elég ahhoz, hogy megkapd csak így a kardot?  – kérdeztem, de a tekintetem Esmére függesztettem egy pár percre.
Még mindig nem tudott beszélni és most én sem mertem semmiféle hirtelen mozdulatot tenni a pálcával a kezemben. Szerettem volna tudni, hogy jól van-e, de az alak szavai csak nem apadtak el, tovább magyarázott. Megpróbált a lelkiismeretemre hatni. Nem mondtam semmit, nem árultam most el az érzéseimet, de nagyon is szíven talált.
Inkább csendesen figyeltem, azon elmélkedve: valóban megismétlődhet-e ugyanaz? Esmé egészen más, mint az anyám, valószínűleg nélkülem is megtalálna a módját annak, hogy megvédje megát vagy legalább eltűnjön az apám közeléből.
A lelkiismeretem persze egészen mást diktált. Meg akartam védeni, az életemet adnám azért, hogy most elmehessen innen sértetlenül. Az viszont kétségtelenül nem lenne apámnak sem kifizetődő, ha még jobban maga ellen hangolna, de hogy megöljön az még kevésbé. Talán ő maga még nem is jött rá, de ezzel a viselkedéssel nálam ugyan nem ér el semmit.
Nem kedvelem a zsarolást és a parancsolgatást még kevésbé. Nem ő az első, aki szórakozni akar velem vagy irányítani, de ezzel a hozzáállással biztosan bele fog bukni a dologba. Felőlem aztán lehet akárki, a kard nálam van, én diktálok – határoztam el magamat.
A következő monológ viszont annál jobban is meglepett.
– Ostoba vagy…  – mondtam. – Szerinted, olyan hülye voltam, hogy elmondtam neki hová rejtettem a kardodat? Pont ezzel védtem meg, ugyanis ezt a dolgot csak én tudom. Ha nekem végem ezzel az itallal, akkor sosem tudod meg hol van és hidd el, felbérelhetsz számtalan kincsvadászt, egyik sem fogja megtalálni.
Valójában nem voltam túl titokzatos és nem is rejtettem el igazán. A blöffölés viszont igen is az erősségeim közé tartozik.
– Az pedig, hogy a saját fiaddal így bánsz, csak még egy indok, hogy ne kapd meg, amire vágysz. Lehet, hogy nem voltam elég erős Svédországban, de büszke vagyok rá, hogy még az ellenségeimmel is emberi módon bántam. Igen, megaláztam őket, viszont a kínzást kerültem, nem vettem el senkinek sem az életét… még ha nem is jelentett számomra semmit az illető. Gyenge vagy és nem uralod a helyzetet, ezért próbálsz erőszakoskodni. Ha nem vetted volna észre, rossz emberrel próbálkozol  – mondtam és kicsit közelebb emeltem a számhoz az üveget, csak akkor húztam megint el, mikor megindult felénk.
Valamit magyarázott arról, hogy örökre eltűnt és ezzel még meg is fogatta a korábban a szívembe döfött kést. Igen, először jön az anyámmal, akit még szerinte is cserbenhagytam és most jön ezzel, hogy mondjak le a kardról és többé fel sem bukkan.
Hirtelen megállt.
– És mi van, ha nem akarom, hogy eltűnj az életemből?  – kérdeztem és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. A hóba dobtam az üveget magam mellé.– Ha ez az ára, akkor tényleg nem kapod meg a kardot.
A tudat, hogy van egy apám és mögöttem állt, mindig egy fajta biztonságot adott. Az érzést, hogy sosem vagyok igazán egyedül. Tudtam, figyel, vigyáz rám és talán azért, mert szeret… de ezt a reményt elveszítettem. Nem szeret, mintha egy tárgy lennék, amit oda rángathat, ahová akar, éppen hasznos voltam neki és a kard után küldetett.
– Egész életemben téged üldöztelek, miközben attól rettegtem, hogy rád hasonlítok  – magyaráztam. – Nem foglak most elengedni...
Rajtam volt a sor, hogy cselekedjek. Tettem felé egy lépést.
Most fogtam fel, hogy ő is csak egy ember… egy kemény szavakat használó varázsló, de semmiben sem különbözik Deantől, akire szívesen mondtam volna, hogy apa. Magasabb volt nálam, vállasabb, egészségesebb, de ahogy felnéztem rá, nem éreztem veszélyesnek.
Talán okosabb lenne tartanom tőle, de én csak Esmét féltettem. Ahogy ránéztem, próbáltam megnyugtatóan nézni rá, de a színészi játékomat nem törhettem meg ilyesmivel.
– Ezt még sosem mondtam senkinek, de: sze…  – nem, nem akartam kimondani. Azt akartam, hogy az arcomat nézze és ne a kezemet. – … szeretlek, apa.
Gyorsan mozdultam, mintha egy tárgyat akarnék észrevétlenül elvenni. A csuklyához kaptam a kezemet és húzni kezdtem. Látnom kell, nem érdekel, milyen kifogással nem mutatja meg magát. Tudni akarom, hogy ki a fene ő. Egyszerűen jogom volt tudni, ki a fantom, aki már gyerekkorom óta ott van előttem, még sem ismerhettem meg.
Talán nem hazudtam azzal, hogy szeretem… de magamtól sosem mondtam volna ki csak így, ilyen nyíltan. Reménykedtem benne, hogy pont ezzel vonom magamra a figyelmét, a megdöbbentő mondanivalómmal.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 21. - 17:11:21
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/3d/20/b8/3d20b8af4203a63971be644c3c39256c.gif)


          Én a legnagyobb tragédiaként éltem meg azt, mikor meghalt az apám, és mindent megadnék azért, hogy akár csak egy napot vele tölthessek. Elliot úgy tűnik, eddig nem ismerte a sajátját, de talán jobb is volt így. Ezt a férfit mindennek lehet nevezni, csak apának nem. Nem ismerem a családi hátterüket, de abban biztos vagyok, hogy ezt senki sem érdemli, még akkor sem, ha a szüleik nem jöttek ki jól. És én továbbra is kénytelen vagyok némán figyelni az eseményeket, és azért imádkozni, hogy ne történjen meg a már beígért katasztrófa.
          Arra azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyi sértést, és mennyi megaláztatást tud elviselni egy férfi. Mert ahogy hallom, mind a ketten adják a másiknak bőven, és egy pillanat kérdése csupán az, hogy mikor bukik ki valakiből a felhalmozott düh. Hogy mire gondolhat most a férfi, azt nem tudom, de az biztos, hogy szokatlanul nagy a csend körülötte, és félek, hogy mi lesz a folytatása.
          - Te vagy ostoba, ha azt hiszed, vagy annyira jó, hogy más ne találja meg. És ne feledd el, még mindig van egy gyenge pontod. Ha nem is szerzem most meg a kardot, vajon meddig tudsz folyamatosan a hátad mögé nézni és a kislányra is vigyázni?
          Miért nem vagyok legilimentor? Most olyan jó lenne látni a gondolatait. Főleg mert még mindig velem fenyegetőzik, pedig nem adtam rá okot, és ez nagyon kezd zavarni. Nem akarok Elliot gyengepontja lenni. Nem akarom, hogy miattam folyamatosan rettegnie kelljen a családjától. Az ellenségeitől, akik esetleg tudomást szerezhetnek rólam. A könnyeim továbbra is patakokban folyik, de legalább megkönnyebbüléssel tölt el az, hogy a fiola a hóban köt ki. Ez miatt már legalább nem kell aggódnom.
          Valami nekem nagyon furcsa. Sokat gondolkodik, pedig Elliot elég nagy szavakat használt. Mi lehet ennek az oka? Mi mozgathatja? Miért azt mondja amit? Vadul zakatolnak a kerekek az elmémben, de semmi sem jut eszembe. Ez a férfi egy rejtély. Végiggondolom a beszélgetés minden mozdulatát, aztán rájövök. Még akkor is, ha nem teljesen igaz az elméletem, a ráció ott van benne. A férfi sakkozik annak megfelelően, hogyan tud hatni Elliotra. Mozgolódni kezdek, igyekszem felhívni magamra a figyelmet. Hangom talán nincs, de szájról még tud olvasni.
          - Kölyök…
          A hangja lágyabban cseng, szerelmemnek sikerült megtévesztenie egy kicsit. Most olyan, mintha éppen előtörni készülne belőle az, amit eddig rejtegetett. A csuklyájának dupla feladatot szánt, de vajon meddig tudja fenn tartani a látszatot? Engem már nem ver át, de Elliot más. Ő személyesen érintett az ügyben. Ez a figyelemelterelés pont megfelelő arra, hogy a csuklya lekerüljön a férfiról, és egy elég meglepődött tekintettel nézzen a fia szemébe. A levegő hirtelen fagyott meg, még jobban, mint amit eddig is érezni lehetett. A távolból gyerekkacaj hangja ér el hozzánk. Bár elég távol vannak ahhoz, hogy ne zavarjon egy percet se.
          - Kölyök!
          Teljesen megváltozik a hangnem a korábbiakhoz képest. Komoly lesz, de a ravaszság egyértelműen ott csillog a szemében. A percek csak peregnek, és ahogy átlendülök azon, hogy megláttuk végre az arcát, azonnal le is esik, hogy miért fogott el azonnal a fura érzés. Én ismerem ezt a férfit. Újra mocorogni kezdek, mire a pálca rám irányul. A saját pálcám. Megállok, nem akarom még jobban felidegesíteni ezt az alakot, még akkor sem, ha most fel tudnék készülni rá. Az arca… nem, az arca sem. Abban reménykedtem, hogy ha lekerülne róla a csuklya, akkor talán könnyebben le tudnánk olvasni, hogy mire készül, de nem. És ez rémisztő.
          Aztán valami váratlan történik. Villan a saját pálcája is, és a békjóim lekerülnek rólam. A falnak támaszkodva felállok. Nem merek más tenni, főleg azért mert csapdát sejtek a cselekedetei mögött. A pálcám a hóban köt ki kettőnk között. Magához akar csalni? Nem mozdulok, de a hangom azért kipróbálom.
          - Én… - kicsit be vagyok rekedve, de azt is visszakaptam. – Én ismerem magát. Maga Phillip Rowle!
           Nem éri meglepetésként, de nem vagyok meglepődve. Egy nagyon híres protektor, aki maga is vádlott volt a háborúk után, de ahogy a család többi néhány tagja, úgy ő is megúszta. Nem tudták eléggé bizonyítani, hogy valóban részt vett volna a mugli születésűek megölésében, és úgy az egész rendszer támogatásában. Nem is meglepő egy ilyen híres családnál. És Elliot…
          - Elliot, te… Ez biztos?
          Elképedek a felismeréstől. A férfi csak néz rám, ahogy mégis közelebb merészkedek hozzájuk. Ez a sakkjátszmájának melyik része lehet? Látok csillanni valamit a szemében pont azelőtt, hogy lehajolnék a pálcámért. Puffanás hangja hallatszik, majd a következő pillanatban mögöttem van, és a derekam öleli. A pálcája a bőrömbe fúródik. Nem értem miért tesz ilyet, hiszen Elliot világosan megmondta, hogy semmit sem tesz addig, amíg engem békén nem hagy, de… De neki én nem számítok, csak útban vagyok.
          - Kár lenne a karrierjéért és a tehetségéért, nem igaz, kölyök?
          - Mi a francot művel? Azt hittem, hogy…
          Elhallgatok, mert még jobban belefúródik a pálca az oldalamba. Nem tudom mit akar elérni vele, de úgy érzem, eddig csak közvetettem voltam túsz, mostantól pedig már élesben. De Elliot megmondta, hogy nem fog ad… Nem, ez most nem Elliotról szól. Rólam. Valami olyasmiről szereztem tudomást, amiről nem kellett volna.
          - Hallgatok, ígérem! Nem mondok majd senkinek semmit.
          - Ennyi nekem nem elég!  – Közelebb hajol hozzám, a fülembe súg, hogy csak én értsem.  – Senki sem tudhat arról, hogy Elliot a fiam. Senki, még ő sem!
          Rettegés fut végig rajtam. Nem fog megölni, igaz? Nem fogja őt is megölni, igaz? Azt nem teheti meg. Ezt ugye nem fogja megtenni?


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 22. - 10:34:07
Nem érdekelt, hogy dühös, nem érdekelt egyetlen szava… könnyes szemmel figyeltem, ahogy meglepetten méregett. Jól esett letépnem végre azt a csuklyát, ami annyi álmatlan éjszakát okozott. Harminc év fájdalma, mintha hirtelen gyógyulni kezdett volna, de ez is olyan kellemetlen volt és olyan kegyetlenül szenvedtem tőle, hogy még magamnak sem mertem bevallani. Persze ez is a gyógyulás része és most már van remény, hogy az seb egyszer összehúzódik… habár apám mindent megtett, hogy feltépje újra és újra.
Minden szava égető só volt, de ez ő. Talán természetes neki, hogy úgy viselkedik emberekkel, mint aki bármit megtehet velük. De én már unom az egyszerű, beáldozható tárgy szerepét és ki fogok törni ebből. Egyenlő félként kell kezelnie, ha a kardot akarja.
– Szerinted tisztességes, hogy te ismered az arcomat, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt is tudod általában, merre járok… de én még ennyit sem kaptam?
Ahogy ezeket a szavakat kimondta, ismét értelmetlen dolog történt. Esmé végre kiszabadult és a hangja is visszatért az alak jóvoltálból… de nekem ez valahogy túl egyszerű volt. Tervez valamit – állapítottam meg, miután más, értelmes magyarázatot nem találtam arra, hogy mitől enyhült meg.
Esmé pálcája a hóban kötött ki.
Gyanúsan néztem utána, majd a tekintetemet megint az apámra emeltem. Engem nem csap be a ravaszságával. Láttam már nála okosabb és erősebb embert is, habár nem jeleskedtem a párbajban az ilyen alakokkal szemben, elég volt a tudat: valamire készül.
Újra belém hasított a gondolat, hogy miért? Nem volt rá válasz, nem volt válasz sem a fejemben, sem máshol azzal kapcsolatban, miért teszi ezt. Annyiszor védett meg, pénzt küldött nekem, hogy megmentsen az éhenhalástól. Ez az ember nem lehet ugyanaz… legalábbis ezt szerettem volna bizonygatni magamnak.
Erőt vettem magamon. Nagyot nyeltem, mintha ezzel félre söpörhetném a kétségeket, amik egyre erősebbek voltak. Nem fogok gyengének tűnni és bár ő lenéz engem, nem tudja, mire vagyok képes, ha nem csak elszórakozom a helyzetet és élvezem az ellenfelem kétségbeesését.  
– Mire készülsz?  – érdeklődtem, de hirtelen Esmére pillantottam.
A szavai pillanatokig csengetek a fülemben: „Maga Phillip Rowle!” Hangosan kapkodtam a levegőt, a szívem egyszer hevesebben vert és már úgy éreztem, valóban kiszakad a mellkasomból. Nem volt semmi a közelben, amibe megkapaszkodhattam volna. Kicsit előre hajoltam és fel akartam fogni: igen, ez az apám neve. Ez az ő arca és én itt állok vele szemben tehetetlenül, ahogy annak idején az anyám. Nem adhatom meg neki megint azt az örömöt, hogy elnyomhat valakit, hogy úgy rángathatja, mintha felette állna… mert felettem aztán biztosan nem áll. Hálás vagyok neki mindenért, hiszen megmentette az életemet, de ez nem jelenti azt, hogy egy senki lennék.
Phillip Rowle? – fakadt ki bennem valami. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt a nevet viseli az apám. A család pont elég nagymúltú volt ahhoz, hogy ismerjem még én is őket. Sokat ugyan nem tudtam róluk, hiszen nem nagyon olvastam újságot az utazásaim során, de még Daniel is megemlítette, hogy a háború után a Rowle család nagyrésze megúszta a komolyabb büntetést. Ez viszont azt jelenti, apám bűnös lehet mugli születésű emberek megkínzásába… és az én anyám is ilyen volt.
– Olyan biztos, mint a halál… egyszer láttam, ahogy gyerekkoromban zaklatta az anyámat  – válaszoltam Esmé kérdésére.
Hiszen minek jött volna oda, ha nem is az apám?
Most szerettem volna odalépni Esméhez, hogy megfogjam a kezét. Csak ő tud megnyugtatni, és most igenis szükségem volt erre. Már nem tudtam sokáig megőrizni azt a kevés türelmemet, ami még ott munkált bennem.
Lenéztem a hóba… még mindig az a régi emlék gyötört. Ahogy ott állt anyám előtt és én alig láttam belőle valamit. Még is megfogott a hangja, egyszerre féltem tőle és tiszteltem. De már nem értem, miért is éreztem az utóbbit… annyira idegen és veszélyes. Az is igaz, hogy már nem félek tőle, viszont ösztönös tartózkodás alakult ki bennem. Hálás voltam, tiszteletet éreztem, amiért még a távolból is támogat engem és nem kárhoztattam, amiért haza akart hívni a háború idején. Most viszont ezek az érzések szerte foszlottak.
Egy puffanás térített magamhoz a gondolkodásból.
Mr. Rowle, Phillip, az alak – ki a francot érdekel, az apám, nevezze magát akárhogyan –valahogy Esmé mögé került és én már csak azt láttam, ahogy a pálcát az oldalához nyomja.
– Miért hiszed azt, hogy az erőszakossággal bármit elérsz?  – kérdeztem és egyenesen rá fogtam a pálcámat. – Miért nem érted meg, hogy én a fiadnak tartom magamat? Hogy árulhatnálak el, miközben te voltál az egyetlen, aki segített nekem? Esmé pedig a társam most már és…  –kicsit elpirultam, ahogy ezt kimondtam. Csak most fogtam fel igazán, mi is történt. Talán a társ szó nem a legmegfelelőbb, de összetartozunk és tudom, hogy ő sem árulta volna el ezt a titkot. Akkor sem, ha elváltak volna az útjaink később.
Esmé megígérte, hogy hallgat és nem mondja el senkinek. Persze ez hogy is lehetne elég egy ilyen számító alaknak… persze talán, ha nem így mutatkozott volna be, nem kéne tartania tőlünk. Magának kereste a bajt.
– Mit akarsz még elvenni tőlem?  – emeltem fel a hangomat, mikor ő Esmé fülébe sutyorgott. Talán meg akarta ijeszteni, hogy még jobban rettegjen tőle. – Elvetted tőlem az érzést, ami megtanítja, milyen ha az embernek van egy apja, elvetted az anyám boldogságát… talán az életét is. Ma bebizonyítottad, hogy sokkal kevesebb vagy, mint amilyennek tartottalak.
Remegett a hangom, már nem tudtam parancsolni az érzéseimnek. A csalódottság olyan erővel nehezedett rám, hogy szinte összepréselt.
Eldobtam a pálcámat egyenesen Esmé lábai elé.
– Tessék ölj meg, nagyobb kárt már úgysem tehetsz! Tudod jól, hogy én lennék az oka, ha lebuknál és nem ő – mondtam rekedten, nem akartam megint könnyeket ejteni. Nem lett volna értelme, hiszen egy ilyen ember nem érdemli meg.
– Csak annyit kérek, hogy Esmét engedd el! Ha van szíved, bár őszintén kétlem… akkor elengeded  – magyaráztam lehajtott fejjel.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 02. 24. - 17:31:20
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/92/7c/f4/927cf45264fd5c41974e7922d53a9e50.gif)


          Mindig mikor azt hinné az ember, hogy ennél rosszabb dolog már nem történhet, mégis történik. Mindig, és ezen ha akarok se tudok változtatni. A sors keze olyan irányítóeszköz, amire nincs ráhatásom. Nem nekem, senkinek. Mert dacolni vele felesleges, talán. A szenvedésen túl mit nyerünk? Ha enged is, mire kiélvezhetnénk, addigra elfáradunk annyira, hogy ne is érdekeljen. A mögöttem álló férfi nem szól semmit már egy ideje. Talán ő is ezen gondolkodik.
          Amitől viszont nagyon félek, és nem akarom kimutatni, az Elliot reakciója. Nem akarom, hogy miattam kelljen aggódnia, és látom rajta, már így is csalódott az egész helyzetben. Nem tudom, mi járhat az ő vagy az apja fejében, de az biztos, hogy valamelyikük nem úgy fog ma innen távozni, ahogy azt korábban elképzelték. Vagy talán egyikük se.
          - Nem árulom el magát – suttogom, hogy még jobban megerősítsem, bár nem tudom, mennyire hiszi el nekem a dolgot a pálcájával az oldalamban. – Nem maga miatt nem, hanem Elliot miatt. Nem érdekel a jó híre, de nézzen a fiára. Nem hiszem, hogy ilyennek akarta látni az első találkozás alkalmával, mikor…
          - Nincs szükségem a kioktatására! Hallgasson el!
          Így teszek, nem akarom még jobban magamra haragítani. Főleg, mert eddig is jobban beleütöttem az orrom, mint ahogy kellene. Elenged, de nem tudom mi az oka ennek. Talán szerelmem kérése, talán valami más. Az viszont nem kerüli el a figyelmem, hogy nagyon koncentrál. Talán még mindig nem hisz el valamit. Hátrálni kezdek, innentől már tényleg rajtuk múlik minden. Innentől nem akarok beleszólni semmilyen formában a dologba.
           Phillip lehajol a két pálcáért, ami a lába előtt hever. Túl nagy fegyver van most a kezében, és félek, hogy rosszul végződik majd. Nem mozdul, csak nézi őket, mintha nem jól látná. Most kicsit úgy tűnik, mintha meggyötört lenne. Ezer év terhe nyomná a vállát, és már nem tudja elviselni ezt a súlyt. Idősebbnek tűnik, mint ami valójában a kora lehet. De engem nem hat meg ezzel az ábrázattal.
          - Nem akarok semmit elvenni tőled. Inkább visszaadni egy keveset azokból az évekből, mikor nem lehettünk együtt.
           Elliot pálcáját felé tartja, a végét szándékosan maga felé irányítva. Ez egy felhívás a keringőre, amitől nekem leesik az állam. Ha akarná, akkor szerelmem most könnyedén megátkozhatná. Mi ez a hirtelen változás? Honnan? Miről maradtam le? Pedig biztos voltam benne, hogy minden percét elcsíptem a beszélgetésnek.
          - Kölyök, most pont úgy nézel rám, mint mikor Jia nézett velem szemben utoljára, és mikor négy vagy öt évesen ott leskelődtél az ajtó mögött. Tudok róla, hogy figyeltél, bár nem láthattalak.
           Nem lehet. Nem fordulhat valakivel ennyire váratlanul ekkorát a világ! Hova tűnt az erélyes fellépés? Hol van a fenyegetés? Hova tűnt a férfi, aki néhány pillanattal ezelőtt még itt állt és az életünkkel fenyegetett?
          - Soha nem bántottam Jiát. Szerettem, és a mai napig sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni. Nem fogok neked magyarázkodni, ez nem a megfelelő pillanat, de hidd el, mindent megtettem azért, hogy támogatni tudjam őt. Hogy téged támogatni tudjalak.
          A hangja egy pillanatra elcsuklik, de aki nem tudja, mit kell észrevennie, annak talán fel sem tűnik. Némán figyelem továbbra is a jelenetet, és bár nagyon szólnék néhány szót, ez tényleg nem az a pillanat, mikor ki kellene nyitnom a szám.
          - Tartsd meg a kardot, addig biztonságban vagy, amíg az nálad van. Ahogy a gyűrű is – biccent a fejével.
          Elindul felém, én pedig lépek egyet hátra, aztán még egyet. Nem akarom, hogy a közelembe jöjjön főleg úgy, hogy két pálca is van nála, és ez az egész lehet ugyanúgy egy ravasz terv része, mint az eddigiek. Végül azért elfogy a hely, és megtorpanok. Ilyenkor bezzeg hiába sikítanék, nem hallaná más rajtunk kívül. Aztán egy pillanattal később, már a saját pálcámat tartja felém ugyanúgy, mint nemrég Elliotét.
          - Sajnálom, hogy megrémítettem. Kérem, árulja el, hogy mivel tudnám jóvá tenni?
          Ha eddig nem is lepődtem meg túlságosan, most leesik az állam. Ez a férfi nem lehet ugyanaz, mint korábban. Imperius alatt állt? Hogy tört ki belőle? Nyelek egyet, majd elnézek mellette Elliot felé, ő hogyan vélekedik a helyzetről. És persze így szeretnék időt nyerni, mert fogalmam sincs, hogy akarok-e kérni, és ha igen, akkor mit.


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 02. 27. - 07:57:44
Úgy tűnt egy pillanatig, mintha rosszul látnék vagy legalábbis képzelődnék. Apám, a tekintélyesnek látszó, Phillip Rowle ellépett Esmétől és lehajolt. A kezébe vettem a pálcákat, amik eddig a hóban hevertek.
A szavai megleptek, mármint amit anyámról mondott. Nem az, hogy hasonlítok rá vagy úgy néztem rá, mint ő. Nem meglepő, ugyanazt tette velünk… mégis mit várt, hogy egy kis zsarolásért majd a nyakába borulok? Nem töltött el különösebben nagy örömmel, hogy így láttam először. Így ismertem meg, egy gonosz, zsarnokoskodó alaknak.
Az viszont, hogy szerette anyámat furcsa volt. Olyan kifejezés, amit Dean szájából sosem hallottam, holott tudtam: a mostohaapám az egyetlen, aki talán tényleg igazán szerette őt. Meghökkentő volt egy ilyen érzéketlennek látszó alaktól ezt hallani.
A hangja elcsuklott, mintha meghatódott volna, de én ezt még mindig nehezen hittem el. Ez az egész annyira nem illett hozzá, annyira idegen volt attól, amit eddig mutatott. Vajon valaha megbízhatok benne? – ez volt az első gondolat, ami futott az agyamon, ahogy felém nyújtott a pálcámat.
– Kölyök helyett most már szólíthatnál a nevemen…  – jegyeztem meg, nagy zavaromban csak ennyit tudtam mondani.
Lassan vettem át a pálcámat, mintha még mindig valami trükktől tartanék s ez valóban így volt. Ahogy megéreztem az ujjaim között a megmunkált fát, kicsit megnyugodtam. Nem történt semmi, teljes nyugalommal tudtam elrakni a helyére.
– Anyát is tönkre tetted, ahogyan engem is megpróbáltál – vetettem a szemére. – A támogatásod csak bajt hozott a fejünkre... mármint ha te az eddigi tetted annak nevezed. Igen, köszönöm a pénzt és, hogy megvédtél… de ezen kívül mindent tönkre tettél!
El kell fogadnia a tényeket. A támogatása sírásba, fájdalomba és gyakran álmatlan éjszakákba torkolt. Ha szerette volna az anyámat, akkor nem kellett volna terhesen menekülnie előle. Kegyetlenül bánt azzal a nővel, akit állítása szerint szeretett és támogatni akart… én ebből nem láttam mást, mint szenvedést.
Mély levegőt vettem.
Nem akartam teljesen kikészülni vagy újabb „harcokba” bonyolódni a saját apámmal. Értelmetlen lett volna, hiszen erősebb nálam és kétlem, hogy a trükkök, amiket általában alkalmazok, vele szemben hatásosak lennének. Azt már biztosan tudom, hogy sokszor követett, ismeri a módszereimet. Felesleges volna újat húzni vele… és muszáj Esmé miatt tisztán látnom.
Ahogy ránéztem meglepettnek, sőt döbbentnek tűnt.
– Esmé, jól vagy?  – kérdeztem és felé nyújtottam a kezemet. Azt szerettem volna, ha megfogja és közelebb jön hozzám.
Érezni akartam, hogy minden rendben vele. Egyszerűen az én hibám volt az egész helyzet, ha nem rángatom bele ebbe a kincskeresésbe és nem akarom eljátszani előtte a tapasztalt kincsvadászt, akkor nem kellett volna átmennie ezeken. Hát nem volt elég Elliot, hogy berángattad abba a hülye kísértetházba?
– Tartsam meg a kardot és a gyűrűt? – kérdeztem és meglepetten fordultam apám felé. – Akkor még is mire ment ki ez az egész?
Értetlenül figyeltem és reménykedtem benne, hogy választ ad a viselkedésére. Most, mintha én lettem volna a szülő és apám a gyerek, akit kérdőre vonnak… de valóban nem értettem. Miért kellett megtámadnia? Miért kellett erőszakoskodnia? Olyan könnyen mondott le a kardjáról hirtelen.
– Unom már ezt! Az egész életem válaszok kereséséből áll és ennek te vagy az oka!  – mondtam, bár ő átváltott érzelmesre, én dühös voltam.
Minden szava egy újabb kérdés volt, egy újabb talány, aminek a megfejtése egyre komolyabban kínzott. Elegem volt, nem akartam megérteni, miért változott meg egyik pillanatról a másikra, de én nem tudok csak így hangnemet váltani azért, mert megkönyörült rajtunk és átadta a pálcámat.
Ahogy Esmé felé fordult, megijedtem. Féltem, hogy esetleg ártani akar neki, de csak átadta neki a pálcáját és az az abszurd kérdés hagyta el a száját: jóvá teheti-e a történteket?
– Azt kéri, hogy ne rángasd bele a kettőnk dolgába!  – vágtam rá, mielőtt még Esmé válaszolhatott volna. – Ugye tényleg nem ártott neked?  – nem értem, miért kérdeztem meg újra.
Bár az az igazság, hogy iszonyúan aggódtam. Nagyon szerettem volna megvédeni Esmét, de úgy tűnt, nem vagyok rá igazán képes.
– Sajnálom, hogy bele kellett keveredned ebbe…  – suttogtam és megsimogattam az arcát.
Csak ezután fordultam vissza apám felé. Ugyanis egy megjegyzése még mindig nem hagyott nyugodni. Szerettem volna, ha válaszol erre és nem csak azt várja, hogy találjam ki magamtól.
– Mit jelent az, hogy biztonságban vagyok, míg nálam a kard és a gyűrű?  – kérdeztem, nem mintha amúgy terveztem volna az átadásukat éppen neki.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 03. 04. - 20:06:50
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/92/7c/f4/927cf45264fd5c41974e7922d53a9e50.gif)


          Ha lehet olyat mondani, hogy nem tudok kiismerni egy embert legalább egy kicsit az alapján, amit láttam belőle, és amit beszéltünk, akkor Phillip Rowle pont ilyen ember. Hogy tudja ennyire jól eljátszani egyik pillanatban még a kemény férfit, akinek minden mindegy, amíg esélyes az, hogy teljesülhet a kérése, majd a következőben egy könnyekig hatódott apa figurát előugrasztani a zsákból, mintha meg akarná lágyítani a szívünket. Bólintok Elliotnak a kérdésére, de aztán figyelmemet inkább a férfi felé fordítom. Tudom, hogy van még valami a tarsolyában. Kell lennie vagy már túl gyanakvó vagyok csak vele kapcsolatban?
          Látom a férfin, hogy már válaszolna szerelmem kérdéseire, de ő az indulatai miatt nem hagyja. A kérdések csak úgy záporoznak belőle, és jogosan is. Némelyik közülük még engem is érdekel, bár egyáltalán nem tartozik rám. Mikor felém fordul a pálcámmal, akkor meg is ijedek kicsit, de aztán elnézve a válla felett nem éppen azt a reakciót kapom, amire várok. Fel is háborodok kicsit.
          - Azt hiszem, el tudom dönteni a segítséged nélkül is, hogy mit kérek cserébe az elmúlt percekért – dobbantok egyet. Durván kapom ki a kezéből a pálcámat, és odamegyek Elliothoz. – Jól vagyok. Nincs semmi bajom azon túl, hogy fázom kicsit.
          Igaz, még mindig nem tudom, hogy mit kérek, mivel tudna kárpótolni, de valahol igaza van. Nem akartam ebbe az egészbe belekeveredni, most mégis a középpontjában vagyok. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egy nagyon egyszerű kéréssel fordulok hozzá, ami nem is lesz olyan könnyű. Megfogom Elliot kezét, és Phillip szemébe nézek.
          - Azt akarom, hogy védjen meg! Úgy gondolom, hogy minden, ami már elhangzott, és ami még el fog hangozni, olyan jelentőséggel bír, amiről nem csak nekem, de Elliotnak se kéne tudnia. Azt akarom, hogy védjen meg a családjától, és minden mástól is, amitől csak tud.
          Látom rajta, hogy gondolkodik. Tudom, mekkora áldozat ez valójában tőle. Tudom, mit jelent az, hogy valakire oda kell figyelni, és ő is tudja, hiszen ezt tette az elmúlt időszakban mióta szerelmem megszületett. Percekig habozik, majd bólint egyet.
          - Megteszek minden tőlem telhetőt, de meg kell értenie, hogy a fiam az első.
          Nem is vártam mást egy olyan alaktól, aki nem tudja betartani a saját ígéreteit. Abból ítélve, amit a beszélgetésükből leszűrtem, elhangzott már itt néhány, a sorok között olvasva észre is lehet venni őket, mégis itt vagyunk. Aggaszt viszont még valami. Gondolkodik, és attól félek, hogy nem fog majd őszintén válaszolni Elliot kérdésére.
          - Ami pedig a kardot és a gyűrűt illeti. Mind a kettő Rowle családi ereklye. Régen elveszetteknek hittük őket, ám mindkettőnek sikerült a nyomára akadni. Van még egy harmadik is, de az egy másik történet. A család kínosan ügyel a jó hírnevére, így minden félvért megöltek eddig észrevétlenül. Szó szerint kitörölték a létezésüket. Megtehették, hisz tökéletes kapcsolataik voltak a Minisztériumban. Janus veled is ezt tenné, ha megtudná a létezésed, és amilyen viszály uralkodik most közte és a fia, Kean között, valószínűleg könnyen el is tudná intézni. Tartsd magadnál őket, a család jó rész ellen védve leszel, a másik fele elől pedig jobb, ha menekülsz.
           Érzem, hogy van még valami, amit nem mondd el, de talán ennek csak annyi oka van, hogy az már tényleg nem tartozik rám. Ezek alapján viszont megértem, hogy miért akarta szemmel tartani annyira Elliotot. Féltette, hogy rájönnek a titkára, és akkor nem védheti meg. És logikus az is, miért éppen vele kerestette meg a kincseket. Így családon belül maradnak.
          - Azért légy óvatos. Vannak olyanok a családban, akik könnyen kiszedhetnek még belőlem is információkat, és nem tudom, hogyan reagálnának a létezésedre. Nem akartam ártani nektek, meg akartalak védeni titeket. Sajnálom, ha úgy tűnt, hogy ártok.
          Miért rám néz? Miért engem néz ennyire behatóan? Ez ijesztő. Megszorítom Elliot kezét, szeretnék már elmenni. Szeretnék hazaérni végre, és szeretnék pihenni. Szeretném elfelejteni ezt az egészet, amennyire lehet.
          - Elliot, menjünk, kérlek!
          - Nem tartalak fel titeket, ha menni szeretnél, akkor menjetek.
          Azt hittem, elég halkan mondom, de akkor még se. Sejtem mennyire fontos lehet ez a pillanat, de most nem akarom elhagyni őt, és ez biztos látszik is rajtam.
          - Kölyök… Elliot, örülnék neki, ha tudnánk beszélni nyugodtabb körülmények között. Tudom, hogy még sok kérdésed van, de megértheted, hogy nem mindent mondanék el a kisasszony előtt.
          Egyértelműen vár. Mintha neki is mennie kéne, de addig nem akar itt hagyni minket, amíg van egy elvarratlan szál legalább. Jó lesz ez majd később, ez túl sok volt mindenkinek, gondolom neki is. Bárcsak másként találkoztunk volna. Megrángatom picit szerelmem karját, hogy nyomatékosítsam indulási szándékomat.



Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 03. 05. - 10:39:15
Esmé kérésének hallatán kicsit meglepődtem. Vajon mi vitte rá, hogy megbízzon egy ilyen alakban? Nekem az apám, akitől egyszerre félek és tisztelem, mégsem tudnék olyat kérni, hogy védjen meg. Megtette ugyan már és életben tartott, mikor kellett, de mégis miféle indokkal? Egyszerűen nem hiszem, hogy az apai szeretet vezérelte.
A válasz, hogy én vagyok neki az első nem lepett meg. Két lehetőség van: komolyan gondolja és valami célja van velem vagy egyszerűen csak az érzései vezérlik. Azonban képtelen voltam elhinni, hogy bármilyen szeretetet érez irántam... vagy legalábbis nem a megfelelő módon mutatja ki.
– Ha én vagyok neked az első, akkor Esmét védd meg! Nekem most ő a legfontosabb. Én tudok vigyázni magamra  – erősködtem.
Megszorítottam kicsit Esmé kezét. Én nem tudtam kiállni érte, de apám talán tényleg képes megvédeni – gondoltam, bár még mindig nem bíztam meg benne. A szavai olyan meghatóan csengtek, bennem még azonban ott élt, amit néhány pillanattal korábban tett. Ártani akart Esmének... talán nekem is, majd amikor neki kényelmesebb volt, hirtelen átváltott erre a kedves hangnemre.
A kard és a gyűrű Rowle ereklyék... nem lepett meg. Ezt eddig is értettem. Különös, hogy pont ezek a tárgyak jelentenek némi biztonságot, habár közel sem minden rokonnal szemben. Miféle család lehet ez? Hiszen, amit én ismerek „családként” az egy összetartó egység. Nem szorul senki irányítására és igen, most már azt is belátom, olyannak fogad el, amilyen vagyok. A Rowle család azonban egy aranyvérmániás, beteges társaságnak tűnt, aki a „hibákat” – a hozzám hasonló kis botlásokat – gyilkossággal törli el, mintha nem is történt volna semmi.
Ha eddig nem tartottam elég izgalmasnak az életemet, ezután már egy szavam sem lehet. Ha Phillip... akarom mondani apa nem elég ügyes, akkor akár egy egész család is a nyakamra küldhet ez a Janus, aki gondolom a családfő lehet – habár ez nem volt egyértelmű az elmondás alapján.
– Értem, izgalmasan hangzik  – ismertem el.
Csendben végig néztem rajta. Furcsa volt látni az arcát, de olyan felszabadító érzés volt, hogy a dühömet is egy pillanatra elfelejtettem. Azt viszont nem tudom, mikor bocsátom meg neki, hogy ezt tette velem.
– Elég érdekesen mutatod ki, hogy nem akarsz ártani valakinek. Az anyámmal a szemem láttára üvöltöztél és tudtam, hogyha kell bántottad volna... erre most Esmével zsarolsz  – hangsúlyoztam ismét, amit már eddig is tettem.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e ezt megbocsátani...  – tettem hozzá halkan.
Valójában nem is néztem rá, a bakancsom piszkos orrát bámultam és reménykedtem benne. Furcsa, kavargó érzések uralkodtak a szívemen, nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak inkább. Ez az egész groteszk volt ahhoz képest, amire vágytam. Phillip Rowle egyszerre tűnt ijesztő és jó embernek. Nem igazodtam ki rajta, pontosan úgy, ahogyan az érzéseimen sem.
Kisfiú korom óta vágyta látni az arcát. Most pedig itt áll előttem és nem érzem a feloldozást. A múlt bilincsei ugyan leestek a csuklómról, de valami sokkal veszélyesebb, sokkal idegenebb jövő állt előttem, amit képtelen lettem volna most felfogni.
Esmé menni akart. Finoman meg is szorította a kezemet, így rápillantottam.
– Én...  – kezdtem, miután apám is hajlandó volt elengedni minket.
Nem tudtam megszólalni. A hangom elcsuklott.
Mi lesz, ha most elmegyek és soha többé nem bukkan fel? Hiszen harminc éven át képes volt rá... talán ismerem az arcát, mégsem tudnék az akarta nélkül a közelébe férkőzni – ilyen gondolatok foglalkoztattak. Ráemeltem a tekintetemet és komolyan harcoltam a könnyek ellen.
– Szeretnék még veled találkozni...  – válaszoltam röviden. – Válaszokat akarok kapni.
Nem azt mondtam, amit gondoltam. Nem érdekeltek a válaszok annyira, a születésem körüli dolgok valódi története vagy hasonló izgalmas részletek. Egyszerűen csak ismerni akartam, tudni, hogy milyen, amikor valakit az apámnak nevezhetek igazából. De vajon  ő is ezt akarja-e vagy továbbra is csak egy eszköz maradok? Addig a napig ugyanis úgy tűnt, annak tekintett. Hiszen kihasználva a képességeim a kardja meg a gyűrűje után csalt, amikhez most már még jobban fogok ragaszkodni. Elvégre ezek a tárgyak hozzá kötnek, nem fogom soha átadni senkinek őket.
– Mehetünk...  – mondtam Esmének és odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
Szükségem volt erre, hogy megnyugodjak... bár tudtam, hogy egy gyengéd csók is csak pillanatnyi békét hoz. Az érzéseim, a csalódottsággal vegyes meghatottság még napokig uralni fogják a mindennapjaimat és hosszú ideig fogom még emésztgetni, ami történt.
– Szükségem van most egy kis nyugalomra  – tettem hozzá.
Lassan tettem meg az első lépést. Esmé eddigre már többször finoman jelezte, hogy menni szeretne. Nem bírtam ki, hogy ne forduljak vissza két lépés között. Ha ez az utolsó alkalom, hogy nem egy újságban látom az arcát, akkor muszáj volt még egyszer rá pillantanom.
Rá akartam mosolyogni, de előtörtek a könnyeim, ezért gyorsan elfordultam és az utat figyeltem, ami Esmé lakása felé vezetett.
– Mi lesz, ha soha többé nem bukkan fel?  – kérdeztem és gyorsan letöröltem a könnyeimet az arcomról. Erős vagyok –  biztattam magamat.
– Tudom, hogy képes volna rá. – tettem hozzá.


Cím: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 03. 05. - 17:12:18
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/92/7c/f4/927cf45264fd5c41974e7922d53a9e50.gif)


          Nem értem Elliot reakcióját, kérdőn is nézek rá. Mármint valahol megértem, hogy megpróbál megvédeni, de miért teszi ezt? Tudom, hogy mit kértem, azt is tudom, hogy miért, de a családja ellen nem biztos, hogy meg tudná védeni magát.
          - Nem… ezt… - Egy pillanatig farkasszemet néz szerelmemmel. - Rendben, de csak akkor, ha téged biztonságban tudlak. Mindenhol nem védhetlek meg, de megteszek minden tőlem telhetőt értetek.
          Megértem, hogy miért nem mond egyértelműen igent Elliot kérésére. Én se tenném az ő helyében. Tudtam, hogy az aranyvérűek… hogy azok az aranyvérűek, akik szorosan ragaszkodnak a hagyományaikhoz, mennyire komolyan veszik a vérvonal kérdést, de még engem is megdöbbent az, amit Phillip mond. Így… ennyire szívtelenül eltűntetni egy embert a föld színéről, kegyetlenség. Persze, mivel én soha nem voltam annak a világnak a része, nem tudhatom milyen lehet abban a környezetben, azzal a felfogással élni. De ahogy látom a velem szemben álló férfi vagy jól játssza most megint magát vagy belé nem sikerült belesulykolni ezt a felfogást. És ha jól értem, akkor nem ő az egyetlen. Kezdem egyre jobban félteni szerelmem. Minél tovább maradunk, annál rosszabb dolgok derülnek ki.
          - Kiabáltam, mert ő sem értette meg azt, amit neked próbálok most elmondani. A világom nem színes, hanem fekete-fehér. És kiabáltam, mert ő bár nagyon igyekezett, nem tudta megmutatni, hogy akár lehetne színes is. És ez azóta se sikerült senkinek.
          Azt hiszem, megértette, hogy mennyire nem jó most nekünk ez a helyzet, és talán neki sem annyira jó, ezért nem is erőszakoskodik velünk. Látom rajta, hogy mégis elszomorítja a dolog, de egyikünk sem ilyen találkozóra számított, és legfőképp nem ilyen évkezdésre.
          - Keresni foglak, mindenképp, mert szeretnélek jobban megismerni, és válaszolni azokra a kérdésekre. Kettesben.
          Tisztelettel bólint felém, és megértem a helyzetet, de ő jött akkor, mikor éppen romantikázni próbáltunk. Még az ebédet is félbehagytuk miatta, ahogy szerelmem felpattant az asztaltól. A körülöttünk lévő varázslat megszűnik, ahogy elfordulunk tőle, de a hoppanálás hangját nem halljuk. Nem csoda hát, ha Elliot hátranéz felé. Addig megállok, én is felé nézek, de hagyom őket némán búcsúzkodni. A kezemet a hátára teszem, kicsit végigsimítok rajta, ahogy haladunk tovább. Végül a pukkanás is elhangzik, amitől jó nagy adag kő esik le a szívemről.
          - Látni fogod még. Talán nem holnap vagy holnapután, de biztos találkoztok még. Most már tudod a nevét, tudod a személyazonosságát, ha akarsz, akkor te is kapcsolatba léphetsz vele. A fia hívó szavának pedig csak nem fog ellenállni.
           Próbálom a lehető legjobban vigasztalni őt, és a leggyorsabban hazavinni magamhoz. Igazából csak most érzem, mennyire átfagytam a hóban ücsörgés miatt. Hogy ezért, vagy másért, nem tudom, de hamarabb hazaérünk, mint az étterembe.
            A lakásba érve döbbenek csak rá, hogy mennyire átfagytunk mind a ketten. Bevezetem őt a hálóba, és amíg vetkőzik kicsit, addig én is leveszem a ruhámat, és felveszek egy elnyűtt, hosszú pulóvert, amit leginkább a festéshez szoktam csak használni. Bedugom az ágyba, amíg kicsit átmelegszünk, fejemet a mellkasára teszem. Tudom, min jár az esze, és ha olyan lennék, akkor még féltékeny is lennék az apjára.
          - Mivel tudnám könnyebbé tenni neked a helyzetet most?
          Felnézek, megcsókolom, kicsit fürkészem a tekintetét, de visszahelyezem végül a fejem a mellkasára, kezem az övébe kulcsolom, és csak hagyom, hogy a szívének heves dobogása lenyugtasson engem.


Köszönöm a játékot.  :-*


Cím: Re: Az elveszett kard legendája II.
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 03. 05. - 19:36:46
Egyszer már magam mögött hagytam egy szülőt s mégha nem is egészen így történt, hasonló fájdalmat érezrem. Akkor úgy éreztem, vége: nem térek vissza többé arra a helyre, amit otthonnak nevezek... de nem gondoltam teljesen komolyan, hiszen kamasz voltam, aki a probléma elől menekült.
Valahogy mindig úgy éreztem, anyámhoz hazatérhetek, ha szükséges. Mint egy támasz állt mögöttem, ami ha kellett, megtart mielőtt hanyatt esek. Sosem gondoltam, hogy hazatérve a sírját látogathatom meg csupán... ezért is ért hidegzuhanyként az eset. Tudtam persze, hogy háború van, anyám pedig különösen veszélyeztetett, hiszen mugliszületésű... de valahogy mégsem tűnt igazán valóságosnak a helyzet. Talán nem ijedtem meg eléggé, mert oly messze voltak tőlem akkoriban.
Apámra nézve, könnyes szemmel fájdalmat éreztem. Bár erős akartam lenni és a sírást könnyen elnyomtam, ott munkált bennem a pánik. Esmé ugyan bíztatott minden szavával és mozdulatával, de ő ezt nem érthette. Az apám egy karnyújtásnyira van, most még közelebb, még sem tudom elérni, csupán ha ő is akarja. Hiába nyúlok utána, éppen csak a köpenyének redőit érinthetem.
A lakásba érve ismét csak ketten voltunk. Nem volt ott Phillip Rowle, az utcán lézengő muglik, csupán én és Esmé. Ahogy az ágyban a mellkasomra a hajtotta a fejét csak egy gondolat lett úrrá rajtam: Hogy kezdődhet egyszerre jól és rosszul az 1999-es év?
Hálás voltam a sorsnak, hogy a Kakaóbirodalomba vezérelt azon a napon és ő volt elég bátor leülni az asztalomhoz. Talán sosem volt korábban ilyen szerencsém... s ha a találkozásunk óta tartó boldogságomat egyetlen dolog el tudta rontani az apám felbukkanása volt. Csalódtam benne, még akkor is, ha megpróbálta helyrehozni a kezdeti rossz benyomást.
Esmé kérdésére és a csókra kicsit végre elmosolyodtam.
Nem, nem tudja könnyebbé tenni, sőt elviselhetőbbé sem a helyzetet. Minden megváltozott, minden felkavarodott bennem. Vajon mi fog bennem megváltozni ezek után? – ugyanis az új élethelyzet helyett engem ez foglalkoztatott a legjobban. Az ugyanis biztosan tudtam, hogy valami más lesz, ha végre teljesen elfogadom a dolgot… mármint, hogy tudom kit nevezhetek apámnak, tudom a hátterem egy részét és a válaszokkal, amiket majd remélem megad egyszer tényleg, ez csak folytatódni fog.
– Csak maradj most itt egy kicsit mellettem…  – suttogtam.
Ahogy visszahajtotta a fejét a mellkasomra, megsimogattam a haját. Nem nyugodtam meg, de jól esett hogy ott van valaki, aki már amúgy is tud erről és nem kell titkolóznom, ezáltal talán jobban is megért.

Én is köszönöm a játékot! :-*