Roxfort RPG

Az eső kérlelhetetlenül szakadt, hatalmas cseppek áztatták a hajamat, ruhámat, de ezzel eszemben sem volt foglalkozni. Ingatag léptekkel fordultam be az egyik kis utcán, a fejemben ezer meg ezer furcsa gondolat kavargott.
El sem hiszem, hogy alig két órája történt. A Vakegeret nyitottam, mikor megérkezett. Nem is érkezett, sokkal inkább berobbant. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, hisz még életemben nem láttam a fazont, de az sokkal előbb elkapta a nyakam, minthogy a pálcámért nyúlhattam volna, pedig világ életemben rohadt felkészültnek és gyorsnak gondoltam magam. Mondhatom marha elsöprő volt az élmény, sosem voltam félős, munkám során volt már egy-két agresszív barom vendégem is, de erre azért  sosem volt példa. A halálfélelem undok kis póklábain mászott felfelé a gerincemen, ahogy az idegen véreres, kék szemeibe néztem.
Tört angolsággal sziszegett az arcomba, de az oxigénhiány és a rámtörő  pánik elegyétől, alig tudtam kibogozni bármi értelmeset a mondandójából, a névre viszont tisztán emlékeztem, na meg a tényre, hogy készüljek fel, mert még meg fog látogatni.
Elliot O’Mara- ezt mantrázta folyamatosan, miközben követelte, hogy áruljam el hol van. Mit tudtam én? Már rég nem emlékeztem a cetlin szereplő címre, esélyem sem lett volna visszaidézni, eszemben sem volt elárulni, holott az a nagydarab idióta kishíján megfojtott, én pedig védtelen voltam, csak vergődtem.
Még mindig éreztem markát a torkomon és azt, ahogyan másik keze a mellkasomon simított végig, hányni tudnék  a puszta gondolattól, is, de már jópárszor megtettem. Immár csak szédültem a rosszullét emlékétől és attól, ahogyan egyetlen pálcamozdulattal csapott a falnak. Képtelen voltam gyorsabb tempót tartani, így úgy néztem ki, mint valami szerencsétlen, magáról alig tudó, lézengő kísértet. Többen próbáltak meg kapucnim alá nézni, ahogy a város forgalmasabb részein haladtam át, de tekintetem elijesztett minden segíteni vágyó irgalmas szamaritánust.
Fél órába is telt mire megérkeztem, de nem siethettem jobban, valamelyest össze kellett szednem magam, mert félek olyan állapotban, amiben elindultam nem sok értelmes dolog hagyta volna el a számat.
Vér izét éreztem a nyelvemen, valószínűleg megint addig rágtam a  szám, míg a gyógyulófélben lévő seb  fel nem szakadt. Idegesen nyeldekeltem saját vérem, miközben lassan az ajtóhoz léptem. Talán nem volt jó ötlet idejönnöm, gyanítom, hogy nem fog térdét csapkodva örvendeni nekem és a hírnek, amit hozok. De ő az egyetlen lehetőségem, merthogy se kutyám, se macskám. Kurvára egyedül vagyok a problémámmal, ráadásnak abban sem lehetek biztos, hogy Elliotot különösebben érdekelni fogja, annak ellenére, hogy miatta vagyok ebben a kibaszott slamasztikában.
Végül kopogtam és frusztráltan toporogva vártam, még azon is elgondolkodtam, hogy jobban járnék, ha felszívódnék, amíg még lehet. Eleve egy porcikám sem akarta, hogy ilyen szánalmas állapotban lásson azután, ami a múltkor történt köztünk. Az ajkam véres volt, a hajam nagy része nedvesen lógott a szemembe, sminkem pedig fekete nyomokat hagyott az arcomon, ahogy az eső és a könnyeim elmaszatolták azt. Ruházatom sem volt jobb állapotban, egyedül fekete bakancsom úszta meg az ítéletidőt, sötét, szaggatott nadrágom rég átázott, szürke kapucnis pulóverem és az azalatt viselt fehér trikóm is vizesen tapadt a testemre.
Mikor ajtót nyitott nem mertem rá felnézni, egyszerűbb volt a cipőm orrát bámulnom, mint bármit is mondanom.
-Hey-köszöntem neki rekedt hangon, mikor nagy sokára felemeltem a fejem és láthatta az arcomon is, milyen állapotban vagyok.

Rosszul érzem magam, ahogy itt az ajtó előtt szobrozok. Nem az eső zavar, mégcsak nem is a sebeim, sérüléseim vagy  a tény, hogy megfenyegettek, mégha nem is halálosan. Bár ezt nem tudhatom, hiszen a felét sem értettem annak, amit a faszi össze-vissza makogott. Bűntudatom volt és emiatt éreztem kínosan magam, mivel már három hét is eltelt azóta, hogy együtt voltam Elliottal. Igazából magam sem értem mi bajom, lehet csak maga a viszontlátás érint furcsán, merthogy nem gyakran találkozom még egyszer önszántamból azokkal a pasikkal, akikkel lefekszem, többjüknek még a nevét sem jegyzem meg.  Eddig sem fenyegetett az a veszély, hogy épp az övét ne tanuljam meg, de mostmár a támadóm is alaposan az eszembe véste, hogy meg se próbálhassam kitörölni emlékeim közül.
Márcsak azért sem voltam a helyzet magaslatán, mivel ez az egész nagyon úgy nézett ki, mintha csak azért keresném, mert baj van. Pedig akartam én más miatt is, de aztán végül nem nagyon lett semmi az egészből, túl sok dolgom volt, mivel Janus alaposan megdolgoztatott mielőtt elment volna Bajorországba és végre hagyott volna élni. Most borzasztóan örülök, hogy nem volt itthon, valahogy nem akartam, hogy kiderüljön ez az egész korábbi história, Kaa-stul, Elliotostul, órástul. Jobb a béke meg a nyugalom a ház táján, ha már nagyon ritkán, de összejön.
Ajtót nyit. Már nem elég gáz lenne fogni magam és elszaladni vagy dehopponálni, tehát nem csinálok semmit, csak nézem, ahogy az esőcseppek a bakancsomra csöppennek, majd lefolynak onnan. Megszólít, a nevemet mondja én pedig végre felnézek, arca meglepett, nyilván tudja, hogy nem egy újabb menet miatt jöttem, bár az sem jönne rosszul. Bár, ha így nézek ki…ember legyen a talpán, aki egyáltalán megkíván.
Belépek a lakásba, de látom, ahogy idegesen kikémlel az ajtón. Tehát sejti, hogy itt valami nagy szar van a palacsintában.
-Teljesen egyedül jöttem-jelentettem ki megnyugtatásul, de a hangom abszolút zaklatottságról árulkodik, szóval nem lehetek valami meggyőző. Kérdésére nem is tudom mit kellene válaszoljak. Legszívesebben egyértelmű, hogy nemet mondanék, de elég nehéz lenne letagadni a nyakamon lévő lilás ujjnyomokat. Hagyom, hogy megszárítson, majd idegesítően lassan kifűzöm és leveszem a bakancsom és a pulóveremtől is megszabadulok.
-Néhány órája jelent meg a Vakegérben valami kétajtós szláv kredenc és finoman szétrúgta a fél kocsmát-vonogattam a vállam egy szót sem szólva arról, hogy hozzám ért volna. Nem akartam bevallani, sem azt, hogy mennyire megijedtem.
-Az egyetlen érdekes tényező, hogy…-hezitáltam hogyan is kellene kifejezzem, de végül csak kimondtam- téged keresett és eléggé meg akar találni.
Megintcsak kellemetlenül éreztem magam, így a hajammal kezdtem el játszani, közben pedig leültem a közeli kanapéra és behúzódtam a sarkába.
-Természetesen semmit nem mondtam a hollétedről…-biztosítottam, miközben megláttam a néhány centivel odébb üldögélő fekete macskát, aki valósággal elbűvölt. Magamhoz hívtam és eléggé meglepődtem, mivel jött, ha kicsit bizalmatlanul is és az odatartott kezemhez dörgölődzött, mire elmosolyodtam.
Szó nélkül hagytam, hogy a konyhába menjen, én csak a macskájával ismerkedtem, aki egy pár perc után kezdte elfogadni a közeledésem és hagyta, hogy simogassam puha bundáját.
-Nem tudom, hogy mondjam de…sajnálom, hogy itt vagyok-vallottam be, mikor Elliot visszatért – vagyis azt sajnálom, hogy…szóval azt, ami most történik. Minek is pofázok…
Idegesen sóhajtottam aztán lehajtottam a fejem, marhára örültem neki, hogy az híres beszélőkém épp az ilyen helyzetekben mond csütörtököt.

Ülök a kanapén és ujjaimmal a cica puha szőrét simogatom, a gyönyörű állat élvezettel dörgölőzik hozzám, jelenleg ez az egyetlen dolog, ami kicsit megnyugtat, mert ha lehetne fölállnék és egy millió kilométerre rohannék ettől a háztól. Azt se értem egyáltalán, hogy volt képem pont ide jönni, Elliot is jobban járt volna, ha nem bukkanok fel, pláne ennyi idő után. Erre nem ott álltam kint a szakadó esőben, mint valami bántalmazott naiva? De!  Komolyan mondom szánalmas, pláne azután, ahogy a kocsmámban látott.  Nem is akarom összehasonlítani ezt a hányingert azzal az Ariane Ahlerrrel, aki minden szar helyzetből jól jön ki, aki alkukat köt, aki elad, aki megvesz, aki magabiztos és nincs szüksége egy férfi oltalmára ahhoz, hogy ne féljen. A szarrá emancipált énem, most konkrétan leköpködi azt, aki itt ül és németül gügyög a macskának, hogy próbálja elterelni a figyelmét a történtekről. Még mindig éreztem az acélos szorítást a torkomon és nagyon úgy voltam vele, hogy a hálószobán kívül köszönöm szépen, el vagyok az ilyenek nélkül is.
Nem tudom eldönteni, hogy jogosan érzem ennyire kínosan magam vagy csak túlreagálom az egészet, mivel azért ez elég nagy sebet hagyott az egomon is, de amint a házigazda visszatér tovább rontom a helyzetet. Hogy miért kell magyarázkodnom? Na kérdezze senki, tudja a franc, csupán halál hülyén érzem magam, na nem mintha ettől jobb lett volna.
-Nem értem hogy tudsz ennek örülni-villantottam rá egy zavart félmosolyt, mert most csak ennyire tellett, miközben egy percre sem vettem le a kezem a macskáról. Úgy tűnt sem neki, sem nekem nem lett volna jó, ha abbahagyom a simogatását.
Kérdésére bólintottam és engedelmesen felemeltem a fejem, hogy hozzáférhessen az apró sebhez, amit valószínűleg végig rágtam mialatt idetartottam. Nem nagyon tudtam a szemébe nézni, ezért jobbnak láttam, hogy míg a számmal foglalkozik inkább a plafont bámuljam.
Most Ellioton volt a sor, hogy arról kezdjen el süketelni mennyire sajnálja, de szerintem ő is tudta, hogy ennek semmi értelme. Egyáltalán nem kevert bele semmibe, nem volt szükség rá és nem is tudhatta, hogy ez az ostoba monstrum majd rajtam fogja keresni.
-Nem  rángattál bele semmibe, egyébként sem tudom honnan jöhetett rá emberünk…-kezdek bele, de hirtelen beindul a logikám és kezdem átlátni az egészet. Ki tudhatott még az általam szervezett találkákról? Ki volt még ott? Kinek kellett behúznia fülét-farkát és takarodnia?
-A kurva élet…Kaa-suttogom és azonnal teljesen biztos vagyok benne, hogy ehhez az egészhez neki meg a sértett büszkeségének van köze. Ha mégegyszer látom egész biztos kitépem a nyelvét és hadd ne mondjam hova dugom fel!
Ajánlatára bólintok és a fürdőszobába lépek, mondata másik felén erősen gondolkodnom kell, nem tudom mennyire lenne ez előnyös bármelyikünknek, valószínűleg csak udvariasságból ajánlotta fel és egyáltalán nem kellene elfogadnom. A tükör szánalmas képet mutat, így gyorsan lemosom a maradék festéket az arcomról és néhány pálcamozdulattal eltüntetem a véraláfutásokat a nyakamról, vállamról.
A fürdőből utánamentem a hálóba, néztem ahogyan a ruhái között turkál, majd egy mélybordó színű inget szed elő. Mindig szerettem ezt a színt.
-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne itt maradnom-mondtam miközben a kigomboltam a nadrágomat és levettem egyszerű fehér trikómat.
-Csak a terhedre lennék, az pedig senkinek sem  lenne jó, nem igaz?-néztem rá hosszú idő után először, amint a fehér csipkemelltartómtól is megszabadultam.  Nem fordultam el, végül is látott már mindent, amit látnia kellett, mindenesetre szükségem volt azokra a pillantásokra, amiket most tőle kaptam, hogy kicsit normálisabban érezzem magam.
Néhány perc után felvettem az inget és valameddig összegomboltam magamon, hogy mégse mutasson túl sokat, most szerencsésnek éreztem, hogy ennyivel magasabb nálam, így a ruhadarab combközépig ért.
-Köszönöm…tényleg-mondtam halkan miközben odaléptem hozzá és egy ártatlan puszit nyomtam a szája sarkára.

Lopva, szinte perifériából figyeltem az arcát, miközben vetkőztem és  kellemesen lassan magamra vettem az ingjét, hagytam neki időt, hogy újra alaposan megnézhesse magának mindenemet, amire csak kíváncsi. Nem tehetek róla, de világ életemben rohadtul élveztem, ha csodáltak, mégha az nem is lehengerlő személyiségemnek, hanem csak a külsőmnek szólt.  Nem igazán tudtam Elliot mit is gondolhat rólam, de már azért marha hálás tudtam lenni, hogy egyáltalán felajánlotta, hogy maradjak. Nem sokan tesznek értem ilyet, legtöbben azt gondolják nagy kislány vagyok, de végül is igazuk van, hiszen, aki elég felnőtt, ahhoz, hogy egy harmincas, igencsak balhés pasival keféljen, az ahhoz is elég felnőtt, hogy megvédje magát. Eddig erre képes is voltam, de be kell vallanom a fizikai erőszak a frászt hozta rám. Ha pálcával támadnak nekem sokkal jobb esélyeim vannak, mintha az az elszabadult barnamedve konkrétan a családi kocsma falán veri szét a fejemet és keni szét alaposan azt, ami a pofikámból maradt.
Nem vagyok a terhére. Egyelőre. Nem válaszolok, csak mosolyogva vállat vonok, még nem döntöttem arról mit is fogok csinálni, a Vakegeret még egy hétig egyedül viszem, Janus meg ki tudja hol járkál, bár jobb is, ha nem tud erről a kis hacacáréról, na meg arról, hogy amúgy az életművét félig szétverte valami hurkás tarkójú állat.
-Kaa tulajdonképpen az én saram-túrok a hajamba idegesen, mivel tényleg nem szervesen miatta alakult ez az egész úgy, ahogy. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogyha Kaa nem veszi észre vággyal teli pillantásainkat és nem csattan el épp előtte az a csók, akkor egy doxylábnyival kevesebb bajunk van, sőt az is egy opció, hogy nincs is gáz.
-Tudnom kellett volna, hogy van olyan éretlen, hogy bosszút álljon-magyarázom, miközben visszaindulok vele együtt a nappaliba- nem hittem volna, hogy téged is belekever.
A mocskos patkánya lehetett volna annyira sportszerű, ha már köcsögösködni kíván, hogy legalább azt, aki a pénzt hozta volna neki kihagyja a buliba, de ennek nincs esze, nem lát ez a szemétől semmit, csak azt, hogy megaláztam és más kell. De miért is ne kellene, ha ő egyszer a múlté? Mit vétettem én, hogy négy kontinens hülyéi találnak meg folyamatosan?!
Hallgattam a férfi szavait, miközben kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén és elvettem tőle a teát. Szóval figyelemmel követi nagydarab cimboránkat, ha nem tudott arról, hogy Londonban van valószínűleg nemrég érkezhetett. Látom, hogy feszeng mellettem, de nem nagyon értem mi a problémája, már azon kívül, hogy valami ostoba félóriás konkrétan rá és rám vadászik. Én egészen komfortosan kezdem érezni magam, a tea és a kandalló melege segít azon, hogy ideúton kishíján szétfagytam.
Úgy tűnik jut mára nekem egy kis nyugalom, mikor a macska elég furcsán kezd viselkedni. Ezt még én is észrevettem pedig nem nagyon ismerem az állatot. Mikor Elliot kimegy az ajtóhoz még ülök, ha nem is nyugodtan, de amint meghallom a zajt arcomon fájdalmas fintor terül szét és már ugrok is fel, hogy kirohanjak és szembe találkozzak azzal a kedves emberrel, akihez már órákkal ezelőtt volt szerencsém.
A kép, ami fogad még véletlenül sem tűnik kedvezőnek, Elliot a földön, fejsebbel a tirpák pedig lelkesen érdeklődik a múltkor látott óra után…meg, ahogy azt az undorítóan éhes tekintetét nézem irántam is. Na baszdmeg! Kínomban vigyorgok, közben átveszem fejbe mit tudok csinálni. Itt ordít ez a paraszt, Elliot láthatóan…mindenre képtelen, tehát én maradtam, mint a nap szuperhőse. Gyors gondolkodás közben végig tartom a szemkontaktust a váratlan vendégünkkel, ő pedig inkább felém közeledik ahelyett, hogy a férfit verné agyon, ami már félsiker.  Hogy mi lenne a másik fele? Ha nem jönne rá, hogy csak a bakancsomig akarok eljutni, amiben a pálcám lapul. Célt érve, szinte vakon, háttal hajolok le és már érzem a kezemben a kemény faanyagot, de vajon elég leszek én ide?
-Gyere csak-kacsintok rá, hogy ezzel is elvonjam a figyelmét.

Ügyesen idomítottam jókora gorillánkat minél messzebb Elliot közeléből, hogy legyen ideje kicsit magához térni. Lassan hátráltam a lehető legkevesebbet mutatva érzéseimből, miközben nagyon próbáltam nem elszakítani a tekintem a hatalmas férfiétől. Szerettem volna vendéglátómra nézni, rohadtul jó lett volna megbizonyosodni róla, hogy jól van, de gondoltam olyan a helyzet, mint egy cirkuszi medve esetén.  Ha nem a szemedbe néz megszűnik varázs és ha elvesztem a kontrollt azt mindkettőnknek végzetes lehet, meghalni meg még nem kellene. Sőt…nem akarom, hogy Elliot kerüljön át arra a sokat emlegetett másvilágra, így folytattam, amit elkezdtem. Az volt a tervem, hogy biztonságos távolságba hozom, majd ott terítem le a pálcám segítségével, amit már jobb kezemben szorongattam a hátam mögött, de a sérült Elliot gyorsabb volt nálam, amin nagyon meglepődtem.  Nem hittem, hogy ennyire jól bírja a gyűrődést, még akkor is csak ostobán tátogtam, mikor hozzám lépett és az arcomhoz ért. Jól esett ez a hülye kis gesztus és eléggé megnyugtatott, persze a látvány is tetszett, ahogy az hegyomlásméretű barom ott fekszik tudata nélkül a földön.
-Persze, minden oké-válaszoltam  és a pálcám az ing zsebébe csúsztattam. Nem tetszett az ázsiai férfi állapota, mitagadás marha szarul nézett ki és aggódtam érte. Amúgy is a rosszullét kerülgetett, mivel gyanúsan könnyű volt leteríteni ezt a drabális állatot. Ennyi lenne? Megúszta? Megúsztuk?
Ez járt a fejemben, ahogy nagyot sóhajtottam és figyeltem, ahogy Elliot a vendégünket fixírozza.
-Egy ujjal sem ért hozzám-biztosítottam még egyszer és lehet, hogy mondtam volna még valamit, ha nem kezdtek volna el jókora sebességgel folyni az események, a férfi szavait, mintha elvágták volna. Hallotta azt a reszelős hangot, láttam, ahogy a levegőbe emeli, de nem tudtam semmit tenni. Szánalmas vagy nem, de lefagytam. Hosszú percekig tágranyílt szemekkel bámultam a történést és elemeztem. Merlin véreres…! Most mit a francot kellene tennem? Ezer meg ezer ötlet futott át a fejemen, Elliot túl közel volt a ruszkihoz, őrjítően közel.  Necces lenne átkokat puffogtatnom, mert hiába találnám el a vadállatot, könnyen lehet, hogy neki is jutna belőle. Hideg verejték gyöngyözik a homlokomon, de tudom, hogy döntést kell hoznom…meg a faszt! Jó döntést kell hoznom, méghozzá a lehető leggyorsabban. Az elterelés mellett döntök és reménykedem, hogy minden úgy történik majd, ahogy Arika azt megálmodta.
-Rictumsempra!-lövöm el a csiklandozóbűbájt minek hatására emberünk groteszk és ijesztően öblös röhögésben tör ki és Elliot a földön köt ki, a puffanás hangjából arra merek következtetni, hogy nem lehetett kellemes a földetérése, de nem merek ránézni. Nem zökkenhetek ki. A hatalmas test nevetve táncol odébb, méghozzá megintcsak felém. Most kell lépnem, jön a nagyjelenet második felvonása.
-Petrificus totalus-megy is az átok és célbatalál,az orosz hatalmas puffanással dől el, most kellene megnyugodnom és folytatnom a tervet, de a tekintetében látott tömény agresszióra offenzív magatartás  válaszom. Alig tudok magamról, így fogalmam sincs mi is folyik az agyacskámban, mikor arcomon dühös vicsorral odalépek és minden erőmmel gyomorszájba rúgom a támadónkat. És itt nem állok meg.
-Rohadék…dögölj…meg…hozzá…ne…merjél…érni…Elliothoz-hörgöm szinte szótagolva, miközben rugdosom minden elérhető pontján- mert a…beledet…kitaposom…pöcsfej!
Hihetetlen gyűlölet pusztít bennem, azután térek magamhoz, miután többször is arcába tapostam és meztelen talpamat már ragacsos, meleg vére borítottam. Elájult. Miattam ájult el. Megálltam a mozdulatban és úgy, ahogy voltam előre hajolva megdermedtem. Csak a hajam lengedezett arcom előtt, amit szapora lélegzetem mozgatott.
-Baszd meg, baszd meg, baszd meg-suttogtam idegesen. Elliot látta, hogy milyen vagyok, ha elgurul az a bizonyos gyógyszer. Ebből már nem magyarázkodom ki magam az olyan biztos, minthogy itt állok.

Ahogy ott állok kimerevedik az idő. Állati lassan fogom fel a helyzetem súlyosságát és azt, hogy a meleg  massza a lábamon vér, bár nem is tudom mi a francot képzeltem róla ezelőtt. Ott állok és bámulom a padlót, elkezdem megérteni Elliot szavait, aki ezekszerint talán nincs olyan szarul, ahogyan kinéz. Rám nézett, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, de máris számítottam egy undorodó fintorra, a férfi viszont semmit sem tett, csak a lehető leghiggadtabban magyarázni kezdte miért is jött ide  az a vadbarom, aki most törött orral és dagadt arccal feküdt a padlón tehetetlenül.
-Ja, meg amúgy meg is akart ölni ez az ártatlan pára-tettem hozzá, amint kicsit magamhoz tértem én is. Még mindig kellemetlenül kapkodtam a levegőt és mindenfele cikázott a tekintetem,csak épp Elliot felé nem. Tudni akartam vajon mit gondol most rólam, közben pedig rohadtul nem akartam belegondolni sem. Ez aztán a dilemma, mi?
-Ühümm…-bólintottam szavaira, mert tényleg emlékeztem a sebhelyre, amit meg is érintettem, végig is csókoltam, persze sem akkor sem most nem kezdtem el érdeklődni mi vagy ki okozta. Érdekel, de az ő dolga, inkább nem firtatom, mivel ő sem kezdte el kérdezgetni, mégis mitől kaptam ideggörcsöt pár perccel ezelőtt. Az a legfantasztikusabb, hogy magam sem tudom, mi a méteres unikornisszarv ütött belém, csak tettem, amit az ösztön diktált, de hogy miért? Tudja halál.
Alig vártam, hogy egyedül maradjak, így bármit mondott közönyös tekintettel bólogattam, eszembe nem jutott volna utána menni, bár az nagyon is, hogy össze kellene szednem magam és minél gyorsabban lelépni innen. Felszívódni és sosem találkozni többet ezzel a furcsa taggal. Miközben a lábamat mostam azon gondolkodtam,hogy mégis mi a fasz van velem. Szégyelltem a pofámat alaposan és ez új volt. A megbánás nagyon nem képezte részét a világomnak és mitagadás kurva kegyetlen érzés volt ahogy a belsőm marta.
-Komplett idióta vagyok, mi?-kérdeztem Zeuszt németül, a macska pedig elég értelmesen bámult vissza rám. Még ez is a frászt hozta rám. Miután letisztítottam a lábam a vérnyomokat kezdtem feltakarítani valami rongyszerű képződménnyel, amit a fürdőben találtam. Két pálcamozdulattal megoldhattam volna a problémát, de le kellett nyugodnom és ez segített. Arra sem bírtam választ találni, hogy mi a fekete gyászt keresek itt még mindig, mivel más esetben olyan gyorsan hopponálnék, hogy hírmondóm sem maradna. El kell ismernem, hogy megkedveltem Elliotot, mert van benne valami, ami saját magamra emlékeztet. Lehetséges, hogy perverz örömmel tölt el,mikor olyan embereket ismerek meg, akik igazán elbaszták az életüket és ez látszódott is rajtuk. Először Kaa, most pedig ő, de valahogy két külön világ ez a két férfi. Kaa hagyta volna, hogy szétrúgjam ruszki pofáját, sőt…hangosan biztatott volna, nehogy ép maradjon egyetlen csontja is.
Elliotot ki akarta nyírni ez a baltaarcú forma és még is ember módjára viselkedett vele. Én képtelem voltam erre, szóval maradt az a lehetőség, hogy négykézláb takarítsam a vért a padlóról és valószínűleg Elliot is ennyit lát belőlem. Mikor meghallom lépteit felugrom és ijedten pillogok rá, akárcsak valami szűzlány a nászéjszakán.
-Sajnálom, fogalmam nincs mi ütött belém, esküszöm normális vagyok de komolyan-magyaráztam körbe a problémát, miközben felé sétáltam aztán egyszercsak semmi értelmeset nem tudtam mondani, így lányos zavaromban megcsókoltam hirtelen és vadul, majd úgy tettem, mintha mi sem történt volna.
-Szóval…hogy állnak a sérüléseid?-kérdeztem csevegő hangnemben.

Az tény, hogy zaklatott vagyok, de ha jól látom Elliot még nálam is rosszabb bőrben van, mentálisan és fizikálisan is. Meg tudom érteni, végül is van elég fejfájása, baja az életében, aztán még én is sikeresen idevezetem valami ellenségét, hogy megpróbálja kinyiffantani, aztán, mikor már kezdenének lenyugodni a dolgok mindent elbaszok azzal, hogy nekiállok agyontaposni a támadót. Annyival tudok védekezni, hogy tényleg rohadtul nem ez volt a tervem, csak valahogy az eszembe jött, hogy pár  perccel az én kis magánakcióm előtt sem volt elég simán elkábítani, csak biztos akartam lenni benne, hogy egy ideig nem zavarja a köreinket. Jól bebiztosítottam magam, törékeny alkatú nő létemre, szépen elintéztem a tagot, most meg épp magamat égetem brutálisan.
Elutasítónak, de megbocsájtónak tűnik, aminek azt hiszem örülnöm kellene, de nem tudok. Elég nyomorultul érzem magam. Más esetekben, ha odalépek egy faszihoz és megcsókolom, az nem kevesebb, mint három perc múlva már biztos, hogy meg akar dönteni. Most meg semmi, pont most, mikor a testi kontaktus megnyugtatna és olyan normálissá tenné ezt a helyzetet. Mondjuk simán lehet, hogy állati ronda vagyok, így smink nélkül, szögegyenesre száradt hajjal, pláne azt elképzelve, hogy látott, ahogy betapostam valaki más arcát. A helyében én sem biztos, hogy oda meg vissza lennék az ötletért, hogy egy ilyen agresszív, hisztérikus liba csókolgasson. Szavaira csak bólintok és teljesen mással, a sebeivel kezdek el foglalkozni. Ez is elég nagy váltás lehet, de egyszerűbb néha úgy tenni, mintha ez múlt öt-hat perc meg sem történt volna és én most ezt a stratégiát választottam, mivel rohadt egyszerű a kivitelezése.
-Azt látom –mosolyodtam el kedvesen a megjegyzésére- nem rosszból mondom, de elég szörnyen festesz.
Megint ez a zavar, ez a félénkség.  Pedig most az életemre is meg merek esküdni, hogy tényleg lófaszt sem csinálok, én ugyan nem piszkálom a fantáziáját ebben a percben. Figyeltem, ahogy a bájitalos fiolát kereste, tényleg nem nézett ki valami fittnek és üdének. Nem vagyok gyógyító, de az oldalába hasító fájdalmat bordatörésnek vagy minimum repedésnek azonosítottam, mivel emlékeztem milyen szögben esett, mikor hatástalanítani kezdtem orosz barátunkat.
-Engedd el-legyintok, közben átveszem a kis üvegcsét benne a főzettel- kettőnk közül nekem van a legkevesebb bajom-nézek végig magamon, hogy jelezzem majréztam ugyan kegyetlenül, de ennél nagyobb dolog velem nem is történt.
Most engem zavar meg kicsit a pillantása, de ezt igyekszem nem kimutatni, inkább feltérdelek a kanapéra, kicsit hátrabillentem fejét egy lágy mozdulattal és az arcán lévő sérüléseket kezdem gyógyítgatni. Csinosnak nevez, erre kicsit megremeg kezem és meg merem kockáztatni, hogy minimálisan el is pirulok. Szégyen-gyalázat, de komolyan, kezdek teljesen kifordulni magamból és ettől már rosszul vagyok.
-Remélem most nem sietsz sehova, mert alaposan helybenhagyott az…”üzletfeled”-mondtam mivel még jól emlékeztem arra, mikor a kocsmában az mondta Oroszországban találta az órát. Már akkor is sejtettem, hogy simlis a pasas, de azt talán nem , hogy ennyire. Miután befejeztem az arcát, tekintetem a testére siklott és próbáltam csak orvosi szemmel nézni, hogy vajon mi lehet még problémás, amiről nem tudok.
-És a többi részed?-kérdezem, miközben melléülök és egymásra pakolom a lábaimat, aztán elég hamar rájövök, hogy nem biztos, hogy úgy kérdeztem, ahogy kellene.
-Mármint…mid fáj még?-javítok és fölvonom a szemöldökömet. Na nem baj, úgy néz ki, hogy ma éppen kurva kínos ápolónő leszek.

Mindig szerettem, ha történik velem valami, sosem bírtam nyugodtan viselni a tétlenséget vagy az eseménytelenséget. Most, ahogyan Elliot arcán éktelenkedő sebekkel foglalkoztam rá kellett jönnöm, hogy ebbe alaposan belenyúltam, mivel a mai napomba eddig egy perc nyugalmat nem sikerült belesűríteni, pedig lehet, hogy rám fért volna a reggeli és a nemrég történt támadás után.
Rohadt egy dolog, de egy részem elégedett volt azzal, hogy sikerült belekeverednem a férfi zavaros ügyeibe, azzal pedig megintcsak, hogy megmutathattam milyen  príma reflexeim vannak, na meg hogy velem aztán elég nehéz kibaszni. A másik részem viszont  kegyetlen hülyén érezte magát, pláne a kis jelenetem után a ruszki pacákkal. Belegondolva lehet, hogy tényleg nem kellett volna kishíján páros lábbal kitaposni belőle az életet, nem mintha engem ilyen humanitárius felvetések kicsit is tudtak volna érdekelni. Na mindegy, megtörtént, ami megtörtént és még Elliot sem vágott ki, mint macskát szarni, szóval akkora nem lehet a baj.
Vendéglátóm kérdésére csak megforgatom a szemem, magához képest elég trágyán fest még mindig, de az előbbi állapotnál máris ezerszer jobb a helyzete.
-Elfogadhatóbb..-mosolygok rá és nagyon remélem, hogy azért máshol sincs teljesen összetörve. Hát hiába reménykedtem, az arca még faszán festett a teste más pontjaihoz képest. Már el is felejtettem, hogy néhány perccel ezelőtt milyen sérüléseken gondolkodtam.
-A rossebet…-suttogtam, mikor megláttam az oldalát. A picsába, de rühellem már, hogy mindig igazam van, főleg, akkor ha épp nem akarom. Hát nem borda? Dehogynem!  Na ez aztán szopás a javából, neki is és mivel én próbálom nem kinyírni, hanem gyógyítgatni, nekem is. A nyakán ugyanolyan lilás-zöldes ujjnyomokat vettem észre, mint amilyenek az enyémen voltak, ezekkel még megbirkózom valahogy, de egy bordatörés? Szerintem még egy szülést is kellemesebb lenne levezetnem, mint ezzel kezdeni valami értelmeset.
-Lehet, hogy neked csupán ennyi, de én bőven örülök, hogy nem lett komolyabb bajod-húzom el a szájam, miközben az oldalát vizslatom. Nem nagyon tudom, honnan közelítsem meg a gondot, hogy ne csináljak nagyobb trét, mint amekkora már van. Hozzáérek a lila folthoz, először kicsit gyengédebben, aztán már enyhén meg is nyomom a felületet ujjaimmal.
-Ez mennyire fáj?-kérdezem, ami persze világi marhaság, hiszen az arckifejezéséből és abból, ahogyan a levegőt veszi, már rég levehettem volna, hogy nem okoz kozmikus élvezetet neki a helyzet.
-Nem tudom mennyire fog ez örülni, még néhány napnak kezeletlenül-intek fejemmel a lila folt felé- próbálok kezdeni valamit vele, aztán, ha nagyon nem megy, jöhet az öcséd.
Nem vagyok nagy gyógyító, mivel sosem volt szükségem ilyen képességre.  Janusnak nem volt olyan baja, amit nekem kellett volna ellátnom, a Roxfortban nem esett bajom, sem engem, sem a barátaimat, a felületi sérüléseket, pici horzsolásokat, véraláfutásokat pedig megtanultam kezelni.  Én az ártásokhoz, rontásokhoz értek, nem ahhoz, hogy másokon segítsek. Bőven volt már, hogy a Vakegérben padlóra küldtem valakit egy jólirányzott pálcamozdulattal, olyan viszont nem, hogy istápolnom kelljen bármelyik vendégemet. Egyszerűen nem olyan a környezetem, ami indokolná, hogy össze-vissza forrasszam a csontokat, hasznosabb, ha eltöröm őket.
Amikor a kezemhez ér, csak ostobán pislogok, nem szoktak nekem ilyeneket mondani, szóval azt sem tudom hogy kell lereagálni, így nem csinálok semmit, csak magam alá húzom a lábaimat.
-Kicsit jobban járnál, ha nem én lennék az a valaki- motyogom, miközben továbbra is az oldalával foglalkozom.

Elliot nem úgy nézett ki, mint akit nagyon felkavar a tény, hogy súlyosabb sérülése van néhány kék-lila foltnál, belegondolva az életstílusába, abba, amit eddig elcsíptem belőle ez teljesen rendben van. Nem találkoztam még ilyen emberrel, főleg az volt érdekes, hogy a férfi azért elég…szép volt. Nem bírtam megfelelő kifejezést találtam a külsejére, ezért maradtam ennél. Szerintem egy szép ember milliószor jobban kell, hogy figyeljen arra, hogyan is néz ki, mint egy bűn randa tag.  Számomra az arcomnál és a testemnél nem volt fontosabb a világon, ha választhattam volna, hogy lassan fájdalmasan haljak meg valami betegségben vagy egy hétig undorító kelések borítsák azt a csinos pofikámat…faszán kiegyeztem volna az első lehetőséggel és Kaa is ugyanígy volt a dologgal. Ő nem sűrűn sérült meg, a terepmunkát inkább meghagyta annak, akinél valami kisebb testi hiba már egyébként is design részeként szerepelt. Ha valami elrontotta a mesterien kitervelt külsejét, akkor pedig úgy hisztizett, mint valami fürdőskurva, úgy láttam ez nem jellemzi Elliotot, ami állati felszabadító volt, főleg azután, hogy én milyen külsővel jelentem meg itt. Még mindig úgy érzem, hogy a mosottszar hozzám képest szépségkirálynő, de ez ellen már nem nagyon próbálok tenni, ha jól nézem a férfit úgysem érdekli kifejezetten csábító külsőm vagy annak nemléte.
Míg az oldalát vizslattam, nyomogattam pont olyan arcot vágott, ami nem arról árulkodott, hogy valami kurva katartikus élményt okoznék neki és kérdésemre válaszolva azt szóvá is tette.
-Nem vagyok elégedett a válasszal, de ez van…-rántottam meg a vállam, amit tudtam azt megtettem, amit meg nem azt majd ez a bizonyos Daniel remélhetőleg hamarosan elintézi.
A gesztusait nem nagyon tudom hová tenni, látom, hogy hálás és ez tényleg marhára remek, de nem szoktam hozzá az ilyenekhez, úgy hogy elég közönyösen fogadom, hogy zavaromat ne lássa félre is nézek, úgy teszek, mintha Zeuszt vizslatnám. Arra, hogy jól járt velem nem tudtam mást tenni, mint felnevetni.
-Na hát ezzel nem sűrűn szoktak megvádolni-mondom, miközben abbahagyom az oldalán végzett munkát, Ha sokat nem is javítottam a helyzeten, de az tuti, hogy könnyebben fog mozogni, én viszont nehezen csinálok bármit, ahogy a szemembe néz, miután befejezte azonnal elkaptam a tekintetem és a lábujjaimat kezdtem fixírozni. Elég beteg, hogy ilyen dolgokat mond nekem, végül is csak egy csaj vagyok, akivel kefélt, aztán meg hálából ráhozta az apokalipszist meg a frászt és kishíján kinyírt egy embert a lakásában. Ha neki ilyen barátok kellenek komoly problémái vannak és elég ajánlatos lenne a Mungóban kezeltetetnie őket.
-Tulajdonképpen nekem sincsenek barátaim-rántottam meg a vállam. Igazat mondtam, megértettem, hogy magányos. Annak ellenére, hogy a munkám miatt állandó volt a nyüzsi körülöttem és az éjszakákat sem sűrűn töltöttem egyedül, elég gyakran voltak olyan pillanataim, mikor rohadt egyedül éreztem magam, de erre nem akartam gondolni, ezért is nem reagáltam semmit a mondandója többi részére, meg amúgy sem nagyon jutott eszembe semmi elmés, még egy beszólás sem.
-Megnyugtató, hogy nem akarsz kivágni innen, miután miattam csörtetett ide a tajga réme-eresztettem meg egy savanyú félmosolyt, mivel én is eléggé szégyelltem a pofámat. Jóval kevesebb gondja lenne most, ha elővigyázatosabb lettem volna.
Mikor javaslatot kapok a teára lelkesen bólogatok, legalább megszűnik ez a fura félig hálálkodó, félig  kellemetlenkedő helyzet, ami alles zusammen eléggé idegőrlő és különös volt. Csak követtem a konyhába, ott pedig egy kecses mozdulattal felültem a konyhapultra, kivételesen észre sem véve, hogy az ing, így jóval többet fed fel az ízlésesnél a meztelen combomból.
-Segítek én szívesen bármibe-mosolyodtam el-bár szerintem most maximum állati támogatóan tudlak nézni-nevettem el magam, miközben egymásra pakoltam lábaimat.

Csak üldögélek a konyhapulton és lógázom a lábam, eszembe jut milyen volt kicsiként ugyanezt csinálni. Kövér kislány voltam, csúnyácska, alaposan megváltoztam, az már biztos. Végigsimítottam vékony combomon és arra gondoltam, hogy tulajdonképpen jól jártam, maradhattam volna dagadt is, bár akkor lehet, hogy többre vittem volna.  Nyilván elég máshogy alakultak volna a dolgok, ha nem azt éreztem volna legfőbb feladatomnak,  hogy finoman szólva is több faszt fogjak, mint kilincset. Tanulhatta volna jobban, kezdhettem volna valamit magammal, lehetett volna egy halál unalmas, de azért stabil párkapcsolatom, aztán a munkából hazaérve kötögethettem vagy horgolhattam volna. Beleborzongok még a gondolatba is, annyira szánalmas életforma lenne.
Miközben így járatom az agyamat, félredöntött fejjel figyelem Elliot mozdulatait, ami simán lehet, hogy zavarbaejtő számára, de ez engem rohadtul nem foglalkoztat, mivel énközpontú ember vagyok és csak abból tudok kiindulni,hogy én mennyire imádom, ha néznek. Kérdésére kicsit összerezzenek, annyira remekül elvoltam a saját fejemben, hogy kicsit el is sikerült felejtenem, hogy mi folyik körülöttem. Amúgy tea. Rém vicces vagyok, még jó, hogy ezt most nem mondtam ki.
-Egy kis tejet, danke-mosolyogtam rá, ahogy visszazökkentem a jelenbe. Otthon rummal iszom, de ezt nem akartam mondani, amúgy is teljesen beleillek az alkoholista, kocsmáros ribanc szerepébe, nem rontok a helyzetemen azzal, hogy be is ismerem, hogy az vagyok. Berúgva egy kicsit minden egyszerűbbnek tűnik, már a járáson kívül, mert az esetenként kurva nehéz, főleg ha állandóan meghívogatnak alkoholosabbnál alkoholosabb piákra várva, hogy kidőlj aztán nagyjából azt csináljanak veled, amit akarnak. A céljukat nem szokták elérni a drága vendégek, viszont a pénztárcájukban jóval kevesebb galleon szokott figyelni, mikor morogva becsapják maguk mögött az ajtót. Azért sok mindent mondhatnak rám, de azt már abszolút nem, hogy nekem teljesen mindegy csak férfi legyen az áldozat, abból már kinőttem. Tizennyolc évesen sikeresen kimaxoltam ezzel kapcsolatban mindent, amit lehetett.
Kedves, hogy érdeklődik irántam, nem is tudom mit kellene mondanom, szóval csak megvonom a vállam, ahogy összekapcsolódik a tekintetünk.
-Se jól, se rosszul-jelentettem ki kicsit flegmábban is a kelleténél-minden megy, ahogy eddig, Dögunalom az egész.
Amikor kibuliztam Janusnál, hogy dolgozhassak a Vakegérben, úgy képzeltem, hogy minden úgy lesz, ahogy én azt képzeltem és nem lesz egy egyhangú napom sem, de aztán idővel ezt is meglehet unni. Ugyanazok az arcok, ugyanazok az italok, hasonló balhék, hasonló üzletek, semmi sem változik egy idő után, csak a kibaszott dátum és ebbe is ugyanúgy beleőrül az ember. Annyira örültem, mikor Elliot megjelent, mert annyira más volt, kiszakított a mindennapi világomból és ez rohadtul bejött. Őszintén szólva ez a ma is tetszett, kivéve azt, hogy a férfi megsérült, ha nekem lett volna bajom belőle, simán lehet, hogy még azt is élveztem volna.
-Kaa?!-legyintettem szám szélében gúnyos mosollyal-[color=#00836] Tudod, patkányok villámgyorsan elhagyják a süllyedő hajót és nem nagyon szokásuk visszatérni. [/color]
Kaa valószínűleg úgy fél tőlem, mint a tűztől. Vicces, hogy csak most tisztult ki neki a kép, más már rég rájött volna, hogy képes lennék megöli, ha arról volna szó. Na most megtudta, bár ahogy elnéztem a pofáját nem nagyon örült neki, viszont  nem látom bele, hogy bosszút állna. Rajtam. Azt viszont simán látom jönni, hogy Elliotot el akarja kapni. Végül is elbaszta az üzletét, a semmiből jutalékot sem kaphatott, aztán pofánverte és megdugta a volt csaját. Utóbbit mondjuk nem tudhatja biztosra, de mivel látta, hogy megcsókolt én pedig hagytam…nem tudom mennyit bíztam a fantáziájára.
-Én meg nem vagyok oda a tapintatért, szóval engedd el-mosolyogtam rá és megnyugtató szándékkal meglapogattam a vállát. Amúgy sem tudtam hogy érjek hozzá, nem nagyon akartam tolakodó lenni, és eddig elég furcsán viselkedett velem.
A kis dicséretére először köpni-nyelni nem tudok, a szemem is kiguvad úgy meglepődöm, de ahogy nézem Elliot is meglepődött önmagán. Végül elnevetem magam, mert annyira nem tudok mi csinálni.
-Dehogy, nem ezt mondanád, ha jól néznék-vonom karba melleim előtt a kezem és még mindig rekedt hangon kuncogok.

Ha jól hallom forr a teának való víz, ha jól érzem, kicsit az agyvizem is, nem tudom mi van velem, lehetséges, hogy ez a mai még nekem is sok volt egy kicsit. Belegondolva már a felkelésem után két órával alaposan a falhoz  vágtak és megfenyegettek, aztán, nem is olyan sokkal ezelőtt majdnem kitapostam egy félóriás orosz szemeit a helyéről, azt hiszem teljesen normális, ha most kicsit nem vagyok magamnál.
Elliot is meglehetősen fura, ezt mondjuk annak a számlájára írnám, hogy az elmúlt négy órában majdnem kétszer is sikerült meghalnia, egyszer önmagának, egyszer meg a forgandó szerencsének vagy éppen nekem köszönhetően, nem tudom a kettő közül melyikben lehet kevésbé bízni, de én simán letenném a voksom a félnémet kocsmároslány mellé.
Olyan ez az egész helyzet, mint a csönd, valami pusztító vihar után, ülünk itt-na jó, csak én ülök- és még mindig várjuk, hogy mikor szakad a fejünkre a tető, számomra annyira megdöbbentő, hogy ez az egész be tudott fejeződni. Elliot jól viseli a helyzetet, már annak a lelki részét, mert nem tudom nem észrevenni, hogy fájdalmai vannak, annak ellenőre, hogy ő nyilván azt szeretné, hogy hunyjak szemet a dolog felett, míg ő férfiasan tűrt.
Hozzám lépett, én pedig elvettem tőle a csészét, miközben aprót biccentettem és belekortyoltam az italba, közben végig a szemeibe néztem. Kérdésére csak bólintottam, aztán követtem a tekintetét, ami végigborzongatta mindenemet. Hoppá! Talán mégsem vagyok neki annyira közömbös? Azt hiszem tévedtem, mikor arra tippeltem, hogy brutálisan megundorodott tőlem a mai nap után, mivel most halál lelkesen fogdossa a térdem és szövegel az ingjéről, aminek  rohadtul semmi értelme.
-Ühümm –bólintottam érdeklődő arccal, mintha tényleg minden figyelmét a szavainak szentelném, nem a belőle áradó elemi tenniakarásnak- lehet, hogy ez a különleges képességem. Minden férfiingben remekül mutatok.
Elképzelhető, hogy mégsem vagyok annyira kibaszott ronda, hogy ne kelljek, de kivételesen ezt nem használom fel ellene, szeretném látni, hogy mire jut magától. Minden, amit teszek, hogy lehelyezem a csészét magam mellé és megeresztek egy kellemes félmosolyt.
-Szerintem hazudsz- mondom az inggel kapcsolatos mondatára, közben a szemöldököm meglepetten siklik följebb, ahogy keze teszi ugyanezt a combomon is. Láttam-e jönni? Még véletlenül se. Kellet volna látnom? Természetesen, bár nem gondoltam volna, hogy képes leszek még egyszer így hatni rá.
Ahogy a fájdalom áthullámzik a testén, megijedek, mintha kicsit nekem is fájna, halottam a lélegzetén is, hogy most aztán marhára nincs jól, nem is tudom miért, de a homlokának támasztom az enyémet, így hallgatom, amíg el nem húzódik.
-Remélem ez a Daniel hamarosan összetákol, mert kezdek komolyan aggódni érted-rázom meg a fejem helytelenítően, állati hülye lehetek, mert a csók eléggé meglep, ha lágy és bátortalan is. Nem merem beleélni magam, csak megnyalom az alsóajkát, aztán ránézek. Igen, azzal az átkos tekintetemmel, amivel tudom, hogy mennyire nehezen birkózik meg.
-Ehhez nincsenek túl nagy fájdalmaid?-kérdezem, miközben hátrasimítom a hajam.