Roxfort RPG

          Szerencsére volt időm elszabadulni otthonról a karácsonyi szünet ideje alatt. Muszáj volt kicsit kimozdulnom a lakásból, és a megszokott rutinomból, mert az agyamra ment volna. Az unokabátyám balesete rádöbbentett arra, hogy akkor sem lehetünk biztonságban, mikor azt gondoljuk, hogy minden rendben van. Nem mondott semmit a részletekről, de tudom, hogy sokkal többről van szó, mint az, hogy legurult a hegyoldalról. Egyáltalán ki hiszi el ezt a mesét? Még akkor is, ha Miller bácsi sem mondott mást, csak lekoptatott azzal, hogy úgy igaz minden, ahogy Willow mondta. Pff… Persze. Én meg ötéves óvodás vagyok.
          Egyik iskolatársamtól hallottam a Kakaóbirodalomról, és úgy döntöttem, hogy eljövök és meglátogatom. Ki tudja, talán törzshelyemmé válik majd. De addig is elfoglalok egy asztalt, alaposan körbenézek, és amíg kihozzák a kakaómat, addig szórakozottan rajzolgatni kezdek. A dekorációt, hogy mivel lehetne még jobban feldobni a helyet, aztán a kakaómat. Lassan kortyolgatom a meleg italt, és igazat kell adnom az iskolatársamnak. Az ország legjobb kakaóját itt készítik. Hagyom, hogy lassan végigsimogassa a torkomat, majd belülről felmelegítse minden egyes porcikámat. Mintha ihlet szállna meg, rögtön jegyzetelni is kezdem a lehetséges helyszínek, fénybeállítások, és a kiadóban készülő könyvekhez az illusztrációkat. Észre se veszem, hogy lassan egy órája ülök már itt, és az sem, hogy körülöttem kicserélődtek az emberek. Pont ezért rendelek még egy kakaót, és egy szendvicset is. Nem lenne jó, korgó gyomorral itt ülnöm.
         Szórakozottan játszom a ceruzámmal, mikor meglátok egy másik asztalnál ülő férfit, aki nagyon erősen koncentrál egy lapra. Innen nem tudom jól kivenni, de biztos nem az aktuális heti Reggeli Próféta rejtvénye fölött koncentrál ennyire. Elkezdem felskiccelni a körvonalait, de abba is hagyom, amíg elmajszolom az uzsonnámat. Közben a férfit nézem, nem is tudom miért. Valami megfog benne, ami biztos összefüggésben van a kisugárzásával, és a rejtéllyel, ami azt a lapot illeti. Kifizetem a számlámat, majd a kicsit távoli szomszédos asztal felé megyek.
          - Jó napot kívánok! Remélem, nem zavarok, de lenne egy kérdésem.
          Lenézek a lapra, és mintha egy térkép lenne. Talán egy kincses térkép, vagy csak egy lakáshoz, esetleg a szerelemhez vezető. Ki tudja, de ez nem is az én dolgom. Előveszem a vázlatfüzetem, és leteszem az asztalra annál az oldalnál kinyitva, ahol már elkezdtem megrajzolni őt.
          - Szeretném lerajzolni. Nagyon érdekes embernek tartom, és örülnék neki, ha készíthetnék egy képet önről. Nem gond, ha leülök?
          Lényegében meg sem várom a válaszát, már húzom is ki a széket, veszem elő a ceruzámat is. Szépen kipakolok, a térképe sarkából el is takarva egy keveset.
          - Esmé Fawcett vagyok, a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolájának tanulója, és azt kell, mondjam, hogy nagyon is megihletett. Isten – forgatom kicsit a szemeim, nem hiszem, hogy erről isten tehet – nagyon adakozó volt önnel, ami a fotogénséget illeti.
           A férfi felé nyújtom a kezem, és most átérzem azt a lelkesedést, amit akkor éreztem, mikor először dolgoztam egy illusztráción a munkahelyemnek. Tudom, hogy jól fog ez is sikerülni, jól kell, hogy sikerüljön, mert hacsak nem tiltja meg totálisan a róla készülő képet, akkor akár emlékezetből is le fogom tudni rajzolni. Igen, ebben teljesen biztos vagyok.

          Bevallom, nem szoktam csak úgy random férfiakat leszólítani, de az is igaz, hogy nem szoktam lehetőségeket kihagyni. Ez pedig egy nagyon is kecsegtető lehetőség. Még akkor is, ha túl rámenős vagyok. Még akkor is, ha talán később megbánom, és még akkor is, ha visszautasítanak. Ha meg se próbálom, akkor honnan tudhatnám, hogy volt értelme vagy sem? Szeretem a határozott férfiakat, és Elliot pont olyannak tűnik a kézfogása alapján. Tehát nem tévedek, valóban olyan, mint amilyennek a képemen elképzeltem. Biztos meg fog lepődni majd, ha viszontlátja magát.
          - Igen, fotogént. Ez miért lenne furcsa?
          Már a bókot sem értem, hiszen jóképű, intelligens, és nem is tudom, olyan fura kisugárzása van, de nem hiszem, hogy ez rossz lenne. Izgatottan fészkelődök a széken, amíg egy furát nem mond. Igen, ezúttal én mondom ki ezt a szót.
          - Miért akarna akárki is kárt tenni ebben a csinos pofiban?
          Még egy kör kakaó? Már így is tele vagyok. És nem lenne jó, ha lötyögne a hasamban a sok folyadék. Hosszú az út hazáig is, még a kandallón keresztül is. De végül is, miért ne. Ha már látom, hogy ő is egyedül szopogat el lassanként egy pohárkával, akkor a rajzolás mellé még az enyém is belefér.
          - Köszönöm, én is kérek egy olyat – mutatok a pohárra, mikor megjön a pincérnő. – De nem kell meghívnia, köszönöm. Igazán kedves magától, hogy gondolt rám, és erre a kicsit elcsépelt gesztusra.
          Főleg mert nem vagyok a híve annak, hogy elfogadjak bármit is egy vadid… nem, egy olyantól, akinek csak a nevét tudom. Az olyan lenne, mintha fizetné a munkámat, amibe még bele se kezdtem. Oké, talán kicsit túlságosan is továbbgondoltam a lehetőséget, de akkor sem fogadhatom el, és ezért ki is készítem a két sarlót a kakaóért. Meghozzák a megrendelt italomat, aztán koccintásra emelem a poharat.
          - Váljék kedves egészségére, Mr. O’Mara.
          Nekikoccintom a poharam az övének, majd beleiszok. Újra átélem azt a mámorító pillanatot, mikor szép lassan selyemként csúszik le a torkomon. Leteszem a poharam az asztalra, de szükségem van a helyre, ezért félre is csúsztatom. Figyelmetlenségemben, ráteszem a papírlapjára, és már skiccelem is tovább az arcot, ahogy rávetül a gyenge fény az ablakon túlról. Még egy korty erejéig újra magamhoz veszem a poharat, és akkor látom az otthagyott körvonalat.
          - Sajnálom, rettentően sajnálom, nem akartam.
          Igyekszem magamhoz venni a lapot, hogy eltűntessem az odakerült pacát, de akkor megragadja a figyelmem, hogy mi is valójában az a lap.
          - Kalandor vagy?  – Egy pillanat múlva kapcsolok, hogy véletlenül tegeződtem.  – Bocsánat. Maga kalandor? Egy igazi kincskereső?
          Ugyan fejjel lefelé, de elkezdem nézegetni a térképet. Azt hiszem, felismerem az egyik helyet, itt van nem messze. Végigsimítok a papíron, hogy minden részletet jól kivehessek. Igen, már biztos vagyok benne.
          - Én ismerem ezt a helyet!  – mutatok egy pontra.

          Találkoztam már problémás emberekkel, és kerültem már kényes helyzetbe, de ami most történik, az valahol teljesen meglep. Pedig számíthattam volna rá, mikor csak úgy leszólítottam valakit. Egy idegent, de hát sohasem voltam szívbajos, ha megszállt az ihlet, és csak a kényszerét éreztem annak, hogy alkossak. Sokat. És most megint ez a helyzet. Bár próbáltam elővenni minden jó modorom, és tényleg nem megijeszteni őt, mégis belefutottam valamibe, amibe talán nem kellett volna. De nem érdekes, mert nem volt még olyan eset, amiből ne jöttem volna ki szerencsésen. Mert a szerencse az én pártomon áll, amíg nem találok valakit, aki még nálam is szerencsésebb. Talán most jött el az a pillanat.
          - Sajnálom, tényleg – mentegetőzök, mintha az életem múlna rajta, pedig ez csak egy hülye papír valami térképpel, ami több helyet is megjelöl.
          Igen, ez csak egy hülye papír, ami talán egy könyvből lett kitépve vagy átmásolva, nem lennék meglepődve egyik verzión sem, nem értem, hogy miért kell ekkora feneket keríteni egy kakaófoltnak, amit ráadásul el lehet tüntetni onnan. És a kiakadás a kanadoron? Jézusom, ez egy játék, vagy nem? Vagy… felnézek a férfira, és talán tényleg nem csak egy játék. De akkor nem jól csinálja, ha el akarja titkolni a kilétét. El is mosolyodom.
          - Szóval mégis az. Csak az tagadja ennyire vehemensen, aki titokban akarja tartani. De pont ezzel buktatja le magát. Kinek dolgozik? A Minisztériumnak? Egy híres aranyvérű családnak? Vagy csak saját szakállára, mert sokat ér a kincs?
          Nem tagadom, fellelkesített a lehetőség, és már tisztul is bennem egy kép egy gyerekkönyv egyik illusztrációjához. Hihetetlen, hogy mennyire inspiráló tud lenni még egy véletlen felfedezés vagy egy vita is. Megrántom a vállam, ha ennyire kell neki a lap, akkor visszaadom. Szinte kitépi a kezemből, de a legjobban a következő mozdulat lep meg. Megragadja a karom és rángatni kezd kifelé, de a felszerelésem az asztalon marad. Nézem a férfit, miközben tudom, hogy be fog lilulni a karom, de a következő dolog, amit megérzek az az oldalamhoz érő, szinte bele is fúródó pálca hegye. Ez a férfi tényleg nem normális, de ha azt hiszi, hogy hagyom magam ilyen könnyen elraboltatni mindenki szeme láttára, akkor téved.
          Bár esetlenül, de lendül a bal kezem, hogy egy jó nagy pofont adjak neki. Remélem ezzel sikerül legalább kicsit megzavarnom annyira, hogy kicsússzon a kezem. Legalább a mozdulat miatt, és a reményem be is igazolódik.
          - Mi a fenét képzel maga?  – előrántom a pálcámat és nyíltan rá szegezem.  – Azt hitte, hagyom magam elraboltatni? Tényleg? Lehet ám szépen is kérni. Örömmel megmutattam volna, hol van az a hely, de most már inkább szeretném nagy ívben elkerülni. Idióta!
          Megfordulok és visszamegyek az asztalhoz, hogy összeszedjem a papírjaimat, és magamhoz vegyem a még meglévő kakaót. Nem hallok neszezést mögülem, a jelenet pedig szinte megbénította a helyiséget. A legyet lehetne hallani, ha lenne ebben az évszakban. Felveszem a kabátomat is, majd újra elindulok a férfi felé. Mivel nem tudhatom, hogy mire számítsak, a pálcámat továbbra is a kezemben tartom. Megállok Elliot mellett, majd a nézőközönséghez fordulok.
          - Köszönjük szépen a figyelmet, a műsornak ezzel vége. További jó pihenést.  – A továbbiakat már a mellettem állónak mondom, lehalkítva a hangom. – Sokba fog kerülni az, hogy mindezek után elviszem arra a helyre. Egy köszönöm nem lesz elég, de figyelmeztetem. Ha rosszban sántikál, rosszul néz rám, vagy bármi olyan történik, ami nem tetszik, hoppanálok, és a továbbiakban oldja meg maga a gondját.
          Még mosolygok egyet a felénk néző tekintetek miatt, aztán lépek is ki a helyiségből, egyenesen a varázslók és boszorkányok által betöltött karácsonyi forgatagba fordult utcára.

          Örülök neki, hogy hamar átestünk azon a holtponton, ami a hirtelen jött pofon után keletkezett. Azt hiszem, nem gyakran fordul elő, hogy a békés kis kakaóbirodalomban valaki pálcát rántson. Megsimogatom kicsit a tenyerem, ahogy megyek visszafelé az asztalhoz, azért eléggé csattant a pofon. Valószínűleg nekem jobban fáj, mint Elliotnak, mert nem maradt meg a tenyerem nyom az arcán.
          - Nem, azt nevezem így, aki elővigyázatos. Azt nevezem így, aki az elővigyázatossága mögé bújva bunkó, és nem meri saját magának bevallani az igazságot. A lelkében rejlő szépséget – nézek keményen a szemébe Elliotnak.
          A lelkében rejlő szépséget? Ez nagyon nyálasnak hat, de hát igaz. Ezt a szépséget általában a tulajdonosa érzi, és megpróbálja elnyomni olyankor, ha valamilyen páncél mögé rejtőzik. Ez az a szépség, ami a művészek által megjelenített képeken köszön vissza a modellnek, és ezért nem hiszik el, hogy tényleg saját magukat látják a festővásznon. Ilyenkor jönnek azok a mondatok, mint a „Ez nem is én vagyok.” és az „Én nem is vagyok ennyire szép.” De végül mindig rájönnek, hogy igen.
         Azt hiszi talán, hogy nem hallom a dörmögését. Dehogynem, és nagyon is imponáló. Elmosolyodom, és végigsimítok a mellkasán. Ha tényleg annyira fontos neki az a kincs vagy nem tudom, mit jelöl az az átkozott x, akkor úgyis megadja majd magát. Nem is tudom pontosan, hogy jön-e mögöttem, csak akkor mikor már meghallom a hangját. Megállok és megfordulok, igyekszem még mindig mérges arcot vágni, pedig tudhatja, hogy már nem haragszom.
          - Megbeszélni? Mégis mit kell azon megbeszélni? Pálcát szegezett rám, pedig csak segíteni akartam. Megértem, hogy a kalandjai vagy mi közben nincs társa, de ez még nem jelenti azt, hogy egyébként nem jár társaságba. Csak van családja vagy barátja. Velük is így bánik?
          Azt hittem, tényleg nem vagyok mérges, de tévedtem. Ahogy felidézem a történteket, rájövök, hogy mégis. Erre nem is tudom, mi lenne hiteles mentség, de az, amit mondani próbál, nem éppen. Lehet akármilyen kalandor, segítséget akkor is kell kapnia, főleg, ha olyan helyen jár, amit nem ismer. Az pedig a többsége a világnak. Feltételezem.
          - Nagyon helyes. Nem szeretek haragudni az emberekre, de maga nem hagy más választást, ha így folytatja. Egyébként szép darab, remélem, hűen szolgálja a gazdáját, ha már ennyit forgatja feleslegesen.
          A hó egyre intenzívebben esik, és a hideg is kezd egyre fagyosabb lenni, de ha már megígértem, hogy elviszem őt a megjelölt helyre, akkor nem fogok visszakozni, csak mert nincs kedvem kinn járkálni. A fejemre húzom a kapucnimat, hogy ne áztassam el teljesen a hajamat, majd higgadt hangon fordulok Elliot felé.
          - Miért olyan fontos az a kincs? Az ember nem készül ki teljesen, csak mert foltos lett a papír.
          Legalábbis általában nem készül ki tőle teljesen. Kivezetem az utcából a muglik világába, majd egyenesen átvágok egy közelben lévő parkon keresztül. A hely tényleg eldugott, és hacsak nem jártam volna már ott valami miatt, akkor nem is tudnám megmondani, hogy hol van. Véletlen? Kétlem.
          - Elliot – megfogom a kezed, mielőtt kiugranál egy kocsi elé. – Csak óvatosan, rendben?  – mosolyodom el. – Azért ha végeztünk ezzel a dologgal, elkészíthetem majd a portréd? Lehetnél a saját kiállításom egyik fő alakja. Mondjuk olyan címen, hogy „A kalandor, akinek volt egyszer egy térképe.”
          Elnevetem magam, tudni akarom, hogy tudja, nem gondolom teljesen komolyan, csak a feszült légkört akarom oldani kicsit. És közben azért figyelek a mozdulataira is, nem szeretnék még egy hasonló jelenetet, mint korábban. Főleg itt az utcán, ahol aztán tök mindegy az embernek, előbb nézik meg, ahogy megerőszakolnak, minthogy segítenének.

          Azt mondják, hogy nézd meg az anyját és vedd el a lányát. Azt nem tudom, hogyan kapcsolódik ez most a helyzetemhez, de az biztos, hogy legközelebb kétszer is meggondolom, kit szólítok le az utcán. És még csak azt se tudom mondani, hogy az majd egy mugli lesz, mert közöttük is van olyan, aki veszélyesebb, mint aminek kinéz. Elliot, mégis mi a fene ez az egész, ami körülöttünk zajlik? Miért keveredtem bele, és végül is hogyan is? Úgy teszem fel ezeket a kérdéseket, mintha nem tudnám a válaszokat. Alig néhány perccel korábban történtek, de mikor leültem az asztalodhoz, hogy lerajzolhassalak, akkor még nem gondoltam rá, hogy rövid időn belül egy tök részeg alak pálcájával nézek majd szembe.
          Némán hallgatom a válaszát a kérdéseimre, és örülök neki, hogy lassan kezd megnyílni. Ezentúl Kalandornak foglak hívni, akármi is történik majd. Nincs senki más, aki kincsekre vadászna. És ha elég régóta ismerlek már, talán megírom a történeted is. Illusztrációkkal természetesen, mert abban vagyok igazán jó.
          - Ne aggódj, én elboldogulok közöttük. A munkám és a tanulmányaim során sokat járok közöttük. Egyszer például fel kellett ülnöm egy szikla szélére, hogy a legjobb szögből rajzolhassam le a naplementét, mire fél órán belül körbevett a rendőrség, és a mentők is, hogy megakadályozzák a leugrásomat. Vicces sztori volt – mosolyodom el.  – A muglik néha nagyon viccesek.
          Nem fog sokkal többe kerülni, mint más portrék. És úgy gondolom, talán vele ellentétben, hogy ettől csak még jobb lesz, még színesebb, és még valósághűbb. Nem árt sohasem, ha megismered az alanyát annak, akit lefestesz. Szerencsére a park ebben az időpontban tökéletesen kihalt, és a kocsik sem ezt az utat választják rendszerint. De a muglik néhány filmjüknek köszönhetően, ha pálcát látnak, nem fognak azonnal gyanút, csak varázsolni nem szabad, mert azt már nem tudnád megértetni vele. Elmosolyodom kicsit, olyan ijedt arcot vág a mellettem álló kalandor, de rövid időn belül meg is értem, hogy miért. Eldobom a kezemből a rajzkészletem, de szerencsére sikerül megtartanom az egyensúlyom, így nem huppanok bele a hóba. Pálcát rántok és megfordulok, de már későn. Elém ugrik, mintha olyan gyenge nő lennék, akit meg kell védeni, és bár tényleg jól esik ez a típusú törődés, azért nem ragaszkodom hozzá.
          - Elliot!  – kiáltok fel, mikor elesik.
          Hirtelen rám szegeződik ennek az idiótának a fegyvere, de mintha nem is törődne velem. Megpróbálom kihasználni az alkalmat, de akkor védekezésre kényszerülök. Hallgatom a párbeszédet, ez nem mostani eseményekről szól, hanem valami korábbiról. Hallom a csont reccsenését. Ez az a dolog, amit nem tudtam elviselni világ életemben, de olyan rövid ideig tart, hogy nem éri meg befogni a fogam.
          - Hagyja békén! Dobja el azt a gyűrűt!
          A férfire mutatok a pálcámmal, és küldök is rá egy figyelmeztető Stuport. Megszüntetem a Kalandor lábbilincselő átkát, de azonnal kap egy második adagot is az idegen a korábban küldött átkomból. Nem akarom, hogy félvállról vegyen csak mert boszorkány vagyok.
          - Capitulatus! Flagellii!
          Kivételesen hangosan mondom ki az átkokat. A pálca elrepül tőlünk, az ostor átokkal pedig egyenesen a kezére csapok vele, így sikerül is kiütnöm a kezéből azt a gyűrűt. Talán nem a legokosabb beleszólni ebbe a harcba, de nem hagyhatom, hogy a modellem csinos pofija megsérüljön.
          - Takarodjon innen!  – förmedek rá a férfira. – Semmi keresnivalója itt.
          Ennél többet úgysem tehetek jelenleg. A legjobb lesz, ha résen leszek, és akkor megúszhatjuk ép bőrrel a dolgot. És persze, mindezt úgy mondom, hogy tudom, valójában valószínűleg tényleg van keresnivalója itt. Biztos lehet benne az ideiglenes társam, hogy erre még rá fogok kérdezni. Nos, sok mindent megéltem már a rajzaimért, de eddig ilyennel nem. Most már ezt is elmondhatom magamról.

          Nem szabad elvesztenem az önkontrolt. A háborúban nem vettem részt, menekültem a Roxfortból és nem is voltam képes rá, hogy visszamenjek az iskolába, pedig nagy volt a kísértés. Végül az győzött meg, hogy felvettek a suliba, és Syren se ment vissza. Nem bántam meg, hiszen minden tervem összejött a nyáron, és ki tudja, mit hoz még az év vége. De arra egyszer sem gondoltam, hogy majd egy ilyen helyzetbe kerülök, és egy frissen megismert alak oldalán. Egy kicsit megremeg a kezem, de szerencsére az idegen nem látta meg. Főleg, mert épp felveszi a pálcáját. Nem kerüli el a figyelmem a mondandója, nem is kergetek hiú ábrándokat. Elliot gyűrűje nem a sajátja, csak a történetét nem tudom annak, hogyan került hozzá.
          Hátrébb lépek egyet, mikor szavait hozzám intézi. Nem azért, mert megijednék, vagy olyat mondana, amit eddig nem sejtettem, de mégis olyan rossz érzés kerít hatalmába.
          - Ne szóljon bele, hogy kit védek meg, és kit nem. Nem magára tartozik a kapcsolatom természete Elliottal. És ha bűnöző? Magának akkor sincs köze a magánéletemhez!
          Teljesen felháborodtam a kioktatás miatt. Mégis, hogyan gondolja? Azért lopva társamra nézek. A továbbiakban viszont némán nézem a párbeszédüket, és csak akkor nyugszom meg kicsit, mikor a férfi hoppanál. Csak állok a helyemen, kezemben remeg a pálca, de ezúttal már látványosan. Én nem vagyok hős, aki megmenti az elesetteket. És még azzal próbál nyugtatni, hogy nincs vége. Ezentúl akkor nekem is rettegnem kell, csak mert vele látott? Nézem, ahogy a gyűrű belerepül a kezébe.
          - Leperex! – irányítom rá a pálcám, és amennyire lehetséges, megszárítom.
          Elteszem a fegyverem, miközben mondja tovább a történetét, de engem ez most nem érdekel. A kalandjai, az ékszer, azok, amiket még megszerezhetett magadnak, vagy mit is csinál pontosan. Megállok közvetlenül előtte, a kezem lendül, de ezúttal nem csattan a pofon. Csak rá akarok ijeszteni kicsit.
          - Nagyon ajánlom is. Nem álltam volna jót magamért, ha kiderül, hogy mégis. Talán nem úgy tűnik, de nem vagyok valami jó a párbajokban. Nem tudom a te szerencséd vagy az enyém, vagy a kettőnké az, ami megmentett ezúttal minket, de ki tudja, mi lesz majd legközelebb.
          Eltávolodom, szándékosan hátat fordítok. Karommal körbeölelem magam, majd elindulok az eredeti úti célom felé, de hirtelen elfut a méreg attól, amit mondasz.
          - Ostoba! Nem azért akarlak lerajzolni, mert kalandor vagy, esetleg egyszerű tolvaj. Ez a te dolgod. Azért akarlak lefesteni, mert tetszel, és mert látom a benned rejlő lehetőségeket, amiket te még nem vettél észre. Ha nem akarod, hogy megtegyem, akkor szólj, itt elválnak az útjaink és nem hülyítjük egymást tovább.
          Várok egy kicsit, amíg sikerül eldönteni, hogy mit is akar tőlem, és ő mit akar saját magától. Belém már eléggé belém ivódott az arca, ha most hazamennék, akkor le tudnám rajzolni gond nélkül. Talán még holnap is. Haragom azonban hamar elmúlik, ahogy telik az idő, és inkább visszamegyek hozzá, megfogom a kezét, és vezetni kezdem az épület felé, hiszen azt mondta, hogy fontos az ott lévő kincs.
          - Gyere, te nagy gyerek, ne kéresd magad! Már nincs messze, az épület tetejét lehet is látni innen.
          Azért nem ártana azt az ujjat hamar ellátni, de a gyógyászati bűbájokban nem vagyok valami jártas. Remélem ő már annál inkább, főleg, ha rendszeresen ilyen kalandokba keveredik.

          Érzelmes vagyok, nem tagadom. Ahogy azt sem, hogy hirtelen haragú, de leginkább, nem szeretem annyira a hideget. Tényleg nem, így még jobban összehúzom magamon a kabátot. A legjobban viszont az lep meg, és az tart vissza bárminemű dologtól, hogy azt kéri, húzzak be egyet neki, vagy csináljak bármit, csak ne menjek el. Meglep, nem tagadom. Általában nem ezt szokták kérni tőlem.
          - Bolond vagy, ki tudna ellenállni egy ilyen kérésnek?
          Mondjuk, ez nem jelenti azt, hogy el is van felejtve az egész, de most úgysincs más, amivel foglalkozhatnék, és ha hagylak kicsúszni a kezeim közül, akkor oda a modellemnek is. Úgy gondolom, hogy jelenleg két legyet ütünk egy csapásra. El is feledkezek a nagy összeborulásban az ujjairól, egészen addig, amíg meg nem érzem a szorítást, és ennek következtében azt, hogy furán viszonyulnak a saját ujjaimhoz. Megállok és lenézek rá, de a gyógyító bűbájok tényleg nem az erősségeim.
          - Először rendbe kéne tenni őket, nem? Menjünk a Mungóba, aztán majd visszajövünk. A hely nem szalad el.
           De úgy tűnik, mégis attól fél, mert előveszi legszebb mosolyát, aztán pillanatokkal később már helyre is igazodnak a csontok. Nem bírom a hangjukat, ezért hátrálok pár lépést. Azért nem örülök annak, hogy látom őt szenvedni, de ez is sokat hozzátesz a képhez a fejemben, ami majd a festővászonra kerül.
          - Ennek örülök – mosolyodom el, majd ingatom a fejem. – Nem, tényleg nem sér…
          Ahogy lezajlanak a szemem előtt újra az események, úgy eszembe is jut, hogy majdnem itt hagytam azt a kevés holmit, ami kiesett a kezemből. Előveszem a pálcámat, és Eliott irányába célzok vele, nem tehetek mást, ha pont mögötte van a holmim. Egy néma Invito után nem sokkal a kezemben is landolnak a holmik. Eléggé megviseltek lettek, Nyström rájuk taposott néhányszor, és a víz is átitatta, de legalább megvannak. Egy Leperex után már csak gyűröttek lesznek, azon pedig most nem tudok segíteni.
          - Most már tényleg minden rendben van.
          A kérdéses irány felé fordulok, majd egy szürke lapos tetőre mutatok.
          - Abba az épületbe megyünk. Régen kaszinónak használták, az emeleteket hotelnek, a muglik egyik kedvelt helye volt, de mostanra már csak egy üres elhagyatott épület, ahova még a hó is beesik a magasabb emeleteken.
          Egy igazi szellemjárta hely. Nem tudom, miért pont oda tették az x-et, ahogy láttam, már évek óta elhagyatott, és csak romlott a hely állapota a háború idején. Néhány család megpróbált ott elrejtőzni, de… de nem sikerült nekik.
          - Talán… talán nem is olyan jó ötlet odamenni – mondom váratlanul, ahogy eszembe jut a hely története. – Elliot, az a hely elátkozott, a háború idején… Akkor…
          A hullák már biztos nincsenek ott, és talán a sikolyok sem visszhangoznak annyira, mint korábban. Megfogom a kezed és megszorítom. Néhány órát én is voltam abban az épületben, még élénken él bennem az ott elrejtőzött emberek félelmének csillogása a szemekben. Máig nem mutattam meg azt a képsorozatot senkinek, még Syrennek sem, ami akkor keletkezett, és ami után egy hónappal a hely kiürült, végleg. Nem tudom mi értelme volt, hiszen ez egy kis jelentéktelen város, az emberek még inkább azok voltak.
          - Odaviszlek, de én nem megyek be veled. És készülj fel, hogy egyszerű kulcsokkal nem jutsz majd be, hoppanálnunk kell.
          Azt pedig óvatosan, mert a környéken sok a mugli. Nem az utcán, hanem a házakban, és nagyon kíváncsiak.  

          Tudom, előbb is eszembe juthatott volna, hogy ha annyira félek attól a helytől, akkor ne menjek oda. De nem gondoltam rá, hogy majd be kell mennem, és legfőképp nem gondoltam rá, hogy majd nem csak modellként tekintek társamra a rettegés házában. Ostoba voltam, mikor a felfedezés élménye, és talán annak a hátsó gondolatnak a szándéka, hogy ha elviszem ahhoz a helyhez, akkor majd könnyebben kötélnek áll modellként, majd eltereli a figyelmem az ott zajlott eseményekről.
          Bár nem olyan nagy a köztünk lévő magasság különbség az ő javára, most úgy érzem, hogy fel kell néznem rá, mert nagyon alacsonyra összementem. Nem akarok bemenni, de tudom, hogy csak úgy tudunk teljesen észrevétlenek maradni, ha a lehető legtávolabbi pontról hoppanálok. Ingattam a fejemet kérdésére. Egyáltalán nem állt szándékomban beszélni se, nemhogy a helyről bármit is elárulni. Lassan érünk el a közelébe, vagy legalábbis én annak érzem, de még így is elég gyorsan ahhoz, ahogy kéne. Nem szólok, némaságba burkolózom, akármennyire is meg akar szólaltatni. Végül megfogom a kezét és egy távolabbi sikátorba vezetem, ahonnan nem bukhatunk majd le hoppanálás közben. És mert reménykedem benne, hogy mégis meggondolja magát.
            - A háború alatt a mugli születésűek, és azok, akiknek mugli volt a családjában megpróbáltak itt menedékre lelni, de nem sikerült. Nagyjából húsz család bújt itt meg a különböző szobákban rettegve, köztük az egyik barátnőmék is. Mindenkit megöltek nem sokkal a Roxfort ostroma előtt. Mikor itt… akkor…
            Nem bírom befejezni a mondatot, most még nem, de talán sohasem. Azt hittem, hogy a pszichológusomnál töltött idő és foglalkozások segítettek a feldolgozásában, de úgy tűnik, csak átmeneti megoldás volt. Ezek után nem tudom mi lenne, ha kiderülne apa haláláról néhány tény. Azt hiszem, újra rendszeresebben kéne járnom Nickhez. Megfogom a kezét, még nem állok készen az indulásra. Még kell az a mondat befejezés, hogy teljes egészében ismerje a történetet.
            - Mikor visszajöttem, hogy szóljak nekik, Tudjukki elbukott, itt feküdtek az épületben… szanaszét… a szemük… a szemük még nyitva volt, és néhány… néhányan rám bámultak. Mind meghaltak.
             Rázkódni kezdek, és leguggolok. Hát kimondtam, és igazából cseppet sem érzem magam jobban tőle. Csak pár pillanatig tart, azért igyekszem tartani magam. Kiegyenesedek, megfogom a kezét, és behoppanálok az épületbe. Szerencsétlenül érkezünk, mert úgy tűnik azóta elmozdították az asztalokat, így Elliot még az arra érkezik, amire eredetileg is terveztem, én viszont a levegőbe, ezért hamar a földön találom magam.
            - Nem rántottam meg nagyon a karod esés közben?
            Felállok, és megtörlöm a nadrágom a portól. Még mindig pont olyan nyomasztó, ha nem nyomasztóbb ez a hely, mint amilyen volt. Előveszem a pálcám és fényt gyújtok. Néhány kisebb gömb láng kezd el lebegni körülöttünk. A helyiség pont a régi kaszinó bejárata előtti kis tér. Innen rálátni az emeletekre vezető liftre és lépcsőre is, valamint a még meglévő kaszinó gépekre, rulett kerekekre és póker asztalokra. Lerakom a holmim az asztalra, majd beljebb megyek. A hideg is kiráz, ahogy végignézek a helyiségen, és ahogy a felsőbb emeletek felől sikolyok szűrődnek le. Hogy tudja egy épület ennyire megőrizni a benne történtek emlékeit?
            - Van valami sejtésed, hogy hol lehet az ’x’ pontos helye az épületen belül? Nincs valami segítség a térképeden?
            Karjaimmal körbeölelem magam, érzem, ahogy sápadok, de tudom, hogy minden rendben lesz, csak így hirtelen tűnhetek ijesztőnek. A terem másik felében ledől egy kis darab fal, mire ugrok egyet, és átkarolom társam nyakát. Oké, talán mégsem lesz ez olyan könnyű menet, mint gondoltam.
            - Ne engedj el, mert ahogy nézem elég instabil az épület, ha zuhanni kezdesz, akkor nem lesz, ami megállítson.
            Eddig nem is vettem észre, de nagyon jó illata van, vajon milyen parfümöt használ? És felkészült a nagy kalandra?

          Túl leszek rajta, túlélem, és ezt csak azért merem kimondani még magamnak is ennyire biztosan, mert Elliot itt van velem. Egyedül biztos nem jöttem volna vissza, csak ott ülnék a Kakaóbirodalomban, és kortyolgatnék még egy adag italt. Ki tudja, talán az életem menti meg ezzel. Ingatom kicsit a fejem, nem kell semmit se sajnálnia, hiszen nem tehet róla, és ez az élet törvénye, vagy legalábbis valami ehhez hasonló bölcsességet kéne most mondanom, de nem fogok.
          - Stramm csaj vagyok, ennyi még nem fáj – mosolyodom el.
          És valóban, egy huppanástól még nem fogok sírógörcsöt kapni, a lelki fájdalom pedig egy teljesen más kérdés. De azon meg majd csak az idő segít, remélem. Én is a térkép fölé hajolok, hogy lássak valamit, ami nincs is ott. Szerintem nem csak én vagyok csalódott miatta, hogy át kell néznünk az egész épületet ilyen embertelen körülmények között.
          - Oké, bátor kalandorom, akkor hogyan tovább?  – elgondolkodok kicsit. – Remek, és világítani fog az orrod a kincs közelében? Vagy gőzt ereszt a füled?
          Nem tagadom, jót szórakozok a látványon, ahogy elképzelem őket, kicsit oldja is a hangulatomat, talán Elliotét is. Ez a hely elég hátborzongató viszont ahhoz, hogy ez hamar elmúljon. Pont olyan gyorsan a faldőlésnek köszönhetően, mint amilyen gyorsan érkezett. Talán kicsit szorosabban is fogom, de erre van most szükségem, hogy érezzem valakinek a közelségét, mert különben kimenekülnék innen, ahogy kimenekültem aznap is. Még szerencse, hogy voltak velem aurorok.
          - Köszönöm – suttogom még.
          Nagyon hálás vagyok, amiért társam így pátyolgat, és nem érzi úgy, hogy a terhére lennék. Elvégre most már nem kéne ragaszkodnia hozzám, hogy vele maradjak. Szabad kezemet a fülemre tapasztom. Tudom, hogy ez így nem sokat ér, de legalább az érzés meg van.
          - Miért van szükséged rám?  – nézek fel.
          Megint sokkal magasabbnak látlak, és azt hiszem, nem is szükséges megmagyaráznom a kérdésem mögötti gondolatokat. Egy olyan ember tényleg nem tudom miért tart maga mellett, aki már számtalan kalandon átesett, egyedül valószínűleg. Lenézek a kezünkre, melegséggel tölt el ezen a fagyos helyen. Sejtettem, hogy nem az alsó szinten kell majd keresnünk, csak azt nem értem, hogy amiért ez az egész van, miért ennyire fontos, és miből gondolja Elliot, hogy a történtek után még itt lehet.
           Recseg a lábam alatt a padló, néha már-már beleveszik a sikolyokba, de nem állunk meg. Még akkor sem, mikor egy hatalmas széllökés szó szerint átfúj rajtam, és mintha minden meglévő bátorságomat és erőmet is magával vinné. Megtorpanok, szinte odafagyok a helyemre, és ezen az a látvány sem segít, ami a tekintetét követve tárul elém. Egy pillanat alatt találom magam a földön, majd a por és a hangos zaj minden mást elnyom. Olyan, mintha a pokol nyílna meg alattunk, és mégsem. Köhögve veszek levegőt, sokáig még nem is merem kinyitni a szemem, csak reménykedem benne, hogy sikeresen hoppanáltam. Aztán látom, hogy igen, de én máshova akartam menni eredetileg, szóval mégsem én vagyok az, akinek a helyünk köszönhető. A plafon felé nézek, de ott társam arca látványa fogad. Átható meleg, mandula íves szemei belém fojtják a szót, pedig nem sok az, amit kimondanék, csak egy köszönöm.
          - Öhm… én… - elfordítom a tekintetem, és lassan kimászok alóla. Még mindig nem tudom, hogyan kerültünk ide. – Köszönöm. Én… Te jól vagy?
          Nem akarom kimondani a legrosszabb gondolatom, de mintha ez a ház meg akarna ölni minket, hogy védje a bent lévőket. De a bent lévők már nem élnek, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy elhaltak a sikolyok is. Óvatosan odakúszok a lyukhoz, alattunk két szint mélységben borospince és raktárak helyezkednek el, és talán még valami. Valami, ami csillog.
          - Elliot, a ház talán velünk van, és ott van lenn, amit keresel. Nézd!
          A tárgyra mutatok, de innen nem lehet pontosan megállapítani, hogy mi az. A törmelék jó részét eltakarja. Megfogom a kezét, és lehoppanálok, meggondolatlanul. A lábunk alatt ropogni kezd valami. Előveszem a pálcámat és meggyújtom azt a néhány fáklyát, ami itt a világosságot hivatott szolgáltatni. Egy börtön jellegű helyen vagyunk, ami pedig a lábunk alatt ropog, azok emberi csontok.
          - Mi a franc ez a hely? Azt hittem hotel és kaszinó, hogy kerülnek ezek ide?
          Azt hiszem jogos a kifakadásom, főleg mikor meglátom, hogy lényegében minden kijárat el van zárva innen, csak a plafonban keletkezett lyuk az, ami segítségünkre lehet. Amíg Elliot nézeget és keresgél, hogy mi lehet az a fényes tárgy, én megnézem a könyvet, ami az egyik fal mellett egy koszos ágyon fekszik. Csoda, hogy még mindig egyben van, az állapotát látva.
          - Ez egy napló – emelem fel. – Tudsz németül? Van benne néhány szó angolul is, de a többsége német. Azt hiszem, egy fogságba esett katonáé, talán a muglik között zajlott második világháborúból? De akkor ez az épület elvileg még nem is állt.
          Visszasétálok hozzá, és átadom a könyvet, hogy ő is megnézhesse. Kicsit leporolom, óvatosan bánok vele, mert széteshet bármelyik pillanatban.
          - Szerinted? Lehet, hogy ezért nyugisabb itt lenn minden? Mert el voltak zárva a fentiektől?

          Ingatom a fejem, miközben kimászok alóla, és örülök neki, hogy ő sem sérült meg, de tartok tőle, hogy ez még csak a kezdete valaminek, amitől nagyon messzire kéne szaladni, mégse mozdulunk egy tapodtat sem. Sőt, ha lehet azt mondani, még mélyebben vetjük bele magunkat a történésekbe. Elmosolyodom az indulatán. Azt hittem a kalandorok egyik fő jellemzője, hogy bármiből ki tudják magukat vágni.
          - Ne legyél már ilyen. Látod, hogy semmi sem történt, és ha valami mégis leselkedne ránk, akkor csak újra hoppanálok. De te is tudsz, vagy hogyan kerültük oda a lyuktól olyan messze?
          Elmosolyodom, mikor látom Elliotot mászni. Én a magassarkumban könnyen átjöttem a csontokon, ennyire nem vészes a dolog. Főleg neki a bakancsban, de talán van valami más oka annak, hogy így közlekedik. Mindenesetre aranyos, tényleg. Elszomorodom, elképzelni se tudom, mit élhettek át az itt ragadt emberek. Lenézek a naplóra, magamhoz ölelem. Talán találok majd valakit, aki segít a lefordításában. Talán beszélhetnék a könyvkiadóban valakivel, aki látna benne fantáziát, és kiadhatnánk. Bár, nem tudom, kit érdekelne egy mugli rab utolsó napjainak leírása. Egy pillanat alatt térek vissza a jövőből a jelenbe. Igazat kell adnom Elliotnak, ez a hely bizonyos szempontból sokkal rosszabb, mint a felsőbb emeletek.
          Lassan sétálok vissza a lyuk felé, ha az a csillogó valami nem érdekes Elliot számára, akkor nincs értelme itt lenn vesztegelnünk. És kezdem egyre erősebben érezni az emberek figyelő tekintetét, holott nincs itt rajtunk kívül senki. Megbotlok egy nagyobb csontban, talán lábszárcsontban, és ekkor figyelek fel igazán társam testtartására. Hirtelen némulok el, nem mintha olyan nagyon beszédes lettem volna, mióta ide bejöttünk.
          - Elliot, te ugye nem… Ez most ugye nem az, mint amire gondolok?
          Elképedek a látványtól. Oké, hogy nem akartam negyven évesen férjhez menni először, de azért ezt még korainak tartom, de… hmm… azért csak nem. Nem. Oké, sikeresen meggyőztem magam felőle, hogy nem, ezért elveszem a gyűrűt, és alaposan megnézem. Tényleg nem egy nagyon díszes darab, és az évszám még nem segít a tulajdonosának megtalálásában.
          - Persze, hogy nincs rendben. Meséltem a helyről, hogy mi történt itt. Nem hiszem, hogy más épeszű ember rajtunk kívül bemerészkedne ide. Szóval, nem hiszem, hogy más lenne itt.
          Elrakom az ékszert, aztán felfelé nézek én is. Legutóbb a plafon szakadt le éppen, mikor ezt csináltuk. Kérdőn nézek társamra, és még jó, hogy felfelé néz, mert így nem látja, ahogy elpirulok. Nagyon jól esnek a szavai.
          - Akkor folytassuk a keresést.
          Megfogom a kezét, és hoppanálok oda, ahol nem sokkal korábban álltunk. A napló még mindig a kezemben van, és nem is fogom elengedni soha többé. Ezek egy vagy akár több ember segélykiál… hirtelen fordulok meg, mert mintha valaki a nevemen szólítana. Hogy lehet ez? Nincs itt rajtunk kívül senki. A hang a felső emeletről hallatszik.
          - Te is hallod ezt?  – kérdezem, majd elengedem a kezét és rohanni kezdek felfelé.  – Talán mégis van itt valaki, és a segítségünkre vár.
          De hogyan élhette túl eddig? És azok a szörnyűségek? Hogy tudott elbújni annyi halálfaló elől? Mert gondolom nem egy jött ide és támadott meg annyi családot. Sorban benyitok az első emeleti ajtókon, míg a folyosó közepe felé rá nem találok a kérdéses szobára. Egy nő van a szobában, a barátnőm. Épp harcol valakivel, egy csuklyás alakkal. Felém tartanak, aztán hirtelen zöld fény villan. Eltalál, sikítok egyet és összeesek, a könyv is kiesik a kezemből, de nem halok meg. Én nem, és a látomások is eltűnnek. Remegve állok fel, és hátrálok a falhoz, de abból mintha kezek nyúlnának ki. Megpróbálom őket lesöpörni magamról, de tartanak. Be fognak szívni magukhoz a falba. Sírni kezdek és kiabálni. Ki akarok jutni! El akarok menni innen, most!

          Hogy lehet az? Hogy lehet, hogy Elliot nem hall semmit? Pedig tisztán lehet hallani, hogy a nevemen szólítanak. El is hagylak egy pillanat alatt, mert tudni akarom, hogy ki lehet az. Ki játszik velünk ilyen buta játékot? Kegyetlenül le fogom üvölteni a fejét, mert ez egy nagyon nem jó vicc. Azzal viszont nem kalkulálok, hogy a legnagyobb meglepetés majd engem ér, és akárhogyan is próbálok megszabadulni a rám tapadó karoktól, azok egyre szorosabban tartanak és húznak befelé a ház falába. Csapkodok, és ütögetem el őket, előveszem a pálcámat is, de kiverik a kezemből. Már nem látok a könnyeimtől, ki akarok jutni innen, ki akarok kerülni. Miért teszi ezt velem a legjobb barátnőm? Miért bánt? Miért akarja, hogy utána menjek? Elliot! Syren!
          Nem tudom, kalandor társam mit láthat a szememben, mikor igyekszik felhívni magára a figyelmet, de érzem, ahogy lassan visszatér belém a lélek, és gondolom így beléjük is a csillogás. Sokáig tart még megnyugszom és felfogom, hogy ki is áll velem szemben.
          - Elliot! Elliot!
          Szorosan magamhoz ölelem, nem akarom elengedni. Ez a ház sokkal ördögibb, mint azt valaha is gondoltam. Nem akarom elhinni, hogy csak az itt meghaltak szellemei kísértenek valamilyen formában, akár átokként, akár bűbájként. Talán nem is ők, hanem a kincs védelmére hozták létre ezeket a jelenségeket. Akárhogy is, legalább tíz percig állunk ott a szoba közepén, mire sikerül annyira megnyugodnom, hogy elengedjem őt.
          - Sajn… Sajnálom. Kitisztítom a ruhád utána.
          Megpróbálom valamennyire letörölni egy zsebkendővel a könnyeim nyomán nedvessé vált kabátját, de igazán akkor érek csak el hatást, mikor felveszem a pálcám, és bűbáj segítségével kitisztítom.
          - Így már jó is lesz – mosolyodom el kicsit, majd kezem leejtem. – A ház… valami nem stimmel vele. Láttam… a barátnőmet láttam, és korábban az ő hangját is hallottam, de te nem.
          Újra magamhoz ölellek, hüppögök még egy sort, majd magamhoz veszem a naplót, és a kezét fogva kilépek a szobából. Hirtelen megállok.
          - Mit szólnál hozzá, ha egy láthatatlan kötéllel összekötnénk egymást? A kötél úgy működne, hogy ha közel vagyunk egymáshoz, akkor nem érzékeljük, de ha eltávolodunk, akkor sem enged egy bizonyos távolságnál messzebb, és azonnal tudnánk, hol a másik, mert odavezetne.
           Még nem próbáltam ki ezt a bűbájt, csak nemrég hallottam róla, hogy létezik egyáltalán, de most nagyon is kapóra jön. Így könnyen megtaláljuk majd egymást, ha elcsatangolunk, vagy megint olyan bajba kerül valamelyikünk, mint én az előbb. Elindulok kifelé a helyiségből, nem akarok tovább abban a szobában maradni, de előtte még meglátok valamit. Nem véletlenül voltam ott. Egy boríték csúszott ki valahonnan, amíg nem figyeltem, amin az én nevem van felírva a barátnőm kézírásával. Most nem érek rá elolvasni, és nem is biztos, hogy lenne hozzá erőm.
          - Menjünk tovább.
          Kilépek a helyiségből, majd még végigjárjuk az emeleten lévő összes szobát, de sehol semmi. Elliot különleges érzéke nem jelez, így nincs mit tenni, felmegyünk a másodikra. Nyelek egy nagyot, mikor az utolsó lépcsőfokot is legyűröm. Itt vajon milyen kellemetlenségek várnak ránk?

          Nehéz volt, nem tudom mi térített igazán magamhoz, de sikerült, és ez csak neki köszönhető. Ki tudja, mi lett volna velem, ha nem próbálja meg, vagy ha őt is beszívja a félelem. Ez a ház egyre rémisztőbb. Csak szorosan ölelem, most nem számít tér és idő, csak kell valaki, aki élő és érzem a melegségét, a közelségét. Kell valaki, aki figyel rám, míg néhány perc alatt összeszedem magam. És hogy valami elterelje a figyelmemet, elkezdem kipucolni a ruhádat is. Oké, ez nem a legjobb hely erre, de kell… szükségem van rá. Viszont ez sem tart örökké, egyszer mindennek vége szakad csak a rémálmoknak nem. Akármi is volt eddig, az a lényeg, hogy innentől ne váljunk el egymástól. Veszek néhány mély lélegzetet, aztán végrehajtom a varázslatot. Csak ingatom a fejem, hogy nem akarok többet beszélni róla, most tényleg nem, ahhoz még minden élmény friss, és egyébként se tudom mi áll benne, és miért nem vettem észre először, mikor itt jártam.
          Ha lehet, még jobban összehúzom magamon minden ruhadarabot, és még jobban összegubózkodok, de ez ebben az időben nem lehetséges. Mi lesz, ha még feljebb megyünk majd?
          - Nem baj, a lényeg, hogy ne veszítsük el egymást.
          Benézek a szobákba, és közben figyelek Elliotra. Azt mondta, megérzi ha a kincs közelében leszünk, de fogalmam sincs, hogyan.
          - Nem, most nem hallok semmit.
          Megfogom a kezét, mert ezek szerint ő igen. Ez nem az a hely, ahol csak úgy elmehetünk egy ilyen kijelentés mellett. Ha én tudok támaszkodni rá, akkor az a legkevesebb, hogy ő is tud támaszkodni rám.
          - Hé! – állok meg és simítok végig az arcán.  – Minden rendben, jó?
          Magamhoz ölelem egy pillanatra. Most rajtam a sor, hogy vigasztaljam, és elkövessek mindent, hogy biztonságban érezze magát. Végül elengedem, és megyek tovább a folyosón, a hideg miatt már lassan a kesztyűben sem érzem az ujjaimat, ezért a szám elé emelem őket, rájuk fújok. Nem tudom ez mennyire hatásos, de talán annyira azért igen, hogy életben tartsam őket. Vajon a hideg tényleg ennyire hideg vagy ezt is csak képzeljük?
          - Elliot! Mi van akkor, ha a hideg, amit érzünk, az szintén csak megtévesztés. Nézd, sehol egy jégcsap, sehol egy befagyott kilincs. Mi van akkor, ha a ház ezt is csak… ezt is csak…
          Most rajtam a sor, hogy kerekre nyíljanak a szemeim. Egy nő áll előttünk, aki szemmel láthatóan nem teljesen beszámítható. Engem néz, ez biztos. Egyenesen engem figyel, majd emeli a pálcáját. Kicsit elfordítom Elliotot, ennek is látomásnak kell lennie, és egyébként sem tudom ki ez a nő. A ruhájából ítélve ő vagy nem fázik vagy csak egy jelenés. Kikémlelek kalandor társam válla fölött pont akkor, mikor apa megtámadja az idegent. Berobbannak egy szobába, utánuk megyek, de addigra eltűnnek, mire odaérek.
          - Elmentek. Ez… ez szerintem csak valami volt, mert a nőt nem ismertem fel. Apát láttam. Apa… apa még a háború elején eltűnt, de a Minisztériumban úgy vélik, hogy meghalt.
          Nem fogok beszélni arról, hogy min mentem utána keresztül. Az addig teljesen magabiztos lány összeroppant, és csak segítséggel sikerült újra magamra találni.
          - Menjünk tovább, már nem lehet messze. Majdnem elértük a folyosó végét, kell itt lennie egy jelnek legalább, hogy hol van az a vacak.
          Vacak, igen. Most már mérges vagyok erre a helyre. Erre az átokra, ami a házon ül, és erre az egész helyzetre. Arra, aki azt a vacak térképet adta Elliotnak, magamra, mert hagytam magam berángatni ide, és mert nem voltam elég szemfüles. Tudhattam volna, hogy eljön majd ide, mert az x egy nyavalyás papíron mindig fontos helyet jelöl. Dobbantok egyet a lábammal, amitől megreccsen alattunk a padló és végigfut az egész emeleten. Elfelejtettem, hogy mennyire is gyenge, és hogy úgy kellett eloldalaznunk a lyuk mellett, ami korábban ránk szakadt plafon helyén van a padlóban. Most látom a repedést odáig suhanni, és az egyre hangosabb nyikorgást. Ijedten nézek Elliotra, nem tudom ő érzi-e azt a kincset vagy sem, de mennünk kéne innen, legalább az egyik szobába, mielőtt még eltűnik alólunk a talaj.

          Sajnos csak későn jöttem rá, hogy ebben a házban csak akkor maradhatunk életben, és csak akkor juthatunk ki innen ép bőrrel, ha az átlagosnál is jobban odafigyelünk egymásra. Pont ezért akarok mindent megtenni a hátralévő időben, amíg itt vagyunk. Nem tudom, mikor találja meg Elliot a kincset, és mikor fogunk kijutni innen, de az biztos, hogy az első jelre megfogom a kezét, és jó messze hoppanálok. Visszamegyünk a Kakaóbirodalomba, és iszunk sok… nagyon, nagyon sok meleg kakaót.
          - Köszönöm. Most már megbirkóztam vele. De azért még él bennem a remény, hogy egyszer előkerül, azt mondja, hogy átmeneti amnéziában szenvedett, és szeretne minden percet bepótolni, ami kiesett.
          Persze valahol mélyen tudtam, hogy ez nem így működik. Tudtam, hogy ő már meghalt, és akármit is csinálnék, akármit is gondolok, akármi is legyen a vége, a múlt nem változtatható meg. Ez sokkal jobban lesújt, mint a ház által mutatott látomások. Ha most azt ígérné, hogy együtt tölthetem az időt az apámmal és soha többé nem kéne elmennem innen, akkor sem merném azt mondani, hogy rendben, hiszen gondolnom kell az anyámra, de erős lenne a kísértés.
          Kicsit elragadott a hév, ezért most nagyon gyorsan cselekednünk kell. Elliot szerencsére előbb kapcsol, mint én ezért a biztatására hoppanálok egy emelettel feljebb. Itt is legalább olyan hideg van, mint egy emelettel lejjebb, de itt mintha másként akarna átfagyasztani. Bár a legrosszabb hír mégis társam száját hagyja el. Már csak egy emelet maradt, és nem szívesen mennék oda. De ha nem érez semmit, és ott se fog, akkor fölöslegesen jöttünk ide?
          - Elliot, menjünk el, majd holnap visszajövünk, de így meg fogunk fagyni. Nem tudunk védekezni ellene, és ha csak itt állunk egymást ölelgetve, akkor nem haladunk sehova.
          És mintha nem is mondtam volna semmit, vagy pont ezzel ijesztve meg őt, elindul az első szoba felé, ahol azonnal meg is torpan. Megnézem én is mit néz olyan nagyon, de nekem nem tűnik ismerősnek. Szemben társammal, aki elkezd sorolni néhány dolgot. Pislogva nézek a kezembe nyomott papírlapra, de akárhogy is próbálkozok vele, nekem nem ugrik be ezzel kapcsolatban semmi.
          Hirtelen hűvös levegő vesz körbe, de nem látok semmit a közelben. Kicsit tovább tanulmányozom a lapot, és mikor felnézek, hogy kérdezzek valamit, akkor tűnik fel Elliot ködös tekintete. Most ő lát valamit, de úgy tűnik nem esett annyira kétségbe, mint első alkalommal. Odalépek, és megfogom a kezét. Szinte ezzel egy időben fényesség villan. A szemem elé kell tartanom a kezem. A világosság elmúlásával látom, hogy partnerem visszatért hozzám.
          - Akkor mehetünk? – kérdezem, de akkor az én fülem üti meg valami. Félve nézek oldalra, elteszem a papírt. – Menjünk, nézzünk meg még valamit, rendben?
           Elengedem a kezét, és kilépek a szobából. Egy emelettel feljebb megyek, ahol a lelkünket ostromló fagyosság mellé, már a külvilágból beszűrődő hideg is környékez. Kimászok a beomlott plafonon a tetőre, és szembetalálom magam azzal a nővel, akivel korábban apát láttam viaskodni. De most megint ott van ő is. Azt kiabálja, hogy menjek el onnan, mert bajban vagyok. Meg akar védeni. Én hátrálni kezdek, de nem tudok sokáig, mert a cipőm sarka megcsúszik a lyuk szélén, de szerencsére nem esek le. Hoppanálok, ezért állva érkezek meg. Fentről mégis mintha párbaj jeleit látnám. Elliot keresésére indulok, mert tudom, hogy ezt neki is látnia kéne. Valakik vannak a tetőn, és talán hallucináltam azt, hogy kik, magát a két embert nem. Abban a szobában találok rá, ahol hagytam. Megint csak áll ott, és üres tekintettel néz a semmibe. Sejtem, hogy az előbb se az én kézfogásom hozta őt vissza, de akkor is megcsinálom ugyanezt megint. Megfogom a kezét, és még meg is ölelem. Azt akarom, hogy tudja, nincs egyedül, bárhol is legyen most.

          Mondják, hogy néha a testi érintések, az apró gesztusok csodákat tudnak tenni. De hogy ez mennyire igaz, azt itt tanultam meg valójában. Még nem voltam ennyire rászorulva valaki segítségére. Még nem éreztem közel magamhoz ennyire nagyon a halált, pedig volt néhány veszélyes helyzetben részem. Elliotnak nem tudom milyen kalandjai voltak korábban, de az biztos, hogy ehhez hasonlóban nem volt része. És nagyon remélem, hogy meg sem fordul majd a fejében, hogy visszajöjjünk.
          Elmosolyodom, és szorosan magamhoz ölelem. Érzem, hogy most ennél többet úgyse tudnék tenni. Nem sokkal később pedig meg is erősít ebben a hitemben. Kérésének megfelelően, nem engedem el, hanem kicsit szorosabban ölelem, de tudom, és remélem ő is, hogy nem maradhatunk így itt már olyan sokáig.
          - Elliot, figyelj, mennünk kell, én nem bírom már ezt tovább.
          Előveszem a lapot, és újra megnézem. Ha nem ez lesz a nyom, ha nem ez vezet el a kincshez, akkor majd visszajövünk, de úgy gondolom, hogy ha eddig nem érzett semmit, akkor ezután már nem fog.
          - Menjünk felfelé. Ott kimászunk az egyik lyukon, és ha éreznél még valamit addig, akkor azt össze tudjuk szedni, rendben?
          Megbontom az ölelést, de ezúttal nem engedem el a kezed, úgy vezetlek felfelé. Mást már nem látok felénk közeledni, nincs egy kiálló kéz, egy elsuhanó árnyék, nincs semmi. Felmegyünk a már nagyon hiányos lépcsőn, és a legközelebbi lyuk felé veszem az irányt, de még mielőtt elkezdenék mászni, megállok.
          - Az előbb itt mentem ki, és a tetőn volt két párbajozó. Biztos, hogy ott voltak. Mintha a háznak a falakon kívül már nem lenne elég ereje ahhoz, hogy bevonjon minket a rossz dolgokba. Figyelj, én kimegyek, ha van kedved, akkor nézz még körbe az emeleten. Talán ennél a papírfecninél többet is találsz.
          Felemelem a papírdarabot, aztán gondosan elrakom a…. napló kiesik a kezemből. A festő holmim a földszinten maradt. Szinte sírva nézek a társamra. Nem akarom ott hagyni őket, azért drága holmi volt, de ha most Elliotot itt hagyom, és történik vele valami, azt nem bocsájtanám meg. És… Nem velem már nem történhet semmi.
          - Várj meg itt, mindjárt visszajövök. Csak vissza kell mennem a holmimért a földszintre. Gyorsan megfordulok, nem lesz baj. A tetőn találkozunk.
          Megsimogatom az arcát, adok is egy puszit neki, de nem tudom miért, kicsit olyan, mintha elbúcsúznék, aztán már hoppanálok is. Megint eltévesztem a helyszínt, pontosabban, mintha a holmimat valaki áthelyezte volna. Megfogom a vázlatfüzeteimet és a könyvemet, de akkor egy darab plafon leszakad mögöttem, és egy kéz megfogja a csuklómat. A kettő egyszerre történik, ezért a sikoltás, és a rémület miatt, amit a robaj okoz, elkapom az asztalról a kezem, és azonnal hoppanálok is vissza. Kicsit lihegek a rémülettől, de a tetőn már biztonságban érzem magam. A párbajozók eltűntek, Elliot is biztonságban van.
          - Tűnjünk el innen!  – fogom meg a kezét és egy pillanattal később már abban a sikátorban vagyunk, ahonnan elindultunk a házba. – Remélem, ér valamit az a fecni, mert nem akarok soha többé visszajönni ide. Egy kakaót a nagy izgalomra? Nekem most nagyon jól esne.
           Már határozottan jobban érzem magam, de igazán csak akkor fogok megnyugodni, mikor az édes, selymes folyadék alágurul a torkomon, hogy aztán feltöltsön melegséggel. Lassan elindulok, én nem leszek itt a környéken még egy percet sem, ha akar jön, ha nem akar, akkor nem. De a papír nálam van, mosolyodom el, és kicsit megszaporázom a léptem.

          Nem gondoltam, hogy érezhetek még annál nagyobb örömöt, mint amit évekkel korábban Syren oldalán éreztem Olaszországban. Most elhagyni a házat a lehető legnagyobb öröm a számomra. Azért nem merem elengedni Elliot kezét, miközben sétálunk visszafelé. Túlságosan is bennem van még az élmény, és úgy tűnik, én elengedném azt, de az élmény nem akar engem. Össze is rezzenek minden széllökésre, vagy mellettünk elhaladó muggli hangjára. Akkor sem lesz könnyebb, mikor már beérünk a varázslók és boszorkányok lepte utcára. Akkor térek először igazán magamhoz, mikor belépünk a melegbe, és az nem csak a testem kezdi el felmelegíteni, hanem a lelkem is. Az édes illat olyan gyorsan feledteti el velem a kinti hideget, ahogy más nem lenne képes rá.
          Kikémlelek Elliot válla felett a pincér kisasszonyra, majd elmosolyodom, és mikor pont belefúrnám az arcom az előttem lévő vállba, hogy eltakarjam a vörös arcom, akkor társam elengedi a kezem és kicsit elmozdul, így kénytelen vagyok elfordulni, majd sálam mögé rejteni az arcom, amíg oda nem érünk az asztalhoz. A kandalló melletti kellemes melegben szerencsére visszatér hamar a sápadt színem, így már nem kell takargatnom magam. Kezem a naplóra siklik, miután leadom a rendelésem egy extra csokis és pisztáciás forrócsokira. Aztán eszembe jut a levél is, de mielőtt még belenézhetnék, Elliot eltereli a figyelmem a térképpel. Előkotrom a papírt és leteszem kettőnk közé az asztalra.
          - Nekem semmit sem mond még mindig ez a szimbólum. Mármint a család címere vagy mije. És mi az az apró piszok ott a sarokban?
          Fejjel lefelé olvasni egy térképet még mindig nem olyan könnyű, bár meglepően gyorsan ismertem fel a házat. Elliot szemmel láthatóan sokkal nagyobb élvezettel nézi a papírlapot, ezért oda is teszem elé azt, amit a házból hoztunk, majd a saját levelemmel kezdek foglalkozni. Szakad a papír, ahogy feltépem a borítékot, és enyhén remegő kézzel veszem kezembe a lapokat. Mert több is van, mintha egy élet történetét akarnák elmesélni rajtuk. Minden egyes szava késdöfés a szívembe. Barátnőm még azon a helyen is igyekezett megőrizni régi kedvét, és pozitívan nézni a napok múlását. Minden lapon elmondta, mennyire várja már, hogy újra sétálhassunk a Temze partján, vagy elmenjünk hajókázni vagy csak szimplán legyek a koszorúslánya. Az utolsó sorokat már alig bírom elolvasni, úgy sírok, némán, a testem sem remeg meg egyszer sem. Ott… azokat akkor kezdte papírra vetni, mikor megérkeztek a halálfalók. Ledobom a levelet az asztalra, és felállok, majd beülök Elliot ölébe és átölelem. Vágyom az ölelésére, csak ő értheti meg, hogy min megyek most keresztül.
          Érzem, ahogy a szempárok felénk fordulnak, de nem látom őket. Megint átnedvesítem a ruháját, de ezúttal nincs már rajta a kabátja, ami megvédené.
          - Haza… haza akart… jönni. Azt… azt akarta… hogy… hogy legyek… a… a koszorúslánya.
          Csak ennyit tudok neki röviden mondani, de ezt is csak nagy nehezen. Azt hiszem, hogy nem kéne jobban kiborulnom.
          - Kísérj majd haza.
          A sminkem mostanra már teljesen eltűnt, mindent lesírtam. Már rég nem az a lány vagyok, aki belépett ide néhány órával korábban. És ha belegondol az ember, akkor ez a hazakísérés sem olyan nehéz, a kandallón keresztül rögtön otthon is vagyok, de akkor is, szeretném, ha még ott is velem lenne.
          - Sajnálom. Találtál valami érdekeset a térképen?
          Még mindig az öledből a térképre nézek. Remélem, nem vagyok nehéz, nem szeretném, ha most sérülnél meg, mikor már nem kell semmitől se félnünk.
          - Biztos vagy benne, hogy az a Blood… Bodelwax vagy milyen család az?
          Tényleg, vajon honnan szerzi ilyenkor az infókat? Úgy értem, miért olyan tájékozott? Oké, egy kalandornál nem hátrány, ha tényleg az. Megtörlöm a ruhám ujjában a szememet, aztán visszaülök a helyemre, mikor a pincérnő meghozz a kakaómat. Lassan kezdem kevergetni a tekintetem Elliot arcán felejtve.
          - Téged hogyhogy nem viselt meg annyira ez a kis kaland, mint engem?  – bukik ki belőlem a kérdés.

          Csak egy rövid ideig figyelek a magyarázatára, aztán elterelődik a gondolatom. Nem bírom ki, hogy csak otthon nézzem meg a levelet, pedig sokkal jobban jártam volna. Azt hittem, hogy most már tudok erős lenni, de ez az egész annyira letaglózó, hogy nem tudok másként reagálni rá, és most nagyon szükségem van rá tényleg. Örülök neki, hogy nem mond semmit, csak átölel, annyira jól esik a közelsége. Végül azért erőt veszek magamon, és inkább a térképre figyelek. Teljes egészében kibőgni magam még ráérek otthon is. Lepillantok a kezére, ami a combomra csúszik magyarázat közben, de most nem zavar. Reménykedem benne, hogy nem használja ki a helyzetet, és csak megvéd attól, hogy le ne essek.
          Mikor visszaülök, akkor felírom ezt a rengeteg információt, amit mondott. Majd én is utána érdeklődök egy kicsit. Ha már belekevertem magam ebbe az egészbe, akkor szeretném tudni, hogy mi lett a vége, és biztos lehet benne, hogy addig úgyse engedem el teljesen, amíg el nem készült az a kép.
          - Felírtam. Segítek én is neked a keresésben.
          Ajkaimhoz emelem a bögrét, majd mosolyogva nézem, ahogy zavarba jön. Úgyse hiteti el velem, hogy őt nem viselte meg, és hogy amit láttam, az nem is volt igaz. Azt a házban már magam mögött hagytam. De ha ő nem akar erről beszélni, akkor nem fogok erőszakoskodni azzal, hogy öntse ki a lelkét. Tudom, hogy nekik teljesen másként megy, mint nekünk. Lepillantok a térképre, közben elgondolkodok. Mi lehet olyan fontos abban a kardban? Miért éri meg bárkinek is, hogy mindezeken keresztülmenjen?
         Hirtelen kapom fel a fejem a sürgetésre, gyorsan le is húzom a kakaómat, aminek következtében megégetem a nyelvem. Nem szeretem ezt az érzést. Teszek Elliot pénze mellé én is, hogy kifizessem a kakaóm, aztán már loholok is a nyomába.
          - Elliot, várj, hova sietsz?
          Megfogom a kezét a kandalló előtt, de eszembe jut a vázlatfüzet. Gyorsan magamhoz hívom, és biztos vagyok benne, hogy ezentúl csak akkor hozom el, ha egy táskába el tudom rakni, mert ma sok bajt köszönhetek neki, de egy nagyon jó dolgot is.
          - Figyelj, mert nem mondom el többször a címet – kacsintok egyet.
          Fogok egy marék hopport, és hangosan, érthetően kimondom a lakásom címét. Aztán jön is a rántás, a gyomorgörcs, a száguldás, majd a talpra érkezés, és már látom, hogy a takarítás is.
          - Isten hozott nálam – mosolyodom el.
          A kandalló a lakás konyhájában van. Egyébként egy tetőtéri, tengerre néző, kis másfélszobás lakásról van szó, ahol a kisebbik szoba a műtermem. A konyha közepesen van felszerelve, benne mugli kütyükkel is. Gyorsan lerakom az asztalra a táskám és a mosdóba rohanok. Már indulás előtt el akartam menni, de olyan hirtelen pattantunk fel az asztaltól, hogy elmaradt.
          - Nézz körbe bátran, ha akarsz. A háló kicsit kupis, ne haragudj.
          A hálót emelem ki kupisnak, holott a műterem az, de ott szeretem a káoszt, ami körbevesz. Nagyon inspiráló tud lenni. A festményt, amin dolgozom pedig letakartam. Az ott lévő asztalon pedig a kiadó egy új gyermekkönyvének illusztrációi vannak. Végül ebben a helyiségben találok rá Elliotra. Egy picit figyelem az ajtóból, ahogy nézelődik, majd elmosolyodom és odalépek hozzá.
          - Majd egyeztetünk egy másik alkalmat, mikor lefestelek. Mert nem felejtettem ám el.
          Az előbb belenéztem a tükörbe, és nagyon fáradtnak, meggyötörtnek tűnt az arcom. Ha akarnám, se tudnám most úgy visszaadni, ahogy akkor láttam, mikor odaültem hozzá az asztalhoz. Mintha ezer év telt volna el azóta. Visszakísérem a kandallóhoz, majd még utoljára megfogom a kezét.
          - Vigyázz magadra, Elliot!
          Lassan hajolok közelebb, nem akarom megijeszteni. A kezem az arcára siklik, majd egy csókot lehelek az ajkára. Még egyszer megölelem, majd eltávolodom, hogy a kandallón keresztül el tudjon menni, ahova akar. A kezemet a hátam mögött fonom össze az ujjaimnál, aztán ahogy eltűnik, elindulok a fürdő felé, hogy csobbanjak egyet, és hagyjam kimosni magamból az összes feszültséget.