Roxfort RPG

Múlt => London mugli része => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 20:38:51



Cím: Temze-parti sétány
Írta: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 20:38:51

(https://i.imgur.com/NusoolF.jpg?1) (https://i.imgur.com/pU70HrY.jpg?1)

Lehet sétálni a rakparton, kiülni a lépcsősen kialakított kikötőben, elbújni a híd alatt. Némely része le van zárva. Itt kötnek ki a sétahajók. A galambok helyett itt sirályok vannak.
Hallottad, hogy egyszer felúszott egy cápa a Temzén?


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sophie Flores - 2015. 04. 22. - 19:19:54
Sledge
 Nem sűrűn járok a mugli Londonban, de ez alkalommal muszály volt eljönnöm egy varázstalan könyvesboltba. Annyi varázskönyvet elolvastam, hogy már unom őket. Bámulatos írók művei találhatók szerte a világon, amiket nem varázsló, illetve boszorkány alkotott. Kezdetnek egy viszonylag rövid könyvet választok, csupán tapasztalatszerzés céljából, de ha tetszik, akkor gyakrabban választok hasonló könyveket.

  A könyvesboltba menet láttam egy kikötőt a Temze partján, ezért arra vettem az irányt. Amikor a kikötőhöz értem, megláttam egy lépcsős helyet, mellette pedig egy padot. A pad teljesen üres, ezért helyet foglalok rajta. A könyvemet az ölembe véve elkezdem olvasni egy lány életét. Már elolvastam tíz fejezetet, mikor egy csapat sirály repült el a fejem fölött és csak a szerencsén múlott, hogy nem pottyant rám semmi. A könyvem is ép kötéssel megúszta, mierl gyorsan magamhoz rántottam.

Mikor elmentek a madarak, tovább olvastam elbűvölő könyvem, egyre szomorúbb szövegben dúskáló lapjait. Mikor két fejezet közt megropogtattam fájó nyakam, csodás zenét hallottam a kikötő belseje felől. Táskámba raktam a könyvs megindultam a gitárhang irányába. Öt percnyi séta után megláttam egy férfit, kezében gitárral. Ahogy közeledtem egyre tisztábban hallatszottak az akkordok. Mikor odaértem a férfi elé, megálltam és csak hallgattam az ujjak játékát.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sledge Clubber - 2015. 04. 22. - 20:23:14
Sophie

Újabban kijárok ide a Temze partjára. Nem is pénzkereseti célból, hanem mert egyszerűen lenyűgöz a látvány. A legtöbb felnőtt itt csak átsiet, nem figyel a vízre, a madarakra. Az élet itt lelassul, ami hihetetlenül jó hatással van az emberekre, akik kicsit is figyelnek erre.

Mostanság nem állok gitározás közben, kicsit fáj a derekam. Leültem egy kevésbé rozoga padra, és elkezdtem játszani valami alapot, ami eszembe jutott. Legjobb nézni a vizet, miközben szívom a cigim, és gitározok. Ezt az életet kívánnám mindenkinek.

Belemerültem egy komolyabb dalba, valami mugli előadótól hallottam. Majd láttam, hogy megáll valaki mellettem.
Nem néztem fel, csak a lábát figyeltem, hogy mikor indul tovább, talán dobhatott valami aprót. Nem indul, felnézek rá. Egy gyönyörű lány mosolygott rám, és nézte a kezeim, amint játszom. Lejátszottam a dalt, miközben mosolyogtam vissza rá.

Letettem a gitárt, ittam egy korty sört, majd a lányra néztem.
-Szia! Látom tetszett.- mosolyogtam rá. Bájos lány volt tényleg. Lehet hogy nem tetszett neki az életstílusom. Dohányzás, sörözés. A cigit gyorsan elnyomtam, meg a sört letettem.
-Talán te is gitározol?


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sophie Flores - 2015. 04. 26. - 15:34:41
Sledge

  Nézem az ujjakat és egyre csak mosolygok. Fogalmam sincs mért teszem ezt, de széles mosollyal az arcomon hallgatom a nem túl egyszerű és nem is túl nehéz zenét. Valahogy megfogtak a hangok. Mikor befejezi a játékot, köszön s visszamosolyog rám.
  -Szia!  Bámulatosan játszol.-mondom neki, majd elkezdem vizslatni a kezében lévő gitárt. Egyszerű fából készült hangszer.
  -Nem, én nem gitározok.  Sajnos.  Szeretem hallgatni a gitárszót, de sosem vinne rá a lélek, hogy megtanuljak gitározni. Talán majd a közeljövőben elkezdem tanulgatni, viszont most a legfontosabb a RAVASZ.

  Ahogy a padon ül észreveszem a kezében levő cigarettát. Furcsa, hogy csak most tűnt fel. Mindenesetre nem zavar. Mért is zavarna, nincs bajom a dohányzással.
  -Mióta gitározol? -kérdem őszinte kíváncsisággal. Vajon mennyi idő alatt lehet megtanulni gitározni?
  Jobban szemügyre veszem a férfit. Normál testalkat és magasság, a kelleténél kicsit hosszabb haj és viszonylag szép arcvonások. Semmi baj nincs a külsejét tekintve. Most az, hogy hosszú haja van semmit nem jelent. Az is lehet, hogy egy arrogáns, beképzelt majom, de simán lehet egy kedves, aranyos srác is. Viszont nem ítélek első látásra, főleg úgy, hogy még a nevét sem tudom. Apropó, én sem mutatkoztam még be.
  Sophie vagyok. Téged hogy hívnak?


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sledge Clubber - 2015. 04. 30. - 21:25:03
Sophie

-Köszönöm szépen hölgyem!- mondtam neki ironikusan, hiszen az előbb tegeztük le egymást. Szeretek néha így beszélni, néhány embert össze szoktam ilyennel zavarni. Én meg akkor jókat mulatok rajtuk.

-Sledge vagyok, örvendek! Szóval nem gitározol. És nem is akarsz megtanulni?- kérdeztem. Érdekes az emberek többsége meg akar tanulni gitározni. Komoly ígéreteket és elhatározásokat hallottam, de nem sikerült senkinek eljutnia egy "tűrhető" szintre sem. A legtöbb embernek ott hever a sarokban az esetenként igen drága gityó.

Első ránézésre varázslónak tűnik a csaj. Valahogy ki kéne derítenem, hogy igaz-e. Egy pillanatra csöndben maradtam, mert gondolkodtam, hogy milyen kérdést tegyek fel neki, amire csak egy varázsló tud válaszolni.
-Voldemortot ismered?- Sosem féltem kimondani a nevét, ugyan. Ez egy név, nem öl meg, nem változtat meg. Nem jelenik meg előttem, főleg hogy már nem is él.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sophie Flores - 2015. 05. 02. - 22:06:00
Sledge

  -Áh, uram, igazán nincs mit megköszönnie. Az igazság nem olyan dolog, mit köszöngetni kellene -vajon mit akart ezzel a hirtelen magázással? Szemmel láthatólag alig van köztünk korkülönbség, bár az életkorát nem szeretném megkérdezni. Bunkó azért mégsem vagyok.

  Sledge, furcsa egy név. Még sosem hallottam ezelőtt. Valószínűleg nem túl elterjedt. De mért is foglalkozok a nevével, amikor nem ezen kellene fennakadnom? Voldemort? Mért meri kimondani a nevét?  Egész biztos egy mugli, ki nem tudja mekkora hatalma volt annak a mágusnak, kinek a nevét előbb kimondta.
  -Ismerem. Mért ne ismerném? Te esetleg ismered? -erre muszály volt rákérdeznem. Ha nem mugli, akkor egyszerűen bolond, hogy ki meri mondani a rettegett nevet. Másrészt, ha mágus, akkor tudja a történetét is nagyjából. -Mért kérded? - A gitár még mindig a kezében van. Nagyon szeretheti a hangszert, ha nem válik meg tőle még egy beszélgetés közben sem.

Észreveszem, hogy előző kérdésére elfelejtettem válaszolni, ezért számos bocsánatkérés közepette megválaszolom, majdnem elfeledett kérdését.
  -Nem, nem gitározok, bár a gitártanuláson már gondolkoztam. Igazándiból szívesen tanulnék meg játszani, de nem fér az időmbe. Elég sokat kell tanulnom mostanában. -Really. Nyáron sokat kell tanulnom, hát persze.  És azért vagyok kint egy kikötőben, mert otthon vízilovak táncolnak a szobám kellős közepén. Igen, persze. Gratulálok Sophie!


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sledge Clubber - 2015. 05. 03. - 11:22:37
Sophie

-Hogy ismerem-e? Sajnos jobban, mint kellene. Anno volt egy kisebb összetűzésem vele.- Nem jó anyagot vittem neki, és kicsit megharagudott. Hihetetlen volt abból a házból kiszöknöm. Majdnem eltalált egy halálos átok, amikor az ablakon másztam ki. Ott semmi átok nem használhatott volna, húsz halálfaló ellen, egy számomra ismeretlen házban.
-Valahogy éreztem, hogy varázsló vagy, kislány.- remélem nem haragszik meg a kislányozásért, újabban rászoktam. Szerintem viccnek veszi, hisz nem olyan nagy a kor különbség köztünk első ránézésre.

-Suliba jársz még? Vagy hogy-hogy nyáron tanulsz?- mosolyogtam rá. De szép idők voltak azok. Kaptam a pénzt otthonról, Roxfortban mindig volt hangulat, társaság. Mára már kicsit szétoszlott ez a társaság, de néhánnyal még mindig tartjuk a kapcsolatot, hál' isten.
Elővettem egy másik cigarettát, és rágyújtottam, miközben mélyen a szemébe néztem.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sophie Flores - 2015. 05. 07. - 21:51:21
Sledge

  Mikor meghallom szavait elég nehezen tudom leplezni meghökkenésem. Belegondolni sem merek, vajon mit szúrhatott el ennyire. Viszont ha volt egy kis incidense, akkor nem árt az óvatosság. Ki tudja milyen sötét varázslóval kerített szembe a sors.
  -Szóval nem árt, ha tartok tőled -jegyzem meg akaratom ellenére hangosan. Hát nem is én lennék... Oké, csak nyugodtan! Nem lehet rossz, ha kimondja a nevét. A volt csatlósai sem hívták a "rendes" nevén. Viszont, ha a rossz oldal képviselője is, mi van akkor? Varázsló, az. Esetleg boszorkány de mindegy.
  -Igazság szerint boszorkány, de a lényeg ugyanaz. Mágusok vagyunk mindketten.

  Na ebből a tanulós állításomból ki kéne hozni valami normálisat. Esetleg túlbuzgó vagyok, ami mondjuk igaz is. Na meg ott a RAVASZ, de az is csak egy év múlva lesz. Na majd meglátjuk mit lök ki a számon az agyam.
  - Nyolcadéves vagyok és minél hamarabb el szeretnék menni a Godrikba.  Már nem azért, nincs bajom a Roxforttal, de hét év után ez a plusz egy már nem túl kellemes, hogy alig vannak az évfolyamomon. - csak ne kérdezzen rá semmire!
  Egy kis csend áll be a beszélgetésbe, mikor szemembe néz. Ekkor beugrik, hogy már vagy fél órája állok és fájnak a lábaim. Nem vagyok a finom utalások mestere, ezért meg sem próbálok nem rátörni szegény fiúra.
  -Leülhetek? Már eléggé fáj a lábam. -szerencsére csak az első mondatot intéztem hozzá, a másikatppedig csak az orrom alatt suttogtam el ingerülten a fájdalom miatt. Nem a lábamba nyilaló fájdalom hozta ki belőlem a türelmetlenségem, hanem, hogy ilyen figyelmetlen volt egy lánnyal szemben. Ő ott lazán üldögél a gitárral a kezében én meg lány létemre vele szemben állok. Nem így kéne, nem hát.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sledge Clubber - 2015. 05. 20. - 15:55:53
Sophie

Tartani tőlem? Meglepődtem kicsit.
Hirtelen képváltással felemeltem két kicsi kezem, és ijesztő fejet vágtam, ami inkább szerintem már a paródia fele ment el.
-A sötét nagyúr vissza fog térni, hamarosan - kicsit megemeltem a hangomat, amire a többi járkáló ember rám nézett, de amint meglátott elkezdett nevetni. Hirtelen visszaváltottam a megszokott arcom.
-Nem keveredtem semmiféle halálfalós dologba, nyugi. Nem olyan vagyok, nem vagyok semmiféle sötét varázsló. De nem mondanám magamat nagyon jó embernek sem. Mindig is a semleges oldalon álltam, ha kértek segítséget szívesen segítettem. Bárkinek, vagy Voldemortnak, vagy Dumbledoor-éknak. - mondtam nyugodtan, miközben mosolyogtam. Hogy nézhet ilyennek?

- Ó a Roxfort. Igaz, nemrég végeztem ott, de máris hiányzik  -Imádtam odajárni. Igaz akkor nem így gondolkodtam, hanem hogy tegyem a suliba a himbilimbimet. Most visszagondolva, legszebb idők voltak azok. Rengeteg ember ismertem meg, és voltak nagyon- nagyon jó barátaim is. Igaz, akkor kezdtem füvezni, cigizni, de az mindegy. Életem része.

- Nem! - mondtam ironizálva, remélem nem fapofa a csaj. Közben levettem a gitárom, és magam mellé fektettem, majd arrébb csúsztam kicsit, és mutattam a szabadon maradt helyre, hogy foglaljon helyet.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sophie Flores - 2015. 05. 24. - 22:04:05
Sledge

  Meglepődött arcát figyelmen kívül hagyva érdeklődve nézem elég gyenge alakítását. Nem vagyok én ünneprontó, ezért ilyesztően hörögve elordítom magam.
  - Ezennel megsemmisítelek mert megtehetem. -Ha azt nézzük, elég jó fej vagyok, hogy a muglikkal teli kikötőben -miért is van tele délután ötkor a kikötő?- égetem magam csak azért, hogy ne csak őt nézzék hülyének. Miért is teszek ilyet? Számomra is megmagyarázhatatlan. Talán én is ilyen lennék valahol mélyen, vagy csak az utóbbi két és fél év levezetése ez? Nem tudom, de az biztos, hogy nagyon jól esett.
  Igazán örülök, hogy nem volt halálfaló. Már nem azért, ha az lett volna,  avval sincs semmi bajom, mert nem bántott meg és teljesen normálisan el lehet vele beszélgetni. Megkedveltem és talán nagyon jó barátok lehetünk.

  Nem túl rég végzett vagyis tényleg nem sokkal idősebb mint én. Ezt azért jó tudni, megnyugtat, hogy valószínűleg nem egy pedofil állat.
  - Milyenek voltak az iskolás éveid? - ez így egy kicsit furcsán hangzik nem? Olyan mintha bizalmas infókat akarok kiazedni belőle. - Már ne vedd sértésnek a kérdést.  Pusztán érdeklődök. - Ez nekem még így is bunkóságnak tűnik, de inkább hagyom, csak rontanék a helyzeten, ha tovább szabatkoznék.

  - Nem ülhetek le? Hát milyen úriember vagy te? Hogy képzeled, hogy így bánsz egy hölggyel?! - Na ennek is sok értelme volt. Mért kell nekem mindig hülyét csinálnom magamból? Közben folytatom komikus háborgásom és elegánsan -már-már talán túl elegánsan is- leülök a fiú mellé. A gitár úgymond átadta a helyét nekem. Vajon a zenélésből él vagy ez csak hobbi? Ez nem hagy nyugodni ezért inkább rákérdezek

  - Te hivatásos utcazenész vagy,  vagy csak hobbiból zenélsz? Ismételten nem szeretnélek ezzel megbántani. - Nem tudom mért szabadkozok minden kérdésem után, de valahogy mindig jön a kérdés után.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sledge Clubber - 2015. 05. 27. - 18:53:54
Sophie

Érdeklődve néztem, ahogy reagált az én hülyeségemre. De tetszett végül is, szimpatikus a csaj.
Mindig is hülyülős ember voltam. Régen konkrétan féltem attól, hogy felnőtt koromban nem leszek ilyen hülye, de végül sikerült megoldani ezt a gondot.

-Dehogy veszem, sértődékenynek nézek ki?- mondtam nevetve. Hogy én megsértődnék bármin is? Ugyan már.
-Szörnyű is volt, meg iszonyat jó.-  mondtam még mindig kicsit nevetve. Tanárok? Nem kellettek volna. Haverok, és az életmódom hihetetlen jók voltak.

-Milyen úriember vagyok? Hát lehetek ilyen is, olyan is. Az úriemberség relatív szerintem. Most képzelj el egy vidéki parasztot, hogy neki mi az úriemberség, meg képzelj el egy arisztokrata, aranyvérű emberkét. Na ugye hogy más.- Esküszöm, vicces ez a csaj. Kicsit úgy beszélgetünk, mintha már régebb óta ismernénk egymást, fura, de tetszik a helyzet.

-Nem hivatásos, de igen, ebből élek meg. Tudod, a legjobb ha az ember a hobbijából tud megélni. Nekem ez megadatott, bár nem csak utcazenélek.- remélem nem kérdez rá semmire. Nem akarok az alvilági ügyeimről beszélni. Ki tudja, honnan jött ez a csaj, lehet az ismerősei minisztériumi alkalmazottak, vagy nem tudom.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sophie Flores - 2015. 06. 10. - 17:27:09
Sledge

  Csak remélni tudtam, hogy nem néznek teljesen hülyének a körülöttünk lófráló emberek, de ez furcsamód kevésbé érdekelt, mint Sledge véleménye. Afféle szoros baráti kapcsolat alakulhatott ki kettőnk közt, ugyanis nem vagyok olyan stresszes és földhözragadt a jelenlétében, mint más emberekkel. Lehet, hogy a jövőben szervezünk találkát vagy valami ilyesmit, de gitározni is megtaníthatna. Van egy régi gitár otthon az ágyam mellett, de egy akkordot sem tudok eljátszani. Brian azt hiszem el tud játszani egy pár mugli dalt, de azok elég nehezek az ő elmondása szerint, meg ő mindig külföldön van és ezért, ha akarna se tudna tanítani.

  - Örülök, hogy nem veszed sértésnek. - annak pedig még inkább, hogy nem túl sértődékeny. Vannak olyan helyzetek, ahol egy-egy megszólalásom komoly konfliktus kiváltó oka lehet, csak mert az illető másra gondolt, mint én. Szerintem vele ilyen elég nehezen történne, főleg, hogy eszem ágában nincs megsérteni.
  - Miért volt szörnyű? - fel nem tudom fogni, mi volt rossz a roxfortos éveinek egy részében. A Roxfort egy nagyszerű hely, sok mindent tanulhat és rengeteg tapasztalatot szerezhet az ember.

  Tetszik a gondolkodásmódja. Ha most be kéne tippelnem, hogy melyik házba volt beosztva, a Hollóhátat vagy a Mardekárt mondanám. A griffendélesként és a hugrabugosként valahogy nem tudnám elképzelni. Ha egyidősek lennénk, szerintem akkor is megtalálnánk a közös hangot, úgy mint most.
  - Igen, teljesen más. - már, ha az ő gondolatmenete szerint nézzük. Ha az enyém szerint, akkor ő már rég nem úriember, de nem eszerint nézzük, ezért ez tárgytalannak minősül.

  Ez is egy elég bölcs gondolat. Ha van egy szakma, amit szeretsz, akkor a legjobb, ha az életedet a szakmádnak szenteled. Én auror szeretnék lenni és remélem ez sikerülni is fog a közeljövőben. Viszont, ha nem csak utcazenél, akkor vajon mi mást csinál? Lehet, hogy valami illegális dologban segédkezik, de ezek csak az én paranoiás gondolataim. Pont ezért inkább megkérdezem, hogy mi az a másik dolog.
  - Mi az a másik dolog amivel foglalkozol? - remélem, tényleg nem törvényellenes "munkája" van.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sledge Clubber - 2015. 07. 12. - 22:05:38
Sophie

Szimpatikus ez a csaj, egyre jobban.
-Hogy miért is volt szörnyű? Tudod nem vagyok egy jó ember, persze nem abban az értelemben. Sosem figyeltem órán, ezért azokat végigszenvedtem, a tanárok utáltak. Többször is ki akartak dobni, ilyen-olyan kihágásokért. Párbajoztam sokat az udvaron, elég sokszor mehettek utána a gyengélkedőre, na meg persze én is.- mosolyogtam rá.
- Hogy mi az a másik dolog amivel foglalkozom? Hát tevékenykedek ilyen olyan varázslószervezeteknek. - remélem ezzel megelégszik. Nem akarok jobban belefolyni, az ilyen olyan dolgokba.

- Neked megy a suli? Vagy te is kis rosszlány vagy?- mosolyogtam megint.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sophie Flores - 2015. 07. 13. - 14:51:20
Sledge

  Nem egy jó ember. Érdekes megfogalmazás, de hát ő tudja. Mondjuk az, hogy a tanárok utálják, még nem biztos, hogy rossz. Engem sem kedvel a legtöbb tanár, de azért olyan nagy bajuk nincs velem. Jól tanulok és ez szerintem enyhít a nézeteiken. Néha még én is idegenkedem magamtól, a körülöttem lévőknek elég nehéz elviselniük és nem is nagyon hibáztatom őket. Jellememből adódóan nincsenek barátaim sem, ezért is felüdítő ez a találkozás Sledge-dzsel.
  - Voltak barátaid? Ha igen, akkor nem a tanáraid miatt lehetett szörnyű a suli. – Ja, és én ezt annyira tudom azzal a rengeteg barátommal. Persze, hogy most kell elkezdenem okoskodni, amikor végre egy olyan kapcsolatot tudnék létesíteni, amit nem rivalizálással töltenék. Na de mindegy is, ilyen az én formám.
   – Mi volt a legnagyobb sérülésed?  – csúszott ki a számon a nem túlságosan udvarias kérdés. Zavaromban gyors lehajtottam a fejem és a kezemben lévő könyv borítóját kezdtem el tanulmányozni.

  - Milyen varázslószervezeteknek? – kíváncsiskodom tovább. Lehet, tényleg illegális dologba keveredett. Remélem nem hiszi azt, hogy valami nyomozó vagy ilyesmi vagyok és róla kell kiderítenem egy pár dolgot, amit utána könnyedén felhasználhat ellene bármilyen közbiztonságért felelős szervezet, hogy aztán visszatérjenek a muglik számára régen elfeledett boszorkányüldözések. Mi lesz, ha ezzel kiverem nála a biztosítékot és ezek után szóba sem fog velem állni? Oké, én száz százalékig paranoiás vagyok, de hát nem tehetek róla, most először barátkozom össze valakivel –egyenlőre- sikeresen.

  Rosszkislány? Érdekes feltevés. - Na akkor nézzük, mit hozok ki ebből. - A tanárok szemében valószínűleg egy kisangyal vagyok, aki szabadidejének nagy részét tanulással tölti. Ezt a többi diák úgy látja, hogy egy érzelemmentes senki ül a sarokban, könyvekből felállított erődítménye mögött és egy dolgozatba éppen harmadjára kezd bele, mert egy betűt rosszul írt le. Ezt maguknak azzal magyarázzák, hogy nyalizni szeretnék a tanároknak a jobb jegyek érdekében. Szerintem ez a kívülállók véleménye. – a nem túl rövid monológom után előveszem a táskám mélyén lapuló, vizespalackom és iszom egy pár kortyot, ugyanis eléggé kiszáradtam. – Mondd meg, te ezek szerint minek látsz engem?  – nyugi Sledge, én sem vagyok túl sértődékeny, itt viszont a „túl” szócskán van a hangsúly.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sledge Clubber - 2015. 07. 13. - 22:56:27
Sophie


- A tanáros dolog csak egy volt a sok közül. Például rengeteget rivalizáltam, ugye emiatt párbajoztam. Többször is meg akartak buktatni, mert mindig csináltam valamit a tanárokkal. Valami szemétséget... - nevettem el magam. Régi szép idők, valahogy mindig szívattam a tanárokat, meg kiparodizáltam őket.
- De persze rengeteg barátom is volt. A baj inkább csak a kötöttséggel volt, azért is utáltam a sulit.- Sosem szerettem kötöttnek lenni, ezért hagytam abba a kviddics edzéseket is.

- Legnagyobb sérülés? Egy meghúzódott boka - néztem rá egy ideig komolyan, majd nem bírtam és megint elnevettem magam.
- Neem, amúgy asszem'  a legnagyobb egy bordatörés volt, ami bele is állt a tüdőmbe. - igen, fájt eléggé. Cserébe a fájdalomtól hamar elájultam, és két nap múlva ébredtem fel, amikor már teljesen rendben voltam. Áldom Madam Pomfrey-t azóta is.
- Mondtam ugye, hogy tevékenykedtem Voldemortnak is, meg Dumbledoornak is, és ezeknek a szervezeteknek az utórezgései. - kegyes hazugság. Belefér. Nem akarom, hogy bármit is megtudjon ezekről a dolgokról. Remélem nem kérdez nagyon utánam az Alvilágban. Nem szeretem reklámozni magam, na meg kitudja, ki ez a csaj.

- Hogy milyennek látlak? Hát nézzük szép sorban. Kíváncsiskodó, enyhén stréber, szép és aranyos. - mondtam ki őszintén. Sosem voltam olyan ember, aki fél kimondani bizonyos dolgokat. Nem olvastam soha az iskolában, csak amikor sikerült beszökni a tiltott könyvekhez. Az nagyon érdekesnek bizonyult, és elég sok dolgot megtudtam onnan. Pár átkot még ma is használok, amiket onnan olvastam.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sophie Flores - 2015. 07. 21. - 13:23:55
Sledge

  - Azért akartak megbuktatni, mert megviccelted a tanárokat? - kerekedik el a szemem. Ez mennyire reális, mert ez így számomra elég hihetetlennek tűnik. Mondjuk én ilyet nem nagyon csinálok, úgyhogy nem csoda, hogy ennyire esetlenül mozgok a témában. A barátok viszont jók, igaz nekem sosem voltak igazi barátaim, de ettől függetlenül tudom, hogy a barátság igenis jó dolog.
  Kötöttségek. Na az egy iskolában, bizton állítom, hogy van bőven és megértem, hogy nem szereti. Én alapvetően az az ember vagyok aki a kötöttségeknek köszönheti eddigi sikereit, emiatt én nagyon is szeretem az iskolai és egyéb kötöttségeket egyaránt, de nem várom el senkitől, hogy mindenki egyetértsen velem. Én emiatt kedvelem leginkább a sulit, a sok szabály és elvárás teszi számomra élvezhetővé az egész ottlétet.
  - Értem. - nyögöm ki. Most erre én, a kötöttségek híve mit mondjak? Szerintem eddigi életemben egy takarodóról való késés és egy órai.. khm.. incidens volt a legnagyobb szabálysértésem.

  Komoly arca azonnal elárulta. Nem hiszem, hogy bármit is ennyire komolyan tudna venni -legalábbis eddigi tapasztalataim ezt igazolják- és valóban, a következő pillanatban megtörik a komolysága és elneveti magát és elmondja az igazat, amitől az én arcom lesz a szokottnál is komolyabb. Egy bordatörést azért így utólag sem nagyon kéne félvállról venni, örülhet, hogy megúszta.
  - Madame Pomfrey oldotta meg, igaz? Zseniális az a nő. - velem még igaz, hogy nem volt dolga, de hallottam már elég meredek sztorikat vele kapcsolatban. - Bocsi, hogy ilyet kérdezek, de amikor felébredtél, milyen volt a gyengélkedőn feküdni? - Öhm.. oké, mostmár biztos hülyének néz. Életemben nem voltam még gyengélkedőn és, hogy őszinte legyek, nem is nagyon szeretnék soha odakerülni, ezért remélem nem sértődik meg. Mindegy, inkább nem mondok semmit ebben a témában.

  A név hallatán megborzongok, de ennél nagyobb hatással már nincs rám. Tudom, hogy már felesleges félni tőle és nyugodtan ki is mondhatnám a nevét, de nincs bennem ennyi bátorság. Azért egy kicsit elgondolkodtató, hogy mit is titkol ezzel a munkával kapcsolatban, -mert egyértelműen titkol valamit- de inkább nem kérdezősködök tovább. Neki biztosan jobb lesz, ha nem kell tovább beszélnie róla és valószínűleg nekem sem fog megártani, ha nem ezen agyalok.

  Erre elmosolyodok - Először is, köszönöm, másodszor pedig, hé. Ja és persze harmadszor is köszönöm. - zavaromban lehajtom a fejem és a táskám cipzárját kezdem piszkálni, nem kicsit feltűnően. Igyekszem persze palástolni, de hát ez nem nagyon sikerül. Bár nem sokszor pirulok el, most lehet, hogy ez is megtörtént.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sledge Clubber - 2015. 08. 18. - 23:18:10
Sophie

-Persze, hogy meg akartak buktatni. Bár ezt nem mondták, de valahogy mindig nagyon rosszak lettek az eredményeim, ok nélkül.- rágyújtottam egy újabb cigarettára. Érdekes ez a csaj, bár nagyon visszahúzódósnak néz ki. Ennek ellenére itt ül velem, egy idegennel és a suliról beszélget.
- Nem vagy egy nagyon rossz kislány, igaz? - vontam le a következtetést.

- Persze hogy Pomfrey volt, néha még ma is visszajárok hozzá.  -nevettem. Annyi mindenen átsegített már az a nő, hogy hihetetlen.
Meglepődtem a kérdésén. Najó, fura ez a csaj, nevettem.
- Igen csak hülye kérdésedre a válasz; békés, és nyugodt. - Több ilyen kérdést tesz fel, én hagyom itt.

A nagy köszöngetésére csak kacsintottam egyet, és szívtam a cigimből.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Sophie Flores - 2015. 08. 21. - 13:56:48
Sledge

  Ok nélkül. Nem hiszem, hogy ok nélkül lerontják valakinek a jegyeit, de mivel nem voltam ott, így nem tudhatom. Valószínűleg nem volt olyan jó tanuló, de ezt nem  szeretném firtatni. Így is belementünk egy pár privát dologba, nem akarok ennél is tolakodóbbnak mutatni magam.
  Megértően nézek rá, aztán ahogy meggyújtja a következő szál cigarettát, egy kissé megrémülök. A végén még én is rászokok, amit persze nem szeretnék. Nem kedvelem túlzottan a cigit és a cigiző embereket. Mindig köhögök a nagy mértékű füstöléstől, már érzem is, hogy kaparja a torkom a füstös levegő, de igyekszem visszatartani a köhögést, aminek az lesz a következménye, hogy majd megfulladok.

  - Rossz kislány? Nem, az valóban nem vagyok, de már volt kihágásom. - na ezt mi a francért mondtam? Semmi nem volt, nagyon is könnyen kimagyaráztam magam. A másik pedig.. Hogy is tudnám ezt egyszerűen elmondani? Sehogy. Abból semmi baj nem lett és nem is hiszem, hogy olyan nagy galibát okoztam volna vele. Csak reménykedni tudok, hogy ne érdekelje annyira, hogy rá is kérdez mi volt az, de ha nem lát rossznak akkor ennek elég kicsi az esélye.

  Elég természetesnek tűnik, hogy mindenki ennyire dicséri, de én ettől függetlenül nem szeretném az ágyból nézni az arcát. Elég nekem az is, ha néha elájulok és mond egy pár szót, hogy s mit csináljak, hogy jobban legyek. A büdös életbe nem fogok befeküdni a gyengélkedőre. Merlin sem tudna rávenni.
  Azt tudom, hogy hülye kérdés volt. Miután feltettem neki, én magam is rájöttem és ez az ismertetés nem érdekelt nagyon. Egyik fülemen be, a másikon ki. Ha auror szeretnék lenni, akkor nem sértődhetek meg ilyen kis apróságokon. Még mindig nem tudom, mi olyan jó a gyengélkedőben, de inkább nem szeretném megtudni.

  Ahogy rám kacsint és beleszív a cigarettába, nagy nehezen sikerül visszatartanom a köhögést, de nem sokáig. A következő pillanatban már majdhogynem fuldoklok a köhögéstől, mert a füst elérte a tüdőm. Krákogás közepette kotorászok a táskámban, de az üvegemet valahogy mindig kikerülöm. Nem igaz, hogy nincs itt. Tudom, hogy délelőtt még ittam belőle. Amikor megtalálom, szélsebesen kapom elő és iszok bele.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 30. - 22:18:45
*
zene:AK– And Just Like That  (https://www.youtube.com/watch?v=r7mTcZjehJk)
(http://i.imgur.com/l52tQh3.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Tell me something, because I can't
No words needed nearby the end....'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Igazából olyan érzés kerít magába, mintha évezredek teltek volna el tegnap óta. Nevetséges tudom. Mégis... ha csak visszagondolok egyetlen kósza gondolatra be kell valljam, örülök hogy élek. És ez részben O'Mara-nak köszönhető. Más részről az is az ő számlájára írható hogy majdnem ott hagytam a fogam. Vagyis a fogunk, mert hát mindketten nagy pácban voltunk. Szóval, ha így nézzük, akkor még haragudhatnék is rá. És mégis... képtelen vagyok. Be kell valljam, kissé tartok tőle, hogy ez annak az ostoba ezeréves szerelmi bájitalnak a hatása (vagyis inkább utóhatása), amit sikerült rám öntenie. Mert más esetben itt puffognék. Jó, a magam elfuserált módján puffogok is, de nem igazán úgy, ahogy szoktam. Vagyis, nem olyan szinten. Valamiért nem tudok rá úgy haragudni, mint annak előtte. Hisz két hónappal ezelőtt még simán ölre mentem vele. Most meg... hát lássuk be, puhány vagyok. Vagy tényleg a kicseszett bájitalos parfüm az oka. Nem tudom. És valamiért nem is érdekel.
Szimplán arra tudok gondolni, hogy kész csoda, hogy itt állhatok. Nézhetem a délutáni alkonyba forduló koszos Temzét. Mert nem tiszta és még csak nem is különösebben szép. Számomra azonban ez itt és most mégis gyönyörű. Még a mugli zsibongással egybevetve is. Lépteim határozottak, de nem sietősek. El elbámészkodom hol jobbra hol balra. Figyelem az embereket, akik bekerülnek a közvetlen környezetembe, de nem tulajdonítok több erőfeszítést nekik egyetlen elvétet kósza pillantásnál. Átsiklom az arcuk felett, ahogy a hétköznapi unalmas életük felett is. Az sem különösebben érdekel, hogy megbámulnak. Főleg a lányok. Agyamban a kérdése cikáznak, amik ind a tegnapi skóciai kalandhoz kapcsolódnak. A patrónushoz, a jellememhez. Hihettem azt valaha hogy egy konkrét reinkarnálódott patrónust tudok megidézni? Összességében nem. És büszkének kellene lennem. Valahol mélyen persze az is vagyok. Ám az ezzel a legnagyobb gond, hogy ettől még inkább arra ébredtem rá, vajmi keveset tudok saját magamról. Hogy fogalmam sincs mi mindenre vagyok képes. És hogy miért ez az állat az, ami leginkább engem jellemez?
Félek ezekre sosem fogok feleletet kapni. Az pedig hab a tortán hogy fogalmam sincs miért tudtam megidézni. Melyik emlék volt annyira erős, hogy sikert eredményezett? Szívből remélem hogy Clem. Nem véletlen vettem neki a kék bársonykötetet, ami hangulatától függően változtatja a színét. Remélem, hogy értékelni fogja. Mert tudom, hogy ez olyan ajándék, ami talán tetszhet neki. Végtére is különleges, épp mint ő. Azt hiszem legalábbis, hisz... csak miatta lehetett. Nagyon szeretném ezt hinni. Oly annyira, hogy betegesen mondogatom magamnak. Mert rossz bevallani, de eszembe jutott Lyana is. Akkor, mikor Elliot kiejtette dadogva a nevét. És... de nem. Ő kizárt.
Igazság szerint kedvem lenne valakit, valaki szakértőt megkérdezni, mégis túl bizalmasnak érzem ezt. Túlontúl személyesnek. Így hát inkább csak őrlődöm és épp ezért a kis könyvecske a kezemben sötétkékre színeződik. Nem jó jel, ez azt jelenti, hogy komoly gyötrelmeket élek át. Mentálisan. És igaza is van. Azt teszem. De ki ne tenné ezt a helyemben?
Megtorpanok, és a vizet kezdem el fürkészni. A habok fodrozódását, a hullámok játékát. Ahogy össze-össze találkoznak, majd szétválva járják a maguk útját. Épp olyanok, mint az emberek. Rövid időre összeakadnak, egymás olvadnak, részét képezik a másiknak. Aztán jön a törés, és a fájdalmas elválás. Talán mindig így kell lennie. Ez a sorsunk. Valahol elkeserít ez a tényszerűség. Pedig örülnöm kellene. Hogy láthatom még egyszer a naplementét. Végtére is egy éjjellel ezelőtt centikre álltam a halál torkában. Miért fáj hát ezt a képet látni?
És kimondatlanul is érzem a választ. Azért mert fogalmam sincs mi tenne igazán boldoggá. Vagy hogy mindek is örülnék igazán. A korlátnak támaszkodom, és az ujjaim közt forgatom a kis kötetet. Direkt nem kértem, hogy becsomagolják, mert írni akartam bele. Valami személyeset. Valamit, amitől több lesz. Valami olyat, ami nem túl nyálas, de emlékezteti hogy.. mire is? Hogy megmentette az életem. Hogy több annál, mint aminek képzeli magát. Hogy ő meg én mi is lehetünk még Belby piszkálódása ellenére is. És hogy a magam sajátos módján igenis szeretem...
És erre a gondolatra elmosolyodom. Elnézem a borítót, ujjaimmal finoman simítok végig rajta. Úgy, mintha az ő arca lenne, szelíden teszem ezt. Már sejtem, mit is fogok belekaparni rögtön a borító alatti első lapra. De ezt megtartom addig, míg haza nem megyek, tekintve, hogy nincs nálam se tinta se penna. És már épp ellökném magam onnan, ahol állok, mikor a perifériámban megcsillan egy szőke hajtincs. Egy kecses alak. Ösztönösen pillantok oda, s mikor befókuszálom az alakot jövök rá... hiba volt. A torkomba gombóc alakul ki, és levegőt sem kapok. Meredten bámulom a nőt. Lyanát.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Lyana La Clair - 2017. 07. 02. - 10:25:10
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a2/6a/97/a26a977a654843b23f2427343bdd1011.jpg)
szett (https://www.polyvore.com/temze/set?id=224105686)


Mathias
1999. március


Egy hónapja vagyok Londonban jó formán és minden pillanatát élvezem. Egy kis lakást béreltem egy mugli pártól, szándékosan nem használva álnevet. Madam Potier vagy anyám másik embere könnyen rám találhatott volna, azonban nem jelentkezett senki eddig. Pedig szívesen megmutattam volna nekik, hogy egyenesen úszok a boldogságban egyedül. Az elmúlt napokban a jövőmet terveztem és új szórakozási lehetőségek kerestem.
Ma például egésznap az Abszol úton voltam. Vettem egy-két szakácskönyvet, hiszen elhatároztam: megtanulok főzni. Sosem voltam jó a háztartási varázslatok terén, de most hogy egyedül élek, szükségem lesz rájuk. Ráadásul végre Esmét is szeretném meghívni egy vacsorára, hogy megnézze az új otthonomat.
Ráadásul az egyik üzlet ellőtt két kis boszorkány játszott. Egy ideig csak bámultam őket messziről. Irigyeltem őket, hogy ilyen felhőtlen boldogságban élvezik a gyerekkort. Sosem játszottam így senkivel ahogy azt sem gondoltam, hogy egyszer majd tűsarkúban teszem meg mindezt egy zsúfolt utcában. Dehát meghívtak maguk közé és azoknak a csillogó szemeknek nehéz lenne nemet mondani.
Élveztem a délelőttöt és olyan gyorsan el is ment, hogy csak a gyomrom korgása jelezte: bizony ebéd idő van. Ezért a Temze partján egy kisebb étteremben ettem, miközben a folyót figyeltem. Egy kis pergamen darabot és pennát vettem elő. Levelet akartam írni Madam Potiernek, napok óta terveztem és a címzés rajta is volt már.

Kedves Madam Potier!

Kérem bocsásson meg, hogy eddig nem írtam. Nem azzal a szándékkal teszem, hogy jelezzem visszatérek, egyszerűen köszöntet akartam mondani. Olyan sok évig vigyázott rám és kísért el a világ minden pontjára.
Nem vagyok hálátlan, nem ezért menekültem el. Egyszerűen nem akarok anyám árnyéka lenni, habár mindenem a táncolás. Engedje meg, hogy új életet kezdjek és a magam erejéből, támogatás nélkül kezdjek valamibe. Felnőttem, önállóságra vágyom. A támogatása persze sokat jelentett és jelent most is, a szigorúsága ellenére is a barátomként tekintek Önre.

Üdvözlettel és őszinte hálával,
Lyana La Clair

Az elfogyasztott ebéddel és a táskámban lapuló, fekadásra váró levéllel a zsebemben léptem ki az étteremből. Furcsán nyugodt, békés érzés telepedett rám. A kis sétányon végig tipegve élveztem a friss, tavaszi levegőt, az enyhe szellőt az arcomon. Nem zavart a sok mugli fecsegés, én a víz csobogását hallgattam.
Hamarosan azonban a tömegben egy férfit pillantottam meg. Az ismerős alak a korlátnak támaszkodott és biztosan nem a vizet figyelte. Hamarosan találkozott a tekintetem a barátagos barna szempárral és éreztem, ahogy az ajkaim azt tátogják: Mathias.
Azóta a borzasztóan sikerült Valentin-nap óta nem láttam. Képtelen voltam mégis elfelejteni. Nyilvánvaló persze, hogy ő túllépett, hiszen akkor is éppen csókolózott valakivel. Mégsem tehettem  meg, hogy csak úgy el sétálok mellette, hiszen már észrevett. Így odamentem mellé, de nem a szemét, hanem a Temzét figyeltem.
–  Jó téged újra látni, Mathias! – köszöntöttem.
A hangom remegett és zavart volt. Azonban nem tudtam tenni ellene.
–  Hogyhogy nem az iskolában vagy?



Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 02. - 15:10:14
*
zene:AK– And Just Like That  (https://www.youtube.com/watch?v=r7mTcZjehJk)
(http://i.imgur.com/l52tQh3.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Tell me something, because I can't
No words needed nearby the end....'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Azt hiszem pislogni is elfejetek. Annyira az összképre fókuszálok. A csinos alakjára, a tökéletes megjelenésére. Látom, ahogy észrevesz és érzem, ahogy szíve szerint elfordulna. Mégsem teszi... Pedig megtehetné. Talán meg is kellene tennie. Talán úgy volna a helyes úgy volna a legjobb. Mert mi mondanivalónk lehetne egymásnak? Félek semmi. Vagyis... lássuk be, nem sok minden. Valentin-nap óta nincs értelme forszírozni a dolgot. Sőt, egyenesen értelmetlen. Igazság szerint csakis magam okolhatom, na meg persze Belby-t. De azzal hogy megkeserítem ilyen formán a saját életem kinek lesz célravezető? Gyűlölködni örökké? Értelmetlen. Én pedig többre tartom a dolgokat, és magamat. Fel tudok emelkedni ezen, ahogy le tudom győzni a csalódottságot is. Azt is, amit Lyana okozott. Pontosabban az elvesztése. De elvesztettem-e valaha? Hisz igazából sosem volt az enyém. Nem ténylegesen, nem tudatosan. Nem kimondva. Talán tényleg csak kimondatlanul.
Mikor mellém lép a tincseibe belekap a szél. Mintha nem lenne így is épp eléggé gyönyörű és tökéletes ez csak fokozza a képletet. Meglehet azért látom ennyire szépnek, mert épp tegnap villant be az arca. És épp emiatt abszolút abszurdnak érzem a helyzetet. Még azt is elfelejtem, mennyire csúnyán váltunk el. Mennyire... fájón.
De ez csakis addig tart, amíg meg nem szólal.
– Jó téged újra látni, Mathias! –
Hogy mi van?
Ösztönösen tolul fel agyamban a kérdés. Mert ezt ő sem gondolhatja komolyan. Mert nem igaz. A szavai épp ezért lepnek meg. Főleg, hogy még bele is remeg. Nem, nem őszinte. Ó nagyon nem az. De minek hazudik? Minek ez a felesleges többkörös puhatolás és finomkodás? Azt hittem ezen a szinten túlléptünk. És igaz a tekintetem talán még pincsikutyaként csüng rajta, de van nekem is önérzetem, ami nem nyugszik. Így hangom eléggé kimért és kissé ellenséges is. De most akarom és hagyom.
- Pont hihetően hangzott. -
Pillantásom elsiklik róla. Ahogy az övé sem az enyémet keresi, hanem inkább a folyót. Ez is bosszant. Végtére is, ha beszél valakihez legalább tisztelje mag azzal hogy az arcába tekint, ha már a szemébe képtelen. De ő még ezt az aprócska formalitást sem adja meg. Akkor megint jön a kérdés, mi értelme volt idejönnie? Ez nagyobb bunkóság, mintha elment volna mellettem szó nélkül a sétányon.
- Főleg hogy rám sem pillantottál. -
A szavakat akaratlanul is keserűen köpöm ki. Visszafordulok a víz felé. Mindkét alkarom a korlátnak támasztom. Ujjaimmal a könyv fedelét simítom végig, de nem nézek rá. Nem akarom tudni épp milyen színben játszik. Mondjuk bonyolult érzelemvilágomban érdekes lehet hogy ő melyiket jeleníti meg legerősebbként, de szinte biztos vagyok benne hogy nem sötétkékben pompázik már.
– Hogyhogy nem az iskolában vagy? -
A kérdése ott zeng közöttünk. Hirtelen nem is tudom mit válaszoljak. Mit lehet erre mondani?
Csak.
Mert.
Semmi közöd hozzá.

Igen, ezek mind lehetséges opciók, de egyik sem túl elegáns. Plusz ez abszolút elutasító. Mondjuk én magam is elutasító vagyok ha róla van szó. Ki ne lenne az azok után, ami történt?
Jó végül is, jelenleg Clemmel vagyok együtt, de ez akkor ott nem volt meg. Nem ennyire tisztán nem ennyire élesen és részletgazdagon. Nem mondom hogy mindez az interakció nem játszott közre, hogy Banks és én... hogy a mi kapcsolatunk átalakuljon, de ha Lyana nem lett volna olyan... milyen is? Hát.. olyan, amilyen biztosan vele lettem volna. Mert ő az első pillanattól olyan, mint egy angyal és már ott akkor megfogott benne valami. De ez is ostoba tévedés lehetett.
- Nem sok közöd van hozzá, de  ha tudni akarod, épp tavaszi szünet van. És a városban volt dolgom. -
Vonok vállat unottan. Nyilvánvaló hisz emiatt vagyok itt. Nem árulok el többet, mert nincs mit. És nincs is miért. Két idegen vagyunk egymás számára. Még csak jó ismerősnek sem mondanám magunkat. De nem állom meg hogy felé ne sandítsak.
- Na és te? -
A kérdésembe próbálok a lehető legkevesebb ellenszenvet besűríteni. Próbálom visszafogni az érzéseim diktálta szarkazmust. Hisz azt hittem rég Fabioval mulatja az időt vagy valamerre a világ bármely szegletén, semhogy épp itt.
- Már ha szabad kérdeznem, persze! -
Ösztönösen toldom meg a nyersre sikerült kérdést, hisz... nem vagyok modortalan. És most több kedvességet sikerül csempésznem a hangomba, mely meg is lágyul ezáltal. Újra lopva pillantok rá, de nem időzök el az arcán sokáig, mert tudom, nem helyes. Nem szabad. És veszélyes. Nagyon de nagyon veszélyes.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Lyana La Clair - 2017. 07. 03. - 19:39:33
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a2/6a/97/a26a977a654843b23f2427343bdd1011.jpg)
szett (https://www.polyvore.com/temze/set?id=224105686)


Mathias
1999. március


Furcsa volt megint hallani a hangját. Nem érdekelt, hogy dacos vagy gúnyos – nehezen tudtam volna meghatározni –, a szívem megdobbant. Még mindig olyan jóképű volt és vonzó, mint azon a napon, amikor búcsút intettem neki a szállóban. Eszembe jutottak az érzések, amikkel esélyt akartam neki adni. Ezek voltak azok a kis kötelek, amik összekötöttek vele, de részemről mindenképpen erősebbek voltak, mint Mathias részéről valószínűleg. Nem véletlenül csókolt meg egy másik lány, míg én utána epekedtem Olaszországban és nem telt el úgy nap Fabioval, hogy ne áradoztam volna azokról a meleg, csillogó barna szemekről.
Most is elvesztem volna bennük egy pillanatra. Azonban elfordította rólam a tekintetét.  
Csupán a kissé nyers hangvétel rántott vissza oda a Temze partjára, a muglik tömege közé. Egy kicsit meglepetten néztem rá, hiszen akármi történt, már a múlt része. Ő is tovább lépett és bizonyára én is, habár nem foglalkoztam az ügye, mióta találkoztam Esmével.
–  Nem sok közöd van hozzá, de ha tudni akarod, épp tavaszi szünet van. És a városban volt dolgom.
Nem erre számítottam, ezt belátom. Lesütöttem a szememet és kissé bizonytalankodva kezdtem el a cipőm orrát vizsgálgatni. Nem volt rajta semmi érdekes, még csak be sem piszkolódott. Egyszerűen csak nem bírtam ránézni, miközben ilyen elutasító. A vállvonogatástól pedig csak még inkább kellemetlenül éreztem magamat. Ígyhát valóban csak a cipőm orrának bámulása maradt.
Ezt jól elszúrtad, Lyana – gondoltam csalódottan. Valószínűleg már sosem fogok olyan közel kerülni hozzá, mint amennyire szerettem volna. Ettől a gondolattól fájdalmasan dobbant a szívem, mintha ki akarna ugrani a mellkasomon.
– Értem, akkor jó…  – elment a hangom hirtelen.
Az az érzésem támadt, hogy a testem minden porcikájával küzd az ellen, hogy elbúcsúzzak. Hát megint rá emeltem a tekintetemet. Máris jobban éreztem magamat, de tudtam, hogy még mindig azért dacos, mert megsértettem. Ez nem esett jól, de hát igazán okot adott rá.
Az alsó ajkamba harapta, elgondolkodva, mi lenne a jó lépést. Nem kéne nyilván törnöm magamat, hogy legalább normálisan tudjunk beszélgetni. Hiszen ő ismét előveszi azt a nyers hangnemet, amitől a falra tudnék mászni. Rosszabb, mint egy gyerek – gondolkodtam el és én is a korlátnak támaszkodtam, hogy a vizet bámuljam.
Őt utánoztam ezzel a mozdulattal. Ugyanakkor pont ezzel a lépéssel kerültem kicsit közelebb hozzá. Megéreztem az illatát és ettől egy kicsit elmosolyodtam. A hajamat persze felé fújt, de nem érdekelt, hogy a bőrkabátjához tapadnak a szőke tincsek. A kezében szorongatott könyvre tévedt a tekintetem.
Hirtelen, mintha észbe kapott volna, jött egy kedvesebbnek hangzó hozzátoldás:
– Már ha szabad kérdeznem, persze!
El akartam mosolyodni, hogy a hangom is kedvesebben csengjen. Azonban csak egy kis fintort sikerült kierőltetnem magamból.
– Szabad kérdezned  – válaszolt halkan.
Én udvarias voltam. Nem csinálok már nagyügyet a múltból, habár jobban örültem volna magam is, ha nem így sül meg. Annyira örülnék, ha még mindig úgy csókolna, mint korábban vagy azzal a lelkes, csillogó tekintettel nézne rám. De nyilván nem várhatom el és nem is akarnám azok után, amit tett. Elárultnak éreztem magamat, hiszen én senkit sem csókoltam meg. Túl komolyan vettem egy felvetést, azt hittem együtt vagyunk… ő azonban csak játszott velem. Ez csalódást okozott és képtelen voltam előle eltitkolni.
– Ideköltöztem Londonba  – Nyugalommal ejtettem ki ezeket a szavakat a számon.
Kicsit megköszörültem a torkomat. Most jöttem rá, hogy még sosem mondtam ki hangosan azt, ami történt. Kicsit nehezen jöttek a szavak, még is olyan büszkeséggel töltött el, ahogy csengtek. Szabadsággal és élettel, önállósággal és boldogsággal teltek voltak.
– Abba hagytam a táncolást, szeretnék nyitni egy iskolát itt.
Vele osztottam meg először a terveimet. Senki másnak nem mondtam el, de úgy éreztem ez így van helyén. Mathiasban megbíztam és ha ki is gúnyolja dacból az egészet, akkor sem fogom megbánni, hogy éppen neki mondtam el. Tudom, hogy valójában nagy szíve van, talán csak nem illetünk össze.
– Már egy hónapja itt élek és egész jól boldogulok. Most a megfelelő helyet keresem stúdiónak  – magyaráztam tovább.
Komolyan érdekelt a vélemény az egészről. Ezért egy kicsit lazítottam a tartásomon. Eddig minden izmom megfeszült a kellemetlenségtől, amit azóta éreztem, hogy megpillantottam.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 03. - 22:10:30
*
zene:T&F– Love the way you lie  (https://www.youtube.com/watch?v=PqQM4Rhu43I)
(http://i.imgur.com/2pVQFbN.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’On the first page of our story
The future seemed so bright
Then this thing turned out so evil
Don't know why I'm still surprised
Just gonna stand there and watch me burn
But that's all right because I like the way it hurts
I love the way you lie'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Tudom, tudom, nem vagyok kedves. Sőt. Kifejezetten ellenségesnek hathat minden egyes szavam. Valahol meg is érdemli a lány. És valahol belül nem is bánom annyira. Ámde, azért mindennek van egy határa. És azért mégis csak rossz érzés az, ahogyan a lábát fixírozza. Vagy leginkább a cipőjét. Esetleg az előtte heverő padlózatot. Fene tudja. Nem is izgat és amúgy is csak a perifériámból látom. Főleg a szőke tincseket és a szép íves szemöldököt. A többi nem élesen kivehető. Ez is túl szép ahhoz hogy belesajduljon a szívem. Ösztönösen fordulok el, és jórészt ez tudom hogy magam ellen szól. Ösztönös védekezés, és rátetézek arra, hogy megpróbálom Clem arcát felidézni. A mosolyát, a kedves szavait. Nehezen megy. Lyana jelenléte nagyon is.... erőteljes.
– Szabad kérdezned –
A szívem megdobban a szavakra. Teljes mértékben azt hittem elutasító lesz és végtére is nem is hibáztatnám emiatt. Hisz én magam akartam ezt előidézni. Könnyebb lenne ha durcásan továbbmenne és elfelejtenénk egymást. Ennek ellenére mégis csak úgy tűnik, célba ért az az enyhén kérlelő kedves gesztus. Részben emiatt örül a szívem, más oldalról meg... hát nem tudok vele mit kezdeni. De nem is kell egyelőre, mert Lyana magától kezd el mesélni. Igyekszem a vizet figyelni továbbra is. A hullámokat, a hajót, ami ott úszkál. Mégis feltűnik, ahogy ő grimaszt vág. Tetszik. Ó de mennyire tetszik! Ahogy az is, hogy engem utánozva a korlátnak dől. Lezser lenne az összhatás, ha nem lenne ennyire merev. De persze ezt elsősorban a szituáció kínosságának tudom be, meg a közöttünk húzódó csöppet sem feszültségmentes kapcsolatnak.
- Komolyan ideköltöztél? Egy hónapja? -
Nem is próbálom véka alá rejteni a meglepetésem. Ez azért... megdöbbentő. Azt hittem neki ez az életforma a normális. Hogy járja a világot. És mellé még élvezi s. Leragadni egy városban ilyen múlttal nem lehet egyszerű. Mondjuk meg tudom érteni. Na de pont London?
-  Most a megfelelő helyet keresem stúdiónak –
- Értem. - bólintok és kifújom a levegőt. Hirtelen nem tudom mit mondjak. Mit illik ilyenkor? Gratulálni? Vagy csak tudomásul venni? Sok sikert kívánni netalántán? Passzolom. Sose voltam ilyen helyzetben, legalábbis nem mostanában. Viszont a lány hangjában meghúzódik valami, ami arra ösztönöz hogy mégis csak kinyögjek valamit. Talán a kiérezhető büszkeség az, ami kicsendülve magával ragad. Meglehet csak az, hogy egyszer magabiztos és önálló. Kész felnőttnek hat, és céltudatosnak. Igaz, nem ismerem jól de a kisugárzása is másabb immár. És ez ha nem is az első pillanatban de a mostanitól tisztán érezhető.
- Hát ez esetben, gratulálok... azt hiszem! -
Magamra erőltetek egy mosolyt és felé pillantok. Tényleg őszintén örülök a magam csendes módján.
- És találtál már helyet? -
Elbiccentem oldalra a fejem. Mostmár eszembe sincs a folyót nézni vagy bármi mást. Immár elnyerte osztatlan figyelmem. És ez összességében nem lenne nagy dolog, főleg nem neki, ámde a jelenlegi helyzetben igenis annak mondható. Kissé elkalandozom, míg ő válaszol, már ha válaszol. Valahol elfog egy fura érzés (és nem csak az a rendszeresen fura érzés, ha ő a közelemben van) hogy mindezt miattam tette. Valóban így lenne? Nem. Kizárt. Akkor nem lett volna Valentin-napon ennyire elutasító. Nem hagyott volna faképnél. És leginkább nem csapott volna be. Még meglepetésből sem.
- De... miért pont London? Hisz annyi hely van, ahol élhetnél! -
Mondjuk Olaszország. Meg Fabio. És elém vetül a keserű kép, ahogy tíz év múlva Lya gondos háziasszonyként ücsörög a verandán, a helyes olasz macsó meg a kertben játszik a négy gyerekükkel. Ha jól tudom ott legalább annyi gyerek az elvárt.
Nem tudom leplezni a szomorú arcot, amit az emlék vagy inkább jövőkép kivált belőlem. És csak hogy mindez még fokozódjon, mert a világ is talán azt akarja hogy még jobban szenvedjek, a szél még felém is sodorja a hajtincseit. A szőke fürtök vége a kabátomat cirógatják egy másik pedig még nyakamhoz is hozzáér. És csak hogy teljes legyen az életérzés, a jellegzetes édes, finom púderillata is megjelenik a semmiből. Épp olyan igézően mint első alkalommal. És nem tudom megállni, elcsábulva hunyom le a szemem egyetlen percre, hogy kiélvezzem azt titkon, lopva, mert nekem csak ennyi jut immár belőle.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Lyana La Clair - 2017. 07. 05. - 16:24:49
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a2/6a/97/a26a977a654843b23f2427343bdd1011.jpg)
szett (https://www.polyvore.com/temze/set?id=224105686)


Mathias
1999. március


A gratulációtól kicsit talán elpirultam. Ezért is örültem annyira, hogy a Temze felől érkező hűvös szél, kicsit az arcomba sodortam szőke tincseimet. Egy könnyed mozdulattal sodortam őket félre, hogy Mathiasra pillanthassak.
Ezúttal ő is rám pillantott. Az arcán mosoly jelent meg, amitől furcsa büszkeséget éreztem. Talán ő is látta rajtam, hogy változtatni akarok az életemen. Amikor megismert még egy merev szabályok között élő táncosnő voltam, most azonban kezdek igazán felnőtté válni. A saját kezembe akarom venni a sorsomat és ezt neki is meg akartam mutatni… nem is tudom miért.
– És találtál már helyet? – kérdezte.
Éppen csak szóba hoztam a stúdió keresést, ahol aztán berendezhetném a magam tánciskoláját. Alaposan lejártam a lábamat az elmúlt hetekben, hogy a lehető legtöbb helyiséget megnézzem. Nem könnyű dolog, de azt hiszem, ha tájékozódom a lehetőségekről, akkor könnyebb lesz megtalálni a megfelelőt.
Annyira elgondolkodtam válaszadás előtt, hogy észre sem vettem a hirtelen beálló változást. Ahogy a tekintetemet Mathias csillogó barna szemeire emeltem, megborzongtam. Nem fordult vissza a folyó hömpölygő hullámai felé, egyenesen engem nézett. Az az érzésem támadt, hogy valami olyat mondtam, amivel kiérdemeltem a teljes figyelmét. Ettől egy kicsit elmosolyodtam, habár még mindig ott bujkált az a kis pír az arcomon.
– Még nem… azt hiszem, meglehetősen válogatós vagyok – vicceltem el a választ.
Lyana, olyan vagy, mint egy buta csitri! – szóltam magamra azonnal. Nem akartam elkomolytalankodni a dolgot, hiszen ez igenis komoly téma, sőt egyenesen életbevágó. Mathias tekintete azonban zavarba hozott és pontosan úgy viselkedtem, mint a bálon, mikor a karjába kapaszkodva fedeztem fel azt a hatalmas házat. Egy kicsit hiányzik az az éjszaka, még a szörnyű befejezés ellenére is. Akkor még igazán úgy éreztem, hogy érdeklődik irántam.
Hirtelen gombóc jelent meg a torkomban. Gyorsan nyeltem egyet és vadul pislogni kezdtem. Nem akartam átadni az érzéseimnek magamat, végül is én döntöttem úgy, hogy ne legyen ebből semmi. Nem akartam elviselni, hogy más lányokkal csókolózzon, meg szórakozzon a Roxfortban, ahol én nem lehetek mellette. Hát most megkaptad Lyana, élvezd az igazadat!
Lesütöttem a szememet, aztán halkan hozzá tettem: – Valójában elég nehéz megfelelő helyet találni. Egy olyat, ahol a boszorkánycsemeték könnyen rám találnak… mert elsősorban gyerekeket szeretnék tanítani.
A hangom ezúttal kevésbé volt vidám, inkább tűnt keserűnek. Ennek ellenére most még is Mathiasra emeltem a tekintetemet. Nem akartam újra elveszíteni a bizalmát. Már a szívem is erősebben vert a hangja hallatán… valószínűleg tényleg hiányzott, mégha nem is vallottam be magamnak és csak egy „tipikus férfit” láttam benne.
– De... miért pont London? Hisz annyi hely van, ahol élhetnél!
Elmosolyodtam zavaromban megint, de a keserűség csak nem akart távozni. Részben miatta választottam ezt a várost, másrészt pedig Esmé miatt. Ő volt az egyetlen barátom, akivel rendesen tartottam a kapcsolatot és innen bizonyosan könnyebb összeegyeztetni egy találkozót, mint mondjuk Tokióból. Azonban ezeket az indokokat most nem sorolhattam fel, volt bennem annyi tartás.
– London tökéletes helyen van, ha érted…  – suttogtam és visszafordultam a víz felé.
Nem akartam szerelmet vallani, de ha értette, mire gondolok, akkor minden bizonnyal annak hangzott. Nyilván nem akartam felkavarni a saját butaságom miatt. Megköszörültem a torkomat és inkább megint mosolyogtam. Ez volt mindig is az álcám és most szükségem volt rá.
– Egy nagyon jó barátnőm lakik a környéken  – vallottam be, de részletekbe egyelőre nem akartam bocsátkozni.
Finoman félre söpörtem az arcomba tévedt tincseket és most felé fordultam. Most kicsit megnéztem magamnak jobban is. Az az érzésem támadt, hogy valami megváltozott vele kapcsolatban. Az is tény, hogy most viselkedett először úgy a közelemben, ami igazán tetszett. Valahogy férfiasabbnak láttam, főleg akkor, amikor még mérgesebb volt.
– Egyszer majd megnézhetnéd a tánciskolámat… feltéve, ha megnyitom végre  – tettem hozzá. – És veled történt valami érdekes mostanában?
Reméltem, hogy ezúttal nem ráz le ismét. Tudom, hogy nincs közöm hozzá… de végül is neki sem ahhoz, ami velem van. Egyszerűen csak szerettem volna rendesen válaszolni neki. Nem haragszom rá, a düh, ami akkor volt elszállt. Ezt talán ő is észrevette.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 05. - 18:30:23
*
zene:T&F– Love the way you lie  (https://www.youtube.com/watch?v=PqQM4Rhu43I)
(http://i.imgur.com/2pVQFbN.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’On the first page of our story
The future seemed so bright
Then this thing turned out so evil
Don't know why I'm still surprised
Just gonna stand there and watch me burn
But that's all right because I like the way it hurts
I love the way you lie'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A szélirány változik és a tincsek immár a lány arcába repülnek, akadályozva őt. Kecses mozdulatába, ahogyan kisepri őket az útból befájdul újból a szívem. A válasza pedig cseppet sem lep meg. Neki kifejezetten jó ízlése lehet, és evidensen nem felel meg akármi. Gondolom fontos hogy könnyen és jól megközelíthető legyen, igényes jól kinéző és egyéb praktikus szempontos i kellenek. Mint mondjuk a tágasság meg a tükrök. Blaire sokat áradozott róla hogy az ilyesmihez mi minden is kell. Természetesen ő is balerina akart egykor lenni de apánk megvétózta még az ötletmorzsa első kicsírázása előtt. Így hát neki nem jutott más csak a döbbenetes méretű odaadás és csodálat, amivel rajong a balett iránt. És ezáltal Lyana iránt is. Mosolyom szélesebb lesz a szavaira. Válogatós... na igen. És nem csak ebben, hanem minden másban is.
Nem szívesen ismerem be, de Fabio tudhat valamit és valamit nagyon jól. Tekintve, hogy őt választotta helyettem. S mikor Lyana elpillant igaz kissé kipirultan, amit a szél erejének tudok be megdörzsölöm lopva az arcom. Én ellenben nem fordulok vissza a folyó felé. Nincs ott semmi különösebben érdekes, hacsak valaki nem szereti nézni magát a vizet. Nagy lassú lomha... kissé unalmas is. Cserébe persze megnyugtató és ezek szerint a lánynak épp ez kell. Vagy az, hogy ne engem bámuljon. Megértem ezt is azt is. A gyerekek tanításán eltűnődöm. Ő mint egy dajka? Annyira abszurdnak hat az összkép... és ugyanakkor mégis sejtem, jól helyt tudna állni.
- Megértem. A kicsik aranyosak. -
Aranyosak? Könyörgöm, hogy jött ez ide?
Egy darab gyerek nincs a közvetlen környékemen! Hacsak az iskolába garázdálkodó Brookot és a Vérborzot annak nem számolom.
- De nem lesz eléggé... unalmas neked? Már hogy csak a kicsiket pesztrálod? - Nem is értem miért bukik ki belőlem a dolog. Végtére is az ő döntése. Csak nehéz elhinni hogy a hírnév és a csillogás után elég neki egy ötéves hisztis kislányokkal bajlódnia hát még a szüleikkel!
- Mindegy te tudod! -
Hagyom rá, mert igazán nem az én dolgom. És mikor Londonra terelődik a szó hirtelen nem értem. És mindössze bamba pislogásra futja tőlem.
– London tökéletes helyen van, ha érted… –
- Nem... nem értem. -
Vágok rá és a homlokomon megjelennek a ráncok. Nem tudom mire is gondol. Jó, központilag praktikus, könnyen lehet innen utazni, akár bármelyik Európai városba de a tengerentúlra is. Ám érzem, hogy van a mondatának valami más, egészen más jelentéstartalma. De nem igazán sejtem mi. Az viszont biztos hogy emiatt zavarba jön és... hát megint nem rám néz. Ez pedig egyértelmű jelzés. Titkol valamit. És éget a kíváncsiság hogy mit is.
– Egy nagyon jó barátnőm lakik a környéken –
Ez mondjuk részben helyt is áll. Bólintok, de nem szólok. Mit mondhatnék erre? Ez azért nem olyan nagy indok arra hogy elköltözzön az ember egy számára vadidegen városba. Na jó, gondolom nem teljesen vadidegen, hisz párszor megfordulhatott is. Akad egy két olyan színpad, ahol tárt karokkal várják.
– Egyszer majd megnézhetnéd a tánciskolámat… feltéve, ha megnyitom végre. -
Mikor újra rám emeli óceánkék tekintetét szélesen elmosolyodom.
- Rendben. - hangomba melegség költözik. Végtére is, miért ne? És amúgy is szívesen megnézném, ahogy újra táncol. Nincs abban semmi rossz... Amúgy is színtiszta mazochista vagyok. Ez többszörösen bizonyított.
-  Szívesen megnézném! És azt hiszem a húgom is. Majd küldj baglyot ha tudod mikor alkalmas. -
És itt újra beáll a kínos csend. Mert mi mást mondhatna erre az ember? Hirtelen én sem tudom mit kezdjek a szituációval amiben vagyunk. Ösztönösen lepillantok a könyvre és mintha ez ösztönözné a lányt, megszólal. De immár kérdez és nem mesél.
- És veled történt valami érdekes mostanában? -
Hát... hirtelen nem is tudom mit feleljek. Igazság szerint eleinte semmit sem. Valószínű nem lenne ideális, mennyire kiütöttem magam Valentin napon a vele való találka után. És az sem az ideális történet, hogy elmeséljem Clem szedett össze a fűben fetrengve. Ahogyan az sem, hogy másnap betörtem a bájitaltan szertárba. Pláne meg hogy még mindennek a tetejébe összejöttem Clemmel. A kis könyvecske immár erőteljes bíbor vöröses árnyalatban játszik a kezemben. Végigsimítok rajta a hüvelykujjammal kószán, szinte titkon. Majd megköszörülöm a torkom.
- Velem? Semmi. Semmi érdemleges. -
Nem bírok egy fél pillanatnál tovább tartani a szemkontaktust. Rossz hazudozó voltam vélhetően mindig is. Vagy mostanában aztán baromira. És most hirtelen érdekessé válik a folyó. Legalábbis jó inkább a habok piszkos szürkéjével szemeznem. De az a baj, hogy tudom Lyana sejti, hogy füllentek. Igazából a fél világ sejtheti. Nagyon bambának vagy bolondnak kell lenni, hogy valakinek ne tűnjön fel. Így hát szusszantok egyet mikor megszólalok, mert csak megadom magam.
- Hát... igazság szerint tegnap kincskeresésen voltam. Elliottal. -
A névnél egy grimasz kíséretében Lyára pillantok, aki biztosan izgatottá válik a hír hallatán. És tutira kedve lesz az összes részletet végighallgatni a skóciai eseményekről. A kérdés csak az, hogy én mennyire akarok mesélni róla. Az biztos, hogy valamiféle fatális véletlenségből elfelejtem megemlíteni, hogy meglehet részben miatta éltük túl épp bőrrel, mind a ketten. 


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Lyana La Clair - 2017. 07. 07. - 07:20:34
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a2/6a/97/a26a977a654843b23f2427343bdd1011.jpg)
szett (https://www.polyvore.com/temze/set?id=224105686)


Mathias
1999. március


– De nem lesz eléggé... unalmas neked? Már hogy csak a kicsiket pesztrálod?
Nem lepett meg Mathias kérdése. Nyilván ő is azt hiszi, hogy engem csak a ragyogó vacsorák és a figyelem határozott meg, amit az emberektől kaptam. Az viszont a múlt, sosem élveztem egyetlen egy pompázatos bált sem annyira, mint ezt a londoni kalandot, az új életem születését. Ezt persze Mathias nem tudhatta… bár talán sejthette abból, hogy elegem volt abból a rengeteg kötöttségből.
A szél továbbra is a hajammal játszott. Ezért finoman ismét félre söpörtem egy tincset az arcomból és csak után válaszoltam.
– Mindegy te tudod!
– Nem pesztrálni akarom őket. De tudom, milyen mikor az anyád ott áll fölötted és megállás nélkül hajtogatja: nem pihenhetsz, amíg nem csinálod meg azt a mozdulatsort rendesen  – magyaráztam el. – Azt hiszem, inkább másképp akarom nekik tálalni a táncot. Nem egy kötelezettségként.
Nekem is az volt, egy kényszer. Megszerettem, imádtam minden percét, de nem ebben a formában. A középpontban persze jól éreztem magamat, mint bármelyik nő. Hiszen ki ne hallaná szívesen, hogy milyen szépséges és kecses? Minden bókot örömmel fogadtam, aztán megjelent az az érzés. Magamnak szeretek táncolni és nem másnak, az az élet, a hírnév és az állandó kísérők társasága inkább hasonlított börtönre. Nem jött a felszabadultság érzés, amit korábban megszoktam, a próbák után. Egyszerűen a tánc nem az volt, aminek lennie kellett volna. Ettől sokaltam be, ráadásul… ott volt a gondolat, hogy Angliában a helyem. Tudom, miért. Akkor is, ha ő már nem így gondolja.
Szerencsére időközben Londonra terelődött a téma.
Valóban örültem volna, ha megnézi a tánciskolámat. Sőt, Blaire-rel sem volt gondom, mégis jobban örültem volna, hogyha egyedül jön majd el – legalább az első alkalommal. Mathiasnak fogalma sincs, hogy mennyire hiányzik nekem és milyen sokat gondolok rá. De nem vagyok bolond, nem fogom hirtelen meggondolni magamat és mégis engedni neki. Van bennem ennyi tartás, hiszen mégis csak megsértett. Nem fogom kimutatni, hogy megbocsátottam – határoztam el magamat, habár a viselkedésemből valószínűleg már leszűrhette.
– Jobban örülnék, hogyha elsőre egyedül jönnél  – csúszott ki a számon.
A kezemet az ajkaim elé kaptam, mintha valami rosszat mondtam volna. Zavart pislogással néztem inkább egy másik irányba. A kínos csend pedig arra utalt, hogy ő is kellemetlenül érzi magát a hirtelen kitárulkozásomtól. Lya, a fenébe, viselkedj! – szóltam magamra, de kétlem, hogy ez hatásos volna. Az az érzésem volt, hogy a szívem átvette a testem feletti uralmat. Hát gyorsan rákérdeztem, mi történt vele mostanában. Egyszerűen el akartam terelni a figyelmet a kettőnk dolgáról.
Mondjuk az első válasznál, hogy semmi sem történt vele, kicsit gyanúsan hangzott. Ezért csak hümmögtem egyet, miközben a folyó hullámzó felszínét néztem. Vártam a folytatást és hamarosan meg is kaptam.
–  Hát... igazság szerint tegnap kincskeresésen voltam. Elliottal.
Elmosolyodtam a kiegészítésen. Ez azért nem tűnik éppen semminek, ráadásul izgalmasabb, mint a balettozó kislányok témáját megvitatni. Kicsit közelebb húzódtam hozzá és most már nem a vizet, hanem az ő arcát figyeltem közvetlen közelről. Közben beszívtam a férfias illatot, amit mindig úgy szerettem.
– Ez neked a semmi érdemleges? – kérdeztem gyermeki lelkesedéssel a hangomban.
Lyana, nyugalom! – anyám hangja csengett ezúttal bennem. Hát igen, ő aztán tudta, mikor illik visszavenni a túlzott lelkesedésből. Ez most nem hatott rám. Annyira vonzottak a kalandok. Tudni akartam minden részletét és ezt igen csak nehezen rejtettem el. Önkéntelenül is a karjára tettem a kezemet és kicsit megszorítottam.
– Milyen kincskeresés? – kérdeztem. – Szereztetek valami különleges tárgyat?
Valószínűleg a szemeim is csillogni kezdtek. Megsimogattam még egyszer a karját, aztán elengedtem. Visszahúzódtam a korlátnak arra a részére, ahol eddig is voltam. Kicsit zavarba is hoztam magamat megint. Nem kellett volna megérintenem… de megint a szívem irányított az eszem helyett. Képtelen voltam neki parancsolni, hiszen olyan hevesen vert Mathias közelében, mintha ki kívánkozna a mellkasomból.
– Mr. Lee… O’Mara jól van? – faggatóztam tovább.
Alaposan végig mértem közben. Láttam, hogy ő jól van vagy legalábbis már meggyógyította a sérüléseit valaki.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 12. - 16:22:11
*
zene:T&F– Love the way you lie  (https://www.youtube.com/watch?v=PqQM4Rhu43I)
(http://i.imgur.com/f1Uj6VG.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’On the first page of our story
The future seemed so bright
Then this thing turned out so evil
Don't know why I'm still surprised
Just gonna stand there and watch me burn
But that's all right because I like the way it hurts
I love the way you lie'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Az őszinte megnyilvánulásán megilletődöm. Komolyan azt akarja hogy egyedül menjek? Mégis miért? Ez számtalan kérdést vet fel. Jobbnál jobbakat és jogosabbnál jogosabbakat. Nem igazán tudom eldönteni, melyiket is tegyem fel elsőre. Végül egyiket sincs alkalmam, tekintve, hogy nem érzem egyiket sem helyénvalónak. Ahogy annak sem adok hangot, hogy ezzel a döntésével nemcsak hogy elvágja magát a karrierjétől hanem... hát mondhatni olyanná válik, mint az anyja. Igaz nem ismerem a múltját közel sem, de abból, amit leír hacsak ő jellemben nem másabb, ő sem lesz különb. Ugyanúgy gyerekek sínylik meg az ő döntését. És meglehet jót akar ő, mint adott esetben annak idjén az ő édesanyja (hisz melyik szülő ne akarna jót a saját gyermekének), de ezt a kicsik nem így látják.
Minden esetre ez Lya baja és dolga. Félek később megbánja a döntését, ám mit tehetnék én ez ellen? Nem ez az alkalom a legjobb arra hogy kioktassam. Ráadásul pont én.
Aztán persze másodpercek alatt megváltozik. A feszültségnek mintha nyoma veszne amint megemlítem Elliotot. Ez nemcsak hogy meglep, hanem lesokkol. Jó, bevallom sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a reakció, de hogy ennyire örüljön, a kószán elejtett félmondatomban megjelenő névnek... hát ez igazán.... fura.
Ennek ellenére közelebb mozdul hozzám. Felém. Érzem a púderillatát és nehezen állom meg hogy ne mutassak ki semmilyen érzelmet. Talán már túl közel is van, szinte nincs húsz vagy harminc centi köztünk.
– Ez neked a semmi érdemleges? –
Hangjában olyan öröm csendül ki, mint a kisgyereknek karácsonykor. Nevethetnékem támad tőle, hisz annyira nem hozzá illő. Ugyanakkor meg mégis. Ebből látszik hogy fiatal és közel sem az a komoly vérprofi, aminek eladja magát. Aminek hiszik. Sokkalta inkább érdeklődő és kíváncsi, mint kellene, de most ezt sem bánom. Igaz, az holtbiztos hogy nem mesélem el neki a ma reggelemet. Pláne azt nem hogy Elliot épp mellettem ébredt fel.
– Milyen kincskeresés? Szereztetek valami különleges tárgyat? -
Elvigyorodom elégedetten. Naná hogy szereztünk!
Már épp rá is vágnám, nagy büszkén kidüllesztett mellkassal, mikor a keze érintését megérzem az enyémen. Jóleső puha és meleg, ugyanakkor... valamiért elfog a kétség. Hogy helyes-e ez? Mindazok után, amin mi keresztülmentünk márhogy ő meg én, szabad-e? Mert lássuk be, tudja nagyon jól hogy hatással van rám. Nem kicsit. És ez igazán övön aluli dolog tőle, még akkor is ha nem tudatos. Mert ez a mozdulata az, amitől a szívem félrever egy percre majd hevesebb tempóra kapcsol. Igyekszem nem törődni vele, de arcomról ösztönösen eltűnik a pimasz elégedett vigyor. Nem vagyok egy jó póker játékos, sosem voltam. Nem is tudom hogy tudtam túlélni halálfalóként. Ám Lyana csillogó tekintete nem engedi el a kérdést. Ott várja epedve a választ. Én pedig... hát kénytelen vagyok behódolni neki és megadni. Megköszörülöm a torkom és úgy közlöm egy somolygás keretén belül a tényeket.
- Ja, egy rakat kincset. Épp ma adtunk túl rajta. Félő hogy átkozottak voltak. -
Vállat vonok, és újra a Temzére pillantok de csak egy fél pillanatra, mert megjön az újabb kérdés. Lya pedig újra végigsimít a kezemen. Ami túl bensőséges. Ha eddig nem is volt, mostmár mindenképpen az. Engem pedig elfog a bűntudat. Nem mintha bármit tennék vagy tettem. Nem húztam el eddig a karom, mert úgy gondoltam ez baráti gesztus a részéről és... úgy is mindig olyan rideg távolságtartó velem. Kivéve ezt az alkalmat. Keserű epeként suttogja hátul egy kis hangocska szarvakkal hogy ez is O'Mara miatt van. Csakis miatta.
De azért így, hogy újra végigsimít a bőrömön még ha kabát is van rajtam aminek a szélét éri, akkor is... ez több számomra már. És normál esetben kiélvezném. De így hogy Clem itt van az életem kellős kusza közepén, plusz ez a dementoros marhaság is friss, hát... nem. Túl sok ez, így finoman húzom el a keze alól a sajátomat. A könyv szélét amit babráltam elengedem vele és a másikba fogva élettelenül engedem le a lábam mellé. Hümmögök egy sort, mert hirtelen nem találom a szavakat. Mit mondhatnék? Félek mindent sértésnek vagy visszautasításnak vesz, ha én mondom. Pláne a mozdulatom után. Mert hát nem túl baráti, de az érintése számomra nem tűnt túl barátinak. Még ha valójában nem is volt semmi hátsó szándéka.
- Jól van. Mostmár igen. Azt hiszem. Ahhoz legalábbis eléggé, hogy az én ágyamba másszon át... -
Morcos lesz az arcom. Fel se fogom, hogy hangosan mondtam ki az utolsó mondatot. Pedig nem akartam. És fél perc alatt realizálom. Kissé megilletődve pillantok a lányra. Basszus, hát pont ezt nem akartam. Elég kínos ez így is, nemhogy... a fene...!
Minden esetre ebben a magasröptű elszólásban egyetlen jó dolog van. Mégpedig az hogy a bűntudatom, ami eddig ott hasogatott bennem tovatűnik. Ha csak egy perc erejéig is, ami a Temzén egyetlen hullám kósza születését és halálát öleli is fel, de legalább eltűnik ennyire is. És ez is több,  mint a semmi.  


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Lyana La Clair - 2017. 07. 16. - 16:54:21
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a2/6a/97/a26a977a654843b23f2427343bdd1011.jpg)
szett (https://www.polyvore.com/temze/set?id=224105686)


Mathias
1999. március


Nem gondolkodtam olyan apróságokon, minthogy egyáltalán nem kellett volna Mathiashoz érnem. A beszélgetés hevében feledkeztem meg magamról, meg egy kicsit jól is esett kimutatnom neki, hogy érdekel egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy amit érzek az csak plátói értelemben fog működni és nem csak azért, mert neki minden bizonnyal azóta van barátnője. Ha van is, az nem feltételez feltétlenül túlzottan komoly kapcsolatot, sokkal inkább valami ahhoz hasonlót.
Mosolyogva figyeltem, ahogy büszkén, kidüllesztett mellkassal kezd el beszélni a kalandjáról. Ezek szerint Mr. Lee vagy Mr. O’Mara tényleg látott benne valamit. Azon a bizonyos reggelin is megmondta, hogy el akarja magával vinni majd egy-két helyre. Nem csak azért mondta, mert fényezni akarta előttem Mathiast, komolyan gondolta, hogy közösen szeretne dolgozni vele és ez nagyon tetszett. Talán még is csak igazi kalandor lesz belőle is – gondoltam lelkesen.
Csak az szomorított el, mikor egy pillanatra megint eszembe jutott a levelezésünk. Annyira vártam, hogy viszont lássam, mégis annyira szörnyű véget ért a meg sem kezdett kapcsolatunk. Csupán a válasza feledtette el velem ezt a pillanatnyi érzést és megint mosolyogva, csillogó szemekkel pillantottam rá.
– Ja, egy rakat kincset. Épp ma adtunk túl rajta. Félő hogy átkozottak voltak.
Átkozottak? – ismételtem meg magamban a kérdést. Az izgatottság annyira eluralkodott rajtam, hogy ismét végig simítottam a karját. Ezúttal sokkal nagyobb mozdulatot tettem, nem gondolkodtam el, hogy helyes-e az ilyesmi. Egyszerűen élveztem a kabátja kissé durva anyagát az ujjaim alatt.
– De ugye te nem kerültél emiatt veszélybe?  – érdeklődtem. Nem szerettem volna, ha esetleg az egyik kincs miatt keveredett volna szörnyű helyzetbe.
Finoman elhúzta a kezét, ahogy Mr. O’Mara hogylétére terelődött a szó. Egy kicsit rosszul esett és éreztem, amint megváltozott az arckifejezésem. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, majd egy nagyot nyelnem, hogy ne fakadjak menten sírva.
Tudtad, hogy ez lesz – biztattam magamat, mielőtt kibuggyantak volna a könnyek. Gyorsan felvettem a színpadi mosolyomat, amit bármikor könnyen elő tudtam rángatni. A legrosszabb érzelmi állapotomban is tökéletesen működött és kívülről vidámnak, könnyednek és finomnak látszottam.
Sejtettem, hogy egy barátnő áll emögött. Keserűség töltötte meg a szívemet, ezért elhatároztam, hogy kicsit féltékennyé teszem Mathiast. Ha ő jól érzi magát azzal az akármilyen lánnyal – gondolom azzal, akivel helyettem csókolózott –, akkor hadd érezzem én is jól magamat.
– Jól van. Mostmár igen. Azt hiszem. Ahhoz legalábbis eléggé, hogy az én ágyamba másszon át...
A válaszon őszintén is elmosolyodtam végül. Milyen jó barátok lehetnek – gondoltam. Nekem is ilyen Esmé mostanában, bármikor szívesen találkoznék vele és még közös pizsamapartit is szeretnék vele tartani. Nekem ezek teljesen kimaradtak a gyerekkoromból és most itt az alkalom, hogy pótoljam őket.
Mathias egy kicsit zavartan nézett rám az elhangzottak után. Lehetséges, hogy nem akart elkotyogni ezt az aprócska kis részletet, még akkoris, ha abban semmiféle szégyellnivaló nincsen. Legalábbis remélem, hogy nincsen… A gondolattól kicsit elpirultam. Igyekeztem ugrándozó kiskutyák és pillangók képével elhessegetni a jelentet a szemem elől, de nem sikerült, ezért inkább arra a gyakorlatra gondoltam, amivel anyám kényszerített nyugalomra, ha elöntött az idegesség egy fellépés előtt. Egészen kislány koromban sem vált be, most meg még annyira sem.
– Örülök, hogy ilyen jó barátok vagytok. Mr. O’Mara igazán rendes ember és sokat törődik veled  – válaszoltam kissé pirultan még mindig.
Inkább a folyó felé fordultam, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem azért, mert a korábbi gondolat miatt jöttem zavarba, egyszerűen csak az zavart, hogy elhúzta a kezét. Ebből tudtam, hogy még mindig nagyon kedvelem és őszintén kellemetlenül éreztem magamat a gondolattól, hogy ő nem.
– Valamivel meg kellett küzdenetek a kincsért vagy csak el volt rejtve valahol?  – érdeklődtem.
Sajnos a hirtelen érzelmektől nem tudtam értelmes mondatot összerakni. Reménykedtem, hogy Mathias nem veszi észre a zavaromat, de hát ebből azonnal leszűrhette, valami bajom van. Lesütöttem a szememet, már a folyó sem érdekelt. A körmeimet bámultam, mintha gyönyörködnék bennük.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 18. - 19:18:37
*
zene:HZ– Interstellar  (https://www.youtube.com/watch?v=_nj-LnZqY-0)
(http://i.imgur.com/f1Uj6VG.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Do not go gentle into that good night;
Old age should burn and rave at close of day.
Rage, rage against the dying of the light.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Az érteklődése kedves. Nem mintha amúgy különösebben számítana. Talán csak a hangja színezetén érződik, hogy túlzottan túlfűtött. De mindezt betudom annak, hogy csak én képzelem be. Mert nem érdekelheti különösebben a hogylétem, tekintve hogy nem kért belőlem. Semennyit sem. És csak úgy azzal a hirtelenséggel, amivel berobbant az életembe ki is sétált onnan. Nemes egyszerűséggel totálisan értelmetlenül. Szóval, nem igazán valós ez az aggódás és ha igen akkor sem miattam.
Vállat vonok el sután elmosolyodom.
- Hát, többé kevésbé... nem. Végtére is egyben vagyok, nem? -
Elpillantok oldalra. Nem bírok a szemébe nézni. Hiába érdeklődő és kedves. Más esetben máskor mondjuk korábban biztosan díjaztam volna, mint ott a teraszon is szilveszterkor. De közben átverve és kellően sötét hangulatban elválva már csak a szenvedést hozza ki ez a csillogó szempár az emberből. Mert eszembe jut hogy mit veszítettem és a szavaitól az is, amin tegnap éjszaka rágódtam hosszasan. Amit azóta rég el is feledtem O'Mara kis reggeli ébresztőnek szánt magánakciója miatt na meg a kincs továbbadása jóvoltából. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy készülnöm is kellene a holnap esedékes randimra.
Emiatt persze rögvest elfog a bűntudat. Igazából semmi rossz nincs ebben ha jobban belegondolok. Lyana egy ismerős, mint bárki más az életemben. Összefutok vele, és egy két udvarias kör után elválnak útjaink. Épp ez lesz most is. Senki nem tudja meg, hogy hozzám ért. Senki nem is hinné el. És senkinek nem is mondom. Mindössze a szívem sajdul bele az érintésébe, mindahányszor megesik. És persze ez lelombozza az eddigi lelkesedésemet. Mind Elliot iránt mind a kaland iránt mind a Clemmel való holnapi találkozó iránt. Valami ostoba oknál fogva árulónak érzem magam, sőt egyenesen hazugnak. Nevetséges, tudom.
– Örülök, hogy ilyen jó barátok vagytok. Mr. O’Mara igazán rendes ember és sokat törődik veled –
Felhorkantok a szavaira. Ebben testesül meg az, hogy maximálisan nem értek vele egyet. Mert azért lássuk be, ez túlzás. Inkább mondanám ezt amolyan kölcsönös megtűrésnek. Hasznot húz belőlem, de én is belőle. Ez addig jól is fog működni míg át nem akar vágni a karikán mint a hajtó a kvaff labdát. Hogy utána mi lesz, az már más kérdés.
- Azért ne túlozzunk. A maga nemében rendes ember igen, de az hogy törődik velem? Nem... ő magával törődik Lya. És persze azzal hogy megéljen valamiből. Barátnak meg... hát... majd elválik milyen. -
Elfordulok a lánytól és teljes testtel a korlátnak támaszkodom. Nem vagyok kíváncsi a bámuló emberekre akik köröttünk sétálnak el. Nem vagyok különösebben kíváncsi semmire sem, még La Clair rosszalló arckifejezésére sem. A vizet nézem hosszasan és azon tűnődöm mit fogok csinálni holnap. Mit fogok mondani? És azt hogy fogom megtenni? Hogy ne hasson... rosszul? Sosem voltam jó ebben azt hiszem. Nem tudok blöffölni de elhallgatni sem szeretném az igazat. Végtére is semmi rossz nincs ebben. Ezzel nyugtatgatom magam, míg Lyana újabb kérdése hangzik el. Visszakanyarodik ahhoz, ami leginkább érdekli. Mégpedig a tegnapi kis afférunkhoz Kilchurnben. Ahogy kiejti a küzdeni szót eszembe jut a jeges hideg. A feltámadó szélben mintha újra érezni vélném azt a kegyetlen élményt, amit a félelem és a szomorúság okozott. A karom libabőrös lesz és nehezen állom meg hogy ne borzongjak bele az emlékbe. Lehunyom a szemem, hogy elűzzem a dementor felém közeledő képét, de.... így még inkább élesebb. Hát igyekszem valami másra valami jobbra gondolni. Mondjuk Napsugárra mint ott akkor is. És már előttem is van az arca, ami kósza mosolyt csal ajkaim szegletére mikor megérzem Lya púderillatát. A totális zavartól a gyomrom összezsugorodva szaltózik egyet. Hirtelen a torkomban érzem a szívem dobogását. Miért? Miért minden ennyire kusza?
- Igen... - mondom rekedten miközben a szemeim felnyílnak. Még most sem nézek felé. Túl erős az illata és az emlék keveréke. - Volt ott egy... egy... dementor. -
Összeráncolom a homlokom, miközben eltűnődöm az eseten. Hangosan mondom ki a gondolataimat és mindezt ráadásul a legnagyobb természetességgel teszem.
- Nem is értem hogy lehetett ott. Elvileg csak kísértetek lakta a környék... mégis... ott volt. És ... nekünk támadt. Azt hittem... azt hittem nem éljük túl. -
A vallomást eleinte nem akarom megejteni. Ám valamiért mégis befejezem. Igaz szinte már suttogva. Nem mintha attól tartanék hogy egy újabb kósza dög téved erre, de... nem festem a dementort a falra ha nem muszáj. Inkább a Temzét nézem és a benne visszatükröződő árnyékunkat.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Lyana La Clair - 2017. 07. 23. - 09:43:34
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a2/6a/97/a26a977a654843b23f2427343bdd1011.jpg)
szett (https://www.polyvore.com/temze/set?id=224105686)


Mathias
1999. március


Talán nem kellett volna azt mondanom, hogy Mr. O’Mara igazán jó barát neki. Mathias azonnal felhorkant és kicsit az az érzésem támadt, ami azon a bizonyos villásreggelin. Akkor sem volt különösebben barátságos a kalandorral, a mai napig nem értem miért. Elliot tett egy gesztust azzal, hogy megpróbált engem rábeszélni arra a bizonyos esélyre. Az más kérdés, hogy nem sikerült közöttünk a dolog.
Kezdetektől fogva talán én akartam többet látni ebbe az egészbe, hiszen Olaszországban is csak Mathias járt a fejemben. Fabio is valószínűleg megőrült a végére attól, hogy csak róla beszélek. Még most is sokszor gondolok rá és tudom, miért… ahogy azt is, miért maradtam pont Londonban. Ha nincs is több esélyünk, most még jól esik a közelébe lennem.
–  Azért ne túlozzunk. A maga nemében rendes ember igen, de az hogy törődik velem? Nem... ő magával törődik Lya. És persze azzal hogy megéljen valamiből. Barátnak meg... hát... majd elválik milyen.
Milyen keményfejű – állapítottam meg, ahogy a Temze hullámait kutattam a tekintetemmel. Csak egy pillanatra fordultam felé és értettem meg egy csapásra mindent: Mathiasnak fogalma sincs, milyenek az emberek igazából. Nem csak Mr. O’Mara miatt… miattam is. Valahol azt éreztem akkoris, hogy elbeszéltünk egymás mellett, persze, talán csak az összehang hiányzott.
– Értem  – válaszoltam.
Inkább tovább tereltem a témát a maga medrében, ahelyett, hogy bíráltam volna. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy jogom legyen megtenni. Valószínűleg Mathias szemében én is ellenségkép vagyok, amiért a sértett becsületem miatt magára hagytam abban a szállodában. Nem akartam ebbe jobban belegondolni sem. Ahogy Mr. O’Mara azon a villásreggelin tett felé egy lépést, úgy most én is megtettem azzal, hogy nem rohantam el, mikor megpillantottam. Kétlem, hogy különösebben lenyűgözte volna a dolog. Nyilván én is önző voltam akkor a szemében és részben igaza is volt.
– Volt ott egy... egy... dementor.
A mondandója végére éreztem meg, mennyire eluralkodtak rajta a történtek. A hangja egészen megváltozott, nem csak a friss élmény hatására. Azt tudtam, hogy dementorral találkozni nagyon veszélyes, le tudja gyengíteni az ember lelkileg. De ők nem csak látták, hanem meg is küzdöttek vele. Ez igazán bátor tett volt.
– Nem is értem hogy lehetett ott. Elvileg csak kísértetek lakta a környék... mégis... ott volt. És ... nekünk támadt. Azt hittem... azt hittem nem éljük túl.
Felé fordulva néztem, ahogy a folyót figyelte. Szerettem volna megölelni, megnyugtatni, de nem tettem. Sőt el is kaptam a tekintetemet róla és át néztem a folyó túloldalán  húzódó, komor épületekre. Valahogy szerettem ennek a városnak a kissé sötét, ám annál különlegesebb hangulatát. Még a sok eső sem zavart, ami az utóbbi időben egyenesen a városra zúdult.
– De túléltétek  – suttogtam. – Ez a legfontosabb.
Nem fűztem tovább a gondolatot. Igazából nem tudtam, hogy mit kéne tennem… a vigasztalás alapvetően nem működne. Már annak sem örült, hogy a karjához értem, pedig abban semmi szándékosság nem volt. Most azonban a hevem olyan erősen vert. Szerettem volna megfogni a kezét, hogy odahúzzam magamhoz és megöleljem. Vigasztalni akartam azért, mert ilyen szörnyűségeket kellett átélnie.
Beállt a kínos csend, amit annyira nem szerettem. Én nem tudtam kezelni a helyzetet és ez volt a legrosszabb. Mathiasból legalább az a kis ellenségeskedés eltűnt, ami az elején még igencsak hevesen tört fel belőle... most még sem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem tudtam volna kevesebb érzelmet mutatni, mint ami ott gyűlt a mellkasomban és olyan heves ritmusra késztette a szívemet.
– Öhm… tudod mit, ha ráérsz majd írj egy baglyot  – hadartam el gyorsan.
A táskámat kicsatoltam és kihúztam belőle egy papírt, amin rajta volt az új címem. A kezébe nyomtam, hogy tudja hol élek. Sokan úgysem tudják, hiszen nincsen ismerősöm Esmén kívül a környéken.
– Ha pedig megvan a stúdió szólok és meglátogathatsz  – magyaráztam tovább és igazából, örültem volna, ha ezután elmehetek végre haza.
Nem bírtam volna tovább nézni az arcát, ilyen állapotban. Főleg nem anélkül, hogy hozzáérnék… menekülni akartam.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 28. - 21:04:47
*
zene:HZ– Interstellar  (https://www.youtube.com/watch?v=_nj-LnZqY-0)
(http://i.imgur.com/290mxKi.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Do not go gentle into that good night;
Old age should burn and rave at close of day.
Rage, rage against the dying of the light.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


De túléltétek. Ez a legfontosabb.
A szavai ott visszhangoznak. Közöttünk, köröttünk de leginkább bennem. Valahol mélyen megérintenek. Túlontúl halkan suttogja, túlontúl őszintének hat a kicsendülő aggodalom. És vele kézenfogva a megkönnyebbülés is. Furcsa mert nem gondoltam volna hogy ez számítani fog. Ahogy azt sem, hogy értékelni fogom ezt. Vagy hogy Lyana a tudtomra is adja. Ráadásul ennyire nyíltan. Igazság szerint fogalmam sem volt (és tulajdonképpen jelenleg sincs igazán), hogy hányadán is állunk. Ő meg én. Úgy… mi. És miután ez a ködös homályos valami ott van, így a semmit vártam el leginkább, ami elsősorban a közömbösség megnyilvánulása úgy hiszem. Szimplán azért talán, mert úgy nem csalódom. Nemcsak hogy benne nem, hanem magamban sem. Nincs elvárás, nincs nyomás. Ennyire egyszerű.
Kissé esetlennek érzem a helyzetet. Főleg hogy a beálló csend zavaró. Túl sok volt ez, túl erős. Főleg neki, aki tudni sem akar rólam igazán. Így hát fél perc alatt megbánom, hogy elmeséltem a tegnap estét. Ha tehetném vissza is szívnám, de evidensen van, amire már képtelen az ember. És nem bírom ránézni. Nem a szemében játszó sajnálat miatt (habár evidensen attól is rosszul lennék) hanem önnön gyengeségem visszatükröződésétől félek.
Mélyen benn tartom a levegőt és nem fújom ki. Egészen addig nem míg a lány hangja nem hangzik fel.
– Öhm… tudod mit, ha ráérsz majd írj egy baglyot –
Gyorsan darálja el a mondatot, és ebből érzem na meg persze a hangszínéből, hogy ő sem tudja jobban kezelni a helyzetet, mint én. Zavarban van. És ezért abszolúte nem is hibáztatható. Ez az a pont, amikor biztos vagyok benne, hiba volt megszólalnom. Talán a is hiba volt, végzetes fajta, hogy leálltam vele beszélgetni. Hogy képes voltam észrevenni. Na de melyik férfi ne venné őt észre? Hisz bolond, aki nem!
A táska csattanására pillantok felé, de csak a kezét figyelem. Ahogy eltűnik benne majd újra megjelenik. Apró kis papír kerül elő belőle és mire észbe kapok már a kezembe is nyomja.
Ujjaimhoz hozzáér az övé és áramütésként ér az egész. Érzem ahogy bizsereg a tarkóm és a karom. Az egész kezem. Tőle.
Elhúzom és szétnyitom. Kacskaringós betűk tűnnek fel, ívesek szépek és elegánsak. Olyan mint Lya maga. Finom és kecses. Akárcsak a leveleken. Elszomorít a látványa, mert eszembe jutnak a baglyok. A várakozás és az egész ami vele esett meg. És vele együtt eszembe jut Fabio is meg az olasz kiruccanás és… áh.
– Ha pedig megvan a stúdió szólok és meglátogathatsz –
- Öhm, rendben. De… biztos jó ötlet megadnod a címed? Úgy értem… nem kell aggódnod, nem állítok be hívatlanul, csak az olasz barátod.. hát biztos nem örül hogy mindenkinek megadod az elérhetőséged –
Vállat vonok, amolyan nekem minden mindegy alapon, és felé nyújtom a cetlit. Vissza neki, hogy ha akarja el tudja venni. Az ok nagyon is egyszerű, nem akarok visszaélni a helyzettel. Még úgy sem, hogy ő ajánlotta fel. Ő akarja hogy tudjam. Na de én akarom tudni? Jó kérdés. Korábban talán igen, most meg már… hát nem is tudom. Azóta nem mióta Clem meg én… hát talán több is van, mint holmi kósza fellángolás. De igazán ebben sem vagyok biztos. Esküszöm nagyobb káoszt érzek a fejemben (és néha nagyobb ürességet meg tanácstalanságot), mint mikor az exmemoriam után magamhoz tértem.
A hosszasan vívódó percek lehet csak az idő folyása miatt szépültek meg vagy legalábbis enyhült a jelentőségük súlya, ám teljességgel egyszerűbb falatnak hat, mint most megfejteni mit akarhat Lya tőlem. Vagy én tőle. Vagy Clem tőlem. Vagy én Clemtől. És akkor még Fabio is beszagol a képbe. Nem, nincs az a jól kifurmányoskodott bűbáj, ami segítene ezt a gigászi érzelemcsomót kibontani. Mert sejtem, hogy valahol minden baromira el lett cseszve. De hogy hol az már rég nem tiszta. És meglehet, nem is érdekes, mert az van ami, és ebből főzzön bájitalt az ember, ha tud…!


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Lyana La Clair - 2017. 07. 30. - 12:17:12
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a2/6a/97/a26a977a654843b23f2427343bdd1011.jpg)
szett (https://www.polyvore.com/temze/set?id=224105686)


Mathias
1999. március


Mathias bőrét éppen csak egy pillanatra érintettem meg az ujjaimmal, ahogy átvette a kis papírt, amin a címem volt. Furcsa érzés volt, hirtelen nagyon kusza és különös gondolatok úsztak be az addigi zavart, szomorú képbe. Az jutott eszembe, mikor a karjába karolva jártuk végig a házukat. Akkor éreztem először valami különlegeset, na meg persze a szemébe nézve a hóval borított teraszon.
Most is ugyanaz az érzés futott át rajtam. Szinte biztos voltam benne, hogy mi összetartozunk csak talán nem úgy és nem akkor, amikor szerettük volna és ezért szólt közbe az élet. De most már valószínűleg csak én érzem ugyanazt a rejtélyes bizsergést, amitől a szívem hevesebben ver és amitől most annyira szeretném magamhoz ölelni. Nem volt ezzel sem hátsó szándékom, egyszerűen meg akartam nyugtatni a tegnap történtek után. Tudom, hogy mire képes a dementor, ezt magántanulóként is elsajátítottam. Hiszen szörnyű lehet, ha az ember már nem attól fél, hogy nem érzi újra az örömöt, a melegséget… és a hideg egyszerűen eluralkodik a testén. Én még nem voltam hasonló helyzetben, de elképzelni is borzalmas.
Valahol jól esett elterelni a témát, de egy másik részem aggódott, hogy Mathiasnak rosszul esik. Nem akartam, hogy érzéketlennek tartson, hiszen nem vagyok az… iránta soha sem. De már nem tudtam volna magamban tartani azt a rengeteg mindent, amit szétfeszítette szinte a testemet, hacsak rápillantottam.
Másrészt tényleg szerettem volna megmutatni neki, hogy hol élek és hol lesz a stúdió. Táncolni akartam tanítani a gyerekeket, akik olyanok, mint én. Tudatni akartam a világgal valahol, hogy nem kell ezt sem kényszerré tenni. A tánc örömöt tud okozni, nem csak a nézőnek, hanem magának a táncosnak is… ha a megfelelő formában készítik fel egy ilyen életre. Nekem ezt senki sem mutatta meg, magamtól kellett rájönnöm, mikor éppen nem kínoztak a próbákkal, a szabályokkal. Ezt akartam megosztani Mathiasszal, aki igen, most már biztos: még mindig fontos számomra.
–  Öhm, rendben. De… biztos jó ötlet megadnod a címed? Úgy értem… nem kell aggódnod, nem állítok be hívatlanul, csak az olasz barátod… hát biztos nem örül hogy mindenkinek megadod az elérhetőséged.
Hirtelen, mintha a korábbi érzelgősségem megszűnt volna. Megmerevedtem a mozdulatba, amivel a hajamat akartam a fülem mögé tűrni. Úgy bámultam Mathiasra, mintha valami szörnyűséget mondott volna és valószínűleg abban a pillanatban hasonlóképpen is éltem meg. Túl gyorsan történt, hogy felfogjam.
Gondolkodnom kellett, hogy milyen olasz barátomra gondol. Hiszen itt jóformán csak Esmére számíthatok, egy-két régi táncos barátnőm akadna még, de ő sem. Mr. O’Mara pedig még csak nem is tudja, hogy hallottam az eljegyzésükről… és a szakításukról is. Nem akartam zaklatni, biztosan őt is megviselték a történtek. Pedig nála jobb tanácsokat még senki sem adott.
Sosem kezdeményeztem egyetlen férfinál sem, most sem kellett volna… mégis sokat tanultam belőle. Talán nincs értelme eltitkolni az ember érzéseit. Mathias nyakába most még sem borultam, egyértelmű volt az elutasítás, mikor elhúzta a karját. Azt hiszem, tényleg lehet valakije és nem is csodálkoznék rajta. Biztosan igazán boldog vele és csak azért nem viselkedem ismét gyengéden vele, mert nem akarok kellemetlenséget okozni. Egy jól nevelt nő elfogadja, hogy már nincsen esélye – gondoltam és próbáltam annak örülni, hogy egyáltalán itt áll előttem. A menekülhetnének persze fokozódott ettől a témától, mikor hirtelen eszembe jutott Fabio… mármint nyilván rá gondolt.
– Kire gondolsz?  – kérdeztem vissza kissé értetlenül és közelebb léptem hozzá.
A kezéhez értem és eltoltam a fecnivel együtt. Azért adtam neki, hogy tudja a címet, hogy írjon nekem… nem értettem hirtelen a viselkedését. Mármint úgy tűnt, mintha féltékeny lenne Fabio miatt, aki csak az ő fejében létezik abban a formában, mint az „olasz barátom.”
– Egyedül élek Londonban  – mondtam és elengedtem a kezét közben. – Ha Fabiora gondolsz, nincs közöttünk semmi. Igazából mióta veled próbálkoztunk valamivel, azóta nem nagyon ismerkedtem.
Lyana, ehhez aztán végképp semmi köze! – ripakodtam magamra. Igaz addigra már mindegy volt, mert kimondtam. Lesütött szemmel ácsorogtam és vártam, hogy mondjon vagy tegyen valamit, mert kezdtem igazán zavarban lenni. Ráadásul felhoztam azt a témát, amit jobb lett volna elkerülni. „Mióta veled is próbálkoztunk valamivel… ” – ismételgettem magamban.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 30. - 14:19:59
*
zene:HZ– Interstellar  (https://www.youtube.com/watch?v=_nj-LnZqY-0)
(http://i.imgur.com/290mxKi.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Do not go gentle into that good night;
Old age should burn and rave at close of day.
Rage, rage against the dying of the light.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Szívem szerint visszaadnám a cetlit. Máskor örülnék ennek, sőt... talán a magam esetlen módján még a fellegekben is járnék. Hisz Lya... olyan különleges. Ám most sejtem, nem is, sokkalta inkább érzem, ez az egész csak bajt hoz rám. Minden összekuszál, átformál, megcsűr és csavar. Eddig azt hittem tudom mit akarok. Őt akartam. Aztán Ő maximálisan elutasított. És akkor ott a legrosszabb formámban rám talált Clem. Napsugárban az a jó, hogy tud mindent. Na jó nem mindent, de látta a legrosszabb formámat és még így is... minden elcseszett velem együtt járó dologgal is mellettem van. Épp ezért könnyű vele lenni. Olyan egyszerű. És ott akkor szentül hittem, hogy igenis őt akarom. Nem hiszek a holtomig az igazi szövegben és a csak a boldogan éltek míg meg nem.... vagyis egy főbenjártó átok teliben nem találja dumában sem. De itt most, újra vele, mellette már abszolúte elharapózik rajtam az a gyötrelmes felismerés, hogy valójában baromira nem tudom mit is akarok. És azt is egész konkrétan kivel.
Igazából sosem hittem, hogy ezek után Lyával valaha lesz is közöttünk valami. Leszámítva a felszínes köröket, a kétszer öt perces bájmosolyt. Úgy hittem jópár év lesz mire lehamarabb összefutunk, tekintve hogy mennyi helyre hívják meg világszerte. Hisz minek maradna az örökké szürke és esős Londonban?
Lehet épp emiatt vagy talán ennek a következménye, hogy az élet szertelen összjátékának következtében ismét egymásba gabalyodunk. Hisz itt állunk, ő meg én. Megint újra mi ketten. Én tele kétséggel és kétes felemás érzésekkel iránta. Rég túlléptem a neheztelésen irányába, végtére is nagyrészt én voltam a ludas. Vagyis Belby, de ez is mindegy már. Neki az is rosszul esett hogy egy olyan csókot adtam valakinek, ami kikényszerített volt és ott akkor még semmit nem is jelentett. Ám most... most már jelentene. Ez vitathatatlan. Igazság szerint egy dolog frusztrál, de az nagyon. Hogy esélyt sem adott megmagyarázni. Hogy ennyire nem volt rám kíváncsi. Vagy arra hogy mégis miért tettem. Szimplán faképnél hagyott és ennek hatására ott akkor bennem valami meghalt, ami felé kötött.
Viszont így itt, vele, újra... hát nem mondanám hogy teljesen elhalt az a nem is tudom mi. Mert mikor a kezemhez ér és szelíden eltolja, jelezve hogy igenis akarja hogy megtartsam a címét, érzem. Tudom, hogy ez nem lehetett ennyi és hogy hiába van bármi bárkivel, egy részem valahol mélyen bármennyire is igyekszem azt elnyomni, örökké utána fog sóvárogni.
Lelombozó ez a felismerés, épp ezért igyekszem nem erre koncentrálni, ahogy a lány finom ujjainak érintésére sem. Helyette ott van a meglepett kérdése, amire nekem is kikerekednek a szemeim. Hisz nagyon jól tudja kire is gondolok. Az összes levelében helyt kapott, most minek is kell itt adni az ártatlant meg a hülyét? Tény, hogy kellően bolondnak néznek a mentális állapotom miatt, de azért nem vagyok olyan mint Lochart... szerencsémre.
– Egyedül élek Londonban –
- Ó -
Nem tudom mi mást mondhatnék. Hát oké, végtére is ő itt, Fabio ott. Léteznek távkapcsolatok, amik jól működnek, habár... számomra rejtély hogyan is.
 – Ha Fabiora gondolsz, nincs közöttünk semmi. Igazából mióta veled próbálkoztunk valamivel, azóta nem nagyon ismerkedtem. -
A szavai alatt felkerekedik a szél és messzire viszi halk érzemekkel átitatott hangját. Hirtelen nem is tudom mit feleljek, annyira mellbe vág, amit mond. Percekig csend telepszik ránk, míg emésztem, hogy… hogy… mióta veled próbálkoztunk valamivel. Velem próbálkozott valamivel…
Hát ő ezt így élte meg? Neki ennyi lett volna? Érzem, ahogy a kellemetlen bizsergés végigfut a gerincemen, és az orromban is. Sejtem, hogy több van a szavai mögött, talán kedvesebb is, minden esetre pozitívabb kicsengés. De ez nem jön át. Nem igazán. Jelen helyzetben csak arra tudok gondolni, hogy valami. Jó tény, valóban csak valami volt. Vagyis lett volna, de…
Igazából valahol ez akkora megskalpolása az egómnak, amit eddig nem éltem meg (vagyis természetesen nem emlékszem rá). Érzem ahogy a torkom összeszorul és a kezemre pillantok, benne a cetlivel. Benne a hozzá vezető úttal. Azzal, amire már nem akarok rálépni, mert tele van fájdalommal. Számomra legalábbis biztosan.
Így megemberelem magam és kifújom a levegőt. Kiegyenesedek és haloványan elmosolyodom. A kezem leengedem és igyekszem barátságosan rápillantani. Ő azonban már nem bír a szemembe nézni. Gondolom neki sem lehet egyszerű. Meglehet ő is bánja valahol, hogy ennyire kurtán-furcsán alakult az a valami ha már így nevezte, ami köztünk volt. És itt ebben a pillanatban annyira esetlennek hat, hogy nincs szívem elmenni mellette. Valószínű képtelen is lennék rá. Így hát a cetlit egyik kezemből a másikba teszem hozzáfogva a Clementine-nak szánt könyvecskéhez majd az immár szabaddá vált jobbomat Lyana arca felé emelem.
- Pedig kellene. -
Elsimítok egy tincset az arcából, mely előre bukik. Bepótolva ezzel azt a mozdulatot, amit ő az imént félbe hagyott. Megállom, hogy ne nyúljak az arcához, szimplán csak mevárom míg rám tekint óceánkék szemeivel.
- Jobb lenne, hidd el. -
Sejtem mennyire elveszett itt. Alig ismerhet valakit. És valóban fogalmam sincs miért a szürke és koszos Londont választotta. Még akkor sem, ha most épp szép is az idő, így ahogy áttöri a fény szelíden az útját a Temze-parti sétány fáinak lombkoronái között. Hogy megcsillanjon az ő égkék tekintetében.


Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Lyana La Clair - 2017. 07. 31. - 18:04:06
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a2/6a/97/a26a977a654843b23f2427343bdd1011.jpg)
szett (https://www.polyvore.com/temze/set?id=224105686)


Mathias
1999. március


Szerettem volna többet mondani. Szerettem volna kifejezni az érzéseimet valahogyan… de semmilyen formában nem tehettem meg. A dolog, amit „valaminek” neveztem, részemről szerelem volt. Mathias részéről is bizonyosan hasonló töltöttséggel bírt, de talán mégsem ugyanakkorával s ezért nem érthette meg, mit érezhettem akkor, a valentin-napi látogatásomon.
A szerelem szó puszta gondolatára felerősödött a szívverésem. A csendben is a lüktető hang töltötte meg a fülemet. Nem kellett volna ránéznem, hiszen így még erősebben, még szenvedélyesebben dobogott a szívem. A testem pedig bizsergett és vágyakozva bújt volna az erős karjai közé.
Lyana, úrinő nem gondol ilyesmire – jelentette ki a lelkiismertem, amit anyám táplált belém. Szerettem volna kibújni ezeknek a szabályoknak a kötelékében, de a Mathias iránt érzett érzések elől remek búvóhelynek bizonyultak. Bármiféle mozdulat helyett inkább sóhajtva vettem tudomásul: miattam állt be a kínos csend.
Ahogy lehajtott fejjel bámultam a cipőm orrát, éreztem az arcomra kiülő pírt. Csak az ő társaságában voltam igazán zavarban eddigi életemben. A színpadon megszoktam a szereplést, de az nem tanít meg a való élet kihívásaira. Az elutasítás is tőle érkezett első ízben, ma… mikor elhúzta tőlem a karját. Minden olyan új volt, mégis tudtam: ezt érdemlem. Meg kellett volna hallgatnom a szállóban, de még ahhoz is túl büszke voltam.
– Pedig kellene – mondta.
Hirtelen emeletem fel a fejemet. Addigra a keze már ott volt, egészen közel az arcomhoz. Azonban nem érintette meg, csupán azt a rakoncátlan tincset tűrte el a szememből, amivel már korábban én is próbálkoztam, de a szavai megakasztottak.
– Jobb lenne, hidd el.
Nyilván igaza van. Ismerkednem kéne, előttem az élet és… ő már nyilván boldog mással. Nem akarja, hogy rá várja. Világos üzenet volt, mégis olyan szívfájdító, hogy lebiggyesztettem az ajkaimat. Éreztem, hogy kicsit megremegnek, de arra azért még emlékeztem, miként lehet leküzdeni az ember kikívánkozó érzéseit.
Mélyen szívtam be a levegőt és olyan lassan fújtam ki, ahogyan csak bírtam egy ilyen felfokozott helyzetben. Nehezen hittem el, hogy valóban ennyit jelent nekem. Sokat gondoltam rá és sokszor voltam mérges, aztán hiányozni kezdett… de most valahogy, ahogyan itt állt előttem még távolabbinak és elérhetetlennek tűnt. Már eldobtad magadtól a lehetőséget, Lya – gondoltam és szapora pislogással próbáltam nem tudomás venni a könnyezni készülő szemeimtől. Nem a szél indította meg őket, sokkal inkább az a reménytelenség, amit éreztem.
Mégis sikerült egy kisebb mosolyt erőltetnem az arcomra. Talán nem volt olyan ragyogó, mint máskor, de elég ahhoz, hogy ne sírjam el magamat előtte.
– Talán ez nem az a szakasza az életemnek…  – mondtam kicsit erőtlen hangon.
Most a stúdióra, az új életemre kell koncentrálnom – bólintottam lassan. Közben persze egészen más dolgokra gondoltam. Az új életemben eredetileg Mathiasnak is helyet akartam szánni, még akkoris, ha sejtettem: van barátnője, aki nyilván kedvesebb hozzá, mint én.
Közelebb léptem hozzá, de nem tettem semmi olyan mozdulatot, ami esetleg gondot okozhatna a mostani kapcsolatában. Egyszerűen csak érezni akartam az illatát. Egy pillanatra le is hunytam a szememet, hogy élvezhessem a jelenlétét, de aztán egy belső késztetésre kinyitottam.
– Sokat gondoltam rád, hogy szóljak-e egyáltalán a dologról… mármint a Londonba költözésről  – kezdtem bele. – Nem tudtam, hogyan reagálná rá egy olyan elválás után. Féltem a véleményedtől… de most olyan jól esett hallani minden szavadat.
Most őszinte voltam. El akartam neki mondani legalább egy részét az érzéseimnek, még ha az összeset nem is adhatom ki az ő érdekében. Jól esett ott állni vele és barna szemének csillogását kutatva mesélni neki egy kicsit arról, ami bennem zajlott.
– Amikor megláttalak, még bántam a dolgot… most viszont úgy örülök, hogy még is csak megpillantottalak itt a Temze partján és nem futottam el.
Tényleg örültem. Persze nem annak, hogy tétova és szerencsétlen voltam, hanem neki. Jó volt újra érezni az illatát, megfogni a karját – még annak ellenére is elhúzta. Az a kis gyengédség, amivel elsodorta a hajamat az arcomból, mindennél többet jelentett.



Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 01. - 10:45:22
*
zene:HZ– Interstellar  (https://www.youtube.com/watch?v=_nj-LnZqY-0)
(http://i.imgur.com/8Cq7v5U.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Do not go gentle into that good night;
Old age should burn and rave at close of day.
Rage, rage against the dying of the light.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Ahogy a lány hirtelen emelete meg a fejét úgy mozdult vele együtt parányit az én kezem is. Teljességgel szándékosan. Nem akartam hozzá érni, mert valahol sejtettem, ha megteszem az aztán végzetes hiba. Talán már épp ez is sok, hisz... hisz bátorításnak veheti. Pedig szimplán csak nem tudok elmenni mellette. Pláne nem akkor, mikor ilyen szomorú arccal néz maga elé. Nem tudom mi lehet annyira érdekes vagy mit vesztett el, amiért ennyire a földet kell bámulnia. Meglehet ez is egyfajta megszokás, ami mindenkinek van. Ám ahogy feltekint, s kék íriszeibe megcsillannak a könnyek, hirtelen elfog a pánik. Hogy ne... ne... ezzel nem tudok mit kezdeni... ez... én... na ne...! Ne! Kérlek ne!
– Talán ez nem az a szakasza az életemnek… –
De lehetne
Ösztönösen ötlik fel bennem a gondolat és kellően kétségbeesve szinte könyörgően fürkészem az arcát. A vonásait. Sűrűn imádkozom, hogy ne gördüljön le semmi abból, ami a szemében gyülekezik. És imáim meghallgattatnak mivel egy halovány, vérszegény mosoly jelenik meg. Még ezzel is eszméletlenül gyönyörű.
A következő másodpercben viszont ösztönösen engedem el a tincset mivel ő mozdul és felém lép. Nem tesz semmit, mindössze ennyit, de ez épp elég ahhoz, hogy teljesen lefagyjak. Nem tudom ugyanis, mire számítsak tőle. Vagy mire számítsak egyáltalán saját magamtól? Mert csak az, ahogy előttem áll és lehunyja a szemeit, mintha várna valamire, valamire tőlem... már ez olyan nagy hatással van rám, hogy nehezen tudom türtőztetni magam. Ráadásul így, ennyire közel újra ott van az illata. Körülleng a puha bársonyos púder. Ám most kivételesen soknak és fojtónak találom. Meglehet azért, mert menekülni támad kedvem. Érzem hogy ez már túl sok nekem úgy minden téren. Érzelmileg is és fizikálisan is. Hisz nincs kimondva semmi Clem és köztem úgy ténylegesen, de... de... nem tehetem. Bármennyire is akarnám. Bármennyire is vágyakozom utána. Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. Mégsem vagyok képes hátrébb húzódni vagy elfordítani a fejem tőle. Csak állok ott, vele szemben. Mi ketten így, egymás előtt, mint két idegen. És valahol épp azok is vagyunk.
– Sokat gondoltam rád, hogy szóljak-e egyáltalán a dologról… mármint a Londonba költözésről. Nem tudtam, hogyan reagálnál rá egy olyan elválás után. Féltem a véleményedtől… de most olyan jól esett hallani minden szavadat. -
Egyszerre lep meg az, amit mond és tölt el gyermeteg ostoba örömmel. Igazán nem értem miért félt. Talán minden másképp alakulhatott volna, ha mond dolgokat. Hamarabb és gyorsabban, mint tette. De ezen abszolúte kár már rágódni. Tény, hogy felemlegetve a legutóbbi esetet keserű szájíz uralkodik el rajtam. De inkább arra a pozitív kicsengésre gondolom, amit az imént ejtett el felém.
– Amikor megláttalak, még bántam a dolgot… most viszont úgy örülök, hogy még is csak megpillantottalak itt a Temze partján és nem futottam el. -
Hirtelen fogalmam sincs milyen dologra gondol. Valahol érdekel, mi az, ami bántotta, de jelen esetben képtelennek érzem magam arra, hogy megkérdezzem. Leköt az, hogy ne kezdjek el egy idióta ötéves gyerek szintjén vigyorogni, azért mert megkapta élete hőn vágyott szülinapi ajándékát. Mert Lyana elismerése az. Számomra az. És minden mebernek, akinek van egy csöpp esze, az lenne. A szavai mérhetetlenül sokat jelentenek, még akkor is, ha tudom, jórészt meglehet túlzás. Mert hát Fabio...
És most esik le, hogy mit is mondott ezelőtt nem is olyan sokkal. Hogy nincs is Fabio. Vagyis van, él és mozog valahol, de nem úgy, ahogy én gondoltam hogy van. Az tényekkel való azonosulás mellbe vág. Úgy istenesen. És valahol elfog a szomorúság. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha neki is van valakije, akihez köti valami. Mennyivel könnyebb lett volna elhitetnem magammal, hogy ez így van rendjén. Ám most... hát nehezen állom meg, hogy ne hajoljak közelebb felé. Lelopva az összes közöttünk lévő távolságot. Mindössze a kis könyvet szorítom meg jobban, hogy érezzem, van egy mankóm. És az nem Lyana. Már nem.
- Én is örülök. - mosolyodom el. - Nehezen tudtál volna futni ezekben a cipőkben. -
Pimaszra vált a mosolyom de a szemem ettől még szomorú marad. Nem hiszem hogy ő ezt észreveszi. Ujjaim görcsösen szorongatják a könyvet és a cetlit. Sejthetően szinte már elfehérednek a nagy erőlködésbe, ám kell ez most nekem. Kell, hogy szilárd talajon maradjak és ellenálljak. Megpróbálom ugyan elütni a kimondott tények súlyát és elvenni az élét, azt a kínkeservesen keserű félét de... baromi nehéz ez. Pláne úgy hogy mindketten tudjuk, sokminden teljesen máshogy is alakulhatott volna. Csak sem a hely sem az idő nem nekünk kedvezett. És jobb ezt elfogadni. Jobb ebbe beletörődni. Neki is, nekem meg aztán pláne.



Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Lyana La Clair - 2017. 08. 01. - 14:49:56
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/a2/6a/97/a26a977a654843b23f2427343bdd1011.jpg)
szett (https://www.polyvore.com/temze/set?id=224105686)


Mathias
1999. március


– Nehezen tudtál volna futni ezekben a cipőkben.
Mathias szavaira lepillantottam a cipőmre. Valóban elég magas volt a sarka volt ahhoz, hogy az ember lánya észrevétlenül el tudjon menekülni benne, plán egy forgalmas sétányon. Mégis biztos voltam benne, ha nagyon akartam volna akkor így vagy úgy de biztosan elkerültem volna.
Örülök, hogy illetlenségnek éreztem elrohanni vagy szimplán elsétálni mellette. Jó volt újra hallani a hangját, látni a csillogó, sötét szemeit, hiába éreztem abban a pillanatban úgy, hogy ezer darabra van törve a szívem. Valahol még az sem zavart, ha van barátnője és boldog vele, mert az a lány olyan dolgokat ad meg neki, amire én nem voltam feltehetően alkalmas… De ha ezt gondolom, akkor miért fáj ennyire? – futott rajtam végig a felismerés. Talán ezt szerettem volna csak helyesnek gondolni, ám a szívem mégsem volt felkészülve arra, hogy Mathias már máshoz tartozik.
– Valóban nem lett volna praktikus megoldás végig kocogni a sétányon bennük…  – bólintottam.
Elmosolyodtam megint, csakhogy ne kelljen kimutatnom a könnyeimet. Azok még mindig ott várakoztak, hogy elengedjem őket és átéljem azokat a borzalmas érzéseket, amik ott dolgoztak bennem. De nem akartam éppen Mathias előtt szabadon engedni őket, hogy aztán zokogásban törjek ki.
– Azt hiszem ideje mennem  – mondtam és közben egyenesen a szemébe néztem.
Nem akartam, hogy lássa rajtam, milyen szomorú vagyok… hiszen tényleg jól esett viszont látni. Az arcom valószínűleg még sem ezt tükrözte, a mosoly ellenére sem. Szinte éreztem, ahogy kiül rám a kétségbeesett vágyakozás, amivel meg akartam ölelni búcsúzóul és ezt sem tehettem meg csak úgy.
Közelebb léptem hozzá, hogy legalább az illatát utoljára érezhessem. Ez azonban végzetes hibának bizonyult. A férfias aroma hirtelen teljesen magával ragadott, le kellett hunynom ismét a szememet, hogy kiélvezhessem azt. A lábaim magától mozdultak még előrébb, a jobb kezem finoman siklott a mellkasára és olyan hirtelen tapadtam az ajkaira, hogy neki esélye se legyen ellökni magától.
Hosszú, finom puszi volt, nem igazi csók. Kellemes bizsergés futott át a testemen, ahogy az ajkaim az övéire simultak. Ez a rövidke pillanat csak az enyém és az övé volt… de amikor elhúzódtam és a szemébe néztem, megint zavarba jöttem. Lyana! Hiszen szinte biztosan barátnője van! – jött a felismerés és a szám elé kaptam a kezemet.
Nem akartam megvárni, míg mond valamit, mégis idegesen toporogtam előtte. A kétségbeesés kiült az arcomra megint csak. Az az érzésem támadt, hogy ezek után biztosan nem fog meglátogatni sem a lakásomban, sem a stúdióban. Nem lett volna szabad csak így neki esnem, hiszen pont egy ilyen miatt öntöttem le az első alkalommal pezsgővel… és éppen én követem el ugyanazt a hibát.
Szégyenkezve bár, de kihúztam magamat. A szemébe néztem, vállalva a tettemet. Az az érzésem volt, hogy nem örült ennek az egésznek és valahol meg is éretettem volna, ha mérges lesz vagy kioktat. Megérdemeltem volna abban a pillanatban. Azt az érzést kelthettem, mint aki szórakozik vele, holott semmiféle szándékom nem volt ezzel kapcsolatban.
– Sajnálom…  – suttogtam.
Megköszörültem a torkomat és megindultam előre. Csak el akartam sétálni mellette, de megtorpantam egy pillanatra. Az ujjaimmal megsimítottam a kézfejét finoman, majd el is húztam őket.
– Tényleg örülök, hogy találkoztunk  – jegyeztem meg nagyon halkan. – Vigyázz magadra!
Ezzel a mondattal újra megindultam. Gyorsra vettem a lépéseimet és nem néztem vissza többé. Túlságosan fájt volna hátra pillantanom, látva, hogy ő nem keresi a tekintetemet.


Köszönöm a játékot! ;)



Cím: Re: Temze-parti sétány
Írta: Mathias Montrego - 2017. 08. 01. - 15:39:06
*
zene:HZ– Interstellar  (https://www.youtube.com/watch?v=_nj-LnZqY-0)
(http://i.imgur.com/8Cq7v5U.jpg)
outfit (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224105542)


’Do not go gentle into that good night;
Old age should burn and rave at close of day.
Rage, rage against the dying of the light.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


– Valóban nem lett volna praktikus megoldás végig kocogni a sétányon bennük… –
A félszeg bólintásra lejjebb hervad a komisz mosolyom. Hát egyértelműen nem veszi a vicces, vagyis nem úgy ahogy vártam. Na de hát jogos kérdés, hogy hogyan is vártam? Magam sem tudom. Reméltem hogy ezzel kissé megszűnik a kötöttség. Kissé oldódik a hangulat, de nem. Sőt, nemhogy jobbnak egyenesen rosszabbnak érzem, ami... hát duplán zavaró. Mert hát igenis szerettem volna ha legalább az elválásból kerekedik valami pozitív kicsengés. Nem akartam semmi különöset, mindössze talán a remény ostoba lehetőségét, hogy máskor ha újra összehord a szél minket valami fatális véletlennek köszönhetően ne legyen ez a feszengés. Se az én részemről sem az övéről. De elnézve az állást, esélytelen hogy ez ne következzen be.
– Azt hiszem ideje mennem –
Igen, ideje. És nekem is. Nem is tudom mióta ácsorgunk itt, a körülöttünk rohanó világban. Ám hang nem jön ki a torkomon mindössze egy bólintásra futja, ezzel az egyszerű mozdulattal jelezve, igenis egyet értek vele. És hiába a szavak, csak maradunk. Csak nem mozdul. Legalábbis eleinte. Mikor egy újabb lépést tesz felém már sejtem mi következik, ám megakadályozni nincs időm. Esélyem sem, mert amint megérzem a kezét képtelen vagyok mozdulni. Elsősorban finom meleg érintése az, ami áthatol, még így a pólón keresztül is, s amitől a szívem félrever egy pillanatra. A bőrömön bizsergés fut végig, ahogy megérzem immár teste közelségét is. Hirtelen nem lesz fullasztó semmi sem, ami vele kapcsolatos. És mikor az ajkai az enyémhez érnek megszűnik minden. Teljesen elfelejtem Clemet, vagy azt hogy ki vagyok és mi céllal létezem. Csak ő van és az illata, a szőke tincsek, amik az arcom körül cikáznak. És a pillanat varázsa felőröl teljességgel. Mikor pedig elhúzódik, mert elhúzódik egy végtelennek ható perc múlva hirtelen azt sem tudom merre vagyok. Csak lehunyt szemeimmel maradok a múlt pillanatába elveszve, ahonnan hiányoznak az ajkai. Mikor felnyitom a szemeim a kezem már az arca előtt. Láthatóan a rémület egy szikrája csillan meg a kék íriszekben és ez elég ahhoz hogy rádöbbenjek mi is történt. Atyaég!
– Sajnálom… –
Suttogása olyan halk és olyan távoli, mintha nem is itt lenne előttem. Mintha csak a szélben susogna vagy a víz alól próbálna kiabálni nekem.
- Ne tedd.. - kezdeném, de elakadok mert ő ellép mellőlem. Épp akkor, mikor  a kezem mozdulna hogy megérintse porcelánsima arcát.
– Tényleg örülök, hogy találkoztunk. Vigyázz magadra! -
Mi hogy miért?
Kezdenék hirtelen tiltakozni, a szám már nyitva a szavak pedig annyira gyorsan jönnének mint a gondolatok maguk de végül egyiknek sem sikerül helyet kapnia. Megérzem Lyana vékony finom ujjait a kezemen és utána fordulva nyúlnék felé, de mire elérném ő már centikre távolodik kinyújtott kezemtől s immár elérhetetlenné válik. Újra.
Én pedig ott állok bámulva utána, mint akit felpofoztak megint.
Hatalmába kerít ugyanaz az érzés, mint a legeslegelső találkozásunkkor szilveszter éjjelén. Kísértetiesen hasonló düh fogott el akkor is. Kísértetiesen nem értettem már őt akkor sem. És itt állva jó három hónappal azután megint csak ugyanaz az érzés kerít hatalmába. Ez több mint frusztráló.
Mérgesen pillantok el a folyó felé és fordulok az ellenkező irányba. Bármerre mennék amerre ő épp nem. Kezemben pedig ott a könyv, ami Clemé. Akit most hagytam épp totálisan faképnél mert... mert megakadályozhattam volna. Hisz tudtam mi lesz. Igaz nem tudom hogyan is kiviteleztem volna, de tehettem volna... valamit.
Keserű sóhajt hallatva és a hajamba túrva indulok el a sétányon haza a történteken rágódva. Balomban összefogva a papírral és a notesszel, a lelkem darabkáival, Napsugárral és Lyanával.

Köszönöm a játékot <3
A helyszín szabad!