Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 19:12:35



Cím: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 19:12:35
A tó keleti partja az egyik legtávolibb csücske a birtoknak. Akad itt egy hatalmas, többszáz éves szomorúfűz, állítólag éjjelente sóhajtozni is szokott, néha szipogást hallani az ágai közül. Nyáron hosszú indái mind a tó fölé borulnak, egy rejtett is kupolát képezve rejtekül saját bánatának.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mia B. Wolsey - 2016. 04. 22. - 19:27:38
Miriam Deccor
(http://37.media.tumblr.com/e0d5b2b26dcba00fdd6dedf38ecef255/tumblr_n70jpui8KV1qan9upo1_400.gif)

A borús égen tovaszálló felhők lekötötték figyelmemet. Sűrűn játszottam az utóbbi időben azt, hogy különböző alakokat vagy formákat képzeltem beléjük. Ezúttal egy gombát és egy kissé groteszk, de még felismerhető unikornist véltem felfedezni. Kijjebb húztam magamon a vastag, hollóhátas emblémával díszített pulcsi ujját, hogy fedje kissé kilátszódó ökleimet is. Vehettem volna fel kabátot, távozáskor azonban eszembe sem jutott, hogy esetlegesen magamhoz vehetnék valami melegebbet is. Az pedig, hogy innen én visszasétáljak a hetedéves lányok hálótermei felé… Megráztam világos színű fürtökkel tarkított fejemet és elfojtottam egy ásítást. Pálcámat jobbomban tartottam, mostanra ez egyfajta rituálémmá vált- az átkok öncélú és szinte már betegesen gyakori gyakorlásán és magolásán kívül. Ahogyan haladtak előre a tanév napjai a Roxfortban, egyre inkább úgy éreztem, közeledik felém valami félelmetes. Nem a felnőtté válás volt az, ami megrémített- ezen akkor túlléptem, amikor pálcát emeltem a saját apám ellen. Én legalábbis így gondolom. Éppen ezért nem voltam képes foglalkozni az olyan problémákkal, mint hogy mégis melyik lány kivel járt éppen. Mélyet sóhajtottam és megigazítottam összekócolódott tincseimet- vajmi kevés sikerrel, mert hajgumit nem hoztam magammal, a szél pedig kitartóan fújt. Élénk, zöldes tekintetemet körbehordoztam a fűz mellett elterülő földön, keresve valami célpontot, amint elidőzhet. Ha nem a könyvtárban, vagy a kviddicspálya körül töltöttem időmet, akkor ide szoktam jönni, lepakolom táskámat a fa tövébe. A visszafogott bánat, ami a fából sugárzott megérintett, mintha elvarázsolt volna. Az is elképzelhető csupán, hogy rabul ejtett az érzés, amit felidézett bennem-, gyermekkoromban a mi udvarunkon is állt egy öreg szomorúfűz- bár ennek a példánynak nyomába sem ért. Újra a Legendás Lények Gondozása könyv sárga lapjaira fordítottam pillantásomat és egy leprikónt böktem meg a pálca hegyével. Ekkor hallottam meg a lépteket, amik bár nem voltak tolakodóan zajosak, kellő erőteljességgel bírtak ahhoz, hogy azt a vékony faágat kettétörjék. Ösztönösen rezzentem össze- az utóbbi időben még mindig nem sikerült rendbe tennem az idegrendszeremet. S ezen csodálkozni sem tudok… Lassan fújtam ki a levegőt, míg felegyenesedtem és felemeltem az elém lógó ágakat elhúztam.
- Szervusz!- Pálcámat már korábban eltettem farzsebembe, annak ellenére, hogy kisebb koromban folyamatosan felhívta Mae néni a figyelmemet rá, ha így teszek, előbb-utóbb fel fog gyulladni a fenekem. Annál azért értelmesebb vagyok, hogy ebben higgyek… - Miriam...ugye?- Homlokomat ráncolva igyekeztem felidézni a barna hajú lány nevét. Ugyan én az voltam, aki a háttérbe szorult, igencsak jó megfigyelőképességem volt. Az sem volt hátrány, hogy a múltban több évig a Hollóhát kviddicssapatának fogója voltam és ezáltal sok embert ismertem meg. Más lapra tartozik, hogy vajmi keveset tartottam annyira, hogy közelebb engedjem magamhoz. - Mi újság veled? Hogyhogy te is erre tévedtél?- Érdeklődve figyeltem mozdulatait, hátha le tudok szűrni belőlük valamit.



Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Miriam Deccor - 2016. 04. 23. - 11:32:36
Mia B. Wolsey

   Mostanában  sok időt töltöttem társaságban, de a sok ember már kezd kissé az idegemre menni. Kell egy kis idő amikor csak magamba vagyok és nem érdekel, hogy anya mit mond, szeretek egyedül lenni és bármennyire is szeretné, ezt nem tudja megváltoztatni.  A Roxforti birtokon van egy kis tó ami mellett van egy óriási nagy és öreg fűzfa én tökéletesen ki tudok kapcsolódni. Csendes környék, alig jár oda valaki, én is csak akkor vagyok ott amikor már mindenből és mindenkiből elegem van.
   Magamra vettem egy kényelmesebb, lenge pólót és felvettem  magamra egy szűkebb farmert, magamra vettem a taláromat és bepakoltam néhány könyvet a táskámba. Az fűz tökéletes hely az olvasáshoz, de amikor én ott vagyok akkor inkább a madarakat hallgatom és élvezem azt ahogy a meleg szellő simogatja az arcomat bár ma elég hideg van így szerintem összegömbölyödve fogok ülni és élvezni a csendet.
   Már a távolról kiszúrtam, hogy nem leszek egyedül, gondolkoztam azon, hogy lehet jobb lenne visszafordulni és nem zavarni a lányt. Megálltam egy pillanatra de aztán elindultam a fűz felé, ha én meghúzódok a fűz másik oldalán akkor biztosan nem fogok zavarni neki.
  - Szervusz! Miriam...ugye? Mi újság veled? Hogyhogy te is erre tévedtél? - nem igazán tudom, hogy miért, de meglepődök amikor a kimondja a nevemet.
Ha jól tudom akkor Miának hívják a lányt, láttam párszor a klubbhelyiségbe, azt tudom róla, hogy jóval idősebb nálam de ez nem lesz akadály a beszélgetésbe.
  - Szia! Igen, Miriam Deccor, de kérlek szólíts Mirinek. Te Mia vagy, igaz? - kérdek rá mosolyogva. - Semmi különös, veled? Szeretem ezt a helyet, itt jól ki tudok kapcsolódni. Te sokat jársz ide? Mert még nem igazán láttam itt embereket.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mia B. Wolsey - 2016. 04. 25. - 19:42:13
Miriam Deccor
(http://37.media.tumblr.com/e0d5b2b26dcba00fdd6dedf38ecef255/tumblr_n70jpui8KV1qan9upo1_400.gif)

A halál idegenül hangzik, távoli, kísértő eshetőségként addig, míg valaki olyat nem ragad el, kivel génjeinket osszuk meg. Eva arca fel-felrémlik előttem, lelkem mélyén forrongó gyűlölet tava pedig egyre feketébbé, mérgezőbbé válik. Ő maga kiválóbb volt a kiválónál, hogyan hullhatott hát porba tündöklő fénye? Nem voltam képes tekintetemet oszló maradványaira vetni, pedig az ostrom éjjelén magam is láttam pusztulást- bőven, eleget. Ennek nyomait fedezhette fel sötéten csillogó tekintetem mélyén az, aki saját lélektükreit enyémekre veti.
- Rendben van, Miri.- Furcsán állt ajkamra a becézés, talán eddig nem is hallottam még. Azonban ki vagyok én, hogy akaratát figyelmen kívül hagyjam? - Igen, Miának szólítanak.- Halovány mosoly játszik világos ajkaim körül. - Mióta több szabadidőm van, sűrűbben járok ide. A kviddicspálya után ez a kedvenc helyem.- Mutattam körbe és ránéztem Miriamre. Az ő korában még teljesen máshogy tekintettem a jövőbe, vagy úgy egyáltalán, magára a létezésre. Bár már ekkor sem vigyázta lépteimet anyám óvó tekintete, volt egy nővérem, akire támaszkodhattam keserű óráimon. Veszteségem önző módon olyannyira vakká tett, képtelen lettem meglelni örömömet az apróságokban. Immár attól az egyetlen örömtől is megfosztottam magamat, mely tompa fényként csillogott sötét alagutam végén. A cikesz utáni hajsza felfűtötte hűvös véremet, s félő, ennek hiányában lassan, percről percre egyre inkább kővé válok.
- Engem a csönd vonz ide. El tudok mélyedni a gondolataimban úgy, hogy nem zavarnak meg… és ez nagy szó. Végül is elég zajos a klubhelyiségünk, nem igaz?- Kedves mosolyt vetettem felé- nem állt szándékomban megsérteni vagy szavaimmal azt elérni, magára vegye. Örültem társaságának, üdítőként hatott elmacskásodott jelenlétemre.
- Sűrűn jársz ide? - Pillantásomat visszavezettem a fűz jótékonyan lehulló ágaira. Oly kedves rejteket képes nyújtani, elrejtezni a világ gondjai elől…
- Van egy kis drazsém még, kérsz esetleg?- Felé nyújtottam a Bagoly Berti féle nyalánkságot rejtő dobozt.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Miriam Deccor - 2016. 05. 08. - 13:36:41
Mia B. Wolsey

   Furcsa, hogy egy nálam jóval idősebb lány ilyen barátságos velem. Ledobtam a táskámat a földre én pedig lehuppantam Mia mellé és élvezem a kissé hideg szellő játékát.
  - Mióta több szabadidőm van, sűrűbben járok ide. A kviddicspálya után ez a kedvenc helyem.
 Egy kicsit elmosolyodom amikor meghallom, hogy Mia is oda van a kviddicsért, nem igazán tudom, hogy mit szeretnek benne annyira, de én is szívesen kipróbálnám már egyszer,
  - Most miért nem vagy benne a csapatban? - büszke vagyok magamra, most már azt is tudom, hogy kik vannak benne a kviddicscsapatokban.

   Ki engedtem a hajam és hátra dőltem, imádom amikor a szél össze-vissza borzolja a hajamat.
  - Engem a csönd vonz ide. El tudok mélyedni a gondolataimban úgy, hogy nem zavarnak meg… és ez nagy szó. Végül is elég zajos a klubhelyiségünk, nem igaz? Sűrűn jársz ide?
 Kíváncsi vagyok, hogy a többi klubbhelyiség milyen napközbe, azt tudom, hogy a miénk szörnyű, ha egy kis csendre vágyik az ember, de nem szeretné elhagyni az iskolát az menjen fel a könyvtárba vagy várja meg az estét.
  - Igen, nagyon zajos a klubbhelyiségünk - mosolyodom el egy kicsit. - Nem járok sűrűn ide, hetente egyszer-kétszer vagyok itt.
 Igyekszem a tanulásra koncentrálni ezért sokszor még magamra sincs időm.
  - Van egy kis drazsém még, kérsz esetleg?
  - Nem, kösz. - próbálok mosolyogni, de nagyon nehéz, utálom a drazsét, a múltkor egy kolbász ízűt kóstoltam meg és az volt életem legrosszabb kolbásza. - Mi a kedvenc édességed?


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Clementine Banks - 2017. 09. 20. - 19:00:32
.wearing the heart on the sleeves. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228485842)

(https://i.imgur.com/3B7Znuy.jpg) (https://i.imgur.com/f3qKBNO.gif)

Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Kicsit ironikusnak érzem, hogy éppen erre a szombatra sikerült először igazán kisütnie a napnak. Reggel nem egészen tudtam eldönteni, hogy vajon csak a napfény is rajtam akar-e gúnyolódni, vagy épp ellenkezőleg, azért jött, hogy egy kicsikét felvidítson. Az már biztos, hogy ez utóbbi rám férne, úgyhogy a nagy tömegeket megelőzve – mert már úgyis a koránkelés koronázatlan királynője lettem az utolsó tanévre – rohantam le a Nagy Terembe bekapni valami reggelit, ha már a vacsorát úgyis kihagytam tegnap, hogy kellőképp korogjon a gyomrom. Túlzásba azért nem vittem, amint elkezdtek szállingózni a diákok, én úgy hagytam ott a Hugrabug még gyakorlatilag üres asztalát, és iszkoltam is ki a szabadba, még mielőtt nem kívánt társaságom akadna. Esküszöm, nem vagyok ilyen magányos farkas típus. És rettentően hálás vagyok a világnak, sorsnak, akárminek, a barátaimért, de talán túlságosan is szeretem őket ahhoz, hogy rögtön az első hisztimet a nyakukba zúdítsam. Előtte mindig jó, ha egy kicsit „elbeszélgetek” saját magammal, és rendbe teszek pár dolgot odabenn.

Egy a szabadban töltött délelőtt erre egészen alkalmasnak tűnik, különösen a tegnapi nap után, amelyet késő délutántól egészen ma reggelig ágyban, és a kispárnám kevéssé vigasztaló társaságában töltöttem pár csomag zsebkendő lelkes felemésztésével… szánalmas vagy sem.
A reggel ugyan még kicsit csípősnek bizonyul, de szerencsére erre is felkészültem, a jó vastag, kötött hugrabugos pulóverem kellemesen melenget a farmeromra vagy a combom közepéig is rálógva, a hónom alatt pedig vastag pokrócot cipelek, nehogy még a sok balszerencse tetejébe meg-, vagy felfázzak. Már igazán csak az hiányzik.
Úti célom a tó keleti partja, ahova a legtöbben lusták ilyenkor átmenni, meg amúgy is, nagyobb a nyüzsgés, több az esély az ismerősök elcsípésére, ha az ember inkább a tó sulihoz közelebb eső oldalán ver tábort. Talán egyáltalán nem meglepő, hogy nekem semmi kedvem sem zsivajhoz, sem emberekhez. Nem azért jöttem ki ide, hogy pletykáljak, fiúkat nézegessek, viháncoljak, hanem hogy kiszellőztessem a fejem, és megcsináljak minden leckét, meg egy cikknyi elmaradást, amit egyébként tegnapra terveztem, csak aztán… hát, aztán történt az a kis incidens, ami leginkább az életkedvemet is elvette, nem hogy a szorgalmamat. Úgyhogy most van bőven bepótolni valóm, de szerencsére a napfény új erővel igyekszik feltölteni, a figyelmemet is jól esik most már elterelni róla, úgyhogy amint elhelyezkedtem a pokrócommal, meg a könyveim halmával a kiszemelt helyen, már örömmel vetem bele magam a munkába.

Valamikor a rúnaismeret házim ellenőrzése közben lerúgom a cipőmet. Valamikor átváltok, hogy a következő leadandó cikkemet csinosítgassam, ami persze szupertitkos projekt, úgyhogy a Mathiastól kapott könyvecskében kapott helyet. Valamikor már a delelőn is túlhalad a nap, hogy olyan melegem legyen, hogy inkább a derekamra kössem a pulóveremet, valamikor meg annyira elunom az egész munkát, hogy csak csukott szemmel hátradőlök, kivételesen az égvilágon semmire sem gondolok, csak élvezem a nap melegét és… és oké, egy kicst aggódok, nehogy leégjek, de talán ez a napsütés annyira még nem erős.
Amikor pedig árnyék vetül a fejem fölé, hunyorogva felpillantok. Felismerem a napot kitakaró, sötét foltban Mathiast, és egyszerre eszembe jut, hogy… egekre, elfelejtettem!! - Merlinre, a tegnap este…! – olyan hirtelen ülök fel, mintha égne valami, a lendülettől kicsit meg is szédülök, hogy elmormogjak egy „aú”-t a kótyagos fejemhez kapva, aztán csak úgy bámulok fel rá, mintha most készülne máglyára küldeni - Elfelejtettem, ugye…? Basszus, sajnálom! - és tényleg. El is felejtettem, meg sajnálom is.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 20. - 21:51:35
zene:K- A múlt (https://www.youtube.com/watch?v=gzlS3RBv2SU&list=PLzNiLfTC-krYqYF7u5U3CGCTc80yOKTGq&index=30)
(https://i.imgur.com/B5edXbc.jpg)
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228493329)

’Ha süt a nap, hagyd ott a házat.
Táncolj át a réten,
Ülj le a tó mellett,
És élvezd, hogy létezel.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Mondanám hogy jó a szombat. Valójában hibátlan is lenne. Az idő szép, végre süt a nap. Kedvez kivételesen nekünk. A beadandókkal jól állok, sőt... meglepő mennyire jól. Sosem gondoltam volna hogy a vizsgák előtt leszek ennyire nyugodt. Mindössze csak egyvalami ront az összképen és ez nem más mint hogy furcsállom a tegnapomat. Hiba beszéltük meg Clemmel hogy találkozunk, ő mégse jött el. Igazából rátörhettem volna és üzenhettem volna a hálókörletbe, de egyrészt már későre járt, másrészt nem volt kedvem arra kerülni. Amúgy is ha elkapott volna egy prefektus, tutira pontot vont volna tőlünk és épp most vettük csak át a vezetést a házak versenyében. Nem akartam ezt bekockáztatni. Így sem vagyok a szívük csücske, pláne még ha ezt a bűnt is az én nyakamba varrják... na nem. Nem vállalom.
Szóval örülhetnék a szombatnak. De mégsem teszem. Dean újabb edzést követelt, aminek a felét végül ellógtuk mert McGalagony ütköztette a pályahasználati jogot véletlen a Griffendéles csapattal. Jobbnak láttuk hát ha a megadott időkeretet nem lépjük túl. Még netalántán egy-két hevesebb érzelemvilágú ember összecsapna. Így közel az év végéhez, a meccsekhez, a házkupáért való versengéshez mindenki megbolondul. Engem mondjuk egyáltalán nem izgat az egész. Meglepő de még maga a továbbtanulás réme sem. Egyedül most Clem köti le a gondolataimat, és leginkább a miértek foglalkoztatnak. Miért is nem szólt hogy nem ér rá? Talán úgy érezte nem hagynám? Pedig megértettem volna...
Még miután magamra cibálom a ruhámat és a kviddicscuccomat a táskával együtt a vállamra kanyarítom is ezen jár az agyam. Oda sem figyelek Emily invitálására. Nincs kedvem a kastélyba menni. Gyorsan le is beszélem magam arról hogy újra a könyvtárba ücsörögjek.
Inkább csak ráhagyom a dolgot pár udvarias kitérő formula mellett és azért hagyom hogy megöleljen, mert ma végül is szépen együtt dolgoztunk. Vidáman indul útnak a többiekkel együtt. Hosszan nézek utánuk majd egy lemondó sóhajjal nyugtázom a magányt, amely rám tör.
Nem igazán tudom mitévő legyek, már ami Clem ügyét érinti. Kissé tanácstalan fásultsággal pillantok körbe. A piros arany színben suhanók már  apóznák körül melegítenek be. Egy pillanatig tűnődve nézem őket, majd elindulok a tó irányába.
Eleinte semmi konkrétat nem tervezek. Maximum odáig jutnék el amúgy is hogy a taláromra felszedett köveket dobálnám a vízbe, hogy a sellőket bosszantsam.
Igaz van nálam könyv, de még olvasni sincs kedvem. Tanulni meg hát na az kizárt. Amúgy is ott van a vasárnap. Pansy meg ha csak meglát a klubhelység környékén rögvest rám veti magát hogy okítson. Valamiért a házam lánytagjaiba rendszerint benne van az a féle anyáskodó ösztön, amely számomra idegen. És mily meglepő, mind rajtam akarná kiélni ezt. Még ez Dean esetében érthető is. Emilyvel régóta mély barátságot ápolunk vagyis... ápoltunk. Igaz, most is húgomként kezelem. Ó a húgom! Róla totálisan megfeledkeztem az utóbbi hetekben. Igazság szerint annyi minden történt hogy Blaire-t teljesen elkerülte a figyelmem. De ami érdekesebb, az övét is az enyém...
Eleinte azt hiszem csak káprázik a szemem. Mintha csak a gondolataim válnának valóra.... a testvérem fekszik a fűben? Lehet ez? Pislogva kettőt hunyorgok, hogy a csillogóan tűző naptól jobban lássak. Kell még két lépés hogy rájöjjek, ez nem ő. Meglehet a képzeletem űzött csalóka játékot vagy a fényviszonyok. Az árnyékok átsuhanó képei, melyek hol megfestik az arcélét hol pedig kiemelik azokat.
Mire közel érek már tudom hogy nem az, akinek elsőre hittem. És erről a tényről már messziről árulkodott a sárga pulóver. Ó én balga!
Nem hajolok nagyon fölé, épp csak egy kicsit. Kedvem lenne mondani valamit, vagy vigyorogni... esetleg meglepni, de a tegnapi nap után fogalmam sincs megtehetem-e. Annak függvényében úgy érzem nem. Sőt, az a nyomasztó érzés kerít hatalmába, hogy bizony valamiért neheztel rám. Na de mi rosszat is tettem? Mivel bánthattam meg annyira, hogy se szó se beszéd szimplán nemes egyszerűséggel faképnél hagyott?
- Merlinre, a tegnap este…!
Savanyúságom meglepettségbe csap át, ahogy Clem váratlan hirtelenséggel felül. Még jó hogy nem hajoltam közvetlen felé, akkor jó eséllyel pont telibe fejelt volna. A hangszíne árulkodó. Őszintén meglepődött. Fura... tényleg elfelejtette volna? Azért ez némi vígaszt nyújt a lázongó lelkemnek és enyhe csitításra buzdítja.
- Elfelejtettem, ugye…? Basszus, sajnálom!
Na erre már tényleg mosolyognom kell.
- Ühümmm - bólintok összeszorított szájjal. - Ugyan, semmi baj. Azért szólhattál volna, hogy ne ücsörögjek potyára a csillagvizsgálóban. Végtére is te akartad a hullócsillagokat megnézni, de...
Vállat vonok. Igazából engem is érdekelt volna a dolog. Ám egyedül semmi élvezetes nem lett volna benne, plusz... ehh az éjszakai csatangolást büntetik. Így inkább aludni mentem egyenesen.
- Majd augusztusban bepótoljuk.
Ledobom a cuccom a fűbe. Halkan puffanva érkezik meg oda. Lepillantok Clemre kissé elmélázva.
- És te? Mit csinálsz itt?
Hülye kérdés, hisz látom. Tanul. Szóval esélyesen nem kellett volna levennem a táskám a vállamról, még akkor sem ha húzza, mert én meg zavarom. És lehet jobb lenne tovább is állnom, de... csak bénán ácsorgok ott előtte, mint egy nagy darab rakás szerencsétlenség. Abból is a rosszabbik fajta.



Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Clementine Banks - 2017. 09. 20. - 22:29:23
.wearing the heart on the sleeves. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228485842)

(https://i.imgur.com/3B7Znuy.jpg) (https://i.imgur.com/f3qKBNO.gif)

Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Amiatt érzem magam különösen rosszul hirtelen – pedig amúgy kínosan hosszú listát tudnék írni arról, mi minden miatt érzem magam rosszul – hogy ez most tökre úgy nézhet ki, mintha szándékosan felültettem volna. Pedig tényleg nem. Van egy olyan érzésem, hogy ilyesmire senkivel sem lennék képes, bármi lenne is az oka. Nem vagyok különösebben büszke erre, az meg kimondottan aggaszt, hogy ilyesmit csak  úgy elfelejtetem… mármint, ezt már helyben tudtam, és éreztem, hogy a szűkszavúságom, meg azon tény ellenére, hogy nem sírtam el magam az ifjabbik Montrego orra előtt, azért bőven elérte, amit el akart élni – ha drámaian akarnék fogalmazni (és miért ne, a tegnapi nap dráma volt a javából amúgy is), akkor nevezetesen azt, hogy elgondolkodjak az egész életemen. Olyannyira el is gondolkodtam rajta, hogy képes voltam elfeledkezni Mathiasról, aki perpillanat nagyon is az életem része…? Hát ez rossz. Nagyon rossz. És remélem, hogy ez nem valami automatikus önszabotázs akart lenni részemről. Mentségemre legyen szólva… sok dologra egyáltalán nem gondoltam jó pár órán át tegnap este, csak arra, hogy mit vétettem én a világnak. Nem nagy ügy, igazán…

Bűnbánóan pislogok párat, míg én magam sem veszem észre, hogy az alsó ajkamat rágcsálom - Én… hát, szóltam volna. Ha eszembe jut. De teljesen kiment a fejemből, ne haragudj – mondom továbbra is őszinte sajnálkozással, hiszen ez a színtiszta igazság, és a lelkiismeretem sem hagyná, hogy bármi mást mondjak. Mégis van bennem még mindig egy erős meglepettség: most komolyan, hogy tudtam elfelejteni? Hiszen tényleg az én ötletem volt, és tökre nem jellemző rám, hogy ez csak úgy kimenjen a fejemből. Persze, most már hiába győzködöm erről akár magamat, akár Mathiast. Megette ott a fene.
- Igen, tényleg meg akartam nézni őket – folytatom aztán egyfajta csüggedtséggel, hiszen még ez is így igaz, és már nem is csak azért vagyok értetlen, meg szomorú, hogy Mathias ott várt rám, hanem azért is, mert így nem tudtam megnézni a csillagokat. Lehetnék most nagyon dühös a tegnap történtek miatt újra, de a haragot igazság szerint egyre kevésbé találom magamban. Sokkal inkább nyomaszt az a sok butaság (de valahol mégis igaz butaság), amivel Blaire tegnap teletömte a fejem, szomorúvá tesz, és valamilyen hülye módon… csalódottá.

Augusztusban? Kicsit akaratlanul is felszökik a szemöldököm, ahogy a szikrázó napsütésben felhunyorgok rá. Hol van még az augusztus? Na, nem a csillagok miatt, hanem mondjuk mert… hol leszek én augusztusban? És hol lesz ő augusztusban? Ki adhatná bármiféle garanciát arra, hogy mi leszünk-e bárhol is augusztusban? Merlinre, ettől meg fog fájdulni a fejem, és tudom, hogy abba kéne hagynom, mert csak magamat kínzom vele, de nem megy. A tanulás eddig egész jól elterelte a figyelmemet arról a sok ostoba kérdésről, melyek tegnap óta ping-pongoznak a fejemben, de most újra itt vannak. Hogy rohadnának meg.
- Tanulok. Leckét írok. Ilyesmi. Tegnap kicsit elcsúsztam a tervezetthez képest, mert korán aludni mentem – talán ennél értelmesebb magyarázattal is szolgálhatnék neki, de az igazságot nem nagyon van kedvem szóba hozni, és amennyire lehet, a hazugságot is szeretném elkerülni. És hát, ez igaz. Tegnap semennyit sem tanultam, és korán elmentem aludni is. Az, hogy miért, az már egy másik kérdés, és csak remélhetem, hogy engem ismerve ez elég hihető indokolás arra, hogy elfogadja.
Felé nyújtom a kezem, afféle invitálásként, hogy üljön már le mellém, kicsit frusztráló, ahogy így felém tornyosul, és remélem, hogy elfogadja. Ha így tesz, akkor sem engedem el a kezét, ha meg is érkezik a pokrócomra, ha meg nem hajlandó leülni, hát csak kicsit bénán nyújtózkodom, hogy akkor is elérjem az ujjait - Tök rosszul érzem magam, tényleg nem szándékosan felejtettem el… haragszol? – beszéljünk inkább helyettem róla. Az sokkal egyszerűbb.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 21. - 08:16:43
zene:K- A múlt (https://www.youtube.com/watch?v=gzlS3RBv2SU&list=PLzNiLfTC-krYqYF7u5U3CGCTc80yOKTGq&index=30)
(https://i.imgur.com/uUSxeuX.jpg)
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228493329)

’Ha süt a nap, hagyd ott a házat.
Táncolj át a réten,
Ülj le a tó mellett,
És élvezd, hogy létezel.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A bűnbánó pislogása elég egyértelműen árulkodik arról mennyire nem szándékosan tette, amit tett. Nem is tudok haragudni rá... mindössze, csak nem értem. Úgy az egészet. Eddig ilyen soha nem fordult elő. Sőt, volt hogy ő keresett meg szimpla random időközönként. Mint mondjuk az óratorony esete az ebédidővel. Vagy emlegessem az üvegházakban eltöltött gyógynövénytan óra utáni esetet? Ezért is fura hogy elfelejtette. Sosem felejt pláne nem engem.
- Én… hát, szóltam volna. Ha eszembe jut. De teljesen kiment a fejemből, ne haragudj. Igen, tényleg meg akartam nézni őket...
Hangjába bevegyül egy kesernyés színvilág, amitől nekem sem lesz jobb a kedvem. Nem nagy dolog, végtére is túlélhető a dolog. Tudjuk pótolni máskor és máshogy. Mondjuk a nyár folyamán. S mikor ezt megemlítem, meglepetten pillog fel rám.
- Hát tudod... a Persedia... jártál te csillagászatra?
Kérdezek vissza kissé cinikusan. Másodikos vagy meglehet harmadéves tananyag. Annak idején Cielo kikövetelte tőlünk az összes főbb esemény időszakos dátumát. Persze ezt is csak utólagos hallomásokból tudom. Tavaly kissé szkeptikus unalommal arcomon néztem Blaire-rel a tengerparti sziklákról. Untatott hogy mennyire egyformák. A tenger mint olyan jobban lekötött, no meg a rengeteg pótolnivaló. Idén esélyesen jobban élvezném, akkor meg pláne ha Clemmel együtt lennék.
- Tanulok. Leckét írok. Ilyesmi. Tegnap kicsit elcsúsztam a tervezetthez képest, mert korán aludni mentem.
Pislogok párat a szavaira. Hát igen... ezt sejtettem... már a korai alvást. S már azon lennék hogy hát oké, akkor bocs hogy megzavartalak, és már összekanalazva a cuccomat tovább is állnék mikor mégis csak maradásra bír. És ehhez elé, hogy kinyújtja felém a kezét. A hosszú vékony kis ujjai mind vágyakozva érik a levegőt, de tudom hogy valójában hozzám igyekeznének. Van ebben valami szomorúan jó. Valami bizsergetően kellemes. Ez pedig arra késztet, hogy ne induljak el. Még ne.
Egy pillanatnyi habozást ugyan beiktatok, mielőtt a kezem végül az öv felé indulna meg. S mikor eléri ujjbegyei szélét, megérezve és szelíden végigsimítva rajtuk gyermeteg ostoba öröm fog el rögtön.
- Tök rosszul érzem magam, tényleg nem szándékosan felejtettem el… haragszol?
A kérdés közben lejjebb ereszkedek míg végül az ő szintjére kerülök a pokrócára. Épp mellé. Nem szorosan, van közöttünk hely, bár nem sok.
Haragszok-e?
A kérdés ott dübörög bennem, válaszra várva, de pár pillanatig csak a némasággal köszönhet össze. Ennek pedig oka, hogy az agyamban próbálok valami kellően kedves de kellően semleges választ találni. Igazából haragudni nem haragszom. Inkább csak... hát nem értem. És ez zavar. Kellemetlenül keserűen zavar.
- Tudod, hogy rád nem tudok haragudni - biccentem el oldalra a fejem és közelebb hajolok felé hogy annyi bátorságot véve a kialakult helyzet ellenére is adjak neki egy puszit. Leginkább az arcára, vagy oda, ahol érem. - Szóval ne rágd magad ezen.
A mosolyom meleg és kedves. Őszinte. Szelíden húzódok hátrébb enyhén mámorosan Clem illatfelhőjével az orromban.
- Mégis mit tanulsz még most is? - lepődöm meg, miközben mellette igyekszem eltekinteni az előtte heverő könyvek közül arra, amelyik épp nyitva van. Tőle azonban csak a lap sárgás szélét látom csak, meg pár betűt. Mintha... rúnatan lenne? Uhhh az de szar!
- Azt hittem csak kikapcsolódni jöttél ide. Szombat van, Napsugár! Pihenhetnél...- hát nem épp most mondta hogy el van csúszva? - Tarthatnál némi szünetet...
A hangom kérlelően suttogóra vált. Részben azért, mert azt akarom hogy rám figyeljen. Ezzel pedig biztosan magamra vonom az osztatlan érdeklődését. Ha tetézni akarnám megtoldhatnám egy olyannal hogy az én kedvemért, de semmi szükségét nem érzem az ilyesféle személyeskedésnek. Ráadásul így, közvetlen közel hozzám, úgyse tud rend szerint nyugton maradni és én sem. Most kivételesen nem teszek semmit, mindössze a kezem a kezével játszik. Ujjaim játékosan futnak fel az övéin majd szelíden le, kieszközölve némi gyomorszorító pillangóverdesést mindkettőnkből.
- Mesélhetnél...mi történt tegnap?
A kérdés úgy bukik ki belőlem, hogy jobbára rá sem pillantok. Át sem gondolom. Inkább figyelem az újra meg újra összeérő ujjaink játékát. Valahogy az kevésbé zavaró, mintha a szemébe kellene néznem és találkoznom a fájdalmas igazsággal, amiről fogalmam sincs hogy micsoda.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Clementine Banks - 2017. 09. 21. - 10:37:28
.wearing the heart on the sleeves. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228485842)

(https://i.imgur.com/3B7Znuy.jpg) (https://i.imgur.com/f3qKBNO.gif)

Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Mosolyogni akarok, de inkább valami kis ironikus szájhúzás lesz belőle - Aha, hát tudod. Az asztronómia az a csodálatos tantárgyunk, amit indokolatlanul muszáj öt éven keresztül felvennünk, hogy aztán a nagy részünk ne használja semmire – élcelődöm vissza egy kicsit, mert persze, hogy nem a Persediák létezése okozta a kis fennakadást az agyműködésemben - Csak hát… augusztus még vagy öt hónap múlva lesz – világítok rá az egyébként nyilvánvaló igazságra. Az augusztus, vagy úgy egyáltalán a nyár… hát, megfoghatatlan távolságokban van számomra egyelőre. Addig még le fogunk vizsgázni, mindketten. Augusztusra kiderül az is, hogy ki, mit fog csinálni, amikor elkezdődik egy újabb tanév, épp csak nem térhetünk már vissza a Roxfortba. Bizonyos napokon szabályos hidegrázással veszem tudomásul, hogy a vizsgák egyre inkább a nyakunkon vannak, de mondjuk egy ilyen szép, kora tavaszi napon meg az egész teljesen felfoghatatlan, és elképzelhetetlen. Valahogy én eddig sem mertem olyan távoli terveket szövögetni, minthogy augusztus… az meg csak a hab lenne a tortán, hogy Mathiasszal tervezgessek egy majdnem félévnyi távolsággal előre. Szürreálisan hangzik egy kicsit. De azért mégsem azt mondom, vagy inkább kérdezem, hogy miért akarna velem bármit is megbeszélni… augusztusra?

A mosolyom sokkal őszintébb, amint rá tudom venni, hogy leüljön mellém, de azért érzek benne valami furcsa kis tartózkodást. Lehet, hogy tényleg nem haragszik, ahogy kis hallgatás után állítja, de azért abban is biztos vagyok, hogy nem kicsattanóan boldog, és elég árulkodó az is, hogy szinte csak egy udvariasnak ható puszit nyom az arcomra, vagy hogy nem húzódik hozzám közelebb. Persze, most igazán nem hibáztathatom azért, ha arra vár, hogy én engeszteljem ki, és ez az egész valószínűleg nem is jelent semmi rosszat, ha csak a tegnapi bakimról van szó, csak… hát, a tegnap történtek a fényében sokkal drasztikusabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Márpedig ennek csak az én fejemben kellene léteznie, nem? De az is bőven sok, ha csak ott van.
- Rúnaismeret beadandó, többnyire. Egy kicsit mintha eldurvult volna az óra így a vizsgák közeledtével – követem a pillantását a nyitva hagyott könyvig és füzethez, de egyértelmű, hogy nem kimondottan igyekszem visszatérni a leckémhez. Voltaképpen reggel óta itt vagyok, és igyekszem megcsinálni azt, amit tegnap akartam, úgyhogy egészen jól állok.
- Éppenséggel tarthatok egy kis szünetet. A kedvedért… - fordulok aztán vissza hozzá egy mosollyal, mert persze, azért ezt nem kötöm az orrára, hogy ne csak gyakorlatiasnak érezze a gesztust. Amúgy sem számít, ha rosszul állnék, sem hiszem, hogy tudnék a rúnákra koncentrálni, amikor itt van.

- Hogy érted, hogy mi történt? – szemernyi gyomorideggel kérdezek vissza, és ugyanúgy az ujjainkat bámulom, mint ő, hogy végül mégis elhúzzam őket, de nem azért, hogy még ezzel is eltávolodjak tőle, épp ellenkezőleg. Felé fordulok teljesen, közelebb csusszanok, az egyik lábam átvetem az övéin, másik csupasz talpam pedig a háta mögött támaszkodik meg, hogy akár neki is dőlhetne, én pedig meg tudom támasztani a vállán a halántékomat, hogy elnézhessek a tó felé. Persze, nem mentes a helyezkedésem minden hátsó szándéktól –pontosan tudom, hogy olyan átlátszó tudok lenni, mint egy papírlap, és kicsit sincs kedvem a „húgod szerint a szemöldököm egy földigiliszta, meg úgy egyébként, a párosunk nevetséges, reménytelen, én meg szánalmas vagyok, és mit képzelek magamról” beszélgetéshez. Biztos állati jól sikerülne! Ja, nem valószínű.
- Csak egy kicsit nyűgös volt a délutánom, felbosszantottam magam pár buta apróságon, aztán a délutáni órák után visszamentem a klubhelyiségbe, és mivel nyomorultul idióta vagyok, megfeledkeztem minden másról… meg rólad – egek, nem is gondoltam, hogy majdnem értelmesen tudok egyensúlyozni kis hazugságok peremén. Annyira nem lehetetlen mondjuk, amit mondok, kimondottan holdkóros tudok lenni néha, mint aki szabályosan el van varázsolva, ezt bizonyára ő is tudja. Kicsit mondjuk ironikus, hogy a Mathiasszal való találkák adtak egyfajta ritmust a Roxfort egyébként kicsit monoton napjainak, szóval azért mégis furcsa jelen esetben a saját szelességem. De hát… kénytelen vagyok bevallani, hogy úgy igazából még csak egy hónapja része az életemnek, ami azért nem olyan hatalmas megszokás. Még csak egy hónap…! Sokkal többnek érződik, és hajlamos is vagyok azt hinni, hogy sokkal több időről van szó, pedig nem is. Ha arra gondolok, hogy csak egy hónap… hát, talán mégis csak túlságosan gyorsan égne ez a gyertya?


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 21. - 12:49:17
zene:K- A múlt (https://www.youtube.com/watch?v=gzlS3RBv2SU&list=PLzNiLfTC-krYqYF7u5U3CGCTc80yOKTGq&index=30)
(https://i.imgur.com/GhadMHl.jpg)
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228493329)

’Ha süt a nap, hagyd ott a házat.
Táncolj át a réten,
Ülj le a tó mellett,
És élvezd, hogy létezel.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


- Csak hát… augusztus még vagy öt hónap múlva lesz.
Kedvem lenne visszakérdezni hogy... és? Nem értem mi ebben a baj. Mert Clem hangjából süt a... hmm.. bizonytalanság? Valami nagyon fura, azt hiszem. Elfog az az érzés, hogy talán mégsem kellene ezt erőltetni, de mire már ülök addigra az ő arca is felvidul. Kissé gyanakodva méregetem, azt latolgatva mennyi is az esélye annak hogy megjátssza magát. Aztán magamban arra jutok hogy talán tényleg csak én festem az ördögöt teljesen fölöslegesen a falra és képzelek be többet abba, ahol nincs is semmi. Úgyhogy csak hümmögök egyet igazolóan. Valóban még jópár hónap a nyár, de számomra már olyan, mintha itt is lenne. Ó bárcsak már ott tartanánk!
- Rúnaismeret beadandó, többnyire. Egy kicsit mintha eldurvult volna az óra így a vizsgák közeledtével.
Még jó hogy nem járok arra a szutyok órára. Ha valóban az aurori pályát céloztam volna meg, biztosan Clemmel együtt senyvednék a fakultáción. Hála Merlinnek Arabellával bezzeg nagyot nyert az iskola. Sokkalta érdekesebb és attraktívabb órát tart rendszeresen, mint hogy a rúnák magolásába unatkozva ásítsam halálra magam.
- Éppenséggel tarthatok egy kis szünetet. A kedvedért…
Na erre már őszintén elmosolyodom. (Végtére is célt értem és ez kinek ne legyezné a hiúságát?) És ahogy ő is felém fordulva, akkor abban a pillanatban tényleg úgy tűnik, nincs itt semmi gond. Az összemosolygásunk másodpercét követi a mozgása, ahogy elhúzza a kezét. Az enyém ott lóg még a levegőben közöttünk, majd végül a térdemre hullik. Némán figyelem a helyezkedését, ahogy közelebb csusszan hozzám és elhelyezkedik bájosan szemtelen ártatlanságot sugalló arccal. A visszakérdezését meg sem hallom elsőre, csak miután megtámaszkodom a tenyeremen két kézzel magam mögött nézek újra rá.
- Csak egy kicsit nyűgös volt a délutánom, felbosszantottam magam pár buta apróságon, aztán a délutáni órák után visszamentem a klubhelyiségbe, és mivel nyomorultul idióta vagyok, megfeledkeztem minden másról… meg rólad.
- Aha... hát... nagyon nyűgös délután lehetett az, ha épp rólam feledkezel meg...
Egy jelentőségteljes pillantást küldök felé. Ugye ezt ő se gondolta komolyan? Ez azért fájt....!
-...és gondolom nem a tananyag vagy a tanárok voltak az a pár buta apróság, hm? Na mondd mi történt! Vagy nem is akarsz róla beszélni?
Zavartan nézek a szemeibe. Vagy néznék, de persze nem tudok, mert az arca inkább a tó felé tekintget el. Jó érezni a közelségét, a melegét, ahogy a vállamra hajtja a fejét. Inkább érzem semmint látom, hogy azért ez eléggé nyögvenyelősen megy ahhoz képest mennyire nincs elvileg semmi baj sem. Nem? De. Szóval... most konkrétan úgy érzem magam, mint egy elcseszett pantomimes, aki a nem létező üvegfalán próbálja a repedéseket kitapogatni. Vagy mint mikor a sötétben keresed az ajtót meg a kilincset hozzá. Rendszerint mire eljutsz addig ötször berúgod a lábad valamibe és kellően szitkozódva lelsz rá a megoldásra. Valahogy kissé elveszve érzem magam Clemmel és a problémájával együtt, főleg hogy még az a lehetőségem is elszállt hogy valamit a mimikájából olvashassak le. Nem akarom ugyanakkor kipiszkálni sem belőle a dolgokat, pláne úgy nem, hogy nem önszántából mondja, de... így nehezen tudok rajta segíteni. Pedig mindent meg lehetne oldani. És én szeretném megtenni ezt érte. Így kissé oldalra döntöm a fejem miközben nézem őt. A haját, ami csiklandozni kezdi az orromat, ahogy lefelé tekintek. Látszik a zavartsága, mely a mély hallgatásban testesül meg, de ezt betudom a kellemetlen színvallásnak. Inkább csak a kezem mozdul, hogy kisimítson arcából egy kósza tincset és ezáltal magamon is segítsek hogy ne ingereljen tovább.
- Amúgy meg... ne beszélj így magadról! Távol áll tőled az idiótaság. Majd kapsz te is tőlem karácsonyra egy nefeleddgömböt Elliottal együtt ugratásként...
Viccelődöm miközben elvigyorodom a jól ismert szemtelen stílusomban, de úgy hogy még a szemem körüli kis nevető ráncok is megjelennek. Végtére is, ez már kijárt. Kemény teljes két persze nem pofátlanodtam, mióta a közelében vagyok. Pont ideje ezt orvosolni. Így hát csak az álla alá nyúlok szelíden és kierőszakolom, hogy rám tekintsen. Végre először úgy igazán a mai nap folyamán.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Clementine Banks - 2017. 09. 21. - 16:07:19
.wearing the heart on the sleeves. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228485842)

(https://i.imgur.com/3B7Znuy.jpg) (https://i.imgur.com/f3qKBNO.gif)

Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


- Igen, eléggé az volt – felelem, mint akinek nem tűnik fel a szóválasztásomra reakcióként érkező szemrehányás, de igazság szerint a „nyűgös” még elég finom fogalmazás arra, amilyen a tegnapom volt. Igazából… hát, egyetlen szóval szerintem le sem tudnám írni a tegnapomat. Annyi mindent éreztem egyszerre, hogy talán nem is kéne csodálkoznom, hogy másnak nem maradt bennem hely, és fontos dolgokról feledkeztem meg. Szerencsére mondjuk talán nincs olyan rossz hírem (hahahaha, pont nekem?!), hogy valami számító tervre gyanakodjon itt bárki is, Mathias főként. Már csak az lenne csodálatos, ha ebbe valami olyasmit olvasna bele, amiről aztán szó sincs. Azt mondjuk el tudom képzelni, ha esetleg ez az eset egy bizonyos valaki fülébe jut, akkor az az illető elégedett kuncogással bújik el a saját tenyere mögött. A gondolatra enyhén elfog a hányinger.

Halkan sóhajtok, az arcomon fintor szalad át, de persze ezt nem láthatja. Valószínűleg a természet egy fricskája, hogy most persze megérez valamit a kínomból, és mintabarátként akar viselkedni, pedig ha mondjuk felidézem azt a bizonyos buta fogadást a színházban, akkor nem különösebben érdekelte a (ha annyira nem is látványos, de azért) szenvedésem, vagy megbántottságom - Baj, ha nem akarok beszélni róla? – kérdezek vissza megint csak bizonyos tekintetben őszintén. Tényleg nem akarok beszélni róla, vagyis hát, vele nem akarok beszélni róla, ami talán rosszul hangzik, de azért egy kicsit érte is van az egész.
Semmi kedvem összeugrasztani a húgával. És egyáltalán nem csak azért, mert abból tuti nekem sem származna semmiféle előnyöm, de azért is, mert én is tudom, hogy a család fontos. Nekem is fontos a családom. Nekik meg… hát, nekik szerintem különösen fontos, hogy csak ők vannak. Ilyen tekintetben persze meg tudnám érteni Blaire-t. Ha azért jött volna oda hozzám, hogy közölje velem, hogy ha bántani merészelem a bátyját, vagy bármilyen tekintetben kihasználom, vagy bármi ilyesmi, akkor jön egy baltával, és feldarabol… hát, akkor komolyan mondom, teljes nyugalommal tudtam volna a szemébe nézni, és azt mondani neki, hogy rendben. Rendben! Mert ha nekem lenne testvérem, én is vigyázni akarnék rá. Akkor azt mondtam volna neki, hogy vettem, és ha bármi ilyesmit csinálok, egy árva szó nélkül a baltája alá fogok feküdni. Csak hogy Blaire nem ezt mondta. Voltaképpen… ezt csak egy egészen kicsike lábjegyzetként mondta, és egyáltalán nem ezen volt a hangsúly. Ha csak kicsit megcsipkedett volna, azt be tudnám vallani, és Mathias talán nevetne rajta, meg rajtam is, talán az egészet még hízelgőnek is találná, és nem lenne semmi feszültség a dologból. De hát… tökre nem ez történt, és tökre nem ez van.

Viccelődni kezd, mire én ezúttal szándékosan hangosan sóhajtok fel, amolyan „ugyan már” stílusban, mind azért, hogy nem hagyja, hadd szidjam magamat, ha ahhoz van kedvem, mind azért, mert nefeleddgömböt akar venni nekem. Karácsonyra! Vajon szándékosan csinálja? Hunyorogva emelem végül rá a tekintetemet, elgondolkodva méregetve - Sosem értettem, mire jó egy nefeleddgömb. Mi értelme tudni, hogy elfelejtettél valamit, ha nem mondja meg, mi az? – mintha ez perpillanat fontos lenne, ki is kérhetném magamnak a dolgot, épp csak most valamilyen szinten jogos.
Hallgatok egy kicsit, próbálom megsaccolni, hogy vajon látszik-e valami az arcomon, vagy a tekintetemben, vajon időközben valaki ráírta-e a homlokomra kis piros betűkkel, hogy mi történt tegnap, amitől Mathias egy csodához hasonlatos szempillantás alatt rájöhetne, de kétlem, hogy ez így lenne. Ha érzi is, hogy valami történt, azt bizonyára nem tudja csak úgy kitalálni, hogy mi. Végül inkább én szólalok meg újra, kicsit komoly, elgondolkodó hangon - Kérdezhetek valamit? Valami… furcsát? És megígéred, hogy nem érted teljesen félre?


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 21. - 16:40:57
zene:K- A múlt (https://www.youtube.com/watch?v=gzlS3RBv2SU&list=PLzNiLfTC-krYqYF7u5U3CGCTc80yOKTGq&index=30)
(https://i.imgur.com/4WLbROO.jpg)
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228493329)

’Ha süt a nap, hagyd ott a házat.
Táncolj át a réten,
Ülj le a tó mellett,
És élvezd, hogy létezel.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Hirtelen nem is tudom mit mondjak a visszakérdezésére. Enyhe meghökkenéssel azonosulok a ténnyel, ez bizony kellően kitérő válasz. Van értelme erőltetni? Nincs. És zavar-e? Baromira. Szörnyen. Nem szeretem mikor ilyen. Konok és elutasító. Mert most az.
- Eléggé... - dörmögöm félhangosan, de inkább nem firtatom tovább a kérdést. Tudom magamról milyen vagyok ha babrálnak velem akkor, mikor nem akarom. És valahol talán mindenki támadóba megy át ha nincs ingerenciája beszélni arról ami nyomasztja. Így hát teljesül a vágya, én meg maradok a megválaszolatlan körkérdéseimnél, ami a miértek sokasága. És persze az, hogy mirt épp velem, vele, velünk történik meg mindez? Olyan jó volt eddig minden, most meg... félek bármerre is lépek ingoványos talajra érek. Hogy pillanatok alatt beszakad alattam minden és elnyel a... nem is tudom mi. A bizonytalanság kénköves bugyra. Ebben az a szörnyű hogy nem miattam van ez, feltételezem, hanem sokkalta inkább miatta. És minekután azt se tudom mivel teszek jót vagy épp rosszat, hát merész vállalkozás újra gondtalanságot színlelni. Pedig Isten látja lelkem, nem akarok mást csak egy kis feszélyezettség-mentes félórát vele. Meglehet többet. Esélyesen egy egész délutánt is el tudnék viselni, ha már így a nap a déli horizont csúcsán ücsörög.
Vajon remélhetek? Bárgyú hiú ábrándoknak érzem ezeket.
Pláne azért mert ahogy felsandít a szemében rosszallást fedezek fel. Hát igen, ez kapufa. Vagy vehetjük öngólnak is. Mindegy, a lényeg hogy csúfos vereség. Épp ezért arcomról amilyen hamar elterült a szemtelen öröm, olyan gyorsan le is lohad. Mint az őszi széltől a sárgult falevelek csupasz marad és komor. Ezt pedig csak az ő sóhajtása tarkítja meg. Ajj-ajjj. Nem lesz ez így jó!
- Sosem értettem, mire jó egy nefeleddgömb. Mi értelme tudni, hogy elfelejtettél valamit, ha nem mondja meg, mi az?
Már épp rávágnám hogy voltaképpen fogalmam sincs, de vicces lenne ahogy azon tanakodna hogy éppen miért vált pirosra és szívesen elnézném ezt a jelenetet hosszú órákig, mikor váratlanul újra megszólal. Az idilli elképzeld képből ő maga rángat vissza és kissé meg is rezzenek a szavaira.
- Kérdezhetek valamit? Valami… furcsát? És megígéred, hogy nem érted teljesen félre?
Elkerekednek a szemeim. Orrlyukam is kitágul ahogy a levegőt kipréselem rajta keresztül a tüdőmből. Furcsát? Ez egyre különösebb. Ő maga egyre különösebb. Bennem pedig még annak ellenére is hogy itt van közel, mellettem, velem úgy ahogy szokott, ahogy szoktuk, mégis elfog egyfajta pánik féle. Nem mintha nem válaszolnék neki bármire, már amire persze tudok, na de... félreérteni? Mégis mit érthetnék félre bármin is?
- Öh...persze. Hogyne kérdezhetnél? Ilyen butaságot! Na gyerünk. Rajta...!
Biztatom, miközben újra visszahelyezem a kezem a plédre és újra hátra támaszkodom. Most már úgysincs rá szükség, hisz már rám tekint.
Enyhe aggodalommal arcomon és furcsálló arckifejezéssel tekintek rá. Aztán eszembe jut hogy lehet arra vár, ígérjem meg hogy nem értem félre. Vagy lehet csak megerőszakolja magát hogy kinyögje, ami bántja? Minden esetre lehunyom a szemem és ellazulnak a vonásaim. Így szólalok meg, mintha csak imádkoznék.
- És igen, ígérem hogy nem értem félre.
Kedvem lenne még hozzátenni kipattanó tekintetemmel kísérve hogy így megfelel-e neki, de inkább nem teszem. Csak ülök, hallgatva a néha fel-feltámadó szél zaját. A halk susogással fűszerezett tavasz igazi világát. Igazából olyan idilli lenne.. de csak lenne... mert nem érzem annak. És szimplán azért mert nem az. Valami valahol félresiklott. Benne. Vele. És nem tudom hogy ez a tegnaphoz, vagy az elmúlt hetek eseményeinek valamelyikéhez van köze. Remélem hogy nem azért, mert megbánta volna a dolgokat. Azt hogy mondjuk velem van, vagy hogy Belby miatt rendszerint az iskola mutogatott vásári majmai vagyunk, netalántán, hogy eljött velem Londonba.... vagy hogy velem volt azon az éjszakán és még másnap reggel is.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Clementine Banks - 2017. 09. 21. - 18:38:43
.wearing the heart on the sleeves. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228485842)

(https://i.imgur.com/3B7Znuy.jpg) (https://i.imgur.com/f3qKBNO.gif)

Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Eléggé baj? Remek. Nagyszerű. Eleve egy darab szarnak érzem magam, de még ebből sem fogok tudni jól kijönni, már látom. Hiába igyekszem tenni egy kedves, normális szívességet neki, meg tulajdonképpen a húgának is (bár neki csakis Mathias miatt), a végén ezzel is meg fogom szívni. El kéne kezdenem abbahagyni meglepődni az ilyen felismeréseken, és egyszerűen csak elfogadni, hogy remek érzékem van a dolgok rossz oldalára állni. Ráadásul mindig a hülye, jó szívem okozza az ilyen helyzeteket. Ha mondjuk tegnap ordítoztam volna Blaire-rel, azt már tutira tudná mindenki, a nyakamat tenném rá, beleértve Mathiast is, aztán akkor biztos ordítoznánk egy sort vele is, aminek végül vagy nagyon rossz, vagy végeredményben jó vége lenne, de túl lennénk rajta.
De neeeem, ó, hát dehogy! Nekem muszáj civilizáltan viselkednem, meg nem megsérteni Blaire Montregót, meg nem bemártani a bátyjánál, csak hogy ne ugrasszam őket egymásnak, mert azt nem bírná el a lelkiismeretem. Tulajdonképpen tisztában vagyok vele, hogy itt tényleg én vagyok a hülye. Mégsem tudok másképp viselkedni, mint ami helyesnek tűnik, bármennyire is szeretnék.

Ő végül mégsem erőlteti, és így én sem török meg. Amúgy sem tudom, hogyan kezdhetnék bele a dologba, mert nem terveztem el ezt az egészet. Mondjuk, sejtettem, hogy Mathiasszal előbb-utóbb találkozunk, csak azzal nem számoltam, hogy eleve úgy indítunk, ahogy. Hogy elfelejtettem őt, ami már eleve gyanús, és így sokkal rosszabb esélyekkel tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mert hát… nyilván nincs. Hát a fenébe is!
Felhúzom a másik térdemet is, ami még így is az ő kinyújtott lábai felett képez hidacskát, és a könyökömet megtámasztom a térdemen, az államat meg a tenyerembe, aztán akaratlanul is babrálni kezdem saját alsó ajkam a mutató-, és hüvelykujjam között morzsolgatva. Oké, ez egy újabb nagyszerű felütés volt, Banks! Néha gondolkodhatnék előbb, semhogy megszólalok, de most – mint amúgy is nagyon sokszor – csak mentem az első ösztönöm után, holott az ösztönök nem logikusak, és mint olyanok, kicsit megbízhatatlanok. Főleg olyankor, ha nagyon igyekszik az ember épp nem beszélni valamiről.

Az egy dolog, hogy bizonyos kérdésekről talán tényleg jól esne beszélni, de tulajdonképpen nem fogalmaztam meg előre, hogyan tudok belekezdeni ebbe az egészbe, a leginkább Blaire által felkavart kételyekbe úgy, hogy az egész ne legyen olyan, mintha bármiből is ki akarnék hátrálni. Én nem akarok. Talán éppen ez a baj, hogy én nem akarok, én jól érzem magam, és igazából meglepően, szinte már nevetségesen boldog vagyok vele. Nyilván nem tegnap gondoltam életemben először arra, hogy talán egyáltalán nem vagyok, leszek elég neki. De amikor az ember boldog, akkor elég egyszerű egy idő után elhallgattatni ezeket a hülye hangokat, meg azokat, amelyek zsigeri félelmet keltenek, minthogy mi van, ha megbántanak, vagy ha valami még rosszabb vége lesz az egésznek, de hát… mindenki fél ilyesmitől, nem? Ez átlagos, ez benne van a pakliban, mert sosem lehet tudni, csak hát a miénk azért tényleg szokatlan, és kicsit talán szürreális párosítás, és talán tényleg nem is helyes.
Utálok erre gondolni. Én tényleg utálok! De éppen, amikor már egyre kevésbé gondoltam ilyenekre magamtól, akkor jött Blaire, hogy visszanyomja a képemet ebbe a sok trutyiba. Akaratlanul ráncolom a szemöldökömet, ahogy azon tépelődöm, mit is kéne pontosan kérdeznem, hogy az a lehető legkevésbé hallatszódjon negatívnak, de nem vagyok benne biztos, hogy ez bárhogy is csenghet jól.
- Szerinted… mi jók vagyunk együtt? – bököm ki végül egészen halkan, épp csak azért ránézve, mert úgy érzem muszáj. Hogy kevésbé értse valaminek, ami nem, és hogy talán én is lássam, mennyire válaszol őszintén. Ha mondjuk Blaire jóslatai tényleg beválnának, és a londoni kiruccanásunk után záros határidőn belül át akarna ejteni a palánkon… hát, akkor akár most még le is kamuzhatná nekem a csillagokat az égről, nem? De nem akarok erre gondolni. Erre tényleg nem. Előbb tudom elképzelni róla, hogy mégis rájön, túlságosan különbözőek vagyunk, mi, meg a világaink, vagy csak simán, túl uncsi vagyok, mint arra, hogy ekkora szemétláda legyen. Én ezt nem vagyok hajlandó elhinni - Augusztus, karácsony… nem tudom eldönteni, hogy csak könnyedén dobálózol ilyesmivel, vagy úgy gondolod, hogy… hát, érted – mondom egy kicsit sután, és ha az előbb nem szólt volna rám, hogy ne hívjam magam idiótának, hát most biztos megtenném megint, sűrű bocsánatkérések közepette, amiért úgy viselkedem, mint egy idióta gyerek, miközben a szívem meg gyakorlatilag az abszolút semmitől, valami hülye műparától akar kettétörni.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 21. - 19:54:31
zene:P- What About Us  (https://www.youtube.com/watch?v=ClU3fctbGls&list=PLzNiLfTC-krYqYF7u5U3CGCTc80yOKTGq&index=14)
(https://i.imgur.com/MKVgOnO.jpg)
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228493329)

’Valami réges-régen
elszállott hajnali hang
nyomán ma felrebben az emlék
s nyelvel, mint kicsi harang'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Elnézem ahogy mozdul. Figyelem a reakcióját, ami tele van idegességgel. Ez meg evidensen rám is átragad. A gyomrom fel és le száguld, mintha csak a délelőtti edzést ismételné meg. Igaz a seprűn esküszöm jobb érzés ez, mint így, a szilárd stabil talajon. Más esetben ölnék hogy Clem mellett éppen érte ez az érzelemhullám fog el. Ám jelenleg inkább zavar semmint kedvet ébreszt bármi iránt. Eljutok arra a pontra hogy tényleg nem volt a legjobb ötletek egyike megzavarnom őt. No de azért a kíváncsiság nagyobb úr. Hát kivárok. Kivárok ha kell az idők végezetéig is.
Nevetve kapnék oda a szájához, amit babrál. Úgy fest így mint egy ötéves kisgyerek, aki barmira unja magát és azon töri a fejét melyik csintalanságot kövesse el... az összes édességet dézsmálja meg vagy szimplán csak a fagyisbödön aljába szagoljon bele? Esetleg egyszerre mindkettő? A muris jelent csak azért nem fakaszt igazi őszinte mosolyra, mert tudom nála ez a vívódás jele.
- Szerinted… - a szívem megremeg egy pillanatra.-... mi jók vagyunk együtt?
Hogymi?
Az első gondolat ez, így egybe. Aztán hirtelen annyi érzés fut át rajtam, hogy azt se tudom melyikhez kapjak. Aztán kikívánkozna úgy egybe belőlem, hogy hogymiafenérőlbeszélsz? Ellenben csak a kerek szemeim pislogásával találhatja szembe magát.
- Augusztus, karácsony… nem tudom eldönteni, hogy csak könnyedén dobálózol ilyesmivel, vagy úgy gondolod, hogy… hát, érted...
- Nem... - kezdem halkan. Olyan halkan mint ő, de lehet még attól is halkabban. Hangom akaratlanul is vészjóslónak tűnhet. - Nem értem...
Megingatom a fejem lemondóan. Valóban nem értem. Valóban nem tudom hogy jutott el ő most épp ide. Miért? Miért most? Miért épp tegnap? Hisz ő akarta a csillaghullást megnézni. Mi az isten nyila esett meg hogy mára már... nem kívánatos személy lettem? Mert olybá tűnik hogy ez a helyzet. És emiatt fullasztó lesz úgy minden. A közelsége, az ahogy a lába felettem átvetve pihen. Még az is ahogy rám néz.
Ez lenne a szakításunk? Így akarta a tudtomra adni hogy... hát kösz de mégse? Értem én ha nem, nincs ezzel baj. Csak... azt hittem legalább őszintén megmondja, nem pedig.. lepattint. A Belby féléből kinézek ilyet... tőle többet reméltem. Azt hittem másabb...
- Miért ne dobálózhatnék? Amilyen gyorsan pörögnek a hónapok kettőt pislogsz és karácsony lesz...
Hangomba epés él vegyül. Savanyú leszek, akaratlanul. Inkább elkezdem a könyveket bámulni melyek a lábam mellett pihennek szépen sorjában egymáson. A gerincük majdhogynem pontos egyenes vonalat ad ki innen, ebből a szögből nézve.
- Mellesleg nem szoktam 'dobálózni' a szavakkal... azt hittem ennyire ismersz.
Hát igen, azt hittem. Azt hittem ismerem őt. Azt hittem köztünk több is van, mint.., mint mi is? Mint puszta se vele-se nélküle állandó csatározás. Tévedtem volna? Úgy fest.
- Nem értelek... - közlöm némi csend után, mert érzem hogy ez így nyomasztó. - Mi változott? Valami rosszat mondtam? Megbántottalak? Vagy... mégis... mi van?
Mi történt úgy huszonnégy órája? Mi az, ami miatt ennyire... befordult? Mondhatnám azt is hogy becsavarodott? Nem, az azért túlzás lenne. Kissé azt hiszem átfordult önsajnálóba. Vagy... elkezdett azon gondolkodni, amin mindenki. Jó ez így jó az úgy... na persze. Aztán innen egyenes út vezet ahhoz, hogy mit gondol ez meg az. Ha megfelelési kényszere van és az iskola népe felé nem pedig irányomba, akkor valahol ez baromira el van fuserálva. Márpedig jelenleg nem én vagyok itt a fontos. Ha az lennék eszébe jutott volna tegnap hogy esetleg nyíltan közölje is, hogy bocsika, de nem. Úgy semmilyen téren sem. És akkor végtére is ugyan szar lenne, de elfogadnám.
Csalódtam benne? Egyre erősebben érzem. Igazából az a szörnyű hogy ha most nem botlom bele, tutira nem keresett volna meg. Elég szívás belátni, mennyire is más ha kiütközik az eltérő gondolkodás.
- Mi a fene történt tegnap?
Nem tehetek róla, de durcás követelőzővé válok. Akárhogy is akarta ezt lerendezni, immár tuti nem fogja úgy. Okolhatja a vakszerencsét vagy a szerencsétlenségét hogy pont erre jártam. Okolhat akármit, akárhogy. Én tudni akarom az igazat. Miért jutott épp most eszébe? Hisz két hete még... de az két hete volt. Azóta meglehet tettem vagy mondtam valamit, valamikor. De mikor és mégis mit? Nem megérdemelném hogy tudjam az okot legalább? Szerintem de. Még akkor is ha ez a nehezebb út... mindkettőnknek.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Clementine Banks - 2017. 09. 21. - 21:30:23
.wearing the heart on the sleeves. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228485842)

(https://i.imgur.com/3B7Znuy.jpg) (https://i.imgur.com/f3qKBNO.gif)

Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Nem. Nem…?
Fájdalmasan hosszúnak érződik, míg hozzátesz valamit ehhez az egy szóhoz, hiszen ez pont úgy hangzik, mintha azt válaszolná a kérdésemre, hogy nem. Szerinte egyáltalán nem vagyunk jók együtt. A gyomrom egyik pillanatban fenn, a másikban lenn, és hát, a kételyeimet ez elég jól igazolná, de igazság szerint naivan arra számítottam, hogy azt fogja mondani, ne legyek hülye, már hogyne lennénk jók…? Kicsit csodálkozom, hogy nem sírom el magam ettől azonnal. Valószínűleg annyit sírtam tegnap a jelek szerint, hogy egy cseppnyi könnyem sem maradt már, amit elsírhatnék, meg mondjuk amúgy sem lenne jó ötlet sírva fakadni. Csak még sötétebb színben tűnne fel ez a beszélgetés, amit eleve nem szántam ennyire lehangolónak, meg ahogy a tapasztalatom mutatja, Mathias jobbára kicsit pánikba esik, ha sírni kezdek.
Mondjuk egy kicsit így is úgy tűnik, mintha pánikolna, pedig pont ezt akartam elkerülni, hogy így nézzen rám. Mire eljut a fülemig az, hogy az a „nem” inkább egy „nem értem” akart lenni, voltaképpen már elképzeltem, hogy mindjárt fel fog állni, itt fog hagyni, és ezentúl majd pont úgy néz rám, mint a húga. Mint a piszokra a cipője talpán, és ettől szabályosan görcsbe rándul minden porcikám, és lefele konyul a szám, pedig voltaképpen nem ezt mondja. Egyelőre legalábbis…

- Félreértesz – mondom csendesen, egyértelmű szomorúsággal a szememben, és csak azért nem mondom, hogy pedig megígérted, hogy nem fogod, mert nem akarok szavakon lovagolni, meg mert valamiért ő is sokkal drámaiabban értelmezi a kérdésemet, mint gondoltam, hogy fogja. Nagyon is komolyan veszi, amiről nem tudom eldönteni, hogy jó-e. Lehetne jó, hogy mondjuk ezek szerint ő tökre nem gondolkodik ilyen hülyeségeken, mint én, mert tényleg jó neki velem, de lehetne rossz is, hogy amint egy kicsikét elbizonytalanodom, magammal tudom rántani őt is, mert egyáltalán nem biztos bennünk. Tényleg nem tudom eldönteni. Azt kívánom, bárcsak bele sem kezdtem volna ebbe az egészbe. Meg persze azt, hogy bárcsak ne talált volna meg magának Blaire. Meg azért azt is, bárcsak egy kicsit kevésbé lennék érzékeny a környezetemre, és lenne kicsit nagyobb arcom. Más lányok a helyemben biztos csak pofán röhögnének bárkit, aki azzal jönne nekik, hogy „nem elég jók”, én meg jól magamra veszem… hát, magamnak köszönhetem, mi?

- Dehogyis! – hevesen rázom a fejem tiltakozás gyanánt, és egyszerűen azt sem tudom, ki tudom-e fejezni megfelelően, milyen borzasztóan érti félre, amit mondok - Semmit nem csináltál, vagy mondtál, vagy ilyesmi, én nem akarok változtatni semmin! – mondom némi nyílt kétségbeeséssel, mert ha ebből most azt szűri le, hogy haragszom rá, vagy nem akarok vele lenni, hát… akkor lehet, hogy kínomban addig fogok a földön fetrengve nevetni, amíg végül csak sikerül sírnom - Ezért kértem, hogy ne értsd félre, nincs… velünk nincs semmi baj – folytatom és aggodalmasan tördelem a saját ujjaimat, hogy észre sem veszem, mikor húztam el a saját térdemről a karomat.
- Már ha szerinted nincs – teszem aztán hozzá bizonyos kelletlenséggel, és nehezemre esik megint csak nem hozzátenni, hogy „de tulajdonképpen nem válaszoltál arra, amit kérdeztem”. Vagy legalábbis… annyira nem meggyőzően, mint ahogy jól esett volna - Merlinre… - túrok aztán bele idegesen a hajamba, két kézzel, hogy aztán hirtelen mozdulattal kicsit megdörzsöljem az arcom, mintha ettől hirtelen tisztábban látnám, mit kellene mondanom, amitől megnyugszik. Mert ha ő megnyugszik, akkor meg tudnék nyugodni én is, hiszen ez így nem jó. Egyáltalán nem jó. És az, hogy ezt most én okoztam, borzalmas érzés.
- Nem a tegnapról van szó! – kötöm az ebet csökönyösen a karóhoz, és csak azért nem kapom el róla a pillantásomat, mert nem akarom, hogy még abba is olyasmit lásson bele, ami nincs ott - Csak… néha kicsit nehéz folyton, azt hallgatni, hogy én mégis mit képzelek, amiért veled vagyok. Vagy hogy képzelhetem, hogy ennek van bármiféle jövője is, hogy azt hiszem, létezik olyan univerzum, ahol több lehetek egy két hetes unalom-űzésnél – nem kérdezek rá, hogy ő erről mit gondol. Ahogy azt sem mondom, hogy ez pont nem arról szól, ő elkövetett-e ellenem valamit. Inkább arról, hogy én nem… okozok-e neki kellemetlenséget, nem vagyok-e kínos, nem unt-e belém, meg még mondhatnék annyi minden mást is, de valami testetlen félelem végül belém fojtja a szót, és csak remélni tudom, hogy most tud sokkal okosabb lenni nálam, és megérti, mit akartam kérdezni igazán.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 22. - 08:16:11
zene:K- Megszelidítés  (https://www.youtube.com/watch?v=gzlS3RBv2SU)
(https://i.imgur.com/lNkJwH7.gif)
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228493329)

’Valami réges-régen
elszállott hajnali hang
nyomán ma felrebben az emlék
s nyelvel, mint kicsi harang'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Félreértem? Hogy lehet ezt félreérteni? Ott már baj van ha azt hiszi valami nem jó velünk. Ráadásul mindezt hangosan ki is mondja és pont hogy tőlem várja a megerősítést. Az ellenkezőjéről gondolom én elsősorban, de hát erősködhetnék én, ha ő maga nem biztos a dologban mi értelme is győzködnöm? Olyan ez mint a csók egy dementorszipolyozottnak. Értelme nem sok van, de próbálkozni azért lehet. Annyira mondjuk nem lep meg a dolog. Szinte vártam mikor kezd el kételkedni. Azt hittem hamarabb fog bennem, semmint saját magában. Végtére is ez kellő bók rám nézve és kellő sértés önmagának. Nem értem miért jó lebecsülnie saját magát, de hát lelke rajta. Szóval nem, nem értem hogy is érthetem ezt bárhogy félre. És épp ezért nem is szólok semmit mert az úgyis cinikus hangnemet ütne meg, ami semmi jóra nem vezetne. Szimplán csak kérdőn pillantok rá, enyhén felívelő szemöldökkel, amolyan : ó valóban? kérdést sugallva és epedve várva hogy akkor legyen oly kedves és magyarázza meg. Várom. Igazán várom.
Mondjuk annyi pozitívum mégis csak adódik hogy heves, ösztönösnek ható tiltakozása maradéktalanul őszintének tűnik. Szóval tényleg nem én vagyok az ok? Ez végtére is megnyugtató, de... újabb kérdésekhez vezet. Mert ha nem én akkor mégis ki? Meg mi?
- Ezért kértem, hogy ne értsd félre, nincs… velünk nincs semmi baj...
Erre azért el kell mosolyodnom. Kellően semennyire nem hihető ez tőle. Sem a hangszíne nem a szavai jelentését sugallja, sem a kéztördelése nem ezt bizonyítja. Talán épp ezért érzem, hogy meg kell szólalnom. Meg kell nyugtatnom.
- Akkor jó... mert én is így gondoltam.
Apró bólintással somolygok tovább. Remélem ez kizökkenti vagy legalább megerősíti. Tévedek. Lehet meg se hallotta?
- Már ha szerinted nincs...
- Persze hogy nincs! Ugyan miért is lenne?
Ösztönösen vágom rá, talán túlontúl gyorsan is. A kérdés viszont kikívánkozik belőlem. Eddig tényleg nem volt semmi. Jó, leszámítva egy-két évődő napot, egy két műduzzogást hol részéről hol részemről... de semmi komolyabb ellenkezés vagy harag vagy vita... Hogy jött most mindez mégis? Mert láthatóan nem egy légből kapott hóbort... ó nagyon nem.
- Merlinre…  Nem a tegnapról van szó! Csak… néha kicsit nehéz folyton, azt hallgatni, hogy én mégis mit képzelek, amiért veled vagyok. Vagy hogy képzelhetem, hogy ennek van bármiféle jövője is, hogy azt hiszem, létezik olyan univerzum, ahol több lehetek egy két hetes unalom-űzésnél.
- Hogy velem vagy?
Kérdezek vissza elhűlten.... szemeim összeszűkülnek és meglepő de másodpercek alatt kitisztul a kép. A düh feltolul bennem, akaratlanul. Igyekszem visszafojtani, igyekszem palástolni. Szarul megy mondanom sem kell.
- Ó, értem. Szóval összeakadtál a húgommal. Remek! - hangom nyers és epés. Baromira csalódottnak tűnik pedig inkább csak sajnálom az egészet. Azt meg pláne, hogy nem lehettem ott. - Ilyenekkel tömte tele a fejed? És te hittél neki? Ez...
Elhallgatok mert érzem, baromi sértő dolgok jönnének a számra. Haragszom és a haragom nem épp rajta akarnám levezetni, de... olyan nehéz. Érzem ahogy ujjaim begörbülnek a tehetetlen dühtől és ahogy a karom is megfeszül. Az izmokat tudatosan kell sarkallnom arra hogy ernyedjenek el, és a könyököm behajlítva ellököm magam függőlegesbe az eddig hátratámaszkodott kidöntött ívemből. Csak a fejem rázom meg csalódottan. Sejthettem volna hogy eljön ez a pillanat. Elkerülhetetlen volt a találka vagy a köztük lezajló beszélgetés. Ha úgy vesszük az én hibám jórészt. Addig halogattam ugyanis a dolgokat, amíg Blaire türelmetlen természetével maga ment elébe. De... hát nem volt kedvem magamnak okozni a kellemetlenséget. Alig van időnk Clemmel, a lopott percek és pillanatok kiélvezésében... nem vitával akartam eltölteni. Pláne nem épp a húgom miatt, akit szeretek és becsülök. És ez az önzőség, ami ide vezetett. Korholhatom magam, de most már totálisan mindegy. Totálisan elcsesztem. Habár... akkor sem lett volna talán jobb a szituáció ha ketten néztünk volna farkasszemet az én varázslatos módon házisárkánnyá avanzsálódó testvéremmel szemben. Épp ezért fújom ki a levegőt egyetlen nagy lendülettel. Épp ezért mozdulok. Kezem immár nem a testem tartja hanem szabadon ível és a dereka köré simul, hogy egyetlen könnyed de határozott emeléssel és húzással a saját ölembe invitálja őt. S miután ez megvan sem engedem el. Mindössze felcsúsznak a kezeim az arcához és ott simítanak végig.
- Ajjjj Clemy...! - csóválom lemondóan a fejem. Kivárok egy percet némán, elnézve mennyire nagy a baj. Hátha le tudom olvasni az arcáról. A szeme villanásából. - Mióta érdekelnek téged az ilyesfajta badarságok? Belbyről magasról teszel... az majdnem pont ugyanaz!
Na igen, Blaire csak annyiban másabb, hogy a vezetéknevünk azonos. Mondjuk ez alapján jogosan érdekli az amit ő mond, de akkor sem indok, hogy el is higgye. Jobban elhiggye, mint az, amit én mondok vagy teszek, vagy amire utalok. A magatartásommal. És csak hogy érezze, nem neheztelek rá, nem igazán épp rá, szelíden húzom közelebb magamhoz és hajolok le hozzá. Így érintem meg orrommal az övét és finom centikkel emelem feljebb a fejem hagyva hogy összeérve a kellemesebb fajta bizsergést váltsa ki belőlem és belőle is így a mozdulat. Az összesimuló bőrfelületek érzete.  
- Annyira buta vagy hogy emiatt elbizonytalanodsz! Hát adtam okot valaha, hogy kételkedj? Hogy ilyeneken rágódj?
Naná hogy nem! Tudom hogy nem! Szóval nem is kellene. De sokszor megesik az ilyen. Nem kellene valaminek lennie és mégis odarágja magát az életedbe. A szívedbe. Mint egy kukac az alma közepébe.



Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Clementine Banks - 2017. 09. 22. - 09:39:53
.wearing the heart on the sleeves. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228485842)

(https://i.imgur.com/3B7Znuy.jpg) (https://i.imgur.com/f3qKBNO.gif)

Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Miért is lenne? Aha, talán egészségesebb lenne ezt kérdezni a „miért ne lenne?” helyett, de talán még soha nem találtam magam olyan élethelyzetben, ahol gyakorlatilag mindenki az én igazságomnak a tökéletes ellenkezőjét szajkózná teljes meggyőződéssel. Nem arról van szó, hogy máris igazat adnék nekik – ha így lenne, akkor valószínűleg most nem ezt a beszélgetést folytatnánk le, de azért én nem tudok annyira magabiztos lenni, mint ő. Ami nyilván nem csoda, tekintetbe véve, hogy tényleg teljesen más emberek vagyunk, máshogy neveltek minket, más a társadalmi helyzetünk, és elsorolhatnék most sok mindent, amit mások kifogásolnak bennünk, de nem akarok. Nem érzem magam jól tőle, hogy megkérdőjelezem saját magamat – mert nem minket, hanem magamat, még akkor is, ha ez nyilván kihatással van a dolog „mi” részére is –, de hogy lehetne olyan egyszerűen elhinni, hogy mindenki téved, de nekem igazam van…?
Kicsit elhűlve nézek rá, meg egy kicsit ijedten is. Remélem mondjuk, hogy a tekintetében villanó düh nem nekem szól, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyiből összerakja a képet. Belby is pont ilyen hülyeségeket szokott szajkózni, mégis hogy jut eszébe rögtön Blaire? Most már persze hiába tiltakoznék. Nem fogom letagadni, mert hazudni, meg csak elhallgatni az igazságot számomra két nagyon különböző kategória. Nem mintha hazudni nem lehetne a legjobb szándékkal néha, de én nem szeretek. Kár, hogy sosem tudtam igazán jól elrejteni az érzéseimet, mert akkor olykor talán jobb lennék az egy fokkal ártatlanabb „elhallgatás” dologban.
Épp csak a tekintetem kérdezi némi aggodalommal, hogy „mégis honnan tudod??”. Fel azonban nem teszem a kérdést, mert tulajdonképpen nem számít, a hallgatásom pedig egyértelmű beleegyezés. Kicsit szégyenkezve sütöm le a tekintetemet, úgy érzem magam tényleg, mint egy buta gyerek, akit most kedvesen, de mégis csak megszidnak. Nem egészen arról van szó, hogy hittem neki… mert teljesen nem, ha hinnék neki, akkor már tényleg nem lennénk itt, így együtt, de azért épp eléggé megbántott ahhoz, hogy hülye kérdéseket tegyek fel magamnak.

Kicsit félek, hogy azért egyenesedik ki, hogy felálljon, itt hagyjon, és indulattól vakon megkeresse akár a húgát, akár Belbyt, és megnyugodva veszem észre, hogy helyette csak engem húz az ölébe. Nehezemre esik nem azonnal a nyaka köré fonni a karomat, és elrejteni az arcomat a nyakába bújva. Valahogy megállom, csak óvatosan hozzásimulok féloldalasan, hogy azért még kényelmesen egymás szemébe tudjunk nézni - Azért mégis csak a húgodról van szó – felelem a kérdésére kedvetlenül - Belby egy dolog, folyton hülyeségeket beszél mindenkiről, miért is érdekelne? Azok csak rosszindulatú pletykák.  Blaire viszont a testvéred, aki valószínűleg mindenkinél jobban ismer téged és… - és nem fejezem be a mondatot. Most hogy egyértelműen nem örül ennek az egésznek (és talán ezt vehetem úgy is, hogy egyáltalán nem ért egyet a húgával), kicsit hülyén venné ki magát, ha bevallanám, hogy kicsit elgondolkodtam azon, igaza vajon-e a lánynak. Mert hát, tényleg ismeri. Tizenhat évvel jobban ismeri Mathiast, mint én, és ha azt mondja, számláljam a napokat a végig, akkor hogy ne gondolkodnék el azon, hogy talán igaza van…? Pedig tudom, hogy mi nem is feltétlenül ugyanazt a Mathiast ismerjük. Mert ő ismerte korábban, az emlékeivel, és a testvére. Míg én… hát, én nagyon nem a testvére vagyok, talán egészen más módon ismerem (talán? Inkább biztos.), ráadásul hónapokkal az emlékezetkiesése után volt, hogy életünkben egyáltalán szóltunk a másikhoz. Tudom, hogy nem kezelhetek tényként, és elkerülhetetlenként semmit, amit Blaire mondott, de arra azért bőven elég volt, hogy elvegye a még egyébként is egészen az újszerű biztonságérzetemet a bátyja mellett.
Egy pillanatra behunyom a szemem, ahogy a homlokunk összesimul. Elég nagy hülyeségnek tűnik most már ez az egész, de persze tudom azt is, hogy valószínűleg képtelen lettem volna valamilyen módon nem kiadni magamból - Tudom, és sajnálom…! – fakadok ki egy kicsit, de csendesen, végül mozdul az én kezem is és óvatosan megcirógatom Mathias arcélét, és megpróbálkozok egy gyengécske, de azért őszinte mosollyal - Nem, nem adtál – adok neki igazat könnyedén, majd csak egészen halkan folytatom, pedig talán nem kellene - Csak… nem mintha nem gondolhatnád meg magad. Bármikor… és azt nem szeretném – mert az fájna. Nagyon. És egyáltalán nem azért, mert Blaire-nek, és Belbynek mind-mind igaza lenne. Ahhoz közük sem lenne.

Megköszörülöm a torkom, egy egészen kicsit kipirul az arcom, és jobb, ha valami mással folytatom - Lehetne, hogy… nem beszélsz erről Blaire-rel? – esküszöm nem a helyzetemen akarok rontani. Épp ellenkezőleg. És mielőtt még megkérdezhetné, hogy ugyan, miért ne, elmentek nekem teljesen otthonról?, inkább folytatom is - Szerintem csak rontana a tényen, hogy egyáltalán nem vagyok a szíve csücske – mondom egyszerűen, és azt a részletet inkább megtartom magamnak – hátha legalább ez sikerül – hogy Blaire voltaképpen nem csak abban talált kivetnivalót, hogy olyasvalakivel randizik a bátyja, mint én, de volt bőven mondanivalója szerény személyemről is. Nem úgy általánosságban, hanem konkrétan rólam, a természetemről, a házamról, családomról, a véremről, meg a többi, ez a személyeskedés pedig egyértelműen a mesterien kivitelezett utolsó csepp volt abban a pohárban, ami jelen esetben én voltam, és ami annak rendje és módja szerint rendesen ki is borult.
- Nem azt mondom, hogy nem esne jól, ha megtennéd, de inkább ne. Nem akarom, hogy ez közöttetek rossz vért szüljön, tökre elég, ha rám van berágva – meg amúgy is, valamiért az az érzésem, hogy az ifjabbik Montrego egyenesen várja a bátyja ellentámadását, hogy ebben is valamiféle beigazolódást lásson, hogy én csak rossz dolgokat hozhatok magammal. Bájos, mi?


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 22. - 21:39:31
zene:K- Megszelidítés  (https://www.youtube.com/watch?v=gzlS3RBv2SU)
(https://i.imgur.com/lNkJwH7.gif)
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228493329)

’Valami réges-régen
elszállott hajnali hang
nyomán ma felrebben az emlék
s nyelvel, mint kicsi harang'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Meggondolni magam? Én? Ez ugyan mégis honnan jött ide? Nem mintha nem tehetném meg, ténylegesen. Nem mintha úgy amúgy bármiféle okom lenne rá. Mert tényleg nincs. Még ha adott volna is rá, akkor sem hiszem hogy csak úgy mukmukfuk megváltozna a véleményem róla meg úgy a vele kapcsolatos éréseimről. Mert igaz pár hét de mégis csak érzések vannak irányába, még ha nem is nevezzük nevén a gyereket. Szóval enyhe rosszallással figyelem, amolyan „ezt te sem gondolhatod komolyan” arccal. Hogy hihet ilyet? Jó, oké, be kell ismernem, a pletykák rólam, a korábbi énemről közel sem rózsásak. De hát erősen nem ugyanaz az ember vagyok már. Emlékek nélkül olyan vagy mint egy gyerek szülő nélkül. Totálisan elveszett. Valahol félúton a saját magamhoz való keresgélésben akadtam rá és a vele kapcsolatos érzéseimre. Meg persze másokra is, mint a húgom, vagy Emily, Eric vagy épp Elliot. Még Lyanát is ide sorolhatnám a kusza ’semmilyen’ kapcsolatommal együtt. 
Abban viszont el kell ismernem, igaza van hogy a húgom ismer a legjobban. Jobban is mint én saját magam. Ez részben baromi jó, tényleg (pláne ha tanácsot kell kérnem) de többnyire kegyetlen rossz is. Negatív érzelemkép, mert… olyan mintha egyben az anyám is lenne, aki megszabja mit tegyek. Még ha nem is rossz akaratból és szándékból követeli meg, de… hát könyörgöm! Én vagyok kettőnk közül a felnőtt nem pedig ő. Még akkor is ha ez csak a korban látszódik meg. Igazából talán a jellemünkben is kiütközik, mert én csak szimplán nem tudok dolgokat (vagy nem vagyok tisztában vele) ellenben céljaim, terveim és vágyaim annál inkább vannak. Ő meg… hát mondjuk úgy keresi az önmegvalósítást. No de azt ne Clem tönkretételében élvezze ki! Mert ami sok az sok! És igen, szívem szerint felpattannék és dühtől torzult arccal viharoznék el, hogy kioktassam; a saját szerelmi életével törődjön ne pedig az enyémmel. Igazából azért nem valósul ez meg, mert Clem a talajon tart. Mint mindig most is jó, hogy itt van. Igaz most ténylegesen fizikálisan akadályozza meg, de nem is feltétlen baj. S mintha csak a gondolataimban olvasna, rögtön ő is visszakanyarodik rólunk a húgomhoz.
- Lehetne, hogy… nem beszélsz erről Blaire-rel?
Elnézem, ahogy kipirul. Nem tudom mi váltja ezt ki konkrétan. Én? A kérése? Az elképzelt jelenet, ahogy kérdőre vonom a testvérem? Vagy úgy maga a húgom említése szimplán? Fogalmam sincs…
Epésen válaszolhatnék, hogy ’de lehetne, ám úgysem ő fogja ezt megszabni nekem’ mikor folytatja így csak egy mordulásra futja az időből.
- Szerintem csak rontana a tényen, hogy egyáltalán nem vagyok a szíve csücske.
- Hmmm, hát… ez meglehet. – Merlinre! Mondj újat! - … de… ezen sürgősen változtatni kellene…
Hát igen, kellene. Sok mindent kell muszájból megejtenie az embernek. Mint a háziírás, a nemkívánatos különórák, a még inkább nem kívánatos edzések vagy a magolnivaló tanagyag felett eltöltött ostoba időpocsékolás… mind-mind szükséges rossz. És keserű, de úgy tűnik hirtelen Blaire is szükséges rosszá alakul át az életemben. Legalábbis abban a kontextusban, ahol Clem is helyet kap. Sosem gondoltam volna hogy valaha ilyen szituációba keveredem. Valamiért elfog az az érzés, hogy előbb utóbb választásra kényszerülök és jó megoldás… hát na olyan nem lesz. Szívás.
- Nem azt mondom, hogy nem esne jól, ha megtennéd, de inkább ne. Nem akarom, hogy ez közöttetek rossz vért szüljön, tökre elég, ha rám van berágva.
Erre a kifejezésére, hogy ’rossz vért szüljön’ nevetnem kell. Olyan hangosan, hogy abba még az oldalam is belefájdul. Az oka, pedig egyszerű… Nem, nem az hogy különösebben vicces lenne, inkább átvitt értelemben találó, ugyanis épp a húgom mondogatja mindig ezt. A családi jelmondat, a kötelék, a vér. Mert na ha valami, hát az kötelez. Minket egymás iránti lojalitással. Na ilyenkor hol is van az az a megbecsülést kérem szépen? Ja, hogy sehol…!
- Ugyan már édesem! – hajolok újra közelebb hozzá mert kissé eltávolodtam tőle az előbb kikívánkozó ingertől és most még mindig kuncogva közelítek. – Most majdnem olyat mondtál, amit ő szokott emlegetni rendszerint. A vér, ami kötelez… ! Ahh, jó, rendben!
Megadom magam látványosan színpadias arckifejezéssel.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá nem beszélek vele, de… előbb-utóbb úgyis ki fog ez bukni. És nem akarom annyiban hagyni. – elhúzom a szám a keserű gondolatra. Lehet nem is lesz olyan messze ez az újabb alkalom, amilyen szerencsésen alakulnak mostanság a dolgaim. Azaz, dolgaink. – Fontos nekem. Az életem meghatározó része. Nélküle…  - nem lennék az aki. Fele olyan se lennék, mint most. Nehéz ezt megfogalmazni mi is ő. Egyszerre a legjobb barátom, az bizalmasom, egy kissé az anyám és a társam. Valaki, akire mindig számíthatok még akkor is, ha a padlón vagyok. Mert ő és Emily szó szerint onnan kapartak fel, amit soha nem tudok eléggé törleszteni.
-…de hagyjuk. Viszont te, Clementine Banks, ugyanolyan fontos része vagy immár, szóval… jobb lenne ha megbékélne ezzel. És te is a gondolattal. Az meg már csak hab lenne a tökös derelyén ha mindketten a másikkal…
Hiú ábrándok egy naiv embertől. De hát… ez vagyok én. És mi az élet ha nem örök álmodozás?
- Amúgy meg... - csillan meg a szemem örömteljesen, ahogy még jobban lelopom a köztünk lévő centimétereket. - Imádom azt a szédületesen nemes és jó szívedet!


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Clementine Banks - 2017. 09. 23. - 12:57:17
.wearing the heart on the sleeves. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228485842)

(https://i.imgur.com/3B7Znuy.jpg) (https://i.imgur.com/f3qKBNO.gif)

Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Úgy tűnik egy dologban kimondottan felesleges aggódtam. Feleslegesen pirulok bele abba, amit mondtam, hogy nem szeretném, ha meggondolná magát, holott a fejemben szabályosan úgy hangzott, mintha valami határozott, nagy érzelemnyilvánítás lett volna. Jó, nyilván nem dobálózok olyan nagy szavakkal, hogy igazából csak szeretném, ha egyik napról a másikra nem bántana meg (vagy nem egyik napról a másikra sem, mondjuk), mert fontos lett számomra, vagy hogy még tetőzzem a dolgokat, esetleg olyan nagy szavakkal, hogy nagyjából szeretem, mintha ez a nagyjából nem csak a saját magam megnyugtatása lenne, hogy nem sétáltam olyan csapdába, ahol aztán két perc alatt hagytam legyőzni magam a saját érzéseim által, melyek túl hamar jöttek, és voltaképpen egészen váratlanul. Az, hogy minden észérv, meg logika ellenére, hát az már csak hab a tortán, ahogy az is, hogy voltaképpen ez az egész egy kicsikét megijeszt, és egy kicsikét félek attól, hogy egyáltalán mik vagyunk, vagy ha leszünk valamik, akkor mik leszünk.
Ilyesmit persze nyilván nem is terveztem mondani. Túlzás lenne (még kimondatlanul is az!), és rémisztően korai, de még ezt az apró kis elszólást is valahogy annak éreztem. Ehhez képest Mathias egy pillanatig sem akad fenn rajta. Áh, igen. A Montregók szociális érzéketlensége…! Nem baj, legalább most voltaképpen a dolog jobbik oldalán vagyok, és így egy fokkal kevésbé zavartan tudok beszélni Blaire-ről.

Óvatosan elfintorodok, ezúttal úgy, hogy ő is láthatja - Hát, nem tudom. Ezen nem hiszem, hogy akár te, akár én tudnánk változtatni, amíg ő nem akar. Ezt nem lehet erőltetni – vonom meg mellé kicsit a vállamat, és komolyan is gondolok minden egyes szót. Nincsenek irracionális elvárásaim. Álmomban sem reménykednék olyasmiben mondjuk, hogy Mathias kézbe veszi a dolgot, beszél a  húgával, vagy szervez nekünk hármasban egy meghitt, tavaszi pikniket egy hasonlóan szép hétvége délutánján, és varázslatos módon Blaire nem fog többé utálni, meg méltatlannak tartani akár még csak arra is, hogy a bátyja hozzám szóljon.
Persze, ettől még zavar és bánt a dolog. Elfogadom ugyanakkor azt is, hogy ezen én tényleg nem tudok változtatni, meg továbbra is úgy gondolom, hogy az sem segítene sokat, épp ellenkezőleg, ha Mathias próbálna meg változtatni a dolgon. Egyetlen megoldásként azt vizionalizálom magam elé, hogy ezentúl állatira fogok igyekezni nem keresztezni Blaire útját, és igyekszem nem bármiféle olyan iskolán kívüli tevékenységen részt venni, ahol zavarhatnám az áramköreit. Annyira nem lehet nehéz – eddigi életünkben sem volt túl sok közünk egymáshoz. Felmerül bennem ugyan, hogy mégis hogyan keveredtünk ebbe a helyzetbe? A jelek szerint Mathias nem nagyon beszélt rólam Blaire-nek, legalábbis ez az érzésem támad, és nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz dolog. Inkább nem hozom szóba, mert összességében nem hiszem, hogy nagyon számítana. Talán az sem változtatna semmin, ha mondjuk bemutatott volna neki, mint valakijét. Igazából ennek még a gondolatától is ideges leszek, meg már úgyis késő. Nem fontos.

A nevetése viszont abszolút váratlanul ér, meglepetten pislogok rá, hogy vajon most mi rosszat mondtam, vagy mi volt az, ami ennyire mulatságos lehet, mert számomra inkább kicsit szenvedős, és nyögve velős ez a téma, ő meg itt hahotázik rajta, ráadásul elég rendesen, úgyhogy csak kérdőbe átcsapó tekintettel várom ki, hogy abbahagyja. Hát szép, mondhatom…!
- Ah – mondom csak egy szemernyi gyerekes duzzogás-szerűséggel, hogy ha közvetve is, de most a húgához hasonlított. Amit én ugyan nem veszek sértésnek – Blaire bezzeg biztosan annak venné –, de azért maradéktalan örömmel sem tölt el a dolog, úgyhogy inkább gyorsan el is felejtem ezt a kis közjátékot - Nem is azt kértem, hogy hagyd annyiban, csak hogy most erről inkább ne. Az eléggé úgy nézne ki, mintha én uszítottalak volna rá, hogy leszúrd, és hát… - nyitva hagyom a mondatot, szerintem felesleges is befejeznem, és kicsit félredöntöm a fejem, ahogy közelebb hajol hozzám. Most már igenis a nyaka köré fonom a karjaimat, mert mindig gyomortájékon csiklandós boldogsággal tölt el a közelsége, és persze, így, itt és most, máris nem látom olyan reménytelennek a helyzetünket, ahogy azt sem, hogy mégis csak beszéltem vele erről az egészről. Talán kellett. Talán csak hagynom kellett magam, hogy megnyugtasson, és hagynom magam, hogy higgyek neki, amikor azt mondja, hogy nincs itt semmi baj.
- Én meg vagyok békélve mindennel – jelentem ki egy hirtelen jött kaján mosollyal, ahogy egy pillanatra hagyom összesimulni az orrunkat, de aztán picit eltávolodom, hogy rendesen láthassam - És persze, hogy Blaire fontos része az életednek, nekem ezzel nincs semmi gondom. Ha majd esetleg… áh, mindegy, szóval én meg tudnék barátkozni vele is – feltéve, ha mondjuk ezentúl nem akar a földbe döngölni, megalázni, és úgy egyébként, kiszipolyozni minden jó dolgot az életemből. Biztos nem nagy kérés, mi?
- Na, ne gúnyolódj rajtam – bököm aztán hirtelen mellkason, de igazából nem gondolom komolyan, hogy gúnyolódna azzal a hülye, jó szívemmel (pedig jelen esetben a túlélésemet nem sokban segíti elő eme kvalitásom), erről árulkodik az egyébként inkább melegen csendülő hangom, ahogy a nyílt tekintetem is, mely most már egyenest vidáman viszonozza a pillantását.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 24. - 20:32:31
zene:K- Megszelidítés  (https://www.youtube.com/watch?v=gzlS3RBv2SU)
(https://i.imgur.com/V0VeFNE.jpg)
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228493329)

'A hangod akkor legszebb
ha kerete a csöndnek,
a hajad akkor legszebb
ha cseléde a napsugárnak'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Hát, nem tudom. Ezen nem hiszem, hogy akár te, akár én tudnánk változtatni, amíg ő nem akar. Ezt nem lehet erőltetni.
Erre csakis hümmögni tudok. Igaza van, nem lehet erőltetni. Vagyis, de... lehetne... haszna viszont vajmi kevés lenne. Pláne a húgom esetében. Jobb belátni és vele együtt elfogadni a helyzetet. A kényes szituációk sajnos kényszermegoldásokat szülnek. A mostani eset sem másabb. Nem sokkal és nem igazán, így hát... le kell nyelni a békát. Nekem és Clemnek is.
Nem is azt kértem, hogy hagyd annyiban, csak hogy most erről inkább ne. Az eléggé úgy nézne ki, mintha én uszítottalak volna rá, hogy leszúrd, és hát…
Igazából nem kell folytatnia, mert sejtem mire gondol. S mintha csak gondolatolvasó lenne, vagy szimplán nem lenne ínyére kinyilvánítani a nyilvánvalót (amit teljességgel megértek) inkább elharapja a mondatot. A beálló csend fura összehatást produkál. Egyszerre lesz nyugodt és kevésbé zavaró (nem úgy mit még öt perccel ezelőtt) és ugyanakkor egy iciri-picirit frusztráló. Nem is igazán azért mert bekövetkezik, hanem mert sokkalta tehetetlenebbnek érzem magam miatta. Szeretném megnyugtatni, szeretném azt mondani, téved. Nem a húgomat akarom védeni elsősorban (bár lehet ez így hatna ha felszólalnék) és nem nekitámadni akarok, hanem csak... megoldást találni. Úgy érzem magam, mint a villámhárító a föld és az ég között. Kettő közt elakadva, félúton. Mindkettő fontos a számomra, mindkettőért a kezem nyújtom, ám vélhetően ez a kettő sosem találkozik és sosem jutna közös nevezőre. Szóval csendben összeszorítva szívom a saját vérem és ítélhetem magam lassú haláltusára. Remek. Végül is nem nagy baj, tényleg.
A keserű szájízt pedig mindössze az tudja kissé enyhíteni, hogy egyetlen könnyed mozdulattal érzem meg karja melegét magamon. Hagyom hogy átkarolja a nyakam, és közel kerüljön hozzám, csakúgy mint én őhozzá. És ez valamelyest elégedettséggel és némi ideges nyugalommal tölt el.
- Én meg vagyok békélve mindennel. És persze, hogy Blaire fontos része az életednek, nekem ezzel nincs semmi gondom. Ha majd esetleg… áh, mindegy, szóval én meg tudnék barátkozni vele is!
Az első mondatnál még kissé cinikus is lennék, pláne ahogy hirtelen eltávolodva tőlem közli. Elsőre azt hiszem sértettem durcásan vágja a fejemhez a szavakat, de nem. Pláne nem ezt mutatja a folytatás. A mosolya, a hangjának lágysága... igen, elhiszem hogy megtenné. És annak örülök a leginkább, hogy mindezt értem tenné meg, nem is magáért.
- Na, ne gúnyolódj rajtam!
A bökése váratlanul. Egy pillanat erejéig pislogva ocsúdok fel. Meglep ugyanis hogy azt hiszi, gúnyolódok rajta. Pont rajta és épp ezzel? Öh... hát ez elég nagy sértés azt hiszem... Vagy ennyire rosszul bókolok? Pfff... hát minden téren engem minősít, az is biztos.
Azért persze egy szelíd mosoly kiül arcomra, miközben lemondóan rázom meg a fejem.
- De hát... én nem is gúnyolódok, Napsugár!
Kiáltok fel kissé kétségbeesve, habár talán fölösleges. Azt hiszem nem fogja elhinni. Azért a hangomba felcsendül némi méltatlankodás és némi enyhe csalódottság bújtatottan. Mellette pedig, egy meleg langyos színezék, ami bensőséges dorgálás. Ami sugallja, egyértelműen sugallja, igazat beszélek s ezzel szelíden vezeti rá arra, ami az igazság. Hogy ez valóban... érdem tőlem. És hogy valóban imádom. A szívét, a meglehetősen makacs gondolkodásmódját és őt magát is.
- De ha így gondolod... - fogom meg a derekánál fogva és emelem meg hogy egyetlen határozott mozdulattal szakítsam el magamtól és tegyem le az eredeti helyére mellém a pokrócára. -... akkor inkább jobb is, ha visszatérsz a tanulnivalódhoz.
Nem vagyok sértett mindössze... hmm mindössze jó incselkedni vele. És mintha ezzel el is lenne rendezve a dolog egyet rántással mozdulok s húzom magamhoz a táskám. Kicsatolva előhalászom a könyvemet belőle majd ezt követően mit sem foglalkozva a mellettem ülő lánnyal lazán hasra vágom magam és fellapozom a verses kötetet ott, ahol tartottam. Az ütött kopott kékes borító aranyló díszítésén a felirat szinte már teljesen lekopott, de ez engem mit sem zavar. A gerince recsegve adja meg magát a kezem szelíd erőkifejtésének, s a lapok nyomában sárgásan villannak elő. Azért még egyszer felsandítok Clemre, várva a reakcióját a mozdulataimra és a nemtörődömségemre, akinek a haján a nap aranylóan csillan meg még szebbé varázsolva őt még attól is, mint amilyennek alapvetően látom.



Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Clementine Banks - 2017. 09. 28. - 19:38:03
.wearing the heart on the sleeves. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228485842)

(https://i.imgur.com/3B7Znuy.jpg) (https://i.imgur.com/f3qKBNO.gif)

Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Hunyorgok rá, és csak az egyik szemöldökömet vonom fel rá élesen. Most vajon tényleg nem érezte, hogy én viszont csak vicceltem? Vicces, amikor próbálok hamis jeleket leadni, akkor mindig lebukok, bezzeg ha nem is próbálkozom, akkor egészen félreértenek. Lehetne ez az egész rettentően bosszantó is, mert én személy szerint borzasztóan utálok magyarázkodni – másoktól sem szeretem, ha valamit már magyarázni kell, az régen jobb, sokkal egyszerűbb az élet, ha mindenki egyenes, minden tett magáért beszél, és minden szó igaz. Én szeretném hinni, hogy lehet így élni, de persze a tapasztalataim – főleg, ahogy egyre közelebb kerülök az ismerős iskolai burok kipukkanásának pillanatához – azt mutatják, hogy ez egyáltalán nem olyan egyszerű mindig, mindenhol, mindenkivel… de azért nem csak bosszantó, mert Mathias esetében valahol érthető is. Még egyáltalán nem ismerjük egymást teljesen, vagy ha mondhatom úgy, még nem ismertük ki egymást teljesen, és hát ezért kell utat megtennie minden kapcsolatnak, ami a maga nemében lehet izgalma is.
Na, jó… azért jelen esetben tényleg bosszantó, mert kimondottan kellemetlen következményekhez vezet egy olyan félreértés, aminek szerintem világosnak kellett volna lennie, mint a vakablak, de hát már késő bánat.

Ahogy odébb tesz, na arra viszont egyértelműen duzzogó fintor fut át az arcomon. Kénytelen vagyok elhúzni a válláról mindkét kezemet, de hát ő intézi így, úgyhogy igazán nem panaszkodhat. Tudhatná ráadásul, hogy ha ő így játszik, akkor én is így fogok, és ha már ezt főzte meg, akkor ezt is fogja megenni, úgyhogy csak látványosan megvonom a vállamat, mintha voltaképpen mindegy lenne az egész. (Bizonyos tekintetben az is, mert vannak bókok, amikkel valóban nem tudok mihez kezdeni, azt meg talán nem várja tőlem senki, hogy több időt akarjak tölteni saját magam fényezésével. Vagy… hát, valami olyasmivel.)
- Én éppen szünetet tartottam, ha emlékeznél, de ha te tanulni akarsz, hát akkor nem zavarlak – mondom ártatlanul megrebegtetve kicsit a szempilláimat, és még szándékosan beiktatok magunk közé még egy kis távolságot, mintha véletlenül sem akarnám tényleg zavarni abban a hatalmas nagy tanulásban, amire nyilván felkészült. Mert hát persze, biztos ezért csatlakozott hozzám egy szombati délutánon, főleg egy olyan belépő után, hogy én minek gyötröm magam ilyesmivel hétvégén… ó, hát átlátok én rajtad, Montrego…!

És éppen ezért, teljesen nyugodtan teszem meg azt a bizonyos hátrafelé csusszanást, mintha csak nem akarnám zavarni abban, hogy kényelmesen elhelyezkedjen a könyvével. Bizonyos tekintetben persze ez igaz is. Vele ellentétben én azonban kísérletet sem teszek arra, hogy visszatérjek a könyveimhez. Hiszen tényleg pihentem akkor is, amikor felbukkant, és úgy gondolom, jár még nekem egy kis idő, úgyhogy feltett szándékom visszatérni abba a helyzetbe, amiből felzavart.
Én a hátamra gördülök vissza a pokrócon, a pulóverem kellemetlenül a derekamra tekeredik, úgyhogy inkább leoldom onnan, és a fejem alá gyűröm. Vele ellentétesen helyezkedem el, a lábaimat nyújtom ki a tó felé, amerre ő a könyvébe mélyed, és a fejem kerül a lábával egy magasságba. Fél karomat a pulóver és a tarkóm közé csúsztatom támasztékként, és halálos nyugalommal hunyom be a szemem, a szikrázó napsütéstől vörös-narancs foltok táncolnak a szemhéjam belsején. Nem mintha gondoltam volna, hogy csendes pihenőt tartok majd mellette, de a maga módján igazából megkönnyebbültem a beszélgetésünktől. Most már akár ténylegesen élvezhetem is a délutánt, annak ellenére, hogy Mathias most biztos azt hiszi, büntethet a távolságával, vagy jól felpiszkál a viselkedése. Óóó, hát már csak azért sem! És egyébként sem. Ez így… majdnem idilli.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mathias Montrego - 2017. 09. 29. - 20:18:13
zene:K- Megszelidítés  (https://www.youtube.com/watch?v=gzlS3RBv2SU)
(https://i.imgur.com/V0VeFNE.jpg)
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228493329)

'A hangod akkor legszebb
ha kerete a csöndnek,
a hajad akkor legszebb
ha cseléde a napsugárnak'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Én? Tanulni? Mégis hol él ez a lány? Merlin szaros gatyájára!
- Ugyan, ne nevettess! Eszem ágában sincs tanulni!
Nem mintha nem lehetne éppen mit, ez vitathatatlan tény. Node mit ér a hétvége pihenés nélkül? Hisz még csak épp most kezdődött el és amúgy is... az első szabad délelőttömet is Deannel és a fél mardekárral együtt kellett töltenem. Nem, jelen esetben igazán nem vágyom a tananyag közvetlen közelébe sem. A könyv amit előveszek, nos az meg sem közelíti a tankönyv fogalmát. Persze ezt Clem nem tudhatja, mert a testemmel jórészt kitakarom a borítóját utána pedig, ahogy elhelyezkedem az ő sértett fintora kíséretében rögvest fel is csapom. Így még a szerző nevét vagy a címet sem láthatja, meg amúgy is az kellően kopottas már. Látszik hogy nem mari darab és ennek jó részét én magam okoztam.
Igazából nem is értem mi a baja. Ő akart szünetet tartani, és én baromira nem akarom tényleg zavarni. Miért olyan fura ez? Szóval igazán visszatérhet a rúnáihoz és nem zsörtölődhet azon, hogy mellettem nem tud semmit csinálni. (mert tudjuk hogy mindig mindennek én vagyok a kerékkötője ó igen!) Hát mennyire jó fej vagyok már?
Persze mindez teljesen fölösleges, mert erősen az a gyanú, tényleg berágott. Legalábbis elnézve a szemem sarkából igazán ezt sejtem. Rejtetten bújtatva a mozdulatai abszolút ezt erősítik bennem. Ahogy megrezzen és elfordul épp velem ellentétes iránzba, ahogy a hátára gördül, ahogy az ég felé néz.... ahogy semmit nem mond. A nők kifejezetten szakértők abban, hogy is érezze egy ember magát abszolút elhanyagoltnak és hibásnak. Ahhhh!
Halk sóhaj szalad ki az ajkaim közül, még a fejem is megadóan a pókrócot érintik egy pillanatig. A puha anyag meglepően csiklandozó. S mindez a lemondó gesztus azért születik meg, mert igazából nem is értem miért, de én magam jövök ki az egészből rosszul. Nevetséges!
No de persze beadom a derekam. Hogy ne tenném? Sokkalta egyszerűbb így.
Mindössze talán egy vagy két percig lehet az a felállás hogy ő a hátán az eget bámulja és mellette az én lábam ha oldalra fordítaná a fejét. Én pedig vele ellentétben komplementer vagyok minden értelemben. Merthogy a hátam néz az ég felé és még irányban is vele ellentétesen fekszem.
Öt perc se telik bele ebbe, és inkább módosítok a testtartásomon. Kezdve azzal, hogy becsapom a könyvet kellően hangosan ahhoz, hogy összerezzenjen, majd folytatva azzal, hogy egyenesbe tornázom magam és megfordulok irányba felé. Elnézem így egy pillanatig, majd mellé dobom a könyvet, amely halkan puffanva ér földet a feje mellett nem messze.Ez ugyan kissé dacosnak hathat, pedig nem annak szántam.
- Ha tudni akarod, én épp olvasok...
Közlöm enyhe iróniával a hangomban, mert tutira ez az információ az, amin fenn akadnak az emberek. Már hogy én meg az olvasás... valóban tényszerű, hogy nem mindennapi dolog. De ha méltóztat a borítóra pillant, rájöhet, hogy nem akármilyen kötet hever mellette. Pláne úgy hogy felnyitom ott, ahol tartottam. A ötvennyolcadik oldalon, melyen feltűnedeznek szép sorjában a betűk kacskaringós sorai, amik szavakat alkotva szótagok összességét szülik meg és tagoltságuk mutatja meg igazán, nem a hosszan ívelő regényszerű eszmefuttatásoké ez a példány. Ennek pedig legfőbb oka, hogy a lapok egésze a William Wordwoth verseskötet tartalma. A sárgult papír zizegése tölti be a csendet, amit csak Clemy lélegzete tarkít meg.
Letámaszkodva az alkaromra immár egy magasságba kerül a fejem közel az övével. Így ha rám tekint van sansz rá, hogy nem felfelé kell hunyorognia... vagy maximum egy kicsikét.
- De ha van jobb ötleted... és tényleg nem akarsz tanulni... -  közelítek cseles csalafintasággal felé, s érintem meg az ujjbegyemmel a csípőjét hogy szépen a mutató és középső ujjammal fellépegetve elérjem a hasát. - Én vevő vagyok bármire.
Bármire ami nem tanulás a részéről. Így értem én... aztán azt meg hogy ő hogy és mit ért vagy mit akar beleérteni az már rá van bízva. Mindössze a szemtelen mosolyom sugallhat némileg többet, amit esetleg a szavaim mögé érthet szokás szerint mint általában mindenki. De ez szintúgy csak igazán rajta áll. Épp ezért a kezem megáll és egyszerűen csak rásimul a hasára. Könnyeden és melegen, nem tolakodón de elég határozottan ahhoz hogy ha kell egyetlen rántással magamhoz vonhassam újra.



Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Clementine Banks - 2017. 10. 01. - 16:17:33
.wearing the heart on the sleeves. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228485842)

(https://i.imgur.com/3B7Znuy.jpg) (https://i.imgur.com/f3qKBNO.gif)

Maybe all this is the party
Maybe the tears and the highs we breathe,
Maybe all this is the party
Maybe we just do it violently.


Felrebben a pillantásom, ahogy hevesen tiltakozik a tanulás gondolata ellen, de hát Merlinre, nem sokat látok abból, hogy milyen kötetet forgat az ujjai között, és igazság szerint annyira nem is tűnik jelenleg relevánsnak. A felálláson különösebben nem változtat, úgyhogy én meg csak vetek egy pillantást a hátára, mielőtt visszahunynám a szemem, és nem teszek megjegyzést arra, hogy azért egyikünk sincs olyan helyzetben, ahol a tanulás gondolatát okos dolog lenne „nevetségesnek” titulálni. Végül is, neki muszáj olyan eredményeket szerezni, hogy bekerülhessen az Akadémiára. Én meg csak némi szolid teljesítéskényszerben szenvedek, hogy nem tudok csak úgy „átcsusszanni” egyik vizsgámon sem, még ha nem is nyomaszt különösebben a továbbtanulás gondolata, most már legalábbis nem. Attól még nem fogok csak úgy megfeledkezni az eddigi évek kemény munkájáról és jó jegyeiről, még akkor sem, ha esetenként Mathias tényleg komoly figyelemelterelő tényező. De azért így, hogy őt is fenyeget a vizsgák réme, sokkal egyszerűbb ráparancsolni mindkettőnkre, hogy „márpedig de, most tanulni fogunk!”. Csak nem most – én már tanultam ma épp eleget, ha ő meg nem úgy készült, akkor úgyis mindegy.

Igazából én kimondottan élvezem, hogy nem kell semmit mondanom, sem csinálnom egy kicsit. Nyilván nem fogom bevallani, hogy voltaképpen tegnap délutántól kezdve mérhetetlenül kimerítő volt a létezés minden pillanata. Valamikor elaludtam ugyan, de nem kimondottan aludtam jól, reggel reflexesen kidobott az ágy, reggel óta tanulok, és igazából egyszerűen csak fáradt vagyok. Fizikai értelemben mindenképp, hiszen ez amúgy sem életem legkönnyebb éve, és érzelmileg is, ami talán kicsit sem meglepő a tegnapiak fényében. Szóval a szünet, amit egyébként is beiktattam, kimondottan jó ötletnek tűnik, még akkor is, ha Mathias is mellettem van, mert hát miért ne? Így talán még jobb is.
Egészen addig meg sem moccanok, amíg nem csapja össze a könyvét jó hangosan. Feltehetőleg szándékosan, mert hát ekkora hangja nincs egy könyvnek, ha csak nem akarod, hogy az legyen, és erre kinyitom a szemem, felkönyöklök, hogy kicsit megemelve a felsőtestem láthassam is, hogy most meg mi van. Nem mintha kimondottan meglepne, hogy a fejem mellé dobja a könyvét, és jön utána én is, de azért számítani sem számítottam rá, és kicsit megmosolygom a dolgot, főleg, hogy valamilyen okból kifolyólag kicsit úgy teszi mindezt, mint valami duzzogó gyerek. Ah. Vajon most mégis mit vétettem?

- Ooké, hát akkor olvass – ráncolom rá kicsit értetlenül a szemöldököm, egy ösztönös mozdulattal még felfelé is fordítom mindkét tenyeremet, hogy én nem fogom zavarni abban, aminek nekiállt, ha ehhez van kedve. Ha olvasni akar, hát miért ne olvashatna? Megértem, ha így van, én is szívesen elolvasgatok a napfényben henteregve tulajdonképpen bármikor, de ma már olvastam épp eleget ahhoz, hogy jól essen becsukni pár percre a szememet. Ha Mathias nem lepett volna meg, még az is lehet, hogy elalszom itt, ahol vagyok. Csak a kíváncsiság végett vetek egy gyors pillantást a könyv borítójára, ha már ő nem mondja el, mit olvas ilyen lelkesen, mert engem azért érdekel. Hiszen ahogy mondtam – annyi minden van még, amit nem tudok róla.
- Te mondtad, hogy menjek csak vissza tanulni, én egy szóval sem mondtam – hívom fel rá a figyelmét egy szinte elnéző mosollyal, mert ez kicsit olyan, mintha azt hinné, duzzogok valamiért, pedig az égvilágon semmi bajom. Kicsit feljebb emelkedem, és míg megcsóválom a fejemet, vidámabbra vált a mosolyom - Mikor nem vagy te vevő ”bármire”? kérdezem kicsit incselkedve vele, és közelebb hajolok hozzá, és hosszú, mozdulatlan puszit nyomok a szájára. Utána viszont újra a tarkóm alá hajtom a karomat, és visszafekszem a pulcsimra. Én egyáltalán nem bánom, ha mondjuk néha nyomdafestéket tűrő dolgokat is csinálunk együtt, és egyáltalán nem azért, mert most épp haragudnék rá, duzzognék, vagy bármi ilyesmi. Épp ellenkezőleg.
Rásimítom a tenyeremet az övére, ami a hasam tájékán kóborol - Egyáltalán nem bánom, ha olvasnál egy kicsit, én pedig tényleg tartok egy kis pihenőt.


Cím: Re: Fűz a tó keleti partján
Írta: Mathias Montrego - 2017. 10. 02. - 15:52:41
zene:K- Megszelidítés  (https://www.youtube.com/watch?v=gzlS3RBv2SU)
(https://i.imgur.com/V0VeFNE.jpg)
outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228493329)

'A hangod akkor legszebb
ha kerete a csöndnek,
a hajad akkor legszebb
ha cseléde a napsugárnak'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Inkább kommentár nélkül hagyom a szavait. Olvassak... olvassak? Esküszöm néha olyan ez a lány. mintha fából lenne, pedig tudom jól hogy mindez nem is igaz! Talán túl sok mindent is magára vesz, abban is elsősorban a szívére, s talán épp ezért ennyire bezárkózó. Meglehet a túl sok érzelem is kiborítja az embert...
Kínomban pedig csak dohogok magamban a visszavágására. Hát mégis mit hitt mit gondolok? Amúgy valahol baromi sértő (és számomra mérhetetlenül kínos) hogy itt vagyok vele (éppen egészen pontosan mellette fekve) és oké hogy nem tanul... de nem is csinál semmit! SEMMIT! Hát mi ez már? Ennyire nem lehet fontos a belső zenje vagy mije, hogy ennyire de ennyire de ennyire arra fókuszáljon!
Már esküszöm eljutok oda, hogy tényleg meg is sértődjek. ha nem lennék kíváncsi úgy igazán arra, meddig bírja ezt az állapotot fenntartani épp úgy, hogy állandóan ostromlom (mert naná hogy nem hagyom ezt annyiban!) és mikor is zökken ki ebből a ... hmm miből is? Enyhe letargiából? Mondhatjuk annak akár. Fogalmam sincs igazából minek nevezhető ez a lelki mederbugyor, amibe volt szerencsés belecsöppenni. És vele együtt én magam is.
Így hát a könyv hamar aktualitását veszti számomra, noha azért még előttem pihen, mint utolsó mentsvár ha tényleg minden egyes kötél megszakadni látszik és Clemet valóban elnyeli a totális érdektelenség irányomban. (ez azért kellően elgondolkodtató tényező lesz és innentől jó sok kérdést fog felvetni, nem benne, hanem most épphogy bennem)
- Mikor nem vagy te vevő ”bármire”?
Talán épp ezért hökkenek meg mikor magától (!) felém hajol, hogy egy gyors semminek tűnő csókot adjon s ugyanúgy tovatűnjön, mintha ott sem lett volna. Mintha csak álmodtam volna éberen.
- Nos, ez valóban fogós kérdés... - kezdem miközben figyelem, ahogy a karját a feje alá téve visszatér az eredeti pozíciójába. - ... de a válasz azért elég egyszerű. Mondjuk mikor alszom?! Akkor aztán totálisan hasznavehetetlen vagyok. Vagy amikor felültetnek az előre lebeszélt randin és magamban bámulhatom az eget... na akkor igazán nem tudok vevő lenni semmire sem partner híján!
Vágok egy gonosz fintort, mert tudom, szemét húzás tőlem felemlegetni ami megesett pláne hogy tisztában vagyok vele mennyire nem szándékos volt, s mégis... valahol jó cukkolni. Sejtem hogy nem fogja igazán magára venni, de mondjuk úgy, hogy a válasza nem a legmeggyőzőbbek egyike. Még úgy sem hogy a keze felsiklik az enyémre s könnyed súlya pozitív megerősítésként szolgál.
- Egyáltalán nem bánom, ha olvasnál egy kicsit, én pedig tényleg tartok egy kis pihenőt.
Azért hogy kicsit kiengeszteljem előrébb kúszok. Na meg azért is, mert amint lehunyja a szemét nem tudom megállni hogy ne legyek pimasz. Arcom a fülénél időzik el, s a barna tincsei szelíden meg-megérintenek.
- Vagy épp akkor - suttogom úgy, mintha bizalmas információt osztanék meg éppen vele jó hosszan elnyújtva a percet. - amikor egyeseket látványosan nem érdekli, hogy itt vagyok épp mellettük.
Én magam is követem a példáját, hátrébb húzódom, mint ha ott sem lettem volna. Mintha csak a szél fütyülte volna a fülébe a szavakat. A karom a fejem alá kerül épp úgy, mint az övé, de továbbra is féloldalasan maradok meg felé fordulva. Egészen addig a pillanatig amíg rám nem tekint újra, már ha felnyílnak a szemei. Mert akkor viszont gonoszkás somolygással és színpadias szívet szaggató lemondó sóhajjal húzom magamhoz szabad kezemmel a könyvet és gördülök a hátamra épp úgy, mint ő.
- Ez esetben tényleg kénytelen vagyok jobb elfoglaltságot találni magamnak tőled. Bár nem épp versolvasásra pazaroltam volna el a közösen töltött időt...
A mondatok immár a könyvnek szólnak, mert nem pillantok rá. Vállat vonok nemtörődömségem és lemondásom kifejezve, de kellően sután hisz fekve nem oly látványos a mozdulat. Inkább jobb ötlet híján felemelem magam elé a könyvem és a szemeim elkezdik követni a sorokat. Hogy újra, ezer meg egyedjére is, végigbogarásszam a hasonlatokkal és metaforákkal tarkított sorokat amelyek egésze a Tüneményt alkotják meg.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!