Oldal nyomtatása

Annak ellenére, hogy Európa több országában is megfordultam már, Nagy Britanniában alig van néhány nevezetesebb hely, amit meglátogattam. Most, hogy egy hét maradt csak hátra a tanév megkezdéséig, úgy döntöttem, éppen itt az ideje pótolni a dolgokat. Szerződésem érvénybe lépéséig pedig a Szobor Szállóban húzom meg magam, s kihasználom ezt a néhány napot, hogy megismerjem a várost.
Ugyan tudok egy-két dolgot Roxmortsról, de nem valami sokat, így gyakorlatilag minden újdonságnak hat, amit csak látok. Nehéz elképzelni, hogy néhány hónapja itt ugyanaz a sötét nyomorúság honolt, mint ami például Londont is kísértette. Sőt, talán csak még inkább, hiszen itt még amiatt sem kell aggódnia az embernek, hogy a muglik esetleg meglátják.
Mindig is kíváncsi voltam a szinte már legendásnak számító Három Seprűre. Pedig igazából miután belépek, nem tűnik nagy számnak. Ugyanolyan kribli, mint az összes többi. Talán csak kissé tágasabb, a forgalmasabb napokra, ráadásul az asztalok és székek elég zsúfoltan vannak egymás mellé téve, nagyrészt kihasználatlanul. De nem is ezért vagyok itt, elvégre maguk az italok azok, amik híressé tették ezt a helyet.
Mielőtt viszont a pulthoz lépnék, a szegényes tömegen pillantok végig. Nincsenek sokan, talán ezért is olyan feltűnő, hogy ennyire zsúfolt a középső tér berendezése. Egy ismerős tarkó, s hozzátartozó arc. Nem sok olyan varázslót láttam, aki ilyen mugli öltözékeket visel, de így is beletelik néhány másodpercbe, mire sikerül visszaemlékeznem a nevére. Körülbelül akkor kerülhetett a Minisztériumba, amikor én is, és úgy tudom, hogy ő is hasonló szerepet vállalt a háborúban, mint én. Persze, mindezt egymástól függetlenül tettük, de biztos vagyok benne, ha sikerül erről hamarabb tudomást szereznünk, akkor még több embert menekíthettünk volna ki onnan.
- Fawcett? – megszólítom, odalépve hozzá. Igazán sohasem beszéltünk, mivel nem ugyanazon az osztályon dolgoztunk. Azt pedig őszintén remélem, hogy egy olyan varázsló, aki mugli bőrkabátban jár (azt hiszem, így nevezik ezt a fekete féltalárt), nem olvassa a Reggeli Prófétát. Amióta leközölték rólam azt a cikket, azzal az előnytelen fényképpel, újra simára borotvált arccal járok. Csak ettől meg nagyon fiatalnak tűnök, és ez néha zavar.
- Jimmy Quinton vagyok... egyszerre kezdtünk a Minisztériumban dolgozni. Ha jól sejtem, te sem maradtál ott, vagy tévedek? :D – nem biztos, hogy emlékszik rám, holott a rúnázott öltözékemmel általában én is feltűnő vagyok. De nem annyira, mint ő a bőrabáttal.

(http://i1026.photobucket.com/albums/y326/alexispdullahan/Nevek/Jimmy_zpszdlktd1t.png)

   Hát, ez a pillanat is eljött. Már nagyon nem bírtam a fenekemen ülni Perthben, ezért inkább eljöttem Roxmortsba. Egy kicsit körbejárom a környéket, felfrissítem a régi emlékeket. Nosztalgia, milyen furcsa szó, és olyan öregnek érzem magam tőle, mintha Dumbledore nézne vissza rám a tükörből. De nem hiszem, hogy a Szobor Szálló minden tükrére, ahol megfordulok az ő képét ragasztották volna, ezért kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy bizony rohan az idő. Ha már a tükör előtt állok, elgondolkodok egy pillanatra, hogy megszabadulok a borostámtól, de gyorsan el is vetem az ötletet. Már annyira a szívemhez nőtt, hogy nem tudnék megválni tőle. Arra viszont még mindig nem tudom rávenni magam ennyi év után sem, hogy talárban járjak olyan helyeken, ahol csak mágusok laknak. Egyszerűen nem nekem való az a ruhadarab.
   Kilépek az épületből, és azonnal a Mézesfalás felé indulok. Még van egy hetem, hogy mindent felfedezzek, főleg a Szellemszállást, ami olyan híres lett az utóbbi időben. A Mézesfalás azonban az egyetlen olyan üzlet, amit muszáj meglátogatnom az elsők között. A kínálat csak alig változott mióta utoljára beléptem az ajtaján, mégis valamiért sokkal finomabbnak érzem az illatokat. Talán itt is visszaüt az időtényező, csak ez esetben fordítottan. Nem megszépítette az emlékeket, hanem kifakította. Gyorsan választok néhány zacskóval egy-egy különleges csokiból, majd állok is tovább. Igaz, hogy alig múlt el dél, de betérek a másik nagyon is népszerű helyre, a Három seprűbe. Ez se változott olyan sokat, hacsak nem annyit, hogy zsúfoltabb lett egy kicsivel. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a rám tapadó tekinteteket, amiket szinte biztosan az öltözékem vált ki, de akkor sem vagyok hajlandó megválni a dzsekimtől az évnyitó vacsoráig.
   A pulthoz lépek és kérek egy vajsört, meg a Reggeli Próféta friss számát. Az újság előfizetését már rég lemondtam, de talán meg kéne újítanom. Most már nincs tele annyi hazugsággal, mint a háború idején. Egy mosoly kíséretében megköszönöm Madame Rosmertának a sört, majd belemerülök az újságba. Pletykák majd minden oldalon, de ha valaki tudja, hogyan kell a sorok között olvasni, akkor elég érdekes információkat is megtudhat.
   - Igen, az vagyok – nézek az újságból fel arra a férfira, aki odalép hozzám.
Ismerősnek tűnik az arca, de nem tudom megmondani, hogy honnan. Rengeteg varázslóval és muglival találkoztam már életem során, sokakat egyszer vagy kétszer láttam csak néhány napig, ezért nem is hagytak bennem maradandó élményt.
   - Áh, igen – állok fel a helyemről, és nyújtom felé a kezem. A bemutatkozása és a talárja miatt már rémlik, hogy kiről is van szó. – Nem maradtam sokáig, kezdett kicsit, hogy is mondjam… Kicsit forró lenni a talaj, és nem akartam a kitörni készülő vulkán kellős közepén állni. Mi járatban errefelé?
Visszaülök a székemre, és felé fordulok. Madame Rosmerta mintha erre a pillanatra várt volna, megjelenik. Kérek még egy pohár vajsört, Jimmynek. Ha kicsit erősebbet szeretne, akkor rátérhetünk majd arra is.
   - Te is amolyan fedezd fel hazád mozgalomnak vagy a tagja, vagy csak nosztalgiázni jöttél?
Nem hiszem, hogy ezek lennének a legtöbbünkre jellemző indokok azoknál, akik itt vannak. Sok különös figurát is vonz egy muglik nélküli falu, de ők nem hiszem, hogy ebbe a kocsmába fognak betérni.

Amikor ott hagytam a Minisztériumot, a legkevésbé sem jutott eszembe az, hogy azon gondolkozzak, vajon találkozok-e onnan még bárkivel. Így aztán talán érthető a meglepettségem, hogy Fawcettet pont itt találom, Roxmortsban. Kezet rázok vele, aki az elmondása alapján szinte ugyanolyan sorsra jutott, mint én. A kézfogása feltűnően erős, manapság egyre kevesebb ilyen emberrel találkozni.
Leülünk a közeli asztalokhoz, s egy szőke hölgy felveszi a rendelésünket, egészen pontosan Fawcvettért. Az erszényemhez nyúlok, amin szintén apró kis hímzések láthatóak, egy lopásgátló rúnasor miatt, akárcsak taláromon, s kipengetek belőle annyi tallért, amennyivel tartozom.
- Nosztalgia? – felvonom az egyik szemöldököm, míg visszazárom az erszényemet. Hirtelen nem igazán értettem, miről is beszél. De aztán elérkezik a felismerés, hogy szinte egyedül vagyok Nagy Britanniában olyan nagykorú, aki még sosem járt Roxmortsban. Legalábbis, ezelőtt.
- Ó, nem, én először járok itt. – megkapjuk eközben a vajsöröket, bár hogy őszinte legyek, nem tűnik olyan nagy dolognak, mint amilyennek beharangozták. Bár lehet, az íze jobb. Vagy csak nekem túl nagyok az elvárásaim.
- Kaptam egy állásajánlatot a Roxfortba, és eddig úgy néz ki, elfogadtam. Eredetileg a Gringottsba mentem volna, de a kastély jobban érdekelt. – még sohasem volt alkalmam arra, hogy betegyem a lábam oda, éppen ezért Roxmortsot sem látogattam meg. Nem lett volna rá okom, ok nélkül pedig igazából a kisujjamat sem szeretem megmozdítani. S ugyan a gringottsi pálya jobb fizetést ígért, a szaktudásomat, hogy új biztonsági rendszert csináljanak, szerintem képesek pótolni.
Beleiszok a vajsörbe, de azt már most látom, hogy nem lesz a kedvencem. Értem, miért szeretik, de nem igazán az én ízlésemnek való. Kifejezéstelen arccal rakom le a poharat, tetszésem vagy nemtetszésem jelét egyáltalán nem mutatva.
- Hallottam, mi történt a Minisztériumban, miután elmentem onnan. Bár úgy látom, nem keverted olyan nagy bajba magadat. – nem vagyok kifejezetten az érzelgős alkat, azonban mindig is a szívemen viseltem a mugli születésűek ügyét. Pusztán azért, mert értelmetlen a haláluk. Csak feleslegesen kiontott, értékes mágusvér, egy olyan eszméért, ami tudományosan nem helytálló. Nem értem én az embereket. Miért olyan nehéz néha gondolkozni is?

(http://i1026.photobucket.com/albums/y326/alexispdullahan/Nevek/Jimmy_zpszdlktd1t.png)

   Alaposan megnézem magamnak az erszényét és a ráhímzett rúnákat. Nem ismerem fel az összeset, úgy tűnik már eléggé megkopott a tudásom mióta elvégeztem az Akadémiát. Talán itt látszik meg elsősorban a hátránya, hogy nem a kitanult szakmámban helyezkedtem el. A háborúban pedig nem volt annyira szükségem rá, hogy felfrissítsem az emlékeimet róluk.
   - Nem, hagyd csak. Erre a körre a vendégem vagy.
Csak bólintok, mikor visszakérdez, miközben megköszönöm Rosmertának a vajsöröket. Még mielőtt a nő elvehetné az asztalra tett pénzt, a kezébe nyomom a sajátomból az összeget.
   - Egészségedre! – emelem poharam a koccintáshoz.
Aztán iszok egy kortyot, amíg hallgatom a magyarázatot, de az olyan hihetetlenül hangzik, hogy majdnem kiköpöm a számban lévő italt. Gyorsan lenyelem, ami egy kis köhögést vált ki belőlem.
   - Ilyenről még nem hallottam. Ez hogy lehet?
   Sokkal fiatalabbnak tűnik nálam, tehát utánam kellett volna járnia a Roxfortba. Még egyetlen esetről sem hallottam, hogy valakinek engedélyezte volna a Minisztérium, hogy ne járja ki az iskolát. Mit tudhat, ami miatt ezt megtehette, és ami miatt… várjunk csak, micsoda? Elmosolyodok. A sors nem játszhat ilyen játékot velünk.
   - Érdekes. Én is egy állás miatt vagyok itt. Úgy tűnik, én leszek az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár. Megtippelem, jó? Te leszel a Rúnaismeret tanár?
   Talán tévesen vonok le következtetéseket, de a jelek nagyon is árulkodóak. De ha mégis tévednék, akkor sem ártana kicsit feleleveníteni a rúnaismereti tudásomat. Ki tudja, talán még be is ülök egy-egy órára valamikor, ha lesz egy szabad percem.
   - Bevallom – mondom a széken hátradőlve -, mire a Minisztériumban elszabadult a pokol én már otthagytam őket, Londont is, és Perthbe mentem. Ott próbáltam meg egy kisebb bátor aurorokból álló ám szakmájukban nem dolgozó csapattal minimálisra csökkenteni az áldozatok számát. – Nem tudom, mennyire látszik meg rajtam a kocsma félhomályában, de érzem, ahogy komorrá tesz a történtek gondolata. Nem szeretek erről beszélni, most valamiért mégis kikívánkozik belőlem. – Nos, ez több-kevesebb sikerrel járt.
Én azt mondanám, hogy inkább kevesebb, mert még így is rengeteg varázsló és boszorkány életét menthettük volna meg, de azok, akikkel együtt harcoltam, ők inkább sikeresnek titulálták az erőfeszítéseinket.
   - Végül is, miért hagytad ott a Minisztériumot?
   Akkoriban már nem követtem a Reggeli Prófétát a hazugságok miatt, de néhány fontos információt még így is sikerült kiszűrnöm. Azon se lennék meglepve, ha csak szimplán nem értett volna egyet az akkor elhangzottakkal, és jobbnak látta ő is, ha időben lép.
   - Szerinted, volt értelme ennek az egésznek? Szerintem nem sok, de hát a legtöbb háborúnak nincs értelme, igaz? A végével még csak nem is azok az elvek érvényesülnek, amiért elkezdődött, akármelyik fél győzedelmeskedett. Ez miatt pedig az áldozatok családjai azok, akik a legtöbbet elvesztik. De az a baj, hogy egy háborúban mindenki áldozat.
   Eleinte azt hittem, hogy csak fiatal korom miatt nem értem meg, hogy miért is robbant ki a háború, hiszen én akkor jártam a Roxfortba, mikor Voldemort először terrorizálta a varázsló társadalmat. Aztán ahogy egyre idősebb lettem, és a nyakunkon volt a második háború, még mindig nem értettem, hogy mire is megy ki ez az egész. Hallottam az érveket, az ellenérveket, láttam és hallottam a propagandát. A saját fülemmel hallottam a gyűlölködő beszédeket, még akkor is, amikor egy halálfalóval álltam szemben, aki talán korábban egy jó ismerősöm volt. A háború egy olyan dolog, amit senkinek sem szabad átélnie, főleg nem gyerekeknek.

Biccentéssel, szavak nélkül fogadom a meghívást, de a következő kört biztosan én állom. A szőke pultosnő, aki valószínű, a híres Rosmerta kisasszony lehet, egy-egy kupa vajsörrel a kezében tér vissza, majd elteszi kötényébe az asztalra kikészített aranyat. A kiszolgálást azzal köszönöm meg, hogy megemelem a kupát, s belekóstolok a sörbe. Sohasem ittam komolyan alkoholt, talán csak azután engedtem el magam kissé, amikor nem tudtam mit kezdeni a szabadságommal, de úgy már nem volt olyan izgalmas a sok újdonság, és egy hét után különben is ráuntam. Azt viszont meg tudom érteni, hogy miért olyan híres ennek a kocsmának a kínálata, mert tényleg nem olyan vészes. Bár az is igaz, hogy nem lesz a kedvencem, de talán nem halok bele a szokatlanságba.
- Egészségedre! A következőt én állom. – nem szeretek tartozni. A tartozás a legkönnyebb módja annak, hogy valaki felé elkötelezd magad. Például a Gringotts felé. Annak idején az édesapám is kis híján tönkrement, mert felvett egy nagyobb kölcsönt egy találmányára, amikor még annyi idős lehetett, mint most én. Ma már ugyanezt a találmányát rendszeresen használják, főleg a veszélyes varázslatok tanításánál.
A félrenyelését nem tulajdonítom a saját hibámnak. Én nem találok abban semmi furcsát, hogy nem mindenki tanult a Roxfortban. Sohasem tudom meg, hogy mi az, amit kihagytam, de ha más nem, akkor az eredmények magukért beszélnek. Még nem voltam nagykorú sem, mikor letehettem a RAVASZ vizsgáimat, így miniszteri engedélyekkel, de szabad varázshasználati jogokat kaptam. Belenéztem azokba a könyvekbe is, amik az elmúlt években voltak hivatottak a rúnamágiát tanítani, s hamar felfogtam, miért is gyakorolják egyre kevesebben ezt a mágiaformát. A gyakorlatról csak említést tesznek, és nagyrészt lexikális tudást, fordításokat követelnek. Nem csoda, hogy nemzedékről nemzedékre egyre alacsonyabb a színvonal. A minisztériumban még olyan emberrel is találkoztam, aki egy egyszerű, glacius-szal megbűvölt irodát nem tudott rendbetenni.
- Én magántanulóként tettem le a vizsgáimat. A Roxfortban még nem jártam. Valamiért mindenki meglepődik rajta. – pedig nincs benne semmi különös. A szüleim a legjobbat szerették volna nekem, és ez volt a megfelelő oktatási mód számomra. Igazából nem is volt rossz, a magam módján, de szeretem a szüleimet, olyan fiatalon pedig nem biztos, hogy el tudtam volna őket engedni, hogy egy bentlakásos iskolában osztozzak számomra vadidegenekkel. Biztos nem lehet olyan rossz, de én túléltem enélkül is.
- Nahát, miből jöttél rá? – egy pillanatra őszinte elképedés, amiért ilyen könnyedén rájött, milyen állást is vállaltam el. Majd eszembe jut, milyen köpeny is van rajtam. Jellemző. A dedukció visszafelé már nem mindig megy. Ami azonban érdekesebb, hogy Fawcett lesz az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár. Hallottam mondákat arról, hogy a Sötét Nagyúr megátkozta az állást, de hogy ebből mi igaz, és mi nem, arról bizonyítékok nem szólnak. Bár való igaz, egy ilyen átkot valóban el lehet készíteni.
Ezután megtudom, hogy mi is történt azután, hogy elhagytam a Minisztériumot. Legalábbis, hogy Fawcettel mi történt ezután. Nem tudtam, hogy kapcsolata van az aurorokkal, de most, hogy mondja, minha valóban lett volna velük kapcsolatos munkája a minisztéiumban. Igazán nem tőlük kellett tartanom, hanem azoktól, akik megfigyelhettek minket. Újra elfog a rossz érzés a múlt után – édesanyám halálára igazán gondolni sem szeretek, az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ő nem tudott követni minket, mindennél rosszabb volt.
- Rájöttek, hogy mi bújtatjuk Stansfieldéket és Oakley-éket. Oakley atyám alatt dolgozott, Stansfieldék pedig a Közlekedésügyi Főosztályon. – talán nem mond a nevük semmit, de lehet, arra emlékszik, hogy elég nagy felfordulás volt, amikor megszöktek közvetlenül a tárgyalásuk előtt, családostul. Egész sokáig bírtuk titokban, mire rájöttek, mi voltunk. Megcsóválom a fejem a történtekre. Nagyon sokakat akartunk még kimenekíteni, de nem tudtuk elnyerni a bizalmukat. Csak azért, mert azokat a hazugságokat kellett megírnom a vérelméletről, mint valami olcsó bulvárfirkász. A túlélésért viszont az ember aljas dolgokra képes.
- Az ember szereti belemagyarázni az értelmet az ilyen történésekbe. Talán egyszer, ha végre kiléptünk a középkorból, majd éppen ebbe fogjuk belemesélni, hogy volt értelme annyi halálnak. – az ilyen radikális megjegyzéseim miatt néha komoly vitákat generálok, de nem fogok többé úgy tenni, mintha nem lenne véleményem. Elmúltak azok az idők. Bár lehet, nem teljesen értette meg Willow, hogy mire is célzok pontosan.
- Annyian haltak meg, hogy muszáj lesz belemagyarázni valami értelmet. Máskülönben a valóság túl fájdalmas. Nem véletlen, hogy a háborúk után történnek a legnagyobb változások. – ezek a változások nem feltétlenül jók, azonban jó lenne, ha végre valamit építene is a varázslótársadalom. Nem csak pusztítana.

(http://i1026.photobucket.com/albums/y326/alexispdullahan/Nevek/Jimmy_zpszdlktd1t.png)

   - Természetesen a következőt te állod.
   Szeretem az első kört én fizetni, mikor még van miből. Meg aztán Jimmy nem hölgy, hogy esetleg az egész ivászatot én fizessem. Nem szeretem, ha úgy érzik, tartoznak nekem, pedig nem, és ez miatt az emberek a nyakamra járnak. Tény, hogy néha hízelgő tud lenni, de ez nagyon ritkán fordul elő.
   - Tudod, ez azért lehet, mert talán egyedüliként vagy így ezzel az egész országban. A Roxfort meghatározó élmény, és a legtöbb gyerek alig bírja kivárni.
Nem mondom, hogy elképzelhetetlen egy ilyen eshetőség, de ahhoz nagy befolyással kell lenni a Minisztériumra vagy legalábbis a varázsló társadalomra. Visszagondolok Jimmy bemutatkozására és kutatni kezdek információk utána a Quinton névvel kapcsolatban. Csak szavak ugranak be, semmi igazán összefüggő információ egy dolgot leszámítva. Az Akadémián láttam és hallottam nagyon sokszor ezt a nevet, amikor túl veszélyes varázslatot kellett elsajátítanunk.
   - Hidd el, hogy tanárként legalább annyira fogod élvezni majd az ott töltött időt, mint diákként élvezted volna.
   Csak más szempontok alapján osztályozzák az élvezet fogalmát felnőttként, mint diákként. Legalábbis gondolom én, nekem is ez lesz az első évem itt, de látva a saját tanáraimat, biztos vagyok benne, hogy ha mást nem a kviddics meccseket élvezni fogjuk. Csak elmosolyodok a visszakérdezésén. Néha a legegyértelműbb dolog a legkevésbé egyértelmű.
   Nem ismerem a Jimmy által említett két családot személyesen, de hallottam a botrányról, amit az eltűnésükkel kavartak. Azonnal megjelentek néhányan az auror parancsnokságon és azt követelték, hogy kerítsék elő őket. Hát, ahogy láttam a kedvet, amivel nekiálltak, inkább csak olyan tessék-lássék munkát végeztek, hogy ne érhesse szó a ház elejét arról, hogy nem csináltak semmi.
   - Áh, értem.
   Úgy érzem, nem kéne jobban firtatni ezt a témát, valamiért az a tapasztalatom, hogy senki sem szeret beszélni a háborúban történtekről, még akkor sem, ha jót cselekedett. Most mégis, egy-egy pohár vajsör mellett ezt a témát feszegetjük egy kocsmában, ahol bárki meghallhatja.
   - Középkor. Mennyire találó szó a varázsvilág jelenlegi helyzetére. Nem is értem, hogy a muglik, akiknek egyáltalán nincs mágiájuk, miért tudnak olyan jól fejlődni. Már rég kiléptek a középkor sötét évszázadaiból, miközben mi még mindig ott vagyunk. Igen, utólag talán ebbe a háborúba fogják belemagyarázni, hogy kellett ahhoz, hogy a varázsló társadalom továbbléphessen, de addig? A jelenben élőkkel mi lesz? És mikor következik el a pillanat, mikor azt mondhatjuk, hogy ez a háború hozta el a változást?
   Rengeteg kérdésem van, mégis a legfurcsább inkább az, hogy valakivel nyíltan tudok beszélgetni erről. A rengeteg diák, felnőtt varázsló, akikkel a nyáron találkoztam, egyik sem váltott ki belőlem ilyen érzést. Talán ennek az az oka, hogy Jimmyről biztosan tudom, hogy ő is inkább aktív résztvevője volt a családjával, a gyámoltalanok védelmezője és nem csak valaki, aki az új rendszer alatt meghúzta magát. Valahol persze jól is van ez így, nem lehet mindenki bátor, hogy szembeszálljon a halálfalókkal. Főleg a családosok körében. Talán én is másként cselekedtem volna ebben a helyzetben.
   - Itt az ideje a változásnak. Túl sokan szenvedtek már, túl sokáig. Nincsenek hiú ábrándjaim, nem történnek csodák egyik pillanatról a másikra, de ha lehetséges még azelőtt szeretném meglátni a fényt az alagút végén, hogy meghalnék.
   Még akkor is, ha ez jó messze van, valahogy az az érzésem, nem lesz könnyű ez a folyamat. Túlságosan is sok a sérelem, és az új rendszer bevezetésére tett kísérletek a háború alatt mély sebet ejtettek az embereken. Egy taktikai zsenire van szükség, hogy viszonylag könnyen megoldható legyen ez az egész.
   - Szerinted, a mai háborúban megfáradt emberek, képesek lennének ennek az alapjait letenni? És igazából nem csak erre a háborúra gondolok, hanem a korábbira is. A legtöbben mind a kettőt megélték.
   Úgy tűnik számomra, hogy fiatal kora ellenére képes úgy átlátni a helyzetet, ahogy sokan nem. Szerencsés, és megmagyaráz számomra néhány dolgot.

Mindig kicsit kínosan érzem magam, ha arról van szó, miért hagytam ki a Roxfortot. Nem mintha egyébként lett volna választásom, de a szüleim úgy vélték, egy olyan környezet csak visszafogna. Tartok tőle, igazuk is van. Akárhányszor fogom még hallani életem során, milyen fontos élmény a Roxfort egy gyerek számára, akkor sem leszek képes elképzelni, miért is lehet ez. Addig nem, amíg a saját szememmel nem látom, mi olyan meghatározó benne. Habár a tanárok szakértelmét nem szeretném megkérdőjelezni, egy zajos, túlzsúfolt tömegben csak több és több figyelemelterelő tényező játszik közre, amik megakadályoznának a hatékony tanulásban. Ekkora csoportokra pedig szerintem képtelenség igazán odafigyelni. Még a minisztériumi állásom közben is azt a tapasztalatot éltem meg, hogy egy tíznél több főből álló munkacsoport már képtelen hatékonyan együtt dolgozni, a figyelmük megoszlik, a vezető nem tud foglalkozni velük, és csak több és több a nem egyértelmű utasítás, amik a munka menetét akadályoznák.
- Tulajdonképpen az intézményes tanulás nem volt mindig kötelező, csupán ajánlott. A legidősebb varázslók és boszorkányok között is találhatunk olyanokat, akik hozzám hasonlóan végezték el a tanulmányaikat. Megfelelő háttér és szorgalom nélkül persze cseppet sem kiváló eredményekkel. – az intézményes tanulás rengeteg terhet levett a szülők válláról. Ezért vált népszerűvé a mágiával bíró szülők számára, mert nem kellett még ezzel is foglalkozniuk, különösen, ha nem értettek egy-egy szakterülethez, de azt szerették volna, hogy gyerekük értsen. Csupán a XX. század elejétől vált kötelezővé, hogy mindenkit iskolába járassanak, az otthoni tanulás ellenében. Köszönhetően annak, hogy a házi tanításra megannyi szülő nem volt alkalmas. Azok a boszorkányok és varázslók, akik viszont még megélték ezt a kort – mert közöttünk szép számmal akadnak nagyon idősek is - , még pont elkerülték, hogy kötelezően a Roxfortban kelljen eltanulniuk, ami szükséges. Persze, ettől valahol csak még furcsábbnak tűnhet, hogy magántanuló voltam. Kicsit talán ijesztő is, hogy rajtam kívül legfeljebb azok tanultak hozzám hasonlóan, akik megvannak száz évesek.
Annak azért örülök, hogy nem vette úgy a szavaimat, ahogyan talán érthette volna. Az aranyvérű családok egy része valószínűleg most kicsit haragos rám, amiért a rendszert bíráltam és kritizáltam. De elmúltak azok az idők, amikor meg kell húznia magát mindenkinek. Sötét korszakon vagyunk túl, és ha mi nem változtatunk, akkor az unokáink, de még az ő unokáik is átélik ugyanazt, amit mi. Kicsit ki is húzom magam a frappáns jelzőmet illető, pozitív fogadtatása miatt. Ha a külseje alapján kellett volna megítélnem Fawcettet, akkor biztosan nem hittem volna, hogy hasonló gondolatai vannak a jelenlegi helyzettel kapcsolatban, mint nekem. Kupámban csupán néhány korty marad árván, így miután kiürítem azt, az asztal szélére tolom. Majd észreveszik, hogy elfogyott.
- Ami azt illeti, éppen jelenleg dolgozom egy cikken a témát illetően. Példát kellene vennünk a mugliktól. – a mugli kütyükért nem vagyok kifejezetten oda, ami azonban elképeszt, az a társadalmuk, és annak változásai. Ráadásul fogalmuk sincsen, hogy milyen attrocitásokat kellett elviselniük a mágiabirtokosoktól. Ami azonban egy másik megfigyelésem, hogy az előítéletek náluk is működnek, csupán más kontextusban. Így talán nem is kell annyira félteni őket.
- A muglik történelmét tanulmányozom, egészen az őskortól. Érdekes összefüggéseket leltem a forradalmaik, háborúik, és a technológiai, valamint társadalmi, gazdasági fejlődésük között. Még korai lenne végleges következtetéseket levonnom persze. De abban biztos vagyok, hogy a muglik mára megelőztek minket, társadalmi téren. Biztosra állíthatom, hogy tudunk tőlük mit tanulni. – már egy ideje dolgozok ezen az anyagon, azonban kicsit bővebb a téma, mint ami a maximális oldalszámba kifér. Ezen kívül pedig bizonyítékokat kell szereznem, és még nem olvastam végig minden, ehhez a témához tartozó szakirodalmat sem. Előrehajolok aztán, kezeimet összekulcsolom az asztalon, és így keresem beszélgetőpartnerem tekintetét. Szimpatikus, ahogyan gondolkozik. Az is lehet, hogy az utca embere is így vélekedik. Csupán nincs meg az a példa, akit követni tudnának.
- Éppen a háborúk miatt lennének képesek rá. Az emberek nincsenek megtörve, ha adsz nekik célt. Annál pedig nincs szebb gondolat, mintsem hogy újabb háborúkat tudnak megakadályozni. A háború a legrosszabb, ami egy emberrel történhet. – súlyos szavak, de nem súlyosabb annál, ami az elmúlt időben történt. Különös. Nem vagyunk egyedül a kocsmában, de még sem hallani egy pisszegést sem. Aztán végül Madame Rosmerta lép oda hozzánk, hogy megkérdezze, hogy ízlett a híres vajsöre.

(http://i1026.photobucket.com/albums/y326/alexispdullahan/Nevek/Jimmy_zpszdlktd1t.png)

   Szeretek különböző emberekkel találkozni, akik más téren tájékozottak, mint én. Mindig tanulhatok tőlük valamit, aminek később nagy hasznát veszem. De ha mégse lenne így, akkor is érdekesek, és könnyen tudok velük beszélgetni. És pont ilyen indokból érdekes számomra, amit mesél. Akárhogy gondolkodok róla, apám engem mindenképpen elküldött volna a Roxfortba, még akkor is, ha nem kötelező. Addig sem kell a képemet néznie kilenc hónapon keresztül. Azok az idők viszont elmúltak, iskolába kötelező járni, és csak a nagyon szerencsések, mint Jimmy tehetik meg, hogy inkább otthon tanulnak. Mennyi kellemetlenségtől óvtam volna meg magam a helyében. Igaz, akkor kaptam volna másikakat. Talán nagy szerencsém van, de akkora mégsem, mint amekkorát egyesek gondolnak rólam.
   - Nocsak, cikkeket is írsz? Melyik újságnak?
   Remélem nem a Prófétának, mert félek, elvesztené a hitelességét, amennyi szennyet az össze tud hordani néha. Jobban belegondolva viszont nincs más olyan újság, aminek legalább annyi hitelessége lenne, mint annak.
   - A muglik és a történelmük nagyon érdekes. Sajnos nem volt alkalmam jobban belemélyülni, de ha van kérdésed, talán tudok segíteni. Elég sok időt töltöttem és töltök még most is közöttük.
   Ha nem élnék ennyit közöttük, akkor nekem is legalább ennyire elképesztő lenne, hogy mikre képesek. Nem tudnám megmondani pontosan, de bekerültem az Akadémiára, az igazán nagy meglepetéseket és változásokat az életemben egy mugli hozta el. Mondhatnék a motorozás szenvedélyétől a párizsi kirándulásig bezárólag bármit.
Mondjuk belegondolva, hogy milyen jellegű cikkben is gondolkodik, nem hiszem, hogy nagy segítség lehetnék a számára. Az viszont nekem is feltűnt a mesék alapján, hogy amikor egy nagyobb háború, forradalom, harc vagy bármi hasonló történt, utána valamilyen változáson mentek keresztül társadalmilag.
   - Ebben egyetértek. A muglik olyan meglepetésre képesek, amiket mi nem tudunk elképzelni tőlük. A varázslók társadalma, főleg egy bizonyos réteg – szándékosan utalok így a csoportra, mert az aranyvérűek sem mind egyformán gondolkodnak, és ez a vélemény nem feltétlenül csak az aranyvérűekre jellemző -, sohasem fogja elfogadni, hogy a muglik talán megelőztek minket és valójában nem is ők a fejletlen, alulmaradott társadalom, hanem mi.
   Talán kemény szavak ezek egy olyan helyen, ahol csak varázslók fordulnak meg, és biztos vagyok benne, hogy Roxmorts lakosaiban még él a háború emléke, ezért ők sokkal jobban megválogatják a szavaikat. De örülök neki, hogy Jimmyben partnerre találtam a nézeteimmel kapcsolatban. Nem is, inkább annak örülök, hogy beszélgetni is tudok róla, nyíltan. Figyelem, ahogy megváltoztatja a testhelyzetét, és úgy gondolom talán egy fontos részéhez érünk el a beszélgetésnek. Ahogy eddig is, úgy most is figyelem minden szavát, hogy közben összevetve a saját gondolataimmal Már épp válaszra nyitnám a szám, mikor megjelenik Madame Rosmerta.
   - Köszönjük, finom volt, mint mindig - mosolygok. - Én kérek még egy korsóval. Jimmy?
Miután Rosmerta távozik én is testhelyzetet váltok.
   - Talán, de ha magamból indulok ki és azokból, akiket ismerek, akkor az embereknek kell valaki, aki vezetheti őket. Alap esetben ez a személy a Mágiaügyi Miniszter, de valóban olyan személy tölti be most ezt a pozíciót, aki képes véghezvinni ezt a fejlődést?
   Kicsit úgy érzem magam, mintha ettől a kérdéstől kicsit a miniszter ellen beszélnék, pedig nekem semmi bajom vele. Főleg azért, mert talán kétszer, ha találkoztam vele, amikor Dumbledore-ral beszélgettem és ott volt. Kingsley Shacklebolt nem tűnt annak a fajta embernek, aki egy kisebb buckán fennakad, és inkább visszafordul. A nép szemében pedig a háború után a békeidőszak bevezetése és a teljes társadalom megreformálása nem éppen egy kis bucka.
   - És mi van azzal a hipotézissel, hogy béke nélkül nincs háború, de háború nélkül sincs béke? Részben pont erről beszélünk most. Háború kell hozzá, hogy béke legyen, de meddig lehet béke háború nélkül? Az emberek nem sorolhatók csak a fehér vagy csak a fekete színek egyikéhez. Az emberek szürkék, ezért biztos lesz olyan, aki nem bírja elviselni a béke időszakát.
   Pont én mondom ezt. Kicsit elkalandozok a néhány nappal korábbi eseményeken filozofálva. Ha a béke csak egy tű, amire egy tányért tettek, amit egy kis szellő is kizökkenthet, akkor nem-e az a tettem ott a Dartmoor Nemzeti Parkban volt-e az a kis szellő? Vajon mennyi időre van szükség, hogy ez kiderüljön?

Hogy miért is írok cikkeket? A nyilvánvaló válasz az, hogy vezeklésként a világ felé, az áltudományos munkáim után. Olyan értekezésekhez kellett a nevemet adnom, amiket máig szégyellek, de sajnos nem tehettem mást. Ára volt annak, hogy a háborút túléljem, ahogyan annak is, hogy elmenekülhessünk az országból. A Quinton név pedig évszázadok óta nagyon jelentős a tudományok terén. Természetes hát, ha mindenképp az én aláírásom kellett azokhoz az írásokhoz.
A valóság viszont ennél is fontosabb. Szeretem hallatni a hangomat, szeretem, ha tanulhatnak tőlem az emberek. Úgy hiszem, hogy sikerült olyan összefüggéseket meglátnom, amiket mások nem vettek észre. Az igazság a részletekben rejlik. Én pedig imádok belemászni az apró kis részletekbe, és elveszni bennük.
- A Vasárnapi Prófétával szerződtem le. Az olvasóbázisuk elég nagy, nekem pedig fontos, hogy minél több emberhez jusson el a mondanivalóm. Nehéz ma már függetlennek maradni, az alternatív médiumok viszont nagyon kevesekhez jutnak el. – Madame Rosmerta érkezik közben hozzánk, hogy elvegye tőlünk az üres korsókat. A vajsör nem lesz a kedvencem, de nem vagyok semmi jó elrontója. Bólintok egyet, hogy jöhet még egy kör, ezt azonban már én állom.
Willow részéről bátor, sőt, egyenesen vakmerő dolog, hogy ilyen nyíltan mer így beszélni a muglikról. Én nem ismerem annyira az életüket, a technológiájuk pedig olyan számomra, mint egy muglinak a varázslat. Ellentétben azzal, hogy én nem akarom megfejteni ezeknek a titkát. Az egyetlen dolog, ami viszont nagyon érdekel, hogy hogyan is fejlődött ki a társadalmuk, milyen szabályok szerint élnek, milyen politikákat folytatnak. Ezekből mi magunk is tanulhatunk. A muglik között is vannak forradalmi nézeteket valló, hatalmas emberek. Akárcsak köztünk. Az alap tehát nem változott. Nem gondolom, hogy nagyon mások lennénk, mint ők.
- Igen, ők... – elsötétül a tekintetem kissé. Sohasem szívleltem a halálfalókat. Nehezen bocsájtok meg nekik azért, amiket elkövettek. A civilizáció ellen, a társadalom ellen, a családom, és mások családja ellen.
- De hogyhogy muglik között élsz? Sokan mesélték már, hogy közöttük élnek. Nem veszélyes ez egy kicsit? – kérdésemben semmi rosszindulat, csak a kíváncsiság. Sokaktól hallottam már, hogy muglik mellett laknak, de ezt nem nagyon tudnom elképzelni. A mugliriasztó bűbájok csak egy dolog, de bármikor történhet valami, amivel a lebukást kockáztathatjuk.
- Ami azt illeti, lenne valami. Sikerült egy ősi mugli könyvet, egy úgynevezett szentírást megszereznem. A kutatásom fontos kulcsa. Azonban akármennyi mugli tanulmányt találok, mindegyik másképp értelmezi. Nem igazán értem ezt... – hallom, ahogyan egy csapból kitöltik nekünk az újabb kört. Hátamat kiegyenesítem, talárom zsebéből pedig egy kicsi, fekete könyvet veszek elő. Még csak az első felével végeztem, amihez különböző, varázstalan emberek által írt értelmezéseket olvastam el, de nagyon különböznek egymástól az értelmezések. A példányom természetesen eredeti nyelven, héberül szereztem be. Remek alkalom volt tudásom csiszolására. Ha Willow muglik között él, akkor biztosan tudja, hogy mi az igazság.
- Mr. Shacklebolt számomra szimpatikus, én hiszek benne, hogy most rá van szükségünk. Azonban a Minisztériumban nem képes magát minden társadalmi csoport képviseltetni, ami a demokráciához amúgy szükség lenne. Nem hiszem, hogy az elhallgattatás a megoldás. – a két korsó újra az asztalon, amit egy köszönömmel hálálok meg.
- Félek tőle, hogy Caramel útját fogja követni. Sajnos a struccpolitikájával sodorta az ország helyzetét oda, ahova. Ha tiltva vannak a sötét nézetek megismerése, azzal csak még többen sodródnak bele. – beleiszok az újra kimért sörbe. Most, hogy már kóstoltam, tudtam, milyen ízre számíthatok. Másodjára talán kicsit jobb is, mint elsőre.
- Háborúzni a békéért, ha nem veszi alpárinak a hasonlatomat... – egy kicsit elvigyorodok. Még Rómában mondta ezt valaki, és nagyon találónak tartom.
- Olyan, mint szeretkezni a szüzességért. A háború senkinek sem jó, mindenki csak veszít vele. Az azt követő lehetséges fejlődések ellenére is. – újra iszok a sörömből. Ismételten sokat beszélek… De imádom, ha hallgatóságom van. Tulajdonképpen ezért is fogadtam el a tanári állás ajánlatát is.

(http://i1026.photobucket.com/albums/y326/alexispdullahan/Nevek/Jimmy_zpszdlktd1t.png)

Egész életemben törekedtem arra, hogy magam és a környezetem is biztonságban tudjam. Oké, az annyira nem érdekelt, ha én nem vagyok biztonságban, de a környezetemre mindig vigyáztam. A véleményem miatt pedig még sohasem kerültem bajba, pedig sokszor hangoztattam sok helyen. A varázslók között úgy gondolom, hogy ha ennyire nyíltan nem is, de beszélhetek a muglikról. A háború élménye még elég friss ahhoz, hogy egy poros kis kocsmában ne figyeljenek oda az én kis szövegelésemre.
- Én muglik között nőttem fel, fogalmam sincs, hogy milyen lehet nem közöttük élni. Természetesen minél nagyobb lett a varázserőm, annál jobban oda kellett figyelnem arra, hogy mit csinálok. Azt hiszem, ezt egyszerre tanultam meg a varázslatokkal együtt a roxforti és az akadémiai éveim alatt. Amennyire tudtam elláttam a lakásaimat muglik elleni védelmi varázslatokkal, hogy minimálisra csökkentsem a lebukás lehetőségét, de sokszor mentem át a szomszédaimhoz vacsorázni. Volt olyan is, hogy egy idősebb házaspár egy ilyen vacsora alkalmával mutatott be az unokájának és ajánlották fel a kezét. Aranyosak voltak, de nem fogadtam el.
Elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak a régi emlékek. Tudom milyen a mugliktól elzártan élni, hiszen magántanárként megtapasztaltam, és az közel sem volt annyira szórakoztató.
- Mulatságosak is. Mint a korábbi példám is mutatja, néha ki tudnak találni olyan meglepő dolgokat, amikről fogalma sincs az embernek, hogy honnan veszik. Nem különbözünk sokban tőlük. Csupán a varázslat az, ami elválaszt tőlük. Ha a varázslattól eltekintünk és megtesszük a szükséges óvintézkedéseket, akkor olyan, mintha varázslók között járnánk.
Egyszerre lep meg és villanyoz fel, hogy tényleg tudok segíteni neki a muglikról és mugliktól szerzett tudásommal. Elkérem tőle a könyvet, és tanulmányozni kezdem. Hirtelen lelkesedésem amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik is. Gyorsan átlapozom, de egyetlen szót sem értek belőle. Becsukom, és leteszem az asztalra vissza elé.
- Sajnálom, de nem ismerem ezt a nyelvet, így viszont nem tudok segíteni. De felírom a könyv adatait, és utána nézek én is. Mennyire lenne sürgős?
Végigtapogatom a kabátom zsebeit valami használható íróeszközért vagy papírért, de semmit sem találok. Kérek kölcsön Rosmertától egy pennát és pergament. Arra felírom, amit kell, és zsebre teszem. Lesz még bőven időm ezzel foglalkozni és utánanézni. Ha pedig mégse, akkor is tudok gyors módszereket a kérdés megválaszolására. Kicsit átgondolom közben a szavait.
- Jelenleg a varázsló társadalom nem áll készen arra, hogy egy sötét varázsló megjelenjen és komoly, felelős beosztást kapjon a Minisztériumban. Még akkor sem, ha maga Mr. Shacklebolt és a hozzá közel álló személyek erre fel is vannak készülve. Bízom benne, hogy ha eljön az ideje, lezajlanak a halálfalók üldözései, a perek, akkor talál majd egy olyan megoldást, ami mindenkinek megfelelő lesz. Én úgy gondolom, hogy Shacklebolt mellett rajtunk, tanárokon múlik még az, hogy megmutassuk a társadalomnak egy sötét varázsló is élhet normális életet és visszailleszkedhet a társadalomba. Ez által pedig talán a sötét nézetek se lesznek annyira sötétek, mint amennyire most tűnik.
És igen, megint én mondom ezt, aki néhány napja még bosszútól habzó szájjal rontottam rá egy halálfalóra. De annak vége van, lezártam, és nem fog még egyszer megismétlődni. Elmosolyodok, hiszen egy aranyvérűnél nem biztos, hogy ugyanazt jelenti az alpári kifejezés, mint egy edzett muglik között felnőtt férfinél. Intek a kezemmel, hogy engem ez egyáltalán nem zavar, és beleiszok a következő korsó vajsörömbe, előtte koccintásra emelve azt.
- Ezzel teljesen egyetértek, és ebből most elég sok tapasztalatot kaptunk. Ennek elkerülése miatt lenne jó, ha Shacklebolt most összeszedné minden befolyását, amit a Főnix Rendjének tagjaként és aurorként szerzett meg. Állnak elegen mögötte ahhoz, hogy be tudjon vezetni valami törvényt a sötét tanok védelmére. Ez a társadalom a jelenlegi felállás szerint nem fog túlélni még egy harcot, hanem darabjaira hullik.
Nem tudom Jimmy cikksorozata elég lesz-e ahhoz, hogy felnyissa az emberek szemét, de biztos, hogy el fog gondolkodtatni néhány embert.
- Azért ne érts félre, nem azt mondom, hogy ne kapjon büntetést az, aki megérdemli. Mégis úgy gondolom, hogy vannak olyanok, akik inkább a nézeteik miatt inkább a segítői lehetnének a minisztérium munkájának az új kor beköszöntével, mint az ellenségei.

Félreértés ne essék, messze áll tőlem a pacifizmus. Néha csak egy újabb háború a megoldás. Ettől függetlenül nem szeretem, és ezt az egyet is éppen elég volt átvészelni. Senkinek sem kívánnám, hiszen ez a legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet. Újra eszembe jutnak a minisztériumi hónapok, amikor minden nap nem csak a munka, hanem az általunk elbújtatottak miatt is feszenghettem. Majd pedig a Rómában átvészelt néhány hónap, amikor többedmagammal, köztük néhány sérülttel nyomorogtam egy kicsi, zsúfolt lakásban. Azelőtt nagyon szerettem Rómát, de azt hiszem, érthető, ha egy darabig nem vágyok vissza. Anyám halálát is inkább ahhoz a városhoz kötöttem. Pedig ő már nem jutott el odáig.
- Visszaintegrálás, igen. - helyeselek vele gondolatát hallván. Jól tudom, nincs befolyásom a politikai szférákba, s inkább vagyok a tudomány, mint a politika ismerője, ezek akkor is olyan hétköznapi dolgok, amikkel igazából mindenkinek foglalkoznia kéne. Mindig nagyon fura volt nekem, ha bárki azt mondta, nincs véleménye. Pedig ezzel formáljuk a jövőt.
- Csak remélni tudom, hogy ex aurorként Shacklebolt tudja, mit csinál. Nem tudnak minden sötét varázslót az Azkabanba dugni. A jogaikat pedig még nekik is védi a törvény. - kifizetem a következő kört, gondoskodva róla, hogy Rosmerta elegendő borravalót kapjon. Nem vagyok híve az észtelen pénzköltésnek, amit kinézetem is alátámaszt. Rengeteg aranyvérűt ismerek, akik dúskálnak a galleonokban, és már ők se tudják, mivel vágjanak fel egymás előtt. Nekünk azonban ez sosem volt fontos. A szükséges dolgokon túl legfeljebb tudománnyal kapcsolatos hóbortjaimra adok ki több pénzt, például ha ritka, rúnákkal kapcsolatos ereklyéket vásárolok.
- Különben nem hallottál róla, mi tartja vissza a rabokat az Azkabanban? A Próféta azt írta, a dementorok elhagyták a helyet. Aggasztó. - elrakom az erszényem, hogy aztán az itallal törődjek. A Próféta egyre furcsább dolgokat ír meg, kétlem tehát, hogy ne legyenek ennek következményei.

- A muglik szentírásnak nevezik, és héberül íródott. Rengeteg utalást találtam valós eseményekre, érdekes megvilágításba helyezhetem velük az ismert mugli és varázsló történelmet. - elrakom a könyvet, hiszen nincs szükségem most rá. A modern nyelvekhez nem értek igazán, csak pár szót tudok olaszul, a rúnák miatt viszont sokat foglalkozom az ősiekkel - első sorban az északiakkal, és az ó-angollal. A héberhez tehát kellett a segítség, különböző segédeszközök által, de azt hiszem, egész jól boldogultam a megértésével. Azonban a muglik magyarázataival nem bírok mit kezdeni. Nem értem, hogy képesek ugyanazoknak a történeteknek ennyire radikálisan más jelentéseket kölcsönözni.
- Nem mindig tudok kiigazodni a muglik dolgain, félek, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Még két hetem van leadásig egyébként. - miután elrakom a könyvet, ismét a sörnek szentelem a figyelmet. Beszéltem már Fawcett előtt is olyanokkal, akik köztük élnek, bár nekem a muglivédő bűbájok mellett is rizikósnak tűnik, hogy a közvetlen közelükben éljek.

(http://i1026.photobucket.com/albums/y326/alexispdullahan/Nevek/Jimmy_zpszdlktd1t.png)

Mikor azt hiszi az ember, hogy annál nagyobb furcsasággal nem találkozhat, mint ami a szállodai szobájában van, akkor elmegy sétálni, majd betér egy kocsmába, ahol összefut egy régi ismerős kollégával, akiről ráadásul kiderül, hogy hasonló dolgokat vitt véghez a háború alatt. Furcsaságok sorozata, de nem egyediek, és nem szokatlanok. Az iskola közeledtével miért ne lehetne, hogy itt találkozzunk? Az lenne a furcsaság, ha perceken belül benyitna ide az összes tanár. Szórakozva az ajtó felé pillantok, de aztán telnek a másodpercek és a percek, anélkül, hogy akár a szél megkocogtatta volna azt az ajtót.
- Nem is értek egyet azzal, hogy minden sötét varázslót az Azkabanba kelljen zárni. Nincs is akkora kapacitása a börtönnek. A felügyeletét is meg kell szervezni, most, hogy a dementorok már nem állnak a minisztérium szolgálatában, valamint csak azért, mert sötét varázsló valaki, még nem kell börtönbe zárni. A gyilkosok, és azok, akik más varázslókat és boszorkányokat kínoztak, megérdemlik, amit kapnak. Szerintem Shacklebolt pontosan tudja, hogy mire kell figyeljen, nem véletlenül lett ő az új Miniszter. Ott áll mögötte a Rend is valamilyen formában.
Bár, hallottam olyat, hogy a büntetés elől menekülés közben inkább öngyilkos lett az illető, csak nem tudom mi oka volt rá. Hacsak az nem, hogy nem akarja feldobni a társait. Jó dolog az összetartás, de azt is tudni kell, hogy hol a határ. Talán furcsának hathat, de ha felajánlanák, hogy élhetek szabadon, de megfigyelés alatt, ha feldobom a társaim, akkor megtenném. Teljesen mindegy, hogy az Azkabanban ölnek meg, vagy az aurorok, mielőtt még oda kerülnék, vagy azok, akiket elárultam. Szabadon akarom tölteni életem utolsó napjait, és ezért sok mindent vagyok képes feláldozni.
- Igen, ezt kivételesen jól írta meg a Próféta. A dementorok már nem szolgálják a minisztériumot, így az Azkabant sem őrzik. Ha jól tudom, még helyre kell állítani néhány emeletet, de az Akadémián szeptembertől indítanak egy új képzést. Aurorok lesznek a dementorok helyett. Addig is, amíg ez az osztály nem végez. De ezt is csak pletyka szintjén hallottam, hogy mi a tényleges és végleges megoldás, azt nem tudom.
Bár, ha már a Próféta is megírta, akkor valószínűleg idő közben átalakult a pletyka igazsággá. Aminek kevésbé örülök. Reméltem, hogy az első évem a Roxfortban nyugodtan telik majd, de akkor az a pletyka is igaz lehet, miszerint a környéket ellepik szép lassan a dementorok. Meg fognak dolgoztatni a pénzemért az már biztos.
- Sajnálom, tényleg szívesen segítenék, de azt a nyelvet nem ismerem. Azonban, ha van más, amiben tudok segíteni, akkor szívesen. Ha jól tudom, akkor szeptember második hetében lesz Belfastban egy ezzel kapcsolatos konferencia. Nem vagyok biztos benne, mert én átsuhantam csak az információ felett, de ha gondolod, akkor elkísérlek, és segítek is a muglik közé beilleszkedésben.
Végignézek a ruháján, és végiggondolom, hogy mi van rajtam. Leon, tuti, hogy öltözködési tanácsot fogok kérni tőle.
- És ne aggódj, nem fogok bőrkabátot rád adni, de a talárt mindenképpen otthon kell hagynod.
Felemelem a poharam és azzal bökök az egyébként nagyon szép talár felé. Valaki, aki ilyenekben nőtt fel, és hordta egész életében, hozzá lehet már szokva, de én utálom. Viszont az öltönyök terén nem vagyok olyan válogatós, csak azokat hordom, amit kaptam, vagy amiket megláttam a boltban és megtetszett. Leon azokban a profi, vagy Minerva. Eddig minden ruhája szép volt és divatos. Belekortyolok a vajsörömbe.
- Nem olyan bonyolult egyébként a muglik között élni. Neked talán furcsa lenne, elsőre, de hidd el. Ha valaki köztük nő fel, annak semmiség megtenni a szükséges óvintézkedéseket. Az elsődleges szabály mondjuk, ha laksz egy két személyes kis lakásban, akkor ne akarj betuszkolni húsz embert oda.
Hála a tértágító bűbájnak a varázslók így szoktak spórolni, ha nem saját, hanem bérelt a lakás, de ezek a varázslók rend szerint le is buknak. Nem szabad hülyének nézni a varázstalanokat, mert talán nem látnak meg mindent, de nem vakok és a furcsát rendszerint kiszúrják. Apropó furcsa. Azt hiszem, a mai nap legfurcsább eseménye az lenne, ha bejönne egy dementor azon a bizonyos ajtón. Újra arrafelé nézek, de ezúttal sem történik semmi, ahogy percekkel korábban sem.

Aurorok a dementorok helyett. Tulajdonképpen egész életemben megfelelt nekem az a tény, hogy lelketlen szörnyetegek őrzik az Azkabant, és azok, akik oda kerültek. Sohasem izgatott nagyon, hogy mi azoknak a sorsa, akiket odavisznek, nem vagyok ennyire szentimentális. Azonban a dementorok távozása több problémát is felvet. Mi lesz azokkal az aurorokkal, akik az Azkabant őrzik majd? A hatalom még a legnemesebb embereket is könnyen korruptálja, ezt az elmúlt évek is bizonyították. De talán még aggasztóbb, hogy merre lehetnek a dementorok. Azt azért kétlem, hogy nekem bármikor bármi dolgom lenne velük, az én életvitelem sosem a front volt, a háború alatt sem, és távol áll tőlem bármiféle hősködés. Egyedül az igazságérzetem és a tehetetlenség el nem fogadása motivált a háború alatt. Így tehát elég valószerűtlen, hogy valaha is dolgom lesz dementorokkal.
- Bármi is történik, őszintén remélem, hogy sikerül jó megoldást találni. Kétlem, hogy sokáig tudnak annyi embert kiképezni, ami elég lenne a feladatra. Az auror állomány is véges. - fejtem ki legnagyobb kételyemet a témát illetően. Egyrészt sosem lesz annyi munkaerőnk, ami tényleg elegendő lenne, másrészt pedig a hatalom eltorzíthatja a személyiségüket. Elég csak a régi, mugli várbörtönökre gondolni, bőven származtak onnan történetek.
- Persze, ha többen foglalkoznának komolyabban kevésbé használt mágiaformákkal, akkor egyszerűen lehetne megfelelő megoldást találni. A Gringottsból például személyesen engem kértek fel, hogy segítsek a biztonsági hálózatuk javításán. Azonban inkább a másik ajánlatot vállaltam. - részben azért, mert ütközött volna a tanári állással, részben pedig azért, mert három éve nem engedélyezték az egyiptomi expedícióm. Pedig nagyon sokszor elmondtam nekik, hogy nem fosztogatni szeretnék. Tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelnek a kincseik. Egyedül a felfedeznivalókra vagyok kíváncsi. Biztos vagyok benne, hogy egy magamfajta tudós olyat is meglátna a piramisok mélyén, amiket más nem. Valamint bakancslistámon szerepel, hogy egyszer láthassak egy szfinxet is. Apai nagyapám írt beszámolót egy találkozásáról vele, és már akkor is lenyűgözőnek tartottam. Úgyhogy mindenképp látnom kell egyet.
- Köszönöm a meghívást. - befejezem a második korsót is, a tetejére pedig rárakom a söralátétet. Az efféle helyeken szokás ezzel jelezni, hogy nem kérsz többet.
- De vissza kell utasítsam. Az efféle mugli események csak még jobban összezavarnak. Annak idején, amíg a Vatikán levéltárából szereztem a forrásanyagokat, eleget hallgattam, és abban sem volt semmi logika.
Nem foglalkozok vallásokkal igazán, de abban a levéltárban hihetetlen dolgok vannak. Még az én szakterületem kapcsán is. Bár igazából szerettem csinálni, és a társaság is jó volt. Lenne mit mesélnem.
- Viszont nekem sajnos ideje távoznom. Örültem a társaságnak, és annak, hogy veled dolgozhatok. - búcsúzok el tőle, hiszen tényleg haladnom kéne azzal a cikkel. Magától sajnos nem írja meg magát. A Roxfortban pedig kétlem, hogy sok időm lenne ilyenekre.

//köszönöm a játékot :3 //

(http://i1026.photobucket.com/albums/y326/alexispdullahan/Nevek/Jimmy_zpszdlktd1t.png)

Dementor vagy auror? Nem hiszem, hogy ez lenne az igazi kérdés az Azkabannal kapcsolatos kérdések sorában. Elvégre melyik auror akarna elmenni fel északra, bezárva lenni a rabokkal egy épületbe, amit egészen a közelmúltig szökés biztosnak tituláltak. Remélem, hogy tényleg meg fogják találni a megoldást, mert jelenleg hiába is dolgoznak az aurorok azért, hogy börtönbe juttassák azt, akinek ott a helye, nem igazán látom értelmét, ha nem tudják ott tartani őket. És ahol emberek vannak pedig nem kéne azoknak lenniük, akkor a korrupció is hamar el fog szabadulni. Egyik barátom mondogatja mindig: „Bizonyos feltételek mellett mindenki megvehető.” Igaza van, és neki köszönhetően én már tudom a feltételeket. Nem is egyet, hogy mivel lehetnék könnyen megvehető.
- Én inkább azt gondolom, hogy aki aurornak megy, az nem feltétlenül úgy képzeli el a karrierjét, hogy egy börtönben öregszik meg. De ez is olyan, mint bármi más. Az emberi természet kiszámíthatatlan, talán tényleg vannak olyanok, akik ezt a hivatást választják életcéljuknak.
Mindenesetre vagy gyakran cserélgetném az őröket, vagy sokkal szigorúbb vizsgáknak és vizsgálatoknak vetném alá őket, mint egy egyszerű auror esetében. Nem is értem miért nem használnak rúnákat. Nem azt mondom, hogy az egész aurori állomány feleslegessé válna azok közül, akiket oda szánnak, de a többség biztos nyugodtan foglalkozhatna azzal, amivel szeret.
Biccentek egyet, aztán elmosolyodom. Nem vártam, hogy tényleg elmegyünk majd arra a konferenciára, de meg kellett adnom neki az esélyt, talán mégis érdekli majd. Talán.
- A Vatikán? Nem mondom, hogy nem ér meglepetésként, de igazán szerencsés vagy, hogy beengedtek.
Jobban őrzik az ott lévő dolgokat, mint magát a Királynőt. Vannak olyan emberek, akik a szerencse fiának születtek, de sajnos nekik sokkal nagyobb rosszal kell szembenézniük. Az olyanok, mint a háború pedig felerősíti ennek a rossznak a megjelenését.
Felállok, és a kezem nyújtom felé.
- Én is örülök. Akkor egy hét múlva a vacsoránál találkozunk újra.
Végignézem, ahogy távozik, aztán rendelek még egy kört, és egy vidám beszélgetésbe kezdek Madam Rosmertával. És még mondja valaki, hogy nem kicsi a világ.

Köszönöm a játékot. :)

Sok hűhő pezsgőért

(http://41.media.tumblr.com/3147c96fba160fdf32df82ccbbe0001f/tumblr_n9d087X4GN1stv11bo1_500.jpg)

Louise Lott

Mielőtt végképp útjára engedjük az indulatokat, nekem egészen biztosan szükségem van egy pohár pezsgőre, esetleg egy cigarettára, de mivel ők ragaszkodnak egymáshoz, és főleg nem szeretném magamra haragítani még a kicsapongás védőszentjeit is, készségesen válaszolok a hívásukra, mindkettőjükére. Egymás után ezúttal, mert azért annyira nincs kint jó idő, hogy jól essen benne a még nála is hűvösebb ital... a füst nem melegít olyan hatékonyan, ahogy tartják, mivel a jelenlévő ismerőseim teljes egésze meresztene nem éppen helyeslő tekinteteket rám ezen rossz szokásaimnak köszönhetően. Ez ellen érveket felhozni ugyanúgy nem húzna ki a vélt rosszéletű képből, így nem is fáradok vele, a cigi után beállok a pult mellé a legangyalibb mosollyal, amit Rosmerta már messziről ismerhet. Ez tipikusan a 'pár hónap múlva lesz a szülinapom' arckifejezés, nyilván sok változatával találkozik minden szabad roxforti hétvégén, mert a szeme sem rebben, amikor előadom a kérésemet. Feszült percek következnek, de végül megegyezünk abban, hogy nem sétálgatok vele látványosan, és lehetőleg nem használom rosszra ezt a kis néma szövetséget...
Amíg megiszom a nagyon is szükséges pezsgőt, feldobom magam a pult melletti székek egyikére, és féloldalasan billegve nézek végig a társaságon. Mostanra azért viszonylag sokan lettünk, az első adag ember kiörömködte magát a környező boltokban, meg persze megérkeztek a boldog és tudatlan harmadévesek, akiknek minden új, és most együtt szürcsölgetik teljes egyetértésben a vajsört. Már nem emlékszem, milyen volt az én leső kirándulásom a faluba, de én nem voltam ilyen önfeledt akkoriban, amit irigylek tőlük. Egy fanyar mosollyal ízlelgetem tovább a finom italt, végképp arra a megállapításra jutva, hogy ezt gyakrabban is megtehetném, mert kevés jobb módját ismerem a háborgó idegek megnyugtatására.. Nagyon kár, hogy ezt mindig mindenki a kezdődő alkoholproblémával társítja, miközben annyi más függőségünk van.
A hangokból ítélve odafönt még nem tört ki az őskáosz Fawcett kontra Lutece változata, de ami késik, az nem múlik őket ismerve. Remélhetőleg azért Elsa, illetve a frissen felbukkant lovagja tudják majd mérsékelni valamennyire az esetleges szétdobálással egybekötött fenyegetőzést... Én pedig úgy fogok ott ülni közöttük, mint egy megtestesült angyal, ennek az édes kis pohár alkoholnak köszönhetően. Még hogy káros... ! Legfeljebb a hiánya.

Minerva Balmoral

♦♦♦

"Drink until you ache or until you're fuckin' out of your mind."

+16

A Három seprű zsúfoltsága baromira nem lepett meg, ahogy beléptem az ajtón, pedig még mondhatni a korai turnussal érkeztem. Nem töltöttem el túl sok időt a többi boltban, csak a Mézesfalásban vásároltam be, meg vettem két üveg sima fekete tintát. Semmi türelmem nem volt a harmadévesek sipákolásához. Meg abban sem voltam egészen biztos, hogy Jamie mikor ér ide, ezért jobbnak láttam, ha hamar ide esz a fene.
Kibújtam a kabátomból és körbenéztem, ismerős arcok után. Ült néhány hollóhátas az egyik bokszban, de különösebben nem volt kedvem hozzájuk csapódni. Aztán volt ott még egy adag frissensült is a buzgóbb alsóbb évfolyamosok képében, a pultnál meg a törzsgyökeres alkeszek múlatták az időt. Meg Balmoral, bár a múltkori esténkből kiindulva, lehet, hogy bele is illett a képbe. Balmoral mint valami rossz gyerek szürcsölgette azt az egy pohár pezsgőt, ahogy elnéztem így oldalról.
Az iskolában nem éppen volt rá lehetőségem eddig, hogy beavassam mindenbe, ami a múltkori ottalvós összeröffenésünk után történt, így minden további hezitálás nélkül csúsztam be a közte és a mellette ülő faszi közötti résbe.
- Nicsak – vigyorgok fel rá, majd megkocogtatom az ujjammal a pohara oldalát. – Kiskorú ivászat, egyre lejjebb és lejjebb, tüt-tüt, Balmoral – énekelem halkan, majd felcsúszok a székre, amit a kövér csávó üresen hagyott a belépőmet meghallva. – Bekerülsz a kviddicscsapatba és rögtön a fejedbe száll a dicsőség.
Mielőtt belekezdenék a tartalmasabb mondandómba, még megvárom amíg Rosmerta megjelenik előttem, és rendelek egy Lángnyelv-whiskyt. Igazán nem árthat az alkohol, volt mit mesélnem.
- Van mibe beavassalak – fordulok Minerva felé, miután megjelenik előttem a poharam, benne az aranyszínű itallal, amit rögtön a számhoz is emelek. – Baszki az augusztus utolsó hete durvább volt, mint az egész nyaram azelőtt – tolom be középre felvezetés képpen, de azért annyira nem kell rohanni. Meg amúgy is össze kellett még kicsit rendeznem az eseményeket fejben, hogy a lehető legpontosabban adhassam tovább Balmoralnak, ítéletre. – Aztán meg alaposan meg kell beszélnünk azt is, hogy mi a picsát keres az álomlovagod az SVK órákon. Bár legalább már értem miért csorgott a nyálad – kacsintok rá. Mit ne mondjak bazi nagy hoppá volt hallani Fawcett nevét az első este. Azóta meg aztán pláne. Szinte az első héten elkezdtek röpködni a pletykák Minerváról meg az új SVK tanárról, szóval voltak kérdéseim. Összehúzott szemmel mustráltam végig Minervát, miközben vártam, hogy feldolgozza a hirtelen megjelenésem és válaszoljon a kérdéseimre, vagy feltegye a sajátjait. Attól függően, hogy meg akar-e szabadulni a saját szarától, vagy először inkább az enyémet hallaná, hogy könnyebb legyen neki belekezdeni.

Sok hűhő pezsgőért

(http://41.media.tumblr.com/3147c96fba160fdf32df82ccbbe0001f/tumblr_n9d087X4GN1stv11bo1_500.jpg)

Louise Lott

+16

Lou nem érzi úgy, hogy feleslegesen időt kellene húznia, rögtön elő is rántja a perverz kis kalapjából sorban azokat a témákat, amikről az ember a legkényelmesebben egy pohár alkohol fölött tud értekezni, és be kell látnunk, nekünk ez a műfaj igencsak jól megy. Keresztbe teszem a lábaimat, és mosolyogva hallgatom a rögtönzött kis perfomanszot, jó látni, hogy ilyen jó kedve van, bármilyen délceg úriember érdeme is, mert ugye egy percig sem kell feltételeznem, hogy mondjuk a kimenő dobta fel így, jól végzi a munkáját.
- Ez már a szellemi és morális mélyfertő, vigyázz, még a végén koppan a nemesebbik felem a szinteden, tüt-tüt, Lott. - szerencsére hamar kettesben maradunk, már amennyire egy ilyen helyen ez lehetséges - Inkább az, mint az ital... Esetleg egy gurkó, ha már. De én is hallottam néhány érdekes, mondjuk hogy a nem feltétlenül seprűn való szárnyalással összeköthető hírt a viselt dolgaidról, úgyhogy nem aggódom, hogy amíg épp egy újabb réteget növesztek elmondásod alapján az amúgy is vastag képemre, te esetleg unatkozol.
Nagyon szívesen részt vennék ebben a töményebb körben is, de kénytelen vagyok megmaradni az egy pohár pezsgőmnél, és azt is diszkréten fogyasztani a közönség miatt, ha már sikerült ilyen csodálatos második, megkérdőjelezhető szokást is prezentálnom magamnak, mint az ivás. Egyelőre a hétköznapokban nem okoz problémát, de azt Leon sem gondolhatta komolyan, hogy egy ilyen helyen csak és kizárólag vajsört fogok kortyolgatni jókislányként, még véletlenül sem ránézve Willow-ra. Apropó, még nem hallom föntről a vihar hangjait, úgyhogy talán megtörténik a történelmi csoda a kerék feltalálása óta, és nem vitatkoznak össze semmin.
- Van kibe, akarod mondani. - már épp kezdenék fölényesen mosolyogni, hogy most akasztják a hóhért, de majdnem félre is nyelem az épp bevitt pezsgőt a mondandójára - Van fogalmad róla, milyen érzés azt az ember viszontlátni a katedrán, talárban, akitől úgy váltál el előtte három nappal, hogy bármit megtennél érte, vele, és azzal a tudattal, hogy megtaláltad a lelked nem is keresett másik felét, aki letörli a könnyeidet, még ha legszívesebben csak erősnek tűnnél előtte, akit ha tehetnél, karon ragadnál, hogy örökre az utakat járd, és elfelejts minden szart, ami addig történt, akivel új életet és lapot kezdhetsz, mert a tekintetében végtelen történet ígérete ég, a mosolya beforrasztja a sebeidet, a karjai kizárják a külvilágot, a hangja köréd tekeredik és lágyan tokba csúsztatja a cinikus élét a szavaidnak, akinek a nyakán ott a fejed tökéletes pihenő helye, akinek a neve a szádban furcsán rímel arra, hogy 'otthon', aki baszottul tüzet gyújt benned, akinek a dalai elhitetik veled, hogy a csillagokat is ő álmodta az égre, és akit soha többé nem akarsz elengedni magad mellől, mert egy egész rohadt világ rejtőzik az érintésekben? Igen, Louise, egyet érthetünk abban, hogy elég profán megfogalmazás volt az a nyálcsorgatás. Úgy lángolt a tankönyvem, mint a Reistag, és nem, nem tudom, hogy lehetséges, hogy nem jöttem rá, hogy varázsló, de... érthető módon, hogy diplomatikusan nyilvánuljak meg, okozott bennem némi zavart az ügy. És most kérlek, verbálisan oszd le nekem azt a beígért pofont.
Leöblítem a kis monológom némi pezsgővel, és most nem zavartan hátratűröm a hajam a fülem mögé - szerencsések vagyunk, ha ezt most nem hallotta senki, bőven elég sok pletyka alapja volt már így is minden egyes rohadt kis lélegzetvételem, de ezt pont Lott ismerte igazán, és gyanítottam, ha átküzdöttük magunkat a személyes nyomorom egyébként szórakoztató hullámain, az övé fog sorra kerülni, és megtudom, mi lett a folytatása annak a kis beszélgetésnek Wolffal, illetve hogy a szürke ötven árnyalatát öltönyként birtokló Shafiq tiszteletét tette e újra nála, rajta..esetleg benne?

Minerva Balmoral

♦♦♦

"We both know there's more than what hits the surface."

+16

Vigyorral a képemen hallgatom, ahogy Minerva szintén a maga teátrális stílusában felvezeti a mondandóját, miközben kényelmesen felfészkelem magam a székembe, és tovább szürcsölgetem a whiskym. Talán, ha elég szórakoztató lesz, meghívom egyre őt is, vagy kérek két szívószálat. Nem mondhatja, hogy nem akarok mindent megtenni a lelki üdvössége érdekében. Meg hát na, volt miről beszélnünk, nem is kevés.
- A képed miatt aztán tényleg nem aggódom – mondom neki vigyorogva és diszkréten felé pöckölöm a poharam, kóstolásra, szigorúan csak egy kis kortyra, elvégre nem akarom én megrontani szegény ártatlan Balmoralt.
Elregélem neki, hogy mekkora pluszt adott az első SVK-n, hogy tudtam ezzel a csávóval majdnem dugott Minerva, mármint anyám, a faszi van vagy harminc. Kőkeményen pontban is megkaphatja azt a harmincat, de ekkora bakkert, hogy azt hiszi mugli, kiönti a kis szívét, aztán az arcába csap az egész. Ha van olyan, hogy Balmoral, akkor szerintem neki kijutott a bal szerencse is. Ahhoz képest az én kis kúratúrám Shafiq-kal pite.
A vagy kibe beszólására csak cinkosan megforgatom a szemem, és vállat vonok. Végül is ráérzett a lényegre, aztán viszont hagyom neki, hogy olyan körmondatokba kezdjen, amit nem csak, hogy nem tudtam követni, de össz-vissz a lényeget sikerült csak leszűrnöm. Talán mégse kell Balmoralba több pia, ha már így is költőire itta magát.
- A pofon jár, bár gőzöm sincs miről beszélsz – mondom neki őszintén és megpaskolom a vállát. – Már mi a tökömért kéne lemondanod erről? Csak legyél nagyon óvatos, és diszkrét. Már úgyis mennek a pletykák, nem mindegy, hogy mennyi igazság alapjuk van? – kérdezem tőle egy újabb vállvonás kíséretében. Mármint szerintem aztán tényleg mindegy volt, hogy csinálja is, vagy csak azt beszélik. Ha csinálja is legalább neki is jut valami jó, ha nem, akkor is mindenki azt fogja hinni, bizonygathatja az igazát ameddig csak akarja. – Most komolyan Minerva, ha ennyire egymásra találtatok, akkor ez aztán igazán nem kéne, hogy megállítson. Szarni bele az egészbe, egy idő után úgyis hozzá szoksz, vagy kikopnak a pletykák – mondom neki biztatóan. Nem gondoltam volna, hogy pont Balmoral csap fel hősszerelmesnek, de ha már így alakult legalább ragadja meg az alkalmat. – Csak meg kell ragadni a lehetőségeket, mint például a roxmortsi kimenőket, a haloweeni vacsorát, mindent, ami nem túl kompromitáló, vagy feltűnő – javaslom neki, és közben kibújok a pulóveremből, mert kezdett felmelegíteni belülről a whisky. – Vagy Fawcett nem akarja? – Mert hát ez is lehet egy lehetőség. Elvégre más egy mugli lánnyal elszórakázni a nyáron, ha eleve tudod, hogy időbélyegző van a dolgon, és más egy diáklányoddal titkos viszonyt folytatni az iskolában.
Rendelek magamnak még egy kör whiskyt és nekiállok annak is, mielőtt a saját részem kezdeném bedobni a közösbe.
- Ami engem illett, hát na, érdekes volt ez a nyár – mondom neki és sóhajtok egyet. Azért régen volt már olyan, hogy három pasival is. Nem egyszerre, de na. – Owennel azt hiszem elértünk egyfajta holtpontot – kezdek bele és nekiállok lötyögtetni az italt a poharamban, hogy csináljak valamit a kezemmel is. – Meggyőződése, hogy meg kéne próbálnunk valami komolyabbat is, de én nem egészen gondolom úgy, hogy részemről bármi komolynak is eljött az ideje – nézek fel Balmoralra, mielőtt folytatnám. – Plusz, akármennyire is le akarta zárni Bishopot, nem tudom, valamilyen szinten úgy gondolom, hogyha Bishop egy egészen picit visszább venne, akkor segíthetne egy pár dologban Owennek. Legalább erre jó lenne a kis hőslelke – emelem megint a számhoz a poharat és nem tudom megállni, hogy ne sandítsak az ajtó irányába, amikor meghallom, hogy bezáródik valaki mögött. De nem Jamie az. – Aztán ott van még Shafiq is – harapom be a szám. – Végül is egész jó hangulatban váltunk el. – Ezt még magamban sem konstatáltam igazán, de hát az az ismeretségem is kielégítőnek mondható. – Az utolsó este a vonat előtt megint összefutottam vele, kivételesen egy kocsmában, ahol sikerült kellemesen leinnunk magunkat, majd kicsit megrángatni egymást, és végül valahogy nála kötöttünk ki – nyomom meg a valahogy szót. – Mit ne mondjak, ez volt a jobbik opció, azt hittem a Veszett Rókában, hogy valamelyikünk megátkozza, vagy felpofozza a másikat, és hát egyikből sem én jöttem volna ki felül – ismerem el, mert így volt. Akármennyire is tartom Shafiqot egy botnak, ha éppen nem részeg, vagy arra készül, hogy megdugjon, azért gyanítom elő tudott volna rántani néhány meglepő trükköt a tarsolyából, hogy gyorsabban kezdjem el felnyalni a betont, mint hogy azt mondaná Kviddics. – Ami meg Jamie-t illeti… - Abba igazából nem is tudom hogyan kezdjek bele. – A bálról együtt léptünk le a Foltozott Üstbe, és gondolom nem túl meglepő ha azt mondom dugtunk egyet, de nem tudom – bámulok megint bele Minerva arcába, amitől nyilván nem leszek okosabb, majd ismét átnézek a vállam felett az ajtó nyitódásra. – Régebben is megvolt közöttünk ez a feszültség, nem véletlenül csépeltük annyit egymást – folytatom, de igazából én sem tudom mit akarok mondani. Wolffal ugyan azon a szar helyen voltunk lelkileg, és ez közelebb hozott minket, asszem. Owennel sok hasonló dolgon mentünk át, Jamie-vel még is másképpen tudtam megértetni magam. Egyszerűen csak hagyta, hogy dagonyázzak a szaromban, hogy leírjam neki egyszer, kétszer, háromszor vagy többször is ugyan azt. Nem kérte, hogy tettessem mennyire túl vagyok már mindenen, ha egyszer nem voltam, és cserébe pontosan ugyan ennyit kért csak. Nem basztattam sem azzal, hogy lépjen túl Kenneth-en, sem azokkal a pletykákkal, hogy folyton be volt állva tavaly, sem azzal, hogy meséljen a rossz élményeiről a halálfalókkal, mert attól aztán sokkal jobb lesz. – Nem igazán tudom még ezt hová tenni – próbálom visszaterelni magam a jelenbe, Minervához, meg a beszélgetésünkhöz. – Olyan mint valami baszott jó dolog, amit már régóta ki akartál próbálni és egyelőre még nem untad meg. Már ha meg fogod unni – kacsintok Minervára, hogy oldjam némileg a saját magamban keltett feszültséget, de ennél előrébb tényleg nem jutottam. Mindenképpen muszáj lesz egy keveset beszélgetnünk is Wolffal, ha már kellőképpen bepiáltunk, és/vagy kölcsönösen kielégítettük egymást egy párszor.

Sok hűhő pezsgőért

(http://41.media.tumblr.com/3147c96fba160fdf32df82ccbbe0001f/tumblr_n9d087X4GN1stv11bo1_500.jpg)

Louise Lott

+16

Ha Lottal leültem beszélgetni, és nem csak futólag váltottunk néhány szót a folyosón, valahogy mindig visszahallottam az életünk szilánkjait eltorzított változatban másoktól - mintha szemek figyelnének és várnának, mikor teszünk valami tényleg komoly dolgot, miközben fogalmuk sincs arról, mi is zajlik valójában. Pletykákat nem nehéz kitalálni és terjeszteni, de esetünkben azért többször is előfordult, hogy a valóság sokkal durvább volt annál, mint amit mások képzelete lefesthetett. Sóhajtok egyet, mielőtt megszólalnék, és meg sem próbálom becsülni, vajon hány ötlet születik úgy erről a délutánról, hogy köze sincs a realitáshoz.
- Én kezdenék el aggódni, ha a képem állapota foglalkoztatna aktívan. - mosolygok rá a megjegyzés után - És örülök neki, ha feldobhattam a napodat, Owenét is sikerült akkor, bár imádnám, ha a legközelebbi dolgozatnál realizálná azt is, mi volt egyébként az óra témája a röhögésen felül.
Beleiszom a poharamba, és a perem fölött pillantok a közönségre, amiből persze van szép számmal megint. Mindegy, mit csinálok, mindig lesz egy St.Patrick, aki jobban tudja, mit és hogy követtem el, ahogy Lottnak is megvan a maga különbejáratú St.Patrickja, aki készséggel mozgásba lendíti az eseményeket, ha elfeledkeznénk a létezéséről.
- A legutóbbi hasonló beszélgetésen ígértél nekem tiszta gondoskodásból egy atyai pofont, ha úgy ítéled meg, hogy elszállt az agyam az érzelmektől. - követi a szemem a mozdulatot, és már sejtem, hogy ez nagyjából meg is felelt annak - Óvatos és diszkrét? A Roxfortban vagyunk. Ha nem veled beszélgetnék, azt mondanám, menj el magadhoz és kérdezz rá, létezik-e ez a két kifejezés az iskolában. Engem nem érdekel, mit mondanak rólam, de ez az állásába kerülhet. Mindig ráfogják Vulkanovra és Qcrossra is, hogy ezt vagy azt húzzák, de nyilván gyanún felül állnak McGali előtt, különben a vén kékharisnya olyan balhét akasztana a nyakukba a szülői munkaközösséggel karöltve, amit még a Süveg is megénekelne következő szeptemberben.
Lehetséges, hogy rémeket látok, de ez nem újdonság, az annál inkább, hogy Willow esetleges megbecsülése sokkal fontosabb témává lépett elő, mint a sajátom. Ha csak belegondolok, hogy milyen hasonló esetekről hallottam, rögtön ihatnékom is támad, jobb ezt nem is felemlegetni, és őszintén meglep, hogy Lott ilyen laza könnyedséggel engedte el a füle mellett a dolog jogi korlátainak emlegetését. Lehetséges, hogy aurorral kavarni automatikusan vakmerővé tesz?
- Egy olyan intézményről beszélsz, ahol élnek a képek, tele van szellemekkel és x emberrel alszol együtt évek óta. Azt is észreveszik, ha eltüsszented magad. - kétkedve emelem fel megint a poharamat, szomorúan látva, hogy lassan távozik a tartalma a nemlétbe - Louise, mi nem vagyunk együtt és nem is feküdtünk le. A kérdés nem az, tudunk-e a hátatok mögött lopni néhány forró pillanatot, hanem hogy tudjuk-e normálisan kezelni az egészet. Nekem ez így egyben... akkora karaktertörés, mintha Malfoy holnap eljegyezné Grangert. Én nem vagyok hősies és drámai érzelmi történetek főszerelője, és az első dolog, ami eszembe jut róla, hogy használhatják fel ellenünk. Nevezd szakmai ártalomnak, akkor sem tudom lesöpörni az asztalról.
Ha nem úgy alakul, ezt a titkot nyilván megtartom teljesen magamnak, csak akkor már lényegében mindegy volt. Felvont szemöldökkel figyelem Lott és az alkohol egyre szorosabb viszonyát, és próbálom felidézni, mikor lett ő a nagyobb rajongója, és van-e konkrét összefüggés a most szépen sorjázó férfiügyek és eközött. Úgy látszik, mi már csak az a generáció leszünk, ahol az olyan finom úrhölgyek, mint mi ketten, nem naplóiknak sírják el a bánatukat, hanem kitekerik egy üveg nyakát és hisznek benne, hogy amiről nincs írásos bizonyíték, az nem tud fájni.

- Csak Bishopot ne! Volt szerencsém látni a reakcióját, amikor idén nem került be a csapatba, és akkor eldöntöttem, hogy egy egész tanévre elég is volt belőle. - forgatom a szemem, mert ott ugyan voltak emlékezetes esetek, de Bishop annyira diszkrét, hogy még a hálókörletben is hallod, ha az előcsarnokban hozzászól valakihez - Azért ez a komolykodás most meglepett Owen kapcsán. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, csak valahogy nem tudlak mellette elképzelni, mint rezidens Mrs. Redway, még ha tartom is, hogy szimpatikus a gondolat. Illetve ott van a Szürke Ötven... igeeen, pontosan.
Kérnem sem kell, már ömlik is belőle a történet, és amíg csak ez, addig hálás hallgatóságnak bizonyulok. Hallottam Shafiq tevékenységéről azóta más forrásból is, bár ők nem kerültek ilyen közel hozzá, mint Lott, és nem is tudom eldönteni hirtelen, hogy ez most jó vagy rossz hír-e. Strigulának mindenképp strigula és megnyert csata is, de még emlékszem, mennyire csillogott a szeme legutóbb, mikor beszéltünk róla, és ugyan el lehet játszadozni azzal, a vágy melyik változata adta azt a gyöngyházfényű parázslást a tekintetének, de az tény, hogy nem hagyta hidegen, és ennyivel nem is tudható le.
- Nehogy azt hidd, hogy ez ennyi volt. - jósolom egy gúnyos mosoly kíséretében jó érzékkel - A 'rossz' dolgoknak megvan az a szokása, hogy megvárják, mikor a legalkalmatlanabb a felbukkanásuk, és akkor jelennek meg, mikor már azt hitted, véget értek.
Tulajdonképpen nagyon ironikus, hogy Shafiq az én életem egyik ilyen 'rossz' dolga is volt emberi alakban, mert amikor azt hittem, hogy ezt a nyarat letudtuk a kikérdezgetés-gyanúsítgatás vetélkedő terén, akkor előugrott egy sikátorból egy esős délutánon, és elérte, hogy visszaüljek az asztalhoz, azóta táplálva a megszállottsággá terebélyesedett, eredetileg csak kicsit hízott gyűlöletemet. Shafiq volt az égő gyufa a benzinbe.
- Nem, tényleg nem lepődtem meg, de egészségedre. Milyen volt? - ezek szerint James nem volt TÚL részeg azon az éjszakán, örülök - Ha már komoly dolgokról beszélünk: ő az? Nem esküvőt és sírig tartó szerelmet értek ezalatt, de a komoly sokféleképp definiálható, és a három közül mentálhigiéniás szempontból ő az abszolút befutó. Viszont meg kell kérdeznem, Lott, van köze valamelyiküknek ahhoz, hogy már kora délután úgy iszol, mint aki még nem fejezte be az előző estét és ezzel párhuzamosan produkálod Bishop lendületét nyakrángás tekintetében?
A biztonság kedvéért én is az ajtóra nézek, de az nekem csak egy sima deszkalap, ahogy mindenki másnak is, aki nem vár rajta átlépő Redway, Shafiq és Wolf névre hallgató úriembereket. Ha az én bűntudatos tekintetemet akarnánk előcsalogatni, fölfelé kellene pislognom, az én reménykedve várakozó szembogaraim csapdája odafent ül, és csak remélni merem, hogy nem éppen megfojtják egymást az unokabátyámmal. Az egyikünknek sem tenne jót.

Minerva Balmoral

♦♦♦

"Drinking doesn't solve your problems. - Fine, but at least I don't remember them."

+16

Belemosolygok a pohárba, ahogy Balmoral kifejti mennyire aggódna, ha esetleg különösebben érdekelne a vastag bőr a képén. Talán ha elvékonyodna, de ahhoz nem tudom mi kéne, és nem is szeretném látni. Éppen azért voltunk mi ketten olyan jó cimbik, mert egy riconcérosz zavarában azt se tudná hová bújjon mellettünk.
- Mi? Owen is tudja? Ó, ez az! Azért remélem az tiszta, hogy Owen az én férfi megfelelőm, ha elkezd idegesíteni, csak kezd el terjeszteni, hogy meleg – nevetek a poharamba. Annyira megnézném Owen arcát, mikor meghallja, pláne, hogy tavaly már volt rá egy enyhe próbálkozás, amikor annyit loholt a félfiú után. – Ah, bazzeg, most épp nem kúricál, de hát kíváncsi vagyok meddig bírja az elhatározása. Én is megfogadtam, hogy visszaveszek, de azért erről nehéz lemondani. Mármint a szexről, a pletykáktól azért meg tudnék válni. Olyat hallottam néhány hete magamról, mintha csak visszacsöppentünk volna ötödévbe. Úgy látszik tényleg véget ért a háború, ha már megint én vagyok a legközkedveltebb ribanca az iskolának – forgatom meg a szemem. Igazából az már tényleg durva volt, állítólag négy hugrás srácot rontottam meg egyszerre, vagy egymás után, vagy tudom is én, csak arra emlékszem, hogy elkaptam ezt a mondatfoszlányt az egyik délután a Könyvtár felé menet. Egyem meg a hugrabugosok fantasztikus képzelőerejét. Azt se tudom, hogy ez annak a négy srácnak lett volna megalázóbb, vagy nekem. Mármint gyerünk már, azért ennyivel elintézni szerencsétleneket elég kegyetlen lett volna. Plusz, sok mindent csináltam már, meg sok mindenkit is, de többet egyszerre még sosem, meg nem is okvetlen akartam elkezdeni.

Minerva monológjától még mindig keresztbe állt a szemem, amikor már a következőbe kezd bele. Emlékeztem én, hogy miért járt az a pofon, csak magát a szöveget nem értettem. Diszkréten kortyoltam még egyet a poharamból, ahogy hallgattam az óvatos és diszkrét megfogalmazását a Roxfort vonatkozásában, és el kellett ismernem, hogy kretén ajánlat volt.
- Oké-oké, jogos – mondom neki és ismét megpaskolom a vállát. – Csak adj magadnak egy kis időt, hogy a kezdeti sokk lelohadjon. A Granger-Malfoy képet pedig ne emlegesd sokat, bár nem tudom, hogy Weasley mennyivel jobb választás, de igazából leszarom – hagyom abba az elkalandozást, még mielőtt belelovalnám magam. – Szóval nyugi, csak várj egy kicsit, hogy megszokd ezt az új leosztást. Nem kell drámakirálynőnek sem lenned, főleg, hogy nem hiszem, hogy azt a szerepet rád osztanák normális emberek – szorítom meg a vállát, hogy kissé lenyugtassam. – Fawcett is megnyugszik, abbahagyják a gyökerek is a pletykákat, és egy idő után könnyebb lesz az egész. Még alig van egy hónapja, hogy kibukott a dolog – paskolom meg a kézfejét is, majd visszafonom az ujjaimat a saját poharam köré. – Ráadásul néhány szóbeszéd az lófasz. Ha annyiba telne Vulkanov már repült volna évekkel ezelőtt.

Nyelek egy látványosat, amikor Minerva kifakad Bishop reakciója miatt a kviddics válogató kapcsán.
- Csak bátran, biztass még – mondom neki egy fancsali mosollyal az arcomon. – Alig várom mikor kap hátszelet az Owennel való kis kalandom – mondom neki miután körbepislantottam a körülöttünk lévő tömegen. Zéro griffendéles, ámen – leszámítva persze Balmoralt. – Lefogadom, hogy az év bunyója lesz, amikor Bishop betalál – jegyzem meg és a lelki szemeim előtt már látom is, ahogy nekem esik én meg próbálok fogást találni azon a csutkán, amit hajnak nevez. Mesés. – Mindezt félretéve, azért nem gondolom, hogy Owen ok nélkül loholt a kis sündisznó után annyit. Nem azt mondom, hogy Bishop szimpatikusabb lenne számomra, mint egy gurkó, de Owennek kell valaki, aki kirángatja a szarból és most nem a háborúra gondolok – pislantok fel Balmoralra a poharamról. Nem volt tisztem elmondani neki Owen gyerekkori kálváriáját, de azért valami magyarázattal szolgálnom kellett. – Én jelenleg senki mellett nem tudom elképzelni magam, ha ez segít. Bármennyire is szánalmasan hangzik, még mindig a kárfelmérés megy a fejemben, és szerintem erősen PTSD-m van – kortyolok újabbat a poharamból. Mármint most komolyan. A nyáron bármiféle stresszfaktor is ért, mindig szörnyen reagáltam, még akkor is, ha a biztonsági őrös incidenst el is felejtjük, ami már extrém volt.
A Shafiq-os sztori lényegesen kevesebb fejezetből áll, és valahogy az én fejemben azzal az estével le is zárult. Elértem nála amit akartam, hogy őszinte legyen végre magával, ami valahogy elvette a dühöm élét vele szemben.
- Nehogy azt hidd, hogy ez ennyi volt – nyögi be Balmoral, mire felkapom rá a fejem. - A 'rossz' dolgoknak megvan az a szokása, hogy megvárják, mikor a legalkalmatlanabb a felbukkanásuk, és akkor jelennek meg, mikor már azt hitted, véget értek.
Ebben igaza volt, száz százalékig, és bár nem igazán terveztem találkozni a közel jövőben Shafiq-kal, talán a következő találkozásunk már nem kavar majd akkora port egyikünkben sem, mint az előző jó néhány. Talán.
James. Hát úgy tűnik valóban nem lepték meg ezen fejlemények. Oké, azért tényleg nem lehetett túl nagy durranás belőlem kiindulva, meg abból, ahogy leléptünk.
- Ha már komoly dolgokról beszélünk: ő az? Nem esküvőt és sírig tartó szerelmet értek ezalatt, de a komoly sokféleképp definiálható, és a három közül mentálhigiéniás szempontból ő az abszolút befutó. – Erre muszáj innom egy újabb kortyot a nemrég elém rakott pohárból.
- Jamie és a mentálhigiénia? – Egy apró fanyar kis nevetés elhagyja a szám. – Nem, az valahogy nem jellemző rá mostanság – avatom be Balmoralt, majd újabbat húzok az italomból. Kezd eléggé be is ütni, ami mondjuk célom is volt, és szerencsére jókor. Talán az alkohol lelassítja eléggé az agyam ismét, hogy végig tudjam gondolni a dolgokat és meglássam a rejtett összefüggéseket. – Éppen ugyan azon a fos helyen vagyunk mentálisan – mondom neki, ahogy az ujjam hegyével cirógatni kezdem a poharam karimáját. – Nem gondoltam volna, hogy így egymásra találunk a tavalyi év után. Komolyan aggódtam érte, amikor tudod – halkítottam le a hangom és ismét körbesandítottam – az egész balhé kirobbant Kenneth-el, meg a halálfalós kavarodás. Elég sokáig nem is beszéltünk, igazából, amikor az első levelet elküldtem neki a nyáron nem is tudom mire számítottam, aztán valahogy ez lett belőle – gesztikulálok körbe a kezemmel. – Amikor a bálon elmondta, hogy nem jön vissza, megmondom őszintén fel tudtam volna képelni azért, hogy egyedül hagy – sóhajtom bele a whiskymbe, ami megint utat talált a számhoz, majd miután kivégeztem, intek egyet a Madamnak, hogy hozzon még egyet. – Nem kérsz te is valamit? – kérdezem Minervától, ahogy elém kerül az újabb pohár whisky. – Visszatérve James-re nem tudom, hogy ez mi. Tényleg nem, de az fix, hogy szintén egyikünk sincs olyan állapotban, hogy valami komolyba kezdjünk. Másrészt meg mekkora kegyetlenség lenne tőle, vagy tőlem azt kérni, hogy éljünk cölibátusban az év végéig. Ugyan már. Kenneth után az a minimum, hogy azt dug, akit csak akar – vallom meg Minervának. – Hátha talál valakit, aki érdemleges is. Nem akarom tőle elvenni a lehetőségeit, plusz nem is tudom mi ez az egész.
- Viszont meg kell kérdeznem, Lott, van köze valamelyiküknek ahhoz, hogy már kora délután úgy iszol, mint aki még nem fejezte be az előző estét és ezzel párhuzamosan produkálod Bishop lendületét nyakrángás tekintetében? – Az első kérdés, ami az elgőzösített agyamban megszületik, az a miért pont Bishophoz hasonlít kérdés, aminek nyilván vajmi kevés a jelentősége.
- James – mondom neki egyszerűen, és ismét átpillantok a vállam felett.

Sok hűhő pezsgőért

(http://41.media.tumblr.com/3147c96fba160fdf32df82ccbbe0001f/tumblr_n9d087X4GN1stv11bo1_500.jpg)

Louise Lott

Kezdem magam minimum egy intrikus folyatásos telenovella egyik szerelőjének érezni, aki leül a főszerelő mellé, hogy a mindig gyanúsan tökéletes frizuráját hátradobva mesélje el a nézőknek, hogy halad a csekély színészi játékkal megtámogatott magán drámája. Azonban ha megpróbálkoznék vele, a legvalószínűbb, hogy az épp elsétáló Rosmertát vágnám képen a hajammal, ami inkább emlékeztet arra az állapotra, mikor az ember egy egész napot végigszaladgált a strandon, tehát nem, nem vagyok jó alanya ennek az egész elképzelésnek.
- Neeem, Owen simán csak röhögött, mikor felgyújtottam a könyvemet. - vonom meg a vállam a szomorú igazság tudatában - Ha ez tudásnak számít, akkor az egész iskola tudja, de rendben, észben tartom a javaslatodat. Tényleg, vajon az nem számít melegségnek, ha Bishop után futsz? Utalva az adottságaira és a vadító nőiességére.
Tulajdonképpen semmi bajom Bishoppal, amíg nem lépi túl a csendháborítás szent határát, onnantól egyébként is nehéz követni, hogy aktuálisan mi akasztotta ki - szoktak forgószélként jellemezni, ő viszont olyan, mint egy földrengés és egy világvége szerelemgyereke. Ezt lehet vonzónak találni és lehet tőle tartani, és persze ott a harmadik, bűvös kategória: amikor már elmondhatod, hogy legalább egyszer halálosan megfenyegetett az ütőjével. Akkor már úgyis minden mindegy.
- Történelmi pillanat a kerék feltalálása óta: Louise Lott elismerte, hogy tévedett és igazam van. - emelem az egészségére a poharam egy vigyorral - Muszáj kérdeznem valamit tőled, mint szakavatottól. Én benne vagyok, nekem nyilván nem tűnik fel kifelé, de tényleg feltűnőek vagyunk? Tényleg úgy nézünk ki, mint akik kavarnak? Egy szóval sem mondom, hogy nem találom vonzónak, de meséltem, hogy miben maradtunk Párizs után... és ami azt illeti, azóta találkoztunk még egyszer csak ketten. A lakásán. Éjszaka.
Azt hiszem, így nézhet ki, amikor valami nehéztüzérségnek minősülő eszközt bevetnek a háborúban, repülnek mindenfelé az eddigi józan poénkodás darabjai, mert erről eddig nem meséltem olyan lelkesen. Hát igen, nem volt rá megfelelő az alkalom és a hely soha, de egy pohár pezsgő megteremti a hangulatot az efféle eltitkolt dolgok egymásra borítására. Féloldalasan sandítok Lottra, hogy vajon a szeme a megdöbbenéstől, vagy a perverz vigyora lesz a nagyobb...?

Nem is igazán értem, hogy hihette, hogy az a kis intimitás is kettőjük között marad egy ilyen közegben. Nem mondom, hogy tartok Bishoptól, újabban napi szinten kerülök vitába Blooddal, akit ennek megfelelően egyre inkább szeretnék kihajítani seprű nélkül a toronyból, de a jó prefektus ismérve, hogy nem öli társait, így erre nem kerülhet sor... viszont azért ezt a hadiállapotot sem irigylem. Egy levakarhatatlan griffendéles, aki sértettségében a halálod tervezi különböző módokon a saját hülyeségét be nem látva.. azon felül, hogy mindennapos pillanat, kényelmetlen tud lenni.
- Csak lógasd fel vagy akármi. Elküldheted büntetésbe is, ha még van szabad délutánja. - nem feltételezem, hogy Louise ténylegesen nekiessen, az valahogy nem az ő stílusa - Arra utalsz, hogy Owen az őrültekre bukik? Ha ez a zsánere, szerelmes lehetett volna éppen bármelyik SVK professzorba, esetleg szülinapja alkalmából elvihetnéd a Mungó hatodik emeletére..Oké, igen, értem, a szerelmet nem lehet megmagyarázni, de ha egyszer Bishop nem érez iránta ugyanúgy...
Ezeket a történeteket kívülről ugyan, de ismerem. Általában a másik oldalon szoktam állni, ebben kivételesen szerencsésnek mondhatom magam, legalábbis nem bámultam még senkit reménytelen tekintettel éveken keresztül szorongatva egy kis darab elrongyolódott reményt a kezeim között. Van ebben valami megnyugtató és ezzel a lendülettel ijesztő is, mintha pszichopata lennék, mikor tudom, hogy távol állok tőle... De ez családi vonás lehet: egyikünk sem teljesen normális.
- Vajsört. Vissza kell majd mennem az unokabátyámékhoz, és megígértem neki, hogy nem iszom alkoholt. - mondom a legnagyobb lelki nyugalommal a pezsgőt a számhoz emelve - Akkor nem vagy könnyű helyzetben.. A helyében én sem jöttem volna vissza, de gondolom mire te képbe kerültél nála, már amúgy is tisztázta jogilag a dolgot. Kenneth pedig.. kezd emlékeztetni az anyámra, és ez semmilyen szempontból nem bók volt. Visszatérve rátok: ha neked megfelel most ez így, akkor azt javaslom, amit te nekem korábban, és élvezd ki.
Követem a példáját, és újra az ajtóra nézek, de Wolf nem akar felbukkanni, szóval csak kiürítem a poharam, és hálásan mosolygok az érkező vajsörömre, illetve arra, akinek köszönhetem. Mikor azt hiszem, hogy most fogom lesokkolni Lottot az életem egyre bizarrabb alakulásával, mindig rám tud licitálni, de valahogy nem bánom.
- Azért vigyázz vele. - mosolyodom el, de ez most keserűbb mint az eddigiek - Tudod, mit mondanak azokról, akik halálfalókhoz közel állnak: lehet, hogy van ellenmérgük kígyóharapásra, de lehet, hogy neked nem adnak belőle... Ez a kedvenc jellemzésem azok közül, amik jutottak tavaly. Nem hiszem, hogy Wolf bántani akarna, de ettől még megtörténhet.. érted, mire gondolok.

E L C S Ú S Z V A
(http://i.pinimg.com/564x/08/e2/42/08e24280ea2d7d5d8c6f5515d8d5e7cf.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=235337730)

MATHIAS
1999. április

Ingerülten löktem be a Három Seprű ajtaját… és hogy mindezt miért tettem? Talán kezdhetném azzal a ténnyel, hogy alig néhány méterrel a Seprűtől, amint éppen egy diáklány ujjáról igyekeztem karikagyűrűt lopni beleléptem egy igencsak méretes bagolyürülékbe, amin végül alaposan megcsúszva a hátsómra estem. Igen, talán a madárpiszkot könnyen eltávolítottam a gondosan kiválasztott ruhámról, de formás hátsófelem fájdalma még mindig gyötört.
A fene a piperkőcformád, O’Mara! – korholt saját belső hangom, ahogy a küszöböt átlépve megfordultam. Ellenőriztem újra a nadrágomat és a kabátomat. Még mindig makulátlannak tűnt. Nos… ha a szobacica lét, mint olyan – ezt természetesen szerény személyem találta fel – jó valamire, akkor az bizonyára az, hogy még könnyebben elboldogulok a háztartási bűbájokkal, mint valaha.
Morogva simítottam végig újra a sajgó felületen – pont, mint korábban az utcán. Közben hagytam, hogy átjárjon a kandallóból áradó meleg és a tömény vajsörbűz, amitől öklendezni tudtam volna… és végül a zsivaj, amit az a kisebb tömeg keltett, akik már jóval előttem elfoglalták az asztalokat.
– Remek… ezeknek sincs jobb dolga… – morogtam magam elé kissé dühösen.
Lehuppantam a pult elé, majd megpaskolgattam a kezemmel, finoman jelezve, hogy rendelnék. Nagyjából az első korty életmentő lángnyelv után döbbentem rá: meg sem néztem, hogy itt van-e Montrego. Újra az ajkaimhoz emeltem a whiskeys poharat és körbe fordultam a kocsmába. Alaposan szemügyre vettem minden nagydarab, szőrös faltörőkost, de egyik sem hasonlított Mathiasra…
Bassza meg, remélem nem most döntött úgy, hogy megborotválkozik… Mordultam fel újra, ahogy visszafordultam a pult felé. Fájós hátsómmal egy kicsit fészkelődtem a kényelmetlen bárszéken, hátha megtalálom a megfelelő helyzetet.
– Nem látott itt egy bazi nagy, szőrös kölköt? – kérdeztem a pult mögött serénykedő boszorkányt. Közben jeleztem finoman, egyetlen intéssel, hogy jó lenne ha most már újra töltené a poharamat. A szobacica létnek még egy előnye, hogy van annyi pénzem, hogy innen aztán merev részegen távozzak.
Elvigyorodtam a saját gondolat menetemen. A banya ezért vagy bolondnak nézett vagy egyszerűen csak nem érdekelték a problémáim, mert válasz helyett szimplán újra töltötte a poharamat. Figyeltem, ahogy a ragyogó, vörösesbarna ital megtölti a koszos poharat. Lenyűgöző látvány volt, mint egy hatalmas színkavalkád, amin átpillantva az üveg másik oldalára az ember pompásabbnak látja a világot.
Belekortyoltam újra, lehunytam a szememet is, hogy érezzem az ital finom aromáját. Élveztem, ahogy kellemes, már-már égető meleget hagy maga után a torkomban. Csupán akkor nyitottam ki újra a szememet, mikor a pohár ismét kiürült és a pult öreg falapján koppant.
Csuklottam egyet és egyik kezemet a zsebembe dugtam megint. Ezúttal megmarkoltam a Montrego nyakából ellopott kulcsot és gyors mozdulattal kirángattam onnan. Ezt is a pultra csaptam, egyenesen a pohár mellé. Most a fémtárgy csillogása foglalt le egy rövidke pillanatra és az a diadalittas érzés, hogy: Igen, én fejtettem meg a titkát. Én, a nagy Elliot O'Mara... vagy Lee... vagy Forest... Hirtelen nem tudtam mást tenni, mint lebiggyeszteni az ajkaimat. Csak pislogva a kulcsot bámultam és vártam inkább, hogy Montrego előkerüljön.

zene:MGK- All My Best (https://www.youtube.com/watch?v=tgvbhxb9yk8&list=PL5808D0737C9B86EB&index=272)
(https://i.imgur.com/XVr6VEM.png)

’Könnyű elfogadni a sorsot, ha neked kedvez.
Amikor nem, akkor nevezed igazságtalanságnak, árulásnak vagy
egyszerűen szerencsétlenségnek.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban káromkodást és obszcén szavakat tartalmaz!

Elkéstem. Bassza meg, elkéstem! Tudom, tudom, mire való az óra? A fene eszi meg! Sejtettem hogy nem kellett volna hagynom hogy Parkinson kioktatásának. Ki a búbánatos fenét érdekel hogy elhagyta a bájitaltan könyvét? És miért rajtam keresi? Még csak kölcsön se kértem! De Pansy fejébe valami bekattant, és totál begőzölt. Talán a vizsgák mentek az agyára vagy az egyetemi jelentkezés, meglehet mindez egyszerre. Mondjuk aki Malfoy-jal képes a levet összeszűrni (bármilyen értelemben) az már tuti nem komplett, de ezt a szolid kis véleményt inkább megtartom magamnak. Nem feszítem a húrt tovább inkább csak megpróbálom menekülőre fogni, de hát... nem megy könnyen.
Mire elszabadulok már csak szitkozódom. Futhatok hogy leérjek időben a faluba, ami alapvetően nem lenne gond, de voltaképp nem épp így terveztem az indulást és az érkezést sem. Igazából mindegy, a kényszer rendszert bont és amúgy sem lehet O'Marának egy szava sem. A múltkor ő váratott meg, vagy ha egész pontos akarok lenni el sem jött. Még jó hogy az a lányka feldobta a délutánom...
Félig futva érek el a faluszélre, ahol lelassítok. Ennek oka szimplán az, hogy képes vagyok beleszáguldani valakibe aki kevésbé figyel. A faluban pedig rendszerint senki nem figyel. No meg ha berongyolok ebben a tempóban a Seprűbe, ahova a találkát beszéltük meg, úgy dobnak ki páros lábbal hogy csak pislogok. Nem szeretik a rendbontást mióta Hagrid egyszer helyre tett ott egy sötétebb egyént.
Annyi időm még épp akad hogy az egyik útszéli bódéstól vegyek egy újságot. Történetesen a Reggeli Prófétát. Odacsúsztatom a sarlókat és elhűlök mekkora rablás ez a pénz ezért a szennylapért. Hiába a 'nemzeti' napilap és hiába mindenki mennyire odavan érte, én rohadtul utálom. Most is csak azért veszem mert hajt a kíváncsiság... vajon Clem neve a felvételt nyert gyakornokok között van vagy nem?
Valahol szívem m,élyén örülnék ha igen, végtére is teljesül amit akart, és talán ez esetben megérte nem rám hallgatnia és szakítania velem... de egy gonoszabb érszem, egy kegyetlenebb részem abban bízik hogy nem. Nem akarom ott látni a nevét, mert tudom, akkor az orrom alá dörgölhetné.... pedig tisztában vagyok azzal, hogy nem fogja. Ugyanúgy nem fogja ahogy eddig sem tette soha és ahogy azóta is elkerül. Még csak rám sem pillant.
Az utcán elindulva hátrapillantok látta-e valaki a kis magánakciómat de csak két idősebb fazon sétál az út túloldalán társalogva. A kezemben lobogtatva a hírlapot indulok el a kocsma felé. Innen másfél utca csak, meg egy éles jobbfordulat és máris ott a cégér. A szellőben nyikorogva lengedez. Nem fázom, a fekete bőrzseki jótékonyan melegít. Belököm az ajtót és a homályos füstös levegő learaszol a tüdőmbe. Az atmoszféra azóta sem változott. Az asztalok közt a csehó legrosszabb arcai kártyáznak és söröznek, odébb egy roxforti diáktársaság ül. Talán hollóhátasok bár ilyen távolról meg nem mondom. Az egyik boszorkány kéjesen mosolyogva sétál el előttem és mosolyog rám. Emlékszem a múltkor is ő szolgált ki, de azóta sem jegyeztem meg a nevét...
Rend szerint ha itt találom magam túl részeg leszek ahhoz hogy bármire is emlékezzem a pohár fenekén kívül...
Körbepillantva hamar kiszúrom az ücsörögve izgágán fészkelődő alakot. Ajkaim szegletében egy mosolyféle rándul meg, majd elindulok utat törve magamnak a pulthoz. Alapvetően is erre vitt volna az első utam, de így hogy a barátom már a legjobb rajtpozíciót is felvette teljesen ideális a helyzet.
– Nem látott itt egy bazi nagy, szőrös kölköt? –
Közelebb érve megüt az általános morajlás közt O'Mara követelőző, már-már gyermetegen követelőző hangja. A hangsúlyból még a hülye is kihallja hogy a kicsi kínainak valami komoly gondja van. Mondjuk leginkább az hogy nem vagyok itt, de hát... szőrös kölök? Meg a jó édes nénikéd!
- Ugyan mégis milyen szőrös kölköt vársz te?
Kérdezek vissza kissé sértetten és csak hogy teljes legyen az összkép egy fancsali ábrázatot is magamra erőltetek mintha csak savanyú káposztát szagoltam volna. Vagy büdös mustárt... Vicces, vele minden ilyen meg is esett... miért van ez?
- Még jó hogy nem rólam beszélsz, mert még megsértődnék...
Közlöm cinikusan, majd a pult mögötti másik boszorkához fordulok. Ő kevésbé szép, sőt egyenesen ronda bibircsókkal az orrán.
- Két kör lángnyelvet, szépségem!
Elvigyorodom de ez erőltetett. Nem célom bunkónak lenni de jó passzban sem vagyok. Köszönet Parkinsonnak, meg O'Marának, amiért legutóbb felültetett. Megvárom amíg elém csapja a nyanya a két poharat és széles, férfiakat megszégyenítő mozdulattal teletölti egymás után mindkettőt. Amint kész elveszem az egyiket és körbepillantok.
- Most valóban itt is maradsz és rám is érsz vagy keressem meg a kis barna kiscsajt aki legutóbb szórakoztatott helyetted? Igazán csinos volt... nem úgy mint te.
A mondat első felénél színpadiasan körbenézek, mintha csak keresném Lottie-t de persze nincs is. Nem is várom hogy itt legyen mert annyira nem is érdekel. Végül szemeim Elliot-on állapodnak meg.
- Szarul nézel ki. - közlöm egy pillanatnyi méregetés után. - Minden rendben?
Hát gondolom hogy nincs. A kérdés csak az, akar-e róla beszélni. Vagy hogy egyáltalán én akarom-e hogy beszéljen róla? Kíváncsi vagyok-e arra, hogy mi van közte és Forest közt? Mondjuk mégsem kérdezhetek rá nyíltan, jól megy-e a farokfogdosás... Annyira még nem vagyunk jóban (mert akárki akármit mond, igenis a barátságnak is vannak határai, nálam mindenképp és fogadja ezt el mindenki!). Van egy olyan sanda gyanúm ellenben, hogy mint mindig, most is terelni fog. Pedig kettőnk közül mindig ő vall nyíltabban színt, ha az érzelmi hullámvölgyekről van szó. A teljesség kedvéért pedig jobb ha közlöm, O'Maráé egy egész kibaszott vidámparknak szokott beilleni....

E L C S Ú S Z V A
(http://i.pinimg.com/564x/08/e2/42/08e24280ea2d7d5d8c6f5515d8d5e7cf.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=235337730)

MATHIAS
1999. április

Fintorogva vettem tudomásul, hogy a szőrmók megérkezett, méghozzá a szokásos gúnnyal a hangjában. A kérdésére nem válaszolva intettem a biborcsókos banyának, hogy most már jól nézne ki egy újabb adag lángnyelv abban a kiürült pohárban. Ujjaim közben még mindig a kulccsal babráltak, mintha az sokkalta érdekesebb lenne, mint Montrego piszkálódása. Valójában nem volt az, csak féltem, ha ránézek észreveszi mennyire más lettem és mindez alig egy hónap leforgása alatt.
– Most valóban itt is maradsz és rám is érsz vagy keressem meg a kis barna kiscsajt aki legutóbb szórakoztatott helyetted? Igazán csinos volt... nem úgy mint te.
Eddigre már Montrego kezében is ott virított a vörösesbarna ital. A látvány megint színnel töltötte meg a kopottas kocsmát. Én pedig egyetlen pillantás után elkaptam a tekintetem, megint a kulcsra néztem és fészkelődtem is egy sort – holott fájdalmas hátsó felemnek éppen tökéletesen megfelelt az előző állapot.
– Ó sajnálom, majd máskor kirúzsozom magam, hogy megfeleljek, Őszőrösségednek – mondtam.
Ajkaimhoz emeletem alaposan megtöltött poharamat és röviden kortyoltam belőle. Hagytam megint, hogy a kellemes forróság végig cirógasson a torkomon, ügyet sem vetve a gyenge színészi tehetségeit bizonygató Montregora. Azt próbálta eljátszani, amint valami csöcsös barnát keres, illetve egészen pontosan azt a legutóbbit, aki helyettem elszórakoztatta.
– Hát úgy látom te nem hagytál a hölgyeményben mély nyomokat, egyébként bizonyára itt állna sorba most is. – Gúnyolódtam és újabb kortyot vettem magamhoz.
Lehajtott fejjel bámultam megint a kulcsot, várva, hogy Montrego kiszórakozza magát és a lényegre térjünk. Cseppet sem volt kedvem itt ücsörögni tovább, arra várva, hogy esetleg megtalál a csaj, akitől a sminktürköt loptam néhány nappal… vagyis inkább héttel korábban.
Éreztem, hogy engem néz és már nyitottam volna szóra a számat, hogy beszámoljak a sikereimről. De hogy is szokták mondani? Egy jó barát átlát a szitán – ha nem is így, a lényeget bizonyára takarja.
– Szarul nézel ki. – Érkezett a kedves kis megállapítás. – Minden rendben?
Felé fordultam. Tátva maradt kissé a szám, mint akit éppen megakasztott valami beszéd közben. Azonban még odáig sem jutottam el, hogy kibökjek valamit. Meglepett, hogy egyáltalán érdeklődik. Én még is nyeltem egyet és vigyort erőltettem az arcomra.
Intettem gyorsan a banyának.
– Inkább adja ide az egész üveget… – mondtam és tetemes mennyiségű borravalót helyeztem a pultra.
A lángnyelves üveg hamarosan elénk került és én azonnal teletöltöttem a poharamat, mit sem törődve az általános whiskey adagolással. Lehúztam az egészet. Hagytam, hogy a forróság átjárjon, megszédítsen és újabb vigyort csaljon az arcomra.
Újra töltöttem a poharat és csak ezután fordultam Montrego felé.
– Remek minden, haver! Bár a seggem fáj egy kicsit… mert madárszarba léptem… – Alaposan hátba veregettem, nem törődve azzal, hogy az ölébe öntök egy tetemes mennyiségű italt. – Mit mondhatnék? Van pénzem, szerelmem… családom… mi kell még?
Felröhögtem, erőltetetten, kissé talán gúnyosan is. Aztán már éreztem, ahogy a könnyek fátyolként húzódnak szemeim elé. A kulcsra pillantottam, hátha újra erőt ad és meg tudok szólalni. A sós cseppek azonban utat találtak végig az arcomon, egészen az államig, ahol aztán a pult öreg lapjára érkezhettek.
Nyafogó barom… – gúnyolódott a hang. A szalag lüktetni kezdett a kezemen, ezúttal nem súgott semmit, csak éreztette jelenlétét.
– Megfejtettem… – Próbáltam kipréselni magamból a szavakat, miközben a csillogó kis fémtárgyra mutattam. Másról akartam beszélni, mással akartam törődni, kilépve azokból a szörnyen unalmas hétköznapokból.

A hozzászólás nyomokban káromkodást és obszcén szavakat tartalmaz!

Figyelem, ahogy a pultra tekint. Nem tudom mit bámul, egészen egyetlen pillanatig. Addig, míg meg nem csillan a kis fémtárgy az asztalon. Lehetne az pénzérme, vagy csak egy koszos söröskupak, de nem... a tárgytól, ami az asztalon pihen olyan nagyot dobban a szívem, mintha csak La Clair lebbent volna be ide és parádézva táncolna nekem.
– Ó sajnálom, majd máskor kirúzsozom magam, hogy megfeleljek, Őszőrösségednek.
Fel sem fogom a gúnyolódását, mert teljesen hatalmába kerít a vágy, hogy megérintsem. Na nem Elliotot, az efféle perverziókat meghagyom Forestnek, hanem a tulajdonomat. Az a kulcs az egyetlen olyan dolog, ami fixen az enyém, és fixen a múltamhoz köt. Tudom és érzem, fontos, és nem véletlen hordtam mindig is a nyakamba. Nem véletlen került O'Marához sem persze... de nem tudom szépíteni a tényt, ezt is ellopta. És nevetséges, de még csak nem is ezzel van bajom, hanem azzal, hogy olyan régen fogtam a kezemben, olyan régen éreztem a nyakamban, hogy szinte égető a hiánya.
Elliot iszik és újból kötözködik, ami igazából nem meglepő, mert mikor tett is másképp? Viszont van valami a hangszínében, ami csöppet sem tetszik és erre felfigyelek. Elszakítom a tekintetem a pulton heverő nyakláncomtól, ami szégyenszemre úgy hever ott, vérlázítóan, mintha egy ócska semmiség lenne, pedig nagyon is értékes. Nekem igenis az.
Lenyelem a dühömet, és az ingerültségem átfordítom értetlenségbe.
- Miért kellene sorba állnia? Majd ha engem érdekel úgyis megkeresem.
Rühellem ha követnek vagy ha követelőznek. Ha valamit, hát ezt hamarjába megtanultam Lestrangetől; hogyan is építsük le a nőket úgy, hogy az se nekik ne tűnjön fel se nekünk ne fájjon. Mert mire jó a dráma? Persze Clem az más eset...
És ebbe nem is akarok belegondolni így inkább újra a kínai vonásait fürkészem. A kérdésem elkerülhetetlenül megérinti, látom a tátva maradt száját. Meglep hogy zavarba hoztam, pont én, pont őt. Mit is tehetnék? Inkább iszok. A wiskey lefolyik a torkomon, égeti kissé a nyelőcsövem, de ettől a mennyiségtől még cudarul semmi bajom nincs. Sajnos.
Nem terveztem mattrészegre inni magam, nem akkor ha 'kincskeresésre' adjuk a fejünket, de látványosan nem zavartatja ez a barátomat, mert az egész üveget kikéri a pultból.
Néma csendbe figyelem, ahogy elénk csapódik a pia és ő nem is habozik tölteni magának. Egy pillanatig azt hiszem úgy tesz, mint Eric szokott rosszabb napjain; egyenesen az üveget húzza meg, de mégsem.
Érzem ahogy a szemöldököm kérdően feljebb szökken, homlokon pedig elmélyülnek a ráncok ennek következtében. O'Mara meg az ivászat? Mi a búbánatos búspicsát csinált ezzel Forest? Hát... ami azt illeti akkor valami biztos nem jó a fogdosási technikában, de még részegen sem leszek hajlandó ezt kitárgyalni vele, és ezt jobb ha mihamarjában a tudtára is adom. Nem akarok kellemetlen csalódást okozni neki.
– Remek minden, haver! Bár a seggem fáj egy kicsit… mert madárszarba léptem…
Felröhögök. Őszintén. Kell egy perc hogy megemésszem a madárdszaros megtoldást, mert... mert...
- Ehhh Elliot! Esküszöm neked azt hittem attól fáj mert tegnap kemény éjszakád volt múzsaként. De megnyugodtam hogy csak egy madárszar méretű probléma, ami azon a tájékon eltalált...
A fejem csóválom hitetlenkedve és erős maradok. Megállom, hogy ne nyúljak a kulcsomért hanem csak az üveg nyakára fonódjanak rá az ujjaim hogy aztán közelebb húzzam magamhoz.
– Mit mondhatnék? Van pénzem, szerelmem… családom… mi kell még?
Nem nézek rá miközben töltök, de amint végzek rögtön ráemelem a tekintetem. Mogyorószín szemeim meglepve látják hogy könnyfelhőbe úszik a másik arca.
Ó a fene! Na ne már! Inkább vállalom a francos lelkiförccsöt az análról, de komolyan csak ezt ne!
- Öhm... hát nem épp vidámnak hangzik a megállapításod.
Mondj újat Montrego! Menten elbőgi magát a harminc éves nem létező ázsiai öcsédnek beillő kis mitugrász haverod, te meg ennyivel próbálod vidítani? Szar próbálkozás.
De hát nem tehetek róla, enyhén sokkol, hogy menten bőgni fog... A lányoknál se bírom ezt, de azzal még tudok is valamit kezdeni (vagy fogalmazzunk pontosan, inkább összeszenvedek valamit), de hát senki nem várhatja el hogy egy nyílt kocsmában (ráadásul pont a Három Seprűben!) fogom majd O'Marát ölelgetni meg vigasztalni!
- U-ugye most nem fogsz itt nekem bőgni, mint egy ostoba ötéves a szaros csokijáért?
Enyhe dadogással pislogok rá, majd inkább az orra alá dugom az üveget.
- Tudod mit? Inkább igyál! Az jót tesz...
Dörmögöm és tanácsomat én magam is megfogadom. Úgy húzom le a vörösesbarna italt, mintha a fejemhez pálcát szorítva kényszerítenének. Vajon van az a részegségi szint, amikor kibírom a Nattal való együttlét kivesézését Elliot könnyeivel együtt? Szerintem nincs.
– Megfejtettem…
Két korty közt, ami olyan érzést vált ki mintha épp savval marnák a torkom, jön az információ. A hallomást nem tudom eleinte hova tenni és kell egy perc mire leesik hogy a kulcsomra mutat. Épp ettől,hirtelen elfelejtek nyelni és és a torkomba akadt piát köpködve, prüszkölve öklendezem vissza. Baszki!
- Hogy mi? - pislogok kettőt és megtörlöm a kezem. Nem foglalkozom a pultos banya rosszalló tekintetével. Az adrenalin azonnal átjártja a testemet. Érzem, ahogy a vérem az ereimben zsibongva megindulnak. Rosszul hallottam. Biztos rosszul hallottam!- Hogy mit csináltál?
Nem hiszem el. Nem hiszem el. Nem lehet. Az nem lehet... nem... és mégis. Ott van Elliot gyerekes képe, könnyesen, és a szemében látom a szikrát. Az igazság szikráját és azt..., hogy talán tényleg van reményem. Az, amiről már szinte teljesen lemondtam.

E L C S Ú S Z V A
(http://i.pinimg.com/564x/08/e2/42/08e24280ea2d7d5d8c6f5515d8d5e7cf.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=235337730)

MATHIAS
1999. április

Könnyezve bámultam a poharam tartalmát, majd a kulcsot és megint a poharat. Nem is akartam inkább Montregora pillanatani, habár egy pillanattal korábban tökéletesen láthatta, ahogy a sós cseppek a pult fakó lapjára hullottak. Kapard már összemagad, te barom! – vetettem saját szememre, ezúttal nem volt szükség az amúgy is őrülten lüktető szalag támogatására.
Keserűséget éreztem a számban és ezt a whiskey sem tudta lemosni. Gyűlöltem magamat, mert elkényelmesedtem és azért is, hogy nem értékelem eléggé azt, amit kaptam. Nat volt a fény, ami megtöltötte azt a sötétséget, amiben Esmé után éltem. Olyan álmokat váltott valóra, amiket régóta kergettem és voltam olyan hálátlan, hogy mindezt nem értékeltem. Helyette egy olyan életet hajszoltam volna, ami tele volt fájdalommal.
– U-ugye most nem fogsz itt nekem bőgni, mint egy ostoba ötéves a szaros csokijáért?
Értetlenül pislogtam Mathiasra, aki időközben az orrom alá dugta az üveget. Az ital felé fordultam inkább, hogy ne lássam a szemében azt a csillogást, ami ezt a beszólást követte. Tudtam, hogy már ennyiből is észrevette, valami nagyon nincs rendben. Közel sem vagyok az az ember, akivel utoljára találkozott.
– Tudod mit? Inkább igyál! Az jót tesz...
– Ne aggódj… nem picsogok tovább… – akadoztak a szavaim.
Mély levegőt véve döntöttem le egy adag italt a torkomon. Hagytam, hogy a kellemes forróság átjárjon, de a könnyek nem csillapodtak. Fátyolként húzódtak a szememre, majd egyetlen pislogással újra végig folyt egy csepp az arcomon, az államnál lehullva a pultra.
Ujjaim inkább a kulcsot kezdték el piszkálni. Sejtettem, hogy ez jobban érdekli, mint hogy elkezdek „bőgni, mint egy ostoba ötéves a szaros csokijáért.” Szóval kicsit közelebb toltam hozzá, de éppen csak annyira, hogy jobban szemügyre vehesse. Ha ezzel az egésszel ugyanis elérünk valamit, akkor Montrego sokkal fog tartozni… mégha nem is biztos, hogy megpróbálok hasznot húzni az egészből. Sok mindenre nincs szükségem, pláne nem pénzre.
– Hogy mi? – kérdezi, de szinte azonnal meg is ismételte: – Hogy mit csináltál?
Hirtelen kegyetlen kis vigyor kezdett el szám szegleteiben bujkálni. Talán furcsán hathatott, hogy eközben szememben ott ülnék még korábbi érzelmeim könnyei, de Montrego láthatta: megtettem, amit meg kellett. Így hát lassan bólintottam, egyik kezemet finoman a zsebembe csúsztattam, másikkal ezúttal az üvegért nyúltam.
Óvatosan kortyoltam egyet, miközben ujjaim újabb, hideg, fémes anyagot tapintottak ki. Ez volt a másik tárgy, ami szükséges volt ahhoz, hogy Montrego is láthassa, amit én már tudtam. Könnyedén kaptam elő az aprócska, nagyítószerű üveget és csaptam le a pultra.
– Ez a nagyító a láthatatlan szövegeket láthatóvá teszi… – szipogtam.
Nagy lelkesedésembe Montrego kezébe nyomtam a kis tárgyat és rámutattam a kulcsra, hogy maga is lássa a számsort. Közben az arcát figyeltem, látni akartam, ahogy elnyűgözi a találékonyságom. Tény, hogy nagyon közel volt végig hozzá, a nyakában hordta… és még sem jutott volna soha eszébe egy ilyen egyszerű lépés. Hát ezért Elliot O’Mara Elliot O’Mara. Kihúztam magamat büszkeségemben – azt persze jobb, ha nem tudja, hogy én magam mennyi időt töltöttem ezzel az egésszel. Kellemes melegség töltött át a sikerérzettől, hogy na most megleptem Montregot és persze az alkoholtól, amiből eddigre már tetemes mennyiséget vettem magamhoz.
– Ha ez egy koordináta, már pedig ez nagyon is valószínű, akkor a hely az egy roxmortsi címet jelöl… Kezet csókolhatsz nyugodtan! – meglendült a kezemben az üveg. Felemeltem, mintha valami dicsőségre akartam volna koccintani. Ezzel együtt persze Montrego legnemesebb részére borítottam a whiskeyt. O’Mara! Merlin szerelmére! Ne egy túlhajszolt banánra pazarolj egy ilyen remek whiskeyt… – súgta a fülembe gúnyosan a kis hang.
– A fene… erre kár elpocsékolni ezt az isteni italt! – sóhajtottam immár hangosan is, és két csuklás között magamhoz öleltem az üveget.

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

– Ne aggódj… nem picsogok tovább…
Hát helyes, helyes. Dörmöghetném félhangosan de valami morgásszerű tör csak fel torkomból. Szimplán azért, mert ennyi épp elég hogy O’Mara tudja, ez egy elfogadás részemről a megállapításának. Ha férfi, márpedig az (vagy legalább annak tűnik), akkor viselkedjen is akképp. Na nem mintha alapvetően nem érzékenyülhetne el olykor-olykor az ember. Evidensen van rá lehetőség ha úgy hozza a sors... na de egy kocsmában félig lerészegedve voltaképpen a semmiért? Nem. Ez nem megengedett. Sajnálom.
Szóval inkább leküzdöm a zavarom az ivással. Ez jobban megy mint az empatikusság. Tulajdonképpen megértem én őt, hogy szar úgy mindenhogy. Gondolom mégse jött be neki annyira ez a pasival téma vagy Forest túlzottan a nyakába liheg. Elnézve Nathaniel steril stílusát... hát fura is hogy egy koszos tolvajt szemelt ki magának szeretőként. Mindegy... nekem legalábbis mindegy hogy O’Mara kivel és hogy fekszik össze, amíg az nem az én ágyam és annak környéke.
Viszont a prüszkölve kifújt ital nem segít a csapongó gondolataimon még úgy sem, hogy az orromba felszökve belülről szívódik fel, hogy így még gyorsabban bódíthassa el az agyamat. Érzem a lángnyelv keserédes ízvilágát az egész fejemben, de mégsem hagy ez különösebben befolyásolni hacsak a párafelhőbe úszó tekintetem nem soroljuk ide. És nevetségesen hathatunk így mi ketten, könnyes tekintettel bámulva egymásra, holott totálisan indokolatlan mindenféle érzelemegyüttes...
Nem tudom melyik pillanatban kerül elő a kis nagyító és azt sem, hogy a barátom honnan is varázsolta hirtelenjében elő. (Meglehet jobb is az édes tudatlanság) Érzem, ahogy feloszlik tekintetem elől a párafelhő s ahogy kitisztul a szemem rögvest befókuszálom a csinos kis arany borítású nyelet.
– Ez a nagyító a láthatatlan szövegeket láthatóvá teszi…
Hogy mit?
Arcomra kiülhet az értetlenség. Ugye ezt nem mondja komolyan? Ennyi lenne az egész? Csak szereznem kellett volna egy kibaszott kurva megbűvölt nagyítót és máris happiending meg minden? Na ne!!!!! Ez nem lehet!!!!
Kezembe landol nagy hévvel a kis aprócska tárgy és mire feleszmélek, már a kulcs felé hajolva látom a kirajzolódó számokat. Érzem ahogy elönt az izgalommal vegyes adrenalinhullám. A levegő bennem szakad, ajkaim szétnyílnak.
Baszkiiii, valóban igaza van!
– Ha ez egy koordináta, már pedig ez nagyon is valószínű, akkor a hely az egy roxmortsi címet jelöl… Kezet csókolhatsz nyugodtan!
Felpillantok de még mindig a kulcs közelébe maradok. És Elliot ekkor húzza ki magát, ekkor kezd el sírós kisovodás fejjel pökkhendi kiskirályként színészkedni és elég egyetlen rosszul behatárolt mozdulat, hogy telibe öntsön le.
- Merlinjóédesszakadtkurvaanyja! - szalad ki önkéntelen is a számon, pedig elsőre talán valami olyasmit akartam volna mondani hogy hűha vagy aztaaa esetleg a legnagyobb elismerés gyanánt hogy szép munka. Ehelyett persze csak mérgelődve dőlök hátra ellökve magamtól a kezét. Mázli hogy a kis nagyítót nem ejtem el és a kulcsom sem sodrom le a pultról.
- Ajjjj Elliot! Miért nem bírsz figyelni, hehhh? Most komolyan muszáj volt ez?
Széles mozdulattal intek a gatyám felé, ami csupa pia. Ha felállok tutira úgy nézek ki mint egy béna kisgyerek aki a wc-n melléhugyozott vagy tulajdonképpen akár be.
– A fene… erre kár elpocsékolni ezt az isteni italt!
Érzem, ahogy elfog a düh a megjegyzésére. Állkapcsomban az inak megfeszülnek és komolyan türtőztetnem kell magam hogy ne pofozzam menten fel itt, mindenki szeme láttára.
- Aha, hát tudod ha már itt tartunk, beléd is kár bármit pocsékolni! - közlöm nyers őszinteséggel, és ebbe beleérthet bármit. Akár a szexuálisbeállítottságára utaló dolgokat is, de gondolom eddig már képtelen szárnyalni az agya mert egy fél üveg ital máris a mattrészeg közeli állapotba sodorta. Én meg most bányászhatom elő a tölgyfapálcámat, hogy valami béna háztartástanbűbájjal orvosoljam annyira a helyzetet amennyire csak tudom. Remélem azért összejön és nem kell szégyen szemre a húgomhoz kullognom a hollóhát klubhelységébe, mert az már ultracikis lenne....

E L C S Ú S Z V A
(http://i.pinimg.com/564x/08/e2/42/08e24280ea2d7d5d8c6f5515d8d5e7cf.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=235337730)

MATHIAS
1999. április

Szorosan öleltem meg az üveget, nehogy még egy csepp Montrego ölében landoljon. Kár lett volna egy ilyen italt éppen az ő fürdetésére pazarolni és láthatóan ezzel ő is egyetértett. Elkeseredetten bámultam a nadrágjára, ami tocsogott az alkoholtól.
– Ajjjj Elliot! Miért nem bírsz figyelni, hehhh? Most komolyan muszáj volt ez? – kérdezte az érintett terület felé intve.
Elvigyorodtam, majd röhögés szakadt ki belőlem. Kívülről bizonyára úgy festhettem, mint egy idióta roxfortos csitri, legrosszabb esetben pedig úgy, mint egy őrült. Ugyan a sírás már nem kerülgetett, de Montrego látványa amúgy is képes lett volna a könnyeimet felszárítani.
– Úgy nézel ki, mint aki becsinált… – mutattam a nadrágjára, kissé elengedve az italos üveget.
Az arcizmaim már-már megfájdultak a vigyorgástól. Szabad kezemmel megmasszíroztam arcbőrömet, de szinte azonnal el is húztam onnan. Szorosan öleltem a megbillenő üveget és dörmögve jegyeztem meg, milyen kár Montrego tisztálkodására használni ezt a drága italt. Gyorsan a számhoz emeltem és egy nagyot kortyoltam belőle.
– Aha, hát tudod ha már itt tartunk, beléd is kár bármit pocsékolni!
Erre a mondatra sikeresen félre nyeltem és a máskor kellemes, melegség most végig marta a torkomat. Köhögve próbáltam elterelni a gondolataimat arról, ami azonnal eszembe jutott… mert hát valljuk be, Nat bizonyára tudna olyan dolgot mondani, amit nem is volna annyira nagy kár belém „pocsékolni.”
– Biztos… – köhögtem bele a mondat közepébe. – Vagy ebben?
Persze a gúnyos vigyort ezúttal sem tudtam levakarni az arcomról, sőt még egy kacsintás is szinte önkéntelenül érkezett. Ezután fordultam annyira felé, hogy megláthassam, amint a folttal bénázik. Hát, egyszer megpróbáltam kitisztítani Nat kedvenc pólóját… meglehetősen gyenge módszerekkel és vége egy hatalmas fekete folt lett.
– Te meg mi a szart csinálsz? – kérdeztem vihogva. – Még mindig nem tanultál meg varázsolni?
A gúnyolódás megint csak önkéntelenül szakadt ki belőlem, illetve a hozzá tartozó vigyor még mindig ott ült az arcomon. Nagy nehezen ledobtam az üveget a pultra, majd felkeltem. Kissé meg is szédültem, ami miatt meg kellett kapaszkodnom a székemben. A másik kezemmel előrángattam a pálcámat és megpróbáltam bemérni Montrego gatyáját.
– Ne mozogj… – motyogtam két csuklás közben. – Még a végén rossz részedet tűntetem el. Nem akarom, hogy a csajok sírjanak… – Újabb csuklás szakadt fel belőlem.
Intettem a pálcámmal.
A folt eltűnt. Már majdnem vigyorogni is kezdtem, mikor hirtelen, ugyanazon a helyen egy hatalmas, élénk rózsaszín paca jelent meg. Ez lehetetlen! O’Mara, hogy a fenében lehetsz ennyire egy balfék? – szólt rám a kis hang. Közben a szememet dörzsölgettem, hátha csupán én látok rosszul és az nem is egy rózsaszín folt.
Még mondani akartam valami olyasmit, hogy ez annyira nem is rossz, mikor a gyomrom kavarogni kezdett. Megint megszédültem, de most sokkal kellemetlenebbül, mint korábban. A következő pillanatban meg már csak előre görnyedni tudtam, hogy magam elé, az öreg deszkapadlóra ürítsem gyomrom tartalmát.

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Nyomokban káromkodást tartalmazó hozzászólás!

Röhög. Nem elég bosszantó így is a helyzet, még ki is röhög. Nyíltan, mindenki előtt, egyenesen pofán. Mindössze azért nem figyelmeztetem az öklömmel, hogy elég lesz ennyi, mert nem akarom hogy még a Seprűből is kitiltsanak. Inkább csak egy sötét pillantást lövellek Elliot felé figyelmeztetésképp.
– Úgy nézel ki, mint aki becsinált… –
- Mondj újat! Olyat, amit még esetleg eddig nem tudtam!
Nyersen köpöm ki a szavakat, tele duzzogással. Naná hogy nincs ínyemre az eset. Hogy a fenébe lehetne? Mégis kezdenem kell valamit. Valamit... De mit?
Nem segít, ahogy Elliotra felsiklik a tekintetem és látom milyen szorosan markolja az üveg nyakát. Mint a fulldokló azt a rohadt kis szalmaszálat ami a menekülés egyetlen reménye...
Csodálom hogy nem szédül le a bárszékről itt menten annyira instabilnak hat. Minek iszik ha nem bírja? Inkább válasz nélkül hagyom a kis köztes intermezzónkat hogy kibe mit kár pocsékolni. Két csuklás közt a kérdése amúgy is csak félig érthető, és nem a részegségi szintjének négyes vagy talán ötös fokozatában fogom kiosztani neki az észt. Alapvetően sem tisztem bíráskodni. Felnőtt ember, úgy éli az életét na meg azzal, ahogy és akivel akarja.
– Te meg mi a szart csinálsz?
Nem tudom a hangjára rezzenek-e össze vagy az italos üveg hangos csattanására a pulton. Akárhogy is, gyanakodva pislogok O’Mara már egyre fátyolosabban csillogó tekintetébe.
– Még mindig nem tanultál meg varázsolni?
Az, ahogyan feltáplászkodik erősen támolyogva, nem sok jót sejtet. A kérdése meg maga, elborzaszt.
- Én... öh....
Kezdem, de elakadok. Nem jut ki belőlem csak hebegés meg habogás. Bizonyos tekintetetben igenis képzettebb vagyok mint ő. De hát szar beismerni, van, ami talán soha a büdös életben nem fog menni. Nem fog mondjuk a varróbűbájom tökélyre fejlődni. Még a cérnát bele is fűzetem a tűbe laza fél óra alatt na de a öltőmintasorok? Na hagyjuk, jó?!
– Ne mozogj… –
Mire észbe kapok, a barátom már szemtől szemben fixírozza a... gatyámat. Pontosabban azt a kényes pontot, amit a ’baleset’ ért. Kezében a pálcája, ami inkább egy husángnak hat, ahogy rámarkol.
Édesmerlin, mostsegítsmeg!
- E..E...Elliooooot! Nem keeeee....
Nem kell. Nem kell. Baszki, nem kell!!!
Hát üvölthetném, de két csuklás közt ő már eldöntötte, hogy orvosolni fogja a maga által kreált kis problémámat, ha tetszik nekem ha nem.
– Még a végén rossz részedet tűntetem el. Nem akarom, hogy a csajok sírjanak…
Nyelek egyet. Inkább nem mondom meg hogy ha eltűntet bármit, ami nem a folt akkor én fogom elvenni azt ami azt hiszi férfivá teszi és nem lesz kellemes. Kurvára nem lesz az. És utána sírhat nekem Forest hogy oda a játékszere...
Inkább csak hangosan nyelek egyet és meg se merek mozdulni. A sóbálvány átok tökéletes mintapéldánya lehetnék erre a kicseszett két percre, míg Elliot összpontosít meg suhint és voálá... Volt folt nincs folt.
Nincs folt! Jó ég! Sikerült!
Az öröm hirtelenjében jár át. Már épp vigyorogva, önelégült fejjel verném hátba (mintha csak közöm lenne a remekre szabott kivitelezésű varázslathoz) mikor a kínai furcsa ábrázata arra késztet, hogy újra lepillantsak.
A látvány sokkol. Szívem szerint hangosan (és lányosan) felkiáltanék. Hát mi ez a kurvanagy rózsaszín paca? Most még le is hányt? Puddingot evett vagy a franc?
- Mégis mi a jó büdös francot műveltél? Mondtam, hogy nem kell!!! Baszkiiii! Nemhiszemel!
Lehunyom a szemem és az égnek emelem. Ez nem velem történik meg, ez nem velem történik meg, ez nem velem történik meg.... mantrázom magamban a dolgot, de tudom, totál fölösleges. Maximum annyiban hasznos hogy nem kapok menten agyvérzést. Meggyőzni úgyse tudom magam... eléggé a retinámba égett a rózsaszín folt a comb felső tájékán.
- És még én nem tudok varázsolni, mi? Kösz bazdmeg, most úgy nézek ki mint akit rózsaszín csillámpónicukorkával le is hányt egy elsős....!
Morgok egy sort miközben tekintetem újra a foltot szemléli. Hát.... menthetetlen. Ez már tényleg menthetetlen...

E L C S Ú S Z V A
(http://i.pinimg.com/564x/08/e2/42/08e24280ea2d7d5d8c6f5515d8d5e7cf.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=235337730)

MATHIAS
1999. április

– Mégis mi a jó büdös francot műveltél? Mondtam, hogy nem kell!!! Baszkiiii! Nemhiszemel!
Hallottam ugyan, hogy Montrego valamit magyaráz, csak nem érdekelt. A gyomortartalmammal küzdött már rég és az a kibaszott rózsaszín paca éppenséggel nagyon jó helyen volt. Sokkal jobb helyen, mint az ami éppen ki akart törni belőlem.
– És még én nem tudok varázsolni, mi? Kösz bazdmeg, most úgy nézek ki mint akit rózsaszín csillámpónicukorkával le is hányt egy elsős....!
Ó, csak fognád már be! – gondoltam és a tekintetem a pacájáról a padló felé siklott. Éreztem, ahogy forog velem a világ. A gyomrom tovább kavargott és Montrego csillámpónicukorka feletti hisztériája abban a pillanatban cseppet sem érdekelt. Talán már nem bírtam úgy az italozgatást, mint régen… talán csak még mindig a Reagan megölését követő rosszullétek kínoztak. Nem véletlenül fogytam le sokkal jobban, mint korábban.
Görcsösen kapaszkodtam a pultba, amit az imént még egy pohár lángnyelv whiskey felett támasztottam. A gyomrom iszonyúan kanyargott és érkezett is az első öklendezés. A gyomorsavam a torkomat martam, ezúttal azonban még vissza tudtam nyelni. Szedd össze magad O’Mara, Merlin szaros valagára! – üvöltött szinte a fejembe a kis hang. A bársony szalag egészen összeszorította a csuklómat.
– Erős vagyok… – nyöszörögtem, mikor tekintetem végre megtalálta Merel nyakékét. Vöröses színével most szinte világított a csuklóm hófehér bőre körül.
És igen, talán tényleg úgy gondoltam, hogy van erőm legyőzni a hányingert, a testem még is másképp vélekedett. Görcsösen rándult össze, majd egy újabb öklenedezéssel feltört belőlem az a lángnyelv adag, amit éppen az imént döntöttem la torkomon. A szemeim is könnyesek lettek a megerőltetéstől.
Nem tudtam Montregora figyelni, csak a saját belső hangomra tudtam koncentrálni, na meg a szédülésre. Még mindig a saját cipőm orrát bámultam a koszos fapadlón, előttem az, ami kijött belőlem. Azt persze nem láttam, hogy Mr. Nagyszájúkeménygyerek kapott-e belőle, mert a csipogását talán hallottam, dehogy éppen mit akart közölni, azt továbbra sem. Lehunytam a szemem, még így is szédültem a sötétben – holott az általában meg szokott nyugtatni.
Szippantottam egy mélyet a hányásszaggal keveredő, poros levegőből. Reménykedve, hogy így már képes leszek összeszedni magam.
– Merlin kibaszott szakállára, bele se kezdj valami gúnyos megjegyzésbe! – Tartottam fel a tenyerem, mikor nagy nehezen felegyenesedtem. Montregoból ugyan még kettőt láttam, de a helyzet már jobb volt, mint egy pillanattal korábban. – A franc, pedig igazán finom volt a lángnyelv…
Szédelegve vártam, hogy a pincér, aki megjelent mellettünk eltakarítsa a hányást és közölje „nem vagyunk szívesen látott vendégek.” Nyilván túlságosan magunkra vontuk a nagyérdemű figyelmét, de hát Elliot O’Mara mindenhol csak úgy vonzza az emberek tekintetét, főleg mióta Nat szereti selyembe bugyolálni, mint egy drága játékbabát.
Sóhajtva nyúltam a táskámért, hogy kirángassam belőle a térképet, amin bejelöltem a koordináták által jelölt helyet. Ezt persze azonnal Montrego kezébe nyomtam, hiszen én alaposan áttanulmányoztam, akár anélkül is odataláltam volna – persze ez részben annak köszönhető, hogy Roxmortsban eléggé jártas vagyok.
– A faluban van – mondtam, majd a hátamat a pultnak vetettem.
Remegő térdeim alig bírták el saját testsúlyomat. Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok, mintha nem is csak a kavargó gyomrom, de még az állandóan lüktető, a szégyentől dühössé váló szalag is tetézné mindezt. Szívemet egyre erősebb dobogásra késztette, a levegőt is kapkodnom kellett, ahogy testem megállíthatatlanul reszketett.
A fogaimat összeszorítva koncentráltam, hogy csak Montregonak ne tűnjön fel mindez. Nem akartam neki még egy indokot adni a gúnyra. Ezért kaptam elő a térképet, hogy azt nézze, ne az én remegő testemet. Még hányszor akarod megalázni magad, O’Mara?
Kezeimet ökölbe szorítottam. Körmeim a tenyerembe fúródtak, fájdalmas sebet ejtve a bőrömön. Nem fog legyőzni ez a hülye szalag… – mantráztam magamban, de közben olyan erősen lüktetett. Szinte éreztem, ahogy a düh átjárja az egész testemet. Hallottam, hogy hangos légzésem dühös fújtatássá válik.
– Nem akarom ezt… – motyogtam magam elé, olyan halkan, hogy Montrego ne hallhassa.

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Nyomokban káromkodást tartalmazó hozzászólás!

Nem tudom melyik pillanatban realizáltam, hogy gáz van, de talán két barominagy cifra káromkodás között tűnt csak fel, hogy Elliot baromira halk. Valójában rohadtul nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ne legyen mindig túlközlékeny és most feltűnt a némasága. Még a hangos büdös csehó kellős közepén és feltűnik hogy nem vigyorog a képembe hanem szép lassan hétrét görnyed.
Ó-ó. Ez baromira nem jó.
Valamit mintha motyogna magába, de közel sem vágom mit, mert túl halk. Én meg gyáva nyúl módjára nem merek közepebb hajolni. Oka mi? Hát a pultoslány a pult mögött így is meredt szemeket mereszt rám, mert egyszer csak lebukott egy kicsi kínai pont olyan szögbe, ami baromira félreérthető, ő meg nem veszi a fáradtságot ahhoz hogy kikémleljem mi a szitu. Mert ha megtenné, látná hogy Elliot semmi pajzánt nem művel a saját gyomra fogdosásán kívül egészen addig, míg úgy nem dönt hogy ki is öklendezi a leküldött méregdrága italt.
Na hát tényleg kár beléje!
- Ugye tudod hogy jó hogy ez nem a cipőmre ment?
Hangomban enyhe cinikus él villan meg. Ha a rózsaszínfoltos gatyám mellé még a cipőm is mocskos lenne, akkor több eséllyel vége szakadna itt és most a barátságunknak.
Mintha csak ez a mondat meghatotta volna, újabb adag slájm hagyja el a torkát. Az öklendezés bűzére fintorba ugrik az arcom. Uhhh, nincs is ettől undorítóbb. Szelíden elnézek a másik irányba, ahol az emberek felénk pillognak majd el tőlünk mikor realizálják hogy én őket bámulom. Valójában Elliot kemény két percig köti le a figyelmüket, nem tovább. Ha persze jó kis csete-paté lenne arra hamarabb kapkodnák a fejüket... szánalmas egy banda.
– Merlin kibaszott szakállára, bele se kezdj valami gúnyos megjegyzésbe!
Az ingerült megszólalásra visszapillantok a társam felé. Kissé szíven üt a feltételezés, hogy mégis ezt gondolja rólam s egy percig farkasszemet nézek a feltartott tenyerével, amely a teljes elutasítást sugallja. Hát oké.
Vállat vonok unottan. Ha nem akarja hogy kommentáljam a dolgokat, hát nem fogom.
Persze tudom jól hogy tudja, megvan a véleményem.
– A franc, pedig igazán finom volt a lángnyelv…
Hümmögök egyet a szavaira. A lángnyelv rend szerint sosem rossz. Akkor mondjuk egész baráti is tud lenni ha eszik az ember, nem pedig éhgyomorra küld le belőle jó fél üvegnyit. Nem mintha terveztem volna valaha épp Elliotit kioktatni az ivás művészetéből, de egy hogyan igyunk helyesen jó minőségű méregdrága piát gyorstalpaló Eric Lestrange oktatásában lehet ráférne. Na mindegy!
– A faluban van.
A témaváltásra csak pislogok. Nem vágom hogy mégis mi a frászra utal.
- A faluban van? Mégis mi?
Aztán ahogy kinyögöm a kérdést, rájövök, ugyanarról beszélünk mint eddig. A hányás, mégpedig a duplázott verzió csak ostoba kis intermezzo volt. A lényeg nem változott. S csak hogy feltörekvő izgalmam tetőfokára hágjon, Elliot babrálni kezd a táskájával. Nem is kell sok hogy megtalálja benne a térképet és az orrom alá dugja. Két tizedmásodperc elég, hogy felpezsdüljek és egy kisgyerek módjára falni kezdjem a látnivalót. Agyamban lázasan ég a lehetőség reménye, mert ez végre egy nyom. Hosszú idő után ráadásul egy olyan, amely talán sikerhez vezet. Tudom, korai még az öröm de mégis csak öröm.
- Nemmondoooood!!! Ittt? Akkor szerinted ez valóban az lehet? - kérdezem Elliottól fel sem pillantva a térképből. - Mert én nem vagyok biztos abban hogy ez valóban az aminek gondoljuk. Mi van ha félreértelmeztük? Minek rejtettem volna el itt bármit is? Elég koszos egy kis falu... bár közel van a sulihoz, ez igaz...
Felpillantok, mert csodálom hogy O’Mara nem osztott még ki. Rend szerint ilyenkor mindig helyre tesz hogy fogjam be és hallgassak az ő megérzésére.
- Mi bajod van? Megint hányni kell?
Aggódva fürkészem az arcát hogy ha kell még időben tudjak vetődni a sugárban arcán át kilövellő gyomortartalom elől, ha kell...

E L C S Ú S Z V A
(http://i.pinimg.com/564x/08/e2/42/08e24280ea2d7d5d8c6f5515d8d5e7cf.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=235337730)

MATHIAS
1999. április

Bámultam saját remegő kezemet, miközben ujjaim erőtlenül szorították a térképet. Úgy toltam Montrego orra alá, szinte reménykedve benne, hogy nem veszi észre azt a gyengeséget, ami egyre inkább átvette felettem az uralmat. Az az ostoba hang még mindig ott suttogott a fülembe: gyenge vagy, szánalmas vagy, O’Mara… és én nem tudtam tenni ellene semmit. Nem tudtam lerázni magamról, mint egy a vállamra terített takarót, amire már nincs szükségem. Egyre mélyebben, egyre keservesebben ivódott belém a sötétség, ami a szalagból indulva mérgezte a testem. Talán ezért viselt meg Reagan meggyilkolásának ténye… talán ezért nem tudtam enni, mert mindig ott motoszkált a fejemben a tény, hogy nem tudom legyőzni a szalagot, magamat és így megvédeni sem tudom azt, ami jelenleg a legfontosabb az életemben. Natot és azt, amit adott nekem.
– Nemmondoooood!!! Ittt? Akkor szerinted ez valóban az lehet? – Hallottam Montrego hangját, sőt… értettem is minden szavát. Akkor ott, még is annyira kívül esett minden gondolatomon.
A gyengeség tombolt a testemben, aminél csak a düh kezdett erősebb lenni. A karom még mindig megremegett, ahogy fájó gyomrom jelezte, hogy talán még is van benne egy újabb adag kikívánkozni vágyó lángnyelv mennyiség. A megalázottság, amit éreztem pedig egyre jobban táplálta a dühöt.
Szédelegve tartottam tovább a térképet, amit Montrego még mindig árgus szemekkel vizsgálgatott. Valószínűleg nehezen hitte el, hogy az, amit keresett valójában ennyire közel is van hozzá… mert hát ez az igazság. Ott volt az orra előtt egész tanévben és csak a karját kellett volna jóformán érte nyújtania.
– Mert én nem vagyok biztos abban hogy ez valóban az aminek gondoljuk. Mi van ha félreértelmeztük? Minek rejtettem volna el itt bármit is? Elég koszos egy kis falu... bár közel van a sulihoz, ez igaz...
Másik kezemet közben még mindig ökölbe szorítottam, hogy ne törjön ki rajtam semmiféle örület. Elsápadtam, ahogy körmeim átfúrták bőrömet és talán a vérem is kibuggyant. Nem tudom, nem néztem le. Nem akartam látni a csuklómon lüktető szalagot, ami egyre sötétebb és kegyetlenebb érzéseket korbácsolt fel bennem… és persze undokságot. Az ostoba, itt ücsörgött végig a kincse mellett… – gúnyolódott a szalag és mintha azt akarta volna, hogy mondjam ki ezeket a szavakat, ajkaim kinyíltak, megremegtek. Azonban nem tettem semmit… talán azért, mert Montrego végre rám pillantott. Barna szemeinek csillogása hirtelen minden kegyetlenséget félbeszakadt, csak valami különös, sötét és hideg érzés maradt utána bennem.
– Mi bajod van? Megint hányni kell? – bukott ki belőle a kérdés.
Az arcomat bámulta. Talán látta mennyire elsápadtam vagy az, ahogy remeg a kezem… vagy azt, ahogy körmeim saját bőrömbe marnak. Le kellett hajtanom a fejemet, le kellett nyelnem a keserű ízt, amit az érzések és a hányás hagyott a számban. Aztán egy pillanatra le is hunytam a szememet.
Csak akkor emeltem fel a fejemet, mikor már képes voltam egyetlen, fintorszerű mosolyt erőltetni az arcomra. Nem érdekelt, hogy nem meggyőző… elég volt, ha nem a gyengeség tükröződik róla.
– Ne aggódj, nem hányom le a menő cipődet – súgtam oda szinte. Egyszerűen képtelen voltam hangosabban beszélni.
A térképet – mivel ujjaim annyira remegtek, hogy nem tudtam összehajtani – egyszerűen a zsebembe gyűrtem. Táskámat a vállamra dobtam és átlépve saját hányásomon, elindultam az ajtó felé. Éppen csak egy pillanatra fordultam vissza, Montregoért, mikor a kezem már a kilincsen volt.
– Nos, megkeressük a címet? – kérdeztem.
Tekintetem ismét az ajtóra vetettem. Az öreg fáról a kilincsre, onnan pedig a kezemre siklott pillantásom. Éppen csak a szemem sarkából láttam a szalagot… tudtam, hogy nagy a baj és ez már csak rosszabb lesz. Ezzel a gondolattal téptem fel az ajtót, ami nyikorogva engedett utunkra minket Roxmorts vén házai közé.

(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)

Nyomokban káromkodást tartalmazó hozzászólás!

– Ne aggódj, nem hányom le a menő cipődet.
A rákontrázás inkább volt szomorú felhangú semmint valódi élcelődés. Ugyan tudtam volna mit visszaszólni de csak nyeltem egyet. Fura volt hogy Elliotot ennyire meghatja a dolog. Most komolyan a szívére vette volna amiért nem akarom hogy telibe találjon? Pont engem? Ugyan mégis miért bűn ez? Nem értem. Nem fordult meg a fejemben az, hogy talán kényelmetlenül érzi magát a társaságomban miután kiadta azt, amit ledöntött. Mindössze annyi fogalmazódott meg bennem az eset kapcsán hogy rohadtkönnyű leitatni, pedig a látszat ellenére még evett is. Van ami felszívja... legalábbis inkább volt.
Csak némán figyelem és hagyom hogy remegő kezével a térkép után nyúljon. Engedem hogy összehajtogassa és eltegye. Mindez pillanatok műve, miközben tudom, ennek a körnek itt a vége.
Kissé lentebb csúszok a bárszéken hogy a nadrágzsebemből előhalásszam az aprót, amit az asztalra dobok. A takarítás miatt extra gázsit hagyok, hagy örüljenek. Na meg... szeretnék még legközelebb is bebocsájtást nyerni ide. Elég volt hogy Elliot jóvoltából az Üst-be nem nagyon akarnak beengedni, max Lestrange-dzel együtt.
– Nos, megkeressük a címet?
A kérdés ugyan váratlanul ér, mégis pár pillanatig tartó pislogó ocsúdás után széles vigyor ül ki arcomra.
- Hát naná! Hülye kérdés! Hogy a fenébe ne is?!
A kérdés kellően költői. Mondjuk az azért még mindig ott leng a levegőben, hogy Elliot nincs totálisan a toppon. Mi a fene történt vele hogy részegre issza magát?
- Öhm, bár... biztos vagy ebben? Jó ötlet? Csak mert... hányszor voltál te már életedben berúgva?
Kérdésem talán túlzottan is őszinte, de nem tehetek róla... nem nézek ki belőle sok alkalmat. Ez nem függ össze az életstílusával, vagy bármi egyébbel, egyszerűen úgy hiszem, ő mindig észnél marad ha teheti. Most viszont mégis akad valami, lelki válság vagy a bús fene tudja mi a szösz, ami erre készteti. És alapvetően nem is annyira izgatna ez (izgassa Natot ha már vele él), de jelen esetben, mikor a kulcsom ott fityeg a kezében, az emlékeimhez vezető zálog útjaként.... hát de, kurvára foglalkozta a lelki baja. Úgyhogy most, ma csak a kedvéért előveszem a jobbik, a nem létező Dr. Montrego-s énem és kilépve a szabadba felteszem a kérdést.
- Akarsz róla beszélni?
Tudom hogy tudja mire gondolok. Elég a barna íriszeimbe pillantania miközben a szél belekócol a hajamba. Várom hogy megnyíljon és kitárulkozzon. Ha nem teszi tudhatja hogy ejtem a témát. Nem vájkálok senki életében, ahogy én magam sem szeretem ha az enyémbe bárki belekontárkodik. Szóval páratlan, vissza nem térő lehetőség ez O’Mara. Érezd magad szerencsésnek, mint a ki nyert az Ötlevelű szerencsesorsjegyen....

Folytatása következik!

Köszönöm a játékot
A helyszín szabad!

Roxfort RPG

Múlt => Három Seprű => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 17:11:26