Roxfort RPG

Múlt => Roxmorts => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 16:52:48



Cím: Főutca
Írta: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 16:52:48

(https://i.imgur.com/ln6cAKw.jpg?1) (https://i.imgur.com/rZ8xDHy.jpg?1)

Egy hosszú, kanyargós utca, mely végigviszi az embert Roxmortson.
A főutca két oldalán boltok és házak sorakoznak.


Cím: Re: Főutca
Írta: Giacomo B. Santeria - 2016. 02. 23. - 16:36:36

ONE THING ABOUT MUSIC, WHEN IT HITS YOU, YOU FEEL NO PAIN.
(http://i925.photobucket.com/albums/ad99/fruzsi26/tumblr_m3g9mkljF31qjpmb9o1_1280_zpsprw4s1uw.jpg)
Már nagyon rég nem volt alkalmam énekelni, ezért úgy döntöttem, kihasználom a kínálkozó alkalmat, és kieresztem végre a hangomat. A tavalyi tanévben nem nagyon volt kedvem énekelni, érthető okokból kifolyólag. Most viszont, a a roxmortsi kiruccanás reggelén eldöntöttem, hogy magamhoz veszem egyszerű kézi dobomat, és célba veszem Roxmortsot. Bízom benne, hogy nem felejtettem el az elmúlt pár hónapban dobolni sem, mondjuk alapszinten már gyerekkorom óta tudok kézzel dobolni, ütővel viszont sosem próbáltam, de nem is lenne kedvem hozzá, mert ebben éppen az a jó, hogy bárhova magammal vihetem, és egyszerű rajta játszani, na meg tökéletes kísérő zene az ének mellé.
Magamra kapom sötétkék farmeromat és piros-szürke kockás ingemet. A szüleimtől mindig megkapom otthon, hogyha nem muszáj, akkor miért mászkálok mugliruhában, de ezek a fajta ruhadarabok egyszerűen nekem jobban fekszenek. A talár nem praktikus, beleakad mindenbe, és könyörgöm, ha lenézek, olyan érzésem van, mintha szoknyát hordanék. Az idő még ősziesen kellemes, de mivel úgy készülök, hogy egész nap kint leszek, ezért a fekete bakancs után felveszem kedvenc szürke farmerdzsekimet is. Nem vagyok egy fázós alkat, de tapasztalatból tudom, hogy esténként azért jól jön még egy réteg ruha. Magammal viszem a dob mellett a fekete kalapomat is, hogyha valakinek tetszik a muzsikám, beledobhasson egy-egy sarlót vagy knútot a kalapba. A klubhelyiségből kilépve a nagyterembe vezet az utam, ahol kényelmesen megreggelizem, aztán elindulok Roxmorts felé. Jó húsz perc alatt odaérek, és örömmel látom, hogy már 11 körül nyüzsög a nép, úgyhogy attól szerencsére nem kell tartanom, hogy nem lesz hallgatóságom. Körülnézek, hogy alkalmas helyet találjak, aztán egy szimpatikus beugrón állapodik meg a tekintetem, ami a Pixie könyvesbolt bejáratától nem messze esik. Szerencsémre egy masszív doboz is van a beugróban, így nem kell bemennem a boltba, hogy kérjek valamit, amire leülhetek, mert ez éppen megteszi. Ráülök hát a dobozra, beállítom a dobomat, (http://s925.photobucket.com/user/fruzsi26/media/65d9948200c2d24effa76c7a8ea1de19_zpshqkz5rb3.jpg.html) körül nézek és nagyot sóhajtok, hogy kiürüljön a tüdőm.
Viszonylag ismert dalokkal készültem, mert egyrészt annak általában a hallgatóság is jobban örül, másrészt meg én nem szoktam dalokat írni, nincs dalszerzői vénám. Az egyik nagy kedvencemre zendítek rá elsőként, egy közepesen gyors tempójú akusztikus szerzeményre, (https://www.youtube.com/watch?v=lL9nytKWg8U) miközben kézi dobomon adom magamnak az ütemet.
Ének közben körbenézek, hogy leszűrjem, mit szól Roxmorts apraja-nagyja a produkcióhoz. Egyelőre úgy látom, hogy kíváncsian vizslatnak a közelemben mászkáló varázslók, sőt egy páran meg is állnak hallgatni. Mivel nem érzékelek ellenséges tekinteteket, az eddigi reakcióktól felbátorodva folytatom az éneklést.


Cím: Re: Főutca
Írta: Clarice Edevane - 2016. 02. 27. - 13:08:25
Mivel lepheted meg a mugli születésű faterodat a szülinapjára, amit úgy sem tudtok közösen megünnepelni, mert a Roxfort úgyis a kastélyban tart?
A heves diskuráció már napokkal ezelőtt kezdődött, amikor egyszer csak szóltam az öcsémnek, hogy el ne felejtse: apának októberben szülinapja lesz. Évek óta ez az első alkalom, hogy rendesen, és úgy igazán megünnepelhetjük, hiszen a származása miatt tavaly elég ramaty volt minden. Szóval na… épp volt nagyobb gondunk is, és még anya is kivolt az egésztől. Most mondanám, hogy vegyünk neki egy új pálcát, de minek, mert már kapott újat, miután az előzőt eltörték. Így az én kedvencem a roxforti vonat mágikus vasútmodellje és a seprűkarbantartó készlet lett. Az előbbi azért, mert amúgy imádta a sulit, sokat sztorizgatott róla, hogy a griffendéles spanjaival miket művelt, utóbbi pedig azért, mert ugyanannyira szeret repülni, mint mi ketten. Igaz, aztán a kviddics karrierje nem igazán jött össze, de nem mondhatni, hogy sajnálkozna miatta a minisztériumi állása mellett. Imádja a muglikat etetni a hülyeségeivel, és beadni nekik, hogy a különböző, mágikus baleseteket a vándorcirkusz szökött elefántjai idézték elő, meg ilyesmik.
- Nem veszünk semmit a Zonkóból! A suliba se vihetjük be! Szerinted anya mit szól majd, ha megtudja, hogy tréfarépát akarsz venni neki? - vitatkozom Caellel. Ami az elején, napokkal ezelőtt még rendes megbeszélésnek indult, amit aztán tanácstalanságunkban azzal zártunk le, hogy majd Roxmortsban meglátjuk, mostanra heves vitába torkollott. Imádom az öcsém amúgy, tényleg, igazi hős, de iszonyatosan gyökér tud lenni néha. Nem is tudom, hogyan volt képes ilyeneket kitalálni. Jó, mondjuk apa olyan tipikus humorfater, szóval látom, kitől örökölte. Az apa viccei nekem is sokak néha. De attól még az én apukám, és mindennél jobban imádom. Még a képregényeimmel is vetekszik. Egy példányt most is a kezemben szorítok, a mozgó figurák újra kacsintgatnak és pózolnak a borítón. Meg amúgy is jól látszik érdeklődési köröm. Nagyrészt a talár és az egyenruha miatt amúgy sem.dicsekedhetek el a legújabb pólómmal (http://www.jukupop.com/images/junk-food-womens-comic-book-t-shirt-black-wash-p2549-9439_zoom.jpg), hiszen a tanárok nem igazán értékelnék. Igaz, vannak köztük, akiket szerintem nem nagyon érdekel, mi van rajtunk, de nem vagyok épp a szabályszegő alkat. Az öcsivel ellentétben, akit néhány hete én magam küldtem büntetőmunkára. Remélem, azóta nem töri ilyeneken a fejét.
- Szerintem a vasútmodell akkor is jobb. Majd kölcsönveszünk néhány iskolai baglyot, Nesta egyedül nem bírna vele. - jelentem ki, mintha ezzel már el is döntöttük volna, hogy mit veszünk. Kezeimet összekulcsolom magam előtt, államat pedig megemelem, és próbálok olyan szigorúan testvéremre nézni, ahogyan anya is szokott. Nem, nem vagyok hajlandó bemenni a Zonkóba valami kacat miatt, ami még lehet, veszélyes is.
- Te cigiztél? - érzek valami gusztustalan szagot felőle. Egyszer bevallotta már, hogy kipróbálta, de.akkor annyiban is maradtunk, hogy nem csinál többet ilyet, különben megmondom anyunak. Amúgy sem tetszett neki az a büdös szar. Az új ruszki haverja is bűzlik tőle. Nekem nem kell az, hogy majd meghaljon tüdőrákban. Különben is, bekerült a kviddics csapatba, vehetné egy kicsit komolyabban. A vitát csak a dobolás zaja fojtja belénk, hiszen pár lépésre tőlünk, a könyvesbolt előtt egy srác nyomja az utcai zenét. Egész jó. Még a cigiszagról is megfeledkezem, meg a szokásos megmondalak anyának fenyegetőzéssel. Ajh, mekkora mákja van öcsinek. A srác nem tűnik sokkal idősebbnek tőlünk, de ilyen arcszőrzettel nem gondolnám, hogy diák még.
- Tudod, mit? Vegyünk neki inkább egy dobot. Bár anya biztos utálna érte.  - nézem egy darabig a zenélő muksót.


Cím: Re: Főutca
Írta: Caelius Edevane - 2016. 02. 29. - 22:21:35
 Beleszívok a levegőbe, azután kifújom, kiélvezve a szabadságot. Rohadt rég nem voltam úgy Roxmortsban, hogy nem volt meg a halálfalók meg egyéb csúfságok, ráadásul ez egy tök király nap lesz. Este Hagen rendez valami rohadt nagy bulit, ahol végre lazulhatunk kicsit, talán még valamennyire sikerül is elérnünk, hogy befogadják őt, de persze főleg azért várom, mert rohadt rég nem voltam ilyen szintű szabályszegésben. Másodikban csináltam pár dolgot, amiért Umbridge megölt volna, harmadikban kint töltöttem egyszer egy egész éjjelt az udvaron Mattel tök közel az erdőhöz, de azóta nyugi van. Ideje végre visszatérnie Caeliusnak, meg kell mutatnom, hogy azért, mert kapcsolatban vagyok, még ugyanaz vagyok. Maximum azzal egészül ki, hogy Alexszel mi leszünk az elsők, akik elmondhatják, hogy csinálták a Szellemszálláson.
 - Nem anya kapja az ajándékot, az a lényeg, hogy apa mit szól.- bár lehet, hogy Clarnek igaza van, és le kéne állnom a poénos ajándékokról. Még mindig nem tudom, hogy ő mit szólt az enyémhez, amit szülinapjára kapott a csoki mellé. Oké, szereti az ilyen stílusú cuccokat, (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/06/ff/ea/06ffea8c9695ffcfd0f13972b555897d.jpg) de lehet, hogy megsértődött egy kicsit, mert talán kicsit tényleg poénra vettem. Lehet ezért küldött büntetésbe is. A sima folyosón csatangolás nem lehetett a valódi ok.
 Elgondolkozok néhány másodpercet a vonatos javaslaton, miközben kicsit beleharapok a számba. Tényleg nem rossz ötlet, apa szereti az ilyesmit, meg a Roxfortot is, de valahogy úgy érzem, neki is valami muglisabb kéne inkább. Én is mindig jobban szerettem a mugli játékokat, meg a filmeket. Most komolyan, mi az, hogy egy kép nincs ott, amikor nézném, és fizettem érte? De hát nincs itt repülőmodell, és nem rossz a vonat. Bár, azért nem tudom, nekem nem jön be annyira. Talán mert nem én találtam ki, mindig úgy gondoltam, hogy apára én hasonlítok jobban. Clar meg egyre jobban anya. Szóval most jelzem neki, hogy nem, nem az van, amit ő akar, hiába ő az okos meg az idősebb. Bár azért nem akarok összeveszni vele, de hát ki kell állnom magamért.
 - Ez nem jó, ezek a vonatok gagyik, amik itt vannak. Korábban kellett volna akkor vásárolni, a mugli világban sokkal jobb vasútmodellek vannak, mint itt. De hallottam, hogy van egy olyan szemüveg Zonkónál, ami álcázza, ha alszol, és felébreszt, ha valaki sokáig bámul. Mennyire király már, nem?- apa néha mondta, hogy a munka irodai része unalmas, úgyhogy talán azt az időt kéne neki megkönnyíteni. Ha nem tudnám, hogy kviddicsező leszek, nagyon paráznék előre az irodai munkától.
 - Nem, biztos Hagen cigifüstjét érzed.- nem mondom ezt most annyira védekezőn, mert nem hazugság. Ma persze biztos fogyni fog a cigi, és én sem leszek kivétel, mert buli lesz, de azért egy partiban rágyújtani teljesen oké. Amúgy is, miből lenne rá pénzem? Csóróság van, mindig elverem, ha van, most is egy rakat baromságot össze fogok venni magamnak.
 Megállok, bár lehet mondani, hogy inkább beleütközök kicsit Clarbe, azután én is elkezdem nézni a dobost. Rögtön azt nézem, hogy van-e mellette pohár vagy valami, de úgy tűnik, hogy nem pénzt gyűjt, amit jól is tesz. Nekünk nincs, akinek meg van, például Malfoynak, az rohadtul nem adna neki egy vasat sem. Nem tűnik mondjuk kifejezetten szakadtnak, úgyhogy nem csöves. Talán csak nemrég végzett, és most visszajár nosztalgiázni.
 - Jaj, Clar, zseni vagy! Azt imádná! Van olyan dob a Zonkóban, aminek ha a szélét ütöd, akkor extra hangokat meg akár fényeket és szagokat is nyomat.- bár azért van egy vad elképzelésem, honnan vette az ötletet, de ez tényleg jó. Anyu persze lehet, hogy nem örülne neki, de hát neki is lazábbnak kéne lennie apuval meg velünk. Tényleg túl szigorú néha, pedig tavaly láttuk, milyen rövid az élet.


Cím: Re: Főutca
Írta: Giacomo B. Santeria - 2016. 03. 18. - 11:56:28

BE AT YOUR SECRET PLACE
(http://i925.photobucket.com/albums/ad99/fruzsi26/tumblr_m3g9mkljF31qjpmb9o1_1280_zpsprw4s1uw.jpg)
A főutcának kellemesen meghitt a hangulata, pláne ebben a ragyogó napsütésben, ami talán az ősz utolsó ajándéka. Kezdem egyre otthonosabban érezni magam a placcomon, és mivel páran meg is álltak nézni, ezért a harmadik dal után leveszem a fejemről a kalapot és a dob mellé rakom, hogyha valakinek nagyon adakozhatnékja támadna, akkor ne fogja vissza magát, dobjon meg pár knúttal.
Nincs szükségem pénzre, a családomban mindig is elég jól el voltunk eresztve, ez inkább arról szól, hogy kialakul egyfajta kontakt a hallgató és a zenélő között. Ahogy én adok nekik a dalokkal, úgy adnak ők nekem a figyelmükkel és a csilingelő érmékkel. Általában egy pár percnél tovább nem álldogál ott senki, de nekem már az is jól esik, ha valaki megdob egy mosollyal. Most például egy ismerős, Roxfortos vörös hajú lány képregénnyel a kezében, meg egy picit fiatalabb, szőke srác sétálnak el mellettem, és miközben jóízűt beszélgetnek, belehallgatnak az éppen szóló dalba. (https://www.youtube.com/watch?v=zVGl8Spm1v8) Én mindig is a vidámabb zenéket szerettem. Azokat, amikben van egy kis fütyülés, tapsolás, csettintgetés, dobolás. Amiben elengedheted magad, és olyan mintha a puszta közepén a napsütésben egy régi dézsában ruhástul feküdnél, közben fűszál lógna ki a szádból, és a lábaddal követnéd a zene ritmusát. Mert ez jó. És nem gondolkodsz azon, hogy miért is jó valami, csak kiélvezed. A legjobb dolgokat az életben úgy gondolom, nem lehet és nem is kell megmagyarázni. Nos, nekem a most hallható dal is ilyen.
Rámosolygok a lányra és a srácra, és csak élvezem, hogy zenélhetek. Ezek az apró gesztusok és pillanatok érik számomra a legtöbbet.  




Cím: Re: Főutca
Írta: Clarice Edevane - 2016. 05. 08. - 09:21:57
Az a bizonyos ajándék még mindig fájó pont. Egész nyáron segítettem neki, még tortát is kapott! Kétszer! Mert nem csak szülinapjára sütöttem egyet, hanem akkor is, amikor visszajött a Roxfortból a hülye macskája miatt. Még anyának se köptem be az éjszakai kimászkálása miatt Alexel, mert bármilyen döbbenetes, de azért nem vagyok hülye ilyen téren sem. Tök egyértelmű volt, mit csináltak, és egy rossz szavam sem volt. Pedig tudja, mi a véleményem erről. Persze ő csak azt mondja erre, hogy azért van, mert nincs pasim, és soha nem is volt, meg hogy tuti másképp lenne, ha egyszer végre én is találnék valakit, de ezt én valahogy nem hiszem. Nekem fix, hogy a hormonjaim vagy nem is léteznek, vagy már rég megölték egymást, amiért ennyire nem tud érdekelni. Már azon is kiakadtam, amikor Alex mesélte, hogy a barátnőinek segített fiúkat kukkolni. Miért tenne ilyet bárki is? Na mindegy, szóval nem ez az oka és kész.
- Igazad van, jó, elismerem. Az a lényeg, apa mit szól. De... - kötök bele már csak azért is.
- Nem vehetünk semmi olyat, ami nem legális mondjuk. Már a házirend szerint. És semmi olyat, ami felbosszantaná anyát. Bár a dobtól biztosan idegbajt kapna. Meg a szomszédok is. Főleg, ha büdös is. - mosolygom meg a zenét. Fura egy varázsló, bár arcra ismerős. Nem, fix, hogy nem Roxfortos. Ahhoz túl sok a szőr a fején. Idősebbnek néz ki. Talán láttam a képét a Szombati Boszorkány zene rovatában, vagy ilyesmi.
- Hát a mugliknak tényleg jobb vasútmodelljeik vannak. De azt a szemüveget felejtsd el. Mit gondolnának róla a Minisztériumban, ha munka közben aludna? - kérdezem, mialatt továbbra is a zenészt figyelem. Így is csoda, hogy apa visszakapta a régi állását, és soha nem volt vezetői pozícióban sem. De szereti csinálni, végül is muglik közé született. Anyával sokat küzdöttek azon, hogy aztán az Óváros varázsló negyedébe, vagy a belvárosba, a muglik közé költözzenek. Bár nem bánom, hogy Aberdeen belvárosában lakunk, tényleg szeretek ott mindent. Különben is mulattat, amikor a liftben a muglik kinevetik a hetedik emeletet jelző gombot, amikor ők úgy tudják, csak hat emeletük van.
Nem különösebben reagálok a kijelentésre, hogy az új barátja cigifüstjét szagolhatom. Elég átható a dohány szaga, amit én amúgy sem bírok. Nincs igazán bajom az oroszokkal, és nagyon örülök annak, hogy Cael normális velük, még barátkozik is a Romanov ikrekkel, de remélem, nem lesznek rá rossz hatással. Így is sok hülyeségbe veszik be, nem kell, hogy még cigizzen is. De nincs okom nem hinni neki. Így egyszerűen elengedem.
Ellenben ahogyan hallgatom a zenét, úgy döntök, megérdemel pár knútot. Kihalászok néhány pénzérmét a cukorkoponyás tárcámból, s közelebb lépek a zenészhez, hogy az előtte lévő kalapba dobjam őket.
- Khmm, szia! - próbálom megszólítani egy szünetében, hátha idefigyel.
- Nem tudod, hol lehet ilyen dobot szerezni? Nagyon patent, tényleg. - próbálom meg kiszedni belőle. Hátha van valami elrejtett hangszerbolt itt, a közelben. Elvégre Roxmortsról van szó. Persze teljesen nem logikus, hogy minek is vennénk ilyet a faternak, de Caelnek igaza van. A lényeg, hogy neki tetsszen.


Cím: Re: Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 06. - 11:00:24
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/dd/0d/be/dd0dbe0b56571164ed30cfe917dd8388.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/m/set?.embedder=21709978&.svc=copypaste-and&id=222193937)


Ophelia
1999. március 13.
Késő délután

 
Hihetetlen egy nap volt a mai. Már nem azért, mert Dean éppen Roxmortsba küldött csáprágófűért – természetesen egyértelműen azért, hogy eltávolítson a patikából – és össze kell futnom azzal a bizonyos Clementine Banksszel, akit azon a bizonyos nyári napon megcsókoltam az akarata ellenére. Csókot lopni legalább annyira szórkoztató, mint egy értéktárgyat... habár ez a lány nem fogott meg különösebben. Ott, abban a helyzet különlegesnek találtam a zöldes-barnás árnyalatban pompázó szempárt, amivel rám pillantott. Ma azonban még mindig csak más után vágyakoztam, aki valószínűleg soha többé nem kér belőlem már.
Mégsem ezért volt különös ez a mai nap, hanem Nyström felbukkanása miatt. Ahogy lenéztem az ujjaimra, amik még mindig sínben nyugodtak, kirázott a hideg. Szinte hallottam a csontok reccsenését. A fájdalom pedig hirtelen lüktetővé vált. A patikában van fájdalomcsillapító főzet – bíztattam magamat. Ráadásul afelől is nyugodt voltam, hogy lesz ember, aki ellátja a sérülést.
Lassan haladtam a hosszú Főutcán. Már nem volt túl sok diák idekint, a legtöbben pedig már visszafelé tartottak az iskola irányába.
Önkéntelenül is eszembe jutottak az elmúlt hónapok eseményei. Hányszor jártam Roxmortsban mostanában, még többet, mint diákként. Kicsit furcsa is, hiszen szívem szerint nem állnék meg egy pillanatra sem a kastélyt bámulni – akármennyire is lenyűgöz a látvány –, a keserű emlékek miatt. Pedig aztán, mindezek ellenére jó egy hete belógtam a birtokra, amikor Merelt kísértem végig a Szellemszállásról kivezető alagúton. Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát... és azt hiszem, nem is akarom. Persze az állítólag kísértetjárta házról Montrego is eszembe jutott, amint lázasan, szócsatába elegyedtem vele. Csak egy andalogva sétáló pár volna el a figyelmemet. A barna hajú lányról azonnal Blaire és a tegnapi kis kalandunk jutott eszembe... belepirultam a gondolatba. Még szinte éreztem az orromban a kellemes, nőies illatátl... aztán bumm!
Valaminek tiszta erőből neki ütköztem. A vállam környékén éreztem meg a fájdalmat és ahogy felemeltem a fejemet néhány szőke tincs cirógatta az arcomat. Olyan közel álltam az ismeretlen lányhoz, hogy tökéletesen ki tudtam venni a kék szempárban visszatükröződő, késő délután fényeket.
Te jó ég, milyen magas! – gondoltam és azonnal tettem hátra egy lépést. Na igen, Esmé sem túl alacsony, de vele azért nem voltam egy szemmagasságban, hacsak nem vette fel az egyik magasabb sarkú cipőjét... igaz akkor gyakran éreztem magamat alacsonynak, pedig egyáltalán nem vagyok az.
Zavarba jöttem, amitől egyenesen elöntött a düh.
– Nem lehet odafigyelni, vagy mi van?  – fakadt ki belőlem.
Nem akartam túlságosan elragadtatni magamat, de Nytröm után az átlagosnál is nehezebben ment önmagam visszafogása. Éppen csak a pálcámat nem rángattam ki újra a zsebemből. Egyrészt azért, mert a kissé sérült csáprágófű csokor ott volt az ujjaim között, másrészt meg azért, mert a másik kezem törött ujjait, sőt az egész kezemet nem igen akaródzott használni. Ráadásul az ütközéskor alaposan meg is ütöttem őket, amitől megint belém nyilalt a fájdalom.
Előre görnyedve szorítottam a kezemet a testemhez. Nem, mintha ez segített volna bármit. Hosszan fújtam ki a levegőt, azt megköszörültem a torkomat, mint egy higgadtságot erőltetve magamra. Belül persze tomboltak bennem az indulatok, de nem ez a lány tehetett róla. Egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen.
– Azért... nem ütötted meg magadat, ugye?  – kérdeztem.
Nem akartam ezúttal összetűzést, ezért elővettem a jobbik arcomat, akármennyire is nehezemre esett. Egyszerűen már sok volt ez nap és egy esetleges újabb párbaj hiányzott a legkevésbé a nyakamra. Ráadásul ez a fájdalom is borzalmasan legyengített. A fekete mágia talán még rosszabb törést képes előidézni, mint egy hatalmas esés.
 – Sajnálom, figyelmetlen... áh... – Nem tudtam befejezni a mondatot. Ismét előre kellett görnyedne, mintha komoly görcsök gyötörnének. De szerintem ez azoknál sokkal rosszabb volt.
A tekintetemmel valami helyet kerestem, ahol leülhetek esetleg. Éppen csak addig, amíg összeszedem magamat. Aztán szépen belépek a kandallóba és távozok a környékről is.


Cím: Re: Főutca
Írta: Ophelia Wyrm - 2017. 07. 11. - 02:00:37
Mélyen a gondolataimba voltam merülve, a kezeimet a kabátzsebeimbe dugva üveges szemmel bámultam a bakancsom orrát, nem vettem tudomást a környezetemről. Az oldaltáskámban levő könyv erősen húzta a vállam, noha a címét sem tudtam. Annyira szép az idő, végre elkezdett felengedni a hó, s noha a leheletem még látszik a levegőben, a nap melegen, hívogatóan süt, lehetetlenségnek éreztem, hogy az egész délutánom a kastély falai között töltsem, de rajtam kívül keveseknek volt ilyen erős késztetésük arra, hogy lesétáljanak néhány kilométert. Körbekérdeztem minden szóbahozható embert, mindenki finoman visszautasított, talán velem volt a probléma, talán nem, nem is érdekelt igazán. Lia sem volt érdekelt az ajánlatom kapcsán, viszont a kezembe nyomott egy cetlit egy szerzővel és egy címmel, mondván neki kell ez a könyv, én pedig próbáltam jó barátnő módjára viselkedni.
Felemeltem a fejem, körülnéztem, és annak ellenére, hogy a nap késői, narancssárga sugarai vakítóak voltak, a hideg jólesően csípte az arcom. A távolban már láttam a kastélyt, többen is igyekeztünk arrafelé, hiszen még március van, korán esteledik.
Valamiért, ez az atmoszféra, ez a késő délutáni napsütés tavasszal, a holnapra készülődő emberek mindig megremegtettek, elbizonytalanítottak, és az egész látóköröm belengték valamiféle köddel, és nem tudtam soha eldönteni, hogy ez jó, vagy kezdi a két fülem közötti gondolkodásra való alkalmatosság felmondani a szolgálatot.
Egy ilyen délután volt, amikor elmentem életem első randijára, már ha lehet egy vajsör melletti, mugli dolgokról való beszélgetést randinak nevezni. Semmi egyebet nem kaptam attól a délutántól, csak egy kérdőjelet a fejben, és hatalmas nagy szégyenérzetet, mert úgy éreztem, hogy én rontottam el valamit, féltem, hogy ha Caedmon gondolt is valamit rólam, akkor az megváltozott, nem éppen pozitív irányban. De nem, ő ilyen, ennyire furcsa, néha megölel a folyosón, mikor a legtöbben látják, megcsókol, néha pedig csak odaköszön, és ha igazán meg akar bántani, úgy tesz, mintha nem ismerne.
Bambaságomból kizökkentem, amikor vállam hozzácsattant egy másikhoz. Felkaptam a fejem, arcomra kiült a meglepődöttség, a fájdalommal nem volt bajom, az ijedtség nagyobb gondot okozott.
- Nem lehet odafigyelni, vagy mi van? – kérdezte.
Hátráltam egy lépést, alig tudtam szóhoz jutni.
- E-elnézést – remegett meg a hangom.
Ahogy kezdtem magamhoz térni megilletődött állapotomból, egyre inkább kezdett bennem felmenni a pumpa, nem ismertem az illetőt, még abban sem voltam biztos, hogy láttam valaha: olyan magas lehetett, mint én, a haja pedig csillogott a fényben.
Próbáltam türtőztetni magam, nem akartam jelenetet rendezni ennyi ember előtt, de orrcimpáim és arcizmaim megfeszültek, és készen álltam arra, hogyha kell, veszekedést kezdeményezzek.
– Azért... nem ütötted meg magadat, ugye? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Nem.
Hajam összeborzolódott, megpróbáltam helyrehozni azzal, hogy néhány tincset a fülem mögé tűrök. Ajkamba haraptam, éppen indulni készültem, mikor újra megszólalt.
 – Sajnálom, figyelmetlen... áh...
Még a mondatát sem fejezte be, összegörnyedt, én pedig felszisszentem. Kezemmel a válla felé nyúltam, meghűlt bennem a vér, hirtelen minden haragom elszállt, attól tartottam, hogy az ütés az oka, hogy egyre inkább hasonlít egy gombócra.


Cím: Re: Főutca
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 12. - 13:24:42
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/dd/0d/be/dd0dbe0b56571164ed30cfe917dd8388.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/m/set?.embedder=21709978&.svc=copypaste-and&id=222193937)


Ophelia
1999. március 13.
Késő délután

Előre görnyedtem ugyan a fájdalomtól, de a gondolataim ezúttal máshol jártak. A korábbi, meglehetősen rövidre sikerült párbeszédre. Utálom a szűkszavú embereket, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy az olyanokat, mint ez a magas lány. „Elnézést” – dadogva – és „nem”, ráadásul mindemellett, ha dühös is volt, rendesen magába fojthatta. Részemről azt gondolom, ha már egyszer kínoz minket egy érzés legalább adjuk ki, még ha magamat sem tartom egy bőbeszédű alaknak.
Ahogy a keze a vállamhoz ért, ösztönösen elhúzódtam. Mi a franc? – futott át rajtam a kérdés és közben igyekeztem kiegyenesedni. Az ujjaimban még mindig ott lüktetett a fájdalom. Ahogy rájuk néztem persze a pólyán kívül nem sok minden látszott. Az elképesztő kín azonban csak nem akart múlni és tudtam, hogy nincs nálam kivételesen fájdalomcsillapító főzet sem. Azt ezúttal otthon hagytam, hiszen csak munkaügyben jártam itt.
A csáprágófű persze kiesett a kezemből. Az apró virágok megsérültek, ahogy földet értek. Egy-két élénklila szirom le is hullott a macskakőre.
– Ne…  – ennyit tudtam hirtelen kinyögni.
Gyorsan leguggoltam és elkezdtem összeszedni félkézzel a megsérült csokrot. Elég ügyetlen voltam, hiszen egyrészről az ilyesmi kétkezes munka, másrészt még mindig nem tudtam koncentrálni. Csak az járt a fejemben, hogy nem akarok visszamenni újabb adagot szedni. Feltételezhetően Nyström még mindig ott fekszik vagy már talpra állt és megint engem keres. Az pedig semmiképpen nem lenne okos ötlet, ha itt a Főutcán esne nekem. Bárki megsérülhet, még akkoris, ha már nincs is olyan sok diák erre.
– Sajnálom, ma kicsit szerencsétlen vagyok  – pillantottam fel a szőke lányra.
Csupán akkor vettem észre, hogy a cipőjére is került bőven a virágból, mikor újra a dolgommal kezdtem el foglalkozni. Ezt nem akartam. Volt már elég gondom roxfortos diákokkal, nem kellett volna tovább fokozni.
– Nem láttál erre egy padot? Jól esne leülnöm, mielőtt tovább állnék  – mondtam és közben megpróbáltam masnit kötni a csokorra. – Még kandallón át is hosszú az út Észak-Írországba.
Nem sikerült persze a finom mozdulat. A barna zsinór újra és újra kicsúszott az ujjaim közül. Nem akart engedelmeskedni nekem, akármennyire is szerettem volna. Csalódottan bámultam a sikertelenségem eredményét, hiszen egy kisebb szellő megint tönkre tette a csokrot.
– Feltéve, ha sikerülne végre összeszednem a csáprágófüvet…  – dörmögtem kicsit bosszúsan.
Annyira lefoglalt a tevékenység, hogy észre sem vettem, mit műveltem. Kimondtam, hogy hová készülök. Csak pár perccel később futott át az agyamon, hogy Nyström esetleg távolról figyel és ha végre elválnak az útjaink a szőke lánnyal, akkor kifaggatja zsarolással. Kinézném belőle és az hiányzik a legjobban, hogy esetleg a nevelőapámat kezdje el zaklatni. A gyűrű továbbra sem őt illeti, hanem engem vagy legalábbis egy Rowle-t. Kettőnk közül még mindig inkább én vagyok az, semmint ő. Ráadásul Phillip is rám bízta az őrzését.
Lassan egyenesedtem fel. A combom belefájdult a hirtelen mozdulatba, habár már koránt sem olyan élesen, mint azelőtt. Norwood kezelése ezek szerint mégis csak hatásos volt. Remélhetőleg hamarosan a testem minden baja megszűnik és akkor esetleg újabb kincskereséssel tölthetem a napjaimat. Izgatottan vártam a pillanatot. A sérülésem immár második hónapja gyötör és az ujjaim szilánkosra törése ehhez képest csak szúnyogcsípésnek tűnt.


Cím: Re: Főutca
Írta: Mathias Montrego - 2018. 06. 03. - 20:54:54
zene:  Where's My Love (https://www.youtube.com/watch?v=goWa6EzkCh4)
(https://i.imgur.com/5tdqpKB.png)

'Milyen szép vagy! S e káprázat hiába:
csillag leszel - s nem én leszek az ég.'


(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)



Sosem csipáztam a túl édes, túl mázos, túl rózsaszín dolgokat. Sosem voltam édes szájú, kifejezetten ez a jelző nem igazán illet rám, de valahogy a mai nap mégis úgy alakult, hogy a Madame Puddifoot cukrászdája előtt állva a kirakatot bámulom. Nem, ez nem az amolyan nyálcsorgatós bámulós fajta. Az édességbolt sosem tartozott kifejezetten a kedvenc helyeim közé. Egykor talán, biztos, de jelenleg valahogy túl távolinak tűnik az ízlésvilágomtól. Giccsparádé, pláne a Valentin-napi dekorációs művészetük.
Ennek ellenére meg kell hagyni, impozáns kis üzlet, a maga elcseszett nemében. A szünidei hétvégékben az a jó hogy könnyeden foghatja magát az ember - pláne ha az idő is kedvező - és lesétálhat Roxmortsba. Ugyan a vizsgákra kellene készülnöm, de olybá tűnt egy pofa sör Eric-kel simán beleférhetne. Így hát nem a hűvös árnyas fák társaságát választom meg az unalmas tankönyvek szórakoztatását a roxfortbeli birtok valamely szegletében, hanem utam a kastély mellett elterülő városkába visz.
A girbegurba macskaköves úton ami levezet már sokszor megfordultam, de mint mindig most is alaposan megbámulok mindent. Innen a Fúriafűz elég pirinyónak hat, a Szellemszállás pedig egy ódon, rozoga viskónak. A házak háromszög alakú csúcsai délcegen merednek a világoskék apró bárányfelhőkkel pettyezett ég felé. Szép idő van, talán túl szép is. A nyakam merem rá tenni hogy azok a diákok akik nem a maximalista és egyben stréber hollóhátas elvet követik mind itt lebzselnek. Azért szívből remélem, hogy a Három Seprű nem lesz totálisan tele, de persze csalódnom kell. A diákok tömege múlatja ott az időt és befurakodva köztük ugyan másfél órát várok Lestrange-re, aztán végül feladom. Csak a kupám ürítem ki és szurkolom le az érte járó knútot és ezüstöt, hogy aztán unottan távozzak. Így kiérve, mikor megcsap a langymeleg már nyárias szellő és a tömény süteményillat, ami egyenesen a Puddifoot-tól áramlik ki bizony megtorpanásra késztet. Így történik hát hogy ott állok, bebámulva a rózsaszín kirakaton, ami úgy amúgy sosem szokásom. Talán ezt szúrja ki valaki bentről, mert a szöszke lányka nem ismerős, aki lelkendezve kisasszézik és a kezembe nyomja a habos édességet. Egy pillanatig gyanakodva méregetem, majd kinyögök egy köszi-t, amire ő fülig vörösödik és elszalad.
Értetlenül bámulok utána és nem vágom mit csesztem mégis el, ami miatt ez a reakció született meg. Végül kínkeservvel arra jutok hogy, ehh..nők... és inkább a kezemben lévő édességre sandítok. Az szinte holtbiztos hogy bentről érkezett, viszont az is holt biztos hogy én ez így egyedül meg nem eszem. Igaz csábítóan néz ki, de hát... a kalória. Nem mintha amúgy foglalkoztatna ez, de valahogy nem akaródzik egy Crack és Mostro példáját követve a nyílt utcán ráadásul befalni egy egész muffint. Ostobaság de ugyanolyan buta tuskónak érezném magam mint Malfoy kis talpnyalói. Márpedig én minden vagyok csak épp ez nem.
Így hát úgy döntök, keresek egy alanyt aki feláldozza magát az édesség csábító oltárán, velem együtt.
Erre pedig tökéletes példa mondjuk Gauthier, aki kifordul az első utcasarkon. Nem tudom merre siet. Talán pennát vesz, mert eltörött a meglévője vagy tintát, mert beszáradt. Végtére is ő hollóhátas, tuti keményen magol, mint a húgom. Viszont megakasztom a napi teendőlistáját, mikor elé ugrom és a kezébe nyomom a sütemény felét.
- Helló! Gondoltam te szereted ezeket a cukros izéket... én valószínű a felétől rosszul leszek...
Magyarázom egy szusszra, hogy mégis miért toltam a kezébe mindazt a habos édességkupacot, amit vékony ujjacskái között szorongat.
- Amúgy, ja... egész finom...
Közlöm, miután azért csak bátorkodom egy újabb fél másodperces sandítás után a szám közelébe engedni. Az íze, ahogy beleharapok inkább a friss eperhez hasonlít és a hab a tömény cukorsokk ígéretével ragasztja össze egy pillanatra a számat.
- Egy alsóstól kaptam, magam sem tudom mér'...
A hangom elcsuklik, és Héloise-t kémlelem. Az arca most olyan másabb. Mindig ennyire ragyogott? A szeme.... mindig is ennyire kék volt? Tisztára olyan mint Lyanáé, de talán még a táncosnőjétől is jobban csillog. És a haja... mindig ennyire puha és selymes tapintású volt? Mindig ennyire szépen tört meg rajta a napfény? És mégis melyik pillanatban nyúltam felé és tekertem egy tincset az ujjamra? Rejtély...


Cím: Re: Főutca
Írta: Héloise Gauthier - 2018. 06. 04. - 10:32:34
Gyilkos kalóriák

(http://keptarhely.eu/thumbs/2018/06/04/v00/20180604v00oh2j0k.jpg)

M O N T R E G O

outfit  (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/63/95/6b/63956b76e66cea66a76364d5569d19d2.jpg)


A muglik szerint a cukor boldogságot jelent, legalábbis fokozza az endorfin termelődését az agyban, ezáltal alkalmas a hangulati állapotok fokozására. Talán ezért van az, hogy a szakítások nagy része pont olyan cukrászdákban történik, mint ez a Madame Puddifoot is.
Ami azt illeti, Héloise is meg akarta látogatni ezt a sokak által oly gyönyörűnek titulált üzlethelyiséget, de miután szemtanúja volt annak, hogy Marta épp ott, abban a pillanatban, mikor az ajtókilincs felé emelte volna kezét, pofozta fel a barátját és közölte vele, hogy soha többé nem akar vele semmit se csinálni, ment el a kedve az egésztől. Hiába a Valentin napi édességek, szív alakú cuki kis muffinok, a szerelmet nem lehet megvenni kilóra és ha benyomnak egy fél doboz jégkrémet se tudnak javítani a helyzeten: a szakítás bizonyára végleges marad. Lesajnáló tekintete Marta baratjának rózsaszín fondanttal átitatott kültakarója felé irányult, majd sikerült annyit kipréselnie magából, hogy majd legközelebb jobban sikerül és vállon veregette a sziszifuszi szégyenekben úszó kis sütiharcost.
Szegény… vajon ez már az ötödik randi lehetett?
Marta azt mondta, hogy az ötödik randi után… mindegyis
– hessegette el a gondolatot, majd lépteit az ellenkező utcasarok felé kezdte el irányítani, hogy még véletlenül se kelljen senkivel se találkoznia, akinek amúgy ismerős is lehetne. Gondolt itt Patre, akivel tegnap beszélték meg, hogy mit nem kellene csinálnia a Legendás Lények Gondozása vizsája előtt. Példának okáért, nem kellene, hogy Roxmortsba menjen és furcsa kozmetikai termékek után kutasson, ahelyett, hogy szent áhítattal és elmélyüléssel lapozgatná LLG könyvének enyhe dohos könyvtárszagokkal átitatott lapjait.
Héloise-nak elég volt csak megemelnie a súlyos kilókkal felvértezett kiadványt, hogy tudatában lehessen annak, hogy ez nem fog menni. Ennyi nap alatt, ennyi hülyeséget bemagolni, ez embertelen mennyiség. A kis szőkeség a hollóháti diákok reprezentatív mintázatának szöges ellentétét mutatta: utált tanulni, taneszközöket vásárolni és hányingere támadt, ha szorgalmikról kellett beszélgetnie valakivel A tanárok persze imádták az ilyen pedálmedál diákokat, ezért nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ezekkel a pedagógiai mintapéldányokkal se ápolt túlságosan jó kapcsolatot. Meg még rengeteg mindenkivel, akiket most nem is szeretnék felsorolni.
Viszont amikor meglátta, hogy a kedvenc butikjában 30%-os árzuhanás van, szinte azonnal megjött a kedve egy kis shoppingoláshoz és minden, amit tegnap McFly barátjával megbeszéltek törlődött az emlékezetéből. Csak azon imádkozott, hogy még időben érjen oda és ne tűnjön el a tábla az orra előtt (mert volt már erre példa). A körömcipők egyre gyorsabban pattogtak a macskakövekkel ellátott utcafelületen, a kis szőke előtt elmosódott minden, nem látta, hogy ki jön vagy ki megy, csak a szent cél lebegett lelkiszemei előtt: sok mindent vásárolni, kevesebb pénzért. Jó kis alku, nem? Ekkor történhetett, hogy Montrego hirtelen elékerült és köpi-nyelni nem tudott a döbbenettől. Mármint lehet, hogy örült volna, ha elhívja sütizni, de pont most, amikor ilyen akciók vannak? Ne már…..
- Szia! – köszönt vissza, de tekintetéből leolvasható volt, hogy végtelenül türelmetlen és nagyon szeretne menni abba az irányba, amerre elindult.
- Mi ez? – nagyot sóhajtott, amint a kezébe nyomott édességet kezdte el tanulmányozni. Héloise nem igazán szeret ilyen cukros süteményeket benyomni, sőt. Leginkább azon az alapelven van, hogy kizárja az étrendjéből az ilyen egészségtelen, diabetes mellitust okozó vackokat.
- Attól még, hogy finom, nem fogom megtudni, hogy mi ez… – enyhén rápirított a fiúra, de azért még mindig vékony ki ujjacskái között szorongatta a cukorbombát. Várta, hogy történjen valami. Mondjuk, elolvadjon, vagy hopponáljon, vagy előugorjon belőle valami, de az még mindig csak édes eperillatával kecsegtette a járókelőket, nézett farkasszemet Héloise halványkék íriszeivel.
- Na jó, figyelj, nekem erre most nincs időm… - nyomta vissza a hirtelen jött ajándékot a fiú kezébe, mikor az egyre érdekesebb tüneteket kezdett el produkálni. Tág pupillákkal fürkészte a kis hölgyikét és ellentmondást nem tűrő sebességgel közelítette meg törékeny fürtjei halványszőke kontúrvonalait.
- Hé, helló – csettintett kettőt az ujjaival.
- Ennyire finom volt a desszert? – kissé elmosolyodott.Tudta, hogy itt valami turpisság lesz, csak rajta állt, hogy kihasználja-e vagy sem. Montrego olyan kis cukinak tűnt, szinte már-már megesett a szíve. De persze ott voltak az akciók is. Nehéz helyzet, nehéz helyzet.


Cím: Re: Főutca
Írta: Mathias Montrego - 2018. 06. 07. - 17:09:26
zene:  Where's My Love (https://www.youtube.com/watch?v=goWa6EzkCh4)
(https://i.imgur.com/5tdqpKB.png)

'Milyen szép vagy! S e káprázat hiába:
csillag leszel - s nem én leszek az ég.'


(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)



Héloise arca mindent elárul. Azt is hogy nem igazán ér rá és azt is hogy eléggé kétkedve fogadja a sütit. Nem igazán értem a problémáját, végtére is hány lány kap tőlem sütit? Hánnyal osztozkodom? Ritka kivételes esetben van, de azt hiszem nem fogja fel. Sőt... mintha egy pillanatig az az érzésem lenne hogy derogál neki a dolog, pedig... nem normális ez! Aztán minden könnyeden elmúlik mintha csak egy lenge tavaszias szellő sodorná tovább mikor az első édes falat lecsúszik a torkomon. Nem gondolok bele hogy esetleg felelőtlenség, végtére is minden, ami a Puddifootból származik rossz nem lehet... maximum túlfűtött...és szerelmi bájitallal átitatott. Erre azonban nem gondolok időben, és totálisan természetesnek kezd hatni a felismerés, hogy Gauthier lábacskáin jobban áll a magassarkú, mint Lyana La Clair-én.
- Attól még, hogy finom, nem fogom megtudni, hogy mi ez…
A szavaiból nemcsak az értetlenség sugárzik de mintha egy hüyle gyerekhez beszélne. Nem értem mi a baja. Hát nem látott még süteményt?
- Hogyhogy mi? Hát édesség. Süti, egész pontosan. Tuti ismered. Gondolom valami epres habcsók vagy egyéb remek fantázianévvel ellátott édesség, ami onnan származik.
Közlöm teljes nyugalommal és az üzlet felé bökök, aminek a rózsaszín kirakata ott virít hívogatóan mint egy barbie baba a mugli gyerekosztályok polcain.
- Azt ne mondd hogy nem ettél édességet sose! El kell jönnöd velem a Mézesfalásba! Ott annyi csokibékát veszek neked, édesem, amennyi csak beléd fér!
Kacsintok a lányra vigyorogva. Hogyhogy nem Héloise-t szedtem fel eddig? Komolyan hogy kerültem én őt ki? Lya mellette egy eltompult fénysugár, Clem pedig nem hogy nem Napsugár, egyenesen egy fekete lyuk e mellett a lány mellett!
- Na kóstold csak meg, szivi. Szeretek mindenben első lenni..
Duruzsolom neki miközben közelebb hajolok felé és átható barna szemeimmel kéjesen várom a pillanatot mikor a szép ívű rózsáspiros ajkak rátalálnak a rózsaszín cukormázra.
Pechemre ez csak vágyálom marad mert a lány nem adja könnyen magát.
- Na jó, figyelj, nekem erre most nincs időm…
A süti másik fele a kezemben landol én meg elképedve meredek rá. Szemeim kikerekedve pislognak hol az édességre hol fel a lány arcára, aki mintha... dühös lenne? Pedig olyan kis tündibündi és édes és finom és... mi baja van ennek az én sütimmel?
- Hé, helló! Ennyire finom volt a desszert?
A kérdése kizökkent és most tűnik csak fel, ahogy az arcom előtt csettintget hogy neked szól.
- Ó hogy..? Ja! - eszmélek fel és újabb magabiztos vigyor terül szét arcomon. - Ugyan szivi, ezt mondom. Nem értem mi bajod van a sütimmel. Megéri megkóstolni...
Behízelgő arccal nyújtom felé újra és a szája előtt körözök vele egy pillanatig. Aztán meg, mert hát tudom hogy a merészségem zavarja hogy megérintettem, rákontrázok. Mert miért is ne?
Mindez abban nyilvánul meg hogy még közelebb hajolok felé, míg kezemmel előtte tartom az édességet, s a fülét megtalálva suttogom bele a szavakat.
- Edd csak meg. Nem lesz tőle semmi bajod. Aztán én szívesen megkóstolnék másfajta desszertet is ha benne vagy.
A tekintetem megvillan a kétes utalásra, remélve érti mire is utalok. Evidensen nem a nyílt utcán fogom letámadni, pláne nem életem szerelmét, de azért mégis csak az első randi után alig állom meg hogy ne vigyem ágyba. Orrom hegye az ő füléhez ér, és nem állom meg, szelíden végighúzom a bőrén remélve, őt legalább elfogja annyira vágy mint engem. Mit tesz ez a nő velem? Jézus isten!
Mi ez, ha nem az igazi és tökéletes meg persze véletlen első randi? Olyan, mint az ostoba könyvekben vagy filmekben. Benne pedig mi a főszereplők. És hülyeség, de tudom, ő lesz az örökkön örökké, meg a gyerekeim anyja. Mert hát akinek ilyen puha a haja és finom az illata, ennyire kecses a lába azokban a körömcipőkben az könnyen elcsavarja a fejem és vele még a sütizés sem degradáló, unalmas vagy gyerekes. Sőt... ha megkérne megesküdnék, hogy örök időkig csak ezt ennék, és persze vele, csak egy szavába kerülne.


Cím: Re: Főutca
Írta: Héloise Gauthier - 2018. 06. 08. - 17:41:41
Gyilkos kalóriák

(http://keptarhely.eu/thumbs/2018/06/04/v00/20180604v00oh2j0k.jpg)

M O N T R E G O

outfit  (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/63/95/6b/63956b76e66cea66a76364d5569d19d2.jpg)


Hogy hány lány kapott sütit Montregótól, nem igazán tudnám megmondani, de nem is az én tisztem, úgy hiszem. A kis barna kell, hogy számontartsa ezeket a dolgokat, történetünk főhősnője pedig, szimplán örült annak is, hogy egyelőre tisztes távolságból figyelhette Mathias átváltozását. Mert ez, ez az volt a javából.
Mintha valami rózsaszín cukormázas felhőből mászott volna ki, úgy bazsalyogott Montri bácsi Héloisera. Vajon madarat készülnek fogatni vele? Nem tudhatjuk. Mindenesetre a tekintete, az vetekedett a csillagszemű juhászéval. A kis fagyosnak meg nagyon kellett uralkodnia magán, hogy egy hirtelen pillanatban ne teremtse le úgy a fentebb említett hím egyedet, hogy az ne akarjon belesüppedni Roxforti hálókörletének igen kényelmes pamlagába, és ne búcsúzzon el mindörökre a csinos fehérnépek körüli legyeskedéstől.
Héloise meg volt győződve arról, hogy mint mindennek, ennek is létezik megoldása. Kell, hogy legyen megoldása, fogalmazzunk inkább így. Ez okozhatta azt is, hogy egy ideig tartotta magát, nem adta fel a reményt, habár gondolatai végülis permanens jelleggel Williamson körül jártak. Pedig az se volt jobb, egy fokkal se, szóval mondhatnánk azt is, hogy mindkét főnyereménnyel is csak Gabriel arkangyal hótaposóját fogdoshatta. Szegény teremtés, mit követhetett el, hogy Merlin ilyen szinten ostorozza?
- Süti…. aha – vetett még egy utálkozó pillantást az instant szerelmet gerjesztő rózsaszín latinlover muffinra. Fantasztikus – ezt már csak úgy magában tette hozzá és nyelt egy nagyot. Na, nem azért, mert elindult a nyálelválasztás a mirigyeiben, hanem azért, hogy visszatartsa azt a hányingert, amit ennek a babarózsaszín üzletnek a látványa és Montrego hirtelen cseppfolyékony halmazállapotúvá való manifesztálódása okozott a számára. Megvakarta fejét és egy bájvigyort erőltetve ábrázatára reagált Monti szavaira:
- Igen, talán majd egyszer, ha nem leszel ilyen állapotban – vázolta fel lehetséges alternatívaként, azt, ami most, egyáltalán nem jöhetett szóba. Majd próbálta egy fokkal lejjebbre ereszteni a süteményt, amire Monti teljesen begerjedt. Egyen belőle meg hasonlók, bámulatos gondolatok. Legszívesebben eldobta volna a fondantos cukorbombát, de egyelőre, mivel még nem találta a helyzet megoldását, úgy döntött, jobb lesz, ha magánál tartja. Legalább lesz mit megmutatnia annak a híres táncosnőnek, akivel, ha jól hallotta, Montrego nem kicsit összeszűrte a levet. De mindegyis, az a lényeg, hogy ebből a szituációból maradandó sebek nélkül tudjon kikecmeregni.
Órájára pillantott. Még 15 perc és zárnak. A francba…- csóválta meg a fejét.
Montrego? Montrego meg még mindig be van kokózva ettől a hülye süteménytől. Na, mi legyen? – ekkortájt lophatta magát Mathias a közvetlen közelébe, szemei teljesen elkerekedtek, kezeit védően fonta maga köré.
- Kérlek, ne gyere közelebb, most nem vagy abban az állapotban – mentegetőzött, de Montrego pont rózsaszínokat kaksizott az elképzeléseibe.
- Én mondtam… - és nagy nehezen előhalászta a pálcáját kistáskája egyik féltve őrzött szegmenséből.
- Milyen másfajta desszert? Ne hülyéskedj… - végtagjai megremegtek a dühtől, de eszébe jutott valami, amit még az édesapjától tanult.
Ó, basszus, a Heimlich…. a Hemlich-műfogás. Finoman lopózott Montrego háta mögé és mintha nagyon szerelmes lenne egy kis puszit nyomott a fültövébe.
- Igen, én leszek neked az első, csak hagyd, hogy keresztülkulcsolhassam a kezem a pocakodon – suttogta csak úgy maga elé és kezeivel egész masszívan körbefogta a kis szerelmest.



Cím: Re: Főutca
Írta: Mathias Montrego - 2018. 06. 10. - 08:03:10
zene:  Where's My Love (https://www.youtube.com/watch?v=goWa6EzkCh4)
(https://i.imgur.com/5tdqpKB.png)

'Milyen szép vagy! S e káprázat hiába:
csillag leszel - s nem én leszek az ég.'


(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)



Nem veszem fel undorodó pillantásai, mert tudom miért ilyen. Ha megkóstolná csak egy harapás erejéig rögtön másképp képzelné, érezné, látná, ízlelné a dolgokat. Az életet. És persze a sütit is.
Eljutok arra a pontra, hogy rá kell jönnöm, áldanom kell Merlin őstehetség kezét, aki azt az alsóbb évest felém sodorta. És abban is holtbiztos kezdek lenni, mindamellett hogy Héloise biztosan mellettem és az ágyamban köt ki, hogy a Puddifoot a kedvenc helyem és minden szabad hétvégémen ide fogok járni. Már szépen elképzelem, ahogy Hélivel minden évfordulónk alkalmával ellátogatunk ide, és hasonlóan színes kis cuki habcsókos sütivel kínálgatjuk a másikat, rogyásig zabálunk nevetgélünk, csókolózunk aztán meg ki tudja…
Nem kérdés, hogy a feleségem lesz. Már csak azt kellene kitalálni hogy a Tiffanyból melyik gyűrűt vegyem neki. B biztosan segíteni fog, Clem után Hél igazi főnyeremény, ezt senki nem tagadhatja. Így hát elégedett vigyorral arcomon csöppenek bele újra a valóságba, ami azt takarja hogy a lány arcára lehelek egy finom ám talán követelőző csókot. Az illata bekúszik az orromba, ami keveredik a samponjának lágy virágos illatfelhőjével és ez a teljes katarzis élményét kezdi kimeríteni tompa, szerelembe megfáradt szívemnél.
Fel sem fogom a lány ellenkezését, nem tűnik fel a megragadott pálca, vagy az ellenkezése, mindössze akkor, mikor az a mellkasomat kezdi el bökni. Csak ekkor vezetem le pillantásom és látom, hogy a hegye egyenesen a szívem felé irányul. Hát hogy lehet ez is ilyen cseszettül tökéletes?
Nemhogy nem félelem, öröm jár át. Szeretem a tűzről pattant teremtéseket, és amúgy is, Héloise tényleg kezdi kivívni az elismerésem.
- Ó édesem! Tudod jól hogy a szívem máris a tiéd. És jobb ha én adok pálcát…
A csábos, sokat sejtető mosoly kíséri a sokat jelentő szavakat. Azért mégis csak a nyílt utcán vagyunk és mégis csak emberek vannak rajtunk kívül, akik ugyan furán merednek ránk, de hát ez kit érdekel? A szerelem fura dolgokat művel. Az igaz szerelemért meg mindenki féltékeny. Ránk meg, mivel abszolút egy álompárnak illünk be, pláne.
S talán a szavaim hatása, ami működik, vagy a lány úgy dönt már nem kéreti tovább magát, cselekvésre indul. Hagyom, hogy körbejárjon, ha akar méregessen, mint egy vadász a darab húst. Még élvezem is, hogy most az egyszer nem én vagyok a kezdeményező fél .  Alapvetően sosem tudtam hova tenni a nők és a kéretés kettősségét. Ha akar valami, szerezze hát meg, nem? Minek itt a plusz, totálisan felesleges köröket járni? Minek húzni az időt? Nem mondom, a rákészülési fázisban is van izgalom, evidensen nem kapkodni kell, de hát… tudjuk jól hogy a Héloise Montrego név elismerést fog kivívni magának. Nekem meg abszolúte tetszetősen csengő név. Akkor meg?
Esküszöm, ha akadna egy gyűrű nálam, most azon nyomban le is térdelnék… de sajnos nincs. És alapvetően is ezt nem akarom elkapkodni. Ugyan formalitás, de az igaz szerelem beteljesülésének meg kell adni a módját illendően. Így hát csak vigyorogva, fejemben az esküvői dallamokkal hagyom, hogy a lány azt tegyen velem, amit csak akar.
 - Igen, én leszek neked az első, csak hagyd, hogy keresztülkulcsolhassam a kezem a pocakodon.
Kuncognom kell a szavakra. Nem épp ő az első, de meghagyom abban a hitben, ha őt ez izgatja. És valójában miért is ne izgatná? A reakciója… az, ahogyan felém hajol és csókot lehel egyértelmű utalás arra, hogy nem közömbös irántam. Melyik nő csókolgat férfiakat fültövön hobbiból?
Hát na ugye! Szóval máris vad örömmel kezd el kalapálni a szívem, miközben a kicsi feszes kezecskék a mellkasomon járnak táncot és lejjebb csusszannak. Elégedett morgással nyugtázom a dolgot, mert ilyen gyors sikert rég könyveltem el, s már épp azon tűnődöm melyik szobát is kérjem ki a Seprűben egész hétvégére, mert hogy én a kastélyig vissza nem bírom ki nélküle, az is biztos.


Cím: Re: Főutca
Írta: Héloise Gauthier - 2018. 06. 13. - 15:58:35
Gyilkos kalóriák

(http://keptarhely.eu/thumbs/2018/06/04/v00/20180604v00oh2j0k.jpg)

M O N T R E G O

outfit  (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/63/95/6b/63956b76e66cea66a76364d5569d19d2.jpg)


Héloise kínban volt nagyon. Hol órájára pillantott, hol meg a kokós Montregora, aki persze még mindig azon az állásponton volt, hogy szerelmes, amivel tulajdonképpen nem is lett volna semmi probléma, de pont Héloiseba? Méghozzá menthetetlenül?
Ez vicc.
Ez ugye csak vicc? – ismételgette magában a kis szőke, de nem volt mit tenni, Mathiasban túltengtek a tesztoszteronok. Mint egy életveszélyes szerelmi bomba ketyegett körülötte és a kis fagyos naná, hogy nem akarta, hogy berobbanjon.  Pont elég volt neki azt a néhány másodpercet is kibírni, ahogy puha ajkai már csak egy milliméternyi távolságra köröztek vérvörösen duzzadó szájszerve vonalaitól. Visszaszámlálva magában, Morgannak képzelve Montit, próbálta túlélni a nem kis megmérettetéseket okozó szituációkat, melyeket csak és kizárólag Mathias duzzadozó vágyainak köszönhetett:
- Ó istenem, de gusztustalan – fanyalgott Héloise és védekező pozícióba emelte szemeit, meg persze, pálcát is rántott, ami hegyesen állt Mathias szíve fölött, éket verve bimbózó kapcsolatukba.
- Ó édesem! Tudod jól hogy a szívem máris a tiéd. És jobb ha én adok pálcát… - milyen pálcát?    És a szíved? A szíved szerintem egy elcseszett szerelmi muffiné – egészítette ki magában Monti szavait, és a sokat sejtető csábos mosolyokat, ezúttal nem esett nehezére figyelmen kívül hagyni.
Persze, mint, mindig, most is tartotta a két lépés távolságot, esze ágában sem volt odaadni a pálcáját Monti bácsinak. Még képes lesz és kettétöri és ne akarjuk megtudni, hogy az milyen szituációkat fog majd szülni. És hogy Héloise Montrego? Na nem, ez egy nagyon bizarr feltételezés. Még mindkettejüknek érni kell a témához, Héloise alig múlt el tizennégy és Mathias… Mathias meg talán újraéli a gyerekkorát? Ahogy végigmért rajta, hát pont úgy állt ott, mintha egy éjjeli pillangó szállta volna körbe, teljesen odavolt gyönyörűségében.
- Merlinkém, kokósan is milyen édes.. meg kell zabálni – mosolyodott el Héloise, amikor azokat a kis mondatokat Monti fülére helyezte, akár egy hallókészüléket és akcióba lendült.
- Édesem, nyisd nagyra a szádat, és mondd, hogy ááááááá! Mindjárt történik valami -  legalábbis remélte és finoman beleöklelt Montika gyomrába, ami nagyon fájhatott, de ha ügyesen kivitelezettre sikerült, akkor máris előkerült a szép kis cukormázas rózsaszín fondantszerelem megemésztett maradványa.


Cím: Re: Főutca
Írta: Mathias Montrego - 2018. 06. 17. - 18:26:39
zene:  Where's My Love (https://www.youtube.com/watch?v=goWa6EzkCh4)
(https://i.imgur.com/5tdqpKB.png)

'Milyen szép vagy! S e káprázat hiába:
csillag leszel - s nem én leszek az ég.'


(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)



A gusztustalan megjegyzés lazán elsuhan a fülem mellett, s inkább értelmezem ezt annak, hogy Hélit valószínű zavarja a nyílt utcán történő összeakadásunk. Jó, jó talán igaz, hogy van benne valami, ami gond. Mondjuk a fél iskola rólunk fog pletykálni, pláne hogy Belby mintha most ment volna be épp a pennaboltba miközben alaposan megbámult minket, plusz esetleg nem ennyire nyíltan kellene felvállalnunk a szerelmünket. Sajnos szemet szúr hamarjában és bár én talpig becsületes vagyok (az amnéziám óta biztosan), azért nem szeretnék senkit sem megbántani. Pedig az a kis barna ötödéves sírásra görbülő ajkakkal figyelte Héloise-t és tekintetében mély undorral vegyes irigység párosult. Na igen, hát ilyen ez a féltékenység… Sajnos belőlem csak egy van és időben kell megragadni az alkalmat…
Nem is törődöm semmivel, csakis a lánnyal, aki ugyanúgy színt vall iskola és Roxmorts lakói előtt, mint én. Ez nem kevesebb örömmel mint az egóm mérhetetlen duzzadásával jár, mert hát ilyen gyorsan se csajoztam be még sose. Ha ezt Lestrange megtudja akkor eszi majd a kefe és tuti megpukkad az irigységtől. Az ő sármja is csütörtököt mondd mellettem, mert szerintem ez a világtörténelem leggyorsabb örökkön örökkéje és Shakespeare Rómeója meg Júliája halovány utánzat volt hozzánk képest.
Lehunyom a szemem és úgy élvezem ki a lány ujjacskáinak játékát. Abban száz százalékig biztos vagyok, hogy a kezei csodákat tudnak művelni és arra is mérget veszek, hogy jobban csókol mint bárki akivel eddig dolgom volt. A lebiggyedő kis akaratos ajkak eléggé hívogatóan vonzóak és nem is állok ellent a kísértésnek. Csókot lopni sosem könnyű, de azért megkísérlem noha féloldalasan állok neki, ahogy hátrafelé araszol.
Ajkaink azonban nem találkoznak, mert ebben az óvatlan pillanatban sikerül valakinek jó erővel gyomorszájon vágnia. A levegő sípolva szalad ki belőlem és ösztönösen görnyedek össze, hogy a belém nyilalló fájdalom mértékét csökkentsem.
- Ahhh baszki… - nyögöm ki két levegőprés között. Feltételezem, hogy Héli valamelyik másik hódolója rontott nekem és nem nézi jó szemmel, hogy ennyire rámenős lettem.
- Ez nem esett jól…
Hörgésem nem tökéletesen hallható de azért jobbára értelmezhető. Sajnos azonban egy gondom még ezen felül is akad. Mégpedig, hogy a hányinger hullámokban önt el. Semmi kedvem nincs a nyílt utcán rókázni és semmi kedvem nincs épp Héli előtt művelni ezt. Jó pár átmulatott estét magam mögött tudtam és akadt már alkalom mikor a macskaköves utcával szemeztem az egyik hát falának támaszkodva, de nem szeretném hogy ez itt megismétlődjön. Semmiképpen. Így hát mély levegőt veszek és megpróbálom leküzdeni a dolgot, miközben kezem felsiklik életem szerelméére és lefejtem magamról az övét, hogy megfordulhassak.
- Valami barom nekem jött. Érted a csillagokat is lehozom szépségem!
Közlöm újra vigyorogva, ami kissé erőltetett, de minden szóban igaz, s azzal magamhoz rántom. Mély levegővel szippantom be az illatát és nézek a szemeibe. Nem érdekel sem a pálca sem semmi, ami éket verhet közénk. Kezét félrehúzom és hagyom, hogy a testünk összeérjen. Közelebb hajolok és úgy suttogom neki a vallomást.
- Eszméletlenül gyönyörű vagy.
Valóban annak is látom. Sugárzóan szépnek, egyedinek, és tökéletesnek. Az ajkai mindenképp hívogatnak, így hát lecsapok rá mint héja a réti nyúlra, hogy szerelmünk megkezdje első lépését a totális beteljesedéshez.


Cím: Re: Főutca
Írta: Héloise Gauthier - 2018. 06. 18. - 12:20:00
Gyilkos kalóriák

(http://keptarhely.eu/thumbs/2018/06/04/v00/20180604v00oh2j0k.jpg)

M O N T R E G O

outfit  (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/63/95/6b/63956b76e66cea66a76364d5569d19d2.jpg)


Héloise nem egészen így képzelte el ezt az egészet. Mármint az, hogy a gusztustalan csak úgy elúszott Monti füle mellett, még hagyján is, de hogy a Heimlich sem sikerült? Mindkettőjükre nézve végzetes lehet – ekkortájt üvölthetett fel Monti fájdalmában a kis fagyos meg szimplán összeszorította ajkait, hisz borzasztóan dühös volt, arra rohadék kis süteményre, ami persze még mindig vígan dalolászott a kis barna feneketlen bendőjében. S hogy miért mondom ezt? Mert ha lenne neki, (feneke) akkor Héloise-t ám merlin se tudná megállítani abban, hogy megmenthesse a totális szerelem globálisan szar következményeitől.
Mármint, amikor ilyeneket suttog, hogy eszméletlenül gyönyörű vagy, eszébe se jut, hogy amúgy ő még rohadt fiatal? Vagy hogy egyáltalán nem szeretne családot, se gyerekeket, se igazából semmit, ami Mr. Tesztoszteronnal kapcsolatos? Egyálalán honnan veszi a bátorságot, hogy ennyire közel kerüljön és ilyen finom érintéseket engedjen meg magának? És mi az, hogy egy könnyed mozdulattal azt az egyetlen egy dolgot, ami éket verhetne közéjük, konkrétan kisasszony kezét, félreteszi az útból és megtorpanásra készteti pálcájának szíve fölé magasodó jellegét? Ugyanis pont ebben a pillanatban ejtette ki Héloise vékonyka ujjacskáinak kecses szorításából, azt az egyetlen egy eszközt, amivel védekezhetett volna a kis szerelembomba támadásai ellen.
- Montrego, ejnye – kezdett volna mondanivalójába, de amikor megérezte a fiú testének melegét, váratlan közeledéseinek ellentmondást nem tűrő jellegét, nem kívánt érzelmeket váltott ki belőle. Például az a libabőr, ami épp elindulni készült a lábujjától egészen a feje búbjáig, az egész beszédes lehetett. Szavak nélkül is árulkodott arról, hogy a kisasszony hogyan érezheti magát. És ez a tapasztalt, sármos fiatalember ne tudna olvasni a jelekből? Héloise, te mégis milyen tévhitekbe ringatod magad?
- Te, most épp mit csinálsz? – ripakodott olyan számonkérően Montregora, mintha annyira ellenére lenne, amit csinál, de igazából a szíve mélyén tudta ő is, hogy egyáltalán nem így van vele.  De azért tudjuk, hogy miért műveli ezt. Minden annak a szerencsétlen szerelmes muffinak a következménye, szóval kockázatos bármit is komolyan venni, ami esetleg annak tűnhet, de nem az.
- Drágaságom – kezdte visszafogott suttogással
- Te is gyönyörű vagy – mosolyodott el és némiképp belepirult ebbe a kijelentésbe, majd azért kicsit megkeményítve vonásait folytatta tovább:
- Csak éppen elfogyasztottál egy olyan muffint, amitől szerelmes lettél. Gyengéd érzelmeidet azonban nem az én irányomba, hanem egy nálam sokkalta idősebb és tapasztaltabb hölgy irányába táplálod, kinek neve: Lyana – világított rá arra, hogy igen, szép, szép ez a produkció és igen, ha lenne még valamikor ilyen, váltana rá jegyet, de azért maradjunk meg annál az eredeti felállásnál, hogy Montrego nem szereti Héloiset és Héloise tökéletesen el is van nélküle. És ez így van jól.


Cím: Re: Főutca
Írta: Mathias Montrego - 2018. 06. 20. - 21:34:11
zene:  Where's My Love (https://www.youtube.com/watch?v=goWa6EzkCh4)
(https://i.imgur.com/5tdqpKB.png)

'Milyen szép vagy! S e káprázat hiába:
csillag leszel - s nem én leszek az ég.'


(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)


Ahogy eddig sem érdekelt semmi, ami az ellenállás legkisebb jelének tűnt, úgy ez után sem foglalkoztat. Ilyesformán az ejnye pláne nincs hatással rám. Ez ugyan pech lehet, de hát jelen helyzetben csakis az érdekel, hogy a szerelem jegyében éljem le életem hátralévő pillanatait, mert ha nem teszem meg, félő, hogy öngyulladásba kezdek mint egy kibaszott főnix a legsiralmasabb hamvadónapján.
- Te, most épp mit csinálsz?
A lány kérdése ugyan megállásra késztet, de csakis annyiban lassít le hogy fél másodpercre működésre bírom az agytekervényeimet, amik még nem bődultak el totálisan épp tőle.
- Hogy mit? Hát na mit? Örömet okozok neked... és magamnak...
A véége enyhe dörmögés, amolyan mégis mi a fárszt csinálnék életem? Történetesen én benne vagyok aztán mindenben, főleg ami a gyerekkel kapcsolatos, de ezt nem kötöm épp Roxmorts utcáján az egész világ előtt a lány orrára. Majd a türelmetlen akarásomból, amit a csókba viszek bele kiérzi és elkárhozik velem együtt a beteljesülő szerelem igaz oltárán.
- Drágaságom...Te is gyönyörű vagy...
Máris magabiztosabban állok a dolgokhoz, na nem mintha ez amúgy probléma lett volna eddig. Igaz az amnéziám után kissé félszegen kezdtem neki a csajozásnak, végtére is ott volt Eric ezer jótanácsa és a múltam, ami kellőképp beárnyékolt, s talán Clemélsem voltam az ászok ásza eleinte (csak jóformán a szüzességem vesztettem el újra vele mondhatni), de mostanra azért összekapartam némi tapasztalatot így biztosan állíthatom, Héloise nem fog hiányt szenvedni semmiben.
Ez mintha azonban a lányt nem elégítené ki kellőképp, legalábbis az, hogy újra megszólal, egyértelmű utalás számomra.
- Csak éppen elfogyasztottál egy olyan muffint, amitől szerelmes lettél. Gyengéd érzelmeidet azonban nem az én irányomba, hanem egy nálam sokkalta idősebb és tapasztaltabb hölgy irányába táplálod, kinek neve: Lyana.
Némán hallgatom végig a válaszát és mikor a legutolsó szóhoz ér, a névhez, vágok egy fintort. Beúszik egy ködös arc, egy picsogó liba személyében, aki folyton egy olasz fasziról áradozott és a hollóhátas lány egyből tudhatja, semmilyen jó véleménnyel nem vagyok róla. De csak hogy minden kerek legyen, kiegészítem a feltételezését.
- Drágám. Az a nő a múlt. Csöppet sem kell féltékenynek lenned rá. Egy görbelábú béna bohóckodó táncos fruska, semmi több. Te vagy az életem értelme...
Az utolsó szavakat szinte suttogom, s nem állom meg, még közelebb hajolok a lányhoz, hogy aranyszín haja az orromat csiklandozza.
- ...mindig is az voltál...
Surrogom a fülébe érzékien és vágytól fűtve, hogy aztán mindezt igazán megkoronázzam. Csókkal. Olyannal remélhetőleg, amilyenben a lánynak eddig soha nem volt része. És ha valami, hát ez igazán hitelt ad szavaimnak. Nekem nem szükséges semmi, mert elég éreznem magamon a gyönge kis testét, az erőtől feszülő kezét, a félredobbanó szívét, hogy tudjam, kíván engem.
Ajkaim könnyeden siklanak végig arccsontján felszántva a bőre simaságát, hogy végül az orra vonalán át a szája sarkához érjek és oda leheljek apró, még közel sem követelőző puszit. Lassú táncba hívás ez, de kifizetődő, ha kicsit is eltompul a másik. Márpedig garantált a siker, mert a muffin maradéka a kezemből a földön landol valamerre, kutyát se érdekli épp hova és kezem inkább a lány derekára feszül rá, hogy megtartva még közelebb vonjam magamhoz. Így szinte már csakis a ruhák választanak el egymástól minket, amik totálisan feleslegesnek tűnnek most, pláne hogy kezdenek szűknek hatni. Laza könnyedséggel tartom meg a lány könnyed kis súlyát, hogy ne kelljen neki a magassarkún oly nagyon egyensúlyozni, s mindeközben másik kezem eltáncol a karján, fel a vállán hogy aztán a hajába túrva a tarkóján simítson végig és vonjam magamhoz. Ajkaim immár határozottabban érintik az övét hogy aztán totálisan követelőzővé váljak és nyelvét is előhívjam, mert bárhogy nézzük is, a csók összhangja így igazán tökéletes. Én pedig a fellegekben érzem magam vele és nem akarok neki rosszabbat mint a legtökéletesebb másodperceket, amik órákká duzzadnak majd hetekké, hónapokká, évekké... akár egy egész életté.  


Cím: Re: Főutca
Írta: Héloise Gauthier - 2018. 07. 07. - 11:14:14
Gyilkos kalóriák

(http://keptarhely.eu/thumbs/2018/06/04/v00/20180604v00oh2j0k.jpg)

M O N T R E G O

outfit  (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/63/95/6b/63956b76e66cea66a76364d5569d19d2.jpg)


Való igaz, Mathiast nem érdekelte semmi, Héloiset meg minden olyan dolog foglalkoztatta, ami a jelenükkel és jövőjükkel kapcsolatos, hisz a nem kívánt gyermekvállalás szellemei úgy magasodtak föléjük, mint az a cukrászda, ahonnan az ismeretlen eredetű sütemény származott.
Próbált volna védekezni, próbálta volna leállítani az események sorozatának hömpölygő áradatát, olyan szavakkal, hogy ezt most nem így és nem ilyen ütemben kellene csinálni, de ahogy Mathias ajkai ráforrtak az övéire, nem kicsit ledöbbent. Azt hitte, a csókolózás terén már elég sok mindent megtapasztalt, ami okító jelleggel szolgálhatott volna a számára, de ez, ez egészen új volt és bámulatosan nagyszerű a maga puha, bársonyos de egyben követelőző jellegével együtt.
- Ahha, örömet okozni… azt te… (nagyon tudsz) – akarta volna mondani, de aztán védekezően megtett pár lépést hátrafelé, maga köré fonva kezeit, hogy Mathias még véletlenül se érhessen a testéhez.
Mármint ez veszélyes, rohadt veszélyes.
Ugyanis, ha Héloise is belebocsátkozik ezekbe a hullámokba és érzelmileg nem tudja függetleníteni magát a szituációtól, egy hülye, rózsaszín cukormázas sütemény eredményeként Héloise Montrego avanzsálódik belőle. Ezt pedig ugye nem akarjuk, ugye, nem akarod, Héloise?!!
A józanító gondolatok úgy árasztották el Héloise szürkeállományát, mintha egy ingerek nélküli szobába telepítettek volna egy játszótérnyi mennyiségű óvodás gyermeket. Bámulatos. Rezdült, sóhajtozott, lélegzett, akárcsak Mathias, csak az ő vágyakozásába egy csipetnyi félelem is vegyült. Ahol pedig a rémület megveti lábait, ott köztudott, hogy nincsen helye szerelemnek.
- Tudom, hogy miért csinálod ezeket … - szólalt meg, mikor a kis barna közelebb hajolt és felvázolta, hogy mennyire nem érdekli se Lyana, se semmi, ami vele kapcsolatos. Lehelete szinte körbefonta Héloise receptorait és tudatalatt arra késztette, hogy megcsókolja a férfit. Egyelőre viszont tiltakozott, rezisztensnek mutatkozott minden ellen. Mathias meg mintha a gondolataiban olvasott volna, már meg is tette az efelé irányuló lépéseket. Veszélyesen szántott végig Héloise arcán és bársony-puhaságú ajkaival, úgy zongorázott Héloise idegszálain, hogy a tiltakozástól görcsös ívbe feszült törékeny teste és a szíve…… ami eddig sem volt túlságosan higgadt állapotában, olyan szinten forgolódott mellkasában, hogy csodálkozott volna, ha Mathias nem érzékeli a kis kék ruhán keresztül, hogy minden törekvésébe beledobban.
- Ezt nem teheted velem – kezeit görcsösen szorítva magához, félig belekapaszkodva ruhája szegletébe akart dominanciát nyerni a teste felett, aminek persze kifejezetten jólestek Mathias gyakorlott érintései, melyekbe szinte belebódult (sütemény nélkül is!!). Jól jött, hogy Montrego erős karjaival próbálta megtámasztani, ugyanis lehet, hogyha nem így cselekszik, akkor leszédül magassarkú cipőcskéiről és beleapplikáldik Montrego kültakarójába. Ha pedig ez a két felhevült test együtt kezd el izzani, már biztosan nem lett volna Héloiseban annyi erő, hogy egy váratlan pillanatban, akár egy kecses sellő kicsússzon a kis barna egyébként nagyon édesen birtokba vevő karjaiból és kezét a magasba lendíthesse, hogy erőszakkal próbálja meg feloldani a rettenetet. Nem akarta felpofozni Mathiast, csak egyszerűen nem látott más alternatívát. A kis kezek a másodperc tört része alatt landoltak Montrego arcán és határozottan kérve kérlelték, hogy ne akarjon többet, mert az fájni fog, mindkettőjüknek nagyon fájni fog és egyikőjük se fogja tolerálni.


Cím: Re: Főutca
Írta: Mathias Montrego - 2018. 07. 17. - 16:59:01
zene:  Where's My Love (https://www.youtube.com/watch?v=goWa6EzkCh4)
(https://i.imgur.com/5tdqpKB.png)

'Milyen szép vagy! S e káprázat hiába:
csillag leszel - s nem én leszek az ég.'


(https://i.imgur.com/5O0D9Nf.png)


Nem is értem, hogy nem vettem eddig észre mindazt, amit ez a lány hordoz magában. A szépség egy dolog, de ő igazán különleges. Sosem elégedtem meg a tucat dolgokkal, mindig s vonzott az egyediség. Talán már születésemtől fogva bennem volt ez, vagy Lestrange segített felismerni, de bárhogy is... akikkel kikezdtem, mind egytől egyig... nehéz esetek. És talán épp ebben van a varázs. Ó igen, de mennyire.
Valami ilyesmi várat Héloise-ra is, ha hagyja magát végre. Igazi csoda, amit egy egyszerű csók hordoz ha úgy tetszik. Mert ő különleges, a csókja még inkább azzá teszi, pláne ha végre el is hinné magáról.
Azonban savanyúan kell megállapítom, hogy vagy én jöttem ki a formámból vagy Héloise túl félénk beismerni, hogy mi összetartozunk, ugyanis őt csókolni olyan, mintha egy darab fával smárolna az ember. Kissé illúzióromboló, hogy egy sóbálvány átokkal ér fel a teljesítményem, legalábbis a lányból eleinte mindössze ennyit tudok kicsikarni.
-... annyira kívánlak, mint O'Marát a dementorcsók előtt...
Nyögöm ki két próbálkozás között, hogy táncra hívjam ajkait és életet szítsak benne, de igazából amint kinyögöm rá kell jönnöm, nem biztos hogy épp a tolvaj barátomat emlegetni a legbölcsebb dolog. Pláne ilyen szituációban. Nem a legromantikusabb szerelmi vallomások egyike.... Franc. 
- Ahha, örömet okozni… azt te…
A mondat befejezetlenül marad és magam sem értem miért, de kíváncsi lennék a folytatásra. Mondjuk azt jó jelnek veszem, hogy elakad, hogy képtelen tovább vinni a gondolat fonalát és hogy inkább hagyja beleveszni a kialakuló csöndbe, amit csak szelíd, álmatagnak ható de vággyal fűtött sóhajtása tör meg. Igazából ez kissé ellentmondásos, már amit kimond és amit láttat. Ha annyira közömbös talán tovább is sétálhat, vagy valami ilyesmi, ehelyett itt kelleti magát és képes az agyamra menni... Mert képes. És mintha még a látványos "szenvedése" mellett mindezt élvezné is.
Olybá fest, hogy maximálisan hülyének néz, de jelen helyzetemben még neheztelni sem tudok rá, ami az egóm totális félresöprését jelzi. Ezt pedig még soha egyetlen nő sem érte el nálam.
Nagy szó, rohadt nagy szó!
- Tudom, hogy miért csinálod ezeket …
A felhangzó szavak bizonytalanok, és részben tökéletes tudatában vagyok annak, hogy a közelségem, a leheltetem cirógató simogatása váltja ki. A másik részt betudom a lány bizonytalanságának, vagy az akarásának, amit talán nem akar ennyire kimutatni... még. Na persze, ami késik úgysem múlik. És tudjuk jól mi a helyzet a várakozással fokozott szerelemmel....
Kezem alatt érzem a lány íves derekát, ahogy mellkasom felett a félredobbanó szívverését is. Nem kell szakértőnek lenni, hogy tudjam, talán nyertem is egy jó kis csatát, csakhogy a háború itt közel sem ért még véget. Ezt pedig a hollóhátas nyilvánvalóan értésemre is adja.
Nem a szavai azok, amik igazán megakasztanak, hanem a lány keze. Az hangos csattanással landol az arcomon szép ívben taszítva el magától. Eleinte nem is érzek semmit a színtiszta döbbeneten kívül, csak később szalad végig arcom bőrén a csípős érzés, amit a tenyere nyoma hagyott maga után...
Ezt nem teheted velem...
A döbbent sokk most engem fog el, és talán ez a lány szerencsenapja, mert nem hogy erősebben hanem sokkal gyengébben, már-már elernyedő kézzel bambulok magam elé. A visszautasítás valója letaglóz, és valahol mélyen egy világ omlik össze bennem. Egy olyan világképé, ami épp csak most épült fel tökéletes pompájában és máris füst és tűz emészti fel, hogy hamuvá váljon..
- Én...
Hebegésem szánalmas dadogásként tűnik ki, mert a maradékot nem tudok kinyögni elsőre. Még másodikra sem. Mindez az idő kihasználható a másik számára, ha ki akar slisszani a közelemből, a karjaim fogságából, mert nem állom útját. Vajon a dementor vagy Elliot emlegetése váltotta ezt ki? Vagy ennyire szarul csókolok? Vagy... ő nem érzi azt, amit én? Hogy ő meg én, mi, egymásnak vagyunk teremtve?
-...s...sajnálom....
Nyögésem elhal és kétségbeesett pillantáson kívül nem sokra futja tőlem. Egyedül az arcom ég úgy, akár egy fáklya lángja, amik az iskola pincefolyosóit díszítik, de ez csak a kudarc keserű íze. Ugyanis belül mardos a felismerés. Életem szerelmét... esélyesen... elvesztettem.


Cím: Re: Főutca
Írta: Héloise Gauthier - 2018. 10. 02. - 13:43:05
Gyilkos kalóriák

(http://keptarhely.eu/thumbs/2018/06/04/v00/20180604v00oh2j0k.jpg)

M O N T R E G O

outfit  (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/63/95/6b/63956b76e66cea66a76364d5569d19d2.jpg)


Mathias Montrego, karakteres, férfias jellemével sok hölgyemény tetszését elnyerte a Roxfort berkein belül is. Példának okáért, vegyük csak Héloise szobatársait, akik szimplán mindenfajta cukormázas sütemények nélkül is, oda voltak érte.
Gauthier kisasszonynak számos alkalommal kellett arra elaludnia, hogy a legkisebb lakótársa, Marta, nagyot sóhajtozva, erőteljes vágyakozással nyomja oda ajkait a nemrégiben Mathiasról készült szinte már-már élethű piktúrára. Ilyenkor nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen, azaz szaladjon-e ki a mosdóba és kockáztassa meg, hogy a prefektusok megbüntetik és éjszakai csínytevésen kapják, azzal a feltett szándékával, hogy hányhasson egy nagyot, vagy tanuljon-e meg valami bűbájt, amivel ezeket az érzéseket pillanatokat alatt emigráltatja lakótársa szívéből és aztán boldogan élnek míg meg nem halnak.  Mert a probléma nem kicsi volt, hanem óriási.
Utólag azt kell mondjam, bárcsak tanult volna valami bűbájt, hogy az ilyen esetekben védekezni tudhasson, de nem, sajna Héloise ezt a dolgot szépen elmulasztotta. És ilyenkor jön a sors, meg egy aranyos, édes, fondantos muffin, ami egyik pillanatról a másikra, változtat meg mindent.
Héloise eddigi elképzelései szerint, nem létezik olyan szerelem, ami beteges fanatizmust válthat ki az emberből, de ahogy most, átható szemeivel Mathias kültakaróját vizslatja, kellett rájönnie arra, hogy de létezik, méghozzá az ilyen Madame Puddifoot cukrászatok hozzák létre és egyenesen a vesztébe hajszolják az embert. Mármint Héloise nem akart erőszakos lenni, de egyszerűen nem találta a helyzet megoldását. A pálca is kicsavarodott a kezéből, a távolságtartás pedig nem bizonyult elég hatásosnak így muszáj volt latba vetnie törékeny kezeit. Ezen pedig az a mondat sem segített, hogy:
-... annyira kívánlak, mint O'Marát a dementorcsók előtt...
-  Nahát, igazán? Te ismered O’Marát? Mind a ketten megéritek a pénzeteket…..
a kis szöszi csak még dühösebb lett és még inkább rezisztenssé vált Mathias irányába.
Hát akkor kapcsolatban vannak? És vajon hányszor tárgyalták már ki a háta mögött és miket beszéltek róla? Talán ez az egész akció is O’Mara műve volt.. tuti, hogy övé volt, az a kis…. – egyre tüzesebben szorította ajkait, érezte, hogy az agresszió átjárja egész testét. Tombolt volna, akárcsak egy Catrina hurrikán. Nem véletlen, hogy nőkről nevezik el ezeket.
Az meg, hogy felreppent a keze olyan ösztönös volt, benne volt a csalódottság, kiábrándultság és minden olyan érzés, amit Mathias testesített meg egy személyben. Mindegy volt már, hogy a cukormázas muffin vagy valódi érzések működtetik a srácot. Az, hogy felhozta O’Marát csak olaj volt a rohadt nagy tábortűzre.
Mathias nem kispályázik… erdőtüzet akar, hát meg is kapja. És egyébként ilyenkor nem gondol Lyanára? Mármint hetek óta azt kellett hallgatnia Héloisenak, attól az igen szerelmes szobatársától is, hogy Mathiasnak komoly párja van, méghozzá egy híres táncosnő, akit Lyananak hívnak és valószínű, innentől kezdve rá se fog nézni a Roxforti lányokra. Akkor mindez kamu? Vagy mire neki ennyi rajongó? Szánalmas… szánalmas egy alak és most meg teljesen készen van ettől a cukormázas süteménytől is…egyszerűen nem tudom megsajnálni….. – és Héloise egyre inkább undorodott ettől az embertől és már azt se sajnálta, hogy pofon vágta, szabadulni akart a gondolattól is, hogy ők valaha, valamikor, együtt csináljanak valamit.
- Sajnálod??? Hát tudd meg, nekem az nem elég – Mathiasba belefojtotta még a dadogást is.
- Tessék, itt van ez a hülye süti, add valaki olyannak, aki kapható rá… nem értem, hogy alacsonyíthatsz le ennyire – nyomta a kezébe és levegő után kapkodva indult el a kastély irányába. Ez annyira sok és megterhelő volt a számára, hogy muszáj volt valakivel beszélgetnie erről, és naná, hogy nem O’Mara és Mathias voltak azok.

Köszönöm a játékot!