Roxfort RPG

(https://i.imgur.com/6X9rDWz.jpg?1) (https://i.imgur.com/r2ufDpS.jpg?1)

Jimmy K. Quinton (https://www.youtube.com/watch?v=0eD4kdrFTIQ)
(http://i.imgur.com/laJ8ChX.png) (http://i.imgur.com/dDai3EX.png) (http://i.imgur.com/09uOfMe.png)

♦ outfit ♦ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=189445319)

Hosszú szenvedés és egyeztetés árán, de sikerült megszereznem a nekem kellő információkat. Ugyanazon a héten már másodjára találkoztam Mr. Greennel, és másodjára teszem meg ezt a hosszú utat. De mindent a tudományért…
Mr. Green nem éppen egy nagy szaktekintély. A történészt még apám révén ismertem meg, hisz ő is részt vett rendszerint azokon az eseményeken, amikre mindig hivatalosak voltunk. Annak idején kiadott egy-két könyvet különböző konspirációkról, azonban vagy ezért, vagy természete miatt, de sosem lett túl népszerű figura a tudományos társaságok színterén. Az összeesküvés elméleteknél pedig már csak az ír whiskeyt, és a.csinos nőket szereti jobban. Tehát érthető, ha egyébiránt egyáltalán nem az az alak, akinek keresném a társaságát.
Azonban most szükségem volt rá, hiszen ő az egyetlen történész, aki hajlandó lenne foglalkozni a hírhedt Pehelygyilkos legendájával egész Nagy Britanniában. Így aztán, mikor a pocsolyákkal tarkított Roxmorts egyik szűkebb kis utcájába hoppanálok, érthető, hogy még mindig ott pihen az arcomon az az elégedett mosoly, ami akkor kúszott fel alattomos módon arcomra, amikor végső bizonyítékot nyertem: a Pehelygyilkos valóban létezett. Nem csak egy legenda.

A könyvesbolthoz beszéltünk meg egy találkozót Dakotával. Egyáltalán nem fura nekem, hogy ennyit találkozunk - igaz, az iskolán kívül eddig csak a bálon láttuk egymást. Kedvelem, mert el bír viselni, amikor a magam dolgairól beszélek, ennyi. Jó társaság, élvezem a vele töltött perceket. Még akkor is, ha éppen életvitelemet kommentálja, vagy a kávé megvonásával fenyeget. Persze Philip volt olyan kedves, hogy tudasson velem néhány alaptalan és rosszmájú pletykát, de ezekkel nem igazán szándékozom komolyan foglalkozni. Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás mások sötétségére, ha teljesen megváltoztatom szokásaimat, és egyszerűen nem beszélek vele többet. Semmi értelme. Nem az én hibám, hogy egyesek képtelenek elhinni, hogy attól, mert sok időt töltök egy női diákommal, még nincsenek hátsó szándékaim felé… Bosszantó. Bosszantó, hogy nem mindig tudom, épp mire gondolnak az emberek. De próbálok nem foglalkozni velük. Vannak.fontosabb és értelmesebb elfoglaltságaim is.

A könyvesbolt ablakában először a saját tükörképem látom viszont. Ismét borostát növesztettem, hogy ne tűnjek olyan fiatalnak. Pedig nem sokan tudják, hogy messze nem én vagyok a legfiatalabb tanár a Roxfort történelmében, de az a történet elég csúnyán végződött. Nekem szerencsém van, többnyire a diákok komolyan vesznek, és eddig azt hiszem, az óráim is élvezték. Szeretem a tanítást, de nagyon zavart, hogy a diákok némelyike idősebbnek tűnik nálam. Szóval nagyon hamar megbántam szeptember elején azt a döntésem.
Aztán pedig meglátom Dakotát is. Innen nem látom, mit olvas, de épp nem figyel akkor, amikor bekopogok neki. Majd ha ezzel “felébresztettem”, odasétálok az ajtóhoz, és belépek a könyvesboltba. Kezemben egy száraz esernyő (biztos, ami biztos, bár a diákok szerencséjére ma még nem esett), valamint egy fekete színű bőrtáska pihen. Benne pedig mindennel, ami miatt nekem ezt az utat meg kellett tennem. Kétszer.
- Hihetetlenül felelőtlen alak ez a Mr. Green.  - kezdem az információk rázúdítását. A köszönés időrabló gesztus. Jól tudta, hogy itt leszek amúgy is, nem érheti meglepetés.
- Kétszer, ismétlem, kétszer kellett visszafordulnia a lakására, mert mindig elfelejtett valamit. Ráadásul egy mugli étteremben akart mindenképp beszélni. Azt hiszi, a Minisztérium figyeli őt  - csóválom fejem, azonban az a fura mosoly még mindig rajtam van. Az a gusztustalan mű étel se tudta elvenni a jókedvem. Így nem, hogy mindent megszereztem.

Jimmy K. Quinton (https://www.youtube.com/watch?v=0eD4kdrFTIQ)
(http://i.imgur.com/laJ8ChX.png) (http://i.imgur.com/dDai3EX.png) (http://i.imgur.com/09uOfMe.png)

♦ outfit ♦ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=189445319)

Szia, vagy valami. Forgatom a szemem a megjegyzésre, amit szóra se méltatok. Felesleges műgesztus az egész, amit nem tartok sokra. Illik, nem illik, igazán nem látom értelmét, mitől lesz valaki kedvesebb, vagy minek is nevezik, csak mert kiprésel magából egy felesleges szót. Nagyon hamar megszokja a környezetem, hogy vannak számukra furcsának tűnő szokásaim, de ezt nem azért csinálom, mert sértő szeretnék lenni. Az már más kérdés, hogy mennyire könnyen félreértenek.
- Ne érj hozzám.  - ugyan csak szövetkabátom ujjához ér hozzá, engem ez így is zavar. Ösztönösen húzom szorosan magam mellé karom. Egyszerűen nem szeretem, ha hozzám érnek. Ailish újonnan nagyon jót szórakozik azon, hogy váratlanul hozzáér a bőrömhöz, amikor épp nem számítok rá. Pedig mondtam neki, hogy ne csinálja. Tényleg kellemetlen. Nem szeretek arra emlékezni, hogy a saját testemben vagyok.
- Mindjárt elmesélem. - szedem rendbe az arcvonásaimat. Ha másra nem, erre jó volt az, hogy hozzám ért. Eszembe jut nem vigyorogni azon, ami történt. Valójában viszont nagyon elégedett vagyok a mai napommal.
- Egyébként mit vettél? - kérdezem, miután kilépünk a könyvesboltból. Említette, hogy be kellett szereznie pár dolgot, és jól láttam az ablakból, hogy vizsgálgat egy kötetet. Annyira viszont nem vagyok kíváncsi, hogy meg is nézzem, mi van a kezében. Úgyis elmeséli majd.
Nem sokszor jártam még Roxmortsban. Először augusztusban, aztán pedig akkor, amikor a Roxfortba érkeztem.
- Pedig egy kávét meginnék. Egész éjszaka nem aludtam egy percet sem, folyton a mai napra gondoltam. - követem az utcán, mialatt mesélek. Egyáltalán nem tudom, miért izgultam.ennyire a mai találkozóm miatt Mr. Greennel, szóval ma annyit sem aludtam, mint amennyit egyébként szoktam. Így a szokásosnál ma sikerült jobban leterhelnem a szervezetemet, de tekintve, hogy biztonságban hoppanálni tudtam, kétlem, hogy valóban a végső fáradtság jeleit mutatnám. Emellett meglepően finomak voltak a kávék abban a mugli étteremben, és egy kisebb teasüteményt is magamba erőltettem. Nem nagyon éreztem az ízét, de valószínűleg telerakták cukorral azt is.
- Igen, Mr. Green. - folytatom a magyarázást.
- Apám egy ismerőse. Nem valami neves mágiatörténész. Ha apám nem ismerné, én se hallottam volna róla. Tíz évvel ezelőtt egyszer csak kilépett az összes tudományos társaságból, aminek tagja volt, mert azt mondta, igazából az emberi tudatok kollektív irányítása a céljuk. Teljesen megőrült. - követem tovább. Innen már látni azt az ocsmány épületet, amit ha én helyi lennék, most Roxmorts Szégyenének neveznék. Nem ismerem a torony történetét, majd megkérdezem Annt, hátha tud.róla valamit.
- Persze ennek semmi értelme. Mr. Green a konteók szakértője, és egyszerűen agyára ment, hogy mindenben összeesküvést keresett. Viszont vannak olyan információi, hiteles információi, amik bizonyítják a Pehelygyilkos létezését. - megemelem kissé a táskámat, hogy tudja, minden itt van nálam, amire szükségem van. Végre befejezhetem ezt a történetet. Éppen ideje volt… még tizenegy másik nagy mesterrel szeretnék foglalkozni ugyanis.

Jimmy K. Quinton (https://www.youtube.com/watch?v=0eD4kdrFTIQ)
(http://i.imgur.com/laJ8ChX.png) (http://i.imgur.com/dDai3EX.png) (http://i.imgur.com/09uOfMe.png)

♦ outfit ♦ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=189445319)

Kevés rusnyább épületet láttam ennél a toronynál. Minél közelebb érünk, annál inkább elgondolkozom rajta, hogy ez, vagy a Kalamáris Kiadó irodaháza a rondább. Végül aztán, amikor már egészen közel érünk a padokhoz, megállapítom, hogy az utóbbi. A torony csak egyszerűen elhanyagolt. Mint az erdélyi kastélyunk. Ha valaki gondozásba venné, még akár a kis falu ékkövét is gyúrhatná belőle. Ellenben azzal az üvegépülettel abban a modern stílusban, amit a muglik úgy imádnak, amit szándékosan úgy terveztek, és még tetszik is nekik. Pedig simán csak ízléstelen.
- Tényleg kávét hoztál nekem… Imádlak.  - fogadom el a felkínált életinhalátort. Ma már nem is számolom, hogy ez hányadik, a megszokottnál is többet ittam, viszont a szokásosnál is kevesebbet aludtam. Úgyhogy szükségem volt rá. Az pedig, hogy még Dakota is kávéval készült, szinte hihetetlen. Hacsak nem mérgezte meg, hogy belém erőltessen valami emberi szokást, amire semmi szükségem, akkor tényleg kész csoda az egész. De azt azért nem hiszem.
- Amúgy abban a sárga, M betűs, mugli étteremben voltunk, amit mindenhol látni. Nem volt vészes a kávéjuk. Kíváncsi vagyok, mit tettek bele. - elveszem a kupakot, a termosz pedig hihetetlen módon még mindig melegen tartja tartalmát. Azonban érezhetően más az íze ennek, mint annak, amit abban az étteremben kértem. Pedig amúgy elég tompa az íz-érzékem.
- Nem értek egyet azzal, miszerint a muglik nagyon különböznének tőlünk. Sokan ostobának tartják őket, amiért bedőlnek a legegyszerűbb mugliriasztó bűbájoknak is… De nem hiszem, hogy ne lenne köztük legalább néhány, akik ne gyanakodnának. - szürcsölök egyet a kávéból. Nem ismerem a muglik világát, és hogy mit gondolnak a körülöttük lévő világról. Elképzelni nem tudom, milyen más konteókat találhattak ki, de abban egészen biztos vagyok, hogy vannak köztük olyanok, akik legalább sejtik a dolgokat. A varázslótársadalom viszont még bőven nem áll készen egy esetleges mágus-mugli együttélésre. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint az elmúlt évek eseményei?
- Igen. Bizonyítékok. Nem is akármilyenek. - újra felvirul tekintetem. Egy kicsivel odébb ülök a padon úgy, hogy a táskám le tudjam fektetni kettőnk közé. Kinyitom a táskám, amit saját, személyre szabott, rúnázott zárral lakatoltam le, majd felnyitom a tetejét. Nagyon vártam, hogy meg tudjam mutatni végre. Látszik rajtam, hogy már órák óta erre várok.
S mi olyan különleges? Sok, régi pergamen, különböző dokumentumok, iratok, hasonlók. Valamint egyetlen, rövid, ám annál érdekesebb tőr.
- Kézzel fogható bizonyíték. Kobold munka, némi módosítással. Egyenesen a mi legendás bérgyilkosunktól. - lelkesen mesélem, bár a fegyver teljesen közönségesnek tűnik. Leszámítva, hogy szép. A markolatát arany díszíti, valamint néhány ékkő. Valódi borostyán, amitől szép, sárgás színt kölcsönöz neki, a zárványoktól pedig igazán különleges lett. De sehol semmi rúna, vagy hasonló. Látszólag. Na persze, ha az ember használ rajta egy egyszerű revelio varázsigét, már egészen más a helyzet.

Jimmy K. Quinton (https://www.youtube.com/watch?v=0eD4kdrFTIQ)
(http://i.imgur.com/laJ8ChX.png) (http://i.imgur.com/dDai3EX.png) (http://i.imgur.com/09uOfMe.png)

♦ outfit ♦ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=189445319)

- Igen, jártam.  - válaszolom kérdésére.
- Mi olyan különös benne? Különben a legmuglisabb ruhám vettem fel. - kicsit félrehúzom hosszú szövetkabátom, hogy megmutassam, nem hazudok. Szoros, egyenesen rám szabott, ám régi stílusú öltöny. Se rúna, se semmi. Ebben az öltözetben inkább nézhettek valamelyik egyetem jogi karának hallgatójának, mintsem egy varázslóiskola rúnaismeret professzorának. Csak a táska zára az, ami árulkodó.
- Én nem nagyon vagyok muglik közt. Szóval nem tudom, az milyen. Elég nehéz nem rácsodálkozni a mugli ketyerékre. Az étterem is tele volt velük, még a falból is zene ment. Mr. Green legalább jól mulatott, ahogyan meglepődtem a dolgokra. - folytatom. Nem utálom a muglikat, meg igazából semmi bajom nincs velük. A kütyüik viszont nekem szokatlanok, meg persze az ízlésük is.
- Megpróbált rávenni, hogy megigyam azt a Coca Colát, amit mindenki kezében láttam. Mit tud az az ital, hogy ennyire imádják? Nathaniel is azt itta, amikor találkoztam vele. - emlékszem vissza az esetre. A muglik megőrülnek érte, de nekem nem tetszik, idegenkedek tőle. Főleg, hogy buborékos is… brrr. Jó nekem a kávé.

Aztán előkerül az, ami miatt ennyire vigyorgok, amióta magaménak tudhatom. Még a kávé sem kell ahhoz, hogy felpumpálja szívveréssem. A pengét tok védi, hogy elrejtse ezzel annak valóját. Mialatt pedig Dakota a kezébe veszi, én előveszem pálcám. Szükség lesz rá ahhoz, hogy megmutassam neki azt, amit meg akarok neki mutatni.
- Igen, az övé volt. - kezdem el a magyarázást, majd kiiszom a kupak tartalmát. Az utolsó cseppig.
- Halála után kézről kézre járt. Nagy érték, de egyúttal mindenki meg akart tőle szabadulni. Mivel pedig senki sem tudta, hogyan kell használni, így nem került ki soha az alvilág adás-vétel forgatagából. Aztán pedig Mr. Green talált rá, évekkel ezelőtt, a bagdadi fekete piacon. - mesélem. Sajnos hitelesítő iratai nincsenek. De olyan mágikus tulajdonságai vannak, amikkel nem lehet vitatkozni.
- Vedd ki a tokból a pengét. Nagyon óvatosan, ne sértsd fel a bőröd. Valószínűleg nem történne semmi, de nem akarok kockáztatni.  - kérem meg rá. Az acélpenge persze makulátlan állapotban, még egy hajszálat is félbe lehetne vágni vele hosszában, annyira éles. Tökéletes kobold munka. A súlypontja is a helyén.
- Revelio! - hangzik el a varázsige, miután hozzáérek felrúnázott pálcámmal a tőrhöz. Ennek hatására pedig megmutatja a maga titkait. A pengén olyan írások válnak szabad szemmel láthatóvá, amik másképp sehogy, s olyan bonyolult rúnarendszerrel írták, amilyennel én még sohasem találkoztam. A borostyánok közepe pedig megtelik apró zárványokkal. Kicsi, fekete zárványok. Mindegyik egy-egy név. Valaha híres, ma már teljesen elfeledett emberek nevei.

Jimmy K. Quinton (https://www.youtube.com/watch?v=0eD4kdrFTIQ)
(http://i.imgur.com/laJ8ChX.png) (http://i.imgur.com/dDai3EX.png) (http://i.imgur.com/09uOfMe.png)

♦ outfit ♦ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=189445319)

Lenyűgöző ereklye. Rengeteg, hasonlóan elátkozott tárggyal találkoztam már, aminek jó része a saját birtokomban van, hogy ezzel bővítse különleges, felrúnázott ereklyéim gyűjteményét. Igaz, a veszélyeseket egytől egyig megtörtem, kivéve azokat, amiket majd a ravasz szintű órákra való felkészítésre tartogatok.
A Pehelygyilkos hagyatéka viszont nem egy olyan csecsebecse, amit csak úgy mutogatok a diákoknak. Dakotának sem kellene, hiszen hiába az egyik legtehetségesebb tanuló, aki jár hozzám, ez a tárgy talán még az én képességeimet is meghaladja. Csodálatos ékköve lesz magángyűjteményemnek. Csodálatos, és egyben félelmetes is. Mindenképp alaposan ki kell vizsgálnom, nem tudhatom ugyanis, hogy működőképes-e még varázsereje.
- Még nem jutottam sokra. - csóválom fejem, miután kifordítom törzsem úgy, hogy jobban szemben lehessek Dakotával. Szabad kezemmel felkönyökölök a pad támlájára, amiben megtámasztom fejem. Egy kicsit az egyik térdem is felhúzom, mert így egyszerűen kényelmesebb.
- Ge’ez (http://3.bp.blogspot.com/-4VeDpVekDkA/TYaYuI1Ax8I/AAAAAAAAOA0/bLMB0VGpYW4/s1600/IMG_9606.JPG) nyelven írták, annyi biztos. Felismerem, de nem volt vele dolgom eddig, szóval nem olvasom. - magyarázom, mialatt az írásjeleket nézem. Rengeteget lehet ebből megtudni. Egyúttal viszont azt is jelenti, hogy nem.tudom egyről a kettőre hatástalanítani mágiáját. Éppen azért, mert nem tudok róla eleget. Vakon csak nem vághatok bele.
- A rendszere is teljesen más, mint minden, amit ismerek. A nyelvet persze nem lesz sok idő elsajátítani. Gyanítom, a bérgyilkosunk egy afrikai mágus volt, aki nagy pénzért eladta a tehetségét. - folytatom. Az írás ugyanis afrikai. A tőr viszont koboldmunka, egyértelműen. Pálcám hegyével ezután először a pengére mutatok.
- Úgy sejtem, ez itt magát a tárgy mágiáját rejti. A feltételeket, következményeket, módszert. Ezek itt, pedig… - mutatok a markolaton található, nagyobb borostyánkövekre.
- Ha jobban megnézed, a zárványok maguk is írások, azonban ezek egész rövidek. Szerintem a neveket rejti, akik áldozattá váltak. De nem tudom, hogy maguktól kerülnek oda, ha valaki áldozatul esik, vagy a Pehelygyilkos maga véste fel a célpontok nevét. Az utóbbi talán logikusabb.Minden feladat után elolvassa a neveket. És ha egyik sem ismerős, akkor jó munkát végzett.  - magyarázom. Habár még mindig nincs elég ismeretem. Ez utóbbi is csupán egy hipotézis, semmi egyéb. A legendák is inkább ezt igazolják vissza. Mindegyik azt meséli, hogy a Pehelygyilkos úgy vizsgálta meg, sikerült-e küldetése, hogy elolvasta a nála lévő nevet. Ez pedig egyszerű papírjegyzettel nem lenne lehetséges.
- De nem tudom elképzelni, hogyan tudott beleírni a kövekbe. Túl tökéletes…  - az írások lassan halványulni kezdenek, ahogyan a felfedő varázslat elapadni látszik. Pillantásom a Dakota ölében lévő könyvekre téved, de csak Nathaniel kötetét látom tisztán. A másikat jótékonyan takarja a Forest könyv.
- Ez Nathaniel könyve, igaz? Megnézhetem? - kérdezem. Nem tudok sokat az írói munkásságáról, nem szoktam nagyon ilyen típusú irodalmat olvasni. Azért remélem, az én könyvem borítója szebb lesz ennél.

Jimmy K. Quinton (https://www.youtube.com/watch?v=0eD4kdrFTIQ)
(http://i.imgur.com/laJ8ChX.png) (http://i.imgur.com/dDai3EX.png) (http://i.imgur.com/09uOfMe.png)

♦ outfit ♦ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=189445319)

A jelek egyre halványodni kezdenek, és különös módon még a zárványok is eltűnnek. Ha természetes módon keletkeztek volna, akkor ez nem fordulhatna elő. Mégis, elképzelésem sincs felőle, hogy hogyan is kerülhettek bele a vésetek. Ennek nem szabadna léteznie. Az egész tárgy lehetetlen. Paradoxon… Tehát valószínűleg igaz. A pragmatizmus törvényének altörvényéből kiindulva.
- Nincs semmi baj a kíváncsisággal. - kiegyenesedem újra, hogy elrakhassam a fegyvert.
- Ez tartja mozgásban a világot. De azt ugye mondanom sem kell, hogy erről senkinek egy szót sem. - elemelem kezemet a pad háttámlájától, és visszarakom a tőrt a táskába. Majd magam felé fordítom a táskát, hogy lezárhassam azt. Rajtam kívül más úgy sem tudja kinyitni. Nem véletlen ebben tartom persze.

- Megmagyarázná a zárványokat, ha mágiával kerül oda, és valóban úgy hiszem, hogy ez az egyetlen bizonyíték a személyek létezésére. Azonban van egy olyan elméletem, hogy épp azért tudta a tulajdonos használni, mert egyedül ő tudta, hogyan írja bele a neveket. Ennek a tőrnek rengeteg tulajdonosa volt, amikor a fekete piacra került… de soha senki nem használta. Miért? - lecsukom a táskát, miután ellenőrzöm, hogy minden megvan-e. Talán fel is figyel rá, hogy a táskának olyan zárja van, amin a saját nevem szerepel anglo saxonnal. Hacsak nem kényszerítenek rá, akkor más nem tudja kinyitni. Persze ez kevés lesz, ha jobban el akarom rejteni, nagy valószínűséggel hamarosan tehát a gringottsi széfembe kerül. Csak előbb még tanulmányozni szeretném kicsit.
- Nem tudom, milyen következményekkel járhat, ha hatástalanítom. Még mindenképp beszélek pár szakértővel. Leonnal biztosan, de a felmenőivel is megpróbálok kapcsolatba kerülni. Időnyerőkkel foglalkoznak, nagyobb rálátásuk van a témára. Attól tartok, még az én képességeimet is felülmúlja ez a tárgy.  - s talán ez az, amiért ennyire megszállottan kutatok utána. Kihívás. Igazi kihívás. Nem csak egy újabb, régi szöveg, amit lefordíthatok, hanem valami, amit mélyebb szinteken kell megérteni és értelmezni.
- A Pehelygyilkos kétszáz évvel ezelőtt élt. A tőr sem öregebb, és a legutolsó áldozata is legfeljebb száznyolcvan éve élhetett. Illetve létezhetett. Gondolj bele, mekkora következményei lennének, ha hirtelen ezek az emberek újra bekerülnének a történelembe. Főleg, ha nagy emberek, uralkodók. - fejtem ki aggodalmaim, majd ölembe veszem a lezárt táskát. Soha nem foglalkoztam még semmivel, ami ilyen veszélyes. De épp azért bízok a sikerben, mert nem használni szeretném. Hanem megérteni.

Átveszem a lánytól a könyvet, hogy megnézhessem, milyen. Igen, a borítója nagyon illik hozzá. Bár nekem nem tetszik, az ízlésünk messze nem egyezik. Nem vagyok oda a muglis dolgokért, idegennek érzem magam a világukban, és a kiadó épületében is csak feszengtem. Ez az egész kóla kultúra nem nekem való.
- Ha nem tudtam volna, hogy varázsló, simán muglinak nézem.  - belelapozok a kötetbe, de éppen csak a novellák címeit olvasom el. Mesék. Nincs bajom a mesékkel, de engem sosem kötöttek le. Igazából egyetlen szépirodalmi művet sem olvastam. Leszámítva a nagy, rúnázott kőtáblákat, de ott sem a mesére figyeltem igazán.
- Nem sok közös van bennünk, csak az üzletről beszéltünk. Nagyon különbözik a világunk, ezt már elsőre is leszűrtem. Viszont ért ahhoz, amit csinál, kézben tartja a dolgokat, és remek szervező. Profi abban, amit csinál. Jut eszembe, hoztam neked valamit Londonból.  - felelem, mialatt elolvasom az egyik novella első pár sorát. Szépen fogalmaz és olvasmányosan. De nem hiszem, hogy nekem való. Főleg, hogy olyan fogalmakkal dobálózik, amikről fogalmam sincs.
- Azt pedig honnan szerezted?  - visszanyújtom a könyvet, amikor megpillantom az ölében a másik kötetet. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy pont ma, pont itt, pont nála találok rá. Még azt is elfelejtem, hogy elmeséljem, milyen művészek jöttek eddig számításba a borítóhoz.

Jimmy K. Quinton (https://www.youtube.com/watch?v=0eD4kdrFTIQ)
(http://i.imgur.com/laJ8ChX.png) (http://i.imgur.com/dDai3EX.png) (http://i.imgur.com/09uOfMe.png)

♦ outfit ♦ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=189445319)

Ügyet se vetek a táska védelmi rendszerére, egyértelműen primitív munka. Ennél sokkal jobbat is csinálhatnék. A táskát viszont nem arra terveztem, hogy halálos és világot megrengető fegyvereket rejtsek el benne. Csak éppen nem volt jobb akkor, amikor megtudtam, mi az, ami a birtokomba kerülhet. Márpedig egyelőre jobb, ha rejtve marad, amíg nem tudom, mit kezdjek vele. Annyi biztos, hogy beszélnem kell pár emberrel róla, akik nem csak értenek hozzá, hanem megbízhatóak is. Maga lenne a pokol, ha rossz kezekbe kerülne a tőr.
- Csak egy kis apróságot. - fordulok el, hogy kényelmesebben elő tudjam venni a zsebemből azt, amit hoztam. Szövetkabátom mélyén pedig ott lapul egy doboz cigaretta, és egy csinos öngyújtó.
- Feltűnt, hogy az utóbbi időben nem dohányzol. Aztán rájöttem, hogy miért. Úgyhogy hoztam neked egyet. Nem tudom, szereted-e, vagy hogy milyen, a boltban ezt ajánlották. - nyújtom át az ajándékot. Egy doboz Kent, ami egy amerikai cigaretta márka. Fogalmam sincs, miben más, mint a többi. Az öngyújtó pedig a mintája miatt tetszett meg. Valahogy Dakota jutott az eszembe róla, bár nem igazán tudom, miért. Talán a ruha miatt, amit most is visel? Végtére is, egészen passzol. Azt persze észre sem veszem, hogy egyáltalán nem volt logikus tőlem, hogy ajándékot veszek… mert egyébként nem szokásom. De akkor és ott, amikor Mr Greent vártam, hogy befejezze a maga dolgait, ez valamiért jó ötletnek tűnt.
- De szeretném, ha nem mondanál többet ilyet magadról. Nem vagy átlagos, bőven van annyi eszed, hogy felfogd és értelmezni tudd a magasabb szintű törvényeket. Ha nem így lenne, nem pont veled osztanám meg ezeket. Ne becsüld alá a szellemi képességeidet. - várom, hogy átvegye az ajándékot, majd visszafordulok felé, a táskámat pedig az ölembe teszem. Igazából még egy átlagos értelmi képességekkel rendelkező is felfogná, hogy mit tud ez a tőr. A legfontosabb különbség köztem és köztük, hogy én pillanatok alatt összerakom a fejemben azokat az összefüggéseket, amikre másoknak órák is kevesek.

Nem látszom bosszúsnak a könyv miatt, és cseppet sem tűnik fel semmiféle furcsa reakció Dakota felől. Különben is, mindig furcsán viselkedik, cseppet sem logikus, amit művel… azonban épp elég, hogy azt állítja, nem a magánéletem miatt olvassa.
- Nem, nem olvastam. - közlöm. Talán különösnek tűnhet, hiszen mégis csak a saját anyám tudományos munkája volt, de az indok természetesen nem érzelmi. Nem volt rá szükségem.
- Híres herbológus volt, ezt talán mondtam is. És persze ő maga tanított gyógynövénytant. Mindent tudok, amit leírt ebben. Elkérhetem? - ezúttal a másik könyvért nyúlok. Nem olvastam soha, de jól ismerem. Volt már a kezemben, és kifejezetten egy képet akarok megmutatni.
- Ez az egyetlen munkája volt. Az életműve. Itt, ezen a képen pedig a mi birtokunk látható.  - ha odaadja a könyvet, belelapozok valahova a végére, hogy megkereshessem azt, amit mutatni szeretnék neki. A képen egyetlen, fenséges gyertyán fa látható, széles, magasra törő lombkoronája kellemes árnyékot vet a földre. Pedig sok más fa is van körülötte, de azok egészen eltörpülnek mellette.
- Ez a mi birtokunkon volt Staffordshire-ben. A pálcám is ebből a fából van. Mr. Ollivanders a rokonunk, a mellékága vagyunk, gyakran adtunk neki anyagot a munkájához. Ez az egyetlen európai gyertyán fa egész Nagy Britanniában. Nem szereti ezt az éghajlatot egyébként.  - visszaadom neki a könyvet, azon az oldalon kinyitva, ahol a fa látható. Alatta oldalakon keresztül tartó leírás a fáról. A kép hátterében pedig még a szülőházam is látszik. Nagyon tipikusan több generációs varázsló kúria, de összességébe nem egy csúnya épület.
- A háború aztán megölte őt is. A tűz átterjedt odáig, elpusztult. - tényszerűen közlöm a szokásosan szenvtelen, közönyös hangomon, pedig még én is szerettem azt a fát. Pedig csak egy növény. De a háború miatt sok dolognak pusztulnia kellett.

Jimmy K. Quinton (https://www.youtube.com/watch?v=0eD4kdrFTIQ)
(http://i.imgur.com/laJ8ChX.png) (http://i.imgur.com/dDai3EX.png) (http://i.imgur.com/09uOfMe.png)

♦ outfit ♦ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=189445319)

Jól ismerem a cigaretta illatát, annak ellenére, hogy nem dohányzom. Egyszer próbáltam csak a szivart, de az első szívás elég volt hozzá, hogy megállapítsam, nem nekem való. A családomban viszont mindenki dohányzik - ki így, ki úgy. Fura módon szeretem a füst szagát, annak ellenére is, hogy nem élek ilyen szerekkel. Megnyugtat, mert a nyugalom, béke és biztonság érzetét nyújtja. Talán kicsit morbidnak tűnhet, tudom jól, hogy még a passzív dohányzás sem egy kifejezetten egészséges elfoglaltság.
Biccentek egyet a kérdésre. A képen valóban az a ház látható, ahol felnőttem. Igaz, elég távol van, szóval nem igazán látszik belőle sok. Elég régies épület, tipikusan az a fajta, ami ránézésre is több generációnak adott otthont. Az apám is itt nőtt fel, és az ő apja is. Szóval elég sok családi emlék halmozódott fel ott az évszázadok során.
- Az azért túlzás. Nagyon sok brit aranyvérű családhoz semmi közöm, többek között a Malfoyok és a Blackek sem rokonaim… - javítom ki a lányt. Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban sokaknak tévképzeteik vannak, talán éppen azért, mert igazából a varázslótársadalom elhanyagolhatóan kevés részét képezzük. Azt várják, hogy mindenki mindenkinek a rokona. De ez valójában nincs így.
- Az Ollivanders családnak azonban az első mellékága vagyunk. Kétszáz éve kaptuk meg a címet, amikor Erin Quinton beházasodott. Ő pálcakészítő boszorkány volt. Ollivandersék máig közel állnak hozzánk.  - magyarázom. Ezeket a dolgokat természetesen tudnom kell. Minden rokonomról mindent meg kellett tanulnom. Egyszerűen azért, hogy tudjam, mi az, amit nekem felül kell szárnyalnom
- A családtörténet fontos. De egyébként nem kaptam meg azt a tipikus aranyvérű neveltetést. Nálunk a tudás mindig fontosabb volt a vérnél. Kivéve talán nagyapámat, ő imádta a státuszt. - adom vissza a könyvet. Jól tudom, hogy a végén még egy kép is ott van az íróról, egy rövid életrajzzal, de én azt nem akarom látni. Nincs kedvem szembesülni vele.

Sajnálatos dolog mind a birtok, mind a fa leégése, de már túltettem magam. Tovább léptem. Ilyen egyszerű. Figyelmem persze újra a könyvre irányítom, amikor Dakota belelapoz, hogy megkeressen egy fát. Méghozzá egy elég neves fát. Talán az egyik leghíresebb mind közül.
- Persze. Rengeteg helyen járt. De a könyvet még azelőtt írta, hogy megszülettem. - felelem. Nem tűnök talán egy nagy kalandornak, de mindig is imádtam utazni, ahogyan a szüleim, és az ő szüleik is. Éppen a sok felfedeznivaló miatt. Az pedig, hogy végre Európán kívül is járhatok, igazi mérföldkő. Pénzem ugyan lett volna rá eddig is, hogy akár Amerikába, akár másfelé utazzak, de az indok és a kutatás célja még nem volt teljesen tiszta.

-Ms. Meadowsnak tetszett a könyv ezek szerint. - állapítom meg. Tudtam, hogy.jól ért a gyógynövényekhez, de az engem is meglepett, hogy olvasta ezt a könyvet. De valószínűleg azért, mert jól ismerem az íróját. Ha Dakota már beleolvasott, akkor feltűnhet neki, hogy nagyon hasonlít az előadási módja az enyémhez. Ugyanazzal a szenvedéllyel ír a saját témaköréről, ahogyan én, és ugyanazokkal a technikákkal.szemléltet. Például, amikor egy-egy leíró, elbeszélő résznél jár. Ellenben az én írásaim sokkal logikusabbak, kevésbé érzelmesek, ám annál nagyobb a hangsúly a mások számára átláthatatlan összefüggésekre való figyelem felkeltésén. Az objektivitásom és kriticizmusom már inkább a másik részről ered.
- Egyszerűen olvasd el. Nem tudom elmagyarázni. De szerintem tetszeni fog. Sok dolgot meg fog magyarázni.
Jól ismerem, hogy miről szól a könyv, annak ellenére is, hogy sohasem olvastam. Ha olyan jól tanít a könyvben, ahogyan a való életben, akkor biztosan tetszeni fog Dakotának.

Nevetgélés. Valahol a távolban, ami egyébként nem is érdekelne, de Dakota akkor egyszerűen csak jelez, hogy tűnjünk el. Mindezt kerülő úton… még az esernyőm is a padon felejtem, ahogyan kapkodva felkapom táskám, és engedek a húzásnak. Fél perccel később már a másik Ms. Bourghot látom ott, ahol az előbb még én álltam, ahogyan Mr. Destainnel tölti szabadidejét. Nem hittem volna, hogy ez a hely a legmegfelelőbb a romantikázásra, de ezek szerint mégis… sohasem értettem az emberekhez igazán. De talán jobb is, ha csendben magukra hagyjuk őket.

//Köszönöm a játékot :3 //

Jimmy K. Quinton (https://www.youtube.com/watch?v=0eD4kdrFTIQ)
(http://i.imgur.com/laJ8ChX.png) (http://i.imgur.com/dDai3EX.png) (http://i.imgur.com/09uOfMe.png)

♦ outfit ♦ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=189445319)

(http://i1079.photobucket.com/albums/w516/elliotomara/rsz_22877b253c7a97a788a9552d5ad588551_zpsr56sdsnu.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222193937)

(http://static.tumblr.com/2f424e1ddb799c23b70cba19975778db/ws8oaez/4cMom5chd/tumblr_static_1yd7wptikc2s00socckkogs8o.gif)

Nem bántam volna, ha csatlakoznak hozzám a többiek. Vagy ha legalább már őket annyira nem izgatja a dolog, akkor elkísérhettek volna. Jobb híján azonban egyedül szakadok le a kis társaságomtól, amint visszafele indulnak a Három Seprűből, én azonban némi csendes duzzogással másfelé irányítom a lépteimet. Mintha nekik nem jönne jól egy kis bevágódás  Bimba profnál. Nem mintha az embernek nehéz dolga lenne a házvezetőjével Hugrabugos létére, de azért mégis csak… a plusz pontokról nem is beszélve. Pedig én még csak nem is vagyok az a rettentően stréber fajta. Egyszerűen csak merő véletlenségből tudom, hogy hol található az, amire szükségünk van. És mindenki, aki most az üvegházakat járja, kész idióta. Mert miért kéne Bimba professzor begyűjtésre olyasvalamit, amije neki is van? Szerintem nem erről van szó. Csak sajnálja a derekát, meg van jobb dolga, semhogy a régi, roxmortsi torony környékén ólálkodjon egy egészen kellemes vasárnap, csak azért, hogy mezei citromfűre vadásszon. Lehet, hogy csak a teájába kell, és nincs is rá igazán szüksége, csak minket akart rávenni, hogy kimozduljunk a pincéből… mindent lehetségesnek tartok. És a jelek szerint, nekem nincs jobb elfoglaltságom a mai napra. Bár tökre nem így terveztem, hogy csak én tartok ki, és indulok el ténylegesen gyógynövény vadászatra.

Annyira azért nem rossz idekinn, csendben, magamban. Egyébként is, aki kicsit is ismer, tudja, hogy nem vagyok én annyira hangos ember, meg nem is igénylem, hogy valaki folyton legyeskedjen körülöttem, olykor tudom értékelni a csendet. Főleg az elmúlt február fényében… eléggé örülök, hogy megérkezett a március, azzal együtt a tavasz, és mint tudjuk, minden tavasz egy új kezdet. Talán nekem is. Mintha olyan eget rengetően szükségem lenne rá, pedig azzal azért hazudnék. Sóhaj. Sóhaj, sóhaj, sóhaj.
Kis csokorba szedem a melittát, még arra is figyelek, hogy ne egy helyen ritkítsam ki teljesen a természet ajándékát, szedegetek kicsit innen is, onnan is, az illatos levelet egy ízben alaposan összedörzsölöm az ujjaim között, amitől nekem is kellemes, édeskés-citromos illatom lesz. Én ezt nem is akarnám meginni, így sokkal jobbnak tűnik.

Már visszafele indulnék, elégnek ítélve az általam gyűjtött termést, halkan közlekedek én is, nem kimondottan óvatosságból, csak szinte zavarni vélem ezt a környékét a falunak, olyannyira nem jár erre senki. Legalábbis én ebben a hiszemben voltam eddig. Megpillantok egy alakot, épp előttem. Megtorpanok, a talpam alatt gally reccsen, szinte mennydörgésnek tűnik számomra. Nem akartam volna zavarni másokat, de most már mindegy. Arra viszont egyáltalán nem számítok, hogy ismerős alak fordul végül felém, és mintha ő lenne nagyobb sokkban, mint én, hogy hónapok után éppen itt találom, az én falumban…! (Még ha Roxmorts voltaképpen nem is tekinthető az én falumnak.)
Kicsit zavarban vagyok. Kicsit felszökik a szemöldököm a homlokomon - Most igazán maga van meghökkenve, amikor inkább nekem kellene…? – teszek azonban fel egy olyan kérdést, ami az istenért sem akar a fejembe férni. Itt most nem nekem kéne úgy ránéznem, ahogy ő néz rám? Én biztos csak azért maradok ilyen nyugodt, mert egészen nem várt reakcióval találom magam szemben a részéről. Némi zavart azért mégis csak tükröz a tekintetem. Persze, ezt nem tudom kontrollálni, azonnal arra gondolok, ami nyáron történt, és arra, ami egy kicsit azóta is kísért, mert a jelek szerint az a sorsom, hogy az ilyesmi megismétlődjön velem. Nevezetesen a nem kívánt csókok… csak némán sóhajtok egyet. Nem mozdulok. Egy kis kíváncsiság talán mégis csak van bennem… hogy mi történt aztán. Augusztus után.

(http://i1079.photobucket.com/albums/w516/elliotomara/rsz_22877b253c7a97a788a9552d5ad588551_zpsr56sdsnu.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222193937)

(http://static.tumblr.com/2f424e1ddb799c23b70cba19975778db/ws8oaez/4cMom5chd/tumblr_static_1yd7wptikc2s00socckkogs8o.gif)

Valami bocsánatkérő kis fintort produkálok – természetesen nem azért vagyok itt, hogy a frászt hozzam másokra, noha éppenséggel azt remélem, hogy nem ilyen erős reakciót váltok ki Mr. Lee-ből. Én is egészen másképp reagálok rá, mint azon a sós, tengerillatú széltől átitatott nyári reggelen, amikor még alig voltam ébren, félig pizsamába voltam öltözve, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy valakivel találkozom, hova tovább beszélnem kell. Csak egy fél éve volt, mégis nagyon távolinak tűnik az a nap. Furcsa, nem? Talán csak azért, mert a történés maga annyira abszurd volt. Olyasmi, ami lányregényekben történik, sorsfordító véletlenek, és dráma, de nem az én életemben. Mondjuk… igazság szerint ez már csak félig igaz, néha egészen hajmeresztő dolgok történnek velem, szóval valahol jogtalan, hogy az előttem álló férfi felbukkanása okozta történteket ilyen elfeledettnek érzem… hiszen ha babonás lennék, vagy jobban hinnék az efféle furcsa véletlenekben, azt is mondhatnám, hogy azóta is rá-rárímel egy-két dolog arra a találkozásra. Még szerencse, hogy életem felfordulása inkább apa amneziátor barátjával kezdődött, nem holmi lopott csókokkal…

- Bizonyára gondolta azért, hogy a Roxfortba járok – hívom fel a figyelmét egy kissé triviális dologra, de talán nem is az okozza a meglepetését, hogy épp itt talál, csak az, hogy egyáltalán… megint az útjába sodort az élet. Végül is, ebben a tekintetben igaza van. Én sem igazán gondoltam, hogy ez meg fog történni - Köszönöm, jól vagyok – válaszolom kissé reflexesen, aligha alkalmas ez a helyzet arra, hogy ebbe mélyebben belemenjünk, és igazság szerint, nem is egészen tudom, hogy vagyok. Az életem mostanság néha egy kicsit vicces. Akaratomon kívül történnek velem dolgok, melyekre sosem gondoltam volna, hogy fognak, és úgy sétálok bele butaságokba, hogy voltképpen nem is ez a szándékom. Gondolom, előbb-utóbb mindenkivel történik ilyesmi… hogy egyszer csak kizökken abból, ahogy eddig élte az életét, és szépen lassan minden elkezd megváltozni.
Halvány mosoly szalad át az arcomon. Kicsit most már vicces a maga módján, ahogy visszagondolok apa reakciójára - Nos, nem volt boldog, persze… - hagyom rá apró bólintással, végeredményben azonban sokkal kisebb vihart kavart az ügy, mint amitől akkor és ott féltem - Igazság szerint, mint kiderült, nem is egészen magára utaztak… de nem nagyon tudok erről többet – van annyi eszem, hogy megelőzzek esetleges további kérdezősködést. Apa mindig kínosan ügyel arra egyébként is, hogy ne keverjen bele az auror parancsnokság ügyeibe. Mindenesetre, amikor visszament a központba a nyaralásunkkor, hogy utánajárjon ennek-annak, végül, legalábbis én így képzelem, arra jutott, hogy az ügyével kapcsolatban nincs is szüksége erre a bizonyos Mr. Lee-re.

Vicces, mintha kicsit helyet cseréltünk volna. Persze én sosem leszek szerintem igazán rámenős, vagy annyira karizmatikus, hogy minden szavam, és mozdulatom meg akarjon győzni másokat, bármiről, ami az én malmomra hajtja a vizet. Valami ilyesminek láttam akkor Elliotot, most furcsán másnak tűnik, de nem egészen bánom. Csak kicsit zavar, hogy mintha zavarná a jelenlétem. Nekem sem egyszerű aztán jót tenni, tudom…
- Ezek szerint sikeresen visszatért a családjához? Vagy miért van itt…? – nem mintha számon kérni akarnám, igazán nem is ilyesmi csendül ki a hangomból. Csak kicsit különös, hogy épp itt, az iskolához oly közel bukkan fel. De persze, egy kicsit azért érdekel is a válasza. Ha legalább tudom, hogy nem hazudott a nyáron, tényleg nyugodt lelkiismerettel le tudom zárni azt a napot az emlékeimben.

(http://i1079.photobucket.com/albums/w516/elliotomara/rsz_22877b253c7a97a788a9552d5ad588551_zpsr56sdsnu.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222193937)

(http://static.tumblr.com/2f424e1ddb799c23b70cba19975778db/ws8oaez/4cMom5chd/tumblr_static_1yd7wptikc2s00socckkogs8o.gif)

Tétován megrántom a vállamat – nem tudom a választ. Ha tudnám is bizonyára vonakodnék megmondani, elvégre ez biztos nyomozási titok, vagy mi, de apának több esze van annál, semhogy ilyen választásokat rám bízzon. Nem mintha szerintem nem bízna meg bennem, inkább arról lehet szó, hogy nem akar ilyenekkel terhelni, vagy potenciálisan veszélybe sodorni. Mindenesetre, most nem érzem magam veszélyben. Talán csak az ismerős terep teszi, vagy a tudat, hogy ezúttal aligha van olyasmi, amit Mr. Lee akarhatna tőlem. Csak egy épp erre járó, átlagos diáklány vagyok, semmi több.
Nem voltam mondjuk benne biztos, hogy őszintén válaszolni, vagy egyáltalán válaszolni fog a feltett kérdéseimre. Valószínűleg tudni fogok tovább élni akkor is, ha nem teszi, csak elfogott ez a furcsa, befejezetlenségnek ható érzés. Pedig igazság szerint tényleg nem gondoltam rá sokat az elmúlt időben, ahogy arra sem, vajon mi történt vele.

- Köszönöm, de nincs szükségem rá – már hogy a csáprágófűre, noha azt nem éreztem szükségesnek, hogy közöljem, miért vagyok itt voltaképpen. A bizonyíték mondjuk ott figyelt a kezemben, ha jól ismeri a növényeket, biztosan nem okoz számára gondot felismerni mezei citromfüvet. Mindazonáltal, ahogy megszólalt, kénytelen voltam közelebb lépkedni hozzá, vagy aligha hallhattam tisztán a szavait. Nem akartam leülni a földre, úgyhogy egy kicsit biztosan vicces párosnak tűntünk, ahogy nem messze tőle „tornyosultam” fölé, pedig egyébként elég átlagos a magasságom.
- Tizenöt év? Az sok idő – mondtam halvány csodálkozással. Nem ismerem persze az egész történetet, úgyhogy nehezemre esik elképzelni, valakit mi űz el a családjától ilyen hosszú időre. Lehet az mondjuk bármi, a rossztól a kevésbé rosszig, halálfalókról viszont semmilyen kontextusban nem hallok szívesen, ahogy ezzel szerintem a legtöbb ember így van, így érthető, hogy kicsit komoran hallgatom.

Aztán a dolog még indokoltabb lesz - Ó… sajnálom – mondom egyszerre meglepve, és őszintén sajnálkozva. A meglepetésem annak is szól, hogy nem igazán számítottam efféle válaszra. Ahhoz túlságosan is tragikus, hogy csak a bolondjárt járassa velem, amiért érdeklődni merészeltem, az viszont meglep, hogy ezt megosztja velem - Igazán sajnálom. Hogy nem láthatta viszont… – ismétlem magam némileg, ezúttal azonban meghökkenés nélkül, mert azt hiszem, amikor az ember ilyesmiről hall, akkor akaratlanul is a saját családjára gondol. Vagy jelen esetben a saját édesanyjára. Engem különösen rosszul érint a gyász gondolata, hiszen rögtön kénytelen vagyok egyúttal azzal is számot vetni, hogy milyen helyzetben van jelenleg a családom. Leginkább változatlanban… anya továbbra sem óhajt hazaköltözni, és továbbra is gyerekesen fúj apára, míg velem csak mérsékelten érzékelteti a neheztelését, de azért igenis van benne neheztelés irányomba is. Ezzel pedig nem tudok mit kezdeni. Hovatovább, innen, az iskolából, nem is nagyon tudok mit tenni, hogy változtassak a dolgok állásán. Ha arra gondolok, hogy anyával pont ilyen helyzetben akár történhetne is valami… görcsbe rándul minden idegszálam.

(http://i1079.photobucket.com/albums/w516/elliotomara/rsz_22877b253c7a97a788a9552d5ad588551_zpsr56sdsnu.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222193937)

(http://static.tumblr.com/2f424e1ddb799c23b70cba19975778db/ws8oaez/4cMom5chd/tumblr_static_1yd7wptikc2s00socckkogs8o.gif)

Halványan elmosolyodok. Gondolom, jó szándékból mondja ezt, de valahogy mégsem akaródzott élni a lehetőséggel - Azt hiszem, annyira nem szeretem lenyűgözni őket, ha csak nem kérik direkt – és talán ez egy kicsit igaz az életemre is. Soha nem igyekeztem, hogy túlságosan feltűnő legyek bárhol, túlságosan kitűnő legyek bármiben (bár igazság szerint Flitwick professzor az RBF vizsga óta mindig azt mondogatja, hogy nagyszerű dolgokat vár tőlem a RAVASZ-omon, de ettől csak erőteljes gyomorgörcsöm támad minden egyes alkalommal), vagy olyan rettentően azt akarjam sugallni a világnak, hogy nézzetek, nézzetek, engem nézzetek, hiszen olyan nagyszerű vagyok…! Mindig is szolid émelygéssel viseltettem az ilyen emberek irányába, noha nem ítélem el őket, és még csak azt sem mondhatom, hogy ne kedvelném őket egyáltalán, egyszerűen csak arról van szó, hogy tőlem rettentően távol áll az ilyesmi. Ideges leszek a túl sok figyelemtől, a jogtalan dicsérettől, és teljesen zavarba jövök, ha a megszokottnál többen figyelnek rám, vagy foglalkoznak velem. Talán azért is esett valahogy jól ma elszakadni a többiektől, és egyedül a végére járni ennek a citromfű dolognak, mert nem sok esélye volt annak, hogy itt belefutok bárkibe is az iskolából. Sikeresen leéltem hat békés, észrevétlen, vagy legalábbis, közel észrevétlen évet a Roxfortban, az ezeréves, békás pletykát leszámítva, a hetedik évemre viszont minden rettentően másnak tűnik. Ez zavart, noha úgy éreztem, lassan ehhez is hozzászoktam.

- Jaj, nem szüksé…! – amikor rájövök, vajon miért húzta elő a pálcát, persze rögtön szabadkoznék, hogy miattam aztán ne bajlódjon ilyesmivel, de a varázslat gyorsabban végbemegy, minthogy befejezhetném a mondatot, így hát csak elharapom. Halvány mosollyal szemlélem meg a munkáját. Most már udvariatlanság lenne visszautasítani a „foglalj helyet” eddig kimondatlan ajánlatát, úgyhogy lehuppanok a párnára, és félig-meddig törökülésbe helyezkedem. Igazából nem zavar, hogy a nadrágomat így félig-meddig föld éri, engem inkább a talaj hűvössége tartott vissza eddig attól, hogy leüljek Mr. Lee mellett. Meg talán egy kicsit az is, hogy furcsa lenne. Hát… nem mondom, hogy nem az. Általában nem ismerek olyan embereket, semennyire sem, akiket nem tudok életem valamelyik kategóriájába könnyedén beilleszteni, de ő pontosan ilyen volt. Az egész ismeretségünk valami kissé hihetetlen kalandra épült, és most, hogy semmi ilyesmi nincs a levegőben, voltaképpen nem is tudom, mit mondanék, ha egy ismerősöm erre tévedne, és megkérdezné, ki ez a fickó. Hát… az egy tök jó kérdés lenne.

Próbálok azért nem úgy nézni rá, mintha valami furcsa lény lenne, aki felé csak bizarr kíváncsisággal lehetne fordulni, de azért bizonyára érezheti, hogy mindaz, amit mond, az csak töredék, kis szilánkok, melynek ő bizonyára látja az összes többi részét, bennem azonban csak kérdőjeleket hagy. De én nem vagyok az a tolakodó fajta. Hagyom, hogy annyit mondjon, amennyit akar, és nem teszek fel keresztkérdéseket, melyek mélyebbre akarnának ásni. Nem hiszem, hogy ez az én feladatom.
- Semmi baj – pislogok rá egy kicsit meglepetten, nem érzem úgy, hogy bármiért bocsánatot kellene kérnie, legalábbis azért semmiképp, ami most történik. Megszoktam igazából, hogy az emberek szeretnek beszélni hozzám, gondolom, ilyen az arcom, vagy csak a szófukarságom teszi olykor. Vagy valami ilyesmi. Nem tudom. Hagyom pár pillanatig, hogy csend telepedjen ránk. Hallgatom a szelet a fák között, ahogy zizegnek a frissen, épp csak növekedő fűszálak, és az elmúlt időszakhoz képest meglepően nyugodtnak érzem magam - És… hogy-hogy erre járt? Csak a csáprágófű miatt? – teszek fel aztán mégis csak egy kérdést, talán egy olyat, ami egy kicsit kevésbé személyes.

(http://i1079.photobucket.com/albums/w516/elliotomara/rsz_22877b253c7a97a788a9552d5ad588551_zpsr56sdsnu.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222193937)

(http://static.tumblr.com/2f424e1ddb799c23b70cba19975778db/ws8oaez/4cMom5chd/tumblr_static_1yd7wptikc2s00socckkogs8o.gif)

- Patikát? Nahát – ha nagyon igyekeznék, egy egészen kicsikét talán tudnám leplezni a meglepetésemet, de talán akkor is egyértelmű lenne. Cseppet szégyellem mondjuk magam érte, biztos nem én vagyok az első ember, akiből meglepettséget vált ki ezzel. Már ha sok olyan embernek mesél jelenlegi pályaválasztásáról, akik más szerepkörben ismerték meg. Egy szolid bűnöző, aki nyári lakokban settenkedik aurorok és lányaik után, végül békés betörést rendez meg, majd hazatér és patikát nyit a családjával…? Hát, egészen mesébe illő történet, talán ezért az általános meglepetés. De épp a meseszerűsége miatt, bevallom, nekem kimondottan tetszik. Az ember mindig minduntalan azt hallgatja a felnőttektől, hogy a valóságban semmi sem olyan, mint a mesékben, és ostoba vagyok, ha ilyesmit várok el az életemtől, de néha ennek ellentmond egy-egy dolog, amit a világban tapasztalok, és olyankor nehéz nem reménykedni - Gratulálok. Vagyis… nem tudom, illik ilyesmihez gratulálni? – tűnődök el fennhangon ahelyett, hogy csak magamnak és magamban tenném fel a kérdést, de igazából kevéssé aggaszt, hogy Mr. Lee hülyének néz, mert a megismerkedésünkkor szerintem már végigvonult rajtam a pipacs minden árnyalata, és valószínűleg úgy gondolta, rettentő bután viselkedem. Annál már minden csak jobb lehet.

Ránézek, kicsit el is mosolyodok mellé, amikor érzem, hogy engem néz. Ha már butaságokat fecsegek, legalább legyek kedves. Mindenesetre tényleg találok valami szépet abban, hogy úgy-ahogy visszatalált ahhoz, amit eredetileg is talán neki szánt a sors. Bonyolult históriát szimatolok a háttérben, de természetesnek veszem, hogy nem faggatózom - Nem, tényleg nem – feleltem meg a kérdésére, elvégre már amúgy is elárultam magam korábbi meglepettségemmel, aligha válaszolhattam volna mást - De ez szép hivatás – teszem még hozzá kissé sután, nem mintha most agyon akarnám dicsérni, amiért vélhetőleg új életet kezdett (vagy valami olyasmit), de ha már én kérdeztem arról, mit csinál, mégsem csinálhatok úgy, mintha kicsit sem találnám érdekesnek.
- Ó. Köszönöm – ugyan az előbb azt mondtam, nem szedek, de nem úgy néz ki, mintha nemleges választ elfogadna, hát hamar elveszem a felém nyújtott kis csokrot, és hozzáfogom a most is szorongatott citromfűhöz.

Igazából én ennyire nem értek a gyógynövényekhez, azokhoz meg pláne nem, amelyek valamiért a tanórákról sem rémlenek, úgyhogy nem pusztán udvarias a figyelmem, amivel Mr. Lee a csáprágófüvet illető szavait hallgatom - Ahhoz képest, hogy ilyen dolgokra használják, nem adtak neki valami csábító nevet – mondom kissé elmélázva, mert igazából kicsit távol állnak tőlem az efféle szépítkezési tippek és trükkök. Annak gondolata meg, hogy majd pont egy randi kedvéért élnék ilyesmivel… hát, nem is tudom, csoda, hogy nem nevetem el magam magát az eshetőségnek akár csak az elképzelésétől is, inkább hatalmába kerít az érzés, hogy nem hogy jelen életkoromban nem értem a férfiakat, de talán soha nem is fogom. Vagy nem tudom… talán az a keresztem, hogy az apám korabelieket szabályosan könnyebben tudom kezelni, mint a saját korosztályomat. Kész komédia.

(http://i1079.photobucket.com/albums/w516/elliotomara/rsz_22877b253c7a97a788a9552d5ad588551_zpsr56sdsnu.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222193937)

(http://static.tumblr.com/2f424e1ddb799c23b70cba19975778db/ws8oaez/4cMom5chd/tumblr_static_1yd7wptikc2s00socckkogs8o.gif)

Pillanatig összepréselem a számat, majd mintegy vállvonás helyett csak kicsit félrebiccentem a fejem, és elmosolyodok - Pedig egy üzlet megnyitásához talán mégis csak illik egy gratuláció – ha ahhoz esetleg nem is, hogy egy tolvaj jó útra tér, bár szerintem akár ahhoz is illene. Csak talán a társadalmunk túlságosan is evidenciának veszi, hogy a „helyes útra térni” nem választás, és siker kérdése, hanem kötelessége mindenkinek. Már a szóválasztás is valahogy erre utal. Pedig nem hinném, hogy ez olyan egyszerű lenne. Sőt, Mr. Lee-nél biztos vannak súlyosabb esetek, ahol ez egyáltalán nem is opció. Voltaképpen, egészen őszinte volt a szándék, amivel gratuláltam neki. Csak talán egy szemernyit személyeskedő. Hiszen csak a tényt tudom, hogy nem mindig volt törvénytisztelő polgár, arról semmit sem tudok, miben utazott, vagy mit követett el. Apa nem nagyon beszélt róla, ő maga augusztusban pedig épp csak annyit mondott, hogy soha nem ártott igazán senkinek, csak szeret elemelni dolgokat… de hogy ez pontosan mit jelent, és pontosan miket tett élete során, arról mit sem tudok. Így talán kissé üresnek tűnhet a szándékom. De többet aligha tudok nyújtani.

Kicsit hunyorogva, és talán egy egészen kicsikét gyanakodva hallgatom a történetét. Voltaképpen logikusnak hangzik, csak valahogy nem egészen életszerűnek. Vagy talán csak az teszi feltételessé az egészet, hogy Mr. Lee maga is egy „talán”-nal vág bele. „Talán”-okkal nem lehet rendes történeteket kezdeni. Kitalált történetnek viszont annyira tényleg nem rossz. Figyelmesen hallgatom, és egy kicsit újfent meglepődök azon, amit hallok. Pedig egyébként könnyen el tudom képzelni nagybácsinak, olyannak, akinek a kalandos múltja miatt rengeteg története van. Sőt, rengeteg jó, és izgalmas története van, ha pedig kicsit igyekszik ki is színezni őket, vagy olykor egyszerűsíteni, hogy egy gyerek is élvezhesse, és megértse… hát, az biztos sok örömet okozna egy gyereknek. Én is imádtam a meséket, a kalandokat mindig is. Igazából tagadhatnám, de ez még most is így van.

- Biztosra veszem, hogy szereti a történeteit. Így van, nem igaz? – mondom könnyed mosollyal. Nem hiszem, hogy nehéz lenne eldönteni, a családja mivel jár jobban – ha ott van, és meséket talál ki az unokahúgának, vagy ha a világban csavarog, és Merlin tudja, mit művel. Olyan egyszerű választásnak tűnik. Csak van egy olyan sejtésem, hogy a valóságban ez nincs így. A valóságban semmi sem ilyen egyszerű, és nincsenek sorsszerű befejezések, mint a mesékben.
- Azt hiszem elég az is, ha azt gondolta, hogy egyáltalán visszatér – nem vagyok benne biztos mondjuk, hogy pont nekem kéne bárkinek is efféle életbölcsességeket adnom. Mit tudok én az életről, vagy egyáltalán, bölcsességről? Jó vicc. Leginkább szerintem semmit.

(http://i1079.photobucket.com/albums/w516/elliotomara/rsz_22877b253c7a97a788a9552d5ad588551_zpsr56sdsnu.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222193937)

(http://static.tumblr.com/2f424e1ddb799c23b70cba19975778db/ws8oaez/4cMom5chd/tumblr_static_1yd7wptikc2s00socckkogs8o.gif)

Kicsit olyan ez a beszélgetés, mint egy hullámvasút, aminek nem látod előre a kanyarjait, és zuhanásait. Néha mintha sikerülne pontosan azt mondanom, amit hallani akar, néha pedig úgy tűnik, épp ellenkezőleg. Mintha egyszerre várna valami önigazolást egy idegen elismerésétől (talán csak bűntudatból bizonygatja nekem, hogy helyes útra tért ember lett? Talán csak jólesik neki kimondania? Talán nem is igazán nekem, hanem magának mondja ezt, én csak asszisztálok ehhez az egészhez?), és untatná közben ez az egész, amit elmesél nekem. Ahogy talán maga az is, amiről beszél nekem, untatja, de ennyit igazán nem tudok róla, nem meglepő, hogy nem igazán tudom eldönteni, mit-merre-hogyan-miképp. Szerintem nincs abban semmi rossz, amit elmond, bizonyos pillanatokban azonban, ilyen pillanatokban, mint most, amikor csend telepszik ránk, az az érzésem, hogy mindez nem teszi boldoggá. De veszélyes dolog mások boldogságáról ítélkezni voltaképpen látatlanban, és úgy egyáltalán… talán nem is kellene, hogy érdekeljen, Mr. Lee vajon boldog-e a saját életével.

- Nem, nem igazán… - rázom a fejem értetlenül, talán nem meglepő, hogy nem tudom igazán átérezni ezt a problémát. Merlinre, tizenhét éves vagyok, voltaképpen azt sem tudom még, hogy ki vagyok valójában, a változásaimat természetesnek érzem, ahogy nem kérdőjelezem meg saját épeszűségemet akkor sem, ha egyik nap még a kék a kedvenc színem, a másnap meg már rá sem bírok nézni. Épp eleget olvastam erről az időszakról ahhoz, hogy ne lepődjek meg igazán semmin, és megpróbáljam nem rettentően okosnak hinni magam, amikor kisebb-nagyobb felfedezésekre jutok saját magammal kapcsolatban. Csak pár hónap, és minden, amit tudni véltem megkérdőjeleződik, aztán kezdhetem előröl az egészet. Egyetlen egyszer hittem azt, hogy valamit végérvényesen elveszítettem, de az nem hiszem, hogy ugyanaz lenne, mint amire Mr. Lee most gondol. Amikor apa azt hitte, jó ötlet az emlékeimmel játszani, volt egy pillanat, amikor szabályosan pánikba estem attól, hogy nem tudom eldönteni mi igazi, és mi hamis. De az emlékek és a személyiség nem teljesen ugyanazok a dolgok. Sokban befolyásolják egymást, de azért mégsem.
Talán épp ezért nem tudtam mit válaszolni neki – nem hogy nem ismertem igazán, de sosem jártam hasonló cipőben. A kettőnk közötti egyértelmű korkülönbség úgy látszik engem ezúttal is jobban feszélyezett, mint őt. De persze… én talán soha nem is voltam olyan közvetlen soha, mint ő. És nyilvánvaló, hogy soha nem is szereztem még ilyen tapasztalatokat. Ahogy még sokféle mást sem.

Némán, de együttérzőn hallgattam, egészen addig, amíg nem várt társaságunk akadt. Mr. Lee talán már korábban hallotta valakinek a közeledését, semhogy én megpillanthattam volna az ő háta mögül közeledő szakadtas öltözékű, és kimondottan orrfacsaró szagú férfit. Egyedül a kivont pálcája tudott igazából rávenni arra, hogy engedelmeskedjek Mr. Lee figyelmeztetésének – ha tehetem, biztosan felpattanok, és elmegyek, de hoppanálásban még annyira nem vagyok jó, még csak most tanulom, biztosan nem kocáztatnék meg egy ugrást még csak egy közeli utcára sem, meg amúgy is… kell a fenének, hogy esetleg az izgágaságom miatt átkot lőjenek szegény fejemre, úgyhogy igyekszem higgadt maradni. Annyira mondjuk nem megy, mert abszolút értetlenül meredek Mr. Lee-re, meg arra, amit itt ezek ketten összehadoválnak. Mi közöm nekem ehhez? És miért kell mindig buta dolgokba keverednem? Ki az az O’Mara? Meg ez az ember?
Kérdésem épp akadna bőven, de nem tartom tanácsosnak feltenni őket. Csak ijedten pislogok, mind eddigi társaságomra, akit elég csúnyán megátkoznak már az első percben, pálcája híján, mind az idegenre, aki következőnek engem vesz célkeresztbe. Na, ne már…! Egyik kezemben citromfű, a másikban csáprágófű, ahogy sután kicsit felemelem mindkettőt, jelezve, hogy én aztán pont annyira jelentek itt veszélyt bárkire nézve, hogy semennyire… még csak a pálcám sincs kéznél, hiszen a kabátom belsejében rejtőzik, a neki kialakított kis zsebben, arról nem is beszélve, hogy nincs eléggé rám írva, hogy egyszerű diák vagyok, nem olyasvalaki, akitől tartani kell…? - Nem próbálok meg közbeavatkozni, uram, de nem lehetne, hogy… tudja… megbeszéljék ezt békésen, bármiről legyen is szó?

(http://i1079.photobucket.com/albums/w516/elliotomara/rsz_22877b253c7a97a788a9552d5ad588551_zpsr56sdsnu.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222193937)

(http://static.tumblr.com/2f424e1ddb799c23b70cba19975778db/ws8oaez/4cMom5chd/tumblr_static_1yd7wptikc2s00socckkogs8o.gif)

Naiv egy javaslat volt, ugye? Nem vagyok egészen ostoba, ezzel én is tisztában vagyok, de egy próbát mindenképpen megért. Ahogy talán megérne egy próbát az a felvetés is, hogy ugyan már, ha már békésen megoldani nem lehet a nyilvánvaló konfliktust (aminek igazi mibenléte mondjuk rejtve marad előlem), akkor lehetne, hogy… engem kihagynak belőle? Semmi közöm ehhez az egészhez, de tényleg, még csak azt sem mondhatnám, hogy Mr. Lee (vagy O’Mara? Merlin szakállára, a végén még beújítok egy fejfájást, utána meg azon sírok, hogy Merlin szakállára, én is olyan nő leszek, akinek megfájdul a feje az idegességtől?) közeli ismerősöm lenne, vagy hogy vannak bármiféle mélyben futó szálak, melyek összekötnének minket. De nincs ilyen. Ha bármi is kötné hozzám, akkor az esetleg apa lenne, de hát ebben az esetben még ezt sem lehetne idecitálni. Van azonban egy olyan sanda gyanúm, hogy a kellemetlen idegennek az észérvek nem igazán a kedvencei, és kicsit sem érdekli, ha nekem ehhez semmi közöm – inkább csak mintha afféle bábunak tartana a táblán, akivel esetleg sakkban tarthatja a királyt.

Végül inkább a bölcs hallgatást választom, és nem teszem meg a javaslatot, hogy legyen már olyan kedves, és engedjen dolgomra. Egyébként sem kellene már itt lennem. Elvégeztem, ami dolgom volt, a torony környékén, és ha nem futok bele Mr. Lee-be, akkor már nem lennék itt. Egyenes következtetésképp, nem lennék ebben a kellemetlen, és meglehet, veszélyes helyzetben sem. Legalább most már tényleg biztos, hogy pár dolgot lehúzhatok a karrierválasztási opciók közül – talán nem kéne sem aurornak, sem átoktörőnek mennem. Meg semminek, ahol esetleg veszélyes varázslók fenyegethetnek a pálcájukkal, mert egyértelmű, erre nem állok készen.
- Nem, igazából nem… - motyogom a választ a nekem feltett kérdésre inkább reflexesen, mint meggyőződésből, de ha a szó legszorosabb értelmében nézzük a dolgot, akkor Mr. Lee tényleg nem vett el tőlem semmit. Ha csak azt a csókot nem tekintjük lopottnak, de azóta elég sok minden történt velem, legalábbis ahhoz képest sok, ami eddigi éveimben történt velem ilyen téren, úgyhogy voltaképpen ezt már fel sem tudom igazán róni neki, noha a mai napig bosszant egy kicsit. Végül is, kicsit olyan volt, mintha csak a szánalom szülte volna az egészet, nem? No, jó, talán nem ez a legjobb alkalom arra, hogy ezen elmélkedjek… apától persze ellopott valamit, az igaz, de azért nem volt az olyan nagyon fontos, vagy pótolhatatlanul értékes dolog. És baj sem származott belőle, nem nagy legalábbis, úgyhogy az idegen minden vádja ellenére nekem nem volt sok okom ilyen jelzők társaságában gondolni Mr. Lee-re.
Azért ez még nem segített azon, hogy kutyaszorítóban éreztem magam, meg úgy, mint aki nem fog tudni lépést tartani az eseményekkel. Már egy egyszerű kérdéssel sem tudom tartani a lépést, mert amikor Mr. Lee azt kérdezi tőlem, bízom-e benne… csak kételkedő pillantással viszonzom az övét, és úgy húzom el a számat, ráncolom a homlokomat, hogy abban biztos lehet, nem vagyok egészen meggyőzve arról, a bizalom itt jó ötlet lehet-e. De hát van bármi más választásom? Ha csak nem akarok vakmerő akciókba csapni, aligha. És nem nagyon akarok… nem mintha sok lehetőségem lenne mérlegelni a választ, még mindig pálcát szegeznek nekem, és még mindig nem tudom, mi a fene folyik itt.

Nyilván nem kapcsolok azonnal, és Mr. Lee éles pálfordulására egy szinte felháborodott „Mi van?!” csúszik ki a számon, még akkor is, ha nem hiszem el teljesen, hogy akkor ezt most komolyan gondolta.
Még szerencse, hogy a természetes reflexeim ennél egy fokkal jobbak, és amikor átok villan, lecsusszanok a rögtönzött kis párnáról, hogy elkerülhessek az útjából. Noha a becsapódást tekintve ez amúgy sem talált volna el, de azért örülök, hogy nem fagytam oda teljesen a helyemre, sőt. Félig térdelve érkeztem a fűbe, és valami ösztönös csoda folytán míg Mr. Lee sikertelen ellentámadása lezajlott, nekem sikerült ráfognom a pálcámra a zsebemben. Csak hogy aztán újra szembe találjam magam az ismeretlen pálcájával. Csak tágra nyílt szemekkel pislogok rá. Mégis mit gondol, hogy efféle kérdéseket meg lehet válaszolni? Nem nagyon nyugtat meg az sem, hogy lehetőségem lenne gyorsan pálcát rántani – az övé már kézben van, egyenesen rám bök vele, és ennyire aztán nem vagyok gyors.
Ahogy Mr. Lee elém vetődik, az már egy sokkal jobb lehetőséget biztosít: nem is várok különösebb eredményt, de a földön ücsörögve, Lee karjai alatt egészen könnyedén veszem célba az idegen varázslót – nincsenek nagyratörő terveim, de egy Petrificus Totalust még nonverbálisan is elő tudok csalni a pálcámból, csak remélhetem, hogy kellőképp elterelték rólam ellenséges látogatónk figyelmét. Végül is, rosszabb már nem lehet, nem? Ááá, dehogy… nem vehet észre, és küldhet azonnal ellenátkot. Nem védheti ki reflexből. Nem találhatom el egy buta bemozdulás miatt akár Mr. Lee-t is… ugyan. Hát mi rossz történhetne még itt ma? Nyilván ezt nem gondolom át hideg fejjel, csak ösztönösen küldöm az átkot a pálcám egyetlen bökésével a fenyegetés felé.

(http://i1079.photobucket.com/albums/w516/elliotomara/rsz_22877b253c7a97a788a9552d5ad588551_zpsr56sdsnu.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222193937)

(http://static.tumblr.com/2f424e1ddb799c23b70cba19975778db/ws8oaez/4cMom5chd/tumblr_static_1yd7wptikc2s00socckkogs8o.gif)

Ahhoz képest, hogy voltaképpen semmi megterhelőt nem tettem, hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Végtelenül hosszúnak tűnt a pillanat, amíg nem tudtam, vajon elérek-e bármit is az átokkal, vagy sem – mert ha nem, akkor bizony nem sok egyéb van a tarsolyomban, amit tehetnék, hiszen a varázsló minden figyelmét ténylegesen magamra irányítottam volna, és valószínűleg kisebb tárházzal rendelkezem ártó átkokból, és bűbájokból, mint egy felnőtt ember. Pláne, ha ezeket végre is kell hajtani, hiszen a stressz nekem aztán kicsit sem a barátom… kinyújtott pálcával gubbasztok a földön, várom az eredményt, és mire a férfi megmerevedik, és zsák krumpliként eldől a földön, már szabályosan úgy érzem, mintha órák óta várnék feszült végtagokkal. A pillanatban, hogy az adrenalin zúgása halkulni kezd a fülemben, tényleg fáradtnak érzem magam. Reszketeg sóhajjal engedem le a pálcám, és helyezkedem el egy kicsit kényelmesebben a földön ültömben, mint ahogy odaborultam. Hirtelen nagyon foglalkoztatni kezd a kérdés, vajon meddig tart ki egy sóbálvány átok, de leginkább csak ég alattam a talaj, hogy visszameneküljek oda, ahova való vagyok, az iskolába, és messze legyek ettől az embertől lehetőleg életem hátralevő részéig…

Ami pedig Mr. Lee-t (?) illeti… hát… végeredményben, azt hiszem a gorombasága csak félrevezetés volt, de azért az már tény, hogy vele aztán kész hullámvasút az élet. A múltkori esetünk ezzel összehasonlítva mondjuk kismiska, de én már ott is nehezen tartottam a lépést az eseményekkel, hát még most. Majdnem reflexes mozdulattal visszacsúsztatom a pálcámat a helyére, de végül a mozdulat félúton elakad, és meggondolom magam. Ó, nem. Nem, nem, nem! Nem követem el azt a hibát, hogy naivan letudottnak veszem a veszélyt, aztán a végén még megint olyan helyzetben találom magam, ahol veszélyes pálcát rántani. Inkább fogom akkor már.
Kicsit azért aggodalmasan nézem a sérülését épp csak sínbe rakó Mr. Lee-t, van bennem némi rosszérzés, hogy miattam sérült meg, de azért persze tudom, hogy ehhez nekem – megint csak – nincs olyan nagyon sok közöm. Ha nem vagyok itt, valószínűleg ugyanúgy megtörténik ez az egész, csak akkor nem érzi úgy senki, hogy meg akar támadni, vagy meg akar védeni. Kicsit olyan vagyok, mint a szomszéd, aki csak véletlenül volt szemtanúja valami kellemetlennek a szomszédos házban…
- Nem. Jól vagyok – felelek némi hallgatás után, mert a dicsérettel nem igazán tudok mit kezdeni. Csak láttam egy lehetőséget, és megragadtam, aki hetedéves létére nem tud elvégezni egy sóbálvány átkot, és nem tud egy egyszerű igét nonverbálisan végrehajtani, az akár el is köszönhet a lehetőségtől, hogy sikeresen letegye a RAVASZ vizsgáit, úgyhogy szerintem annyira nem kell büszkének lennem. Ha van okom némi büszkeséget érezni, az csak azért van, mert a félelmem helyett inkább az életösztönöm volt az erősebb, de valahol ez is csak teljesen ösztönös, normális reakció bármilyen emberi lénytől… jó, jó, legyen! Erre azért egy kicsikét talán vagyok büszke mégis.

- Meddig marad így? – teszem fel a számomra épp legfontosabbnak tűnő kérdést, a kidőlt varázsló felé biccentve. Közben nagy nehezen ráveszem magam, hogy ne a földön gubbasszak, mivel egy esetleges támadás esetén így megint csak könnyű célpont vagyok, szóval kissé körülményesen, de felállok. Így legalább, ha nagyon akarok, hamarabb elfuthatok, meg ilyenek… még ha kínos is - És… csak úgy itt hagyjuk? – ami szintén nem elhanyagolható, mert hát, ühm… nem tudom, mondjuk nem vihetnék el az aurorok egy kihallgatásra, vagy valami? Nincs sok kedvem a kastély ablakaiból az után leselkedni, vajon zsenialitása kikövetkezteti-e, hogy az iskola diákja vagyok, aztán majd jobb híján kedve támad rajtam revansot venni Mr. Lee helyett.

(http://i1079.photobucket.com/albums/w516/elliotomara/rsz_22877b253c7a97a788a9552d5ad588551_zpsr56sdsnu.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222193937)

(http://static.tumblr.com/2f424e1ddb799c23b70cba19975778db/ws8oaez/4cMom5chd/tumblr_static_1yd7wptikc2s00socckkogs8o.gif)

Jellemző, hogy olyan banális dolgok nem jutnak eszembe, mint az emléktörlő bűbáj… nem mintha merném alkalmazni bárkin is, ezt nem kimondottan tanítják a Roxfortban, az lenne csak a bájos, ha a diákok egymáson gyakorlatoznának. De ha még el is tudnám végezni a bűbájt, sem biztos, hogy megtenném, mert éppenséggel volt nekem is kellemetlen találkozásom ezzel a másik oldalról. Meg hát… másoknak, akiket éppenséggel ismerek. Ennek ellenére nevetséges, hogy nem gondoltam erre a kézenfekvő megoldásra, amivel a még épp csak kialakulóban levő paranoiámat azonnal el is lehet fojtani. Instant azért nem könnyebbülök meg, de épp a tapasztalataim miatt tudok bízni abban, hogy az ellenséges varázsló végül tényleg nem fog emlékezni rám, és ennek tényleg, őszintén örülök. Nem sok kapacitásom van arra, hogy folyton a vállam felett hátralesegetve keressem a veszélyt, ami vagy jön, vagy nem jön… ezernyi jobb dolgom akad ennél, az életveszély nem olyasmi, ami szerepelne a bakancslistámon így az utolsó évemre.

- Remek – nyugtázom csak motyogva, egy helyben tipródok, míg Lee elvégzi a varázslatot, mert annyira azért nem győzött meg róla, hogy a sóbálványátkom nem fog csak úgy magától elmúlni egyszer csak… persze, ha mi akkor már nem leszünk itt, akkor mindegy, és nagyon úgy tűnik, hogy a nálam bizonyára sokkal rutinosabb Mr. Lee-t feleannyi kérdés sem aggasztja, mint engem. Mondanám, hogy maximálisan rá tudom bízni magam a kérdésben, de ez azért nem fedné teljesen a valóságot… az emléktörlésben viszont van annyi bizodalmam, hogy tudjam, nekem valószínűleg nem fog további károm származni ebből a kis incidensből, és végtére is, ez a fontos. Így már együtt fogok tudni élni a dologgal.
Szóval tiltakozhatnék a nemtörődömség ellen, de… minek? A férfi vállvonása épp eléggé kifejezte, mennyire izgatja az egész, és hát az ő ősellenségéről (vagy olyasmijéről) van szó, nem az enyémről. Szóval nincs okom hirtelen ágálni a távozás ellen, épp csak én is csak felkapom a csokrot, amit tőle kaptam, meg egy jól irányzott Invitóval visszaszerzem a szanaszét hullott citromfüvet is, és apró bólintással igyekszem aztán szedni tőle kicsit lemaradva a lábaimat, nehogy mégis egyedül találjam magam, még mielőtt visszajutnánk a falu forgalmasabb részeire. Ó, igen. Menthetetlenül nyúl tudok lenni.

Megkönnyebbüléssel veszem, amikor már járt utakra tévedünk ismét, és kicsit kezdek megnyugodni is. Innen már közel van az iskola, és ha látok valaki ismerőst, csatlakozhatok másokhoz is a visszafele tartó útra. Ezen révedezek épp, amikor Mr. Lee elém toppan, ezt némi meglepettséggel nyugtázom, bár nem azért, mert valami rosszra számítanék. Elgondolkodva vizslatom.
- Én is. Bár valamiért az az érzésem, maga vonzza az ilyesmit – állapítom meg kendőzetlenül, amit a mai, véletlen találkozónk kezdetekor talán nem tettem volna meg, most azonban valahogy kevésbé tűnik helytelennek. Végül is, ha úgy vesszük, mégis csak veszélyben volt miatta az életem. Egy ilyen ártatlan szemrehányást talán el tud nézni nekem… a felém nyújtott kezét azonban egy halvány, gyorsan tűnő mosollyal elfogadom, és kurtán megszorítom - Hát… örvendek, Mr. O’Mara – mondom ki elsőre idegennek érződően a jelek szerinti tényleges nevét, de előbb sarkon penderül, semhogy bármit is felelhessek a kérdésére. Így jobbára csak csendesen motyogom el a válaszomat távolodó alakjára függesztve a tekintetemet - Nem tehetek ígéreteket…

KŐ-PAPÍR-OLLÓ
(http://i.pinimg.com/564x/13/c0/65/13c0650626d15e0b1c83a19b6b41908b.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/1d/d8/28/1dd828159b88fc7203062ca8e6e25bcf.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/k%C5%91-pap%C3%ADr-oll%C3%B3/set?id=228337558)

Azért szerencsés vagyok a nagy Griffendél ház összetartásáért. Úgy hiszem az első éveim annak ellenére, hogy igencsak kiszakítottak az igazi közegemből, elég jól sikerültek. Lett sok barátom itt is, még ha most sokat is panaszkodok arról, hogy nem találom itt a helyem. Gyanítom a bujkálás és a harcok, a csuklóim sérülése… ezek okozzák bennem igazán azt a feszültséget, hogy már szabadulnék innen. De a napok olyan hosszúak, mintha a homokóra és így az idő szemei direkt csak nagyon-nagyon lassan csordogálnának. Pedig nem. a hetek, hónapok ugyanúgy haladnak, és én erre mindig csak akkor jövök rá, amikor kicsit kimozdulhatunk a hétköznapokból a társaimmal. Ebbe beletartozik akár egy kviddics edzés, akár egy roxmortsi hétvége, ahol végre csak élhetünk, kicsit kibújva a talárból, kicsit kiszellőztetni a kastélytól dohos személyiségünket.

Most is sokasban, együtt jöttünk le. Még Jada és Ephram is velünk tartottak, bár ők régen mindig elszigetelődtek. A háború előtt nagyobb volt a feszültség a két ház között. Így a kettősüket is nehezebben fogadták el. Most, hogy sokan bizonyítottunk egymásnak, a házak közötti ellentét, meg tud maradni csak iskolai versengés szintjén, de az életünket igazán nem kell, hogy befolyásolja. Végre ők is kicsit nyugodtabb légkörben próbálhatják helyrehozni háborútól keserű kis lelküket. Bár az esküvői tervezgetés jót tesz nekik… Szóval mikor direkt erre terelem a beszélgetést és a kis galambocskáim rákapnak a téma ízére, ott is hagyom őket. Inkább azok után a lányok után indulok, akik a bolhapiac felé veszik az irányt. Még jó, hogy direkt a diákok szabad hétvégéjére igazították a vásárt, mert így mi is kicsit bogarászhatunk a dolgok között. Valami érdekeset, valami igazán jót, vagy csak valami ajándéknak valót mindig össze lehet szedni az ilyen helyen. Persze szervezőktől végképp őrültség lett volna nem figyelni arra, hogy mi mikor szálljuk meg a falut. Mert ennyi gazdag, pénzszóró csemetét, mint ahányan mi vagyunk, hát szerintem máshol nem hord hátán a föld, maximum csak a mágusiskolák környékén…
Én pedig boldogan szórom el anyám galleonjait marhaságokra. Na, nem mintha apám mugli pénzével sokkal körültekintőbben bánnék. Engem, szerencsétlen elkényeztetett tinédzsert, aztán bőven megpróbálhattak volna takarékosságra nevelni. Bár nem vagyok kifejezetten nagyzoló, és sokkal kevésbé vágyom a luxusra, mint amennyire azt megengedhetném magamnak. De tény, ami tény, hogy tudom, amit pénzen meg lehet szerezni, azt meg tudom szerezni, ez pedig megadja azt a biztonságot, amivel bárminek nekiindulhatok… Na jó, azért esküszöm, hogy tényleg igyekeztek értelmesnek nevelni, még ha néha, vagy inkább sokszor, nem is látszik ez meg. Sosem féltem a szó szoros értelmében bepiszkolni a kezem munkával, és mondjuk megpucolni húsz kiló krumplit, ha a faluban ez volt a feladatom…

Én tényleg imádtam az ilyen kirakodó ócskás vásárokat. Ezeken tényleg kincseket lehetett találni. Már annak, aki képes kincsként definiálni egy levágott, kitömött, bikafejes trófeát. Arcomra egyértelműen kiül az undor grimasza, ahogy végignézek ezeken az ijesztő cuccokon és a még ijesztőbb tatán, aki árulja őket. De most komolyan. Van valaki ezen a bolygón, aki ilyet vesz? Ránéz egy nagy kitömött fejre és azt mondja, hogy szuper, pont ez kell a nappalimba! Mert ha még ő lőtte volna… Á mindegy. Beteg. Szerintem.
Szóval inkább gyors léptekkel haladok el mellettük, majd mindegyik szőnyeg és asztal mellett, ahol számomra érdektelen kacatokat árulnak. Bár amúgy vicces, amikor az ember mugli dolgokat fedez fel a dolgok közt, totál más névvel és funkcióval ellátva, mint amire valójában használni kellene. Kenyérpirító, mint leveles láda? Remélem konnektorba nem dugják be használat közben…

És aztán végre előkerül a kedvenc asztalom. Mindazok után, hogy amúgy gazdagabb lettem pár kendővel, két kerámia tállal és valami fura kis retro mugli játékkal. Ez utóbbit Zain unokatestvérem gyűjteményébe vettem. Nagyon fog neki örülni. És én imádom látni azt a lebarnult, szőrös-kócos fejét, amin ezer fokos mosoly jelenik meg olyankor.
De, ami a lényeg mindig. Az az ékszeres pult. Nekem. Mert, hát lehet, hogy végigvásárlom az ilyen kirakodásokat a családtagjaimnak, de hát azért én is megérdemlek valami csecsebecsét mindig. Ha már a meleg Amerikából, a hideg Angliába száműztek minden egyes tanévre.

Elbűvölő mosolyt vetek a goromba férfi felé. Nem érdekel, hogy nem túl kedves, bár amennyi pénzt nála fogok hagyni, lehet a végére meglágyul… Már nyúlok is az első türkiz köves karkötőért, amit kiszemelek, miközben szememmel már a következő tárgyat kutatom. Csakhogy hiába emelném magam felé az ékszert, az mintha megakadt volna valamiben. Vagy valakiben… Konstatálom, amikor végignézek a sötét hajú, ázsiai szülőkkel vagy minimum eggyel rendelkező, vékony kis alakon. Egy kicsit erőteljesebben húzom magam felé a tárgyat. Lehet, hogy körülbelül ugyanannyira tűnök csontsoványnak, mint ő, de azért szabott rám nem kevés izmot az élet… Nem hagyom veszni a zsákmányom.
- Azt nem hiszem... - Kacagok fel cseppet sem nőies tónusban. Amikor újra rántok egyet az ékszeren.  - Itt álltam és fogtam, amikor te megpróbáltad kihúzni az ujjaim közül. Enyém. Arról nem is beszélve, hogy lány vagyok, te meg ugyan egy gyönyörű szép fiú, de azért fiú, és az illem mégiscsak azt diktálja, hogy ezt a karkötőt szépen átengedd nekem. - Vagy, ha nem teszed, gyönyörűen bokán is rúghatlak érte… - Amúgy is, hova akarnád te ezt hordani? Bár mondjuk, ha a csajodnak kell, akkor legalább az ízlésed jó. Vagy a barátnődé…

KŐ-PAPÍR-OLLÓ
(http://i.pinimg.com/564x/13/c0/65/13c0650626d15e0b1c83a19b6b41908b.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/1d/d8/28/1dd828159b88fc7203062ca8e6e25bcf.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/k%C5%91-pap%C3%ADr-oll%C3%B3/set?id=228337558)

- Én ugyan le nem teszem! – Vágtam szavaim az árus arcába. Nem igazán érdekelt, hogy amúgy is egy goromba fráter. Attól még messze nem tűnt annyira erőteljesnek, harciasnak és ezáltal érdekesnek, mint az előttem álló kispasi. Lehet, hogy épp az ő portékáját igyekszünk szétcincálni, de akkor is tiszteletben tarthatná a mi nagyon is fontos beszélgetésünket. Különben is, ha már ez az ázsiai-ősös fazon, meg akarja mondani mit csinálhatok, vagy épp nem csinálhatok… Mivel a kiszemelt karkötőt továbbra is undok mód szorongatja. Akkor legalább az árus ne kotnyeleskedjen bele a dolgunkba.
Ez amúgy is egy totál bosszantó szitu. Hogy egy férfi, értitek, egy férfi, akarja elszedni tőlem azt a karkötőt, amit kiválasztottam. Hát van itt vagy harminc másik, neki mégis miért nem jó azok közül valamelyik? Csak, mert nekem amúgy tökéletes volna. Látok is egy másikat, amelyik talán még ennél is szebb és igényesebb, mint amelyiket most az ujjaim szorongatják. Csakhogy makacsnak nevelt a sors és a vakszeretet… Gyűlölöm, ha valamikor nem győzhetek… Nálam igaziból nem is annyira a trófea volt sosem a lényeg, a jutalom, a tárgyi megerősítés. Magát a játékot élveztem iszonyatosan, és a küzdelmet. Aztán a győzelmet. Ahogy nyerek, és végre érezhetem azt az érzést, hogy na igen, erősebb vagyok, mint a másik.

Szóval nem nagyon ijedek meg a fenyegetőzéstől. Egy pillanatra csuklómra tekintek. Ott éktelenkedik mindkettőn életem legfájdalmasabb harcának hege. Ugyan… egy ilyen kis mitugrász mégis mennyit árthatna nekem, még ezek után? Gúnyosan felhorkantok a gondolatra. Semmit. Elájulok, elesek, vérzek, megkötöznek… Kéremszépen egy röpke óra alatt átéltem mindet azzal a félelemmel együtt, hogy bizony az az utolsó órája a létemnek… Jöhet bármi a roxfortos hétköznapokban, itt már semmitől sem félek.
 
Mélyen a pasi szemeibe nézek. Hiszen most ott állok, viszonylag közel hozzá, még mindig a karkötőt szorítva, amit pár perce maga felé rántott. Látom a dühöt és az akarást a szemeiben, még ha az enyémben csak ez utóbbi fedezhető fel a közös érzéseinkből. Mert e mellett talán még valamiféle kíváncsiság bújik meg…
Ugyan már… Itt vagyok bezárva egy halom sótlan alak közé egy szürke iskolába. Persze, hogy nagyon is tetszik, ha valakit végre egy súlycsoportnak tekinthetek, mert nem egy bájgúnár vagy egy beképzelt, apuci pénzén mindent megkapó tuskó. Hanem egy erős, akaratos idióta. Pont amilyenhez a való életben hozzá vagyok szokva. Igen. A kosarasok egy része aranyos srác, na, de a többi… Köztük bizony az én Zainommal, vagy Thomasommal… Buli velük az élet, ha rájuk jön az öt perc és nem teljesül azonnal az, amit ők kigondoltak. De a legjobb barátaim, és nyilván nem véletlenül.

- Állok elébe az átkaidnak. Kezd csak nyugodtan, ígérem nagyon feltűnően fogok félni, vagy elájulni… - Mondom gúnyos vigyorral arcomon, de direkt és feltűnően nem nyúlok még a derekam felé, ahol a pálcám tartom. – Az indiánokat nem kell bemutatnod, köszönöm. Valószínűleg többel találkoztam, mint te. Viszont abban egészen bizonyos vagyok, hogy indián ősökkel nem rendelkezel, így ez a türkiz kő a te karodon Szépségem, eléggé furán mutatna. Bár, ha épp beöltözőset játszol az óvodában, vagy a hálószobádban, akkor éppenséggel el tudom képzelni, hogy hasznát veszed. - Ja… Főleg, ha egy pasid van, aki utána olyan hévvel rángatja le rólad a ruhadarabokat, hogy nyekkenni se marad időd.
Bár ez a  feltételezés csak azért ül meg agyamban mert hát, ugye csaja az nincs. De ez nem zárja ki az egyéb lehetőséget…

Most én rántom magam felé az ékszert. Csak, hogy azért tudja, kivel áll épp szemben. Igen sokkal erősebbnek hat nálam és vélhetőleg tapasztaltabb is mindenben, de azért lássa csak, hogy belém is szorult némi fizikai erő. Ha már a csontos énemből a nőiesség kihagyatott úgy hosszútávon. Igen, gyerekként még mindenki reménykedett, hogy egyszer csak Jadává változom. De nem tettem meg. Szóval maradok én, így ahogy vagyok, kulturáltan faragatlan.
Továbbra is határozottan keresem a tekintetét. Tényleg egy pillanatra se tud megijeszteni, viszont azért épp átkozósdit se szeretnék játszani a nyílt utca közepén. Mondjuk, hogy tök őszinte legyek annyira máshol se… Még, ha a fenyegetésétől meg sem ijedtem, azért nem szerettem volna, ha a hétvégi programom a gyengélkedő meglátogatása. Vagy a magyarázkodás a fölött, hogy miért nyomtam kupán egy vadidegen pasit egy kerámia tállal… - Ismered a Kő-Papír-Ollót? – Kérdezem egyszerűen. – Három menet. A győztes viszi az ékszert.

KŐ-PAPÍR-OLLÓ
(http://i.pinimg.com/564x/13/c0/65/13c0650626d15e0b1c83a19b6b41908b.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/1d/d8/28/1dd828159b88fc7203062ca8e6e25bcf.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/k%C5%91-pap%C3%ADr-oll%C3%B3/set?id=228337558)

Passzolok, hogy mi ez az egész. Látom azt a furcsa őrült akarást a szemében, mintha férfi vágyna nőre vagy fordítva… úgy izzik tekintete az iránt a rohadt kis karkötő iránt. Bár lenne valaki ebben az iskolában, akiben ennyi hevesség van, ennyi akarat és erő. De basszus, itt mindenki angol… Ha azt mondom, hogy Montrego a legjobb pasi a környéken, akkor nem hazudok, de még ez a tény is kissé elkeserítő. És nem azt mondom, hogy az előttem álló, aztán maga a férfiasság megtestesítője… De már így is több erő van szerintem a kisujjában is, mint a kastélyban élő srácok egész termetében. Itt a legtöbben sótlanok, unalmasak. Ami furcsa, mert elviekben mindenki mágus. Csak valahogy leakadtak az emberkék ezen a szinten. És elfelejtettek egyéniségek lenni. Bár több ilyen erőszakos, idióta fráter járkálna köztünk… Sóhajtok, miközben megbámulom lányos kis arcát. Ha kalandnak nem is vagyok az esete, azért egy kávé melletti beszélgetést bevállalnék vele. Csak legalább egy órán keresztül valaki olyannal cseverészhessek, akitől távol vannak a vizsgák, meg a suli, meg a vizsgák, meg a kastély… Na, hát, aki így meg akar szerezni egy ilyen kis szart, mint a kezemben tartott ékszer, akkor annak azért tuti vannak történetei. Igaziak. És nem háborúsak, meg, mint már mondtam sulisak… meg vizsgásak… meg, ó a vizsgás témát említettem már?

- Hahh! – Nevettem fel, amikor az első körben ollóra nyitottam az ujjaim. De már egyáltalán nem voltam olyan biztos abban, hogy győzni akartam. Illetve azt akartam, de azt hiszem ez csak az évek alatt belém táplálódott ösztön volt inkább, mintsem az igazi vágyam. Már azért akartam győzni, hogy aztán egy kávéért cserébe felajánljam neki az ékszert. Még meghívnia se kéne, csak mesélnie, bármiről, ami a nagyvilágban zajlik. Még, ha az a nagyvilág csak Anglia is… Még így is szélesebb, mint a Roxfort birtok… - Amúgy nem feltétlen gúnynak szántam. – Rántom meg a vállam és furcsamód szolid hangnemben kezdem. – Már azt, hogy szép vagy. Lényegében tényleg az vagy. Volt egy ázsiai szeretőm. Odáig voltam azért a csinos fejéért… Rá emlékeztetsz. – Ó… Az a tavalyi három hét Vietnámban… Még jó, hogy a szüleim nászútja volt, ezért elég nagy százalékban nem foglalkoztak vele, hogy mi merre rontjuk a levegőt. A meghitt családosdi eljátszása ennyi év után amúgy is eléggé nehezen ment volna. Anyával még mindig rendszeresek a vitáink, bár most, hogy ott van apa és kicsit csitítja, felfogja a dolgot, könnyebb a helyzet. De messze nem rózsás…

Kezemet egyértelműen a játék következő köréhez készítem elő. Hangosan felnevetek, hogy tudassam vele, nyeregben érzem magam. De messze nem ez a helyzet. – Kő! Papír! Ol-ló! – Mondom hangosan mutogatva az összeszorított öklöm, aztán a helyett, hogy bármiféle jelet mutatnék egyszerűen csak magam felé rántom a karkötőt, majd elengedem. Nem tudom mekkorát rántok a férfin, de nem is számít. Csak orron pöckölöm, miközben a mogorva árusra nézek. – Nekem már nem kell az a cucc. De meghívom ezt az igazán bájos urat arra a karkötőre. – Mondom mosolyogva, majd a karkötőkövetelőférfiemberre nézek. – Feltéve, ha megiszik velem egy kávét és elmeséli, hogy miért is olyan iszonyatos mód fontos, hogy képes érte olyan nevetséges helyzetbe kerülni, mint egy tizenéves lánnyal való kő-papír-ollózás. Vagy a rosszabbik eset a pálcahasználattal és átkokkal fenyegetőzés… Bár tény, hogy gúnyos vigyorral a fejeden csak még jobban festesz Szépség. – Nyomom meg az utolsó szót és alapjáraton az se érdekel, ha végül a szétátkozásom mellett dönt. Ugyan már, állok elébe. Átkozzon. Már akkor is jobbá tette a napomat. – Van itt pár szar és zsúfolt hely. Na? Felőlem kipróbálhatunk egy ’Felelsz vagy mersz?’ kört is ott. Ha már a kő-papír-olló, ennyire bejött…

KŐ-PAPÍR-OLLÓ
(http://i.pinimg.com/564x/13/c0/65/13c0650626d15e0b1c83a19b6b41908b.jpg)

(https://i.pinimg.com/564x/1d/d8/28/1dd828159b88fc7203062ca8e6e25bcf.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/k%C5%91-pap%C3%ADr-oll%C3%B3/set?id=228337558)

Amennyire furcsa volt látni az arcán azt a már-már őrült akarást… Pont annyira volt furcsa, ahogy arca megnyugszik, sőt lényegében boldoggá válik, amikor a karkötőt a keze köré fogja.
Amerikában láttam már párszor, ahogy a nők megvesznek valamilyen tervezői darab láttán. De azért messze nem gondoltam volna, hogy Angliában épp egy pasit, srácot vagy mit fogok látni ilyen állapotban, holott ez csak valami bizsuféle. És igen, akkor itt vissza is kanyarodnék az uraság megnevezésére. Mert konkrétan besaccolni se tudom milyen korú lehet… Hisztériában nem több, mint egy öt éves, kinézetre maximum a húszat üti, viszont akkor, ha itteni érlelésű emlékeznem kéne rá. Igen, azért egy ázsiai küllemű kastélylakó nekem megmaradt volna az emlékezetemben… Erőben és elhivatottságban viszont vetekszik a sokat tapasztalt erdei harcosokkal. Akik mind bőven felnőttnek nevezhető férfiak, általában családapák.
Szóval kijelenthető, hogy ez a valaki rejtélyesebb, mint a mágikus erővel átitatott Roxfort. És ez tényleg tetszett. És előre is feldobta a heteimet, még ha a továbbiakban a dögunalmas itteniek lesznek csak, hogy szórakoztassanak a szánalmukkal.

Azzal mondjuk meglepett, hogy, bár érthető módon nem túlzott lelkesedéssel, de belement a kávézásba. Hogy mennyire szereti kihasználni az embereket az lehet, hogy ezután nem is túl kérdéses, de lényegében ez se nagyon érdekel. Azt már amúgy is bebizonyította, hogy nem a kedvességével hódíthat világszerte. De hát valljuk be egy ideje én sem a bűbájos nőiességem mögé rejtőzök… Ja, várjunk csak, olyanom sose volt, na mindegy, pech… Mégis eljutottam idáig is a létezésben és gyanítom menni fog ez tovább is.

- Gondolom mindenfelé sikert aratsz a rendkívüli gunyoroddal és cinizmusoddal… - Jegyzem meg, miközben kifizetem a karkötőt, bár simán lehet, hogy ő ezt nem is hallotta meg. Engem meg aztán marhára nem is zavar. Bár megint meglep. Nem szegeztem pálcát semelyik tagjához sem, ő mégis megállt és megvárt. Bár simán itt hagyhatott volna, lehúzva a karkötő árával, hiszen az már a karján díszeleg… Igen, megint a felelősségteljes pénzköltés, mint olyan… De, ha egyszer tényleg nem érdekel? Le is léphetett volna, akkor sem ejtek könnyeket sem a galleonokért, sem úgy összességében az egészért. Elvégre nem életem párjának lehetőségét véltem felfedezni abban a hatalmas testtömegben, amit ez a pasas mindenhova hurcol magával.

Mellé léptem és kíváncsian ráemeltem a tekintetem, úgy indultam meg a főút, vagy mi, felé. Ja, mert ezen a minden háta mögötti helyen az az egyetlen utca, amin egyáltalán bármi is található…
- És te, miért mentél bele és vártál meg? Lényegében számítottam rá, hogy eltűnsz, de örülök, hogy nem tetted. – Mosolygok visszakérdezve, immáron a tőlem telhető legkedvesebben. Aztán nem tudom, hogy ez célravezető-e, de legalább őszinte, ezt talán ő is láthatja. Én nem vetek be semmihez se fortélyos női praktikákat vagy mittudomén, bármit, amit a nők be szoktak vetni céljaik eléréséhez. Én vagyok, aki vagyok, vagyok, amilyen vagyok. És ez meglátszik. Napi huszonnégy órában. – De feljegyezve, kávé és süti. Bár itt csak a Három Seprű van meg az a rémes Puddifoot. Válassz! Bár gyanítom ez utóbbiban nagyobb valószínűséggel kapunk jó kávét, meg édes süteményt… - Húzom fintorra az orrom, már csak a hely szépségébe is belegondolva… - Amúgy esküszöm, hogy tisztességesek a szándékaim. – Nevetek fel önkéntelenül, mert általában nem szoktak azok lenni. – Csak… Alapjáraton dögre unom magam összezárva ezzel a sok angol pofával, ebbe a poros kastélyba. Nem igazán az én közegem ez az egész. Te viszont baromi izgalmasnak tűnsz. Olyasvalakinek, aki jár-kel összevissza, bármerre. És akinek pontosan ezért, sok-sok érdekes sztorija van. Engem se az itteniek nyűglődése, se a vizsgák nem érdekelnek. A világ viszont nagyon. – Érzem, hogy önkéntelenül is mosolygok és valahol egy kicsit zavarba is jövök. Nem sűrűn szoktam embereket arra kérni, hogy csak létezzenek, vagy meséljenek. Általában mást nevezek érdekes elfoglaltságnak. Most viszont tényleg csak annyira van szükségem, hogy végre ne diákokkal legyek… - Amúgy, üdv! – Állok meg hirtelen és nyújtom felé a kezem. – Durvánunatkozó Dakota vagyok! – Még pukedlizek is egyet, hogy teljes legyen a nevetséges összkép. – És a pár percre felszabadító fiatalemberben kit tisztelhetek?

KŐ-PAPÍR-OLLÓ
(http://i.pinimg.com/564x/13/c0/65/13c0650626d15e0b1c83a19b6b41908b.jpg)