Roxfort RPG

Most jól megbökném Roman vállát pajkosan, amint megjegyzi, hogy biztos összefutunk egy óra után és elmeséli, mi lett az eredmény. Én reménykedem ebben, mint ahogy mindig reménykedem, hogy a rossz után csak jó lehet, és nem jöhet még rosszabb. Kérdése meglep, mintha még sose hallotta volna azt a szót, hogy vidámpark. Vagy említenem sem kellett volna? Persze, tudom, hogy aranyvérű, meg minden, hallottam már a Nott famíliáról, de különösebben nem zavar, hogy honnan jött, miket tett, inkább az érdekel, hogy hova tart.
 – Vidámpark! Tudod, ahova a legtöbben azért járnak, hogy feldobják a napot. Hullámvasút, vattacukor meg ilyenek. Na jó, egyszer elviszlek, ha akarod, ha nem – na, kicsit erőszakos vagyok, nem gondolom? Nem, de szeretnék neki mutatni ilyet is, mert ahogy látom, ritkán szórakozik, esetleg beül valami nagyon előkelő helyre, de azt aligha nevezhetném szórakozásnak, ha feszülten kell ülnie úgy, hogy semmi szabad tere nincs arra, hogy egy kicsit is megmozduljon. Jó, lehet, hogy megint túlzok… ha a családjával teszi, biztos nem lehet feszült, ellenben most, mert lehet, hogy mellettem az. Nem tudom.
Jobban megnézem, nem igazán veszem észre rajta, hogy nem aludt sokat, úgyhogy jól álcázza magát.
 – Talán énekeljek neked altatót, Roman? Legközelebb gitárt is hozok – persze, nem tudhatja, hogy a Raquel, akit ő ismer, tud gitározni, mellesleg énekel is mellé és még dalszövegeket is gyárt, és talán nem is lenne ellenére, ha hallana pár dallamot, én pedig szívesen veszem a nézőközösséget. Atya ég, nagyon felpörögtem! Észre sem veszem, hogy az arcomhoz nyúlok, és még akkor is fogom, mikor már rég elhagytuk a szalont. Biztos olyan vörös vagyok, mint a cékla, de nem azért, mert elpirultam, hanem igyekszem visszafogni magam, nehogy a végén annyira elszálljak, hogy tűzijáték is lehetne belőlem, úgy egyszerűen felrobbannék. Szóval a kezemmel próbálom magam lehűteni.
 – Oh, nagyon köszönöm, rendes tőled. Bár nem a kávé miatt aggódtam, hanem ha mégis egy nagyobb helyre mentünk volna, az kicsit leszívná a te vagyonod is – igen, most a vidámparkra gondoltam megint és ezt biztos tudja ő is. Persze ha már felajánlotta, hogy fizeti a kávémat, nem utasítom vissza, mert ilyenkor azt nem szabad. Legalábbis ahogy tudom.
Kérdésén elgondolkodom és nem is tudom, kik jöhetnének szóba. Igazából egy név sem ötlik fel bennem.
 – Jó embert kérdezel. Nem tudom, ki lehet az esélyes. Annyira nem szoktam figyelni ezeket az eseményeket. Ne haragudj, hogy nem tudok rá válaszolni – kicsit elszomorít, hogy nem tudok eleget tenni egy kérdésnek, de pár másodperc múlva visszatérek a jelenbe.
- Nincs itt egy kicsit túl meleg? Vagy… valami van a levegőben… – vészhelyzet állt elő, azt hiszem, mindjárt elájulok. Képletesen, tényleg melegem lett, nem tudom, mi üthetett belém, mert biztos nem a csótány utóhatása. Ah, kísértenek. Sokkal jobb lesz majd a kávé után, kérek mellé még egy jó hideg pohár vizet is.

 

Roman tipikusan az a fiú, aki úgy tűnik, korához képest érettebb, vagy legalábbis úgy gondolja, már kinőtt a gyerekes szórakozásokból, mint például az olyan lehetőségekből, amelyet egy vidámpark nyújt. Én pedig tipikusan az a lány vagyok, aki önmagában mélyen belül még gyermek, de helyzettől függően tudok felnőttként is viselkedni… szóval, amíg van lehetőségem kihasználni azt, hogy fiatal vagyok, addig megteszem, nem akarok túl korán felnőni és megtapasztalni azt, ami a felnőtté válással jár még annak ellenére is, hogy tudom, mivel jár az.
Évszakváltozás. Van benne valami, bár ez inkább pillanatnyi időjárástól függően változik… az is, hogy fáj a fejünk, mert jön a front.
Kedves, amikor kihúzza a széket, mielőtt leülnék, sajnos manapság egyre többet tapasztalom a férfiakban, hogy kezd belőlük kiveszni a jó modor. Eddig csak egyetlen griffendélest ismerek, aki ugyanilyen úriember, mint Nott. Mosollyal az arcomon vésem emlékeim közé, hogy Nott udvarias, következtetek, hogy a családja is biztos ilyen, akkor rosszra már nem nevelhették, ha illemről van szó.
Nem tudom, mire gondolhat, amikor azt mondja, hogy más lesz visszamenni a Roxfortba. Tény és való, hogy nekem is teljesen más lesz, remélhetőleg jobb világunk lesz, csak annyi a kár, hogy kevésbé lesz veszélyes az övezet, amiért nem tudom pontosan, hogy miért aggódok. Ennek örülnöm kellene. Lehetséges, hogy annyira hozzászoktam a kalandokhoz, hogy a részemmé vált a veszély. Nott esetében biztos vagyok benne, hogy nagyobb veszélynek volt kitéve, hiszen a Mardekár egyik diákja, ez azonban mintha engem egy cseppet sem zavarna.
A levegő szerintem akkor csak nekem tűnik fülledtebbnek, egy kicsit meglegyezem magam.
- Nem, köszönöm, tökéletesen vagyok. Kint sokkal jobb, jobb a levegő és kellemesebb a hangulat. Szerintem cukorhiány… több, mint valószínű – furcsa lenne, ha egyszer kiderülne, hogy cukorbeteg vagyok. De ennek örömére azonnal felvettem az itallapot, s hála az égnek, nem tartozom azon lányok közé, akik sokáig időznek a választással: alig néztem át a lapot, a legelső szimpatikus italnál le is ragadtam.
 – Oké. Kávé, kávé, kávé… tejjel és sok cukorral, minimum néggyel – nagyokat pislogok a lap mögött megbújva, biztos furcsa, hogy ennyire édesen kérem, de nem tagadom le az édesszájúságomat. Sütemény, csokoládé, cukor… minden jöhet bármilyen mennyiségben.
Közben Roman arcát vizsgálom, már amikor elkapom, mert furcsa mód bújkál, csak nem tudom, mitől. Próbálok rájönni, hogy mi lehet az oka, biztos nem sűrűn kávézik lányokkal, de lehet más is, azonban nem vagyok pszichológus, hogy minderre rájöjjek.
- Nem tudok rájönni, hogy azért bújkálsz e, mert zavarban vagy, vagy történt valami? – nem jó dolog faggatózni, de ha nem akarja, nem kell elmondania. Kérdésem is próbáltam olyan hangnemben feltenni, amiről egyértelműen kiderül, hogy nem muszáj válaszolnia rá. Csak aggódom, s aggódásomnak hangot adtam.

 

Bólintok még mindig, hogy minden rendben van, nem történt semmi, de nagyon kedves tőle, hogy ennyire figyel arra, ami körülötte történik. Így valószínűbben érzem magam biztonságban annak ellenére, hogy nem sokat tudok Romanről személyesen, de attól már nem kell félnem, hogy ha hirtelen beájulnék, akkor nem lesz senki sem, aki a segítségemre siessen. Lehetséges, hogy van valamilyen betegségem, amiről eddig én még nem tudok, de nem tulajdonítok neki akkora figyelmet, mert nem különösebben érdekel. Ha beteg vagyok, ha nem, akkor is muszáj tovább mennem, mert előttem az út nem áll meg, ahogy a lábam sem.
Észre sem veszem, hogy megjelenik mellettünk egy pincér, és Roman már rendel is. Tényleg nagyon figyelmes, habár ebben a helyzetben mindenki így cselekedne. Remélem.
Aggodalommal az arcomon tekintek rá és fel is könyökölök az asztalra, amelybe állam helyezem, hogy onnan figyeljek rá, mert biztos vagyok benne, hogy nem egyszerűen csak fáradt, hanem valami baj történt. Van két bátyám, azért észreveszem az ilyesmit, szóval még az sem tudja egész jól palástolni ezeket, aki nagyon jó a színészkedésben, maximum nem figyelek annyira, hogy rá is jöjjek, hogy valami baj van a dolog hátterében.
Amikor beszélni kezd, visszateszem kezem előbbi helyére, és végighallgatom. Látok rajta valamit, mintha félne attól, hogy mit mondok erre, legalábbis a nyelésből ez jött le… de nem tudom, mi az, amitől félnie kellene, én biztos nem fogok a képébe röhögni, vagy szemrehányást tenni azért, amit mond. Igazából közöm se lenne hozzá, önszántából mondja el mindezt, de igenis érdekel mások sorsa. Én a harcmezőn sem hagynám magam mögött egyetlen társam sem.
Sóhajtok egyet.
- Személyesen nem ismertem, legalábbis nem beszéltem vele – biztos, hogy nem irigylem, sem a halálok miatt, sem azért, mert temetéseken kell megjelennie. Két temetésen voltam, sajnos mindkettő a szüleimé volt, az apámé felettébb különös.
- Roman… úgy még nem volt sosem, hogy sehogy sem lett volna. Elvesztettem apámat. Előtte már gyanús volt, hogy eltünedezett. Nem is azért haragszom rá, mert köze volt Tudjukkihez, hanem azért, mert az utolsó napjait nem tudtam vele tölteni, és anyát csak úgy faképnél hagyta. Rá pár hétre elvesztettem anyámat is. És látod? Mindenkit érnek veszteségek, van akit kisebb, van akit nagyobb, de én még mindig itt vagyok, s arra törekszem, hogyha már segíteni nem tudok, de egy apró mosolyt csaljak mások arcára. Neked sem ért még itt véget, biztos vagyok benne. Csak fel a fejjel – mosolygok rá, hogy ezzel is egy kicsit biztassam. Nem tudom, mekkora kárt szenvedhetett, együttérzek vele, de nem lombozódhatok le, mert azzal őt is csak mélyebbre húznám az önsajnálat valami kifejezhetetlen szintjére. Nem maradtam én sem magam alatt a szüleim halála után, még itt vannak a bátyáim és a nénikém, amíg ők vannak, addig nincs semmi baj. Ami pedig ezután jön, arra már nem akarok gondolni.

 

Lehet, hogy nem kellett volna kikotyognom, hogy milyen is a családom, mert rám tartozik, de úgy érzem, hogy Roman teljesen más, mint a többi velünk egykorú. Legalábbis eddigi tapasztalatom alapján korához képest bölcsebb, nem tudom, hogy ez a neveltségének köszönhető, vagy talán annak, mert túl hamar kellett felnőnie. Vannak ugyanis olyanok, akik elég fiatalon elveszítik a szüleiket, akadnak kisebb testvéreik és muszáj felnőniük a feladathoz, hogy a többieket tudja támogatni. Nem tudom biztosan.
Az persze feltűnik, hogy inkább szólítana a vezetéknevemen, ez csak megmosolyogtat, de leginkább az, hogy igazat ad nekem, amit mások csak elhessegetnének, és azt mondanák rá, hogy női balgaság, de a legnagyobb igazság az, hogyha már elég mélyre süllyedtünk, onnan már az út csak felfelé visz.
- Ha jobban tetszik a Palmer, vagy jobban a nyelvedre esik, használd nyugodtan – különösebben nem zavar, már megszoktam mások szájából, hogy a legtöbben Palmernek hívnak, ugyanis nem egy gyakori családnév, és hallgatok rá. Azt persze nem tudom, hogy a lökött bátyáim miből hozták ki nekem azt a becenevet, hogy Nelly, bizonyára a Raquel Ell-jéből, és az is lehet, hogy ezt senkinek nem fogom elárulni.
Jól esik, hogy ennyire megbízik bennem és megnyílik előttem, de nem tudom pontosan, hogy miért aggódik annyira amiatt, hogy mi lesz akkor, ha visszatér a Roxfortba és hogyan fognak rá nézni. Elhessegetem magam előtt a gondolatokat, nyilván csak nagyon megviselte ez az egész, hibásnak érzi magát – ezt nem tudom, miért. Ha nem tudnám, hogy kissé félszegen viselkedik, ha hozzá érnek, akkor nyilván gyengéden megpaskolnám kézfejét, hogy semmi baj, nincs mi miatt aggódnia; ezt észre is veheti, hogy kezemmel lassan felé nyúlok, de félúton megakadok, mert még én is félek attól, ha hirtelen eltaszítják a kezem.
 – Ne félj. Megígérem, ha bárkik bármi rosszat is mondanak rólad, majd betapasztom a szájukat – hogy miért mondok én pont ilyeneket, nem tudom. De biztos, hogy én Romanben egy jó ismerőst látok, barátot, és nem az ellenségem, így nyilván kiállnék mellette, ha arra kerülne a sor. Ha valamit megígérek, azt meg is tartom.
- Igazán nincs mit! Ha kell bármi, mindig elérhető vagyok… persze lehet, hogy olykor éppen nem ott tartózkodom, ahol pont szükség lenne rám, de mindig lehet rám számítani – közben követem Roman példáját, elkavarom a kávémat, mert úgy érzem, már kezd kiszáradni a szám. Nem mintha a kávé enyhítene ezen, mindenesetre amint elkavartam benne a cukrot, megkóstolom, hogy nem e forró, de a beszélgetés alatt kellemesen meleg lett, így nyugodtan beleszürcsölök.
- Most megújuló energiaforrás vagyok, annyira jól esik – jegyzem meg a kávémra, szinte felfrissültnek érzem magam. Nem mintha eddig nem lettem volna képbe.

 

- Akkor én ezt megtiszteltetésnek veszem, Mr. Nott - viccelődök. Régen, avagy gyerekkoromban azzal játszadoztam mindig, hogy egy előkelő úrihölgy vagyok és mindenkit, akit csak lehetett, magáztam. Annak idején teljesen átéltem ezt az életvitelt, de ma már annyira távolinak tartom, legalábbis az én számból. Nem tudnék például egy velem egykorút magázni akkor sem, ha nagyon úri családból származik és megköveteli az etikett, csakis akkor, ha egy idősebbel szemben tárgyalok. Az alapvető.
A köszönetnyilvánításra melegen rámosolygok és biccentek, hogy semmiség. Nekem kellene megköszönnöm most azt, hogy itt maradt velem és nem sietett el azonnal, mindezt úgy, hogy közben nem is ismert, csak látásból és a nevem alapján.
- Legalább kevesebbet kell majd aludnod... vagy nem tudom, hogy vagy ezzel. Ha rossz az idő, inkább maradnék ágyban vagy ilyesmi, de a tettvágy késztet minden nap. Ha pedig jó az idő, alig várom, hogy kimozduljak - már csak a pálcám miatt is, ami juhar, és elvileg a tulajdonosában benne van a felfedezés iránti vágy, én pedig alapból nem vagyok az otthonülő típus. Lehet, az ében jobban illett volna hozzám, de nem én választottam a pálcát, hanem ő engem, és én szeretem is. Dédelgetem, megölelgetem, mielőtt aludni térek... na nem, az már túlzás, de tény, hogy mindig nálam van.
- Figyelembe véve az előzményeket, vagyis a háborút, meg gondolom még az "újra-rendbe-jövünk" készületeket nézve, lehet, hogy eltolják egy darabig. De pontos időt nem tudnék meghatározni rá - most jut eszembe, hogy egyes tárgyakra készülnöm kellene, a bájitaltannal és társaival elboldogulok, otthon is elkotyvasztgatok a bátyáimmal, de az SVK...
- Jó vagy SVK-ból? Kicsit kitör a frász, amikor szembetalálom magam egy óriás csótánnyal és nem tudom, mihez kezdjek vele. Legutóbb ilyen kis műanyag bolyhos díszeket varázsoltam a csápja helyére, amitől még rémisztőbb lett - mutogatom is, hogy mire gondolok, két kezem a fejemre rakom két oldalra és csápokat formálok belőle a két mutatóujjammal. Remélem, tudja, hogy itt gyakorlatilag ezzel meg is kérdeztem tőle, hogy nem e tudna nekem egy segítő kezet nyújtani. A többihez értek úgy, ahogy kell, az asztronómia még a kedvenceimhez sorolható - és nem a tanárok miatt, én kifejezetten a tantárgyakat szeretem. Kezd elfogyni a kávém is, s közben arra gondolok, hogy lassan ennek az időnek is vége, mert Romannek vissza kell majd mennie - ha jól emlékszem, azt mondta, csak egy órája van talán, jobb azt kihasználni. És biztos a bagoly is megéhezik addigra.
 - Messze laksz ide? - a bagoly iránti aggódásomból jött a kérdés, hogy nehogy későn érjen haza, aztán hibásnak érezzem magam amiatt, mert feltartottam.

 

Nem alszik túl sokat, inkább olvas. Érdekes, bár ha jobban belegondolok, akadnak nekem is ilyen furcsa pillanataim, amikor találok egy izgalmas könyvet, és inkább azt olvasom, mintsem aludnék. Egyszer egy éjszaka még a nyáron elkezdtem egy ilyet olvasni, több száz oldal lehetett és addig le sem tettem, míg el nem olvastam. Ez persze azt jelentette, hogy egész éjszaka virrasztottam a könyv felett másnap délutánig. A bátyám legalább hatszor nyitott be a szobámba ellenőrizni, hogy nem állt e még le a pulzusom. A legfurcsább azonban az volt, hogy elég volt három órát aludnom mindössze, hogy ezek után kipihenjem magam. Biztos már átléptem a holtpontot, azt mondják, olyankor már teljesen mindegy, hogy alszol e vagy sem.
Kíváncsi vagyok, hogy miket olvashat, ami annyira elnyeri az érdeklődését, hogy keveset alszik miatta. Erre már nem kérdezek rá.
A bagolyra bólintok, annyira nem izgatnak az RBF-ek… legalábbis most még nem. Ezzel úgy vagyok, hogy előtte egy héttel kezdek el izgulni, de csakis azok miatt, amelyek kevésbé mennek.
Az SVK nagyon is érdekel, úgyhogy hat szemmel figyelek Roman-re. A mumus érdekelt jobban, de ha „eltévednék”, kapok egy kis eligazítást, hogy mi történne szemtől szemben. Éppen iszom a kávémat, amikor eljut a százlábú elintézéséhez, és majdnem oda jutok, hogy kiköpöm a kávét, amit még időben sikerül úgy lenyelnem, hogy ne fulladjak meg a röhögéstől. Ezzel azt hiszem, az összes kávét letudtam.
- Bocsánat, eléggé vizuális típus vagyok – még az a szerencse, hogy a többi mondandóját nem képzelem el magam elé – már amiket el lehet egyáltalán.
A következő pillanatban mintha egy álomból ébresztettem volna fel. Legyintettem, nem kell bocsánatot kérnie, sokszor én is elkalandozok.
 – Nem érdekes. Az a lényeg, hogy időben hazaérj, a legfontosabb pedig, hogy épségben. Gondolom legalábbis, hogy lassan ideje indulnod. Nekem sem árt… sajnos – be kell vallanom, hogy szívesen maradnék még, de azt mondta, hogy még egy órája lehet hátra, és abból már talán percek maradtak, én pedig nem akarom feltartani. Így hát fel is álltam az asztaltól – ezúttal nem kell kihúznia a széket, akkor sem, ha tudom, hogy úriember.
Egy darabig még együtt megyünk, aztán úgyis elválnak útjaink, ő is elindul egy másik irányba, ahogyan én is.
 – Köszönöm, hogy itt maradtál egy kicsit. Vigyázz magadra! – mosolygok rá, aztán kicsit magával ragad valamiféle hév, amivel kényszert érzek arra, hogy megöleljem. Ez meg is történik, mintha ezer éve a legjobb barátom lenne, én pedig kicsit megfeledkezem magamról. Aztán persze zavartan válok el tőle, és hajolok le a bagolyhoz.
 – Vigyázz Roman-re, kis pajtás – mutatóujjammal a ketrecen belülre nyúlok egy nagyon picit, de annyira nem, hogy megcsípjen. Nem szeretek sokáig búcsúzkodni, sem egy friss ismerőssel, sem egy régivel.

 

                    Emily M. Dean

          Azt hittem, sohasem lesznek kész a talárjaim. Sokkal macerásabb volt elkészülni velük, mint amire emlékeztem. Pedig Madam Malkin még mindig ugyanolyan fiatal és gyors, mint néhány éve. Megnézem a listát, amit gyorsan indulás előtt összeírtam magamnak. Talár, tinta, pergamen, penna és a könyvek. Nem hiszem, hogy ragaszkodni fogok majd a könyvekhez, de legalább tudjam, mennyiben változott a tananyag ahhoz képest, mikor én jártam a Roxfortba. A lista alapján kész vagyok a bevásárlással, amit megkönnyebbült sóhajjal veszek tudomásul. Mikor jelentkeztem tanárnak, nem gondoltam, hogy ennyi felkészülés és előkészülés előzi majd meg. Most három szatyor van nálam, amiből kettőben talárok vannak. Még szeretnék inni egy kávét, mielőtt hazamegyek, ezért a Café Fulvio felé indulok.
          Útközben még beugrok a Czikornyai és Patzába, mert megfeledkeztem az egyik könyvről, amit korábban megláttam az egyik polcon, ami előtt elhaladtam. Ahogy kilépek a boltból, már kezdem bánni, hogy még mindig nem szabadultam meg a szatyroktól valahogyan, de legalább már tényleg kész vagyok a vásárlással. A gyomrom korgása viszont figyelmeztet rá, hogy nem csak kávét kéne innom, hanem bekapni néhány falatot is. Megszaporázom a lépteim, így hamar odaérek a kávézóhoz. A kávé mellé rendelek egy szendvicset is. Előveszem a tankönyveket, és tanulmányozni kezdem őket szép sorjában. Szerencsére nem sok változás van bennük az én időmhöz képest, így ez a része nem lesz nehéz. Mire megkapom a kávém és a szendvicsem, már a harmadikosok könyvét nézegetem. Leteszem magam mellé, és beleharapok a szendvicsbe. Eddig nem is éreztem, milyen éhes vagyok valójában. Lehet, hogy nem is lesz elég egy.
          Közben tovább lapozgatom a könyveket, és egyre inkább megnyugszom. Felmerült kétségeim egy pillanat alatt elszállnak, ahogy a hasam is befejezi korgását. Félreteszem a könyvet, és előveszem azt, amit legutoljára vettem. A cím elég sokat mondó, az emberek non-verbális viselkedésének vizsgálatáról szól, de tartalmilag úgy tűnik, már nem nagyon tud hozzátenni az Akadémián tanultakhoz és a saját tapasztalataimhoz, amit az idők folyamán figyeltem meg. Nem sajnálom a kiadott pénzt, de legközelebb kétszer is meggondolom, hogy csupán cím alapján megveszek-e egy könyvet. Leteszem az ölembe, majd kortyolok egyet a kávémból. Már régen kihűlt, ezért visszaküldöm és kérek egy másikat.
          - Jó napot! – köszönök egy ifjú hölgynek, aki megáll az asztalom mellett. – Miben segíthetek?
          Kíváncsian várom, hogy mi lehetett az, ami megfogta a figyelmét, ezért hellyel kínálom, az ölemből pedig az asztalra teszem a könyvet. Magyarázata közben kihozzák a rendelésem, de mielőtt a pincérnő távozna, megállítom egy pillanatra.
          - Kér valamit?

                    Emily M. Dean


          Kíváncsian hallgatom magyarázatát, vagy legalábbis azt, ami a magyarázatának tűnik. Elmosolyodok a gondolatra, hogy akármennyire is próbáltam titkolni a kilétem, úgy tűnik nem sikerült. Na, jó, egyáltalán nem próbáltam titkolni a kilétem, de azért reménykedtem benne, hogy a korai időpont miatt még nem fogok diákokkal találkozni. Az is igaz, hogy ha nem a Czikornyai és Patzában bukok le, akkor itt a kávézóban. Elég feltűnően vannak egymásra téve a könyvek. Csak egy pillantást vetek az asztalon fekvő kupacra.
          Amikor megérkezik a pincérnő, kérek még egy kávét cukorral és tejjel. Nem tudom, melyiket szereti, a kávét is csak kihámoztam a mondandójából. A sajátomba beleteszem a cukrot és a tejszínt, majd kevergetni kezdem.
          - Nyugalom, nem harapok.
          Próbálok segíteni neki valahogy, bár már úgyis tudom, hogy mit szeretne megtudni. Jobbnak látom, ha többet viszont nem szólalok meg, így a pincérnő ismételt felbukkanását is csak egy bólintással intézem el. Iszok néhány kortyot a fekete nedűből, amíg végre összeszedi magát, és sikerül eljutni oda, ahova szeretett is volna.
          - Igen, Ms. Dean, jól gondolja – mosolygok. – Willow Fawcett vagyok, és szeptembertől én leszek az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár.
Leteszem a csészét vissza az asztalra, majd felállok a helyemről, és a kezem nyújtom felé. Valójában a szeptembertől nem a legpontosabb megfogalmazás, mert már most is az vagyok, de a diákok - hacsak nem ilyen szerencsések, hogy összefutok velük - csak szeptemberben ismernek majd meg.
          - Nyolcadév? Én úgy tudtam, hogy a Roxfortba csak hét évig kell járni.
          A könyvek között sem láttam külön szekciót a nyolcadéveseknek. Úgy tűnik, az igazgatónő nem küldött el nekem még minden információt, amire szükségem lenne. Visszaülök a helyemre, miközben azon gondolkodom, mi más lehetnék még ennyi idősen. Tény, hogy sok minden voltam már, talán nem is lenne elég a két kezem, hogy összeszámoljam, de biztos nem utalt ennyi ugyanabban a témakörben forgó könyv még arra, hogy mi a foglalkozásom. Ellenben sok mindent kinéztek már belőlem csupán a ruházatom alapján.
          - Remélem, ízlik majd a kávé, vagy ha nem, akkor kérhet mást is.
          Azt hiszem, kihasználom az alkalmat, ha már így alakult, és majd kérdezgetek kicsit az elmúlt évekről. Az az információ azért eljutott hozzám, hogy az elmúlt hét évben mindig más valaki tartotta az órákat, ezért nem lesz könnyű dolgom, csak talán az elsősökkel és a másodikosokkal.
          - Maga nem éhes?
          Átadom neki az étlapot. Nekem nagyon kevés volt az a szendvics, amit korábban ettem. Biztos vagyok benne, ha egész eddig az Abszol-utat rótta, akkor nem lesz neki sem elég egy kávé. És nem tudnám elviselni, hogy nézzen, amíg eszek, ezért mielőtt rendelnék, megvárom, hogy ő kér-e valamit.
          - Hogy telik a nyár? Azért gondolom, most már kicsit nyugodtabb, hogy kiderült az egyik kérdés, ami felmerülhetett az iskolával kapcsolatban.
Nem igazán tudom, hogy mit kéne kérdeznem tőle. Intelligens és vonzó fiatal hölgynek tűnik, akivel bármiről el lehet beszélgetni. Viszont így, hogy egyértelmű lett, tanár-diák viszony áll fenn kettőnk között, kicsit megbonyolítja a helyzetet.
          - Nem lenne probléma magának, ha iskolán kívül tegeződnénk?
          Nem ragaszkodok feltétlenül a tanár-diák viszonyhoz a Roxfort falain kívül. Főleg azoknál a diákoknál nem, akik már elérték a felnőtt kort. Emily pedig ebbe a kategóriába esik. Kíváncsi vagyok már milyen érdekes tanulókkal hoz össze a sors. Ha jól láttam, akkor más tantárgyakat is új tanárok fognak tanítani. Vajon hányan lesznek azok, akik még engem is tanítottak, és hányan azok, akik akkor jártak a Roxfortba, mikor én? Tele vagyok kérdésekkel, amik egyre jobban érdekelnek, de még kell várnom egy kicsit, hogy meg is tudjam rájuk a válaszokat.

                   Emily M. Dean

          Nézem, ahogy összeszedi a gondolatait. Tudom, nehéz elsőre elhinni, hogy nem harapok, de tényleg így van. Főleg azért nem, mert nem szeretném, hogy az első szavaim alapján megítéljen. Jártam már így, és az senkinek sem volt kellemes beszélgetés a továbbiakban. Sokszor lepek meg embereket az ismertségi körömből, akik néha később bevallják, hogy nem nézték volna ki belőlem egy-egy tettem vagy mondandóm.
Egyre inkább kezdem megérteni, hogy mire gondolhat, és ez esetben nem is meglepő, hogy ha már összeakadtunk alig egy órán belül kétszer is, most itt ül velem szemben. Egyelőre azért még nem szólok, talán rosszul vonom le a következtetéseket.
          - Ha csak feleannyira neveletlenek, mint mikor én jártam a Roxfortba, akkor már el fogok bírni velük. Így már viszont értem a nyolcadév lényegét, és valahol logikusnak is találom.
          Nem gondoltam, hogy a Minisztérium majd meg fogja lépni ezt. Eddig is úgy gondoltam, hogy van nekik bőven elég gondjuk a szökött halálfalók befogásával. De tény, hogy az iskolát rendbe tenni sokkal könnyebb, mint látszólag egy új rendszert bevezetni. Ráadásul a RAVASZ nem éppen az a vizsga, amit csak úgy félvállról lehet venni. Azoknak, akik tovább akarnak tanulni valamelyik felsőoktatási intézménybe pedig még fontosabb.
          - Igazán nincs mit, kedves egészségére. Biztos vagyok benne, hogy az Abszol-úton és a környékén itt készítik a legjobb kávét.
          Mégis ritkán jutok csak el ide, ami korábbi vándorló életemből kiindulva nem is meglepő. Azt azért nem merném megkockáztatni, hogy az egész ország legjobb kávéját készítik itt, de tényleg messze jobb, mint néhány helyen, amit kapni.
          Ahogy meghallom válaszát, egy másik étlap böngészésébe kezdek. A szendvics nem igazán volt elég, ezért most próbálok egy tartalmasabbat keresni. Gyorsan átfutom a kínálatot, de újfent nem találok semmi érdekeset. Aztán meghallom a választását. Áfonyás palacsinta? Sok ételt ettem már korábban, de ehhez még nem volt szerencsém. Akkor teszünk egy próbát. Magamhoz intem a pincérnőt és rendelek két áfonyás palacsintát. Nem tudom mennyire lesz laktató, de valószínűleg a kávéval és a korábbi étellel egyetemben már elég lesz.
          - Ez érdekesen hangzik. Esetleg van már konkrét elképzelése is, hogy milyen szakirányra szeretne menni?
          Ha a Mandragórára is olyan a felvételi, mint annak idején nálam volt a Godrickra, akkor megértem az aggodalmát. Sohasem tudhatod, hogy elég jó vagy-e egészen addig, amíg be nem kerülsz. Aztán pedig benn maradni majdnem sokkal rosszabb, mint mikor még csak azért izgultál, hogy bekerülj. A tanulás és a felnőtté válás szépségei.
          - Igen, várom. Új élmény lesz, habár nem teljesen. Magántanárként oktattam már, de az nem volt az igazi. Ez viszont egy teljesen más szituáció, ami miatt kicsit kihívás is. Ráadásul visszatérni a Roxfortba nem sok embernek adatik meg. A könyveket elsősorban azért vettem, hogy lássam, mennyi mindenben változott a tananyag, de nem sok mindenben.
          Valószínűleg felesleges is volt megvennem, mert úgyis kézhez kapok majd egy példányt belőlük. Vagy ha nyár elején, mikor hazamentem előkerestem volna a sajátjaimat, az is megtette volna. Igen, ha a nyár eleji hazalátogatás nem úgy alakult volna, ahogy.
          - Szeretnéd, hogy segítsek a felkészülésben?
          Azt hiszem, ez az oka annak, hogy végül valahogy rám talált. Még akkor is, ha nem szándékosan. Régóta sejtem, de a medimágusi suli elég nagy segítség volt benne. Legalábbis én nem ülnék le csak úgy beszélgetni valakivel, akiről vagy kiderül, hogy a tanárom vagy nem. És ha kiderülne, hogy a tanárom, még az is lehet, hogy inkább bocsánatot kérve elmennék inkább.
          - Megbeszélhetünk most a nyárra is néhány időpontot, de igazán úgyis majd csak a Roxfortban tudjuk elkezdeni a gyakorlást és a felkészülést.
Először úgyis fel kell majd mérnem a tudását valahogy. Nem hívnám ki egy párbajra, de azért az sem megoldás, hogy leültetem tesztet kitöltetni.
          - Van olyan része az anyagnak, ami kifejezetten érdekel, vagy úgy érzed, hogy többet kéne gyakorolnod?
Bevallom nem is lenne olyan rossz, egy kis magánóra, hogy teszteljem saját magam is. Szerencsére a palacsinták hamar elkészülnek és gusztusosan is vannak elkészítve. Mindig megéri bejárni egy drágább helyre, ha az embernek telik rá a pénzéből és az idejéből is.

          Elmosolyodom, joggal. A diákok sohasem változnak, ez nem kérdés. Nem is tudom, miért számítottam rá, hogy majd valami változni fog. Főleg a tavalyi év után, mikor nem élhették ki gyermeki lényüket.
          - Azért ne úgy beszéljen a fiatalokról, mintha maga már hatvan éves lenne. Ezt inkább nekem kéne mondanom. – Kicsit még emésztenem kell a nyolcadév fogalmát, de igaz. – Határozottan egyetértek. Ha nem lenne nyolcadév, akkor nem biztos, hogy kétszer is összefutunk egy nap. Vagy igen? De az való igaz, hogy nem beszélgetnénk.

          A Mandragóra szakjait nem volt alkalmam közelebbről megismerni, de biztos vagyok benne, hogy legalább olyan szuper iskola, mint a Godrick. Ha nem hagyom magam meggyőzni, hogy auror legyek, akkor talán teljesen máshogy alakul, és most én is medimágus lennék. Nem, az egyértelműen nem lennék.
          - Nagyon szép hivatás, amit nem választanak olyan sokan, pedig nagy szükség van az ilyen medimágusokra. Igaza van, bár a saját hitvallásom szerint a Sötét Varázslatok Kivédése nem csak szakmai szempontból lehet fontos. A magánéletben is jó, ha meg tudja védeni magát az ember.
          Furcsa dolog ez a tanítás. Régen nem gondoltam ennyit rá. Inkább örültem neki, hogy a saját lábamra tudok állni, és néha még jól is esett, ha muglik között voltam. Nem mintha nem a legváratlanabb helyzetekben találkoztam volna össze egy varázslóval.
          - Hogyne, különben nem ajánlottam volna fel. – Elmosolyodok, amit remélem, nem vesz rossz néven. – Igen, ismerős ez a nagy elvárás, és ha csak belegondolok abba, milyen volt, mikor én felvételiztem a főiskolára… Szóval nem kell bemutatnod.
          Nem tudom mit kéne mondanom. „Senki sem tökéletes?” Ez olyan elcsépelt. „Lesz majd jobb is?” Nem hiszem, hogy ez ebben a helyzetben a legjobb vigasztaló szavak közé tartozna.
          - Nézd, szerintem senki sem olyan tökéletes, mint amilyennek látszani szeretne. Azt viszont, hogy mennyire vagyunk tökéletesek, hogy mennyire voltunk tökéletesek majd csak az életünk során leélt tetteink fogják megmutatni. Fiatal és csinos hölgy vagy, aki előtt még ott az élet, fel a fejjel, elérheted még azt a tökéletességi szintet, amit kitűztél magad elé célként.
          Hát, annál azért jobb lett, mintha bölcsen hallgattam volna. Nem tudom, mit vár tőlem, alig ismerem pár perce, de nekem úgy tűnik, hogy valamiért mintha kellemetlen lenne neki ez az egész, csak nem értem miért.
          - Rendben, akkor most ne fixáljunk le konkrét időpontokat, nem vagyok benne biztos, hogy be tudnám tartani őket. Majd minden egyes alkalom után megbeszéljük a következő alkalmat, ha ez így megfelel. Az első alkalom lehetne akár a jövő héten is, mondjuk… - Nincs sok dolgom a jövő hétre, de akkor az első felkészítő órára rászánnám az egész napomat. – Mondjuk, legyen kedd, ha megfelel.
Megérkezik a pincérnő, és leteszi elénk a palacsintákat valamint a kávémat. Talán korábban is ilyet kellett volna kérnem a szendvicsek helyett. Gusztusosan néz ki, de majd kiderül mennyire laktató.
          - Nem jelent problémát, amennyiben…
          Nem tudom, hogy letörjem-e azonnal a lelkesedését. Az ilyen kérdések nem szoktak jó hatással lenni a diákokra. Egyelőre nem erőltetem, majd később. Igen, a rengeteg tanárváltás senkinek sem tett jót, főleg nem a diákoknak. Nem is értem, hogyan tudott valaki az előző végzős évfolyamból levizsgázni. Valószínűleg nekik is volt felkészítőjük, akik segítettek. Oké, nem tudom tovább húzni az időt, muszáj lesz minél előbb túlesni ezen a kérdésen.
          - Csak az reménytelen, aki annak gondolja magát. Kellő gyakorlással és az önbizalom növekedésével, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. – Hmm, nagyon finom a palacsinta, de ez most komoly kérdés lesz. Leteszem a villát a tányér szélére, majd a szemébe nézek. – Tudom, hogy nem aurornak készülsz, de mivel ennyire fontosnak találod a Sötét Varázslatok Kivédését is, hajlandó lennél megtámadni gyakorlás közben? Nem csak most a nyáron, hanem az iskolában is.
          Szándékosan nem teszem hozzá, hogy nem fogok visszaélni a tudásommal, azt kell hinnie, hogy véresen komoly lesz az egész, különben mi értelme a gyakorlásnak? Hátradőlök a széken, keresztbe teszem a lábam, és várom a válaszát. Nem várom el, hogy azonnal rávágja, igen vagy nem. És természetesen nem fogom visszautasítani, ha azt mondja, nem hajlandó rá, de akkor kezdjük itt el a gyakorlást. Az iskolából kikerülve is előfordulhat majd, hogy meg kell támadnia, ha meg akarja védeni magát.

          Igazából nem tudom milyen válaszra kéne számítanom, Emily az első, akinek felteszem ezt a kérdést. Teljesen természetes lenne, ha nemet mondana. A véletlen találkozás után, egy ilyen dologgal kezdeni az ismerkedést, talán túlzás.
          - Tökéletes a válasz – mondom elismerően. – Aki könyvmoly szeretne lenni, az ne olyan szakmát válasszon, ahol elengedhetetlen a sötét varázslatok kivédése.
          Újra az asztal fölé hajolok, és enni kezdem a palacsintát. Sokkal finomabb, mint amire számítottam. Persze, lényegében nem számítottam semmire, ez az első alkalom, mikor áfonyát eszem.
          - Így gondolom, és csak a toxikológus medimágus személyiségétől függ, hogy jóra vagy rosszra használja a képességét. - Remélem, hogy nem gondolja, elfelejtettem ezt a korábbi kérdését. – Biztos vagyok benne, hogy te jóra használod majd fel a tudásodat.
          De hogy miből gondolom, azt fogalmam sincs. Talán a megjelenése vagy az eddig megismert személyisége az, ami ezt mondatja velem. Tekintetem a mellettem pihenő könyvkupacra téved, amiről beugrik valami.
          - A felvételi így utólag nem volt olyan vészes, mint az ott töltött évek, de én leginkább az auror képzésről tudok nyilatkozni. Ha csak egy kicsit hasonlít majd arra, akkor maga a felvételi azért nem lesz olyan vészes.
          Igazából nem akarok neki hazudni, egy ilyen dolog sohasem könnyű, de mindig az előttünk álló próbák a legnehezebbek, még akkor is, ha utólag visszagondolva már nevetünk inkább rajtuk. Lenyelem az utolsó falat palacsintát, megiszom az utolsó korty kávémat, majd magamhoz rendelem a pincérnőt.
          - A számlát kérem.
          Csak bólint, én pedig elkezdem visszapakolni a könyveket a szatyorba egy kivételével. Megvárom, amíg Emily is befejezi a palacsintáját.
          - Igazán finom volt, örülök, hogy hallgattam magára a palacsintával kapcsolatban. Egyszer majd megismételhetnénk. Mondjuk kedden az első gyakorló óra után?
          Megköszönöm a pincérnőnek, hogy eltakarítja utánunk a tányérokat. Addig nem mondok semmit a további terveimről, amíg el nem megy. Kifizetem a számlát is, majd újra teljes figyelmem Emily felé fordítom. Megfogom az asztalon árválkodó könyvet és felé tolom.
          - Ezt neked adom. Segít majd a felkészülésben. A címe nagyon beszédes, a non-verbális testi kommunikációról szól. Ezzel egy kis előnyre tehetsz szert a felvételinél, és az életben is.
          Azért olyan sok előnye nem származhat belőle, mert itt sem árt a tapasztalat, de kezdetnek jó lesz, és majd a felvételi lesz ennek is a legjobb vizsgája.
           - Lenne egy kérdésem. Nemrég kaptam az egyik ismerősömtől két színházjegyet. Nekik közbejött valami, és nem tudnak elmenni az előadásra. Volna kedved eljönni velem? Az előadás ma este lesz a Lyceum Theatre-ben.
           Eredetileg én is tovább akartam adni a jegyeket, de ha már így alakult, akkor teszek egy próbát. Talán nem fog elutasítani, vagy ha mégis, akkor itt hagyom az asztalon vagy valamelyik mugli étterem asztalán a jegyeket, talán valakinek kelleni fognak.

          Mindenki másként éri meg a felvételit. Számomra nem volt olyan borzalmas, de hallottam olyanról, aki annyira izgult, hogy elájult mielőtt sorra kerülhetett volna. Persze olyan is volt, aki semmibe vette az egészet, és nem is sikerült neki végül. Túlságosan is magabiztos volt, de a tudása nem volt meg ehhez a magabiztossághoz. Nos, embere válogatja, hogy ki, melyik csoportba tartozik, és hogyan éli meg ezt a próbát.
          - Tényleg nem tudok többet mondani, mint hogy nem lesz olyan vészes, és majd ha megtapasztalod személyesen, akkor eldöntöd, hogy igazam volt-e vagy sem.

          - Tudod, annak ellenére, hogy tudok főzni, eléggé ritkán adatik meg, hogy eljutok oda, ennek következtében elég szegényes az a menüsor, amit enni szoktam. Bízom mások ízlésében, és néha nagyon nem árt a változatosság sem.
          Hogy pontosabb legyek, azért már évek óta nem voltam konyha közelébe, mióta legutóbbi éttermi munkahelyemet otthagytam. Ott se én voltam a főszakács, de sok dolgot tanultam meg a főzéssel kapcsolatban.
          - Gondolom, nem engednéd, hogy legközelebb kifizessem a sajátom. Szóval, legyen, a következőt te állod.
          Már azon is meg vagyok lepődve, hogy ezt hagyta fizetni. Nagyon ritkán találkozom olyanokkal, akik nem akarják még az asztalnál utólag rendezni a számlát. Emily más, mint akiket eddig megismertem.
          - Miért ne fogadhatnád el?
          Nem értem. A reakciója nincs összhangban azzal, amit mondott. Talán valami rosszat tettem, amiért egy ilyen ellenkező érzést váltottam ki belőle? Ez csak egy könyv, tényleg nem értem, hogy mi lehet a baj. Talán megvan már neki ez a kötet.
          - Tedd csak el nyugodtan, nekem nincs rá szükségem. Azt hittem, hogy tud valamiféle újdonságot mutatni, de mégse.
          Talán neki is jól jöhet még a tanulmányaihoz is, nem csak a vizsga megkönnyítéséhez. Meg úgy általában az emberek kiismerése a testbeszédnek köszönhetően. Úgy tűnik, hogy a színházi este már könnyebben megy, mint a könyv. Nem értem én ezt, tényleg, de majd kiderül, hogy mi, miért történik.
          - Az előadás hétkor kezdődik. Mennyi időre lenne szükséged, amíg elkészülsz?
          Gyorsan végiggondolom a lehetőségeket, amik adottak az öltözködésével kapcsolatban. Elgondolkodok rajta, hogy elmegyek érte a motorral, de próbálkoztak már a szoknyával előtte is, és nem jött össze.
          - Az jó lenne, ha érted mennék hatra?
          Egyelőre nem szólok róla, aztán majd kiderül, hogy mi lesz. Varázslók között meg tudjuk oldani az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket. Ha mégse, akkor hívok majd egy taxit, és azzal fuvaroztatom magunkat oda-vissza. Remélem, nem fél a mugli eszközöktől, mert akkor eleve ki van zárva mind a két lehetőség.
          - Ha kicsit korábban érünk oda az nem probléma, szerintem. Leírnád nekem a címed, hogy hova menjek érted?
          Előveszem az egyik elpakolt könyvet, és az első lapnál kinyitva elé tolom. Nem vagyok biztos benne, hogy a szalvéta a legjobb megoldás erre az esetre.
          - Van egy pennád vagy tollad? Vagy bármilyen íróeszközöd?
Azért még vissza kell mennem, beszerezni néhányat, de lényegében túl vagyok a bevásárláson.
          - Köszönöm – mosolyodom el. – Már várom az estét.
          Talán ez lesz a második alkalom, hogy eljutok egy színházba. Már rengeteg meghívást kaptam, de eddig egyszer jutottam el oda. Egyszer biztosan, a másik csak egy vándorló társulat előadása volt, nem tudom, mennyire lehet azt színháznak nevezni. Szórakoztató volt, ezt el kell ismernem. Ha ez az este csak egy kicsit fog hasonlítani ahhoz, akkor már megéri majd minden egyes perce.