Roxfort RPG

 

Bár minden év elején eljöttem az Abszol-útra, most olyan volt, mintha ezer év telt volna el a tavalyi látogatásom óta. Sok minden történt ebben az egy évben, néhány olyan dolog is, amit legszívesebben kihagytam volna. Úgy döntöttem, hogy idén kicsit előrébb hozom a vásárlást, hogy a nyár hátralévő részében a családommal tudjak lenni. Mióta anyát csúnyán faképnél hagytam egy éve, nem is hallottam felőle. Betértem a Scribulous Tintakavalkádba, hogy megvegyem a szükséges íróeszközöket és pergameneket. Új talárokat is kellett csináltatnom, de a hosszú várakozás lehetősége miatt, inkább a Czikornyai és Patza mellett döntöttem először. Volt egy könyv, amit még Mary-Ann ajánlott nekem. Erről eszembe jutott, hogy vajon mi lehet vele. Ő nem volt ott a Roxfortban ebben az évben, és legutolsó információim szerint a szüleivel elhagyták az országot is. Ezek az információk azonban, már majdnem egy évesek voltak. Hiányoztak azok az idők, mikor Bess-szel hármasban szórakoztunk, és múlattuk az időt. Arról se tudtam semmit, hogy vele mi lehet. Még a roxforti csata előtt elhagyta a kastélyt, és azóta se tudtam róla semmit. Kérdeztem McGalagony professzort, talán tud valamiről, de vagy nem tudott semmit, vagy nem akarta elmondani. Nem erőltettem tovább. Biztos voltam benne, hogy egyszer úgyis megtudom az igazat, de ha sokáig tart, akkor majd magamtól rájövök.
Ahogy sétáltam a polcok között, eszembe jutott, milyen érzés volt apu oldalán először belépni ebbe az üzletbe. Most teljesen egyedül voltam. Még egy ismerős arccal sem találkoztam a Roxfortból sem. Persze, tudom, hogy az iskola nagy, és nem ismerhetek sok mindenkit még látásból sem, de ez akkor is furcsa volt. A forgatag se volt igazán magával ragadó, pedig dedikálást is tartottak a könyvesboltban. Miután megtaláltam a keresett kötetet, kifizettem, és elindultam Madam Malkin Talárszabászata felé.
Nem csak talárra volt szükségem, hanem a dísztalárom hosszabbítására, és néhány új ingre is. A korábbiak mind elszakadtak, volt olyan, amit már megcsináltatni sem volt érdemes. Ahogy haladtam a bolt felé, elkezdett zsibbadni a karom. A háború óta sokszor előfordult, de Madame Pomfrey szerint semmi komoly, csak az egyik sérülésem utóhatása. Idegesítő volt, mert rendszerint akkor bukkant elő, mikor cipelnem kellett valamit, nem számított, hogy milyen nehezet. Letettem a szatyrot, és kicsit megmasszíroztam a karom, hogy múljon a zsibbadás. Pár perc múlva már mehettem is tovább, egészen a szabászatig. Ott megálltam a kirakat előtt és bekukkantottam. Csak egy fiút láttam, amitől megkönnyebbültem.  Az ajtóhoz léptem, és benyitottam.
- Szia!
- Hali! - mondta, már készültem megkérdezni tőle, hogy hol találom Madam Malkint, mikor újra megszólalt. - Madam Malkin hátrament néhány perce, azt mondta, hogy mindjárt jön.
- Köszönöm. Öhm... Eddig nem találkoztunk, de ugye te is Roxfortos vagy?
Jesszus, ez olyan bénán hangzott, hogy a srác helyében én ordítva rohantam volna el. Még akkor is, ha mozdulni sem tudott. Körülbelül olyan idős volt, mint én, hova máshova járhatott volna, mint a Roxfortba? Idegesen kezdtem piszkálni a lófarokba fogott hajam, majd a karom, mivel újfent zsibbadni kezdett. Igyekeztem gyorsan kitalálni valami mást, hogy megtörjek egy rövidke kínos csendet, de semmi sem jutott eszembe.
- Bocsi, hülye kérdés volt. Hova máshova járhatnál. - Eddig siker volt, most már csak jól kellene folytatni. - Ott voltál te is a harcoknál?
Puff. Azonnal belevörösödtem, ahogy kimondtam a kérdést. Mi közöm lett volna hozzá, hogy ott volt vagy sem? És ha igen, akkor mi van? És ha nem, akkor mi van? Jobbnak láttam, ha csendben maradok, és akkor nem rontom tovább a helyzetet.

 

Szerencsére ő nem volt olyan szerencsétlen, mint én, ha beszélgetésről volt szó. Próbáltam tartani a szemkontaktust vele, ha már egyszer azon fáradozott, hogy beszélgessen velem, de időről-időre mindig félrenéztem. Féltem, hogy majd bunkóságnak veszi, vagy félreérti a helyzetet. Mégis úgy gondoltam, hogy ha már egyszer szóba állt velem, akkor az a minimum, hogy megpróbálok nem elzárkózni a kezdeményezése elől.
- Tényleg? Én Griffendéles vagyok, negyedéves.
Nem tudom miért lepett meg, hogy a Roxfortba jár. Örültem neki, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki ilyenkor az Abszol-útat rója. Már nyitottam volna egy kérdés elejéig a számat, amikor is megelőzött. Nem is akármivel. Nekem fel sem tűnt, hogy korábban még nem mutatkoztam be neki, pedig nekem kellett volna kezdeni. Én pedig jöttem a hülye kérdéseimmel. Bele is pirultam kicsit, és inkább gyorsan bepótoltam ezt a hiányosságot.
- Ne haragudj az udvariatlanságom miatt, Alexis P. Dullahan vagyok. Örülök, hogy találkoztunk Cael.
Annyira fellelkesültem, hogy reménykedtem benne talán lesz más is, akivel találkozhatok. Ki tudja, talán a saját évfolyamomból is. Akkora volt a kuszaság, mikor otthagytam a Roxfortot, hogy még a saját testvérem is elhagytam volna valahol félúton.
- Igen, én is ott voltam. Azt hittem, hogy eljön majd a világvége, de egy komolyabb – itt akaratlanul is a karomhoz nyúltam –, és néhány kisebb sérülés után Madam Pomfrey maga mellett tartott, és megkért, hogy segítsek neki a sérültek ellátásában. Így igazából a harcból nem igazán vettem ki a részem. Azt is csak elmondásból tudtam meg, hogy mi történt a kastély előtt. Akkor azt hittem, hogy rosszul leszek a sok sérülést látva, pedig nem is félek a vér látványától.
Csak úgy dőlt belőlem a szó. Olyan jól esett beszélni valakinek róla, annak ellenére is, hogy megfogadtam, soha nem említem senkinek. Legalábbis nem mostanában. Még időben észbe kaptam, és lelőttem magam, mielőtt a kezdeti szerencsétlenkedésem után most a sok szövegeléssel ijesztem el magamtól. Újfent kerültem a szemkontaktust, egészen addig, amíg fel nem tett egy teljesen hétköznapi kérdést.
- Igen. Valamelyiket csak kinőttem, de a többség elszakadt. Ingekre is szükségem van, és a dísztaláromat is méretre kell igazíttatnom. Nem szándékozom mostanában magamra venni, de soha nem lehet tudni.
Gondolkodtam, hogy melyik legyen a következő kérdésem, mert annyi volt, de nem akartam a magánéletében vájkálni, ezért egy teljesen hétköznapi dolog mellett döntöttem.
- Igazság szerint a mugli ruhákat jobban szeretem – suttogtam, hogy Caelen kívül senki se hallja. – Sokkal kényelmesebbek és változatosabbak is. Ilyen egyen talárokban nem igazán tudom kifejezni saját magam.
Azonnal a szám elé kaptam a kezem, ahogy kimondtam. Nem voltam senkivel szemben se bizalmatlan, de valahol mélyen még mindig bennem bujkált, hogy vigyázni kell, mit mond és kinek az ember boszorkánya. Nem gondoltam úgy a Mardekárosokra, mint az ellenségeimre, de akkor is. Az emberbe még ilyen rövid idő alatt is belevésődött az előítélet. Úgy tettem, mintha az elmúlt két mondatom nem létezett volna, és gyorsan feltettem egy kérdést.
- Te szereted a kviddicset?
A bolt hátuljából robaj szűrődött ki, ami miatt tettem néhány lépést előre, hogy megnézzem mi lehetett az, de már érkezett is a válasz. Semmi baj sem történt csak néhány méter anyag szétgurult. Nem akartam tudni, hogy mennyi és milyen súlyúak lehettek ezek a szétgurult szövetek. Caelre néztem, és elmosolyodtam. Vicces volt, ahogy ott állt mozdulatlanul Madam Malkinra várva, ugyanakkor tudtam, hogy nekem is ez lesz a sorsom rövidesen.

 

Egy igazi kviddics rajongó. Elég volt ránéznem, hogy tudjam, milyen rajongani valamiért. Én nem is tudtam mi az a kviddics, amíg be nem kerültem az iskolába. Apu mindig csak annyit mondott, hogy elmegy megnézni a kedvenc sportját. Lehet, hogy még kiskoromban mondta, hogy mi az, de akkor nem ez foglalkoztatott igazán. A sportok egyébként sem érdekeltek annyira, hogy órákat töltsek azzal, hogy nézzem őket. Inkább csinálni szerettem néhányat, ezért sokat jártam íjászkodni és röplabdázni. Sajnos ezeket a szabadidős tevékenységeket ma már nem tudtam űzni, kivéve talán a nyári szünetet. Erről jutott eszemben, hogy talán idén elmehetnék a húgommal, és megmutathatnám, hogy mit tudok.
- Engem nem igazán érdekel a kviddics. Pontosabban, annyira nem érdekel, hogy játsszak, és nincs is olyan csapat, akinek szurkolnék. Még a saját házamnak se szurkoltam soha. Inkább az érdekelt, hogy az nyerjen, aki megérdemli. Nem hiszek a döntetlenben. Az egyik csapat mindig jobban játszik a másiknál. Talán játszanod kéne egy edző játékot, hogy kiderüljön melyik pozícióra lennél jó. Melyiket szeretnéd igazán?
 Reméltem, hogy nem töröm le annyira a válaszommal, de ha nagyon választanom kéne, én akkor se tudnék. Mindegyiknek pozíciónak megvan az előnye és a hátránya is. Ráadásul a seprűn lovaglás se ment annyira, és sokkal jobban szerettem, ha két lábbal érintem a talajt. Emlékeztem az első repülés órámra, a seprűt is alig mertem megfogni, nemhogy felülni rá. Azóta azért javultam, de továbbra se ragaszkodok a repüléshez.
- Nem Londonban lakok, de nincs messze. Egy kisebb falu Oxfort mellett. Engem nem zavar, hogy kicsit távol vagyok Londontól. Túl sok itt az ember, akár varázsló, akár mugli. Jobb szeretem a csendes kisvárosokat. Bár Oxfort minden csak nem csendes és nem kisváros. A barátnőimmel pedig…
Elharaptam a mondatot. Mit is akartam mondani? Hogy össze tudunk járni a mágia nélkül is? Anyuval rengeteget használtuk a mugli tömegközlekedést, és Bessnek és Mary-Ann-nek sem ismeretlenek. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg máshogy is lehetne, varázslattal. De fiatal voltam még, hogy varázslat használatával menjek bárhova is.
- Te Londonban laksz?
Reménykedtem benne, hogy talán igen, és máskor is összefuthatnánk. Ahogy felém fordult, nagyon helyesnek találtam. Furcsálltam, hogy eddig nem találkoztam vele. Bessnek kifinomult orra volt a jóképű fiúkhoz. Volt olyan nap, amikor azzal töltöttük a délutánt, hogy meglestük a fiúkat. Persze, ilyenkor mindig volt egy tartalék tervem is. Muszáj volt kitalálnom előre őket, mivel barátnőmnek ez rendkívül nehezen ment, és történt olyan is, mikor lebuktunk, ő simán elszaladt engem pedig otthagyott. A döbbenettől többet nem tudtam mondani egy bocsánatkérésnél. Pedig nem is volt miért bocsánatot kérnem.
- Vannak mások is itt? Úgy értem az Abszol-úton. Találkoztál már mással is?
Nem mintha kirohantam volna az üzletből megkeresni őket. Kezdett nagyon melegem lenni, ezért levettem a talárom, és a csomagom tetejére tettem. Néha hátrány volt a hosszú haj, de semmi pénzért sem váltam volna meg tőle.
- Tudom, hogy Madam Malkin megöl majd, de segítsek levenni ezt a talárt? Úgy tűnik, az a kevés idő kicsit elhúzódik.
Mosolyogtam, amivel remélem, bátorítottam egy kicsit. Szívesen segítettem volna rajta, mert úgy tűnt, már nagyon szenved a mozdulatlanságtól.

 

Bőszen bólogattam, mikor arról mesélt, hogy mi szeretne lenni, ha bekerülne a kviddics csapatba. Reméltem, hogy hamar elkezdődnek majd a válogatások. A meccsek idején volt egy kis nyugalmam a kastélyban vagy a környékén.
- Sok szerencsét… illetve kéz és lábtörést a válogatáson majd. Mit is szokás ilyenkor kívánni?
Teljesen össze voltam zavarodva. Tudtam, hogy vizsgák előtt, és a meccsek előtt sem szabadott sok szerencsét kívánni, de egy válogatásra? Mindegy is. Úgy éreztem, hogy a kezdeti idegességem kezd feloldódni. Ahogy egyre többet beszélgettem Caellel, úgy engedtem közelebb magamhoz. Persze volt még néhány dolog, amiről nem mertem beszélni, de ezek túl személyesek voltak ahhoz, hogy az első találkozásunk alkalmával mindjárt megosszam vele.
- Skócia? Én Skóciában születtem, de fogalmam sincs, hogy merre lehet Aberdeen. Szép hely? Egyszer majd szeretnék visszamenni oda, de az biztos, hogy nem mostanában lesz. Lennél akkor az idegenvezetőm?
Szerettem volna eljutni északra egyszer, és ezért mindent hajlandó voltam megtenni. Pont ezért úgy gondoltam, hogy ha majd végzek a Roxfortban, akkor oda megyek élni.
Közelebb mentem hozzá, hogy lesegítsem róla a talárt. Igyekeztem minden tűre odafigyelni, de szinte biztos voltam benne, hogy néhány mégis megszúrta.
- Ne haragudj, próbáltam óvatos lenni. Azért ugye nem szúrt meg olyan sok tű?
Engem is megszúrt néhány, de nem igazán foglalkoztam velük. Már hozzászoktam, mikor tanultam a varrás művészetét anyától. Óvatosan letettem a talárt a dobogó szélére. Megnéztem magam a tükörben, és megigazítottam magamon a blúzomat. A tükörből láttam, hogy a csomagom elkezdett dőlni, ezért visszamentem hozzá, és kitámasztottam a lábammal. Közben hallottam, hogy Cael kérdez valamit, de csak a végére figyeltem fel igazán.
- Persze, szólíthatsz a keresztnevemen. Jobban is szeretem, mint a családnevem. Mármint szeretem a családnevem, de attól még nem fogom tudni, hogy rólam van szó, ha más is van itt a családomból, igaz? Vagyis a családnevem inkább, a családomat jelenti, de a keresztnevem engem. De nem mondtál még valamit? Bocsáss meg, néha kicsit szétszórt vagyok.
Ebben a percben felborult a csomag, mivel túl nagyot löktem rajta, hogy egyenesbe kerüljön. Szerencsére nem volt benne semmi törékeny a tintás üvegeket leszámítva, de azok nem törtek el.
- Tudod, mostanában rengeteget gondolkodtam azon, hogy mit kéne csinálnom, ha felnövök, és arra jutottam, hogy nyitok a muglik világában egy jósdát. Nekem az jól menne, őket pedig mindig is érdekelte a kifürkészhetetlen jövő. Te viszont, ha jól gondolom, kviddicsezni szeretnél majd életed végéig.
Biztos voltam benne, hogy miután bekerült a Mardekárosok csapatába, felfedezi majd valaki.
- Megígérem, hogy megnézem majd az első meccsed a Roxfortban, és ha bekerülsz valamelyik nevesebb klubhoz, akkor ott is.
Tudtam, hogy már soha nem fogom lemosni magamról a „Nem szereti a kviddicset.” titulust. Viszont igyekeztem enyhíteni rajta. Ki tudja, ha gyakrabban járnék ki a mérkőzésekre, akkor talán már én is megszerettem volna.
- Szerinted mindenki visszajön majd tanulni?
Reménykedtem benne, hogy majd sok barátommal találkozok újra, és nem lesz annyira kihalt a kastély, mintha egy kísértetjárta helyen lennék. Elmosolyodtam, hiszen a Roxfort tényleg kísértetjárta hely volt.
- Neked könnyű volt megbarátkozni a szellemekkel? Nekem egyáltalán nem megy. Néha még most is összerezzenek, ha meglátok egyet. Vajon lesznek új kísértetlakóink is az ostrom után?
Ez volt az a dolog, amit egyáltalán nem akartam. Még a régieket se sikerült megszoknom, nemhogy majd az újakat. Főleg, ha olyannal találom szembe magam, akit egyáltalán nem szerettem. A végén még én kezdtem volna el kísérteni őt.

 

- Örülök, én se hiszek a babonákban. Fekete macskám van, és eddig egyáltalán nem történt velem se rossz dolog, se jó. Legalábbis olyan, amit ehhez tudnék kötni.
Igazából persze, hogy történt velem rossz dolog, mindenkivel történt. Mégis úgy éreztem, hogy inkább voltam szerencsés, mint szerencsétlen.
- Komolyan? Jaj, persze. Mindenképp szánok rá majd időt. Küldök baglyot, hogy megbeszéljük a részleteket. Alig várom már.
Nagyon fellelkesültem. Legszívesebben tapsoltam volna örömömben. Csak később esett le, hogy meghívott magához egy fiú. Eddig nem is gondoltam erre az apró dologra, de egyáltalán nem zavart. Úgy éreztem, hogy talán lehet közöttünk baráti kapcsolat, amire nagy szükségem volt most. Még az sem érdekelt, hogy nem éppen a legnépszerűbb ház tagja volt. Csak az érdekelt, hogy milyennek ismertem meg.
- Nem, eszem ágában sem volt felvennem a jóslástant. Csak vicceltem. Nem áll szándékomban jósnőnek állni. Nem tudom még, hogy mit szeretnék csinálni. Korábban gondolkodtam a gyógyításon, de ha ilyen helyzetekben is helyt kell állni, mint a Roxfort ostroma, akkor nem biztos, hogy végig tudnám csinálni. Ott nem volt sok feladatom. Madam Pomfrey megmutatott egy egyszerű kötöző varázslatot, amivel el tudtam látni a könnyebb sérülteket. Ő foglalkozott a komolyabb sérültekkel, de még hallgatni is szörnyű volt, ami ott történt. Szóval, még nincs határozott elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban. Viszont van még egy évem eldönteni, hogy mit szeretnék csinálni, és ha mégse sikerül rájönnöm, ott a Mágus felsőoktatás vagy elhelyezkedhetek a muglik között is, nem?
Az ostorom után persze napokig rosszul aludtam, ha egyáltalán aludtam, és nem a kastély parkját jártam. Vannak pillanatok, amikor még most is megijedek, ha lefékez mellettem egy autó és csikorognak a kerekei, vagy robban egyet a kipufogó valami miatt. Tudtam, hogy ezek olyan dolgok, amik nem egy hamar fognak elmúlni, ha egyáltalán elmúlnak majd. Amit biztosan tudtam, hogy nem akartam a muglik közé menni, habár félig én is az voltam. A varázsvilág sem volt jobb vagy rosszabb a muglikénál. Mind a két világban voltak jó és rossz dolgok egyaránt. Ez az egy, ami elől nem tudtam volna soha elmenekülni.
- Remélem, sokan visszajönnek majd. Üres lenne a diákok nélkül az iskola. Biztos vagyok benne, hogy már soha nem fog a régi fényében ragyogni, de a mágus diákoknak nincs sok választásuk, ha tanulni akarnak, igaz?
Próbáltam pozitívan hozzáállni a dologhoz. Elég volt átélni a borzalmakat. Nem akartam, hogy ez az esemény egész további életemben kísértsen. Nem is én lettem volna, ha hagytam volna. Figyeltem, ahogy elment mellettem az ablakhoz. Utána mentem, mivel azt hittem, hogy látott valami érdekeset az utcán, de semmi sem volt.
- Nekem nem annyira. A Roxfortig nem találkoztam eggyel sem. Viszont nem tudnám elviselni, ha valamelyik diáktársunk szelleme jönne velem szembe a folyosón. Amitől pedig egyenesen feldobnám talpam, ha Voldemort jelenne meg előttem.
Kirázott a hideg. Ez volt az első alkalom, hogy kimondtam a nevét. De egy halottól nem kellett félnem már. Legalábbis reméltem, hogy nem.
- Tudod, én félvér vagyok. Az apukám varázsló, aki ott volt a Roxfort ostrománál. Büszke voltam rá. Az anyukám otthon van a húgommal. Talán kínzás tőlem, hogy még nem voltam otthon, mióta eljöttem a Roxfortból, de nem tudok a szemükbe nézni.
Elfordultam az ablaktól, és nekitámaszkodtam a falnak. Nem tudtam, hogy mennyit mondhatok el neki, ami még nem tolakodó, de mégis segít könnyíteni a lelkemen. Meg aztán, ő is ott volt, ezért pontosan tudta, hogy min ment keresztül az, aki ott volt. Miért kellett volna olyanról beszélnem neki, amit már egyébként is tudott?
- Te voltál már otthon, mióta eljöttél a Roxfortból?
Csak én képzelődtem, hogy kicsit lehűlt a levegő? Kinéztem az utcára, de semmit sem láttam. Lehet, hogy még mindig csak a kimondott név kísértett így. Nem éreztem, hogy valaki figyelt volna minket, ezért biztos voltam benne, hogy nem küldött rám semmilyen átkot senki sem.

 

Milyen kár, hogy Matthew-t a csata óta nem láttam. Talán ha visszamegyek a Roxfortba ott fog majd várni rám. Talán. Vagy nem. Azon csodálkoztam, hogy eddig kibírta mellettem. Korábban is volt már állatom, és növényem is, de egyik sem bírta sokáig. Gyerekkoromban is volt egy macskám, de alig két évvel azután, hogy hozzánk került, nem jött többé vissza egy sétájáról. Akkor fogtam a növények nevelésébe, de azok néhány héten belül elszáradtak. Ilyen előtörténet mellett csodálkoztam, hogy Matthew négy évig kibírta mellettem.
Jó lett volna elmenni megint a nagyiék üdülőjébe, és kikapcsolódni egy kicsit. Kicsit kezdett elegem lenni a varázsvilágból, és abból, hogy mindig a hátam mögé kell néznem akkor is, ha barátokkal vagyok. Plusz túlságosan melegnek ígérkezett ez a nyár, amit nem viseltem olyan jól.
- Lehet, hogy igazad van, és csak én látok már ott is rémeket, ahol nem kéne. Talán a Roxfort most éri majd csak el igazán a fénykorát. Akkor viszont örülök majd, hogy a részese lehetek.
Láttam rajta, hogy nagyon elgondolkodott valamin. Esetleg megrémítettem azzal, hogy kimondtam a nem kívánatos nevet, de szerintem ez még mindig csak egy név. Más időben is voltak gonosz és félelmetes varázslók, amik ott vannak a tankönyveink oldalain, és nem félünk a nevük kimondásától. Egyszer majd Voldemort is egy ilyen név lesz.
- Ne aggódj, a gyermekeid már nem fogják átélni, amit te, vagy én, vagy bármelyik kortársunk. Nekik már nem lesz több pusztán egy múltba vesző névnél. A varázsvilág akkor majd fellélegzik, és felébred a rémálomból, amiről azt hiszi, hogy még mindig a részese.
Tudtam, hogy nem lesz majd azért ez ilyen egyszerű. Nem lehet azt mondani az embereknek, hogy amit egyik nap megéltél azt másnapra felejtsd el. Talán nem is a mi gyerekeink fogják majd teljes egészében elfelejteni, hanem az unokáink. Nekik már biztos, hogy tananyag lesz a Roxfortban. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy majd elkísérem a saját lányom vagy fiam a kilenc és háromnegyedik vágányra.
- Azért kicsit vicces, hogy a Minisztérium megmondhatja egy kísértetnek, hogy hol kísértsen. Ha majd nem sikerül eldöntenem, hogy milyen munkát vállaljak a továbbiakban, akkor kikérem a Miniszter véleményét. Ki tudja, talán tud adni valami jó tanácsot, vagy van valahol egy felszabadult hely, ahol nem kísértenek még elegen.
Én nagyon jól szórakoztam ezen a gondolaton, de csak egy ideig, mivel ettől eszembe jutott, hogy mit mondott nekem évekkel ezelőtt apu a jövőmről. Hát, azt hiszem, ez pont nem illene bele a terveibe.
- Én még nem tudom, hogy mi történt az apámmal. Ott volt az ostromnál, találkoztam is vele, de aztán eltűnt. Azt mondják, hogy berohant a Tiltott Rengetegbe néhány halálfaló után, de senki sem látta kijönni onnan. Anyuék tudják, hogy élek. Küldtem nekik üzenetet, mikor megérkeztem Londonba, de még nem mertem a szem elé kerülni.
Tudtam, hogy minél tovább húzom ezt a dolgot, annál kellemetlenebb lesz majd a végén. Azt viszont nem tehettem meg, hogy ráakaszkodok Caelre, és valójában nem is megyek haza, hanem mindjárt kihasználom a felajánlását. Viszont döntenem kellett, mert a pénzem is fogyatkozóban volt. Jézusom, hogy fordulhatott meg bennem egyáltalán ez a gondolat? Én nem is vagyok ilyen. Hova tűnt a bátorságom, ami miatt a Griffendélbe kerültem? Döntöttem, ha ma végzek itt az Abszol-úton, akkor ideje lesz hazamenni.
- Köszönöm, azt hiszem, igazad van. Talán én csináltam csak a bolhából elefántot. Ráadásul a saját hibáim vagy rossz döntéseim miatt nem hagyhatom, hogy az egész családom szenvedjen.
Egy hosszú pillanatig végignéztem a mellettem álló fiún. Kíváncsi voltam, hogy mi lehetett az oka, ami miatt a süveg a Mardekárba tette. Szerintem egyáltalán nem oda kellett volna kerülnie. Legalábbis nem azok alapján, amilyennek ma megismertem. Viszont tudtam, hogy sok esetben nem teljesen egyértelmű, hogy a süveg hova oszt be valakit. Azért tettem rá egy kísérletet, és megkérdeztem.
- Tudod, hogy miért a Mardekárba kerültél? Szerintem, nem ott lenne a helyed.
Reménykedtem benne, hogy nem kérdez vissza, hogy szerintem, melyik másik házban lenne a helye. Fogalmam se volt. Igazából az is csak egy megérzés volt, hogy nem ott.
- Azért ez már kóros, nem gondolod? Mégis mennyi idő lehet a varázslóknál az egy pillanat?
Tekintetem a hátsó rész felé emeltem. Örültem, hogy ez a pillanat ilyen sokáig tart, és csak úgy tettem, mintha idegesítene. Legszívesebben az egész napot így töltöttem volna el. Nyugalomban, biztonságban, egy barát oldalán.

 

Reméltem, hogy nálam a pillanat majd tényleg csak egy pillanatot fog jelenteni. Belegondolva, hogy a gyerekek mekkora felelősséggel járnak, inkább úgy döntöttem, hogy ez a pillanat örökké tartson. Utólag el kell ismernem, hogy apuék bátrak voltak, mikor úgy döntöttek, hogy életet adnak nekem és később a húgomnak is. Ha nekem most kellett volna döntenem, inkább nem vállaltam volna gyerekeket. Vagy ha mégis, akkor messze innen. Egy olyan helyen, ahova talán soha vagy csak sokára ért volna el a sötétség.
- Köszönöm, hogy megpróbálsz felvidítani, de tisztában vagyok a valósággal. Én is jártam már a Tiltott Rengetegben, ezért nincsenek hiú ábrándjaim. Apu nagyszerű aurór volt, de ha nem a halálfalók végeztek vele, akkor az erdő. Utána három napig a gyengélkedőn voltam, és csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy kijutottam onnan.
Soha nem dicsekedtem ezzel. Nem tartottam dicsekvésre méltónak. Azzal pedig főleg nem, hogy az ostrom előtti időszakban majd minden hónapban megjártam az erdőt. Sohasem kívánkozok oda vissza, és pont ezért tudom, hogy mi vár azokra, akik mégis betévednek.
- Hát, lássuk csak – mosolyogtam. – A család erős köteléknek számít, így nem lenne olyan meglepőd, hogy odakerültél. Bevallom, reméltem, hogy nem kérdezed meg, mert fogalmam sincs. Talán… - gondolkodtam. – Talán a Hugrabug vagy a Griffendél. De ha a kettő közül választanom kéne, akkor mindenképp a Griffendél. A bátorságod megvan hozzá.
Tudom, hogy egy Mardekárosnak azt mondani, hogy inkább a Griffendélben kéne lennie, az felér egy szentségtöréssel. Mégis úgy éreztem, hogy igazam van. Én titokban a Hollóhátba szerettem volna kerülni, ahol apu tanult, de a süveg a Griffendélbe osztott. Talán felülbírálta az óhajom. Mindegy is, mert nem bántam meg. Én nem vagyok az a szorgalmas, magolósan tanulós, mint apu.
- Igazából van jelentősége, hogy melyik házba kerültél be? Úgy értem, persze hogy van, a házkupa és számodra a kviddics miatt is, de egyébként? Az ostrom ideje alatt számított, hogy hova tartozol? Ha valakivel barátságot kötsz, akkor számít, hogy hova tartozol? Nekem nem.
Korábban lett már barátom olyan, akivel egy ideig rosszban voltunk, és vesztettem már el barátot nézeteltérés miatt. Az ilyeneknél igazából nem is tudom, hogy gondolhattam azt, hogy barát.
- Szóval – fordultam felé. – Úgy gondolod, hogy a női pillanat az akár évekig is eltarthat. De leginkább hosszú órákig. És ezt összefüggésbe hozod a vásárlással. Nehogy azt gondold, hogy ti mások vagytok. – Azért egy kis felháborodás is vegyült a hangomba. – Hányszor hallottam már Timet és Braint, azt mondani, hogy egy pillanat, de még legalább órákig fociztak. Ugyanez lehet a kviddics esetében is, nem gondolod?
Vettem egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjak. Én nem soroltam magam azok közé, akik órákat voltak képesek eltölteni egy boltban. Szerettem hamar túlesni rajta. Főleg azért, mert nem voltam nagyon válogatós. Ha lila felsőhöz volt kedvem, akkor lila felsőt vettem. Talán ezért is idegesített fel egy kicsit. Nem szerettem, ha általánosítanak. Aztán eszembe jutott valami. Leguggoltam a táskámhoz, és kutatni kezdtem benne. Végül megtaláltam, amit kerestem. Kiegyenesedtem és Cael felé nyújtottam egy málnás nyalókát. Az én kezemben egy epres volt.
- A mugliknál vettem idefelé jövet. Nincs benne semmi olyan, amitől elrontanád a gyomrod.
Kezdtem éhes lenni, és habár a nyalóka nem éppen a legjobb megoldás volt éhségcsillapítónak, más nem volt nálam. Nem gondoltam, hogy annak ellenére sokáig fog tartani a talár elkészítése, hogy nincs senki. Ha ezt tudtam volna, akkor talán előtte falatozok valamit a Foltozott Üstben.
- Én már kezdek éhes lenni. Ha itt végeztünk eljössz velem bekapni valamit? Mondjuk egy hippogriffet?
Teljesen szenvtelenül néztem rá. Eszembe se jutott, hogy akár randinak is tűnhet a meghívás. Ez mondjuk nem volt annyira meglepő. Korábban már beszéltünk meg olyan programokat, hogyha azokat félreértettük volna, akkor már nem állnánk egymás mellett a falat támasztva.

 

Igyekeztem felvenni, az „ugye ezt te se gondolod komolyan” nézésemet. Nem tudom mennyire sikerült. Örültem neki, hogy próbált megvigasztalni, de nem voltak hiú ábrándjaim. Még ha apának sikerült is leérnie egy olyan részre, ahonnan tudott dehoppanálni, nem gondoltam, hogy még mindig üldözte volna a halálfalókat. Főleg úgy nem, hogy fogalma sem volt róla, mi történt itthon. Elégszer hallottam tőle, ahogy megfogadta anyának, a munkája és a varázsvilág sohasem fog kettejük közé állni. Ha most mégis megtörtént, akkor megszegett egy nagyon fontos ígéretet. Ez hatással lenne az egész családunkra. Nem tudtam elfogadni, hogy apu mindent kockára tett volna ezzel.
- Rendes vagy, hogy fel akarsz vidítani, de ha belegondolok, hogy talán még mindig halálfalókat üldöz, akkor inkább azt kívánom, hogy halott legyen. Ez családi dolog, ha nagyon kíváncsi vagy rá miért, akkor elmondom, de szerintem untatna a történet.
A fiúk nem voltak annyira fogékonyak a romantikára, és ez egy egész romantikus sztori volt. Ráadásul, tényleg nem akartam már semmivel traktálni, ami a magánéletemet illette. Volt neki is elég baja, bár úgy tűnt, hogy ő könnyebben megbirkózott vele, mint én.
- Ebben mindenképpen hasonlítunk. Gondolj bele, ha fontos lenne, melyik ház tagjai vagyunk, akkor most nem beszélgetnénk. Való igaz, hogy fontos a barátságok és a környezet szempontjából melyik házba kerülsz, de nekem az egyik legjobb barátnőm, Mary-Ann nem Griffendéles. Ez azért alakult így, mert még itt Londonban megismerkedtünk az Expressz indulása előtt.
Azt hiszem annyi elharapott és befejezetlen gondolat után, jobb lesz, ha megnyugtatom, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Hogy az ostrom nem vett el mindenkit tőlem.
- Mary-Ann nem kezdte el ezt az évet. Az ő szülei muglik, és úgy döntött, hogy inkább elköltöznek. Tavaly nyáron láttam őt utoljára, és levelet se kaptam tőle, de tudom, hogy semmi baja, és hamarosan fel fog bukkanni.
Őszintén hittem ebben, ezért kételyek nélkül tudtam mosolyogni. Plusz, amit mondtam még engem is meggyőzött valamiről, ami nem is volt biztos. Testemet átjárta a melegség arra a gondolatra, hogy újra összefuthatok majd a Roxfortban Mary-Ann-nel. Egy pillanatra elrévedtem egy olyan jövőben, amiről még nem is tudtam, hogy majd megvalósul-e.
- Ne haragudj, kicsit jobban felcsattantam, mint kellett volna. Nem tudom mi ütött belém, de örülök, hogy ízlik a nyalóka.
Kicsit furcsa volt, ahogy néhány pillanatig vizslatta. Mintha attól tartott volna, hogy meg akarom mérgezni. Csak azt nem tudom, miért jutott ez eszébe. Azért, mert nem értettünk egyet valamiben? Nevetséges. Persze, hogy nem értettünk egyet, hiszen különböző szemszögből látjuk a dolgokat. Mindenesetre nem szerzett túl jó tapasztalatokat, amikor elment egy lánnyal vagy az anyukájával vásárolni. Hirtelen viszont nem tudtam eldönteni, hogy sértődjek-e meg. Olyat feltételezni rólam, hogy tartok magamnál mérgező nyalókákat. Még akkor is, ha ő még nem ismer annyira. Ezt is csak azért vettem meg, mert már nagyon hiányzott a gyerekkoromból. A varázsvilágban egy ilyennel elbújhatnék a Mindenízű drazsék mellett. Bekaptam én is a sajátom, és hagytam, hogy átjárjon az édes, cukros íz. Ettől persze még éhesebb lettem, de ideiglenesen megtette.
- Nekem is megfelel egy hamburger, de sokáig leszünk itt, akkor valami tartalmasabbat kéne keresnünk. Mit szólnál egy pizzához vagy gyroshoz?
Gyrost én még sohasem ettem, de sokat hallottam róla, és már nagyon szerettem volna kipróbálni. Még jó, hogy volt egy nyalóka a számban, így nem tűnt fel talán Caelnek, hogy mekkorát nyeltem erre a gondolatra. Gyorsan végiggondoltam, hogy milyen ruhák vannak nálam. A Foltozott Üstben laktam még néhány napig, de nem volt szükségem rá, hogy komolyan elgondolkodjak a dolgokon. Mehettünk akár a muglikhoz is.
- Eredetileg én a Foltozott Üstre gondoltam, de bemehetünk egy gyorsétterembe is. Van nálam mugli ruha, és mivel még néhány napig a Foltozott üstben lakom, akár át is tudunk ott öltözni. Neked nem gond, ha kimegyünk Londonba?
Félve kérdeztem meg. Nem tudtam, hogy mire lesz kedve még ezután a várakozás után. Még abban se voltam biztos, hogy nekem kedvem lesz bármihez is. Azt viszont tudtam, ha egyikünk elindul majd, akkor húzza magával a másikat is. Tehát már csak az volt a kérdés, hogy mennyi időnk marad délután. Azt hiszem, legalábbis.
- A Mágus téren voltál már? Engem nagyon érdekel, mert eddig csak az Abszol-útat jártam be oda-vissza többször is. Annak ellenére, hogy mindig fedezek fel új dolgokat, kezdem kicsit unni.
Annyit tudtam a térről, hogy az nem igazán az olyan pénztárcájú embereknek való, mint én, de még sohasem hallottam olyat, hogy egy kis körbenézésért pénzt kértek volna. Kérlelő szemekkel néztem rá. A húgom mondta legutóbb, hogy így olyan ártatlan boci szemeim vannak, amik még a legsötétebb varázslót is képes volt meglágyítani. Szerintem csak viccelt, de ideje volt kipróbálni.

 

Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Féltem, hogy szörnyetegnek tűnök majd a szemében azok után, amit mondtam apuról. Ennek elkerülése miatt, el kéne mondanom neki, hogy miben egyeztek meg anyuval. Viszont azzal a családot árulnám el, amit szintén nem szerettem volna. A kezeimet tördelve álltam mellette. Minél többet gondolkodtam rajta, annál bizonytalanabb lettem. Végül rájöttem egy fontos dologra. Anyuék nincsenek itt, és nem is valószínű, hogy megtudják valaha, hogy miről beszélgettünk itt.
- Anyu nem tudta sohasem teljesen elfogadni, hogy apu egy varázsló, ezért megfogadta, hogy nem használja otthon a varázserejét, és azt sem fogja hagyni, hogy a varázsvilág túlságosan is hatással legyen a családra. Persze, iszonyúan örült, amikor még kviblinek hittek, és csalódott volt, mikor kiderült mégsem vagyok az. Ez csak az első időkben kapott fontos szerepet, mert sikerült elfogadnia apu döntését, hogy a családja védelmében nem hagyhatja teljesen figyelmen kívül a varázsvilágot. Ha másért nem a munkája miatt. Szóval, otthon tabu téma volt bármilyen varázslattal kapcsolatos dolog. Legalábbis akkor, ha anyu a közelben volt.
Túl voltam rajta, és nem is tűnt olyan borzalmasnak. Csak félve sandítottam rá, hogy vajon mit fog hozzá szólni. Tudom, hogy így elmondva elég ostobának tűnhet ez a dolog, de apu már korán megtanította nekem, hogy anyu előtt óvatosnak kell lenni a varázslatokkal, a nagyiék elől pedig el kell titkolni.
- Nem jelent számára akkora problémát tanulás szempontjából, hogy lemarad az évfolyamától. Az sokkal inkább, hogy egy teljesen idegen osztályba fog visszajönni. Ezen viszont tudok segíteni, mert igyekszek majd még több időt tölteni vele, mint korábban. Úgyis van már egy kisajátított helyünk a tóparton.
Az egy biztos pont volt számunkra, és nem hagyom, hogy más elvegye tőlünk. Ha kell, saját háborút indítok érte. Úgy éreztem, akár tűz is loboghatott volna a szememben, ha a harcra gondoltam. Aztán észrevettem magam, és igyekeztem visszaváltozni egy kisangyallá, aki korábban voltam.
- Hát, attól én is ki tudok készülni, mikor a tanárok elkezdenek kiabálni. Még akkor is, ha nem velem. Olyankor legszívesebben kúszásban kilógnék az óráról, vagy legalábbis láthatatlanná szeretnék válni.
Volt már olyan, hogy elrontottam egy varázslatot, mivel másfelé járt az eszem, amitől én és a körülöttem lévők is sűrű virágból készült hajkoronát kaptunk. Ki kellett hagynunk a következő órát, hogy vissza tudjanak változtatni minket. Így utólag visszagondolva mókás volt, de akkor legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben attól a fejmosástól, amit kaptam.
- Tényleg? Esetleg tudsz is egy jó helyet, ahova mehetnénk?
Annyira fellelkesültem, hogy vissza kellett tartanom magam attól, hogy ugrálni kezdjek. Amikor ránéztem, olyan volt, mintha nagyon elgondolkodott volna valamin. Már többször megfordult a fejemben, hogy idétlenül viselkedek néha, de úgy tűnik, már nem tudom visszafogni magam.
- Bérlet? Nekem jegyet kell akkor vennem, ha messze megyünk. Talán egy napijegy jó lesz, és akkor nem kell folyton újakat venni, akárhányszor szállunk át. De van valami baj? Néha úgy érzem, hogy zavar valami.
Ha meg is leptem a kérdésemmel, nem tudtam leolvasni az arcáról. Sokszor mondták, hogy jók a megérzéseim, de sohasem hittem el. Talán mégis ideje volt elkezdenem fejleszteni ezt a képességemet.
- Na, jó, tudod mit? Én most elmegyek. Nem tudom meddig tart egy pillanat Madam Malkinnál, de nálam biztos nem ennyi ideig. Itt leszek még pár napig, majd visszajövök. Előremegyek az Üstbe, kicsit összerámolom a szobám, hogy be tudjalak engedni. Akarod, hogy visszajöjjek érted?
Odaballagtam a holmijaimhoz, és felvettem őket. A zsibbadás szinte azonnal végigjárta a karom, ezért megmasszíroztam egy kicsit.
- Oké, akkor később találkozunk, és megbeszéljük a továbbiakat.
Kiléptem az utcára, és az Üst felé indultam. Csak a szobámban vettem észre, hogy otthagytam az egyik szatyrom a talárszalonban. Úgy gondoltam, hogy majd visszamegyek érte később. Nem hittem, hogy kellene valakinek a „Írország tündérei varázs és mugli szemmel” című könyv.