|
Cím: Diadém Írta: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 09:13:18 (https://i.imgur.com/LjcEet8.jpg?1) (https://i.imgur.com/7fem9lR.jpg?1) Az egyetlen üzlet, ahol koboldok által készített, különleges mágikus képességekkel bíró ékszereket is forgalmaznak, igaz, limitált számban és csillagászati összegekért. Egyébiránt egy egyszerű, csupafény-csupaüveg ékszerbolt, melynek kirablása szinte lehetetlen. Mindenki tudja viszont, hogy a koboldok mennyire háklisak a saját kezük munkájára, így innen vásárolni nehéz dolog, de mindenképpen megéri - ezekben a zord időkben lehet, hogy pont az a tenyér nagyságú, fehérarany foglalatú türkizmedál menti majd meg az életed... Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 05. - 10:59:39 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/0e/83/d0/0e83d0e02b8f174571c52dfe923a97e3.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. Tegnap kaptam kézhez Miss Montrego levelét. A március 13-a helyett, egy nappal korábban szeretett volna találkozni. Valójában nem is reménykedtem benne, hogy komolyan gondolja a dolgot, így meg is feledkeztem róla – csupán a levél emlékeztetett az egészre. A patikában nyitottam a napomat. Már hétkor ott voltam, hogy Dean kérésének megfelelően elkészítsem a következő adag meghűlés elleni főzetet. Az utóbbi napokban ez fogyott a legjobban, talán a nagy esőzésekben többen áztak el a megszokottabbnál vagy – mivel eddig nem kereskedtem bájitalokkal és gyógynövényekkel – nem tűnt fel a márciusi nátha gyakoriságba. Ahogy elkészültem a főzettel és kiadagoltam a kis fiolákba, már mentem is ki a hátsó helyiségből a vásárlókat fogadó részre. Dean éppen ott ácsorgott a helyiség közepén, a kezében valami papír köteget szorongatott. Tőle nem messze állt Daniel a kezében egy csokor gyógynövénnyel. – Én megyek – mondtam és levettem a kötényemet. A pálcámmal ellebegtettem a fogasig. – Már megint valami butaságba készülsz keveredni? – érdeklődött Daniel és most egyenesen a szemembe nézett. Az öcsém már csak ilyen volt. Mindig túlféltett mindenkit a családból, de ezúttal nem válaszoltam neki. Megrántottam a vállamat és a kandallóhoz léptem. A kabátom ott hevert a fotelben, így azt is felkaptam és belebújtam gyorsan. – Elliot… – rohant utánam. – Itt van egy megbeszélt munkaidő. – Befejeztem a munkámat… de ha ez nem megfelelő válasz, akkor kiveszek a szabadságot erre a napra – válaszoltam és amilyen gyorsan lehetett beléptem a kandallóba. Nem akartam vitatkozni Daniellel, valószínűleg teljesen felesleges lett volna. A merev szabályok, amiket követni próbál, nem felelnek meg az én életstílusomnak. Ha teljesítem a kéréseiket és készen vannak a rám bízott feladatok igenis el fogok jönni és ez a jövőben is így marad. A vevőkkel úgysem nagyon engedik, hogy foglalkozzak, felesleges bent unatkoznom a négyfal között. Legutóbb is, mikor Deannel voltam kettesben – mert Daniel alapanyagokért ment – és amint betévedt egy vásárló, dühös lettem. A fickó tétován toporgott és nem akarta kibökni, hogy neki márpedig egy „férfiasító” főzetre van szüksége… Azon a napon elveszítettem a türelmemet – ami amúgy sem sok van – és közöltem vele, hogy semmi ilyesmire nem lesz szüksége, ha ezt még egyszer eljátssza. Dean az eset után megkért, hogy inkább maradjak hátul és főzzem a bájitalokat. Ezzel a részével jobban megvolt elégedve a munkámnak, így azóta is ott kuksolok mindennap, ha éppen nem gyógynövényeket gyűjtök. Csak nagyon ritkán kerülök kapcsolatba a vásárlókkal. A Dolce Vita Café kandallóján kilépve megcsata az orromat a frissen sült sütemény illata. Ha nem reggeliztem volna, nyilván hangosan fel is mordult volna a gyomrom. Talán még valami finomság belefér – gondoltam, miközben kiléptem az ajtón a híres Mágus Térre. A középen álló szökőkút mellett egy kis kocsiból fagyit árult egy furcsa boszorkány. Bibircsókos orra mellé ősz hajában lila-zöld csíkokat festett, amitől pontosan úgy nézett ki, mint az édesség, amit eladni készült. Bátortalanul ugyan, de megindultam az eladó felé. A kezemmel a zsebemben matattam, reméltem, hogy van nálam éppen elég pénz. Szerencsére jó néhány érme csörrent meg, így kissé felszabadultabban folytattam az utat, majd álltam meg az asszonyság előtt. – Jó napot! – köszöntem, ahogy megálltam a kocsi előtt. – Kedvesem! – visította éles hangon. – Pont jókor jött, most töltöttem fel a az „Édes tavaszi szerelem” és az „Első csók” ízeket. Nagyot nyeltem, ahogy végig mutatott a krémes zöld, majd lila fagylaltokon. Finomnak tűntek és valóban, ahogy megérkezett a tavasz, úgy a szerelmespárok is, mintha megszaporodtak volna. Itt is számos nő és férfi karolt egymásba, amint végig szelték a teret és be-betértek valamelyik üzletbe. Csak én álltam itt ilyen rohadt magányosan csókízű fagyikat bámulva. – Mindkettőből kérek… ugye nincs benne szerelmi bájital? – kérdeztem, de válasz nélkül szedett is. – Garantált minőség, kedvesem. Ne ettől legyen szerelmes! – csipkedte meg fájdalmasan az arcomat. Inkább hátrébb léptem tőle. Nem szerettem volna egy újabb nagymama tárgyalás áldozata lenni, ezért csak átnyújtottam a pénzt és meg sem várva a visszajárót, átvettem a tölcsért. Sietve vágtam át a szökőkút másik oldalára, ahol már nem láthatott meg. Vajon mennyit kell várnom? – gondolkodtam el. A még kissé fájos lábammal a macskaköveken doboltam. Első nyalásra úgy tűnt, hogy valóban nincsen semmi a fagyiban, csak rengeteg cukor és talán valami furcsa, ízesítésre készült bájitalt. Az orromban szinte éreztem a virágok illatát, ami tavasszal szokta megtölteni a levegőt – ezúttal erről lemaradtam, habár a sok eső miatt egészen gyorsan nőttek a növények. Talán csak nem figyeltem, hogy eddig nem éreztem meg vagy egyszerűen túlzottan is belesüppedtem a melankóliámba. Valami hirtelen nekem ütközött. Illetve a térdemnek – szerencsére nem a sérültnek – és azzal a lendülettel a fagyi kiesett a kezemből. Az egyensúlyomat sikerült megtartanom. Azonban kellett két perc, hogy felfogjam, egy kisfiú rohant nekem, aki eddigre már könnyes szemmel nézett rám. Észre sem vettem, hogy az édesség egyenesen a fején landolt. – Semmi baj! – próbáltam megnyugtatni. Akaratlanul is Amber jutott eszembe, aki a legkisebb fájdalomra vagy ijedtségre is könnyedén sírva fakadt. Úgy tettem, ahogyan vele szoktam, leguggoltam a gyerek elé és egy zsebkendővel megtörölgettem a haját és az arcát. – Nem történt semmi – folytattam halkan és kicsit rámosolyogtam. – Bocsásson meg, Thomas sosem néz az orra elé – jelent meg egy ingerültebb boszorkány. Biccentve jeleztem, hogy semmi gond. Közben azonban már a szemem sarkából láttam valamit közeledni. Reménykedtem benne, hogy Blaire Montrego az és végre leléphetek erről az enyhén túlzsúfolt térről és esetleg majd a „randi” végén vehetek magamnak egy újabb adag csók ízű fagyit. Ha már nem csókolózhatok, legalább ilyesmivel kényeztethetem magamat… – futott át rajtam az enyhén gúnyos gondolat. Cím: Re: Diadém Írta: Blaire Montrego - 2017. 06. 05. - 21:56:55 zene: H- Perfect Timing (https://www.youtube.com/watch?v=G98n_5tHf4U) (http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/The-Lifestyle-Edit-Lilah-Parsons-3_zpszcvhlu1p.jpg) - dress - (http://www.polyvore.com/shopping_time/set?id=222729240) And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time' ~~ ❈ ~~ Jól esik a tavaszi enyhe meleg. Igaz, kell még a kabát, ám kilépve a Mágus-térre úgy érzem magam, mintha szinte újjá születnék. Mennyei pillanat, mikor a kósza szél az arcomba kap. Végre van pár nap szabadságom, mert volt ürügyem lelépni az iskolából. Igaz, holnapra terveztem eredetileg ezt a kis kiruccanást, ám mégis csak úgy hozta a sors -meg Mr. O’Mara baglya-, hogy ma intézem el a bevásárlást. Már be is jártam mind a tizenkét boltot, és elégedetten sétálok jópár szatyorral a kezemben, no meg persze a táskámmal a vállamon és ötször annyi galleonnal kevesebbel a kabátzsebemben. Ám ezt most kivételesen nem is bánom, mert ezer éve nem voltam így szabadjára engedve. Még a karácsonyi ajándékvásárlást sem tudtam normálisan kiélvezni, aminek fő oka nem meglepő módon persze a nagyra nőtt testvérem volt. Szóval kiélvezve a kapva kapott alkalmat és az ’én-időmet’ most széles mosollyal arcomon sétálok kényelmesen a szökőkút felé. Épp nem fogok késni ha minden jól megy. A távolból már messziről sasolom, hol is lehet Elliot, s mintha egy fagyizó szőke hajat pillantanék meg. Szőke volt eddig is? Nem, kizárt... az biztosan nem ő.. nem lehet. S mintegy alátámasztásként gondolataimra, odarohan az alakhoz egy kisfiú. Egyenesen a lábainak épphogy nem buktatva fel őt és tulajdonképp mindkettőjüket. Kuncogni kezdek az aranyos, szinte idilli kép láttán. Szép is a család... meg a kis gyerekek.. A férfi lehajol és elkezdi a gyerek fejéről a ráborult édességtől megszabadítani meg úgy ahogy lecsutakolni, amennyire lehet. Közben belép a képbe az anyuka is. Már csak az idilli csók marad el, a hangos nevetések és a tovasétálás. Ám erre abszolút nem kerül sor, mert most már tisztán veszem ki ezüstkék íriszeimmel, hogy ez bizony Lee... vagyis.. O’Mara. Fura még mindig így hívnom magamban. Mathias elmesélte a dolgokat, az újabb találkát és részben az ott történteket, de valamiért érzem, hogy elhallgat részleteket. Az újabb összefutás Elliottal így talán kapóra is jön nekem. Talán elkottyant némi részletet, hogy miben sántikál ő meg a bátyám. Mert érdekelne, ahogy az is, hogy miért nem habzó szájjal beszél manapság róla. Noha nem hiszem hogy nagy barátok lennének, de... meglep az új pálfordulás. Megtorpanva figyelem a férfit, aki a gyerekkel foglalkozik teljes odaadással. Fura bizsegés fog el a kép láttán. Mintha valami túl bizalmas szituációba kerültem volna. Meglep, hogy ennyire kedves is tud lenni. Talán már túlontúl az. Olyan, amilyen velem sosem volt. És sosem lesz. Súgja egy kis hang belül. Erre elbiggyesztem a szám. Kissé összébb húzom a vállamra terített kabátot és körbe nézek. Párocskák sétálnak jobb oldalt kirakatot nézegetve, és egy másik család babakocsit tologatva kissé odébb. Csak mi nem illünk ide. Mármint én meg Elliot. Mikor felpillant és rám tekint kihagy egy ritmusnyit a szívem. Arcomra pír ül ki, és lehajtom a fejem úgy indulok el. Nem tudom mi üt belém, de úgy érzem magam mint akit rajtakaptak valamin. Nevetséges. Cipőm egyenletes kopogására figyelek csak, s mikor már beúszik a szemeim elé a kisfiú barnásszőke haja torpanok meg. - Jó napot! - biccentek a nőnek kedvesen, majd a férfira tekintek. Kiszárad a szám ezért megnyalom és az ajkaimba harapok egy percre. - Üdv Elliot! - Végül a kisfiúra pislogok le. Leguggolok hozzá és előhúzok egy zsebkendőt a kabátzsebemből. - Helló kislegény! No, miért itatod itt az egereket? - Hangom tele van szerettel, ahogy a gyerekre figyelek. Hát láthatóan nem örült a fejére landolt édességnek, sokkal inkább kívánta volna ő is megenni azt, mint az ismerősöm. Hüppögve közli is ezt velem, amit nehezen értek meg. - Jól van no, semmi gond. Nézd csak itt van egy kis csodatallér. Szaladj oda a kedves boszorkánynénihez és kért tőle egy dupla adagot. Hozz egyet a mamádnak is! - Mondom, miközben letörlöm a gyerek kis pufók arcát, majd a kezébe nyomok egy galleon-t. A gyerek szipogva méreget engem meg a pénzt is, majd mosoly ül az arcára végre valahára és elszalad. Az anyuka már épp szabadkozásba kezdene, hogy nem kellene, de én felegyenesedve pillantok rá és vágom egyből azonnal rá a következőket. - Dehogynem, ragaszkodom hozzá, kérem! A vendégeim. - Elmosolyodom és ezzel lezártnak tekintem a kis malőrt és az interakciót. A kissé vizes BM-el kihímzett zsebkendőmet ujjaim közt szépen összehajtom és visszacsúsztatom a zsebembe, miközben a férfira pillantok. - Mehetünk? - S azzal el is indulok, remélve hogy követ. Mikor már fél méterre odébb érünk, vagy lehet többre is -a lényeg hogy hallótávolságon kívül essünk már- visszapillantok rá. - Ugye tudja, hogy borzasztóan ocsmány ez a szín? - Halálos nyugalommal közlöm immár magázódva, mert végtére is mi sosem tegeződtünk eddig még, aztán rájövök mekkora sértés ez. Így zavarom hirtelen kiül az arcomra. - Baromira sápasztja. - Zavartan túrok bele a hajamba és seprek ki egy tincset. Tudom, az őszinteség sokszor hátrány, de nem tehetek róla... ami a szívemen az a számon. Legalábbis többnyire. Igazán ábrándos lenne alapvetően ez a jelenet, ha egy lányregény ostoba főszereplője lennék. De nem vagyok. Ahogy a férfi sem daliás herceg, no azért mondjuk szőkének épp szőke, az igaz. És a hajszál is csak azért van ott ahol, hogy bosszantson és az állam csiklandozza szertelenül. Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 06. - 18:38:09 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/0e/83/d0/0e83d0e02b8f174571c52dfe923a97e3.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. A kis Thomas hüppögése közben fordultam oldalra egy pillanatra. A közeledő alak – akit eddig csak a szemem sarkából láttam – Blaire Montrego volt. Egy kicsit komolyabbnak tűnt – mint Roxmortsban –, ahogy a szél belekapott a szép, hosszú hajába. Rendkívül nőies volt, de nem akartam megint méregetni, ez nem az a nap, amikor kedvem volna szemtelenkedni vele. Elkaptam róla a szememet és továbbra is a kisfiút nézegettem, akinek még mindig potyogtak a könnyei az aprócska balesetünk miatt. Hamarosan elhalt a nőies cipő egyenletes, finom kopogása a macskaköveken. A szívem megdobbant, ahogy megéreztem a lágy illatfelhőt. Hirtelen bevillant a kép, ahogy pofonvág, majd pedig az a bizonyos forró tea, ami után majdnem faképnél hagyott. Valahol örültem, hogy összejött ez a találka… még akkor is, ha valójában nem akartam megtartani egyáltalán Mathias kulcsát. Jó volt végre kikerülni otthonról és a patikáról… nem mondom, hogy kevés dolgom lett volna az elmúlt napokban, de talán most először nem éreztem azt a gyötrő érzést. Eddig akármi történt legszívesebben visszamenekültem volna a takaróm alá, a párnák közé és sirattam volna az elmúlt időszakot. – Üdv Elliot! – köszöntött engem is Miss Montrego. Felpillantottam rá és egy kis mosolyt is megengedtem magamnak. – Jó viszont látni, Blaire – feleltem és újra a gyerek felé fordultam. Meglepett, ahogy Blaire leguggolt mellé és gyengéden beszélt hozzá. Velem sosem ütötte meg ezt a szeretetteljes hangszínt. Így talán gyönyörűbb és bájosabb volt, mint valaha… és közben anyámat is eszembe juttatta, aki ugyanilyen gyengédséggel fordult hozzánk, mikor kicsi voltam. Az ilyen nők vonzottak a legjobban mindig is, aki képesek voltak gondoskodni másokról. Talán egy kicsit meg is csillant a szemem, ahogy hallgattam a beszélgetésüket. Hamarosan pénz került a kisfiú markába és ettől elmosolyodott. Alig várta, hogy a csodatallérral és az anyukájával a fagyit áruló boszorkányhoz rohanhasson és minden ízből dupla adagot kérjen. A lelkesedése kicsit meglágyította a szívemet és egy rövid ideig csak bámultam utánunk. Megvártam míg eltűnnek a szökőkút mellett, onnan már nem láthattam őket. Lassan álltam fel. A sérült lábam már egészen jól bírta az ilyesmit. – Mehetünk – bólintottam. Nem tartottam jó ötletnek a kérdezősködést. Talán olyan meglepetést talált ki, ami le fog nyűgözni. Valójában egy kicsit bíztam Miss Montrego ízlésében. A kifinomultság csak úgy áradt belőle és talán hamarosan ő is rájön, hogy ebben hasonlóak vagyunk. Én is szeretem a finom, szépen megmunkált dolgokat. A csillogó apróságokat, amikről talán azt gondolnák mások, hogy csak egy nő számára lehetnek érdekesek. Beletúrtam a hajamba, ahogy haladtunk az úton. Utána gondosan visszaigazgattam az eredeti helyére. Nem véletlenül fésülködtem ma meg legalább ötször. – Ugye tudja, hogy borzasztóan ocsmány ez a szín? – érkezett a rideg kérdés Blaire-től. Hirtelen valami kis zavart láttam az arcán, amin igazából csak mosolyogni tudtam. – Baromira sápasztja. – Érkezett a folytatás. – Színezzem át vagy elvisel így a mai napra? – érdeklődtem, de már a kezemben volt a pálcám. Ha igent intett volna a fejével, biztosan megteszem. Egy pillanat alatt megvan az egész és nem kerül különösebben nagy erőfeszítésbe. Természetesen csak azért, hogy rendbe legyen a lelkivilága hajlandó lettem volna ilyesmire. – Maga viszont gyönyörű, Blaire – mondtam őszintén, miközben mellé értem. Valójában zavarban voltam, minden ilyen mondatom után. Talán ő volt az egyetlen, akivel kapcsolatban ez az érzés elmaradt. Valahogy természetesen jött az egész. Elnézegettem, ahogy beletúr a hajába és élet-halál harcot vív egy rakoncátlan szállal. Így volt a legbájosabb, ahogyan szerencsétlenkedett… valószínűleg nem is tudja, hogy ilyenkor milyen gyönyörű. Képtelenség, hogy ilyen húga legyen egy Montrego féle alaknak. Most hogy egy vonalban haladtunk még kicsit közelebb is merészkedtem hozzá. A kezem egy pillanatra az ő kézfejéhez ért. A finom bőr érintésére elmosolyodtam és reméltem, hogy nem húzódik el. Végül is nem értem hozzá és ennél jobban nem is terveztem. Egyszerűen jól esett a magány után végre valakinek a közelségét érezni. Most biztosan valami vén perverznek tart… – állapítottam meg. Hát még is csak sikerült zavarba hoznom magamat… bár ez nem Miss Montrego hibája volt, sokkal inkább az enyém. Nem szabadna közel engednem saját magam a nőkhöz. Egyszerűen nem értek hozzájuk. – Tudja, már jó néhány napja nem élveztem csinos hölgyek társaságát – nyögtem ki, de a mondat végére elment a hangom. Még mindig majdnem megszakadt a szívem, ha belegondoltam, milyen egyedül vagyok. Nem akartam kimutatni, erősnek akartam látszani, de annyira nehéz volt minden pillanatban tartani magamat, miközben legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól. – Valami különleges meglepetésre készül, igaz? – kérdeztem. Cím: Re: Diadém Írta: Blaire Montrego - 2017. 06. 06. - 19:47:07 zene: H- Perfect Timing (https://www.youtube.com/watch?v=G98n_5tHf4U) (http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/The-Lifestyle-Edit-Lilah-Parsons-3_zpszcvhlu1p.jpg) - dress - (http://www.polyvore.com/shopping_time/set?id=222729240) And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time' ~~ ❈ ~~ – Színezzem át vagy elvisel így a mai napra? – Meglepetten pislogok eleinte magam elé, majd a férfira. Jól hallottam? Átszínezné a haját? Miattam? Mondhatjuk, hogy leesik az állam ettől az információtól. És már azt hiszem, hogy csak ugrat, mikor látom, hogy a pálca a kezében van. Szorongatja azt nagy lelkesen és a szemei is furán csillognak. Ez meglep és nem is igyekszem eltitkolni, tökéletesen látványosan ül ki az arcomra. Sose voltam jó színész, sőt... abszolúte pocsék. Meg ami a szívemen az a számon. Nem is bírnak sokan elviselni. - Megtenné? Komolyan? - És amint megkapom a megerősítést kissé elfog a kísértés... de nem. Megrázom a fejem és ezzel fejezem ki hogy nem kell. – Maga viszont gyönyörű, Blaire – Én? Gyönyörű? Na ilyet se mondanak nekem túl sűrűn. Jó persze Mathias nem is hagyja. Maximum a közvetlen családtagjaim bókolnak, de azok is úgy vélem csak az illendőségből. A szokásos kézcsók és egyéb unalmas formalitások. Még Lestrange is csak lazán lesmárolt januárban, minden előzetes nélkül. Az, hogy O’Mara itt bókol, kissé zavarba hoz. Nem tudom komolyan vehetem-e a szavait. Főleg a múltban történtekre. A pálca és a kulcs lopása.. a bátyámmal való viselkedése és ahogy velem bánt alkalmanként. Azok az odapiszkálások Pudifoot-nál például. Mit várjak tőle? Fogalmam sincs. És az is érdekes fordulat, hogy ő maga is zavarba jön. Gyomrom összeugrik és szaltót vet, mikor hirtelen a kézfejemhez ér a férfié. Zavartan pillantok rá, de nem húzódom el, viszont nem is viszonzom. Mondhatjuk hogy lefagyok. Ilyesfajta közeledésre még nem volt példa az életemben Ez túl… kedves? Finom? Egyszerű? Nem is tudom. Mindegyik egyszerre. Arra tudok koncentrálni mindössze, hogy egyenletesen lélegezzek. Mert még ez az ösztönös reflex is nehezen megy. Jelenleg eléggé akadozva. – Tudja, már jó néhány napja nem élveztem csinos hölgyek társaságát – - Aha! Hát innen fúj a szél…! Na szép. - Vigyorodom el, kissé megkönnyebbülve miközben leküzdöm a hajtincsemet. Hát így már minden világos. Csak unatkozik. Én meg kapóra jöttem neki. Bárki lehetne a helyemben ez esetben. Legalábbis jó ezzel nyugtatnom magam. - Már azt hittem fel akar szedni Mr. O’Mara! - Nevetséges még a feltételezés is. Végtére is nem vagyunk egy súlycsoport. Sose voltunk és szerintem sosem leszünk. Túl sok a különbség, plusz nem érne meg mellettem egyetlen napot is. Mathias gondoskodna erről A tökei pedig valószínű valami üstben végeznék a Borgin & Burkes-ben valami különleges replikaként. A szemem sarkából észreveszem a kisfiút, aki a fagyival a szájában már a szökőkútban pocsol. Az anyukája fél méterrel mögötte figyeli. Elmosolyodom a látványra. Megtorpanok és csak bámulom őket. Ösztönösen odakapok a férfi csukójához és állítom meg. Ujjaim bizseregni kezdenek, de nem foglalkozom velük. Fejemmel az idilli kép felé bökök. - Nézze! Hogy örül! Annyira édes...- felsóhajtok, és még elbambázok pár pillanatig, majd hirtelen felocsúdok. Mintha álomból ébredtem volna villan a tekintetem Elliotra. Mintha áramütés érne úgy engedem el a kezét és fordulok meg. Félek többet értett bele ebbe a mozdulatomba mint én magam. A fene. - Valami különleges meglepetésre készül, igaz? – Eleinte morcosan baktatok. Mérges vagyok saját magamra, meg leginkább nem tudom mennyire is volt félreérthető az előbbi megmozdulásom. A kérdés kizökkent a letargiából. Nem tudom megállni hogy ne cukkoljam erre a magasan adott labdára. - Ó abszolúte! Remélem szereti Chanel-t és Gucci-t mert meglátogatjuk őket! - A tekintetem megvillan és ezüstszín szemeim sátra mögül felpillantva bájosan megrebegtetve azokat figyelem a reakcióját. Minden férfi rémálmát sikerült most megtestesítenem. A vásárolni vágyó nőt. Mathias ilyenkor sírva könyörög kegyelemért. Apám meg csak a gallenonnal teli erszényt vágja hozzám. Mindent csinálhatok csak őt felejtsem el. Valószínű Mr. Lee.. azaz Mr. O’Mara sem az a divatdiktátor, aki lelkesen élvezné az ilyesfajta időtöltést. Úgyhogy magamban már dörzsölöm a tenyerem. És felkacagok csilingelve az arca láttán. Hirtelen teljesen felszabadultnak érzem magam. A fejem még kissé hátra billentem hát, arcom az ég felé fordítom. Ahh, mennyei. Imádom a tavaszt! Mélyen szívom be a friss levegőt, miközben befordulunk a tértől számolt második sarkon jobbra. A második üzlet cégére szépen lengedezik a szélben. Megtorpanok a kirakatok előtt. Ha Elliot tovább megy megvárom míg visszafordul és rám tekint. Mogyorószín szemeibe tekintek és szélesen elmosolyodom. Majd a cégér felé pillantok. Onnan olvashatja le a cirádás szöveget: D I A D É M. - Gondoltam unná a női ruha vásárlást. Szóval... ez egy kincskeresőnek talán maga a menyország.. - Közlöm a legnagyobb természetességgel majd kissé szerényen vállat vonok. Szeretek meglepetést okozni, így kiélvezem a reakcióját. Tekintetem a pazar kirakatra téved, ahol a remek ötvösmunkák sorakoznak. Szinte mind aprólékosan kidolgozott koboldkéz által megalkotott pazar darab. - Nos, mit mond? Bemenjünk..? - Biccentem oldalra a fejem várakozóan miközben a lábaimat keresztbe vetem és táskámat magam elé tartom. A szíjával babrálva várom a férfi válaszát. Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 07. - 10:09:13 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/0e/83/d0/0e83d0e02b8f174571c52dfe923a97e3.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. – Miért akarnám felszedni éppen magát? – érdeklődtem, habár nem nagyon vártam rá választ. Nyilvánvalóan csinos lány. Nem kerülget a hányinger, ha ránézek. Finom az illata és a maga enyhén szerencsétlen módján valóban vonzó. Az sem utolsó, hogy volt bátorága pofonvágni egy tolvajt és utána még képen is öntötte egy adag forró teával. Ez az a bátorság, ami rendszeresen megragad a nőkben. Blaire vékony ujjait megéreztem a csuklóm körül. A finom érintésre azonnal lepillantottam. Furcsa volt a látvány, hiszen Esmé óta egyetlen nő sem érintett meg így. Nem adtam túl nagy jelentőséget a dolognak. Miss Montrego abszolút fiatal és figyelmetlen. Talán meg sem érti, hogy egy férfi mit láthat bele az ilyesmibe. Szerencséje van, hogy viszonylag jól nevelt vagyok, ha nőkről van szó. – Valóban édes... – mondtam. Blaire valószínűleg észre sem vette, hogy én nem a kisfiút nézem, hanem őt. Valahogy jobban lekötött ez a látvány, mint egy nyakig fagyis gyerek. Nyilvánvaló volt, hogy vonzódom ehhez a lányhoz, nem is kicsit... baromság lenne hazudnom erről. Azonban a vágyat felülírta az, hogy még mindig Esmé után epekedtem. Szerettem volna kitörölni a fejemből és más felé fordulni, de még a vak is látta, hogy erre nem Miss Montreg volt az alkalmas. Hamarosan tovább indulunk, de a válasz nem tetszik. Nem voltam róla meggyőződve, hogy jó ötlet volt az a randi. Habár fogalmam sem volt ki az a Chanel és a Gucci sem volt éppen ismerős név. A hangzás alapján persze biztos voltam benne, hogy egyikük sem angol. – Kikhez? – kérdeztem vissza értetlenül. Valószínűleg viccesen festettem, mert Blaire kacarászni kezdett. Gyerekes felszabadultság áradt belőle és ez egy kicsit engem is magával ragadt. Nem hiszem, hogy valaha felszabadult lettem volna... ha mégis olyan ritkán fordulhatott elő, hogy nem emlékszem rá. Persze Esmé mindig könnyen elérte, hogy ellazuljak. Gyakran az ágyon kívül is sikerült neki az ilyesmi... de ki az a bolond, aki éppen mellette ne érezné fantasztikusan magát? Követtem egy utcába. De egyszer csak eltűnt mellőlem. Még nem tettünk meg túl sok lépést, így azonnal megfordultam és a tekintemmel őt kerestem. Nem volt túl sok ember a környéken, itt is egy-két andalgó párocska mászkált összekapaszkodva vagy éppen kis boszorkányokat és varázslókat terelő anyukák és apukák jelentek meg körülöttünk. Blaire azonban egyedül ácsorgott. Mosolyogva figyelt, ahogy visszatérek mellé és felpillantok a cégérre. Díszes betűk hirdették a csillogó kirakatt felett: „Diadém.” Elképedve – valószínűleg tátott szájjal - bámultam a szebbnél szebb tárgyakat. Gyönyörű ötvösmunkák. apró kövekkel díszített ékszerek sorakoztak. – Gondoltam unná a női ruha vásárlást. Szóval... ez egy kincskeresőnek talán maga a menyország.. Elmosolyodva tapadtam szinte az üveghez és mutattam egy díszes nyakláncra. Remek másolata volt egy híres darabnak. Még az angol királynő is viselte az eredetit. – Nos, mit mond? Bemenjünk..? – Várjon.... – Ezúttal én kaptam el a csuklóját, mielőtt besétált volna az üzletbe. Magam mellé akartam húzni, hogy ő is megnézhesse a díszes darabot. Az üvegen át az ékszerre mutattam, majd a lányra pillantottam. – Ismeri ezt a darabot? – érdeklődtem. Újra a láncra pillantottam. A gyöngyök és drágakövek tömegére, amik talán meg sem közelítik az eredetit árban. Elképesztően csillogott az erős tavaszi fényben. Lenyűgöző látványt nyújtott. Bárcsak meg tudnám venni... Persze jól tudtam, hogy még a patikából kapott kevéske fizetésemből sem fog erre telni és ha a világ minden kincsét is megpróbálnám összelopkodni, majd eladni... az túlzottan hosszadalmas lenne. – A Dagmar nyaklánc másolata. Még Dániai Alexandra tulajdonában állt valamikor – meséltem lelkesen. – Száztizennyolc gyöngyből és kétezer gyémántból állt... ahogy elnézem ehhez is bőven használtak fel drágaköveket. Valószínűleg jobban csillogott a szemem az átlagosnál. Blaire nem láthatott ilyennek korábban, hiszen az ő társaságában semmiféle kalandba nem keveredtem. Cím: Re: Diadém Írta: Blaire Montrego - 2017. 06. 08. - 10:08:33 zene: TN- The Ripples Must Be Endless (https://www.youtube.com/watch?v=_a47WYkRK2U&list=PL36B36FB56E147EEA&index=17) (http://i.imgur.com/JJOOkCL.jpg) - dress - (http://www.polyvore.com/shopping_time/set?id=222729240) And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time' ~~ ❈ ~~ Elnézem, ahogy a férfi realizálja a dolgokat. Az, ahogyan tekintete a cégérre téved rólam és leolvassa a Diadém feliratát. Majd persze ahogyan leesik az álla. Ez valamiféle meg nem magyarázható izgatottsággal tölt el. Eszembe juttatja azt az első pillanatot mikor apámmal tévedtem be ide kislányként. Hogy mennyire odáig voltam a csillogó ékszerekért. Nem is emlékszem már pontosan miért jöttünk akkor ide. Talán apám is venni kívánt valamit. Dühös volt, mert sírtam és könyörögtem egy masnis hajtűért, aminek persze extrán túlárazottan horror pénzbe került. Nem is vettük meg. De mégis... a vadászat öröme, hogy a legszebbet és a legjobbat fogjam ki mind közül, nos most is bennem lobog. Igazából ez az érzés adatik meg minden egyes vásárlás alkalmával. Talán épp ennek okán kapom meg mindig a karácsonyi ajándéklistát is a nyakamba. Mathias tudja, hogy én ezt kifejezetten élvezem. Sőt, imádom. Viszont a Diadémban eltöltött fél órácska különösen fontos számomra. Apámmal talán az egyetlen igazán közös program volt. Mindenről mesélt valami érdekeset. Igazából fel sem fogtam mit, vagy miért. Csak az számított hogy ott akkor, valamilyen rejtélyes erőtől vezérelve talán életében először velem foglalkozott. És ez az emlék, még a hoppon maradás ellenére is mosolyt csal az arcomra. Szinte eltűnik O'Mara a szemem elől, ami elfelhősödik. Valamiért a szemem könnyel telik meg, ami zavarba hoz. Basszus, ennyire nosztalgikus liba nem lehetek! Magamat korholva kiseprek egy újabb tincset az arcomból, és lehajtom a fejem. Már épp indulnék be az üzletbe, mikor Elliot keze megállít. Megijedek a váratlan érintésére és a csuklómon a bőr libabőrös lesz. Eszembe sem jut ellenkezni, így hagyom hogy maga mellé húzzon. Kiráz kissé a hideg. Részben, mert talán kissé túl közel is vagyok, a válla közvetlen az enyém mellett van. Érzem lágyan az illatát, ugyanazt, mint a kávézóban egy hónapja, noha most nincs Earl Grey-el fűszerezve. Kérdésére rápillantok ezüstkék íriszeimmel, majd mikor a kirakat felé fordul követem a tekintetét. Impozáns nyakék fogadott a fő helyen. Akadt mellette pár kisebb tárgy is, de evidensen azok mind csak mellékes kiegészítők voltak. A vitrint a díszesen kimunkált ezer meg egy szikrázó kővel és gyönggyel kirakott ékszer uralta. Kissé elbillenve a fejem szemléltem az ötvöscsodát, miközben Elliot lelkes áradozásba kezdett. – A Dagmar nyaklánc másolata. Még Dániai Alexandra tulajdonában állt valamikor. Száztizennyolc gyöngyből és kétezer gyémántból állt... ahogy elnézem ehhez is bőven használtak fel drágaköveket. - Hát eszem ágába nem jutna egy ilyen súlyos darabot magamra aggatni...! Az első gondolatot ösztönösen nyögném ki, de előtte valami megmagyarázhatatlan harmadik érzék jóvoltából szerencsémre a férfira pillantok, aki meg visszanéz rám. A szeme úgy csillog mint annak az ostoba fagyis képű gyereknek. Még így ezzel a számomra ocsmány szőke fejjel is édesnek hat. Magával ragad a lelkesedése és nincs szívem letörni. Szóval nyelek egy nagyot és bólintok. - Valóban csodálatos! - Elnémulva szakítom meg a szemkontaktust. Nem szeretek hazudni, és végtére is ez inkább volt füllentés. Tényleg lenyűgöző darab, de túl... sok? Igen, baromi sok. A másik kirakatfal felé fordítom az arcom, ahol több egyszerűbb darab pihen. Így távolból akad egy ehhez hasonló gyöngyből kirakott darab is, ami rögvest felkelti a kíváncsiságom, ámbár jóval szolidabb kiadásban. Kedvem lenne elsétálni oda, hogy szemügyre vegyem a kiszemeltemet, és persze az ott csillogó egyéb tárgyakat, de valamiért illetlenségnek érzem faképnél hagynom a másikat. Megköszörülve a torkom szólalok meg újra. - Nem is tudtam, hogy maga ennyi mindent tud az ékszerekről. - Sandán pillantok rá, miközben összeszorítom a szám. Igen, újdonság ez. Jó végtére is tolvaj, Mathias kulcsát is egyből megfújta. Feltételezhetően sok értékes holmi került már a birtokába. Ám mégis... ennyire jól ismerni a királyi család ékszereit... - Ugye nem nyögi be nekem itt, hogy maga lopta el az eredetit és elvisz megmutatni...? - Arcomra kiül a rosszallás, miközben szemöldököm kihívóan feljebb kúszik. Valójában simán kinézem belőle, hogy ezt teszi. És igazából ezen egyszerre ámulnék el és akadnék ki. És akkor az lenne életem egyik legérdekesebb pillanata. Mert egyszerre megvetnék és tisztelnék egy embert. Hihetetlen mennyire kettős érzelmi rendszert képes kiváltani belőlem...! Még az önnön bátyámmal is képes versenyre kelni ezen a téren. Ami nagy szó. Nagyon nagy szó. Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 09. - 20:21:38 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/78/f6/b9/78f6b91f5c31161c7e7bdd826e068e62.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. Miss Montrego szeme csillogott, de nem úgy, mint az enyém. Könnyesnek tűnt, pedig nem is vettem észre, hogy szomorú… talán a Dagmar nyaklánc csillogása túlságosan elterelte volna a figyelmemet? Fogalmam sem volt, mi történhetett, azonban nem akartam boldogtalannak látni. Ahogy nyelt egyet és lassan bólintott, rámosolyogtam. Reméltem, hogy egy kicsit felvidítom ezzel, habár nem az erősségem az ilyesmi. Ha Esmé szomorú volt, rendszerint meghallgattam, megöleltem és megcsókolt. Többet nem tehettem érte… ez a helyzet azonban más volt. Montrego kishúgát még sem ölelgethettem és csókolgathattam az utcán. Ebben persze az is közrejátszott, hogy nem szerettem volna újra pofont kapni, habár a sápadt képemen – ahogyan Blaire fogalmazott – talán segítene egy kis vörös szín. – Valóban csodálatos! Ahogy elszakította a tekintetét, valamit megpillantottam az arcán. Ettől már nem erőltetve, hanem természetesen vigyorodok el. Hazudott. Jól ismertem ezt a kifejezést, az én arcomra is sokszor kiülhetett az ilyesmi. – Hmm, úgy gondolja? – kérdeztem és újra a nyakláncra pillantottam. Nyilván nem arra szánták a készítői, hogy valaki naponta viselje. Ez egy egyszerű ereklye volt, amit jó lett volna birtokomba venni és berázni a többi különleges kincs közé… azonban nem vagyok én sem bolond. Nagyon jól tudtam, hogy innen szinte lehetetlenség ellopni bármit is. A kihívások persze vonzanak, de még a legjobb tolvajok is belebuktak az ilyesmibe. Sosem jártam ugyan itt korábban, de a híre már megelőzte az ületet. A Diadém nem csak a különleges kobold munkákról, a védelméről is nevezetes volt. Ismét Miss Montregora pillantottam. Láttam, hogy a másik kirakatot figyeli, ahol apróbb ékszerek kaptak helyet. Ezeket már mindennapi viseletre tervezték, annak ellenére, hogy ezekhez is jó pár gyöngyöt és gyémántot felhasználtak. Én is így nézek ki, mikor valami megtetszik? – gondolkodtam el. A csukóját ugyan már nem fogtam, de megint megéreztem a kisujjammal a kézfejét. Elöntött a melegség, nem bírtam ki, hogy ne őt nézzem a kirakatban ragyogó, túlméretezett nyaklánc helyett. Annyira hiányzott már egy nő társaságba. Egy kicsit ellazultam, még akkor sem éreztem volna magamat zavarban, ha odabent aztán minden gyöngysort végig próbál. Az ilyesmiről szívesen mondok véleményt. – Nem is tudtam, hogy maga ennyi mindent tud az ékszerekről. – Khöm… – köszörültem meg a torkomat kicsit. – Szakmai ártalom. A másik kirakat felé pillantottam, ahol az előbb ő is alaposan megnézett valamit. Szerettem volna rájönni, melyik darab szúrt neki szemet, voltak gyöngyök, apróbb kövekkel díszített, egyszerű kis láncok. A vékony, kecses nyakán és azon a hófehér bőrén remekül mutatott volna mindegyik. – Nem vagyok ennyire nagyhal – vigyorodtam el a kérdésre. A kihívó tekintete hirtelen felkorbácsolt bennem valamit. Bizonyítani akartam neki, hogy igenis szereztem valami különlegesebb már, nagyértékű ékszereket… de nem tudom, igazam van-e. Általában csupa különlegesség után kajtattam és ha a kezembe is akadt valami értékesebb azt tovább adom. Csak az igazán egyedi darabokat tartom meg. – Van egy különleges ékszerem… – magyaráztam. Az ujjamon lévő gyűrűre siklott a tekintetem. Az arany pecsétgyűrűn ott díszelgett a Rowle címer, amit persze csak én láthattam… hacsak Blaire nem tartozik valamilyen szinte a családhoz. Fogalmam sem volt róla, mindenesetre felemeltem, de még mielőtt belekezdtem volna a szövegelésbe gyorsan letakartam a másik kezemmel. – Egyszer, ha szeretné látni, megmutatom a kincseimet – váltottam témát gyorsan. Nem sodorhattam bajba őt is. Éppen elég, hogy Esmé tud a születésem körülményeiről… nem kéne még egy ártatlant belekeverni ebbe az áldatlan állapotba. De azért megnézném az arcát, mikor rájön, hogy félig Rowle vagyok – gondoltam. Végül is ez olyan dolog volt, amit a legtöbben nem néznének ki belőlem, de talán addig jó nekik. Ismét Miss Montrego csuklójára csúsztattam az ujjaimat és könnyedén elindultam a másik kirakat felé. Látni akartam az arcát, ahogy megcsodálja a finom kis darabokat… ma boldog akartam lenni, még ha nem is úgy, mint Esmé mellett. Az ugyanis már soha többé nem lesz. Tudtam, hogy megszokom újra a magányt és akárcsak régen, tépelődni fogok. Egyelőre elég nehezen megy ez az egész, de tudom jól: megállom majd a helyemet egyedül. – Ezek jobban illenének arra a szép, karcsú nyakára – mondtam és az arcát fürkésztem közben. Le akartam olvasni valami érzelmet róla. Látni akartam az örömét, az élvezetet, ahogy a tekintetével kutathat a finom darabok között. Cím: Re: Diadém Írta: Blaire Montrego - 2017. 06. 09. - 21:14:21 zene: TN- The Ripples Must Be Endless (https://www.youtube.com/watch?v=_a47WYkRK2U&list=PL36B36FB56E147EEA&index=17) (http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/f6412e607ee99ae6cddf2a6906a52bf0_zpsmep1xuiw.jpg) - dress - (http://www.polyvore.com/shopping_time/set?id=222729240) And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time' ~~ ❈ ~~ Ahogy a férfi kinyögi, ’szakmai ártalom’ ösztönösen szemforgatásba kezdek. Mennyire nagyképű szöveg ez már? Még akkor is ha szerénykedve mondja. Ez olyan, mikor valaki beközli melyik család sarja, de ugyanakkor szerénykedik egy sort. Nevetséges hisz hozzá tartozol, a lényed része, nem tagadhatod. És ha aranyvérű akkor még büszke is lehetsz rá. Manapság persze akadnak olyanok, akik nem így vannak a dologgal. Na ezek a kötözni való bolondok. Szóval egyszerre idegesítő tipikus hiúság legyező a megjegyzés és valós tény. Gondolom valóban sok ékszer megfordul O’Mara keze között. Vagy legalábbis átmenetileg megszemlélte. Az viszont meglep, mikor közli hogy alkalomadtán meg is mutatja őket. - Kincseit? Hát gyűjti is? Azt hittem csak túlad rajtuk...- Ajkaim kis ’o’- betűt formálnak, miközben a másik a gyűrűjével babrál. Nem kerüli el a figyelmem a mozdulat, de a címer, mely a pecsétgyűrű fejére van belevésve épp csak egy villanásra volt látható számomra. Mindössze az oldalvésés legszélét tudom jobban megfigyelni, abból pedig semmi információ nem jön át. Maximum annyi hogy igényes, szép munka. Mikor a ujjait megérzem a csuklómon újra elfog az izgatottság. Már el is felejtem a pecsétgyűrűt és minden más egyebet. Még a hajam sem zavar, ami megint az arcomba került. – Ezek jobban illenének arra a szép, karcsú nyakára – Ahogy a másik kirakathoz lépünk megilletődök a bókon. Szinte csak pislogok, némileg bambán. Érzem hogy nevetségesen festhetek és másik kezemmel ösztönösen a nyakamhoz kapok. A kezemben lévő papírzacskók felzizegnek. Megigazítom a kabátom miközben a kirakatot szemlélem. Zavarba jövök. Nem szoktam hozzá hogy ilyeneket mondjanak nekem vagy hogy épp egy férfi társaságában nézegessek ékszert. Ha egy idegen elsétál mellettünk akár egy szerelmespárnak is nézhetnének, ami eléggé abszurd. A gondolat kissé frusztráló, így kínomban az ajkamba harapok. Elliotnak úgy tűnhet hogy nem tudok választani a sok csecsebecse közül, pedig tulajdonképpen nem is látom az elém táruló kirakatot valójában. - Hát... én... - kezdek bele, de elakadok. Végül megrázom a fejem és ráemelem a tekintetem. - Inkább menjünk be, jó? - kérlelőn tekintek rá. Magam sem tudom miért menekülnék be. Talán mert van rajtunk kívül bent más is, vagy mert sokkal biztonságosabbnak hat így a szituáció. Magam sem tudom, de megrettenek. Túl közel van - na nem annyira közel mint legutóbb, de az az én döntésem volt - és túl közvetlen. Hisz mennyasszonya van! - Vehet valami szépséget a menyasszonyának. Biztos örülni fog neki! - elpirulok és lesütöm a tekintetem. - Segítek választani ha gondolja. - Elbiccentem a fejem oldalra és elmosolyodom bíztatólag. Ezzel lezártnak tekintem a dolgot és ha nem ereszt el, akkor finoman elhúzódom tőle. A kezem kicsúszik ujjainak bilincséből és fellépek a pár lépcsőfokon, ami az ajtóhoz visz. Mielőtt kinyitnám hátra pillantok hogy követ-e s amennyiben igen, kinyitom az ajtót, ami készséggel enged. A csilingelést hallom meg először, majd a cipőm kopogása zavarja meg az idilli csöndet. - Jó napot! - Hangom vékonyka de hangos és határozott. Egész vidám hanglejtésű, ami jó. Sokkal összeszedetebbnek tűnök, mint amilyennek érzem magam. Mivel meleg van, a táskám és a szatyrokat lepakolom az ajtó melletti székre a kabátom pedig felakasztom a fogasra. Feltételezhetően elidőzünk itt egy darabig. Szóval miután végzek a szöszöléssel körbe pillantok. Nem látom hirtelen az eladót, de nem is nagyon érdekel jelenleg merre van. Addig jó míg nem zavar. Legalább van egy kis nyugtunk és semmi fölöslegeset nem próbálnak ránk sózni. Elindulok hát a magam útján, szokásosan belebambulva a dologba. Az első szigetvitrinhez érve hallom meg a rekedt manó hangját. - Azok ott nyakláncok, medálok és függők kedvesem. A másik oldalon vannak a fülbevalók. Amott meg a collier-k. Ha kérdésük van szóljanak, hátul leszek. - Kedvesen bólintok, s figyelem ahogy a hátsó raktárrészbe kicsoszog. Idős de nagy szakértelemmel bír. Amint magunk maradunk az üzletben újra elindulok szemrevételezem a tárgyakat. Van egy részleg amely viszont nincs vitrin mögé rejtve. Érdeklődve lépek hát oda és szerelmes leszek rögvest az egyik arany gyűrűbe. Ösztönösen nyúlok felé és veszem a kezembe. Egy tekeredő kígyót formáz. Rögvest Mardekár jut eszembe, na meg az, hogy majdnem án is annak a roxforti háznak a tagja lettem. Tekintetemmel Elliotot keresem, hogy megmutassam neki az ékszert és hogy megosszam vele a történetet. Magam sem tudom miért, de úgy érzem tetszene neki. S a gondolatra, hogy ö ezt értékelné kuncogni támad kedvem. Közben a gyűrű a jobb kezem középső ujjára siklik. Puhán simul rá, szinte nem is érzem a fém hidegségét. Ez meglep. Lepillantva látom a csillogását. - Nézze csak milyen szép! - mutatom örömmel az arcomon. Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 09. - 21:49:45 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/78/f6/b9/78f6b91f5c31161c7e7bdd826e068e62.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. Az az érzésem támadt hirtelen, hogy zavarba hoztam Blaire-t, holott közel sem állt szándékomban az ilyesmi. Sőt, igazából szerettem volna, ha kicsit jobban érzi magát és nem azzal nyaggatom, mennyire szeretem a gusztustalanul giccses, feltűnő tárgyakat csodálni. A finom, egyszerűbben kidolgozott darabok is érdekelnek, habár a gyűjteményemben csak akkor kaphatnak helyet, ha különlegesebb történettel rendelkeznek vagy valamiért jobban megragadják a figyelmemet. – Nézze, az a hófehér, gyöngyös darab elég kifinomult darab. Kifejezetten illik magához – mutattam a csillogó ékszerre és elmosolyodtam. Azt hiszem ezzel csak tovább növeltem a zavarodottságát. Persze úgy tűnt, mintha csak nem tudna választani az előtte sorakozó csecsebecsék közül, de közben tudtam, hogy valami rosszat mondatam… vagy tettem. Esmé is ezért hagyott el, mert valamit tettem, habár még mindig nem tudom mi volt az. Ó, bárcsak ne jutna eszembe mindenről ő! – toporzékoltam magamban. – Inkább menjünk be. Jó? Valamiért úgy éreztem, hogy ezzel akar menekülni a kellemetlen helyzetből. Lágyan biccentettem, végül is semmi kedvem őt kínozni. A bátyát igazán élvezetes volt az őrületbe kergetni, de Blaire nem ezt érdemelte. Túl ártatlan volt az egészhez. – Vehet valami szépséget a menyasszonyának. Biztos örülni fog neki! Láttam, ahogy elpirul és lesüti a szemét. Az én szívem meg hirtelen kihagyott egy ritmust. Szép páros vagyunk: az egyikünk zavarban, a másiknak meg percenként jut eszébe a szerelme, aki elhagyta. Most inkább választanám én is a zavarodottságot, semmint ezt az iszonyatos fájdalmat. – Hát… már nem igazán van… menyasszonyom – nyögtem ki rekedten. Lehajtottam a fejemet. – Csak menjünk be! – legyintettem, mintha semmi gond nem lenne. Hagytam, hogy elhúzza a kezét tőlem és elinduljon befelé. Lassan követtem, kissé lemaradva, hogy feldolgozzam a fojtogató érzéseket. A könnyfátyoltól, ami a szememen uralkodott el, homályossá tette a látásomat. Elmosódtak a fények, az ékszerek csillogása, ahogy beléptünk… még így is gyönyörű volt az egész hely. Elállt a lélegeztem, miközben gyorsan megtöröltem a szemeimet. Szerencsére nem érkezett újabb adag könny. Ámulattal forgattam a fejemet, mint aki azt sem tudja hová nézzen. Ezt a helyet aztán baromi jó lenne kipakolni… – gondoltam. Eldörmögtem egy jónapotot és közben igyekeztem úgy tűnni, mint egy átlag vásárló. Azonban egyből megéreztem magamon a figyelő tekinteteket. Nem egy kobold lehetett itt, habár hozzánk csak egy érkezett. Lehet, hogy van valami olyan védelmük, ami felismeri azonnal a tolvajokat? Elképzelhető, nem értek a védelmi varázslatokhoz. Blaire közben valami kobolddal beszélgetett az egyik vitrinnél. Én egy-két méterrel mögötte álltam és figyeltem, mennyire élvezi ezt az egészet. Irigyeltem ezért. Én is ilyen jól akartam érezni magamat, kicsit zavarban lenni és tétovázni a társaságában. A lány mellé sétáltam, ahogy az enyhén alacsony eladó távozott a hátsó raktárhelyiség irányába. Megpillantottam a kígyós gyűrűt, ami olyan finoman ölelte körbe az ujját, mintha tényleg csak neki készítették volna. Azonban valahogy olyan rideg érzésem is támadt. Ez volt az az állat, amit nem tudtam elképzelni hozzá. Valahogy túl alattomos volt az ő ártatlan természetéhez. – Ragyogó darab, de nem egy ilyen finom nőnek – válaszoltam halkan. – A kígyó túlságosan rideg magához, Blaire. Lehet, hogy csak én láttam őt olyan lágynak és nőiesnek? Nem tudom, hiszen a találkozásaink általában Montrego miatt jöttek össze. Abból is kétszer minimum kiborítottam. Egy alkalommal megpofozott, majd nyakon öntött a teájával. Nem éppen barátságos gesztus egyik sem… mégis olyan finom volt még ezek közben is. – Miért választana egy kígyós gyűrűt magának? – kérdeztem aztán. Cím: Re: Diadém Írta: Blaire Montrego - 2017. 06. 10. - 15:41:21 zene: TN- Escher Loop (https://www.youtube.com/watch?v=TOqeT0yNkbs&index=16&list=PL36B36FB56E147EEA) (http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/f04c0463fcd8eab3d3b4f834008cbcca_zpsprdqngdo.jpg) - dress - (http://www.polyvore.com/shopping_time/set?id=222729240) And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time' ~~ ❈ ~~ – Hát… már nem igazán van… menyasszonyom – Leforráznak a szavai. Nincs menyasszonya? Ez pár kérdéskört felvet. Egyrészt azt, hogy mi a fészkes fene is történt. Másrészt, mióta? Mert február elején még büszkén villogott a ténnyel. Mi változott? És miért? Persze ezek azok a kérdések, amikre választ jó eséllyel nem fogok kapni. És valami különös oknál fogna nem is akarok. Érdekelni érdekel, de nem szeretem mások fájdalmát hallgatni. Mert látva a férfi arcát, amit igyekszik elrejteni előlem azzal, hogy a földet bámulja, nos... hát elég egyértelmű a szomorúsága. Meg is sajnálom és zavarba is ejt a dolog. Mert hát mit tudok én kezdeni ezzel? Evidensen nem akarom letörtnek látni, de hogy vidíthatnám fel? A ’csak menjünk be’-re kurta biccentés a jutalom. Nem hozom szóba inkább a témát és elfordulok tőle. Hagyok pár percet hogy összerendezze magát. Addig én bőven levagyok a zacskókkal meg a kabátommal. Aztán persze a Diadém atmoszférája magával is ragad és el is felejtkezem Elliotról egészen a kígyós gyűrűig. Mindössze akkor fordulok felé, amint újra mellém lép. Arcomon a mosoly talán kissé túl széles is és túl gyermekien örömteljes. – Ragyogó darab, de nem egy ilyen finom nőnek. A kígyó túlságosan rideg magához, Blaire. - Kérdő tekintettel pillantok rá. Őszintén meglepnek a szavai. Én finom? Inkább szerencsétlen ha már itt tartunk. Fura újra bókot hallani a szájából. Igazából kissé sért is, hogy nem tetszik neki a gyűrű, amit választottam. Már épp felhúznám az orrom, mikor a gyanakvó kérdésére szélesen elmosolyodom. - Miért választana egy kígyós gyűrűt magának? - - Ó, hát mert majdnem Mardekáros lettem! - Kuncogok az első reakcióra, amit kivált a tényközlésem. Közben a gyűrűre pillantok és megforgatom az ujjamon finoman. A fényben szabály szerűen csodálatosan csillog. Káprázatos! - Tudja, akkor már Mathias az iskolába járt, és baromira szerettem abban az időben bosszantani. Szóval mikor a Süveg kihívott és leültem, tudtam hogy nekem is ott a helyem. A családba szinte mindenki oda tartozott. Aranyvérűeknél így szokás. - Vállat vonok. Gondolom ez nem nagy újdonság és valószínű nem is érdekli őt igazából. Pláne nem a mi családunk hagyományai.. Elhallgatok egy percre majd újra rápillantok. - Nos, mikor McGalagony a fejemre tette a Teszlek-et könyörgötem neki persze némán, hogy csak ne oda kerüljek. Így lettem Hollós. De ezt ne mondja el a bátyámnak! Ő nem tud róla… már mint hogy én kértem a süveget. - elpirulok - Így is nehezen emésztette meg a dolgot. - Amint abbahagyom a monológot rájövök, nem is volt annyira vicces, mint gondoltam. Emiatt kissé csalódott leszek. Épp ezért tördelni kezdem a kezeim. S hirtelen a gyűrű felforrósodik. - Aucs! - kiáltok fel hirtelen, meglepetten és kapok oda, de levenni nem tudom. S ez pánikot okoz. Arcomra kiül a félelem, nem is akarom sőt nem is tudom titkolni. Az meg még inkább aggaszt, hogy lenézve a kezemre az ékszer átalakul egy fekete valódi kicsiny kígyóvá. - Mi a… - kezdenék bele, de elakadok. A szívem a torkomban kezd dobogni. Ennek oka, hogy a dög átkúszik a kisujjamra. Ahogy figyelem a jelenetet hullámokban önt el a félelem. Valósággal satuba fogja a kezem, amitől felszisszenek. Tizedmásodpercek alatt zajlódik le az egész, és esélyem sincs semmi jól átgondolt cselekedetre. Ösztönösen ráznám le magamról a bestiát, de csak a levegőbe hadonászok. Ám hasztalan, mert az csak nem enged. - Elliot kérem segí… - A hangom sikításba csap át, ahogy a kígyó a természetellenes környezetre és a hirtelen hevességemre belemar a középső ujjamba. Annak is a belső felébe, a puha húsba. A fájdalom nagyon is valós, a receptoraim sikoltoznak az őket ért sokktól. És a világ fél pillanat töredéke alatt megfordul velem. A következő, amit érzékelni tudok mindössze az, hogy zuhanok. De mire padlót érnék rám borul a sötétség. Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 10. - 22:21:25 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/3e/8f/64/3e8f64d0abce6d595ea72d8903a158f5.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. Az ékszert figyeltem Blaire vékony ujján. Még mindig nem fogott meg különösebben, ráadásul valóban nem illet a lányhoz. Hozzá inkább tudnék elképzelni egy vékony darabot, amit valami világos színű drágakővel díszítettek. Egyszerű, mégis elegáns gyűrűt, amit csak a különleges nők tudnak igazán viselni… a tekintetem Blaire arcára vándorolt. Hallottam, amit mondott: – Ó, hát mert majdnem Mardekáros lettem! Tisztán érettem a szavait, ám még sem ez lepett meg. Egyszerűen a felismerés, hogy Montrego húga milyen csinos lány. Persze a bénaságán még lenne mit csiszolni, nyilván akkor is bájos… de én a talpraesett nőket kedvelem. Ez valahol megvolt Blaire-ben is, s talán éppen ezzel keltette fel az érdeklődésemet. – A Mardekárba? – úgy tettem fel ezt a kérdést, mintha meglágyult volna az agyam. Alapvetően egyébként nem tudtam volna őt ott elképzelni, akkor sem ha a családjukban így szokás. Nálunk például rajtam kívül senki sem volt Mardekáros, habár Phillipről nem tudtam pontosan. Nem is érdekelt különösebben, még úgyis csak szokom az érzést, hogy harminc-harmincegy éves koromban kezdte el magát az apámnak érezni igazán. Nem akartam volna három hónap alatt minden megtudni róla. Egyelőre legyenek meg a titkai… ostobaság volt nekem még a lányait is bemutatnia. Tetszett a kis történt az öreg süveg átveréséről. Furcsa, hogy a tizenegy éves Blaire Montregonak megfordult ilyesmi a fejében… én akármennyire is agyafúrt voltam, nem fordultam hozzá kéréssel. Egyszerűen vártam, hogy lesújtson az a bizonyos láthatatlan kard és bekerüljek egy házba. A Mardekár végül is nekem való volt, mindenki olyan kegyetlen és számít volt, mint én. Csupán a mértékekben volt különbség. Voltak diáktársaim, akik észre sem vették, mit művelnek. Az egyikük például észre sem vette, milyen jól manipulálta a többieket, egyszerűen a személyiségéből fakadt. – Szerintem jobban illene bármelyik házba, mint a Mardekárba. A Süveg helyesen döntött – válaszoltam és továbbra is arcát fürkésztem. Minden aranyvérű lánynak ilyen finomak a vonásai? – gondolkodtam el. Lis, a féltestvérem és egyben volt roxfortos barátnőm jutott eszembe. Sosem feküdtem volna össze vele, ha nincsen olyan helyes kis pofikája… a mai eszemmel persze inkább kerülném. Nekem az olyan laza és vagány nők valók, mint Esmé. Nem a törékeny virágszálnak álcázott, hatalomra éhező banyák. Blaire arckifejezése a zavartból valami egészen mássá változott. Nem tudtam mi a baj, de a felkiáltás és a mozdulatok alapján a gyűrűtől akart szabadulni. Azt is láttam, hogy nem sikerül, ezért oda akartam nyúlni, hogy lefogjam a kezét. Lehetne ez a nap ennél borzalmasabb? Még a fagyimat is egy gyerek fejére ejtettem. – Sóhajtottam egy nagyot. Mielőtt még odanyúlhattam volna, hogy megnyugtassam és segítsek rajta az ékszer egy aprócska kígyóvá változott. A hirtelen rángatózás és a félelem persze kicsit sem segített a helyzeten és a megbűvölt gyűrű mozgolódni kezdett. Valódi csúszómászó módjára megvadult. – Blaire nyugalom! – mondtam és még mindig megpróbáltam úgy a csuklójához érni, hogy az állat ne marjon belém azonnal. – Elliot kérem segí… A kétségbeesett hang sikoltásra váltott. Ez még engem is megijesztett. A szívem hevesen kezdett el verni és éppen csak el tudtam kapni Blaire-t mielőtt a padlóra zuhant volna. Óvatosan fektettem le és mielőtt még megütögettem volna az arcát vagy bármit tettem volna, előrángattam a pálcámat. A végével odébb pöcköltem az aprócska kígyót. A szükséges varázsigével böktem felé és csak néztem ahogy az állat úgy tekeredik, hogy saját farkába harap. Nem alakult át teljesen, de így is arany, karika gyűrűhöz hasonló formát vett fel. Csupán a mintázata és az aprócska feje mutatta, milyen állat is volt valójában. A szemei fekete kőként csillogtak. Hamarosan egy kobold jelent meg és emelte fel az ékszert. – A kishölgy bizonyára nem tudta, hogy az ilyen gyűrűk nem kedvelik a hirtelen mozdulatokat… – magyarázta és ahelyett, hogy az ájult vevővel foglalkozott volna, egyszerűen visszasétált a vitrinhez. – Ez az üzlet így védekezik részben a tolvajok ellen. Maga bizonyára tudja ezt, Mr. O’Mara. Éreztem a gúnyt a sötét tekintetű teremtmény hangjából. Azon nem lepődtem meg, hogy névszerint ismer… nyilvánvaló, hogy a Minisztérium egyre többet tud rólam. Ez volt a hátránya annak, hogy a Királyságba jöttem. Hiába pusztítottam el az egyetlen aktát – amiben szerepelt az egyik álnevem – annak idején, valami ellen nem lehet védekezni. Alaposan végig mértem magamnak, de aztán a tekintetem a kezében lévő ékszerre vándorolt. Ahogy a helyére került az ékszer újra aprócska kígyóvá változott és úgy siklott a többi gyűrű mellé a saját, kiemelt párnájára. – Kábító hatású mérget fecskendezett ezek szerint a bőrbe? – kérdeztem és még mindig a gyanús koboldot méregettem. – Remek meglátás, Mr. O’Mara – bólintott. – Egészen eszes egy végzettség nélkül, mocskos tolvajhoz képest. – Nem is akarom tudni honnan ismeri a nevemet… bár gondolom a Miniszétrium figyelmeztette. Kicsit megköszörülte a torkát és elvigyorodott. Kicsit közelebb lépett hozzám és a fülemhez hajolt: – Nos, uram, nem a Minisztérium volt, egy bizonyos Mr. Nyström járja az ékszerboltokat a nevével. Először azt hittük bolond a fickó, de hát tényleg felbukkant. Elliot O’Mara személyesen… Újabb hasznos információ: az az alkoholista varázslók szégyene még életben van. Ebből tudtam, hogy jobb lesz vigyázni. Nem foglalkoztam ezzel tovább. Blaire-re pillantottam. Meg szerettem volna ütögetni az arcát, hogy magához térítsem, de már nyitva voltak a szemei. Nagyot nyelve néztem rá és azon elmélkedtem, vajon értette-e a kobold halk szavait. Ha igen, akkor bizonyára tudomást szerzett Nyströmről és arról, hogy igencsak sok ellenségem van. Vajon veszélyes alaknak tartana egy ilyen után? – Jól van? – hajoltam közelebb a lányhoz és gyengéden félre simítottam egy tincset az arcából. Sápadtnak tűnt és fáradtnak, de tudtam, hogy ez csupán a méreg hatása. Amilyen kis adag lehetett pillanatok alatt elmúlik, ám egy tolvaj megfogásához éppen elég. Megnéztem az ujját, csupán egy vérző seb jelezte a támadás helyét. Szerencsére nem volt túl nagy. – Maradjon kicsit nyugton, míg elmúlik a méreg hatása – mondtam. – Nincs miért aggódnia, nincsen halálos veszélyben… de én mondtam, a kígyók alattomosak, nem illenek egy ilyen finom lányhoz. Elmosolyodtam. Jó kedvre akartam deríteni. Cím: Re: Diadém Írta: Blaire Montrego - 2017. 06. 12. - 16:47:11 zene: TN- Escher Loop (https://www.youtube.com/watch?v=TOqeT0yNkbs&index=16&list=PL36B36FB56E147EEA) (http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/tumblr_inline_mn3wnyNAeg1qz4rgp_zpsbmsldify.gif) - dress - (http://www.polyvore.com/shopping_time/set?id=222729240) And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time' ~~ ❈ ~~ A hangok távolról érkeznek el hozzám. Mintha egy szűrőn keresztül hallanám vagy jobb hasonlat talán a zárt ajtó. Emlékszem, mikor hallgattam aput és Mathiast. Elfojtott hangon pusmogtak, mintha szövetségesek lennének, pedig sosem voltak. Éreztem a bátyám hangjában az indulatot melyet visszafojtott, és apánkéban szintúgy. Az már kevésbé volt elfojtva. Szavakat viszont alig értettem. Csak a tónusok közti különbséget érzékeltem. Épp úgy, mint most is. – Egészen eszes egy végzettség nélkül, mocskos tolvajhoz képest. - Tolvaj...? Tolvaj... Tolvaj. Ó igen, hisz ő tolvaj. Ki is? Én biztosan nem. És Mathias sem. Hogy nevezhet minket bárki tolvajnak? - ...zonyos Mr. Nyström járja az ékszerboltoka...- Milyen furcsa név. Kiejthetetlen. És az aki kimondja is furán mondja. Idegenül köpi ki. Már-már gonoszan. Ez megijeszt. Erősen koncentrálok hogy ne veszítsem el a pislákoló tudatomat. Szemeim összeszorítom, minek következtében szemöldököm sőt az egész arcom összerándul. Majd lassan a fény kezd beszivárogni a csukott szemhéjamon át. Néha el elsötétül, mintha valami kitakarná. Pilláim lassan emelkednek meg, majd le és újra fel. Pár perc múlva lassan de biztosan kitisztul a látásom is. Most már azt is tudom miért volt oly annyira változó a fény útja. Valaki felém hajol és az a valaki Elliot. A szép mandulaív szemek rám tekintenek. Le sem tagadhatja az ázsiai vonásait. A fehér bőre kissé még sápadtabbnak hat. Talán rosszul van? – Jól van? – Reszketegen aprót bólintok, miközben ő kisimít egy tincset az arcomból. Érintése után lángol a bőröm és el is pirulok. Rájövök mennyire kiszolgáltatott állapotban vagyok. Mennyire megalázó helyzetben tulajdonképp noha emiatt kevésbé aggódom. Sokkal inkább zavar a férfi érintése vagyis történetesen az, amit okoz. Mi ütött belém? Hisz ő lassan házas. Vagyis pont nem, mert a menyasszonya meglépett, ez igaz, de.... akkor majdnemházas. Az épp ugyanolyan. Vagy nem? - I-igen. azt hiszem... - szusszantok és már ficergek is, mert eddig tartott a pillanat. A tudatalattim elkezd háborogni én pedig nem bírok veszteg maradni. Ám a másik megakadályoz elsősorban a szavaival. – Maradjon kicsit nyugton, míg elmúlik a méreg hatása. Nincs miért aggódnia, nincsen halálos veszélyben… de én mondtam, a kígyók alattomosak, nem illenek egy ilyen finom lányhoz. - Meglepődök a határozottságán, ahogy utasít engem. Engem? Tudja egyáltalán kivel beszél? Persze hogy tudja és mégis...! Arcomra kiül a döbbenet. Hogy merészeli? Mert még ha Lestrange viselkedik így, egy felfuvalkodott hólyagként meg is értem. A vérében van. Hisz arany. De O'Mara minden csak nem aranyvérű. És lássuk be, nem szoktam hozzá hogy nekem dirigáljanak. Mathias is próbál rendszeresen, tőle még csak csak el is fogadom. Már épp a duzzogó Montrego üzemmód kapcsolna be nálam, ami ilyenkor rendszerint bekövetkezik, azonban a férfi mosolya megenyhít. Szép ívű ajkai barátságosan festenek, a szeme pedig lelkesen csillog. Mint egy kisfiúé. Mint azé, akinek a fagyit vettem. Meglep a felismerés és ösztönösen visszamosolygok. Várom hogy leteljen a rám szabott idő, s mikor már kellően elunom magam és kellően zavarba jövök hogy Elliot arcát fürkésszem meglehetősen alapos részletességgel újra megmoccanok. Ha engedi, akkor lassan felülök. - Jól vagyok, tényleg! - Nyugtatom meg mielőtt nekem esne esetleg, hogy legyek lassabb vagy óvatosabb. Kezemmel a fejemhez nyúlok és ekkor látom meg, hogy a gyűrű sehol. Az ujjamon viszont ott a két picike fognyom. Au! Az emlék hatása még mindig ott él bennem, akárcsak az éles fájdalom emlékképe is. Elfintorodom, majd felpillantok a tolvajra. A kezem nyújtom, hogy felsegítsen. - Hát lehet igaza van a kígyókkal kapcsolatban. - Vonom meg a vállam, amint már talpon vagyok. Kissé instabilnak érzem magam az első pillanatban, így inkább megragadom a karját. Remélem nem szédülök bele újra. - Csak hát mégis az egyik Roxforti ház címerállata... - Nyögöm ki kissé elfúlón és kótyagosan. Ajjajj, lehet tényleg korai volt az a függőlegesbe emelkedés? Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 13. - 17:36:55 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/3e/8f/64/3e8f64d0abce6d595ea72d8903a158f5.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. Hagytam, hogy Blaire az arcomat fürkéssze, addig sem mozgott. A mosolyommal próbáltam jó kedvre deríteni és megnyugtatni, habár egyik sem tartozott kifejezetten az erősségeim közé. Elliot O’Mara nem éppen arról híres, hogy könnyedén ért a nők nyelvén… nem véletlenül veszítettem el azt az egyet is, aki fontos lett nekem igazán. Nem tartott tovább az egész egy-két percnél. Szánt szándékkal nem zavartam meg a dolgot beszéddel, én is őt figyeltem. A nőies arcát, amin még látszott egy-két kislányos vonás. Egészen magával ragadtak azok a szép világos, szinte ezüstös kék szemei. Valamivel közelebb hajoltam hozzá, reméltem, hogy nem érti félre a közeledésemet. Csupán szerettem volna jobban elmélyülni a tekintetében. Mindenért ragyogok, ami csillog – jegyeztem meg magamban és közben a mosolyom még szélesebbre húzódott, habár még mindig inkább lágy volt, semmint groteszk. – Jól vagyok, tényleg! A nyugtatás nem volt hatásos. A kábító hatású mérgeknek, legyen akármilyen kicsi is a mennyiség, akár egy órával később is lehet még hatása. Ezúttal azonban nem úgy készültem, hogy bármilyen támadás érhet, ezért nem hoztam magammal főzeteket, mással pedig az ilyesmi nem lehet kikúrálni. – Biztosan nem korai még a mozgolódás? – érdeklődtem. Még mindig megbabonázva néztem, ahogy az ujját vizsgálgatja, ott ahol a marást elszenvedte. Valószínűleg nem lehetett fájdalmasabb egy tűszúrásnál, de kétlem, hogy Miss Montrego hozzá lenne szokva az ilyesmihez. Ezért is aggódtam érte annyira. Tényleg egy finom nő, nem olyan, akivel bármelyik utcában összefuthat az ember. Talán nekem túl tökéletes is, még a bénáskodása ellenére is. Ahogy megfogtam a felém nyújtott, puha kezet és finoman megszorítottam, rájöttem: annyira mások vagyunk. A mi világaink még csak meg sem közelítik egymást. Montrego fején találta a szöveg: egy koszos, buta tolvaj vagyok… Blaire meg minimum egy hercegnő. Valószínűleg nem illik megbámulnom és a kezét sem kéne ilyen bátran szorongatnom. Ugyanakkor mindig is tettem a szabályokra, de ez az érzés még is mélyen belém hasított. Lisbeth is hasonló volt az életemben. Igaz abban a helyzetben én csak egy tizenöt éves kölyök voltam, akit egy pár évvel idősebb lány elcsábított – vagy legalábbis elakart. Hülye lettem volna kihagyni egy ilyen lehetőséget, mikor ott volt előttem. Az is rosszul sült el, ez sem lenne más. Igaz így utólag, az mindenképpen rosszul sült volna el… főleg, ha a saját apámnak mutat be barátjaként. Lassan segítettem talpra Blaire. A hirtelen mozdulatoktól talán megszédült volna vagy elveszíti az egyensúlyát. Nálam senki sem tudja jobban, milyen ez, hiszen én már ennél jóval nagyobb dózist kaptam annak idején a Moerkuilen nevű, holland erdőben. Egy kedves varázsló – akivel egy kukkot nem értettünk egymás szavából –, bizonyára zokon vette, hogy el akartam emelni az értékes zenedobozát. Már éppen visszaterelődött a beszélgetés a kígyókra, mikor Blaire a karomba kapaszkodott. Olyan erősen szorította, amilyen estben tőle tellett. – Minden rendben? – kérdeztem. – Csak hát mégis az egyik Roxforti ház címerállata... – folytatta, de olyan kótyagosnak hatott. Át kellett ölelnem a derekát, nehogy megint a földön kössön ki és esetleg ezúttal a fejét is beüsse. Persze ettől a mozdulattól hirtelen nagyon melegem lett. Nem készülte ma ilyesmire, akkor sem ha háromszor zuhanyoztam és kétszer mostam fogat… és még parfümöt is használtam. Kicsit közelebb vontam magamhoz, hogy még biztosabban tudjam tartani. – Ugye megbízik bennem? – kérdeztem, de nem vártam meg a választ. Egyszerűen felkaptam. Reméltem, hogy nyakamat átkarolja és akkor könnyebb lesz haladni. Még mikor beléptünk az ajtón kiszúrtam egy-két fotelt hátrébb az üzletben. Gondolom az olyan vevőknek szánták, akik sokat válogatnak vagy éppen nagyon tehetősek… mint Blaire. Elindultam abba az irányba, persze a kobold a nyakamban lihegett végig, mintha el tudnék lopni bármit is tőle úgy, hogy tele van mindkét kezem. – Hozzon egy pohár vizet a kisasszonynak, ha nem akarja hogy seggbe rúgjam! – szóltam rá fenyegetően. Egy pillanatra meg is álltam, nehogy véletlenül neki menjek valamire, míg erre a borzasztó teremtésre néztem. Láttam az arcán a megilletődöttséget. Mégis csak van előnye, hogy Elliot O’Mara vagyok– vigyorodtam el, miközben a kobold eltűnt a környékről is. Visszapillantottam a lányra, persze még erősebben éreztem a belőle áradó, csábító illatot. Lehunytam a szememet egy pillanatra, hogy élvezzem a helyzetet, aztán tovább indultam a világosszínű bársonnyal borított fotelok felé. – Sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni a marástól – csúszott ki a számon. Valamiért úgy éreztem helytálló ezt mondanom, holott én semmiért sem szoktam bocsánatot kérni. Illetve igen, de az egy másik helyzet volt. Valószínűleg apámtól örököltem a konokságomat, a makacsságomról nem is beszélve… de még mindig nem tudtam annyira kiismerni, hogy tudjam, ezek valóban az ő tulajdonságai. Cím: Re: Diadém Írta: Blaire Montrego - 2017. 06. 16. - 09:43:59 zene: TN- Elise (https://www.youtube.com/watch?v=oP7_dwimSlQ&list=PL36B36FB56E147EEA&index=3) (http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/c0e431f50371c2e14d56b46b2ce8c515_zps8n7yd744.jpg) - dress - (http://www.polyvore.com/shopping_time/set?id=222729240) And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time' ~~ ❈ ~~ – Minden rendben? – A hang távolról szűrődik át hozzám. Épp úgy mint előtte pár perccel, mikor még a hideg kőpadlót éreztem a hátamnál. Megbizserget az emlék és elfog a remegés. Mindössze az segít, hogy egy erős kéz fonódik a derekamra. Meleg és biztonságot adó. Mathias? Ő kapott el a múltkor is és tartott meg mikor a fára másztam fel, mert az egyik gyöngybagolyfióka kiesett. Feltehettem volna varázslattal is, de kihívást jelent néha pálcamentes napokat tartani. Tudom, bolond vagyok de.... vicces belegondolni milyen lehet e nélkül élni. Ilyenkor kissé szabadabbnak érzem magam. Néha elfelejtem ki vagyok. Csak átmenetileg, csak egy kicsit. – Ugye megbízik bennem? – - Persze hogy bízom benned... Mathias.. - közlöm teljesen természetesen, de a szemeim csukva vannak. Csak arra eszmélek fel hogy hirtelen eltűnik a talaj a lábam alól. Hirtelen a levegő is megélénkül én pedig pihekönnyűnek érzem magam, és mintha repülnék. Ahogy kipislogok szempilláim sátra mögül egy arcélet veszek észre, meg fehér sima szinte márvány hatású bőrt. A másik amivel azonosulok a férfias illat, ami csöppet sem a bátyámra emlékeztet. Mathiast ezer közül is felismerem. Mindig bűzlik a parfümtől. Igaz mostanság már visszafogja magát, de a megszokott egyveleg továbbra is körbelengi. És ez nem az övé. És nem is Ericé. Ericnek sokkal mélyebb illata van. Sokkal karakteresebb. Na nem mintha ez nem lenne jó, de kíváncsivá tesz. Kezem ösztönösen csimpaszkodik az illető nyakába és ahogy befókuszálom Elliot szemét azonnal azonosulok a tényekkel. Basszus! – Hozzon egy pohár vizet a kisasszonynak, ha nem akarja hogy seggbe rúgjam! – Milyen udvarias! A szavak elég kegyetlenül hangoznak. Beillene közénk. Mármint az aranyvérű bagázsba. Néha én szoktam így dirigálni, habár csak akkor, ha elkap a hév. - Ne beszéljen ilyen csúnyán! - Vonom össze a szemöldököm, miközben ujjaim szórakozottan babrálják az szőke férfi kékekszürke ingjének anyagát. Tekintetemmel áthatóan vizslatom és meglep mikor lehunyja a szemeit. Talán megsértődött? Nem, kötve hiszem. Tekintetem elvándorol róla kézfejemre. Eltérő halovány bőrszínem túlontúl fehér. Napozni kellene a nyáron. Elmehetnénk Olaszországba Lyanához. Vagy Balira. Esetleg Mimihez Ausztráliába. Áh nem Olaszország a legideálisabb, hisz még közel is van. Bárcsak Mathias végre megemberelné magát és elhívná őt egy normális randira! Nem értem miért ennyire mogorva mindig, ha szóba hozom... – Sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni a marástól – A szavak meghökkentést váltanak ki belőlem. Nem is leplezem ezt, meglepve pislogok vissza a férfira. Sajnálja? Ugyan mégis miért? Hisz nem ő tehet róla. Végtére is én voltam a szerencsétlen. Néha az az érzésem hogy ha nem ebbe a családba születtem volna sosem lennék alkalmas normális életet élni. Mondjuk vitatható az hogy ez a család mennyire normális. Halott anya, idióta apa tel elvárásokkal. Jó legalább a szerető báty megvan. Igazából mindig is csak a testvérem volt igazán a családom. Meg Eric és Athalea. A többiek a szükséges körítés. Ami számomra szükségtelen. - Nem maga tehet róla - suttogom. Miért suttogom? Nem tudom. Valamiért fáj bevallani, hogy tényleg magam okoztam a galibát. És persze most neki kell itt segédkeznie, mert ennyire egy esetlen liba vagyok. - Én voltam az ostoba... - mondom de elhallgatok, mikor a kanapéhoz érünk. Valamiért nem akarom megtörni a pillanat varázsát. Nem akaródzik leülnöm a csábítóan puhának ható krém ülőalkalmatosságra. Még úgy sem hogy tudom Elliot lába közel sincs rendben. Hisz biceg, érzem a járásán. Vagy egy kis ritmushiba minden lépésénél. És még ennek ellenére is a karjaim egy leheletnyit megrándulnak és szorosabbra fonják egymást körülötte. Épp csak egy picit épp csak annyira hogy még jómagam se vegyem szinte észre. Naná hogy nem veszem mert inkább a tolvaj száját figyelem. Az ajkait, amik bocsánatot kértek. Pont tőlem. Hihetetlen...! Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 16. - 19:08:24 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/fe/97/b7/fe97b74ae263fb0b4d35bf8bf2ab151e.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. Lassan haladtam a karomban Miss Montregoval. Nem akartam nagyon összerázni, habár minden lépésemnél kegyetlenül kilengett a karomban. Ezért is örültem, hogy belém kapaszkodott. Igyekeztem nem pofátlanul jól érezni magamat, ahogy körüllengett az a finom, nőies illat, amit már a kávézóban is éreztem. A roxfortsi találkozónk közel sem volt ennyire kellemes… bár a maga érzelmi hullámvölgyeivel egészen szórakoztatóan sült el. Ott játszani támadt kedvem, most azonban valami egészen másra vágytam, amit inkább magamnak sem vallottam be. Mindig is rossz voltam a nőknél. Nem voltam az a szépfiú, mint Mathias. Nem hódítottam sorra szíveket, de valahogy nem is hiányzott annyira. Talán nem is kéne több egy kezemnél, hogy megszámoljam, hány nővel volt dolgom. Mindezeket nem bántam persze, nem az én világom egyszerűen. – Én voltam az ostoba... Meglepett ez a mondat. Ahogy megálltunk az elegáns kanapé mellett, nem engedtem le azonnal. Ránéztem és próbáltam valamit leolvasni az arcáról, de legalább olyan megfejthetetlen volt, mint a testvére… és pont ugyanolyan szerencsétlen is – érkezett egy gondolatfoszlány, amitől kishíján elnevettem magamat. Minden erőmet bevetettem, hogy nem üljön ki az arcomra a gúnyos vigyor. Talán csak a szemeim csillogásából láthatta, mire is gondolok. – Kényelmesebb lenne a kanapén… – nyögtem ki. Fogalmam sem volt, miért mondtam ezt ki hangosan, inkább magamnak szántam a gondolatot, semmint neki. Óvatosan megtámasztottam a karommal a hátát annyira, hogy közelebb tudjak hajolni hozzá. Újra látni szerettem volna azokat az ezüstös szemeket és elveszni bennük, még ha csak egy pillanatra is. – Habár szívesebben tartanám a karomban még egy kicsit. – Hagyta el újabb ostobaság az ajkaimat. Kellemetlenül éreztem magamat, amiért ilyen őszintén beszéltam. Ezt az érzést csupán az a különös bizsergés tudta felülírni, amit azóta éreztem, hogy felemeltem. Hirtelen nagyon meleg lett az üzletben, sőt egyenesen sivatagi forróság tombolt. Ugyan nem izzadtam, mégis úgy éreztem csillapítanom kell az érzést. Hirtelen kaptam észbe, mint aki valami rosszat készül tenni… pedig aztán az ilyesmiben semmi rossz nincs. Térj már észhez, Montrego húga! – üvöltött bennem a kis hang, ami ezúttal erőteljesebben figyelmeztetett a megszokottnál. – Itt a víz… – Jelent meg a kobold hirtelen mellettem. Egy kis ezüst tálcán, talpas pohárban hozta a hűvös italt. Ez aztán a luxus – gondoltam, de közben még mindig megőrjített Miss Montrego illata. Már szinte csak azt éreztem, a boltban uralkodó túlzott fertőtlenítő szag is tovatűnt. Minden érzékszervemnek Blaire létezett már csak, éppen egy pillanatra tudtam róla elszakítani a tekintetemet. – Jó és most tűnjön el! – mordultam a koboldra. Szerencsére megint nem kellett kétszer mondani neki. Elcsoszogott az üzlet egyik másik pontjára, ahonnan nyilván szemmel tudott tartani. Végül is ki akarna egy tolvajt egyedül hagyni az ékszereivel. Valószínűleg azt hittem, hogy még a csodamódszereit is ki tudom játszani… érdekes, hirtelen érdekelni kezdett, Nyström mit is magyarázott össze nekik rólam. Az is meglepett persze, hogy elhitték egy alkoholista, halszagú remete szavait. Óvatosan eresztettem le a kanapéra Blairet. A lábait gondosan tettem le a puha matracra, még egy kisebb párnát is tettem alájuk. Letérdeltem mellé és úgy néztem az arcát tovább. – Maradjon még egy kicsit így a kedvemért… kérem – olyan halkan mondtam ki a szavakat, hogy a kobold ne hallhassa. Bár ki tudja, ezeknek a gusztustalan teremtményeknek talán a hallásuk is élesebb, mint a miénk. Sosem tanulmányoztam őket, sőt ha lehetséges volt el is kerültem őket jó messzire. – Hamarosan jobban lesz – nyugtagattam szelíden. Nem nyúltam a víz után, habár valószínűleg jobb lett volna, mint az, ami már-már elkerülhetetlennek látszott. Nem szerettem volna, ha megint csattan az a pofon az arcomon… de talán még az is jobb, mint lopva egymás szemébe nézni, vagy szenvedni az őrjítően nőies illatától. Forrt a vérem és minden idegszálam meg akart érinteni őt. Na persze, nem vagyok én erőszakos, csak odáig megyek el, ameddig Blaire engedi. Óvatosan simítottam félre egy hajszálat az arcából. Nem tudom hogyan keveredett megint oda, de jól esett a selymes tincsen végig simítani az ujjaimmal. Nem tudom, mikor kerültem ennyire közel hozzá. A hófehér bőrének minden apró részletét láttam, ahogy a kezem a rakoncátlan tincsről az arcára tévedt, már érezhettem azt a finom puhaságot is. De hiányzott már ez nekem. Hát megint itt tartok… – gondoltam. Vége volt a szerencsétlenkedésnek, az állandó elvörösödésnek, már nem tudtam parancsolni a testemnek. Először gyengéden préseltem az ajkaimat az övéhez. Vártam, hogy viszonzásra talál a csók, mert ha igen, akkor tudtam: szenvedélyesebb lesz, mint ami ott csattant el a kávézóban. Ebben már nem lesz semmi zavarba ejtő, mert őszintén akartam és a kezemben volt az irányítás. Az csak egy esetlen kis puszi volt egy diáklánytól. Ez azonban valódi csók volt tőlem neki. Cím: Re: Diadém Írta: Blaire Montrego - 2017. 06. 17. - 08:37:07 zene: TN- Elise (https://www.youtube.com/watch?v=oP7_dwimSlQ&list=PL36B36FB56E147EEA&index=3) (http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/0c0cfdde500b55a5438100482ab91e3f_zpshowsgcng.gif) - dress - (http://www.polyvore.com/shopping_time/set?id=222729240) And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time' ~~ ❈ ~~ – Kényelmesebb lenne a kanapén… – Valóban. Mondhatnám ezt is akár, mégis elszorul a torkom. Még levegőt is szaggatottan sikerül csak vennem. Kissé sípolva. Mindössze félszegen bólintok, habár... a tekintetem nem azt sugallja, amit a fejem biccentése jelent. S mintha csak jobban szemügyre akarna venni, vagy mintha nem tudna eligazodni rajtam, vagy a fene tudja miért, de Elliot keze a hátamra siklik kissé fentebb, mint eddig volt és megtámasztva közelebb vonja felém a fejét. Szinte centikre van tőlem, legalábbis amennyire így elsőre fel tudom mérni. Az orrunk épp nem ér össze. Volt pedig már ilyen közelségben, mégis fél ütemet kihagy a szívem. Már megint. Ejjj, nem lesz ez így jó. – Habár szívesebben tartanám a karomban még egy kicsit. – - Jó...- suttogom, szinte rekedten. Nem fogok ellenkezni. Egyrészt erőt sem érzek magamban és kedvem sincs hozzá. Épp eléggé lefoglal az, hogy érzem, amint az arcomba pumpálja a testem a vért. Legalábbis egy jelentős részét. Noha nem pislogok, és állom a szemkontaktust egy idő után ösztönösen könnybe lábad a szemem. Annyi segítségem, hogy a kobold megérkezik a vízzel. Már egy halleluját mormognék el, mivel így a férfi kénytelen elpillantani rólam. Én viszont nem bírom levenni a tekintetem róla. Jelen esetben most a nyakát bámulom, a pontot ahol a haja végződik és a bőre indul. Meg a füle vonalát. – Jó és most tűnjön el! – Megmoccanok a hangjára. Nem veszem le róla a tekintetem így mikor visszafordul áthatóan pislogok rá. - Már megint faragatlan. - Megint csak suttogok. Hangomban most viszont van némi kis megrovó ejnyebenye színezék. Végtére is ez egy elit hely, elit kiszolgálással. Olyan most, mint a bátyám mikor nincs kedve valamihez. A bunkóság mögé rejtőzik, pedig... tudom hogy nem ilyen. Alapvetően nem ilyen. Alapvetően kedves és udvarias és... és Elliot is ilyen. Miért van az, hogy a férfiak átváltoznak gyökeresen, ha valamihez baromira nem fűlik a foguk? Rejtély. Végül O'Mara csak megmozdul. Lassan ereszkedik le velem a kanapéra, aminek eléggé új szaga van. Biztos nemrég szerezhették be. Meglep mennyire kényelmes. Épp olyan, mint amilyennek látszik. Igazából nem is gondoltam volna, tekintve hogy baromi macerás olyat találni, ami ténylegesen jó. Tapasztaltam, mikor két éve lakberendeztem a londoni házat. – Maradjon még egy kicsit így a kedvemért… kérem – Talán a suttogás miatt, de abszolút bensőségesre sikeredik minden egyes kiejtt szó. Hát lehet erre nemet mondani? Persze hogy nem. Szóval kissé elhúzom a szám, jelezve, hogy nem díjazom az ötletét, de tudom, igaza van. Ha lett volna bennem annyi ész, hogy nem pattanok fel azonnal, talán nem lenne erre sem szükség. De hát utálok ájuldozni, és a padlón kikötni na. – Hamarosan jobban lesz – - Igen, tudom. - Szusszantok egyet és már épp lesütném a szemem, de magamra vonja a figyelmét a mozdulat. A keze, ami felém nyúl és kisimít az arcomból egy újabb tincset. Fel sem tűnt hogy odakerült már megint ahogy az sem hogy zavart. Márpedig tényleg zavart csak... hát jobban lekötött a szép csokoládébarna szempár. Épp úgy, mint most is. És talán a hirtelen támadt bizsergéstől amit az ujjai váltanak ki bőröm érintésére, vagy mert amúgy is valami abszurd ötlettől fogva vonzódom ehhez az emberhez, de... elfog a kísértés. És nem csak engem. Mert a férfi mozdul és arca ezúttal túlontúl közel kerül. Lehunyom a szemem és nem akadályozom meg semmiben. Őt sem lehetne, ahogy Ericet sem lehetett. Ez a csók, mert hát ez most igazi csók, teljesen más. Ő nem követel, mindössze egy nagyon kicsit és nagyon szelíden. És ez meglep. Sokkalta inkább belőle nézném ki az erőszakosabb viselkedést és Lestrangeből az úriemberi viselkedésformát. Az élet fintora, hogy épp fordítva adatik a dolog. Mélyen szívom be az illatát, miközben visszacsókolom a magam esetlen módján. Na igen, nincs sok tapasztalatom benne, habár vele épp megesett már. Igaz az közel sem volt ilyen. Mert hogy milyen is? Hát a szája puha és finom és annyira nem illik hozzá, a lényéhez az ilyesfajta kedvesség, ahogy rábír hogy megadjam neki magam hogy az már égbe kiáltó. De persze eléri és óráknak tűnő percekre veszek el vele a Diadém hátsó zugában. Csakhogy ez sem tart örökké, ahogy semmi sem. És én szakítom meg, noha nem tudom hogy sikerül lélekjelenlétet erőltetnem magamra. Mindössze az tiszta hogy kótyagos fejjel pislogok rá. Tenyerem pedig a mellkasán, ahogy egy végtelennek tűnő mámoros perc után a szeméből az ujjaimra siklik a tekintetem. Szóval ezek szerint én toltam el magamtól. - Ne... - kezdem de elakadok. És rájövök, hogy félreértheti így, hogy nem fejeztem be amit eleinte akartam. - Ne itt... - Nyögöm ki elfúlva nagy nehezen, mert nem vele van a baj. És talán nem is velem, noha a mi kettősünk azért eléggé vitatható téma lenne. Csak nem ma és nem számomra. Zavarba jövök, mert fogalmam sincs, hogy ezután mi jön. Minek kéne jönnie? Óvatosan emelem el a kezem és szelíden nyúlok a számhoz. Még mindig bizsereg tőle. Halovány mosoly bujkál ajkaim szélén, részben az emlék hatására, részben mert még mindig hihetetlennek tűnik. Az hogy ő kezdeményezett és hogy itt... épp itt... - Mi lenne ha körbenézne? Válasszon magának valamit. Kérem. - Kissé félrebiccentem a fejem, miközben figyelem őt. Remélem megteszi. Remélem talál olyat, ami tetszik neki, mert eredetileg is ezt terveztem. Hogy meglepem őt valamivel. Valami jó drágával. Végtére is ingyen visszaadta a bátyám pálcáját és ezzel hatalmas tehertől szabadította meg őt. Engem pedig a végtelen aggódástól. Szóval megérdemli. És én ezáltal ha ott hagy kapok pár percet, vagy akár többet is. Amíg összekaparom magam. A lelkem, a szívem, ami valamerre messze lemaradt a testem mögött. Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 19. - 16:45:48 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/64/6b/fd/646bfd55e3f4c5d33ee6f8a0d9649431.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. Belefeledkeztem a pillanatba. Hagytam, hogy a vágyaim irányítsanak. Blaire puha ajkaira tapadtam és éreztem, ahogy az egész testem átmelegszik. A forróság olyan elviselhetetlen, még is olyan kellemes volt, hogy még közelebb furakodtam hozzá, a kezemmel végig simított a nyakán, a vállain és a karján. Ahogy a haja bele-beleakadt az ujjaimba, csak még jobban akartam. Már nem kiáltozott egyetlen gondolat sem a fejemben arról, hogy Mathias húga vagy éppen túl fiatal volna hozzám. Csupán az állított meg, hogy nyomást éreztem a mellkasomon és nem tudtam ellenállni ennek az erőnek. Hagytam, hogy tegyen, amit akar... ha nem akarja ez, akkor nem volt miért erősködnöm. Igaz viszonozta a csókot, de talán csak azért, mert idő kellett neki arra, hogy felfogja, mi történt. Megértem én, hogy nem vagyok egy tipikus szépfiú. Azt is elfogadom, hogy nem mindenki vágyik egy tolvaj társaságára, főleg akkor nem, ha az illető egy aranyvérű család örököse. De hát nem feleségül akarom venni, valójában én senkit sem akarok már elvenni. – Ne itt… Nem értetettem, miért ne lehetne itt csókolózni. Esetleg idejön az a senkiházi kobold és megpróbál elküldeni innen? Nem hiszem, hogy csak úgy odamert volna állni elém egy ilyen szöveggel. Tudom, hogy egy finom üzletben voltunk, de engem nem különösebben érdekeltek a szabályok. Egész életemben kerültem őket és még Blaire vagy a kobold kedvéért sem terveztem őket betartani. Zavartan bólintottam. Nem bámultam tovább, inkább lenéztem a padlóra, oda ahol a térdem pihent a kanapé mellett. Csendesen sóhajtottam, talán nem is hallotta meg, csak a mellkasom emelkedett meg jobb, mint máskor. Ez elég is volt ahhoz, hogy a forróság elkezdjen csökkenni, de az igazi változást a következő mondatok tömeg hozta csak el igazán: – Mi lenne, ha körbenézne? Válasszon magának valamit. Kérem. Nyilvánvalóan nem ismertük eléggé egymást. Blaire nem tudhatta, hogy mennyire gyűlölök csak úgy kapni valamit. Szeretek megküzdeni a kincseimért, nem pedig kézbe kapni őket, mint valami ajándékot. Az úgy nem szórakoztató és a legkevésbé sem izgalmas. – Én nem igazán… – kezdtem volna dadogva előadni, hogy inkább maradnék a csóknál, semmint valami tárgynál. Azonban nem volt értelme. Nem akartam ilyen dolgokat kimondani, nem az én stílusom és már az enyhe elutasítástól kellőképpen zavarba jöttem, mondhatni örömmel távoztam volna a környékről is. Egy gondolat mentett meg attól, hogy tétován bámuljak rá tovább. Végül is az ajándéknak nem kell feltétlenül nekem szólnia, illetve inkább közvetve. Az unokahúgom, Amber jutott eszembe, aki bizonyosan örülne bármilyen csecsebecsének és az ő mosolyánál nem is kaphatnék szebb meglepetést egy ilyen nap után. – Rendben – egyetem bele végül és nagy nehezen felkeltem a padlóról. Éreztem, hogy a lábamba visszatér a fájdalom. Szükségem volt egy pillanatra, hogy összeszedjem magamat teljesen. Megigazítottam a kicsit meggyűrődött ruhámat. Zavartan a helyére fésültem a hajamat az ujjaimmal, majd újra Blaire felé pillantottam. Szándékosan nem néztem a szemébe. Nem akartam még kellemetlenebbé tenni a helyzetet. Nem volt elég az az elutasítás, most még el is kellett fogadnom tőle valamit. Tudtam persze, hogy egy pozitív gesztusnak szánta, de én rosszul éreztem magamat tőle. – Addig is pihenjen… – dörmögtem el. Gyorsan magára hagytam, elsétáltam az üzlet közepe felé. Nem néztem meg különösebben az ékszereket, inkább csak megálltam a vitrinek mellett és tétován bámultam magam elé. Sosem gondoltam volna, hogy fényes, szépséges, finom dolgok között is képes lehetek kellemetlenül érezni magamat. – Nos, Mr. O’Mara venni vagy lenyúlni akar valamit? A hangra mellkasomhoz kaptam. Nem számítottam társaságra, főleg nem arra a reszelős hangú koboldra, aki korábban is lépten-nyomon felbukkant. Lepillantottam rá és valószínűleg vicsorogtam is, mint valami veszett kutya. – Csak nehogy a nyelvét lopja el valaki, Mr. Kobold – mondtam kissé sértő hangsúllyal. – A kisasszony kért meg, hogy válasszal valamit – tettem hozzá, miközben a fejemmel a kanapé felé böktem. Nem akartam odanézni ezúttal. Biztosan visszacsábulnék mellé, ahelyett hogy ezt a rengeteg csillogó-villogó ékszert bámuljam. Miss Montrego, ezüstös tekintete legalább annyira vonzott, mint bármelyik ékszer ebben az üzletben. – Van valami, amit egészen kicsi gyerekek is tudnak hordani? – érdeklődtem. – Néhány karkötő van itt a szomszéd vitrinben – mutatta és átvezetett oda. Csupa gyöngyből készült aprócska ékszer volt. Bármelyiket könnyen el tudtam volna képzelni Amber vékonyka csuklóján, habár az öcsém bizonyára nem tartaná helyénvalónak az ilyesmit. Nincs is sokértelme egy gyereknek ilyesmit venni, nem értené meg az értékét… de talán ez rám emlékeztetné örökre. Az életmódom nem valószínű, hogy megérem az időskort, legalább ennyi maradjon utánam neki. Persze az sem túl helyénvaló, hogy mással fizettetem meg a saját emlékemet. – Az a rózsaszín gyöngyös nagyon tetszik – mutattam. – Különleges darab – biccentett. – Nem csak azért, mert ritka példány. A kislány csuklójával együtt képes nőni, így felnőttként is könnyedén tudja viselni. Ahogy kivette a vitrinből és a kezemből adta, jött a szokásos érzés. Tökéletes – gondoltam, ahogy az ujjaim között megforgattam az apró gyöngyöket, majd felpillantottam. Blaire-t kerestem a szemeimmel, azt akartam, hogy ő is nézze meg, ha olyan állapotban van már. Cím: Re: Diadém Írta: Blaire Montrego - 2017. 06. 20. - 14:43:51 zene: TN- Elise (https://www.youtube.com/watch?v=oP7_dwimSlQ&list=PL36B36FB56E147EEA&index=3) (http://i.imgur.com/0StCKzy.jpg) - dress - (http://www.polyvore.com/shopping_time/set?id=222729240) And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time' ~~ ❈ ~~ Bőröm lángol az érintése után, és űr keletkezik, ahogy eltávolodik. De jobb így, jobb így. Legalábbis ezzel győzködöm magam. Pedig amúgy nem, de... ez túl nyílt terep. És nekem... mondjuk úgy, hogy vigyáznom kell a jó híremre. Erősen tartok attól például, hogy ez az ostoba kobold mit láthatott. És ezen felül rettegek attól hogy mint mesél majd el a bátyámnak. Hál istennek Mathias ezer évben egyszer téved be ide, többnyire karácsonykor, vagyis előtte. Tudja hogy ez az egyik kedvenc üzletem, és néha innen vesz nekem dolgokat. Legutóbb azt a szív alakú medált kaptam, ami mindig felforrósodik, ha a közelemben van. Ezzel jelezve, hogy mennyire szeret. A pláne hogy négyfelé lehet nyitni és benne fényképek vannak. Róla és rólam. Meg Ericről és Leáról. Akkor még köze nem volt az amnéziának hozzá, és még a Nagyúr sötét korszakának utolsó kis reményszikrája volt a karácsony. Akkor még hárman ültünk le az asztalhoz, igaz, apu hamar kifeküdt a sok alkoholtól. Elnosztalgiázom a régmúlt időkön, míg Elliot kisebb vonakodás után csak beleegyezik, hogy körbejár. Hallom hogy fojtott hangom beszél a tulajdonossal, de zsong a fejem semhogy azzal foglalkozzam, mit is művelnek. Nem tudom hogy az enyhe méreg hatására, vagy a férfi ajkai vannak rám ilyen hatással. Igazából egyre megy. Ujjaim a pohár vízért nyúlnak, s közben megremegnek. Visszahúzom a kezem ösztönösen, noha ajkaim hirtelen kicserepesednek. Eszméletlen vágyom egy kortyra. Mély levegőt veszek és ülő helyzetbe tornázom magam. Így már jobban látom az üzlet többi részét. Elliotot is háttal. A szőke haját és a merev tartását. Nem illik ide, abszolút nem illik ide. S mégis van benne valami, ami vonzz magához. Részben persze az a kevéske, amit tudok róla. Hogy veszélyes és nagy tudású. Hiába nem járta ki a Roxfortot, tisztában vagyok azzal, hogy mennyi mindenre képes. Mondjuk feltalálni magát egy helyzetben vagy egy adott szituációban. Pont mint most is. S elnézve őt, szépen lassan közben rájövök, hogy nem a méregtől vagyok szomjas, hanem mert többre vágyom. Sokkal többre. Pedig nem szabad. Nem lehet. Nem. Szusszantok és megragadom a vizet. Iszom belőle és ujjammal megkocogtatom a poharam tanakodva. Pár pillanat múlva úgy érzem magam, mint aki felkelt az álmából lehajtotta a reggeli kávéját és friss meg fiatalos. Üdén állok fel. Igaz arcom kissé sápadt, ahogy belepillantok a mellettünk felhelyezett tükörre a falon, no de annyi baj legyen. Megindulok feléjük, s szép lassan egyre tisztábban értem miről is folyik a társalgás. – Az a rózsaszín gyöngyös nagyon tetszik – – Különleges darab. Nem csak azért, mert ritka példány. A kislány csuklójával együtt képes nőni, így felnőttként is könnyedén tudja viselni. - Meglátom Elliot szemében a csillogást. Az akarást. Valamiért beleborzongok ebbe. Fél kezemmel ösztönösen ölelem át magam és simítok végig a karomon. Eszembe jut hogy valahogy nagyon ehhez hasonlóan tekintett nemrég rám is. Mint egy tulajdonra, mint egy kincsre. Nem, ez... nonszensz. Ostobaság! Mikor felém tekint egy kósza mosolyt villantok és mellé lépek. Talán túlzott lelkesedéssel a hangomban bököm ki. - Akkor nem is kérdés, hogy megvesszük ezt a szépséget! - Rápillantok a kis pirinyó rózsaszín gyöngyös karkötőre, majd a férfi ujjaira simítom a tenyerem. Vele együtt zárom rá a kezét, ezzel is jelezve, most már az övé. - És még kérném az oroszlános gyűrűt is. Igen, azt ott! - Bökök ugyanarra a pultra, ahol nemrég a kígyóssal szenvedtem el a balesetet. - Végül is az is roxforti címerállat. - vonok vállat könnyedén magyarázatképpen. - A másik amúgy sem jött be. - Hangomban némi humor bujkál. Tekintetemben pedig valami más. Valami egészen más. Olyasmi, amitől még saját magam is megrettenek. És ez baj. Nagyon nagy baj. Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 21. - 07:08:27 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/64/6b/fd/646bfd55e3f4c5d33ee6f8a0d9649431.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. Blaire hirtelen jelent meg mellettünk. Reméltem, hogy nem kapkodta el a felkelést és most már tényleg sokkal jobban érzi magát. Nem lett volna jó, ha esetleg megint elájul a méreg hatására. Miért aggódok érte ennyire? – futott át a gondolataim között a kérdés. Még magamnak is nehezen vallottam be, hogy mennyire tetszik. Nagyon nehéz volt ellenállni neki ott, az üzlet hátsó részében. Ha nem állít meg, akkor biztosan még hosszú percekig élveztem volna azt a csókot. Bizonyára már így is elég illetlen voltam… nem véletlenül állíthatott. Ha tudná, hogy inkább választanék egy újabb csókot valami csecsebecse helyett, vajon mit gondolna? Visszapillantottam a tenyeremben pihenő rózsaszín gyöngyökből összefűzött, egyszerű, de annál értékesebb kis ékszerre. Amber imádni fogja, mint a kincseimet – ez nem volt kétséges –, hiszen azok között is rendszeresen kutakodott és lelkesen kérdezgette a történeteiket. Ennek a karkötőnek is van története, csak a megfelelő színezettben kell előadni, hogy egy gyereknek is tetszen. Például: A tolvaj, akiről mindenki azt hitte, hogy gonosz és önző, megpróbálta megmenteni a hercegnő életét a kígyómarástól. Nem sikerült neki, de egy csókkal felélesztette. A hercegnő pedig jutalomként ezt a kis ékszert adta neki. Igazi gyerekeknek való mese, nem igaz? – Akkor nem is kérdés, hogy megvesszük ezt a szépséget! – mondta. A keze hirtelen ért hozzám. Az ujjaimat finoman rázárta az ékszerre és ebből tudtam: nincs ellenvetése. Azért örültem, hogy nem kérdezősködött, miért pont ezt választottam. Nincsen ellenvetésem, Miss Montrego nem veszélyes rám nézve valószínűleg, habár bármikor rám küldhetné éppenséggel az aurorokat… de a magánéletemet csak a legvégső esetben kotyogom ki. A családom védelmében jobb ez így. Bólintással jeleztem, hogy köszönöm. – És még kérném az oroszlános gyűrűt is. Igen, azt ott! Erre a mondatra eszméltem fel a gondolataimból. Visszasétált ahhoz a pulthoz, ahol korábban a kígyós darabot nézte ki magának. Reméltem, hogy ezúttal nem próbálja fel az ékszert, végül is anélkül is bizonyosan jó lesz az ujjára. Az ilyenek átalában könnyedén felveszik az ember számára megfelelő méretet, elvégre koboldmunka. Elvigyorodtam, hogy már megint egy állatmotívummal gazdagított ékszert választott. – Máris csomagolom őket! – mondta a kobold, így átadtam neki a karkötőt. Elindult a kassza irányába. Én is lassan megindultam arra, Blaire-rel az oldalamon. Direkt közelebb álltam hozzá, hogy érezzem az illatát. Ha már egyszer elutasított, legalább ennyi élvezet hadd maradjon a mai napra nekem. – Nem fél, hogy az oroszlán is megharapja az ujját? – érdeklődtem. – Tudja, ha elválnak az útjaink, nem lesz aki megvédje. Természetesen csak húzni akartam egy kicsit. Jól esett egy kicsit cukkolni, hiszen ezúttal nem bántásnak szántam. A hangom inkább volt játékos, semmint kegyetlen. Blaire nem váltott ki belőlem olyan érzéseket, mint a bátyja, egészen más kapcsolat fűzött minket egymáshoz. – Végül is az is roxforti címerállat. – A mondat végén megvonta a vállát. – A másik amúgy sem jött be. – Dehogy pont a Griffendél címer állatát választotta… – dünnyögtem. Döbbenetes, hogy valaki szerint a túlzott vakmerőség előnynek számít. Az embernek nyilván kell egy cseppnyi bátorság, de sokkal fontosabb, hogy a lépéseket megfontoltan tegye meg és a helyzeteket az előnyére fordítsa. Nagyon kevés dolog van, amiért szívesen vállalnám az életem feláldozását. Nem érdekelnek a nagyobb célok, önző voltam mindig is és az első a saját érdekem volt. Hamarosan fizettünk és egy kis dobozzal a kezemben sétáltam ki az ajtón, visszatérve a kis utcába, ahol nem rég még a kirakatot bámultam csillogó szemekkel. – Köszönöm ezt… – emeletem fel a dobozkát. Egyenesen Miss Montrego szemébe néztem. Az ezüstös csillogásba elvesztem megint egy rövidke pillanatig, ezúttal azonban gyorsan magamhoz tértem. Nem akartam volna újra letámadni őt, az részemről nem volna tisztességes viselkedés. A „ne itt” akár finoman azt is jelezhette, hogy egyáltalán nem akar a közelébe látni. Persze, mit is vár egy „koszos tolvaj”? Valószínűleg azt sem árt majd beleszőnöm a mesébe, hogy a hercegnők nem kedvelik a tolvajokat. Amber jobb, ha megtanulja a társadalmi különbségeket már fiatalon. – Elkísérjem valahová még? – kérdeztem és kicsit tétován sütöttem le a szememet. Cím: Re: Diadém Írta: Blaire Montrego - 2017. 06. 27. - 18:39:52 zene: TN- Elise (https://www.youtube.com/watch?v=oP7_dwimSlQ&list=PL36B36FB56E147EEA&index=3) (http://i.imgur.com/eE7URnA.jpg) - dress - (http://www.polyvore.com/shopping_time/set?id=222729240) And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time' ~~ ❈ ~~ Örömmel és maximális elégedettséggel tölt el a perc, mikor a pulthoz szökkenve halálos nyugalommal arcomon fizethetem ki az ékszereket. A galleonok és a knútok hűvösen simulnak bele a tenyerembe és halkan koppanva érnek asztalt. A kobold elszöszmötöl a csomagolással, szépen mindegyiket díszdobozba teszi. Nem bánom nem is állítom meg. Végtére is mindkettő ajándék. – Nem fél, hogy az oroszlán is megharapja az ujját? Tudja, ha elválnak az útjaink, nem lesz aki megvédje. - Elliot kérdésére felé kapom a fejem, és szélesen elmosolyodom. Még a fogam is kivillan és elkuncogom magam. Kedves ez a gesztus. Ez a törődés, ez az odaadás. Szokatlan is egy hasonló kaliberű férfitól mint ő - Szeretek veszélyesen élni - kacsintok egyet kacéran, majd visszafordulok a koboldhoz. És csak úgy félvállról jegyzem meg. - Azért meg tudom én védeni magam! - Tudom nem látszi, de a sanda oldalpillantásomból sejtheti nem tetszik, hogy nem néz ki ennyit belőlem. Jó, igaz ami igaz, ma itt nem brillíroztam, de.... nem szoktam ennyire béna lenni. És igazából bele se merek gondolni abba, hogy ennek esetlegesen épp ő lehet az oka. A dünnyögésére oda sem figyelek. Utálom, ha dünnyög. Nemcsak ő ilyen, Mathias is. Ki nem állhatom! A bátyámra rendszeresen ráripakodom. Ha akar valamit, mondja ki Merlin édes szerelmére! Mi a jó abban, ha ezzel a másikat bosszantja? Hogy bosszant, persze, világos! A szemem forgatom meg, majd végül Elliot felé fordulok. Kérdés nélkül a kezébe adom a dobozt, amelyik a nagyobb és amelyikben a karkötő lapul. Kíváncsi vagyok kinek szánja. Nagyon kíváncsi vagyok. És már épp megkérdezném, de végül mégis csak az ajlamba harapok. Inkább elindulok vele ki az üzletből. Előtte persze még felnyalábolom a tulajdonaimat és végül a szatyrokkal a kezemben kilépek ki a tavaszi friss levegőre. Ahogy beleszippantok a levegőbe rögvest jó kedvem támad. Hirtelen frissnek és fiatalnak érzem magam. Talán az idő teszi. Sőt biztosan. Csak ne érezném Elliot illatát még hozzá plusz adalékként, mert... Nem szívesen vallom be, de kedvem lenne a nyakába ugranom. Evidensen türtőztetem magam. Végtére is ha a bolt egy opcionálisan veszélyes helyszín volt akkor a nyílt utca nem más mint egy önkéntes gyilkosság potenciális színtere. Na nem, azért ennyire komplett idióta nem vagyok. És ajánlom, hogy ő se legyen. – Köszönöm ezt… – Rápillantok, majd a dobozra. A szalag megleng a szélben, Szép selyem, abból is a drágábbik fajta. Már ránézésre is puha és selymes. Visszapillantok a barna szemekbe és elmosolyodom őszintén. - Igazán nincs mit. Igazából.. én köszönöm. A pálcát. És... a nagylelkűségét. - Igen, kimondtam. Mert az volt. Igaz ő nem is sejti ez nekem mennyit is jelent. Mathias meg még inkább, de... jobb is ez így. – Elkísérjem valahová még? - A kérdés percekig ott lebeg közöttünk. Ösztönösen végigtekintek magamon, a cuccokon, majd az utcán sétálókon. Hmm kísérni? Ő? Engem? Biztos hogy ez jó ötlet? Újra kénytelen vagyok a számba harapni, de ez most a feltörekvő dilemma visszafojtására szolgál. Na nem mintha ezzel bármit is megakadályozhatnék. Agyam ugyanis lázas táncot jár. Próbál minden alternatívát mérlegelni, minden valószínűséget és valószínűtlenséget kiszámolni. Sikere kb egyenlő a nullával, de... de akarom. Akarom, hogy elkísérjen. Pedig tudom hogy nem helyén való. Hogy nem kellene. Hisz veszélyes. Nem ő maga, habár lehet még ő maga is. Sokkal inkább a helyzet. És én magam. Mert sejtem mit is akarok. És az ő. De nem, nem lehet. Nem illik és nem szabad. Fújok egyet és a telepakolt kezemmel igyekszem egy tincset kiterelni az arcomból, miközben bólintok. - Igen, azt megköszönném. Hazavinném ezeket. - Látványosan emelem meg a táskákat. Nem, nem azt várom, hogy elvegye tőlem, szimplán csak az okot akarom bemutatni. - Igazából van egy lakásunk négyutcányira innen. De... - akadok el, miközben elindulok a lépcsőn lefele. Visszapillantok a vállam fölött és ravaszkás mosollyal mondom ki a szavakat. - ... csakis úgy jöhet, ha megígéri, hogy nem lop el semmit sem. - Vajon képes megállni? Kétlem. Mert tudom, hogy biztos megtetszik ott neki valami. És remélem, hogy az a valami kivételesen nem egy pótolható tárgy lesz. Cím: Re: Diadém Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 28. - 16:51:35 (http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/64/6b/fd/646bfd55e3f4c5d33ee6f8a0d9649431.jpg) [viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222730468) Blaire 1999. március 12. A levegőn kicsit talán észbe kaptam, hiszen odabent, az üzletben már eléggé fülledt volt a levegő. Még mindig nem éreztem helyénvalónak, hogy ilyesmit vett nekem, főleg nem egy pálcáért. Nem szeretek megvásárolható jutalomban részesülni, ez olyan, mintha engem is megvennének. Jobban szeretem, ha kérhetek a tetteimért – amennyiben akad olyan – valami kevésbé tárgyiasítható gesztust. Általában a figyelemelterelést kedvelem a legjobban, míg a kiszemelt tárgyat elveszem. – Nem voltam nagylelkű, egyszerűen nem volt szükségem a pálcára és azért segítettem magának a boltban, mert olyan kedvem volt – válaszoltam talán kissé morcosan. Amolyan terelésnek szántam ezt a kísérjem-e el még valahová. Nem akartam tovább olyan jelzőket hallani magammal kapcsolatban, ami még a legeslegjobb formámban sem igaz rám. Általában igyekszem megőrizni a kemény álcámat és csak bizonyos emberek kedvéért vetkőzöm le és mutatom meg, másmilyen is tudok lenni. Ez azonban nem jelent azt, hogy én jó ember lennék. Ha így volna, akkor nyilván nem történt volna velem ennyi borzalom… Alapvetően nem születtem túl jó ajánlólevéllel. Az apám egy Rowle, akiről kiderült, hogy aljas és önző. Még engem is meglepett, hogy egyáltalán velem szemben képes valamennyi gyengédségre. – Igen, azt megköszönném. Hazavinném ezeket. A válasszal együtt érkezett egy bólintás is. Egy bájos mozdulattal tűrte el megint a tincset az arcából. A folytatásban pedig érkezett egy furcsa kis mosoly, amit nem tudtam hová tenni. Ravasznak tűnt és ez nem illett Miss Montregohoz, habár így is rendkívül csábító volt. – Nem életcélom a világ összes házát kifosztani… de egyébként sem ígérhetek semmit – válaszoltam és mellé siettem. A macska köves után kopogott a cipője talpa, én pedig csak hallgattam a ritmust. Sokkal gyorsabb volt nálam, bizonyára azért, mert neki ép volt mind a két lába. De nem érdekelt, szívesen loholtam utána – még ha nem is a rossz értelemben. Egy kicsit persze meglepett, hogy elhív a lakásukra. Nem annak a típusú nőnek tűnt, mint Esmé vagy az az Olivia tavaly nyárról. Esmé sem rángatott persze az ágyába, de ő valahogy sokkal nyitottabb volt, mint Blaire, könnyebben el tudtam hozzá képzelni már az elejétől fogva egy ilyen kérdést. Olivia hazakísérésre vágyott, meg italozásra sze… khöm… etyepetye címszóval. Sokkal finomabb, mint bármelyik nő, akivel eddig találkoztam – állapítottam meg. A kicsit harsányabb típust kedveltem alapvetően, de megfogott benne valami és ez most már tagadhatatlan volt. – Hadd vigyek akkor legalább valamit – mondtam. Finoman a kezéhez értem, végig cirógattam az ujjaimmal, míg elértem a táskák füléig. Nem tudtam, hogy engedi-e egyáltalán elvenni őket. Ezúttal azonban tényleg nem volt semmi hátsószándékom, egyszerűen tényleg segíteni akartam neki. Nem tűntek persze különösebben nehéznek, hiszen ruhák meg ékszerek lehettek bennük nagyrészt, ráadásul a papír sem éppen nehéz. Jobb lett volna persze hopponálni, de még mindig nem végeztem el a tanfolyamot teljesen. Hát igen, ez is egy olyan dolog, amiről nem sokan tudnak. Még hónapokkal ezelőtt kezdtem el a dolgot, természetesen apám segítségével a tanulást. Esmét akartam meglepni vele. Jellemző, hogy mire eljutok a sikerélményig, ő már nincs is képben. Az az egy-másfél héttel ezelőtti találkozó is remekül sült el… kétlem, hogy valaha még látnánk egymás. Talán mindkettőnknek így a legjobb. Nekem nem való a komoly, családos élet, Esméhez pedig nem való egy tolvaj. Hozzá egy herceg illik… ahogy Miss Montregohoz is. – Tudja… – kezdtem a vallomást. – Egy valamiről már biztosan megmondhatom, hogy tetszeni fog a lakásban. Mondtam, ahogy felé fordultam. Alaposan végig mértem és tudtam, éppenséggel tudnék mit kezdeni vele. Ó, Merlinre, ez most jó alpári egy gondolat volt, még tőlem is… természetesen sosem bánnék vele úgy, mint azzal az Oliviával. Blaire maga volt a finomság, az elegancia. Gyengéden érnék hozzá, mint egy érzékeny tárgyhoz, ami széteshet már csak a puszta érintéstől is. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy fogalmam sem volt miként, de az egyik papírtáska füle elszakadt. A tartalma a földre esett, amit nem néztem meg jobban, hanem azonnal lehajoltam és visszapréseltem az eredeti helyére. Azzal együtt emeltem fel és a hónom alá tettem. – Nincs már messze az a lakás ugye? Mert akkor kibírja így is… mármint a csomag – mondtam zavartan. A lány szemébe néztem végig. Megint elvarázsolta az a szép szürke tekintetet és éreztem, ahogy a vérem szinte felforr. Az ajkaira akartam tapadni és olyan erősen ölelni magamhoz, mint aki el sem akarja engedni többé. Tudtam, hogy nem helyes ez a gondolat és nem szabad engednem a vágyaimnak. Nem lenne tisztességes vele szemben. Közelebb léptem hozzá. – A csomag lehet kibírja, de én nem… – suttogtam és odahajoltam hozzá. Lehunytam a szememet és adtam egy puszit az arcára. Ha nem azért hívott át, akkor jól pofára fogok esni, de talán jobb azelőtt megtudni, hogy már vetkőzni kezdek. Az lenne aztán a kínos helyzet. Folytatás: Itt (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,13112.msg68472/topicseen.html#msg68472) A helyszín szabad! Cím: Re: Diadém Írta: William Barrow - 2017. 08. 21. - 20:12:32 REED LANCASTER (http://i.imgur.com/tWPhYip.jpg) Régen látta Reedet. Nyilván sok volt a dolguk, ő legalábbis kezdetben erre fogta… Persze már Nathaniellel is kicsit átalakultak a heti egyszeri találkozások. Mostanában inkább a férfi házában találkoznak, hogy legalább az ne vegyen el plusz emberek idejéből és ne kelljen miatta másra bízni Adát. Persze, jó ez így. Ahogy Reedtől is mindig elfogadta, hogy ha más dolga akadt. De most mégis egész egyszerűen csak boldog volt tőle, hogy Reednek nagyon is akadt más dolga… Látta az újságokat. Mindenki róla és Batsa Welchről beszélt. Nagyon sok cikk volt gonosz hangvételű, de ahogy munkatársaival vagy ismerőseivel beszélt abból kiderült, hogy az átlagemberek inkább csak álmélkodnak az újonnan leleplezett páron. Persze őt is volt, hogy faggatták, mit tud. De semmit se tudott. Csak annyit, hogy Batsa Welch lenyűgöző teremtés. Volt szerencséje ugyanis találkozni vele több ízben is, hiszen úgy gondolták a kviddics világsztár hazaköltözésének papírmunkájával, illik az osztály fejének foglalkoznia. Gyönyörű, kedves és meglepően intelligens nő. Nem csoda, hát, hogy egy pillanatig sem kételkedett jó barátjának vonzalmában. Reed pontosan ugyanolyan kedves és intelligens volt az ő szemében, mint Ms. Welch. Érezte, és nagyon szurkolt is érte, hogy ez egy boldog és erős kapcsolattá váljon. Reed igazán megérdemelné már azt a boldogságot, amire mindig is vágyott és ami valamiért mindig elkerülte. De ő is mindössze annyit tudott, hogy egy szép, összeillő párt hoztak hírbe az újságok. Semmi többet. Így nagyon is időszerűnek tűnt már kettőjük találkozója. Bár pontosan a hölgy miatt éppenséggel nem nagyon számított rá, hogy Reeddel erre kerülhet sor. Azt gondolta minden Roxforton kívül töltött pillanatát a nőnek szenteli, így igazán elcsodálkozott rajta, amikor egy bagoly érkezett a találkozó helyével és idejével. Órájára pillantott. Persze korán érkezett, mint mindig. Gyorsan végignézett öltözetén, hogy az kifogástalannak minősül-e. Reed mellett sokszor még önmagát is kócosnak és koszosnak érezte, holott amúgy nagyon is adott a külső megjelenésére. Aztán végigpillantott a Mágus tér üzletein. Nem értette, miért kellett a szökőkútnál találkozni ilyen nyirkos időben és miért nem valamelyik kávézót vagy italozót jelölte meg barátja. Persze nem mintha különösebben zavarta volna… De Reed még annál is szűkszavúbb és rejtélyesebb volt, mint általában. Mégsem gondolt semmi rosszra. Biztos csak a szerelem… Fogta erre a dolgot. Mert egész egyszerűen nem szeretett aggódni a barátaiért, még akkor is, ha napi huszonnégy órában megtette. Önmaga nem érdekelte, az ő életével már nincs mit kezdeni, de reméli, hogy a többieket boldogan és egészségben hagyja hátra a világot. Azt pedig nagyon-nagyon kívánta, hogy Reedet egy szerető asszony oltalmába helyezhesse. Mikor kissé megfordul, akkor veszi észre a felé közeledő Reedet. És az ő tökéletesen makulátlanul jól fésült kinézetét. Sosem gúnyolódott barátja tisztaság és rend szeretetén, csak magában. Máshogy nem is lett volna tisztességes, hiszen neki is milliónyi hibája volt. - Szia. Jó, hogy végre láthatlak. – Üdvözli előbb egy kézfogással, de aztán kicsit magához is öleli. Mindig túláradó szeretet volt benne és pont ugyanennyi hűség is. Így akik igazán fontosak voltak a számára, már megszokták ezt a kedves kis gesztust tőle. – Nem szoktam türelmetlenül kíváncsi lenni… hisz tudhatod. De, mielőtt bármit is csinálunk vagy bármerre is indulunk. Tudnom kell, mi is van pontosan közted és a lenyűgöző Batsa Welch kisasszony közt. Cím: Re: Diadém Írta: Reed Lancaster - 2017. 08. 22. - 10:01:53 WILLIAM BARROW (http://i.pinimg.com/564x/f1/52/e7/f152e715ca3b69e852b457ba7304377e.jpg) [outfit] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227063957) 1999. március Az elhatározás már azon a napon megszületett bennem, hogy apámnál jártunk. Batsa szavai folyamatosan ott csengtek bennem: „De úgy hiszem, Reed élete azt mutatja, hogy egy rendes, gondoskodó feleségre van szüksége. Valakire, aki egy életen át szeretni tudja.” Ahogy lassan sétáltam végig a macskaköves téren ez a pár mondat megint előtört bennem. Elmosolyodtam és alig hittem el, hogy ennyire kiismert. Megigazítottam a zakómat, ahogy megpillantottam Will hátát. Nem volt nehéz felismerni, hiába nem szakítottam mostanában időt a találkozókra. Nem akartam kerülni, sőt már hetekkel ezelőtt elújságoltam volna neki, hogy milyen fantasztikus nővel találkoztam. Tudtam, hogy ő örömmel hallgatná meg a történetemet… azonban felgyorsultak az események és olyan nehéz volt még ezt az alkalmat is távol tölteni az iskolától. Will szerencsére megfordult egy kicsit, így találkozott a tekintetünk. Gyorsan végig simítottam a hajamon, hogy tökéletesen álljon. Még egy utolsó pillantást vetettem a cipőmre – ami szerencsére ezúttal szépen csillogott – és mire újra a barátomra emeltem a tekintetemet, már ott állt előttem kezet nyújtva. Azonnal el is fogadtam. – Szia. Jó, hogy végre láthatlak. A rövid ölelés közben én is kipréseltem magamból pár szót: – Én is nagyon örülök, hogy újra láthatlak… – Valóban boldog voltam és csupán ennyire futotta tőlem hirtelen. Jó volt újra érzeni a kézfogását, hallani a hangját. Egészen az az érzésem támadt, hogy már évtizedek teltek el a találkozásunk óta. Hiányzott egy igazi barát társasága, aki velem együtt örül és nem egy újság cikk alapján ítél meg. – Nem szoktam türelmetlenül kíváncsi lenni… hisz tudhatod. De, mielőtt bármit is csinálunk vagy bármerre is indulunk. Tudnom kell, mi is van pontosan közted és a lenyűgöző Batsa Welch kisasszony közt. Elmosolyodtam. Sejtettem, hogy tudja, mi történt velem mostanában. Aki olvassa a Prófétát tisztában lehet vele, a pletyka lapok igazából csak tovább nyúzzák az embert, olyan dolgokat keresve róla, amiket aztán teljesen kicsavarhatnak. Nem mondanám, hogy bánt a dolog. Valahol nem érdekel az egész, csak Batsát akarom boldoggá tenni, nem az újságírókat vagy a rajongóit. – Ezek szerint tájékozott vagy a témában – mondtam és alig tudtam levakarni az arcomról azt az idétlen mosolyt. Egyszerűen takargatni sem tudtam, mennyire boldog vagyok és talán Will előtt nem is kell. – Bemutattam Batsát az apámnak a múlt hétvégén – válaszoltam. Gondoltam, hogy ebből könnyedén megérti, ez a kapcsolat bizony igencsak komoly fordulatot vett. Nem bántam egyébként, hogy ilyen gyorsan történt. Furcsa, korábban nem gondoltam volna, hogy ilyen szerelem tényleg létezhet egy hónap elteltével. Annyira biztosan tudtam, hogy ezt a nőt kerestem eddig. Nem volt bennem kérdés, kétely vagy hasonlók. Ezért éltem túl az újságírók támadásait. Batsa rajongóinak támadó hangvételű leveleit. – És… meg akarom kérni a kezét… – Halkan beszéltem. Valahol féltem, hogy mit fog mondani William. Simán megpróbálhat észhez téríteni, hogy ez még túl korai és nem kéne elkapkodnom. – Tudom, hogy még korai. Egy hónapja vagyunk együtt… de én annyira biztos vagyok most ebben a kapcsolatban. – Magyarázkodásba kezdtem, mielőtt még mondhatott volna valamit. Az egyik épület irányába mutattam. – A Diadém itt van a közelben… és szükségem van valakire, aki segít kiválasztani a tökéletes gyűrűt – magyaráztam kissé bizonytalanul. Sosem gondoltam volna, hogy valaha Willtől ilyesmit kérek. Mármint még egyetlen barátommal sem válogatottam női ékszert, a barátnőimnek sem nagyon vettem korábban ilyesmit. Lassan indultam meg abba az irányba. Közben megint kiült a vigyor a képemre, amivel valószínűleg nevetségesen festettem. Most azonban, szinte éreztem, ahogy még közelebb kerülök a vágyaimhoz. Már nem a család az, hanem Batsa. Meg akartam erősíteni az összetartozásunkat, nem követelek én rajta semmit. Sem gyereket, sem azt, hogy állandóan mellettem legyen. Elég a tudat, hogy én vagyok az, akit ő választott. Cím: Re: Diadém Írta: William Barrow - 2017. 08. 22. - 20:09:05 REED LANCASTER (http://i.imgur.com/tWPhYip.jpg) Sosem engedte, hogy a nők túl közel kerüljenek hozzá. Nem akart senkit sem megszeretni annyira, hogy aztán nehéz legyen őt elengednie. És nem akarta azt sem, hogy valaki annyira megszeresse, hogy nehezen tudjon elmenni. Rövid az ő élete. Csak elrontaná valakinek a jövőjét… Nem akart senkit sem özveggyé tenni, vagy árvákat hátrahagyni. Magányosan élt, úgy tett, mint akinek a munka és az előremenetel mindennél fontosabb. Pedig az sem érdekelte. Kinek vagy minek gyűjtögesse a vagyont? Kinek vagy minek bizonyítson? Önmagának nem okoz ezzel örömöt, a háború óta már nem, másnak meg minek? Szóval ami nagyon is fontos most neki, azok a szülei, akik elől mindent titkol és csak magyarázkodik… de nem baj. Boldoggá akarja őket tenni, amíg boldoggá tudja. Unokák a húga részéről úgyis vannak. A Barrow név pedig amúgy sem túl jelentős ahhoz, hogy nagyon könnyeket hullajtson ilyesmiért az ember. Éppen így tisztességes az egész. Ahogy ő végiggondolta, elhatározta és végigvezeti az életét, addig az erdőig majd, ahol a halála ráköszön. Ő pedig vissza fog köszönni, és a lelkében békével, vele tartani. Mosolyogva néz Reed boldog arcára. Irigyli. Ez nyilvánvalóan nem kérdés. De családjának boldogsága mellett a barátainak az élete foglalkoztatja leginkább. Tényleg csak szeretné biztonságban és jóban itt hagyni őket. Ennyit szeretne. És Reednek is ennyit kívánt évről-vére, valahányszor látta a keserűségét vagy a próbálkozását. Barátja mindennél jobban vágyott egy megértő feleségre és egy szép családra. Batsa Welch pedig, a kevéske beszélgetés alatt kicsit kiismerve, nagyon is kedves asszonyává válhat Reednek. Így, habár tényleg korainak tartja az eljegyzést, igaziból semmi komoly ellenvetése nincsen. Várakozni csak a szokás miatt kéne? Minek, ha a vége úgyis ugyanaz lenne? - Lehet, hogy korainak találom… - Kezdi, miközben elindul a Diadém felé. – De nem rossz döntésnek. Találkoztam Ms. Welch-sel. Én intéztem a letelepedési papírjait. És valóban lenyűgöző nő. Épp olyan kedves és intelligens, mint te magad is vagy. Ha mindketten ennyire biztosak vagytok már most az érzéseitekben, akkor szerintem a házasság csak még boldogabbá tehet titeket. Így pedig a várakozás is indokolatlannak tűnik. – Biztatóan barátjára mosolyog, de egy pillanatra megáll, mielőtt kinyitná a bolt ajtaját. – Csak abban reménykedem, hogy Ms. Welch érzéseiben és jövőre tekintő vágyaiban is pontosan annyira bizonyos vagy, mint a sajátodéban. Mert nagyon nem szeretném, ha csalódnál. – Mondja komoly hangon, aztán kissé megrántja a vállát és csevegőbbre vált. - De gondolom édesapádnál mondott vagy tett valamit, amivel bizonyított… Legalábbis mondataidból ezt szűröm le… - Kissé elmosolyodik, hogy oldja a feszültséget, aztán egyszerűen belöki az ajtót és előre engedi barátját. Mikor belép, csak álmélkodik. A rengeteg ékszer és dísztárgy szépsége csak úgy hirdeti a gazdagságot és eleganciát. Talán kissé még csodálkozásra is nyílik a szája. Vásárolt már ékszert húgának és édesanyjának, de azt, amit most barátja élhet át, azt az érzést ő sosem fogja megismerni. – Örülök, hogy segíthetek a választásban. - Mondja mosolyogva, miközben barátja boldog arcát nézi. - Milyen gyűrűt képzelsz el a kedvesednek? – Mutat a gyűrűs pult felé. – Nagyon nagyot? Hirdetve, hogy ez a hölgy bizony foglalt. Nagyon visszafogottat? Ami igazodik minden ruhájához. Vagy valami köztesre gondoltál? Cím: Re: Diadém Írta: Reed Lancaster - 2017. 08. 27. - 09:16:39 WILLIAM BARROW (http://i.pinimg.com/564x/f1/52/e7/f152e715ca3b69e852b457ba7304377e.jpg) [outfit] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227063957) 1999. március Lassan, nem kapkodva haladtunk a Diadém felé. Közben élveztem, hogy ismét hallgathatom a barátom hangját. Olyan régen beszéltünk rendesen és minden szava mögött ott csengett a támogatás a saját véleménye ellenére is. Persze igaza volt, ki ne tartana korainak egy eljegyzést? Hiszen Batsa nem vár gyereket vagyis semmi sem indokolja a túlzott sietséget. Valójában csak a szívem követelt azt, ami egyre jobban kapaszkodott ebbe a csodálatos nőbe, aki a hibáimmal együtt szeretett meg. Szerencsésnek éreztem magamat, évek óta először. Nem különösebben foglalkoztatott, hogy apám elfogadja-e azt, amire készülök. Azonban én már megváltoztam: az elveimet feladtam. Nem volt értelme fenntartani egy olyan aranyvérű családot, ami éppen a tisztaságra megőrzése miatt bukott el. Talán nem is igazán a vér a fontos, hanem a hagyományok, amik a Lancaster névhez kötődnek. Ahogy Will megállt az ajtóban, én is megtorpantam mögötte. – Csak abban reménykedem, hogy Ms. Welch érzéseiben és jövőre tekintő vágyaiban is pontosan annyira bizonyos vagy, mint a sajátodéban. Mert nagyon nem szeretném, ha csalódnál. Egy igazi barát aggódik így az emberért… – gondoltam. Menyugtatásként rámosolyogtam. – Hidd el, tudom mit csinálok – válaszoltam. – De gondolom édesapádnál mondott vagy tett valamit, amivel bizonyított… Legalábbis mondataidból ezt szűröm le… – William arcára halvány mosoly ült ki, majd belökte az ajtót, hogy vére átlépjük a küszöböt. A nyomában voltam, hagytam, hogy ő vezessen odabent, mintha nem is én keresnék eljegyzési gyűrűt. A Diadém ragyogó volt belülről. Nem csak elképesztően nagy volt a tisztaság – ami igazán ínyemre való volt –, hanem az egész üzlet csillogott. A pultokban szebbnél szebb, különlegesnél különlegesebb ékszerek sorakoztak. – Mondjuk úgy, hogy megerősített abban, amit már a kezdetektől fogva tudtam – mondtam kicsit rekedten, ahogy áthaladtunk az üzleten. – Érezted már azt valakiről csak egyetlen pillantásra, hogy fel fogja forgatni az életedet? Mert én ezt éreztem Batsánál és azt, hogy szükségem van rá. Egy kicsit elhallgattam. Tudtam William elrendelt sorsáról… nem volt titok előttem. Sosem néztem rá ezért sajnálkozva, ő elfogadta, így barátjaként én is ezt tettem. Valahol mégis úgy éreztem, hogy ettől még érdemelne maga mellé egy olyan asszonyt, mint nekem Batsa. Sőt talán még jobban meg is érdemli, mint én. Azonban barátként támogatni akartam inkább, semmint javaslatokat tenni. Végül is az ő élete, ő dönt vele kapcsolatban. A gyűrűs pulthoz léptünk, ami mellett egy mogorva kobold ácsorgott. Az sejtettem, hogy nem fogunk idebent udvarias, kellemes kiszolgálással találkozni, még is a Diadém az egyik legjobb ékszerbolt a környéken. Remek híre van és akinek elég vastag a tárcája, az könnyedén beszerezhet itt különlegesebb darabokat és szerencsére az enyém is éppen elég tömött volt ehhez a helyhez. Ha másért nem is, ezért megérte annyit spórolni és dolgozni. Mosolyogva néztem végig az ékszereken. – Milyen gyűrűt képzelsz el a kedvesednek? Nagyon nagyot? Hirdetve, hogy ez a hölgy bizony foglalt. Nagyon visszafogottat? Ami igazodik minden ruhájához. Vagy valami köztesre gondoltál? A mosolyom még szélesebbre húzódott. Flavien jutott eszembe, hogy neki aztán az arcába dörgölném szívesen a dolgot, az újságírókról és a rivallót küldő rajongókról nem is beszélve. – Feltűnőt, mégis elegánsabbat szeretnék – mondtam végül nyugodt hangon. – Valamit, ami hirdeti a dolgot, ahogy mondtad. Valamiért a halvány, kissé rózsaszínes kővel díszített példányok ragadták meg a tekintetemet. Több féle is volt, az egyszerűtől a csicsásig. Az áruk nem volt kiírva, amiből arra következtettem, nem lehettek olcsó darabok… az ember viszont csak egyszer jegyez el valakit – jobb esetben legalábbis. Nem ezen akartam megspórolni néhány galleont. – Azt akarom, hogy mindenki lássa… azok, akik támadó hangvételű cikkeket írtak, akik rivallókat és bántó leveleket küldtek nekem. – A mondat végére kicsit lehajtottam a fejemet. Majd elvigyorodva tettem hozzá: – Feltéve, ha Batsa igent mond tényleg. Furcsamódon nem volt kétségem. Talán pont azért, amit apámnál mondott… családot tervez velem, engem akar. Ez pedig már szinte megelőlegezte azt az igent. – Ezek tetszenek… – mutattam meg Willnek azokat a darabokat, amiket eddig csak a szemeimmel méregettem. – Ő egy finom nő, olyan ékszert kéne viselni egy életen át, ami igazán illik hozzá. Cím: Re: Diadém Írta: William Barrow - 2017. 09. 06. - 22:34:26 REED LANCASTER (http://i.imgur.com/tWPhYip.jpg) Összeszorul a gyomra, ahogy végignéz a rengeteg gyűrűn és a barátjának boldog, elégedett és büszke arcán. Egy pillanatra hátra is marad, mielőtt igazán közelebb lépne a vitrinek és tárolók valamelyikéhez. Sosem lesz felesége. Sosem lesz asszonya. Sosem fog szerelmet érezni. Nem teheti meg. És ezt nagyon is jól tudja. Választott és a választásába évekkel ezelőtt belenyugodott. De néha, ha meglát és megismer egy szép és kedves nőt, valakit, akire azt mondja, igen, őt el tudná képzelni maga mellett… Vagy valamelyik barátjára rálel a boldogság, mint most Reedre… Akkor összegyűlik a sok bánat és önmegtartóztatás a szívében. Mert mindenki arra van kitalálva, hogy önmaga mellé egy másik ember szívét és lelkét kapja. Hiszen akkor válik a fél egésszé. De az ő szíve, még ha egy rövid életre is, de akkor is egy életre kell, hogy korcs maradjon… Reed után lép, gyorsan, mintha a rövid megtorpanás nem is létezett volna. Ritkán mesél az érzéseiről. Nem akarja, hogy barátainak szívében is szomorúságot keltsen. Ez pedig végképp nem az a perc, nem az a nap, amit az ő sajnálatára és az önsajnálatára kellene fordítania. Barátainak az öröme, az ő öröme is részben. Ebben éli ki a nem létező lehetőségeit. És megtanulta ebből kinyerni a maga kis boldogságát. - Azt mondtad, édesapádnál megerősített abban, amit már a kezdetektől tudtál. Úgy hiszem ez esetben nincs okod feltételezni, hogy esetleg nemet mond. – Mondja biztató mosollyal az arcán, direkt átugorva Reed kérdése fölött. Igen, érezte már azt valakiről, hogy az egész életét fel fogja forgatni, és meg is tette, de sajnos nem abban az értelemben, amiben kedves barátja azt gondolja. Akkor, gyerekként tudta, hogy az egyik háztársa különleges. És sejtette, hogy az életük közös medre furcsa lesz. Valahogy érezte… És rá pár évre ez a fiú volt az, akitől a különleges jóslatot megkapta. Aznap felforgatta az életét, mindörökre. Végignéz a készleten. Igen, bevett szokás, főleg a koboldok körében, hogy az árat nem jelzik az ékszerek mellett. Nyilván így a csalásra és a több galleon kisajtolására, de az alkudozásra is több az esély. Szerencsére William nem épp ma kezdett kobolddiplomáciából… Bár nem tudja barátja mennyire jártas köztük, neki azért elég sok dolga akadt velük a különféle minisztériumi ügyletek miatt. Legelső körben a tökéletes kobold tudása miatt kapott állást, még az akadémia elvégzése után. - Amúgy szerintem, ha Ms. Welch épp olyan büszke vagy büszke lesz a veled való kapcsolatra, mint te, akkor gyanítom egy kisméretű gyűrűt is direkt feltűnően fog viselni. – Kezdi az egyszerű magyarázatot, mikor Reed megmutatja az elsőre tetszetőssé váló darabokat. - Márpedig most azt feltételezzük, hogy az lesz, szóval… olyan gyűrűt válassz, amit igazán, egy életen át te magad tudnál csodálni az ujjain. Ne az érdekeljen, mit láthatnak azok, akik bántanak, vagy rivallókat küldözgetnek… Nem őket akarod elvenni… - Egy kisebb köves, arany foglalatú gyűrűre mutat. Visszafogott, de nagyon is elegáns darab, nem túl feltűnő, mégis észrevehető, ha megfelelően viselik. Márpedig abban biztos volt, hogy Ms. Welch tökéletesen fogja viselni… - Szerintem először azt nézzük meg. – Mondja félig a pult mögött álló koboldnak, félig Reednek címezve. Aztán, amíg a kobold az ékszer elővételével babrál, halkan barátjához fordul. - Ne tarts kérlek modortalannak, amikor azt mondom, hogy semmiféle árral ne foglalkozz. Tudom, hogy van elég pénzed, de egy, jól szót értek a koboldokkal. Kettő, tudod, hogy az én életemben nem sok jelentősége lehet a vagyonnak, hagy adakozzam hát olyannak, aki a szememben a legjobban megérdemli azt… - Kissé hátrébb húzódik, mikor a kobold végre eléjük teszi a gyűrűt a pultra. Reméli, hogy barátja nem tartja sértőnek az őszinteségéért, benne tényleg csak annyi szeretet van, hogy azt nem rendeli alá az efféle formaságoknak. De nem mindig érzékeli jól, hogy másik emberben hol van ennek a határa. – Szerintem szép. – Mondja, mikor Reed válla fölül megnézi a gyűrűt. – De, mint mondtam, neked kell, hogy tetsszen. Tied lesz a megtiszteltetés, hogy egy életen át nézd. Cím: Re: Diadém Írta: Reed Lancaster - 2017. 09. 08. - 07:45:59 WILLIAM BARROW (http://i.pinimg.com/564x/f1/52/e7/f152e715ca3b69e852b457ba7304377e.jpg) [outfit] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=227063957) 1999. március – Márpedig most azt feltételezzük, hogy az lesz, szóval… olyan gyűrűt válassz, amit igazán, egy életen át te magad tudnál csodálni az ujjain. Ne az érdekeljen, mit láthatnak azok, akik bántanak, vagy rivallókat küldözgetnek… Nem őket akarod elvenni… A tekintetemmel még mindig a gyűrűket kutattam, de William szavai valahol megráztak. Hogy is ne foglalkoznék a rivallókkal, mikor naponta kapok legalább három-négyet belőlük? Igaz, talán ez még mindig a jobbik eset, minthogy az életemre próbáljanak ténylegesen törni. Azonban tudom én enélkül is nagyon jól, hogy Batsa milyen értékes és túl fiatal hozzám. Talán meg sem érdemlem őt, mégsem fogok engedni ebből a kapcsolatból, amíg azt látom, ő is akarja… márpedig ezt elég határozottan kifejtette apám meglátogatásakor. Nem várom el, hogy áldozatokat hozzon értem. Már az is sokat jelentett, hogy kiált értünk a Mungóban… de nem venném el tőle a kviddicset, sem a rajongókat, akik most valamiféle ellenséget látnak bennem. Hozza akárhogyan is az élet, én mindig arra fogom biztatni, hogy folytassa. Ez az élete része, ez ő lényegében. Láttam kviddicsezés közben, s mégha az meccs éppen nem sikerült neki tökéletesen, egyértelmű volt: neki az a közege. Szeretem annyira, hogy ezt elfogadjam. Érte még a gyerekről is lemondanék. – Ez igaz, de azért küldik azokat, mert szeretik Batsát. Nem tudok nem törődni velük… hiszen pont azt akarom, hogy elfogadjanak a párjaként. Sóhajtva pillantottam Willre. Egy időre rajta nyugtattam a tekintetemet. Kellett az a különös béke, ami belőle áradt, mert az én érzéseim az elmúlt hetekben, hónapokban csak úgy tomboltak. Nem feltétlenül csak Batsa hiánya miatt, hanem azért is, mert éreztem a Roxfortban a diákok távolságtartását velem szemben… főleg a hugrabugosokét, ami kicsit mellbe vágó élmény volt. A rivallók és a cikkek csak tovább mélyítették ezt az érzést. Megköszörültem a torkomat: – Nos, szerinted melyiket a legjobb? – Váltottam témát. Visszapillantottam a gyűrűkre. – Szerintem először azt nézzük meg. Egy szép, visszafogott darab volt. Tökéletesen illett volna Batsa vékony ujjára és igen, bizonyára elég finom is volt hozzá. Mégsem fogott el az az érzés, hogy ez kell nekünk. Mindenesetre a kobold máris azon volt, hogy kivegye nekünk az üveglap alól és akár kézbe is vehessem. – Ne tarts kérlek modortalannak, amikor azt mondom, hogy semmiféle árral ne foglalkozz. Tudom, hogy van elég pénzed, de egy, jól szót értek a koboldokkal. Kettő, tudod, hogy az én életemben nem sok jelentősége lehet a vagyonnak, hagy adakozzam hát olyannak, aki a szememben a legjobban megérdemli azt… Nem tartottam modortalannak, közel sem. Kissé meg is dobbant a szívem és csak egy mosolyra futotta, ugyanis amint válaszra nyitottam volna a számat, elénk került a gyűrű. – Szerintem szép. – Igaza volt, lenyűgöző darab volt, de valamit megpillantottam a szemem sarkából. Az üveg lap alatt egy kicsivel feltűnőbb, elegánsabb darabot. – De, mint mondtam, neked kell, hogy tetsszen. Tied lesz a megtiszteltetés, hogy egy életen át nézd. Alig értettem a folytatást, annyira magával ragadott az enyhén rózsás árnyalatú, nagyobbacska kő. Egy ideig csak bámultam… valahogy nagyon Batsa volt. Finom, de valahol még is feltűnően gyönyörű. Nyeltem egyet, ahogy megdobbant a szívem. Ezt el tudnám nézegetni rajta egy életen keresztül. A megállapítás csak úgy jött Will szavainak hatására. – Az kell… – mondtam és az mutatóujjam hegyét az üvegre nyomtam. A kobold szerencsére engedelmeskedett és hamarosan előttem volt a tökéletes gyűrű. A kezembe véve tudtam: ezzel akarok térdre ereszkedni Batsa előtt. – Ez a tökéletes… – súgtam oda Willnek. – Megvesszük. Határozott kijelentés volt. Érződött benne, hogy komolyan gondolom és közben fel is szabadultam. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire könnyen megy. Mármint sosem értettem az ékszerekhez és valószínűleg Will is inkább csak lelkitámogatást tudott nyújtani ez ügyben. Köszönöm a játékot! A helyszín szabad.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |