Roxfort RPG

Múlt => Északi szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 02. 27. - 13:50:20



Cím: Borzodú
Írta: Mrs. Norris - 2015. 02. 27. - 13:50:20
A Trófeaterem melletti folyosót őrző szoborlovaghadsereg egy tagja erőteljesen kilóg a többi közül, ugyanis mellkasára egy apró, stilizált borz van vésve. A hugrabugosok jól tudják (és persze mindenki más, akinek elfecsegték), hogy, ha megpusziljuk ezt a kis állatot akkor az hirtelen életre kel, és elkezd futni a falon egy kilincs nélküli ajtó felé, ami kitárul, felfedve Hugrabug Helga szobáját. Az elvarázsolt helyiség négy ablaka négy idilli tájképet mutat: a Birtokot az évszakok tükrében. Varázslósakkon kívül, mindenféle gyermeteg mágusjáték van egy asztalon. A terem babzsákfotelekkel van tele, amik mindig úgy változtatják alakjukat, hogy az a legkényelmesebb legyen a ráülő számára. A plafonon erdei tájkép, tele rendkívül aranyos és apró állatokkal amint fogócskáznak. Hugrabug Helga portréjának pedig mindig van néhány hasznos tanácsa az elkeseredettekhez.
Nem csak hugrabugosoknak! (Bár melyik mardekáros csókolgatná egy szobor mellkasát?)


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 12. - 11:02:21
*
zene:JW&RH- It's Your Life (https://www.youtube.com/watch?v=W2nGgxiZ4xg&list=PLzNiLfTC-krZ8E2EOCO0KngPU_jhhSSpO&index=53)
(http://i.imgur.com/kD1Xnuk.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'It's your life, the moment's here and now
Take it and run
It's your time no matter
when or how



~~~~~~~~*~~~~~~~~



A Trófeaterem közelében azóta nem jártam, mióta a kis éjszakai vadkalandunk lezajlott. Igazából most is csak a kényszer hozott erre, mert Frics épp az Északi szárnyban dekkol, a másik ezzel szemközti folyosószakaszon, ami a legrövidebb lenne a hugrabug klubhelységéhez. Nem vagyok félős de a múltkori után inkább elkerülöm a gondnokot. Igaz hogy Everdean másnap kiállt értem, és még Miss Salamander is a pártomat fogta meg Zambiniét, hogy igenis nem mi vandálkodtuk szét a serlegeket, ám ez csöppet sem volt kellő meggyőző erő a zsémbes vénembernek. Azóta ahányszor meglát megpróbál valamit az én számlámra írni, vagy ha épp nem tud akkor csak gonoszul méreget. Elég kellemetlen, hisz így is kapok elég hideget Belby miatt. Igaz igyekeztem élét venni a pletykáknak és elültetni párat jómagam is, de be kell látnom, gyengécske vagyok én ehhez. A legnagyobb gond, hogy Charisma az évek alatt szépen felépítette a hálózatát és a rendszerét. Ezt pedig megdönteni, nos talán lehetetlen. Pár nap vívódás után beláttam ezt, most már csak vállat vonok az egészen. Viszont az tény, hogy Clem pergamenje nálam maradt és a legutóbbi találkozásunk óta nem sikerült visszaadnom neki. Igaz eleinte nem is foglalkoztam vele. Parkinson találta meg a múltkor a Llg órán a könyvemben, mikor voltam oly peches és menet közben majdnem elhagytam. Tőle is kaptam a gyanakvó méregetést, de kimentettem magam azzal hogy Dalton a kezembe nyomta hogy juttassam vissza neki mert összekeverte a házainkat és véletlen Banks-t is mardekárosnak nézte. Pansy békára emlékeztető pislogások közepette végül csak elhitte az elég bénára sikeredett sztorim és végül vállat vonva ment a Viharmadarat csodálni. Jonathan a kaland óta egész szépen felépült én pedig már kellő közelségből megtapasztaltam a vele való interakciót, szóval nem kellett aktívan részt vennem az óra további részén.
Persze amint belépek a Trófeaterembe eszembe jut az éjszakai büntetőmunka, meg a parókás pörgencsek támadása. Pfúj de kis undorító lények azok! Tarkó vakarva indulok át a termen, aminek a másik végén a folyosón diákok zsibonganak. Éjszaka bezzeg ez is tök üres volt és csak Blaise malacszerű visongása visszhangzott a falakról. Most, így hogy óraközi szünet van többen is ácsorognak. Egyesek mintha csereberélnének valamit, de nem foglalkozom azzal, hogy mi az üzlet alapja. Az elsősök tuti csokibéka kártyákon veszekednek, de azok az ötödévesek inkább a Weasley-éktől vásárolt illegális és kevésbé illegális termékeken alkudoznak. Nyakam nyújtogatom, hogy a sok sárga jelvényes közt megtalálom-e a lányt, akit keresek, de nem. Legalábbis elsőre így nem szúrom ki. Morcosan lépek be a tömegbe és kezdek el utat törni magamnak. Még jó hogy már megvolt az utolsó órám is és nincs más csak egy esszé-beadandó. Igazából az is ráér jövő hétre.
- Bocsi, elnézést, oh kösz... -
Nyögöm ki, ahogy odébb taszajtom a diákok egy részét. Nincs nehéz dolgom, tekintve hogy a széles vállammal könnyen megy a dolog, de a megvető pillantások meg a haragvó tekintetek miatt mégiscsak dörmögöm a szavakat az orrom előtt.
Mire nagyjából elérek a folyosó felére meghallok egy jól ismert hangot. Nem fogom fel a szavak értelmét de nincs is szükség rá. Ez a frekvencia... ez... Belby. Na nem is kell több nekem sem. Sarkon fordulok és indulok vissza. Ha választanom kell ugyanis Frics és Charisma közt nem kétséges, hogy vállalom a világ összes büntetőmunkáját. Clementine meg megkapja a kijavított dolgozatát majd nyáron egy bagolypostával. Fogom én itt törni magam!
Már épp úgy érzem hogy talán megmenekülhetek, mikor a csengő megszólal. A diákok pedig persze pont nem az én irányomba indulnak el. Mert hát evidensen senkinek nem lesz a Trófeateremben órája. Szóval küzdhetek az árral szemben keményvonalasan, ami duplán lelassít. Karokat és táskákat kapok az oldalamba, páran meg még rá is taposnak a lábamra. Nem mintha ez különösebben fájna vagy érdekelne, sokkal inkább bosszantó. Az meg pláne, hogy gyök kettővel haladok így előre. Elég béna egy menekülési forma. Annyi reménysugaram van mindössze, hogy nem csak én járok így pórul, hanem a pletykafészek hugrabugos is a barátnőivel együtt. És sűrűn imádkozom Merlinhez hogy ne vegyen észre. Igaz, megígérte Valentin-napon hogy leszáll rólam, dehogy őszinte legyek, azt sem hiszem el amit kérdez nemhogy azt, amit mond!
Úgyhogy csak töröm az utat előre és remélem, hogy még idő előtt le tudok lépni. Ha más nem bebújok valami kárpit mögé. Vagy alkalmasint megteszi valamelyik lovagi páncél is.  


Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 13. - 11:19:23
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Ez a lány mindenhol ott van? Nem is az, hogy mindenhol, ahol én ott vagyok, hanem ténylegesen: min-den-hol. Néha úgy érzem, két lépést nem tudok tenni, hogy ne keresztezze az utam Charisma Belbyét, és nem tudok nem arra gondolni, hogy ez eddig nem volt így. Vagy csak nekem nem tűnt fel. Nem tűnt fel, mert nem érezte úgy, hogy hangosan rám kell köszönnie, jól kihangsúlyozva a nevemet, édesded, ám egyértelműen rosszindulatú, kárörvendő mosolyt villantson rám, majd olyan kérdéseket tegyen fel nekem, melyekre nem tudok válaszolni, ugyanis egy nem létező „románcra” vonatkoznak. Talán így tudnám leírni legjobban, miben változtak meg a roxforti hétköznapjaim, mióta Belby beindított rólam egy kisebb pletykagyárat. Annyira egyébként nem vészes, mint gondoltam, hogy az lesz. Szerencsére beigazolódott, amiben reménykedtem: önmagamban nem vagyok annyira érdekes, hogy megérje neki rám szállnia. Ez az egész igazából nem is rólam szól, hanem Montregóról, én csak afféle elengedhetetlen tartozéka vagyok a legújabb agyrémének.

Azonban én még így is kellemetlennek élem meg ezt az egészet – annyira legalábbis mindenképpen, hogy ha lehet, homlokegyenest a másik irányba menjek, mint ahonnan Charisma hangját hallom. Ennek értelmében egészen jól elsajátítottam az istant hátraarc manővert. Szinte még földet sem ér a lépésem, már irányt tudok változtatni, ha meghallom azt a bizonyos hangfrekvenciát, amitől még a gerincem mentén is hideg szaladgál.
Most is pontosan ez történik. Amint megszólal a csengő, én épp elhagyom a Borzodút, de még alig teszem ki a lábam a folyosóra, amikor a diákoktól hemzsegő folyosórészen egyvalaki önmagában túl tud szárnyalni tömegeket. Belby…..! És az azonnal vele járó életérzés, amit nagyjából úgy írnék le: ó, ne már. Hát, akkor szerintem én most kockáztatom, hogy egy picikét elkéssek a következő órámról. Tömegek ide, vagy oda, én nem adok esélyt rá, hogy egyesek szolidan felbosszantsanak és a bőröm alá másszanak. Ilyenkor még arra sem gondolok optimistán, amire egyébként – bizonyos madárkák, annak biztos hiszemében (gondolom), hogy ez nekem rosszul fog esni, nem voltak restek megosztani velem azt sem, hogy Mathias Montrego most már mindent tagad. Ezt mondjuk pont nem tudom rossz néven venni, hiába remélték, tekintetbe véve, hogy a tagadásban van az igazság. Azt hittem egy ideig, hogy ez majd megváltoztat mindent, és nem kell ilyen elkerülő manővereket tennem, de… elég hamar rájöttem, hogy ilyen esetekben az igazság pont senkit sem érdekel. Úgyhogy egy ideig még biztosan kitartóan kerülni fogom Charismát.

Ennek értelmében ráérősen, és óvatosan lépkedek visszafele a Borzodú bejárata felé. Arccal hátrafele. Mintha egyetlen óvatlan, hivalkodó mozdulat felhívhatná rám a figyelmet, mert Belby valami sasszemű ragadozó-féle lenne. (Mondjuk nem az?) Hamar rájövök mondjuk, hogy ez a tolatás ilyen forgalom mellett nem épp díjnyertes ötlet, nagyjából négy lépés alatt a hátam totálba neki is ütközik valakinek, és mit ad Merlin (a jelek szerint átkokat, mert mostanában valami, vagy valaki szeret folyton kibabrálni velem), ahogy félrehúzódva sikeresen a megfelelő irányba navigálom magam, egy oldalpillantásból is meg tudom állapítani, hogy pont Montrego az. Ahogy azt megjósoltam magamnak gondolatban, nyilván nem tud eltelni úgy sok nap, hogy ne fussunk egymásba. Néha szó szerint is.
- Hjaj, ne haragudj – mondom egy lemondó sóhajjal, de igazából már indulnék is szinte tovább, mert helyben ácsorogni nem csak nem lehet az órára siető diákoktól, de igazából Belby miatt sem tanácsos ötlet. Aztán, talán mert van valami jellegzetes azoknak az arcára írva, akik épp Charisma elől menekülnek, hirtelen mégis visszapillantok Mathiasra - Ha Belbyt akarod kikerülni, én kivételesen követném magamat – mondom csak kissé kurtán-furcsán, és azt sem bánom, ha kinevet, nekem most vissza kell slisszolnom azonnal a borzszoborhoz. A drága, drága borzszoborhoz!


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 13. - 14:38:18
*
zene:JW&RH- It's Your Life (https://www.youtube.com/watch?v=W2nGgxiZ4xg&list=PLzNiLfTC-krZ8E2EOCO0KngPU_jhhSSpO&index=53)
(http://i.imgur.com/kD1Xnuk.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'It's your life, the moment's here and now
Take it and run
It's your time no matter
when or how



~~~~~~~~*~~~~~~~~


Nem tudom miféle ostoba késztetés, de ösztönösen hátra-hátra pislogok laposan. Egyrészt hogy Belby mozgását kövessem, hogy ha netalántán valami észvesztő csoda folytán elkanyarodna akkor beszüntessem a trappolásom, és hogy felmérjem a köztünk lévő távolságot. Na meg hogy feltűnjön, ha kiszúrna. Mondjuk ez tutira feltűnne, mert ismerve őt hangosan elüvöltené magát úgy, hogy  fél folyosó néma kussba csendesülne el. De mivel ez nem történik meg, kissé enged a bennem tomboló feszültség. Elég gáz hogy egy idegzsába vagyok ettől a csajtól, de hát... találkozott vele bárki testközelből? Jobb is ha nem!
Ellenben a remek manőverem miatt épp előre nem figyelek, pedig írd és mond eléggé kellene. Ugyanis minden levegő elszáll belőlem egy hangos szusszanásra, amikor valami belém ütközik. Na jó, most vagy én mentem neki az egyik vitrinnek (ami azért valószínűtlen, mert még el sem értem a trófeaterem boltíves bejáratát) vagy nekimentem valakinek úgy totál véletlen. És úgy tűnik az utóbbi nyer, mert ahogy visszafordítom a fejem a hátsó nyakatekert állásából az eredeti menetirányba egy barna hajzuhatag kezdi csiklandozni az orrom.
Nem sok választ el hogy menten ne tüsszentsem el magam, mindössze a hangszín segít legyűrni az ingert és uralkodni az ösztönön. Mert ez a hang tudom kihez tartozik.
- Hjaj, ne haragudj -
Kissé kibillenek egy fél pillanatra, az ütközés hatásától és mély levegővel töltöm meg szomjas tüdőmet, miközben elkapom a lány karját.
Clem.
Már épp szóra nyitnám a szám, hogy ó hé, helló, pont téged kereslek mikor is ő halál nyugodtan, mintha ez lenne a világ legeslegtermészetesebb dolga menne tovább. Na jó, lehet ő maga is érzi, hogy ez azért így gáz, mert van olyan kedves hogy visszaforduljon és a válla fölött közli be a tényeket.
- Ha Belbyt akarod kikerülni, én kivételesen követném magamat. -
Na persze nem kell ezt kétszer mondani. Örülök hogy a lány visszafordul előre, mert így nem látja a hirtelen újbóli lesápadásomat. Hisz már annyira megörültem Banks megjelenésének, hogy el is felejtettem a közelgő vészmadarat. Ó anyám! Remélem ennek a csajnak van valami használható terve, mert kezdünk kifogyni a lehetőségekből...
Szóval jobb ötlet híján naná hogy követem, és mikor már érzem közel a vég, ugyanis Belby nem is tudom milyen meglepő ügyességgel másfél méteren belülre érkezik hozzánk (ami az én radarom alapján az extra erős menekülj-onnan-te-szerencsétlen szint) egyetlen határozott lendülettel vonom be magam után Clemet a legelső lovagi páncél mögé. Ez az, amelyik a leginkább kiáll a többi közül, ideális teret nyújtva maga mellett és mögött kellő takarást biztosítva pluszba. Mondanám, hogy pont így terveztem el, de nem. Azért közel sem. Valószínű neki sem esett jól a rántás és én sem vagyok túl boldog, hogy a hátam a kemény kőfalnak csapódott. A levegő nyekkenve szalad ki belőlem. És az sem segít hogy a centripetális erő következtében Clementine-t is én fogom meg. Márhogy félig. Mondjuk jobban jár velem, mint a hideg téglával. De így is, hogy félig a mellkasomnak csapódott be biztosan megüthette magát. Aggódva pillantok rá, de elsőre nem látom jelét súlyosabb sérülésnek. Egyik kezem a karját fogja, a másikkal az arához érek és megemelem kissé a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Vagy pontosabban én az övébe. Onnan tudom csak kiolvasni igazán, hogy tényleg egyben van-e.
Közben pedig sűrűn fohászkodom, hogy megússzuk a kellemetlen találkát.
Persze tudom, hogy Banks most őrült haraggal kezd el tombolni itt nekem, vagy legalábbis a zöldes barna tekintete, mert már megint azt csináltam. Vagyis engedély nélkül kényszerítettem rá az akaratom. Tudom, tudom! Bahhhh!
A szemem forgatom a gondolatra és csak némán tátogok el egy 'bocsi'-t. Persze a rosszalló pillantást, amit kapok (mert tutira kapok. Mi mást is kaphatnék?), nem fogom tudni faarccal megállni, így egy komisz vigyort is eleresztek az engesztelés mellé. Naná hogy ez így baromira nem meggyőző. Sőt olybá hat, mintha élvezném a dolgot és mulatnék is rajta, pedig nem. Vagy csak részben. De a vigyorom csak marad a helyén és... Na tessék, kezdhet vele, amit akar. Tőlem akár el is mehet. Én tuti maradok inkább itt, mint kint a nyílt terepen. Igaz ez egy csapda, mert ha itt rám lel esély sincs menekülni semerre. De persze neki megadom a sanszt, ami abból áll, hogy elengedem a kezét, melyet még mindig fogok. Érezze a szabadságát úgy, ahogy akarja. Na meg ott ahol akarja. Én aztán nem tartom vissza. A szívem vad kalapálását betudom a bennem tomboló adrenalinhullámnak, amit Clem háztársa váltott ki. A másik kezem persze az arcán felejtem egy pillanattal tovább, mint talán illene vagy szükséges lenne. A puha bőrön finoman végighúzva engedem el végül azt is. Tekintetem eközben már nem a lányt fürkészi hanem kifelé kémlel, mert közben persze a folyosó kezd elcsendesedni. Lassan és fokozatosan. De ez közel sem jelenti azt, hogy mi magunk is megmenekültünk.



Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 16. - 17:12:28
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Lehet, hogy nem ez volt az év ötlete.
Amikor Belby gyakorlatilag ugorhatna kettőt, és a nyakamban lehetne, akkor azért ez megfordul a fejemben. Még szerencse, hogy annyira magyaráz valamit (Merlinre, bár ne hallanám!), hogy elsőre nem szúr ki. Még, legalábbis. De ez a buta Borzodú is működhetne egy kicsit jobban, lehetne mondjuk egymáshoz közelebb a kilincs, meg az ajtó, már ha értitek, mire gondolok, mert itt bizony, kénytelen vagyok beismerni, hogy még mindig Mathias húzása a legokosabb, amit tehetünk. Legalábbis, ha azt nézzük, hogy fizikai értelemben elkerüljük Belbyt. Úgy egyébként az, hogy együtt beugorjunk egy sötét kis falmélyedésbe, amikor Charisma a közelünkben van…? Nos, ezt már feleannyira sem nevezném okos ötletnek, sőt, megkockáztatom, hogy ez az okos ellentéte. Ha elkerüljük, akkor persze nincs baj – de ha a terv kútba esik, akkor akár el is kezdhetjük megásni a saját sírunkat. Amihez túlságosan amúgy nincs kedvem. Az egyetlen haszna ennek a helyzetnek, hogy tökéletesítettem a hangszigetelő bűbájt, mert valahányszor a szobámban akarok tartózkodni, jobban teszem, ha behúzom az ágyam függönyeit, és kizárom a külvilágot. Meg magamat a külvilágból. Olyan korán kelő lettem, mint életemben soha… talán ez is egyfajta pozitívum. Csak nehéz az apró pozitívumokra gondolni, amikor megannyi negatívum tornyosul fölém.

Csak úgy berántódok a páncél mögé, pedig nekünk nem mögötte, hanem előtte lenne dolgunk. Ha elég lenne megcirógatni azt a kis borzot, az még menne innen is, de az semmire sem volna jó. Úgyhogy csak rántódok – már megint –, és csapódok – már megint, Merlin szaros gatyájára MÁR MEGINT –, és olyan közelségből vagyok kénytelen ismerkedni Mathiasszal, amit tisztes keretek között nem szokás – kell még egyáltalán mondanom, hogy… megint?
Komolyan nem értem, miért történik mindig ez. Nem értem azt sem, miért kell rám mindig így néznie. Így. Mert ha csak méregetne, mint egy darab húst, az legalább egyértelmű lenne, arról tudnám, hogy micsoda, és miről szól, és felállíthatnám magamban ennek ellenpárját, vagy legalábbis egy olyan reakciót rá, amivel meg tudok békélni. De itt szó sincs ilyesmiről, és szó sincs egyértelműségről, csak a rövidke pillanat van, amíg nem enged el, és én elfelejtek levegőt venni, a szemébe nézve egy még rövidebb pillanatig elkalandozok valahova egészen máshova, a szívem kicsit félrever, én pedig csak állok, egy egészen kicsikét csodálkozva saját magamon, és valaminek a furcsa felsejlésén.

De végül csak a kérdés marad a tekintetemben, nem is igazán a rosszallás, noha boldog éppenséggel nem vagyok, de csak várok, hallgatózok, és amint az ujjai lecsusszannak az arcélemről, lassan mozdulva igyekszem hátralesni a jobb vállam felett. Akkor most vajon mi van…? Meddig kell vajon itt tipródnom? Ráadásul némán? Mert nyilván annyi kedvem van nekem elsőként kimerészkedni innen, mint sárkányok elé vetni magam a biztos halálba. Nevetséges, nem? Még egy fél éve volt csak a Roxfort ostroma, mindenki olyan dolgokat élt itt át, melyre sosem számított volna három évvel ezelőtt, borzalmas volt, és alapjaiban változtatott meg bennem mindent, amit a világról gondoltam, és mégis… legalább olyan intenzitással igyekszem elkerülni Belbyt, mint annak idején a falakba csapódó átkokat. Ez is egyfajta túlélési ösztön… gondolom. Pedig a veszély nem is olyan nagy, vagy halálos, vagy egyébként gonosz, mint akkor volt…
Visszafordulok Mathiashoz, csak a mutatóujjammal rajzolok egy kérdőjelet a levegőbe, ahelyett, hogy megszólalnék. Még nem merek. Ki tudja? Az általános zsivalyban egy idő után már nem hallottam Charisma élénk fecsegését, ezért nem tudnám megmondani azt sem, hogy távolodva hallottam-e utoljára, vagy csak elhallgatott hirtelen, mert a közelben ólálkodik…


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 16. - 18:09:46
*
zene:L- Yellow Flicker Beat (https://www.youtube.com/watch?v=e1S9HUNoI4k)
(http://i.imgur.com/kYfSWQT.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'People talk to me, and all their faces blur
But I got my fingers laced together and I made a little prison
And I’m locking up everyone that ever laid a finger on me
I’m going in
This is the start of how it all ever ends'




~~~~~~~~*~~~~~~~~



A csend lassan közeledik felénk és jól esően ölel végül körbe minket. Clem mintha kissé meglepődne, legalábbis a tekintetében inkább kérdések hada sorakozik, semmint a harag. Ezt betudom a néma bocsánatkérésemnek na meg a szemtelenül pimasz vigyoromnak. Meglehet hogy a legutolsó találkozásunk óta felszedett magára egy kis humort? Vagy csak szimplán már megszokta ezt tőlem. Mindegy, nem különösebben izgat a dolog. Kiélvezem a percet, hogy egyszer végre nem dühös rám. Vagy ha mégis, legalább nem mutatja. Valójában feltételezem, hogy totál berosált Belby miatt és be kell valljam osztom az érzést. Keményvonalasan. Ráadásul abba belegondolni, hogy ő éjszakánként nem tudja elkerülni a hálókörletbe, nos... hát ez elég kellemetlen ügy. Nem is irigyelem.
Ahogy kifelé bámulok csak suhanó talárszéleket látok, de szőke loboncot egyet sem. Ez némiképp reménnyel tölt el. Mindössze az zökkent ki a bámészkodásból, hogy Clem keze jelenik meg az orrom előtt. Már azt hiszem hirtelen, hogy fel akar pofozni, tulajdonképpen nem is tudom miért (mert eddig nem tette. Miért nem eddig tette? Ja persze Charisma...) , úgyhogy csak pislogok párat meglepetten és kissé hátrébb húzom a fejem. A lányra pillantok, aki viszont csak egy kérdőjelet ír a levegőbe. Rögtön széles vigyor kúszik az arcomra, meglepően hasonló, mint az előző volt. Közelebb hajolok hozzá és úgy suttogom.
- Azért megszólalhatsz. Vagy elvitte a cica a nyelved? -
Várom, hogy nyelvet öltsön rám. Legalábbis a húgom így tenne bosszantásképp, na meg ellenkezésképp. Tüntetőlegesen is ezzel jelezné, hogy bizony neki megvan. Igaz Clem nem a testvérem, de a reakciói számtalanszor épp őt juttatják eszembe. Talán a kevéske korkülönbség miatt... vagy mert hasonlóak ilyen téren.
Igazából nincs kedvem kilesni a páncél mögül. Mégis érzem, hogy a lányt zavarja a helyzet. Meglehet korábban simán kiélveztem volna ezt a percet, vagy kihasználtam volna a helyzet adta lehetőséget, ám az régi letűnt önmagam ostoba árnyképe. Szóval megerőszakolom a gyávaságom, és ujjamat a számhoz emelve intek a lánynak, hogy ne sikítson. Sőt, meg se mukkanjon. Kezem a derekára siklik, nem is egy hanem mind a kettő, s mivel kellően szűk a hely, lendületből fordulunk egy teljes félkört. Megállom, hogy nem pillantok le rá, és nem foglalkozom azzal, hogy a mellkasa az enyémnek nyomódik. Megállom hogy nem foglalkozom a benne rekedt levegőnek a súlyával, melynek halk reszketeg hangja hallatszik vagy a szívének félredobbanásával. Inkább fixírozom a lovagi páncél vállának díszes kidolgozottságát. Az ezüst fém keményen csillogó ragyogását. Igazából bármit, csak ne a lányt kelljen. S amint stabilan áll azon nyomban elengedem. Konkrétan azon nyomban hátat fordítok neki hogy véletlen se nézzek a zöldes barnás szempárba. Helyette lelkesen kidugom a fejem. Balra tekintve a folyosó tök üres. Huhh...
Jobbra tekintve a Trófeaterem kezdődik már a boltíves kapurész mögött, de hacsak valamelyik vitrin mögé nem bújt el a hugrabugos, akkor valóban megúsztuk. Kivárok egy fél percet, de semmi nesz. Na erre már azért én is felbátorodom. Legalább annyira hogy kilépjek a páncél mögül. Ejj, na szuper. Tényleg lelépett.
Szinte madarat lehetne vele fogatni. Elégedetten vágom csípőre a kezem és egy percre el is feledkezem Clementineról. Csak akkor eszmélek fel, mikor megfordulok és megpillantom. Ahogy engem bámul. Ó a fene... ja persze, a dolgozata!
Ösztönösen a táskámba nyúlok és kezdek el kotorászni benne.
- Bocsi, de... elment végre mindenki. Amúgy épp téged kerestelek. -
Közlöm elég hanyagul és elégedetten szusszantok, mikor ujjaim ráfonódnak a másik által elhagyott irományra.
- A múltkor... ezt elhagytad. - nyújtom felé a pergament, ami össze van csavarva. Egy mosoly kíséretében nyújtom felé, és csak akkor nézek rá, mikor elveszi. Igazából nem mondok semmi többet csak kivárok. Hogy kinyissa vagy feltűnjön neki hogy a felgöngyölt lapok belsejébe belerejtettem egy pár szál igazi boglárkát. Ne kérdezze senki miért. Talán mert gáznak érzem hogy részegen nem sikerült neki olyat varázsolnom, amilyet kiérdemelt volna. Meg végül is tekinthetjük ezt utóvalentin-napi meglepetésnek, esetleg egy bocsánatkérésnek, amiért részegen kellett összekaparnia, vagy amolyan köszönőajándéknak, hogy a történtek ellenére is képes szóba állni velem (vagy legalábbis lelkesen kérdőjeleket rajzolgatni a levegőbe. Végtére is ez is egyfajta kommunikációs forma, bár nem tudtam hogy a pantomim ennyire népszerű lett manapság. Na mindegy.) vagy... hát  aminek csak akarjuk...


Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 16. - 20:42:29
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Durcás fintorba torzul az arcom azonnal a kérdésétől. Egész eddig ő sem mert megmukkanni, ebben ezer százalékig biztos vagyok, de én persze, hogy máris nyuszi vagyok emiatt…! Pofátlanság - Nem – fújom egy kicsit indulatosabban az eddigieknél, de attól még a szolid rettegésem a pletykakirálynőtől sokkal erősebb épp, mint bármi, amit Montrego fel tud kavarni bennem a szemtelenségével - De nem gondoltam eddig, hogy biztonságos lenne beszélgetni – suttogom annyira fojtott hangon, amennyire csak képes vagyok rá, és még így is késztetést érzek, hogy paranoiásan nézegessek hátrafele, már amennyire innen így ki lehet látni. Ha pont azért buknánk le, mert egyeseknek most támadt kedve fecserészni – pedig amúgy, amíg csendben voltunk, szabályosan békésebbnek és meghittebbnek tűnt minden, mint bármi, ami eddig történt velünk egymás társaságában – akkor iszonyatosan dühös leszek. Belbyvel kelek, Belbyvel fekszem, van egy csomó közös óránk, hadd meneküljek már el előle békében, amikor épp nem kötelező néznem a fejét, és azt találgatni, hogy amikor vihogva néz rám, vajon kinek mit mondott épp rólam, vagy mit is forgat a buta kis fejében… ah. Nem kedvelem. Ha eddig nem jött volna még rá mindenki. A legnagyobb vicc az egészben meg az, hogy igazából egy kicsit sajnálom is… ha valaki folyton mások életében vájkál, ott nem lehet minden rendben a sajátjával.

Aztán meg mégis csendre int. Akkor most mit akar úgy mégis! Forgatnám a szememet látványosan, de aztán hamar rájövök, miért figyelmeztetett. Mindazonáltal nem erre számítottam, úgyhogy kell némi lélekjelenlét ahhoz, hogy ösztönösen ne kiáltsak fel tényleg, amikor helycserés támadást eszközöl némileg sajátos módon, és egy egész szolid kis pírt csalva az arcomra, noha hála a magasságosnak, hogy ezekben a fényviszonyokban ez annyira nem látszik. Amúgy is jobb a helyzet egy kicsit, hogy nem kell kényszerűen közelről a szemébe néznem – annál kevés zavarba ejtőbb dolog van, azt hiszem –, hanem csak szinte gyerekesen hagyom, hogy úgy forduljon, ahogy ő akar, miközben csak reflexesen kapaszkodom meg egy pillanatig a karjában. Egészen stabilan megállok végül a lábamon, amint rájövök, hogy mire megy ki a dolog, és nagyjából ugyanakkor engedem el, mint ő engem, és csak a háta mögül kukucskálok szolidan. Én aztán ki nem dugom az orromat, amíg nem tiszta a levegő tutira… szégyentelenül hagynám, hogy Belby őt elragadja, ha látok esélyt arra, hogy én még megúszhatom. Kínos, tudom.

Ráérősen merészkedek csak utána, előbb leskelődöm egy kicsit még mindig a páncél mögé bújva, hogy nem csak át akar-e verni, bár erre nem számítok igazán, hiszen Belby jelenléte éppenséggel számára is inkább átok, semmint áldás. Nem feltételezem élből, hogy rántana magával rögtön a rosszba… bár azért kizárni sem tudom teljesen, hiszen eleve miatta vagyok szóbeszéd tárgya. De bah… elegem van már abból, hogy folyton ezen kell rágódnom, úgyhogy igyekszem túltenni magam rajta. Hátha akkor mások is így fognak tenni.
- Engem? Miért? – kérdezem végül, amikor kisurranok vissza a folyosóra, és megállok vele szemben. Aztán az összegöngyölt pergamen választ ad némileg a kérdésemre, bár elsőre nem tudom, mi az, csak amikor szétgöngyölöm, hogy megnézzem. Nem csodálom mondjuk, hogy nem emlékszem, elhagytam a kijavított dolgozatomat… végtére is, „csak” könnyek között rohantam el akkor, nem hogy azon gondolkodtam volna, volt-e a kezemben bármi, amit elejthettem Montrego kis akciója miatt. A jelek szerint volt. A pergament széthajtva a saját kiválóra értékelt rúnaismeret dolgozatommal találom szembe magam, meg három szál virággal, amit kis híján ügyesen ki is ejtek a lapok közül, de még időben megmentem őket. Néha egész jók a reflexeim. Az ujjaim közé csippentem a virágokat, és megint csak kénytelen vagyok kissé értetlenül felpillantani Mathiasra.
- Köszönöm… mármint, a dolgozatot, nem emlékeztem rá, hogy elhagytam – mondom egy kicsit elgondolkodva, mert közben rá kell ébrednem, hogy a jelek szerint emlékszik arra, milyen virágot kértem tőle. Ezek szerint valószínűleg emlékszik minden másra is, pedig láttam esélyét annak, hogy ez nem így lesz. Vagy csak letagadja, mert azt is megtehetné. Mondjuk nem sikerült egészen mostanáig eldöntenem, hogy minek örülnék jobban: ha pontosan emlékezne rá, miért oltottam le, vagy ha nem, és akkor csak ugorhatnánk, mintha nem okoztunk volna egymásnak bizarr perceket az elmúlt időben, és emiatt nem is kéne beszélnünk egymással - A virágot is, de nem kellett volna. Végül is, már bocsánatot kértél, nem kell még mindig kiengesztelned – folytatom aztán egy kis bizonytalan mosollyal, mert másnak nem tudom beállítani a gesztust. Mármint… ó, nem tudom!


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 16. - 21:34:07
*
zene:L- Yellow Flicker Beat (https://www.youtube.com/watch?v=e1S9HUNoI4k)
(http://i.imgur.com/kYfSWQT.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'People talk to me, and all their faces blur
But I got my fingers laced together and I made a little prison
And I’m locking up everyone that ever laid a finger on me
I’m going in
This is the start of how it all ever ends'




~~~~~~~~*~~~~~~~~


Nos, valljuk be, Belby környezetében semmi nem életveszélyes, szóval ha innen nézzük Clem felvetése helyt is álló. Ámbár, azért jó cukkolni. Viszont az még jobb, mikor a terep tiszta és mi már nem a páncél mögötti szűk résben dekkolunk. Mert azért most mégis van köztünk egy méter távolság. Talán kevesebb. S mikor Clem azonosul a dolgozata elhagyásának tényével látom, hogy hirtelen nem is tud mit kezdeni vele. Igazából sejtettem hogy ez lesz. És erre leginkább a lány szavai adnak megerősítést.
- Köszönöm… mármint, a dolgozatot, nem emlékeztem rá, hogy elhagytam –
Hát azt sejtettem!
Visszanyelem az epés megjegyzést. Sem helye, sem ideje nincs itt és amúgy is nem javítana a közhangulaton. Mármint se az övén, az enyémen meg csak átmenetileg. Szóval okosabb vagyok, mintsem úgy amúgy és inkább a saját nyelvemre harapok. Persze csak átvitt értelemben. Mindössze egy aprót biccentek. Ezzel fogadva el igazából a háláját. És tényleg nem is várok többet. Tulajdonképpen itt lenne az a pont, hogy akkor feladat letudva és fordulnék sarkon, hogy elinduljak vissza a kígyófészekbe, ám megállít az, ahogy Clem a kezébe veszi a virágokat. Mert hát sikerült neki csak felfedeznie. Jó mondjuk jobban örültem volna, ha ez nem itt történik nyílt terepen, de végül is igazából mindegy, mert senki nincs rajtunk kívül. Még Hóborc sem rontja a levegőt a Trófeateremben, ami maga a csoda. Talán tényleg sikerült Fricsnek megnevelnie? Vagy csak szimplán elunta magát és elpályázott valami hangulatosabb koszos kastélyba dekkolni.
- A virágot is, de nem kellett volna. Végül is, már bocsánatot kértél, nem kell még mindig kiengesztelned –
A bizonytalan mosoly, mely megjelenik Clem arcán megmagyarázhatatlan örömet okoz. Egyszerre bájos és szexi vele. Ugyanakkor tudja, hogy tudom. Vagyis nagyjából tudom. Nagyjából a lényegi részre emlékszem abból a mámoros állapotból, amikor is sikerült beinvitálnia a pincéig. És valami megmagyarázhatatlan érzés hatására a tekintetem elmélyül, és testtartásom megváltozik. Hangom mélyebb lesz, kissé rekedtes és kissé akaratos de épphogy csak egy árnyalatnyit. Ami viszont veszélyes az a tekintetem. És lehet ez megrettenti, de nem érdekel. Mert az illata most is az orromban köszön vissza és kedvem lenne még többet kapni belőle. Csak kicsivel többet. Egészen parányival. Ösztönösen lépek felé közelebb. Eleinte nem túl tolakodóan, mikor kimondom a szavakat.
- Ezt nem is kiengesztelésnek szántam... -
Elakadok, mert nem tudom, hogy folytassam. Mégis minek szántam? Többnek. Jobbnak. Talán bizonyításnak, hogy jobb vagyok attól, aminek elkönyvel. Hogy adjon egy esélyt. Hogy ne ítéljen el elsőre (vagy éppen másodikra). És még egy lépést teszek felé, miközben kinyújtom felé a kezem. Nem akarom megint elkapni, mert tudom, hogy azt tolakodásnak fogja venni. Olyan ez a lány, mint egy riadt őz. Mintha néha a saját árnyékától is képes lenne megretteni. Talán ettől olyan varázslatos. Talán ezért vonzz engem is, noha be sem akarom vallani magamnak. Az esetlensége csábító. A húgomé is, ebben ugyanolyanok. De míg Blaire esetében a testvéri védelmező ösztönöm lép életbe, addig Clementinenál ... nos, nehezen tudom megfogalmazni. Persze itt is megvan ugyanez, ugyanakkor bosszant a kioktatása. És tetszik is. Kedvem lenne letörni ezt, de ugyanakkor felszítani is. Kicsit úgy érzem magam, mint egy hülye macska az egérrel. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy melyikünk kapta melyik szerepkört. S talán nem is érdekes, mert kezdem azt érezni, hogy a szerepek rendszeresen váltakoznak. Most például én érzem magam nyeregben, mert ahogy még közelebb lépek már nincs sok távolság köztünk. Sőt, kezd közelíteni vészesen ahhoz az állapothoz, ami közel öt perce sem volt. Elnézem az hosszú kecses ujjai közt a kis sárga virágot. Ez nem köszönet virág. Baromira nem. Az illatát puhán selymesen érzem meg a távolból újra és nem tudok uralkodni magamon, ami baromi nagy hiba, tudom, tudom.
- Ezt egyáltalán nem bocsánatkérésnek szántam. -
Nyögöm ki. Nehezen jönnek a szavak és súlyosak. Ahogy a hangszínem is. Tele van elfojtott vággyal és akarattal. Amit csakis miatta türtőztetek, ameddig csak tudok, de... egyszerűen nem megy már. És épp ezért, mivel már képtelen vagyok ellenállni, felé hajolok.  
És elkövetem azt a hibát (már megint újra), hogy a szemébe nézek egy percre. Egy kósza percre és itt elvéreztem. Önkéntelen hunyom le a szemem és próbálom újra megcsókolni, már ha hagyja.  


Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 16. - 22:23:05
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Most azért egy fokkal… mit egy fokkal, jó pár fokkal veszélyesebbnek érzem a helyzetet. Nem tudom, eddig igazából miért kerülte pontosan a tekintetemet, de most olyan, mintha ezt nagyon hamar, és nagyon erőteljesen pótolni akarná, mert ahogy ezúttal rám néz, arra egy kicsit [strike]nagyon[/strike], mintha minden idegszálam reagálna. Csak úgy odafagyok, ahol vagyok, kezemben virággal, dolgozattal, az övébe csimpaszkodó tekintettel. Abban sem vagyok biztos, hogy jól hallom, amit mond. Nem mintha sokat mondana, mert annak, amit mond nincs is túl sok értelme, csak a tagadása valaminek, amit én állítottam, és nem kínál helyette alternatívát, hogy biztosan ne érthessem félre. Mert ez így félreérthető. Hát már hogyne lenne az…! Igaz azonban az is, hogy vele sok minden félreérthető volt, már az első perctől kezdve, a túlontúl bizalmaskodó gesztusai, a természetesség, hogy csak úgy jön-megy, hozzáér az ember lányához, megcsókolja, ha akarja, ha nem, és soha nem fogja az illető megtudni, hogy ezzel voltaképpen volt-e bármilyen szándéka, vagy nála ez tényleg így megy. Én mindent el tudok hinni, és mindent el tudok képzelni. De azt egyáltalán nem tudom, most mi történik.
Valami furcsa bódulatban egyszer csak azonban úgy döntök, hogy a kezemet az övébe csúsztatom. Meggondolatlan, és buta dolog, ezt már akkor tudom, amikor kénytelen vagyok tudomást venni a gyomromban cikázó, kissé émelyítő, de valahogy mégis jó érzésről - Hanem…? – kérdezek vissza akaratlanul is, hátha ez nem az, aminek gondolom, de akkor mi? Csak mondja meg, hogy mi, és akkor legalább tudni fogom. Olyan ez, mint valaki mástól várni, elárulja, te mit gondolsz, vagy mit érzel valójában. Ostobaság, és én nem vagyok ostoba, most viszont mégis úgy viselkedem, mint egy buta kislány, aki hagyja, hogy ilyen hatással legyenek rá. Mert hát… ignorálhattam eddig, és lehettek eddig más gondolataim, vagy véleményem róla, de nem vonhattam ki magam az alól teljesen, hogy nagyon is hatással van rám. Úgy, ahogy eddig még senki, és letagadhatnám most is, vagy mondhatnám, hogy „de ez nem számít, ez nem igazi, és nem lényeges, mert csak valami hülye kémia”, de ebben már nem vagyok annyira biztos.

Viszont amikor rájövök, hogy mire készül, és miért közelít hozzám még mindig valami pánikszerűség mégis átveszi az uralmat a kissé remegő lábaim felett. Hiszen itt állunk a nyílt színen, és az előbb Belby… basszus, Belby! Végül is, ezen a ponton az egészből csak valami bizarr katasztrófa születik. Ha ez lenne az első eset velünk, hogy ez van, még tudnék is rajta őszintén nevetni, de most igazából nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e, vagy nevessek, mert… ahogy elhúzódok, egyáltalán nem realizálom, hogy attól még a kezét nem engedtem el. Mivel nem engedtem el a kezét, tulajdonképpen húzom magammal őt is, amit akár bátorításnak is lehet értelmezni – sőt, minden más helyzetben valószínűleg jogosan lehetne annak értelmezni –, szóval gondolom, eszébe sem jut megállítani a mozdulatot félúton. Ahogy én viszont félig a páncél felé lépek, kicsit mögé is csusszanok, noha nem szándékosan, úgy Mathiast nemes egyszerűséggel a páncél felé rántom, és hát… jó, nem, igazából a saját bénaságom önmagában még csak meg sem tudja magyarázni, neki ez hogy nem tűnik fel, és hogy sikerül pontosan csókot nyomnia a páncélra, és ezzel együtt a kis borzra is, ami végigszalad egészen a páncél lábáig, fel a falakra, és egészen a kilincs nélküli ajtóig. Ahova egyébként én egész eddig tartottam… jó, katasztrófa, vagy sem, valahol ez talán mégis csak inkább vicces, mint lehangoló, és nem tehetek róla, egy egészen halk nevetés kiszökik az ajkaim közül. Ez így azonban továbbra sem változtat azon, hogy itt állunk a nyílt színen, úgyhogy minden észérv ellenére újfent olyasmire vetemedek, amire máskor talán nem vetemednék.

- Gyere – mondom egyszerre halkan, de határozottan, és a háta mögött kibontakozó ajtó felé biccentek. Igazából csak remélem, hogy rájön, nem akarok feltétlenül itt a folyosó közepén ácsorogni vele, amikor épp az előbb még bujkáltunk Belby elől. Most is bárki erre járhat, és nem akarok olajt önteni a tűzre. Igazából, még azt sem tudom pontosan, mit akarok, úgyhogy potenciális szemtanúk egyáltalán nem hiányoznak. Mindezt azonban egyelőre nagyon is nehezemre esik szavakba foglalni, úgyhogy tényleg csak remélem, hogy ki tud hallani valami sürgetést a hangomból, és ezúttal tényleg hajlandó követni engem az ajtóhoz, melynek kilincsénél még ott szaladgál a kicsike borz, de tudom, már nem sokáig.
Belököm az ajtót, és vonom magammal Mathiast is, ha hagyja, és csak amikor már az ajtó túloldalán vagyunk, jövök rá, hogy végül is, csak most hoztam be ide egy olyan mardekárost, akit talán nem feltétlenül kellett volna. Nem mintha ide csak hugrabugosok térhetnének be, de azért meg szoktuk válogatni, kinek szabad a bejárás, és kinek nem, Mathias pedig most már talán, ha volt lehetősége figyelni rá, azt is tudja, hogyan lehet bejutni ide. Szerencsére az Odú teljesen kihalt, Hugrabug Helga portréját leszámítva, bizonyára mindenki órán van már. Csak ő nem. Meg én. És kénytelen vagyok beismerni, hogy annyira nem is érzem sietősnek, hogy visszatérjek a „valóságba”. Mert ez nem teljesen érződik annak. Becsukom magunk mögött az ajtót, és igazából abszolút fogalmam sincs, hogy mit csinálok, vagy mi következik most. Mi következik most…?
- Szóval, ühm… - még a hangom is tétovázik, gyáván cserben akar hagyni, mit is illik ilyenkor mondani, bocs, hogy nem csókoltalak meg, és bocs, hogy lekaptál helyettem egy lovagi páncélt? Hát igen. Az biztos klassz mondat lenne, épp csak a torkomra fagy. Helyette realizálom, hogy a dolgozatomat, és a virágokat is az ajtó mellé ejtettem, ahogy igyekeztem bejutni, majd becsukni az ajtót, mert hogy a másik kezem még mindig az övében volt, és csak most tűnik fel, hogy gyakorlatilag nem hogy fogom, de szorítom.
Nem. Tényleg fogalmam sincs, mi következik most.


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 17. - 06:50:32
*
zene:ToE- Unlocking the Mind (https://www.youtube.com/watch?v=wT4aCDjiNik)
(http://i.imgur.com/3IOIiYi.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'However bad life may seem,
there is always something you can do, and succeed at.
While there's life, there is hope.'



~~~~~~~~*~~~~~~~~



Mikor Clem ujjai a hűvös tenyerembe siklanak, tudom, innen nincs visszaút. Igazából valahol nagyon is szerettem volna, ha önként teszi, amit meg is tett. Valahol mélyen ez talán egy tudatalatti beleegyezés. Hogy mibe, azt jómagam sem tudom. De úgy hiszem kiderül. Idővel minden kiderül. Vagy így vagy úgy. És persze nem is kel több, leküzdöm a távolságot, ami kettőnk közt lebeg. Erre pedig baromi jó segítség (mint ha nem lenne elég bátorságom úgy amúgy is).hogy a lány a maga szelíd módján még húz is. Már elégedetten könyvelném helyzetem sikerét, ahogy sóvárogva várom, hogy megismétlődjön a pillanat, ami az alapítók folyosóján is megesett. Szinte érzem újra a számon az övéit, és a vérem csak a gondolatra meglódul. De... nagyot koppanok. A meleg puha ajkak helyett ugyanis, hideg kemény valaminek ütközöm. Nos ez biztosan nem a lány. Hacsak erényöve nincs, ami vasból készülne. És amúgy sem azon a szinten voltam hogy az kerüljön szembe velem.
A vasas íz vagy illat (hirtelen nem is tudom melyik) meglep és bambán pislogok ki a fejemből. A lovagi páncél persze túl közel van és csak egy homályos szürke elmosódott foltot érzékelek az egészből. No meg a perifériámban a mozgást, ami lefelé cikáz a lovag lábán.
Mia....?
Kezdeném, de nem jutok tovább a gondolatban, mert Clem kuncogására eszmélek. Érzéki. Más esetben tutira baromira díjaznám is. Csakhogy az nem most van. Érdekes hogy még mindig fogja a kezem és érzem a húzását, de egy percig nem látom, aztán lassan leesik hogy hát épp azért nem, mert közénk került a vaslovag. A kérdés csak az, hogy miért?
Az agyamban közel négyszáz forgatókönyv cikázik végig, de jobb híján passzolom a kérdéskört, hogy miért is tért ki a ...
- Gyere –
Hangja halk és érzéki. Vagy csak én képzelem bele? Meglehet. Viszont nem kell kétszer mondani, hogy kövessem. Megkerülve a közénk tornyosult akadályt hagyom, hogy szelíden vezessen kissé odébb, az ajtóig, ahol egy borz dekkol. Jéééé. mikor került ez oda?
Fogalmam sincs, de kezdem gyanítani, hogy mindezt én idéztem elő. Tehát az a futkározó valami csak nem Mrs. Norris volt. De még csak Granger karikalábú macskája sem. Sőt, a kastély egyik macskája sem lehetett.
Mikor Clem benyit, és behúz maga után hát... Elámulok. Komolyan ilyen van? Behalok. Konkrétan bambán pislogok körbe, mint aki sosem látott még egy szobát. Egy titkos szobát.
- Szóval, ühm… -
A lány hangjára eszmélek a kábulatból és gyorsan bezárom a számat. Már épp lépnék egyet, amikor valami puhába ütközök és meg is rúgom. Lepillantva a pergament látom a földön pihenni és vele együtt a virágokat. Ejjjj, ez a lány!
Ösztönösen hajolok le és szedem fel fél kézzel a dolgokat. Nem tart sokból főleg hogy ügyesen az ujjaim közé sikerül mindent kapni. Viszont egyszerűbb ezt fél térden megtenni, s mikor megvagyok elégedetten emelem fel és nyújtom Clemnek. Csak mikor felpillantok jövök rá, mennyire is abszurd a helyzet. Na most azért tényleg örülök, hogy nem a folyosón vagyunk és nem lát senki. Holnapra tutira körbemenne a hír, hogy a kezét kértem meg. Három szál virággal, hát persze... pont valószínű. Egy mosolyt küldök felé, barátságosan, tekintve, hogy zavarba jöhet. Én magam már abban vagyok. És erre rásegít a festmény is, mert mintha megszólalna, noha nem értem mit mond. Amint hozzá kerülnek a virágok egyenesbe tornázom magam. Mikor visszaáll ilyesformán a világ rendje érzem meg a túlzott szorítását a kezemen. Ujjaim szinte satuba fogja. Szinte már sírnak, de azért ennyit bőven kibírnának. Lepillantok az egymásba simuló kezünkre. Látom, hogy ujjai mennyire elfehérednek a görcsös erőkifejtésben. Mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba, úgy kapaszkodik belém. Ösztönösen. Nevethetnékem támad, s nem állom meg hogy az arcomhoz ne emeljem őket. Apró finom csókot lehelek rájuk, jelezve, hogy oldani kellene a feszültséget bennük. Nem mondok semmit, mert egyrészt nem is találnám a szavakat, másrészt, félek, a beszéd csak fölösleges körítés lenne. Néha jobb csendben maradni. Egyetlen percig elfog a vágy újra, de leküzdöm. Végtére is kitért előlem, és...
Inkább körbepillantok, megszakítva a vele való szemkontaktust. S magamban megállapítom nagy bölcsen, hogy ez a kastély azért tényleg tele van meglepetésekkel. Na persze én ilyen szinte n egy elsős gyerek esete vagyok. Lépten-nyomon eltévedek, vagy bénázok egy sort, igaz azért a szeptemberi időszakhoz képest most már fényévekre vagyok. Mindössze egypárszor a héten sikerül valamit elcsesznem a folyosókon való közlekedés alatt. Mint mondjuk Dakotával beszorulni a Végtelen folyosószakaszra. De igazából ez mind semmi az első heteimhez képest. Ott is mindössze Parkinson nyugtatott meg azzal, hogy nem gáz, mert ha túlélem az első napokat, az elsősökkel egyetemben, akkor megmaradok. Végtére is igaza lett. Könnyebbnek könnyebb az életem (már ha Belby tisztes távolságban marad, persze) de azért még így is vannak kisebb zökkenők. És azt, hogy most itt állok egy Hugrabug Helgát ábrázoló festménnyel szemben és azzal szemezek lelkesen, nos igen, azt hiszem nyugodtan nevezhetjük ezt is zökkenőnek. Vagy valami olyasfélének.
- Ez a hely... -
Kezdem, de el is akadok. Nem találom a szavakat. Lenyűgöző? Hát a maga módján abszolút. Igen az. Persze nem akarok túlzott lelkesedést sem mutatni, mert fogalmam sincs rossz néven veszi-e Clem. Vagy úgy bárki.
- Körbevezetsz? -
A kérdésem egyenesen hozzá szegezem és kissé elbiccentem a fejem. Rá tekintek mélybarna szemeimmel és remélem, hogy legalább ez a feladat kissé oldja a köztünk dúló szakadatlan vibrálást. Vagy legalább eltereli a figyelmet, mind a kettőnkét. Legalább átmenetileg.




Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 18. - 17:00:18
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Lám, lám, lám.
Ó, ja. Én nagyon is hallom, hogy Hugrabug Helga portréja mit mond, de amikor visszafordulok Mathiashoz, és azt látom, hogy épp fél térdre ereszkedve adja vissza, amit én hanyag mód, és kéz híján elhagytam, mégis csak a következő következtetésre jutok: még mindig inkább a Hugrabug alapítója legyen mindennek szemtanúja, mint bárki más. Talán vicces azt mondani, hogy bízok egy portréban, de egyébként tényleg bízom benne. Még akkor is, ha voltaképpen ő jó ötletnek tartotta Charisma Belbyt is befogadni a Hugrabugba (legalábbis gondolom, ekkorát csak nem tévedhet a Süveg), akibe szerintem több rosszindulat szorult, mint a ház összes többi lakójába együttvéve, de azért mégis csak… ha lehet választani, hogy ezt Belby, vagy Hugrabug Helga lássa, semmi pénzért nem tennék Belbyre. Nem vagyok benne mondjuk biztos, hogy Hugrabug asszonyság nem fog senkivel fecserészni arról, ami itt történik, de inkább a portrék kuncogjanak a hátam mögött, mint a diákok. Általánosságba véve a legtöbb portré kedvesebb, mint az élők. (Ami kínos, ha engem kérdeztek.)
- Köszi – veszem el inkább motyogva, mint remekül artikulálva a dolgaimat tőle, és csak remélem, hogy marha gyorsan feltápászkodik onnan, mert, ühm… ettől picit butának érzem magam. Nem mintha egy pillanatra is félreértettem volna a felosztást, azért ennyire naiv pont nem vagyok, de azért mégis csak kísértetiesen emlékezteti ez az embert valamire, főleg, hogy fogja a kezemet. Vagy én fogom az övét. Vagy mindkettő, de nem is ez a fontos…!

Nem tudom, hogy ezt ő is érzi-e, vagy csak egyébként fel akart kelni onnan hamar ő is, de szerencsére megteszi, én meg kissé meglepve veszem észre, hogy igazából mire is akar rávilágítani a kézfejemre hintett csók. Ó, hát ez kínos. Még mindig tud minden kínosabb lenni…! Pedig végül is, most csókolt meg miattam egy élettelen lovagi páncélt. Az ember azt hihetné, ezzel valahogy elértük a jéghegy csúcsát, ami teljesen logikus lenne, de kénytelen vagyok rájönni, hogy ó, nem, én továbbra is egész jól tudom magam lányosan zavarban érezni. Pedig szeretném ezt mielőbb leküzdeni, mert nem kimondottan kellemese érzés (nekem sem).
- Ó. Bocsi – lazítok varázsütésre a szorításomon, és ha Mathias nem is fogja igazából a kezemet, csak tűri a szorongatásomat, akkor még ki is csusszannak az ujjaim a tenyeréből, bár nem kimondottan ez volt a célom, csak hirtelen, mintegy ösztönösen, teljesen elengedem. És ma már másodjára kell azt mondanom, hogy bocsi, amitől nem vagyok elragadtatva, bár igaz az is, hogy kivételesen legalább tényleg csinálok is valamit, amiért illene bocsánatot kérnem, nem csak azért mondom, mert zavarban vagyok. Apró előrelépés…

Majdnem visszakérdezek, hogy ezek szerint akkor tényleg nem volt még itt?, aztán rájövök, hogy akár lehetett is, csak mondjuk, nem emlékszik rá… sikeresen lenyelem a kérdést, és csak elmosolyodva bólintok egyet. Legalább az olyan kérés, amit könnyedén tudok abszolválni, és talán még nagyobb zavarba sem tudok jönni tőle. Pedig akár jöhetnék is, mert ha igazán belegondolok, Mathias meg én, valahogy… nos, sosem zajlott köztünk igazán normális kommunikáció. Vagy ha a normális erős szó, akkor átlagos nem volt. Az első pillanattól kezdve, hogy meg kellett nyitnunk ezt a kis fejezetet az életünkben, mindig csak félreértések voltak, meg titkok, amiket nem szabad elmondani, meg ellenkezés, és szidalmazás, de egy sima „amúgy hogy vagy?”, vagy „hogy telt a napod?” nem hangzott el közöttünk. Igaz, hogy alkalom sem volt rá, de ettől még tény marad. Mindehhez képest egész normális dolognak tűnik, ha körbevezetem az Odúban.
- Szóval, ez itt a Borzodú – mutatok körbe szerényen, hiszen nem az én érdemem - Igazából a Hugrabugban afféle nyílt titok a létezése, előbb-utóbb mindenki megtudja, hol keresse, és hogyan juthat be, de egyébként nem csak hugrabugosok járnak ide. Csak egy kicsit nehezebb tudomást szerezni róla, azt hiszem – én rendszeresen látok itt másokat, úgyhogy biztosan így van. De a Hugrabug már csak ilyen, nem ítél el másokat csakis az iskolai talárjukra varrott címer miatt.
Ledobom a táskám, a kezemben tartott dolgozattal, és a virágokkal most már óvatosabban bánok, az egyik közeli asztalkára teszem le őket, aztán remélem, hogy távozáskor nem feledkezem meg róluk. Beljebb megyek, ha Mathias még fogja a kezem, akkor újfent húzom magam után, ha nem, hát csak az utat mutatom - Igazából az egész olyan, mint egy pihenő szoba. Vagy hát, valami ilyesmi, én így szoktam gondolni rá – a négy elvarázsolt ablak most épp ideálisan zöldnek mutatja a birtokot, egy kicsit talán optimistán tükrözve a kinti időjárást. A középre tolt asztalon a szokásos módon ezernyi dolog hever rendezett káoszban, az egyik sarokban egy ott felejtett pulóver, pár puff között kisebb könyvkupac. Az emberek hajlamosak itt felejteni dolgokat, mert innen szerintem még soha semmi nem tűnt el - Hát, igazából ennyi az egész. Tanulásra általában túl zajos, de rejtekhelynek kiváló. Szerintem Belbyt még sosem láttam itt…


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 18. - 20:16:34
*
zene:ToE- Unlocking the Mind (https://www.youtube.com/watch?v=wT4aCDjiNik)
(http://i.imgur.com/3IOIiYi.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'However bad life may seem,
there is always something you can do, and succeed at.
While there's life, there is hope.'



~~~~~~~~*~~~~~~~~



- Ó. Bocsi –
A szavak, amik kiszaladnak a lány száján nem jelentenek sokat, nekem mégis többnek hatnak. Talán a rózsás pír miatt az arcán, vagy mert olyan hirtelen old fel benne az eddig ösztönösnek vélt késztetés hogy nemhogy enyhít ujjai bilincsén hanem egyenesen teljesen el is ernyed. És mire észbe kapnék már finoman végig húzva kezét a tenyeremen ki is csusszan a keze az enyémből. Hagyom hogy ez megtörténjen, noha nemigazán akarom. Tudom azonban hogy neki ez sok, és talán jobb is így. Nem hibáztatom. Helyette inkább követem, amerre vezet. Figyelmem nem kerüli el a félredobált cuccok tömege sem.
Borzodú... egész találó név. Tényleg olyan hatása van a helynek mint egy második otthonnak. Tekintetem az ablakokra téved, amin keresztük a birtokot vélem felfedezni. Kissé furcsának hat a dolog mert nem tűnt fel hogy ennyire szép időnk lenne. Magamban elodázom a dolog megkérdezését, végtére is mint minden itt is biztos megvan a funkciója egy-egy tárgynak. Habár halvány lila boszorkányfű-kivonatom sincs hogy ennek mi a lényege, hacsak nem az, hogy a tanulni vágyókat esetleg feldobja a szebb idő érzete. Aztán persze Clem rögtön le is torkollja a gondolatfoszlányomat a szavaival. Már hogy itt tanulni azt senki nem szokott.
Naja, mondjuk meghiszem azt, biztos csúcsforgalom lehet itt az esti órákban.
Szemeim végig pásztáznak a berendezési tárgyakon és kissé úgy sétálok, mintha egy múzeumba tévedtem volna. Idegen a hely, de tetszik is. Sokkal barátságosabb, mint a mardekár klubhelysége vagy a tótartó, ahol Pansy kínoz a magolni valóval, no meg az aktuális témakör könyvének gerincével a fejemen.
Elnézem, ahogy Clem leteszi a virágokat és a cuccát. Kecses de kissé suta a mozdulata. Ám még így is valamiért megfog. Kicsit betolakodónak érzem magam, olyasvalakinek, aki épp meglesi a másikat, miközben az nem figyel. Valahol izgalmas, valahol szánalmas és valahol talán romantikus is főleg azoknak, akik kedvelik a buta lányregényeket. Mindössze emberi késztetés ez részemről, hogy hogyan is viselkedik a másik a saját közegében. Hogy vajon mindig ennyire félszeg vagy csak miattam ilyen? Nem tudom igazán eldönteni. De végtére is örülök, mert ez az ő terepe. Ha valahol, hát itt igazán kibontakozhat. S remélem hogy ezt én, vagy a személyem nem gátolja meg.
- Bájos... -
Biccentek, miközben utánozni kezdem a lányt annyiban, hogy leteszem a táskám az egyik fotel mellé. Közben azon tűnődöm, hogy végtére nagy mázli, hogy Belby nem ismeri ezt a rejtekhelyet. Ugyanakkor ez megdöbbentő.
- Biztos vagy benne? Mármint, hogy nem tör ránk? -
Aggódó pillantásom rávetül. Na nem mintha terveznék bármit is csinálni, főleg nem vele, de... ez is persze félreérthető. Pedig tényleg hátsó szándék nélkül kérdezem. A szőke pletykakirálynőnek az is elég ha egy folyosószakaszon lát minket. Nemhogy egy szobában ráadásul felteszem azt egy kanapén ülve!
Ujjaim az egyik ott felejtett könyvre tévednek. Felkapom azt és a szélével kezdek el babrálni. Fogalmam sincs milyen kötet az, mert hiába nézem nem igazán látom. Agyamban a kérdések, opciók és lehetséges forgatókönyvek egész hada cikázik. Végül egy percnyi vívódás után a lányra pillantok. Muszáj megbíznom benne. És eleinte azt hiszem nehezen fog menni, de saját magam is megütközöm azon a felismerésen, hogy mégsem. Nagyon is könnyen megy. Igaz elfog egy kicsit az érzés, mintha csukott (vagy épp bekötözött) szemmel repülnél egy hippogriffen vagy a seprűdön, de ez az élet. Csupa kockázat és rizikó.
Elmosolyodom, őszintén és szeretetteljesen. Perifériámban feltűnik a festmény, ami felém pillant. Ahogy rásiklik a pillantásom elmosolyodik a női alak és biccent felém. Zavartan viszonzom a gesztust majd a fejem Clementine felé fordítva teszem fel a kérdést, amire amúgy is sejtem a választ. Vagy szinte már tudom is.
- És akkor ő... -
Kezdem el a mondatot, de nem fejezem be. Vagyis nem rögtön. Csak egy pillanat múlva, amikor talán ő is megszólal, és egyszerre mondhatjuk ki a jól ismert nevet.
- Hugrabug Helga. -
Elmosolyodom. És valahol kicsit büszke vagyok. Pedig közöm nincs ehhez a házhoz, s mégis! Talán arra, hogy itt lehetek. Kívülállóként. Habár nem tudom ez mennyire megtisztelő vagy mennyire járnak ide mások is a maradék két házból. Mégis azért sejtem, hogy nem sok háztársam pillanthatta meg a helyet. A mardekárosok köztudottan nem az elnyert bizalomról híresek. Még akkor sem, ha nem mindenki annyira rosszindulatú, ravasz és sunyi, mint az átlag. S épp ezért érzem azt, hogy ez nem helyén való. Hisz visszaéltem többször is Banks jóindulatával. Részben ki is használtam a segítségét, vagy csak szimplán a lényét és a létezését. És igaz, bocsánatot kértem félrészegen ott akkor azon a délutánon, de... Valamiért csak ott motoszkál bennem, hogy ez így nem jó. Baromira nem.
- Clem, én... -
Elakadok és a szavakat keresgélem. A lányra tekintek, aki most távolabb áll tőlem és jó is ez így. Könnyebb kimondani a szavakat, ha nincs közel. Egyszerűbb ha nem vonja el a figyelmem a szeme zöldjében megbújó ezernyi aranyló pöttyöcske.  
- Sajnálom. Sajnálom hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Hogy... - szusszanok egyet és szomorúan megdörzsölöm az arcom. Kellemetlen beismerni. És az is kellemetlen hogy ő továbbra is ennyire kedves velem. Pedig rohadtul nem érdemlem meg.
-... nos, hogy Belby miattam célkeresztet rajzolt a hátadra. -
Nem vallom be hogy csak most azaz pár napja azonosultam a ténnyel, hogy a szöszke hamishírforrásgyártó liba az évfolyamtárnője, sőt mi több egy lányhálón is osztozhatnak. Persze elég rosszul érintett ez, meg az, hogy miattam hát pont miattam kell Clemnek ötször korábban kelnie és feküdnie, csak hogy el tudja kerülni az a buta fruskát. Pillantásom bűnbánó kis fénye inkább újra a könyv  borítójára téved. Mintha onnan bármilyen segítséget is ki tudnék olvasni. Fel sem tűnik, hogy ujjbegyem húsába keményen belevágódik a könyv piciny, éles sarka fehérre festve azt.


Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 19. - 21:21:41
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Bájos? Mintegy csak a tekintetem kérdez vissza, amivel kicsit hunyorogva fordulok hátra, hogy Mathiasra nézzek, de talán nem kellene automatikusan gúnyos hangsúlyt éreznem lappangani a háttérben. Nem úgy néz ki, mintha éppenséggel gúnyolódna, csak hát, hogy mondjam… valamiért az az érzésem, hogy igenis volt olyan, amikor gúnyolódott rajtam, csak én annyira nem vettem észre, mint talán kellett volna. Egy ideig figyelem a tó felé néző ablakot, furcsa, hogy most ilyen idillinek tűnik odakinn minden, általában nem szokott ennyire sokat változtatni a szoba a valóságon, de talán csak arról van szó, hogy Hugrabug Helga – vagy legalábbis a portréja – is ugyanúgy várja a tavaszt, mint ahogy a legtöbb diák. Bár ez azt is fogja jelenteni, hogy a Borzodú sokkal elhagyatottabb lesz, hiszen télen van az igazi szezonja, de az is lehet, hogy a festett asszony már rettentően unja a sok nyüzsgést, és a diákok fecsegését. Meg a furcsán, megmagyarázhatatlan irányba csordogáló találkákat, mint például ezt itt…
Végül a kérdésre ténylegesen szembefordulok Mathiasszal, és bizonytalanul megrántom a vállamat - Honnan lehet bárhol is biztosan tudni, hogy Belby nem ront rá az emberre? – dobom vissza a kérdést elég reálisan látva a helyzetünket. Belbyvel kapcsolatban már nem nagyon tudok meglepődni semmin, szóval azt is elképzelhetőnek találom, hogy még a világ végére is követne, és felbukkanna a nyakunkban egy jó pletykáért - Csak úgy értettem, hogy… nem nagyon láttam még itt. De Belbyről van szó, szóval biztosan tud az Odú létezéséről – épp csak ez egy elég nyugodt hely szokott lenni, az meg közismerten nem az ő terepe, de ezt nem teszem hozzá. A hely végül is magáért beszél, szerintem.

Kicsit mulatságos, ahogy a festmény Mathiast méregeti. Tisztára mintha ismerkedne vele, vagy látvány alapján próbálná megmondani, hogy ki és mi ő, ami valamiért engem elég jól szórakoztat, noha látványnak meg határozottan fura, de amikor végül Mathias megszólal, és Hugrabug felé biccent a fejével, egyetértőleg bólintok én is, szinte teljes szinkronban vele együtt mondva ki a választ - Hugrabug Helga – nevezetes boszorkány pedig, mintha a világ minden elégedettsége eltöltené pusztán a nevének hallatán, peckesen int egyet, majd visszavonul a festmény hátsó traktusába, mely kísértetiesen hasonlít a Hugrabug klubhelyiségére, de erről persze serényen hallgatok; az utolsó szótag kimondásakor pedig halk nevetés színezi a hangomat.
Ehhez képest valahogy bántja a fülemet a következő szavak komolysága, amivel a fiú megszólal. Eltűnik a vidámság az arcomról, és én nyílt, de kissé talán komor figyelemmel hallgatom. Nem kimondottan értem mondjuk, miért kér tőlem újra bocsánatot. Egy kicsit persze jól esik, de igazság szerint azt hittem, ezen már túl vagyunk, másfelől ezek csak szavak… nem igazán tudnak meg nem történtté tenni bármit is, és bár a szándék értékelendő, végül nem a szavak miatt mondtam azt ott kinn az udvaron a múltkor, hogy felejtsük el. Komolyan gondoltam. Mathiasnak talán csak emlékeztető kell a dologról.

- De hát már mondtam, hogy nem érdekes. Nem haragszom. Persze, örültem, hogy egyáltalán eszedbe jutott bocsánatot kérni, azt értékelem, de tényleg… inkább csak felejtsük el. Előbb-utóbb biztosan elfelejti Belby is… - alig bírom mondjuk kivárni azt a napot, de ha a továbbiakban nem tudok neki semmi izgalmas beszédtémát szolgáltatni, rólam úgyis tényleg le fog szállni. Csak hát… akkor tényleg nem kéne neki semmi érdekes beszédtémát szolgáltatnom. Nem kéne virágot elfogadnom Montregótól, és egészen biztosan nem kéne vele a Borzodúban bujkálnom, épp csak ez mind csupa olyan dolog, amit nem egészen tudatosan teszek. Talán inkább ez a kellemetlen az egészben. Hogy a tudatom egy része kezdi kicsit felmondani a szolgálatot – mással aligha tudnám megmagyarázni a saját baklövésnek tűnő tetteimet.
- Szóval… két bocsánatkéréssel szerintem tekinthetjük lezártnak ezt az egészet – vagy akár hárommal, ha a virágot is szeretnénk számolni, noha odakinn, mielőtt beindítottuk volna a vicces láncreakciót, mintha arra akart volna célozni, hogy a virágot nem azért hozta. De azért nekem egy kicsit mégis csak úgy tűnik.
- Jó? – kérdezek aztán vissza egy halvány félmosollyal, hátha a múltkor tényleg nem volt teljesen olyan állapotban, hogy minden megmaradjon neki - És talán… ne a könyvön éld ki a frusztrációdat – mondom aztán egy szinte aggodalmas kis fintorral, ahogy közelebb lépegetek hozzá, és nyújtom a kezem a könyvért, amit ő szorongat a kelleténél sokkal erősebben, még innen is látom, ahogy meghajlik az ujjai alatt a könyv széle, lapokkal, borítóval egyetemben. Kérdés persze, hogy a könyv állapota aggaszt-e jobban, vagy valami más?


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 20. - 11:16:51
*
zene:HZ- Time (https://www.youtube.com/watch?v=RxabLA7UQ9k&index=39&list=PL5808D0737C9B86EB)
(http://i.imgur.com/UqCukcc.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'However bad life may seem,
there is always something you can do, and succeed at.
While there's life, there is hope.'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


A lány hangjában megbújó nevetéstől bizsergés fog el. Kissé félszegen jobban elmosolyodom, majd figyelem, ahogy Helga peckes intéssel távozik. Valószínű unhatja, hogy itt dekkolunk és valójában meg is értem. Nem hiszem hogy ő beállna a többi festmény sorába, hogy pletykálkodni kezdjen, ám lehet jobbnak véli, ha inkább átmegy egy másik keretbe bámészkodni. Ezek szerint belőlünk már nem néz ki nagyon többet. Mondjuk nem mintha bánnám, hogy nem mustrálnak. Még egy festmény szúrós tekintetétől is képes vagyok zavarba jönni. Végtére is nem minden nap bámulja meg az embert a Hugrabug alapítója.
- De hát már mondtam, hogy nem érdekes. Nem haragszom. Persze, örültem, hogy egyáltalán eszedbe jutott bocsánatot kérni, azt értékelem, de tényleg… inkább csak felejtsük el. Előbb-utóbb biztosan elfelejti Belby is… -
Reménykedhetünk ebben? Valóban? Nem, kötve hiszem. Hogy őszinte legyek, valójában kicsit az az érzésem, hogy sosem fogja elfelejteni. Vagy ha még ő igen, én ellenben biztosan nem. Igaz végtére is ehhez is elég egyetlen jól irányzott pálcasuhintás és egy exmemoriam-bűbáj, de valami oknál fogva ezt szeretném a legkevésbé. És nem azért, mert egyszer átéltem már, hanem, mert valahol érzem hogy nem akarok felejteni. Eddig hiányoztak a régi emlékeim, az, ami önmagammá tett. Viszont ezek az új emlékek, ez a közel fél év és főleg ez az utolsó pár hónap... nos, valójában most kezdem el értékelni azt, ami van. Legyen az bármilyen kevéske. Bármennyire nyomasztó is. Vagy épp kínos. Mint mondjuk a liftes esetünk. Vagy az alapítók folyosóján történtek.
- Szóval… két bocsánatkéréssel szerintem tekinthetjük lezártnak ezt az egészet –
Lezártnak...
Ízlelgetem magamban a szavakat. Főleg ezt az egyet. Lezártnak. Ez... olyan végleges. Olyan, határozott. Idáig és ne tovább érzést kelt bennem. Szóval akkor ennyi? Ennyi volt? Gondolom igen. Nem véletlen került engem közel majdnem egy vagy talán két héten át. Talán lehet kevesebb, de ki számolja?!
- Jó? –
Sóhajtok. Majd bólintok, kissé csalódottan, kicsit félszegen, kicsit unottan.
- Jó -
Hát jó. Hát akkor ennyi. Elgondolkodom, miközben a homlokom ráncba rendeződik, hogy na akkor én indulok. Végtére is eltelt már mennyi idő is? Öt perc? Tíz? Ez alatt Belby csak feladta és elkotródott órára. Ha meg nem, akkor meg végül is előbb vagy utóbb úgyis rám talál szóval...
- És talán… ne a könyvön éld ki a frusztrációdat –
Clem hangja kizökkent és a látásom, ami eddig homályos volt hirtelen kitisztul. Most azonosulok, hogy kicsit erősebben fogom a szerencsétlent, mint kellene. Enyhén oldok a fogásomon, s a kék borítót mustrálom. Aztán beúszik egy kéz a látóterembe. Rápillantok a kecses ujjakra, amik várják, hogy megkaphassák.
Megrázom a fejem. Na nem, nem adom. Az enyém én találtam és... inkább ezen élem ki magam. Jobb lesz mindkettőnknek.
-Nem... -
Közlöm sötéten. Különben is, mit érdekli? Nem is az övé. Vagy de? A fene...
Mégiscsak elengedem és fél kézzel mielőtt a lány visszahúzná a kezét felé nyújtom. Mutatóujjam a könyv fedlapja és a gerince élén kinyújtva pihen és elhúzom a szám, miközben megszabadulok tőle. Gyomrom szaltót vet, amennyiben hozzá ér a kezemhez, de ezt az aprócska bakit -már ha megesik- betudom a véletlennek, semmint szándékos teljes mértékben tudatos viselkedésnormának. Felpillantok a lányra, ami újabb hiba és nyelek egyet, miközben félhangosan közlöm a tényeket.
- Azt hiszem jobb lesz, ha megyek -
Baromira jobb lesz. Vagyis ezt kellene nem? Bégül is nagyon nincs mit tenni, elvileg megúsztuk és halasztani a halaszthatatlant meg igazán fölösleges. Plusz, amúgy is csak púp vagyok a hátán. Főleg a Valentin-nap után. Nem is hibáztatom.
Visszagondolva elég durva napjaim voltak utána, már csak a másnaposság miatt is. Olyan érzésem van néha hogy azt az időszakot sose fogom kiheverni. Mondjuk addig biztosan nem is lehet, amíg Charisma él és mozog, ráadásul a közelemben.


Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 06. 23. - 10:20:27
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Jó.
Hát, végül is ezt akartam hallani, vagy nem? Vagy inkább szembe kellene néznem a ténnyel, hogy nem igazán tudom, mit szerettem volna hallani. Egyszerűen csak nem akartam, hogy azt higgye, rettentően utálom, vagy a végletekig neheztelek rá. Persze igaz, akkor és ott egyáltalán nem voltam elájulva tőle, hogy egy butaság miatt felforgatja az életemet, ráadásul úgy, hogy azt ne lehessen visszavonni, de nem hiszek abban, hogy érdemes lenne állandóan gyűlölködve, és haragtartón élni ezt az életet. Végül is, csak egy van belőle. És csak egyszer járom ki az utolsó évemet a Roxfortban (jobb esetben). És semmi értelmét nem látom annak, hogy ezt az utolsó évemet – és az utolsó évemet, amíg még lehetek inkább gyerek, semmint felnőtt – azzal töltsem, hogy utálok valakit, aki már többször bocsánatot kért tőlem. Fogalmam sincs persze, a mai napig nem egészen értem, hogy mi szükség volt pontosan erre az egészre. Számomra az egész túlzásnak, és valami nehezen lekövethető ok-okozati összefüggésnek tűnik, de vicces módon most szembesülök azzal, hogy soha nem kérdeztem meg, miért tette, amit tett, pontosan. Vagyis, felfogtam persze, hogy mindez az amnéziájáról szóló pletykák miatt történt, és azért, hogy Belbyt levakarja a témáról, de magáról voltaképpen nem vakarhatja le. Ironikus módon, valószínűleg bármit tett volna, ez nem történik meg, úgyhogy szerintem csak olajt öntött a tűzre, de gorombaságnak tartottam eddig, hogy erre rávilágítsak… igazából most is annak tartom.

- Hallottam, hogy próbáltad az elejét venni a szóbeszédnek – jut aztán eszembe, hogy ez ellenben egyáltalán nem modortalanság - Sokat mondjuk nem hiszem, hogy elértél, de azért, hát tudod… jól esett. Azt hiszem – fúha, Clementine, ennél határozatlanabb aztán tényleg nem lehetnél. Nem mintha ez ne lenne igaz, végül is, örültem neki, hogy legalább van valaki, aki elkezdi az ellenkezőjét mondani annak, amit most mindenki hisz, ugyanakkor, hazudnék, ha azt mondanám, nincs semmi bántó vonala a dolognak. Végül is, ő akarta, hogy mások azt higgyék, hogy ő meg én… aztán meg szolidan tagadni kezdi az egészet, én meg megint csak itt állok ennek az egész hülyeségnek a közepén, és azt sem tudom, mi van. De igyekszem nem foglalkozni vele, mert csak megfájdul a fejem az egésztől, és amúgy is egyszerűbb, ha legalább én nem igyekszem túlbonyolítani mindent.
Egy kicsit mégis olyan, mintha épp ezt tenném. Voltaképpen semmi értelme sincs, hogy elveszem tőle a könyvet – végül is, mit számít az nekem, ha éppen összenyomorgatja valaki itt felejtett tulajdonát, vagy esetleg felsérti a saját kezét? Mindez igazán nem számít, talán csak valami kimondatlan furcsaság vibrál a levegőben, ami végtelenül zavar.

Talán egyértelműbb lenne minden, ha nem visszakoznék olyan rettentően, zsigerileg az ellen, amit egyébként könnyűszerrel be is láthatnék: hogy van valami vonzó ebben a céltalan, se ide, se oda nem tartó, de újra és újra megismétlődő kis táncban, amit mintha mostanában járnánk együtt. Beláthatnám azt is, hogy talán – ismételten, és hangsúlyozottan is csak talán – nem feltétlenül a sajátos, és számomra messzemenőkig szokatlan helyzetekből adódik mindez, hanem egyszerűen csak Mathiasból, és belőlem. Mezeien ezt biztosan bárki, aki kívülről szemléli mindezt, egyszerű vonzalomnak nevezné, de nekem még csak a nyelvem hegyéig sem jut el a szó, nem hogy megfontoljam annak esetleges kimondását. Pedig mi másért éreznék csalódottságot, hogy menni akar? Miért szeretném, ha mondana valamit, amit én nem merek? Mert ez az igazság – voltaképpen most egyszerűen igazi nyúlként viselkedek. Hátralépek egyet, pedig akár léphetnék közelebb is. Megtehetném, ahogy megtehetnék bizonyára sok minden mást is, ha mernék, vagy ha igazán beismerném, hogy szeretném, de persze, nem teszem, és ezt egyfajta megnyugtató vereség-érzettel nyugtázom. Végtére is, nem bújhatunk ki teljesen saját magunkból… ennek még a gondolata is lanyha pánikkal tölt el.
- Ühüm – a könyvet elvettem, most pedig elfordulok vele, hogy letehessen egy asztalkára - Órán kéne már lennünk – folytatom szinte ugyanazzal a levegővel, és kínosan lassan szabadulok meg a könyv jelentette apró tehertől, hogy ha már a hangom egyértelműen szolidan csalódott, akkor legalább az arcom ne áruljon el félreérthetetlenül. Jó lenne, ha eszembe jutna valami varázsszó, vagy mondat, amivel könnyedén ki tudnék fejezni mindent, ami most bennem cikázik, de persze, ilyesmi csak a mesékben történik. Mégis akaratlanul arra gondolok, hogy mit akart mondani, vagy sokkal inkább… bah, még hogy mondani, hiszen egyértelműen meg akart csókolni odakinn, nem vagyok én egészen ostoba, még ha néha tényleg úgy is viselkedem, és persze, hogy azon gondolkodom, mi lett volna, ha nem akadályozom meg ebben. Vagy milyen lett volna.
- Vagy, tudod… - fordulok hozzá vissza hirtelen, még mielőtt lebeszélhetném magam róla - Maradhatnánk még egy kicsit, és… - elharapom a mondatot, mert nem tudom befejezni. És, mi? Megakadályozhatnánk, hogy tényleg „lezártnak tekintsük” az egészet? Befejezhetnénk, amit odakinn elkezdhetnénk? Vagy Merlin se tudja, kezdhetnénk mindent előröl? Jó lenne mondani valami okosat. Vagy legalább igazat. De sehogy sem sikerül.


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 06. 23. - 15:27:17
*
zene:HZ- Time (https://www.youtube.com/watch?v=RxabLA7UQ9k&index=39&list=PL5808D0737C9B86EB)
(http://i.imgur.com/UqCukcc.jpg)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'However bad life may seem,
there is always something you can do, and succeed at.
While there's life, there is hope.'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

- Hallottam, hogy próbáltad az elejét venni a szóbeszédnek. Sokat mondjuk nem hiszem, hogy elértél, de azért, hát tudod… jól esett. Azt hiszem –
A levegő bennem reked, és a mozdulatom félbe szakad. Már épp az, hogy elfordulok és elindulok az ajtó felé. A lány hangja ott vibrál közöttünk. Szinte érzem. Szinte meg lehetne tapintani a maga valótlanul valós alakjában. Érdekes ez. Egyetlen mondat, és az ember átformálódik. Egyetlen gesztus, és megváltozik minden, amiben addig hitt. Én azt hittem, Clem soha nem fogja megbocsátani úgy igazán a dolgokat. Igen, valóban mondta, valóban utalt rá hogy 'szent a béke', de sosem hittem el. Talán nem is akartam, és talán jobb is volt így. Ám ez, a tudat, hogy felismerte a törekvéseimet, meglep. Ugyanakkor egyszerre zavar is. Mert most akkor mégis ennek örül? Örül, hogy tagadtam? Ez volt a helyes, Belby ellen bevetni az eszközöket, mindent, amit lehet, de... Valóban helyes ez? Végtére is történt, ami történt. Más csalódna ezen. Én magam is csalódtam, de sejtettem, jobb, ha tagadok. Végtére is az egész eddigi életem egy ócska nagy tagadás, mitől lenne különb ez az új? Semmiben sem. Igaz, kivételesen nincs egy apám, aki a sarkamban lihegve követelőzik, és megszabja, mit is tegyek, vagy épp mit is ne, de... De lássuk be. Megszoktam a tagadást. A lényem részévé vált. Még akkor, is ha nem akarom. A rabja lettem, vagy azzá váltam és az is maradtam. Menthetetlen eset vagyok. És ez számomra visszataszító. Meglep, hogy a lány számára pont nem.
Hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Van értelme bárminek is? Nem igazán érzem. Nem igazán hiszem. Végtére is volt lehetőség, több is, és éltem velük, már ahogy lehetett. Ahogy jónak gondoltam (igaz, többnyire ezek szerint nem volt az). Részben már beletörődtem a vereségbe, elsősorban Charisma ellen. Mert széllel szemben víz.... szóval nem érdemes. De reméltem, Clem nem lesz ez a kategória. Hogy tudok javítani a helyzeten. Magam sem értem, miért szerettem volna ennyire kétségbeesetten. Talán az a különös vonzalom, ami rendszeresen rám tör, ha meglátom. Talán amiatt. Mert tagadhatnám, de nem tudom. Van benne valami, valami plusz, amiért nem tudok elmenni szó nélkül mellette a folyosón. Már ott a liftben sem tudtam, de akkor el voltam foglalva Lyanával. Legalábbis a lelkem jó részében, és az agyamban is a szőke ciklon foglalta el a helyet.
- Órán kéne már lennünk –
Órán? Igen, órán. Mondjuk ha megölnének, sem tudom, épp milyen órán kéne lennem. Azt se, a kastély melyik szárnyában. És azt sem, hogy kivel. Igazából hiba volt megfordulnom. És hiba volt a lány lélektükreibe tekintenem. Mert ahogy kiejti a szavakat... tudom, hogy ez a felvetése jogos, de saját magával ellenkezik. A józan ész ezt diktálná. Menni kellene. Hisz vége a veszélynek, nincs ok maradásra. Neki se, nekem se. Akkor viszont miért nem indul? Nem állom az útját. Elég világosan kifejtette, mennyire nem csípi ezt, és Merlin szakállára, eszembe sem jut ezek után ilyen formán irányítani őt. Mégis, nem tudom megállni, csak kibukik belőlem a kérdés.
- Mi tart vissza? -
Hangom alig több suttogásnál, és így félig visszafordulva a vállam fölött visszapillantva rá, kissé hányavetinek is tűnik. S meglehet, testtartásomból azt hinné az ember, hogy én egyet értek vele, már a felvetésével, pedig nem. Amúgy se mennék órára. Kizárt, hogy egyetlen értelmes szót is felfogjak abból, amit bármelyik prof is magyarázna. Hisz még mindig Clem illata kísért.
- Vagy, tudod… Maradhatnánk még egy kicsit, és… -
Megfordulok. Teljesen. Épp felé. Ezekre a szavakra már nem tudok ott állni egy helyben, félig nemtörődve a szituációval. Mert igenis, ez nagy dolog tőle, tekintve, hogy ő marasztal. Végtére is lehet ezt egyáltalán annak venni? Nem tudom. Nem vagyok benne maradéktalanul biztos. De a hangszín... a hangszínében úgy tűnik, mintha... mintha tényleg, igazán akarná. Már hogy nem menni. És ez még jobban felcsigázza amúgy sem lanyhadt érdeklődésemet iránta. Most már nem tudom, melyikünk a macska, és melyikünk az egér. Ki a vad, és ki az üldöző. Felé lépek egyetlen lépést, miközben a szemébe nézek. Mit akar? Mit akarhat?
- És? -
Hangomban merőben benne van a tömény érdeklődés. Azok meg tele a lehetőséggel. Végtelen tárház ez, kedvére válogathat, hogy hogyan is fejezi be. Igazából csak rajta áll. Legalábbis elsősorban. Én... én nem akarom erőltetni. Nem akarok ugyanabba a hibába esni, hisz... eddig bárhogy közelítettem, végül mindig ráfáztam. Na jó, igaz, a legtöbb esetben nem szánt szándékkal próbálkoztam, sőt, meg merem kockáztatni azt is, hogy még csak nem is tudatosan. Pillantásom a könyvre siklik, ami az asztalra került. Amit megmentett. Épp úgy, mint nemrég engem is. A maga esetlen módján. De hasznosan. Mert célt ért. Csak én nem érek célt... és magam sem tudom, hogy miért. Vagyis sejtem. De nem akarok erről tudomást venni. Sosem szerettem a kudarcokat.
- Mit akarsz, Clementine? -
Hangom élesen pattan a levegőben. Kissé talán számon kérőbb, követelőzőbb, akaratosabb. De halk. Talán túlzottan is halk. Túlzottan is megbújik benne valami több. Valami akarás, valami ki nem mondott vonzalom. Ám neki kell eldönteni, mit is akar valójában. Mert unom azt, hogy ilyenkor nem tud dönteni. Vagy ha mégis, nem mondja ki.
- Mit akarsz valójában? -
Magának kell bevallania. Aztán nekem. Mert én tudom, mit akarok. Már egy ideje tudom. Valentin-nap óta meg biztosan. Nem véletlen hoztam a virágot. Nem véletlen akartam vele már régóta összefutni. Mert az a valaki itt áll, épp előttem. Mindössze egy karnyújtásnyira.


Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 07. 05. - 18:31:26
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Hogy mi tart vissza?
Jó kérdés. Valószínűleg, a lehető legjobb kérdés, amit ebben a helyzetben bárki jogosan feltehet, mégis jobban örültem volna, ha ezek a szavak nem hangzanak el hangosan. Vagy legalább nem Mathiastól. Épp elég, ha én teszem fel magamnak most már sokadszorra, mintha legalábbis nem tudnám rá a választ, de ez nem igaz. Tudom, mi tart vissza. Ő tart vissza, pedig nem is csinál semmit, igazság szerint, még csak nem is mond semmit, ami miatt konkrétan itt akarnék maradni, de persze, nem is igazából a maradás tényéről van szó. Mert ha ő kisétálna a helyiségből, ugyan minek maradnék itt? Szusszanhatnék egyet, és újra elfelejthetnék, de legalábbis eltemethetnék mindent, ami most szirmait igyekszik bontogatni a szívemben, de utána minden bizonnyal elmennék. Ellenben, ha maradna, ha itt maradna velem… nos, akkor valószínűleg én sem akarnék elmenni sehova.

Nem vagyok benne biztos, hogy jól kezelem ezt az érzést. Sőt, valószínűleg egyáltalán nem kezelem jól. Mindig azt hittem, ha valaki irányába efféle kíváncsiságot, vagy ösztönös vonzódást érzek, akkor az rettentően egyszerű lesz, és kézenfekvő, és a dolgok csak úgy megtörténnek majd maguktól, vagy legalábbis, nem leszek ilyen rettentően bizonytalan minden lépésemben. De úgy látszik, ez az egész egyáltalán nem úgy működik, ahogy én azt elképzeltem. Mert ha szembe is nézek azzal, amit én akarok, és én érzek, attól még nem leszek közelebb annak az igazságához, hogy… és mi van vele? Mit akar ő? Vagy mit érez ő? Ennek bizonytalansága olyan kínzón őrölne fel, ha teljesen teret engednék saját érzéseimnek, hogy nem vagyok benne biztos, elbírnék-e vele… de ha meg meg sem próbálom… annál semmi sem lehet rosszabb, mintha egész életemben bánnék valamit, nem?
Tekintetem a könyv szélét cirógatja, ahogy kénytelen vagyok elengedni, egyik ujjamat a másik után húzva el róla. Mellette kókadoznak a boglárkák, és jó volna, ha ettől kevésbé kellene bátorságot keresnem magamban, de nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal tényleg csak magam vagyok – és rajtam múlik minden. Azért ez elég ijesztő. És különben is… miért érződik úgy, mintha ennek az egésznek hatalmas tétje lenne? Hiszen nincs neki. Az iskolán belüli megítélésem nem hiszem, hogy sokat változna, bármi történik is ebben a helyiségben, talán csak én fogok csalódni magamban. Épp csak nem tudom, mikor okoznék magamnak nagyobb csalódást… ha a józan eszemre hallgatva kihátrálnék valamiből, amitől akár még nagyon boldog is lehetnék, vagy ha fejest ugranék a tökéletes ismeretlenbe, egy olyan emberrel, akivel alig pár hónapja még biztosan nem akartam volna?

Elég nehéz döntés. De végül olyasmi teszi könnyebbé, amire biztosan nem számítottam – Mathias hangjában, a frusztráltan sorakozó kérdéseiben van valami türelmetlenség, vagy talán csak én képzelem oda. De valami, amitől úgy érzem, azonnal tennem kell valamit, vagy mondanom kell valamit, mindegy, hogy mit, de valamit, amivel elűzhetem magamból ezt a bizonytalanságot, és belőle azt a valamit, amitől alig képes hangosan beszélni, mert ez nem illik hozzá. És jó lenne, ha hozzám sem illene a bizonytalanság, de azért ez talán kevésbé igaz... - Itt akarok maradni – nem tudom, miért vált ki belőlem dacot az ő számonkérése, vagy az, ahogy közelebb lép egyet hozzám, de valami ilyesmi eszi oda magát a hangomba, és végül elhatározásra jutok, leküzdöm a kettőnk közötti, alig másfél lépésnyi távolságot, hogy egészen közelről nézhessek fel rá. Úgy érzem, minden végtagom szolidan remeg, ahogy a balom az övé után nyúl, a levegőt mintha csak kifújni tudnám, de beszívni alig.
- Mármint, úgy értem, hogy… veled. Itt – ezúttal én vagyok halk, de közel sem érthetetlen, de amúgy is, a szavak, csak szavak, én azonban más célból szorítom meg egy kicsit erősebben a kezét, mint ami egy egyébként csak gyengédnek szánt mozdulattól túlzás lenne. Így azonban van mibe, vagy inkább kibe kapaszkodnom, ahogy kicsit lábujjhegyre kell állnom, hogy egy levegővétel erejéig épp csak súrolják az ajkaim Mathiasét, mielőtt befejezném azt, amit talán ő odakinn elkezdett, és engedve a csábításnak megcsókoljam.



Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 05. - 21:27:11
*
zene:SaL- Pluto (https://www.youtube.com/watch?v=9KKnwu8neYY&index=41&list=PL5808D0737C9B86EB)
(http://i.imgur.com/qo1iBUU.png)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'I woke up from the same dream:
’Til it turned me inside out..
Of what I believed would keep me safe.
So show me where my armor ends,
Show me where my skin begins.
Like a final puzzle piece
It all makes perfect sense to me…'



~~~~~~~~*~~~~~~~~



Látom, ahogy vívódik. Nem kell sok ész, ahogy elég egyetlen kósza elvétett pillantást venni, a mozdulataira. Összeszedettek, határozottak. Legalábbis annak tűnnek elsőre. Kifelé. Mert ilyennek akarja mutatni magát. Ám érzem hogy van benne valami enyhe sutaság, ami épp hogy a lelki vívódását tükrözi. És mintha ez nem lenne elé, még mintha a pillantásom is kerülné. Pedig én tőle várom a választ, egyenesen tőle. Hisz ő az, aki dönt. Vagyis dönthet. Így vagy úgy. Én meg elfogadom, így vagy úgy. Mert ilyen a világ és mert... tudja, hogy van valami ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban. Kellően sokszor megnyilvánult ez már a közvetlen közelében. Ott a Mungóban, a liftben. Elsőre. Aztán meg... a folyosón. Részben Belby miatt, de aljas hazugság lenne teljesen ráfogni mindent. Hisz mindenhez két ember kell. Abban az esetben meg épp három is. És aztán a február tizennegyedike. A mai napról meg már nem is beszélve. És valahogy az sem zavar, hogy konkrétan folyamatosan hülyét csináltam eddig, ha ő a képbe került. És más esetben zavarna. Mással szemben megőrjítene. Ám vele megint csak ellentmondásos a helyzet. Mert nem zavar sokkalta inkább mulattat. És lassan elérte azt vagy meglehet a körülmények adták a nevetségesen abszurdnak tűnő érzést, hogy bizony már-már élvezem ezt. Hogy nem könnyű vele. És nem könnyű velem. Nem vagyunk szokványosak és talán épp ezért igen és nem a válasz. Már hogy össze is illünk meg nem is. Viszont én beadom a derekam. A kérdés csak az hogy ő képes-e. Akarja-e. És ezt a választ nem szülhetem meg helyette. Na meg nem is akarom.
Így hát a kérdésem ott visszhangzik közöttünk, míg ő elszöszöl és nagy nehezen csak dűlőre jut.
- Itt akarok maradni –
Három egyszerű szócska, ami elhagyja az ajkait. Három szinte semmitmondó szó, de így együtt ebben a kontextusban igenis baromi sokat jelent. Legalábbis az, ahogy meglódul a szívem tőle, biztosan sugallja, ez bizony elismerés. És most ez az első, hogy félig remélem sőt félig elhiszem, hogy sikert érhetek el. Vagy talán már el is értem. Mindössze a dac a hangjában, ami kissé rombolja az összképet. Ám ezt a következő mondatával ő maga söpri el. Gyomrom görcsbe rándul, ahogy még közelebb lép hozzám és a kezembe csúsztatja az övét.
- Mármint, úgy értem, hogy… veled. Itt –
A hangja elhalkul, és lágyabb tónust ölt. És ez valamiért abszolút elnyeri  a tetszésem. Most érzem azt rajta igazán, hogy komolyan mondja amit gondol és hogy talán nem szab gátat. Kitart mellette és... tesz is érte. Volt már korában dacosan elszánt, mikor kint a fűben részegen kiosztott. De az azért közel sem ez a helyzet. Ott az elvek voltak a porondon, meg a mit-szabad és mit nem. Vagy mondjuk úgy hogy a mi-illik és mi nem. De igazából az más. Ott az akarat csapott össze. Itt viszont több van. Lehetőségek és jövőképek változatos sorozata, ami a kezei közt van. Ő szövi a szálakat, még ha nem is sejti ezt
Megérzem az ujjaim közt a finom, kecses kezét, ami ezelőtt nem sokkal még  a könyvet simította végig. Amit eddig távolról figyeltem csak és fényévnyi távolságoknak tűnt eljutni hozzá. Most viszont újra itt van és az enyémet fogja. A finom szorítása pedig az a plusz, ami kell tőle. Mint biztatás. Mint helyeslés. Mint szándékos megnyilvánulás. Mert ebből tudom, nem áll ellent. Talán most már tényleg nem. És az idő ettől a pillanattól kezdve lelassul, vagy talán épp emiatt. Szinte úgy látom és érzékelem, mintha éveket ölelne fel, ahogy a lány kissé felszegi a fejét és felém hajol. Én pedig ösztönösen lejjebb őfelé. Hogy végül az ajkai puhán súrolják az enyémet. Megérzem az édes illatát, és a puha hajtincsei most közel kerülve az arcomat és a nyakamat kezdik el csiklandozni. A hüvelykujjammal végigsimítok szelíden a kézfején, és tekintetem az övét keresi. Tényleg akarja? Hisz eddig folyton elutasított. De ahogy belém kapaszkodik, érzem, hogy ez közel sem véletlen.
- Napsugár... -
Suttogom a nevét túl sok vággyal vegyítve. A nevet, amit én adtam neki. Ami annyira illik rá. És ahogy a zöldes tekintetébe nézek, melyekbe ott játszanak az aprócska aranyló pöttyök tudom, ez nem véletlen. Nem lehet az, hogy újra ennyire közel került hozzám. Egyszerűen nem lehet az. És emiatt már nem gondolkodom, mindössze hagyom, hogy elcsattanjon az a csók, ami már a folyosón is majdnem megesett. A második első csók. Mert hivatalosan ez az igazi. Legalábbis úgy hiszem. És ezt most ő akarja jobban nem is én. Talán ezért dobban meg még jobban a szívem a pillanatért. A csókért. És érte.



Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 07. 06. - 13:42:28
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Az idő mintha lelassulna, és kristálytisztán hallanék mindent, amit egyébként nem szoktam hallani. Vagy csak nem szoktam figyelni rá – minden egyes lélegzetvételünket, ahogy összekeverednek, dobolni hallom a szívemet a bordáimon, a csuklómon dagadó halvány erek zubogása sebesen visszhangzik a fülemben, és mindez valami szédítő, de kellemesen kábító kakofóniává olvad össze a fejemben. Ennyi épp elég arra, hogy kiűzze a fejemből a kétkedő gondolatokat, vagy akár a túlságosan hangos gondolatokat, melyek a józanészbe, a logikába kapaszkodva meg akarnának akadályozni abban, amit tenni készülök.
Ha tovább gondolkodnék rajta, biztosan lebeszélném magam az egészről. Mert hogy ő meg én… mégis melyik világban, hogyan, mikor, miért? Az egésznek semmi értelme, ebben teljesen biztos vagyok, ahogy biztos vagyok abban is, hogy fogalmam sincs, mi fog kisülni ebből. Közvetlenebb ismeretségünk alatt nem sok értelmes dolog történt velünk. Buta félreértések, durva szavak, sértődések, részemről még jó pár elsírt könnycsepp is, ennyi volt az egész, Belby buta pletykájával megfejelve, és ha igazán meggondolnám, ez nem sok alapot kínál semminek. Semminek, nem hogy valami komolynak, amit titkon mindig is vártam az ilyesmitől. De szerencsére már nem tudok gondolkodni – egyáltalán semmi nem jut eszembe a sok-sok érvből, ami meggyőzne arról, hogy ne közeledjek tovább Mathiashoz, ne fogjam meg a kezét, és ne csókoljam meg.

Mert talán irreális a vágy, ami erre késztet, de attól még ugyanannyira valós, mintha okos dolognak is tartanám. Nem az… egyértelműen nem az, de nagyon halk és gyenge az a hangocska a fejemben, ami igyekszik erről meggyőzni. A pillanatban, hogy az ujjaim a bőréhez érnek már tudom, hogy minden okosság egészen felesleges, hogy valószínűleg belepusztulnék, ha nem hajolnék közelebb, és ez az egész szédítően, új, és ismeretlen, mert az elmúlt napokban, amíg nem volt a közelemben, ez az érzés egyáltalán nem volt ennyire erős, inkább csak valami lappangó, olykor a fülembe suttogó sejtelem arról, ami lehetne.
Most viszont itt van. És itt vagyok én is. Egy pillanatra mondjuk majdnem megijedek. Olyan mozdulatlan, mintha csak hajlandó lenne elszenvedni, bármi is következik, míg nekem majd kiugrik a szívem a helyéről, ahogy még csak alig csókba találkozik össze a szánk, hogy a levegőt is szinte az ajkáról vehetek csak, és ha nem érezném meg az ujját a kézfejemen, talán még lenne időm arra, hogy visszavonulót fújjak, de végül mégsem teszek ilyesmit.
Maradok, ahogy mondtam. Maradok, elveszek a tekintetében, a lélegzetében, abban, ahogy mintha engem szólítana ezen a néven, bár eddig fel sem tűnt, hogy ezt megtette volna máskor is. Mégis mintha ösztönösen tudnám, hogy ez nekem szól, majdnem halkan elnevetem magam, de túlságosan is közel vagyok ahhoz, hogy legyen más lehetséges folytatás, mint hogy ezúttal igazából is az ajkaira csúsztassam az enyémeket, puha lassúsággal feledkezve bele az érzésbe, amitől boldog ujjongásba akar kezdeni minden porcikám.

Jó pár percig megfeledkezem egészen a külvilágról. Arról hol vagyok, miért, hogy jutottam egyáltalán ide… csak annyi tudatosság marad bennem, hogy szabad kezemet a vállára csúsztassam, mert félek, fél kézzel csak a kezébe kapaszkodva talán még elborulnék oldalra, hiszen tudjuk, kitelik az ügyetlenségemből bőven. De biztosan akarok állni a lábamon, vagy kénytelen lennék megszakítani a csókunkat, épp amikor csak elkezdődik, legalábbis olyan az egész, mint egy minden pillanatban újra elinduló villanás, és hiába állnak össze a percek sok villanásból, valahogy mégis olyan rövidnek tűnik az idő, ami addig telik el, amíg kénytelen vagyok elszakítani tőle a számat, vagy félő, a végén még csókba fulladnék. Nem mintha ez olyan megvetendő dolog lenne, igazán…
Ajkam elválik az övétől, el azonban nem húzódok tőle, épp csak visszaereszkedem a talpamra, hogy ne kelljen tovább pipiskednem az eléréséhez. Most, hogy újra a szemébe nézek jövök csak rá, hogy igazából… én vissza sem kérdeztem. Megkérdezhettem volna, hogy ő mit akar, nem…? Mert jó, nem tiltakozott túlságosan, de azért mégis csak… ő voltaképpen nem mondott semmit arra, mi is fog történni most voltaképpen. Vele. Velem. Vagy éppenséggel velünk… szemernyi kétely suhan át a kissé kipirult arcomon, ahogy a kezemet a válláról a mellkasára húzom le, mintha esetleg kitapinthatnám annyira a szívverését, hogy kiolvassak belőle minden választ. De nem tudok. Sajnos nem - És… és te? Te mit szeretnél…?


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 06. - 16:07:02
*
zene:SaL- Pluto (https://www.youtube.com/watch?v=9KKnwu8neYY&index=41&list=PL5808D0737C9B86EB)
(http://i.imgur.com/qo1iBUU.png)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'I woke up from the same dream:
’Til it turned me inside out..
Of what I believed would keep me safe.
So show me where my armor ends,
Show me where my skin begins.
Like a final puzzle piece
It all makes perfect sense to me…'



~~~~~~~~*~~~~~~~~



Nem kell sok, hogy újra felélénküljön bennem az a fura érzés, ami az alapítók folyosóján is. Igaz ott sokkalta határozottabb voltam, makacsabb és részben elkeseredettebb. Ott kihasználtam őt, és valahol csúnyán becsaptam. Össze sem hasonlítható ez a helyzet az akkorival, már csak a minőség miatt sem. Az ott színpadias, már-már mesterkélt összjáték volt. Amit ő és én alkottunk. Ez itt sokkalta valósabb és őszintébb. Már csak azért is, mert a másik keze a vállamra csúszik, és érzem ahogy finoman belém kapaszkodik. Részben azért mert így illik, részben meg mert tartanom kell. Végtére is magasabb vagyok tőle és most nem én kezdeményeztem, így nem is hajoltam felé olyan mélyen. Szabad keze, ami eddig élettelenül létezett mindössze csak az ő érintése után sóvárgott, most szelíden csúszik fel a derekára. Egyetlen apró finom mozdulattal vonom őt közelebb magamhoz. Olyan szelíden, hogy még én magam is meglepődöm ezen. Végtére is mikor kissé eltávolodik tőlem jövök rá, hogy igazság szerint ez egy olyasmi jellegű csók volt, amit kimondottan bocsánatkérésre lehetne alkalmazni. Mert lehetne máshogy is, mint azt tapasztalta. Abban is megvan a jó rész és az élvezet. Ebben viszont... kimondatlan érzések. Kimondatlanok, mert így sokkal szebb és jobb kifejezni. És mert valószínűleg képtelen is lennék kiejteni azokat. Így csak belefeledkezem az illatába, ha már az ajkait elszakította tőlem. Érzem magamon a leheletét, és az orrom még mindig összeér az övéve, tekintve, hogy nem húzódott sokkal hátrébb.
- És… és te? Te mit szeretnél…? -
Hirtelen fel sem fogom a kérdését. Nem azért, mert nem értem hanem mert az agyamban még mindig ott kísért a finom puha illata mellett a lágy ajkainak az íze. És eddig képtelen vagyok másra gondolni avagy bármi mást befogadni. Mert kedvem inkább azokhoz lenne visszatérni, ám mégis csak ott feszül köztünk az a halkan kisuttogott szó. Hogy én mit akarok. Mit is akarhatnék? Valentin-nap óta magam sem tudom. Igazából már előtte sem tudtam, hacsak tulajdonképpen úgy nem vesszük, hogy sosem. Na jó, lehet annak idején nem voltam ennyire elveszett. Nemcsak a saját életem kusza mezsgyéjének árnyas határvonalán, hanem úgy az életben sem. És ráfoghatom az amnéziára az egészet, ami nagy rész tényleg a felelős. Ám Clemmel kapcsolatban lehetnék határozottabb, sőt, tudnék is. Valamiért mégsem akarok. Talán, mert eddig bármit is erőltettem rosszul sült el. És valahol akarom, hogy elfogadjon. Hogy ne ítélkezzen felettem. És persze hogy megértsen. Valamiért ez lehetetlennek tűnik, ám mivel szeretem a színtiszta mazochizmust (amit a húgom maximálisan alátámaszt), így itt állok és vele vagyok. Vele, a kusza értelmetlenségbe, ami köztünk van. Mert végül is, most ő csókolt meg engem és ő kérdez.
Hogy én mit akarok. De hát mit is?
Nem tudom megfogalmazni. Az érzések ott kavarognak bennem de egyik sem annyira erős hogy a felszínre törve szavakként bukkanjon ki. Talán csak egyetlen egy. És végül spontán ennek adok hangot, bármennyire is rosszul hangzik.
- Semmit. Semmit, csak téged. Egyedül téged...-
Azt hiszem ez igazán nyálas szöveg,. de... őszinte. A hangomból tisztán lehet érezni. Kissé félszegen pillantok rá, az ajkairól egyenesen a szemébe. Vagyis próbálok, mert túl közel van. Nem mintha ezt bánnám. Sosem bántam az esetében. Már ott a Mungó elromlott liftjében sem. Hisz végül is már ott is kerestem a vele való kontaktust. És így, hogy a keze a mellkasomon pihen igazán nagy sikert könyvelhetek el. Valahol a lelkem mélyén büszke is vagyok. Elégedett. De ugyanakkor még mindig ott motoszkál bennem a visszautasítás esélye. Hogy megbánja és elküld. Hisz erre volt már példa. Mondjuk remélem nem könnyek között. Azt már a múltkor sem bírtam.
- De ha te... - kezdem el, ám megakadok. Hirtelen nem is tudom mit mondjak. Hogy fogalmazzam meg, hogy ne hasson elutasítónak? Végtére is esélyt akarok adni neki. Talán azt az esélyt, amit a múltkor totálisan semmibe néztem elutasítottam és elvettem. - ... ha te nem... -
Ha te nem akarod. Ha neked nem jó. Ha te mást akarsz máshol és másvalakivel, akkor én azt tiszteletben tartom. Vagy tartanám. Vagy valami ilyesmi. Legalábbis ez lenne, ha ki bírnám nyögni. De nem tudom. Képtelen vagyok rá. Félek ezzel a szájába adnám a szavakat. Így hát meghagyom neki a lehetőséget, hogy visszakozzon, hogy bántson, ha akar. Végtére is még mindig jobb tőle érzelmi haláltusát vívni, mint újra felelősségre vonni magamat. Vagy hogy ő vonjon engem. Az eddig sosem sült el jól. És biztos vagyok benne, hogy most sem lenne az.


Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 07. 06. - 20:34:21
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Ha nem igyekeznék olyan nagyon, hogy most végre ne süljön el minden olyan katasztrofálisan velünk, ahogy szokott – úgy, mint sértődések, mellébeszélések, félreértések, indokolt vagy olykor indokolatlan vádak, és viták –, akkor most elég könnyen félreérthetném, hogy gyakorlatilag semminek nevez, de csak kicsit értetlenül hunyorgok rá egy pillanatra, amit ilyen közelről talán nem is lát annyira, és igyekszem jól érteni a dolgot. Mármint, hogy a semmi, meg az engem akarás éppenséggel nem fedi egymást. De egyébként is vannak olyan kuszák, valami lila ködben csendesen gomolygók a gondolataim, hogy ezen elég gyorsan átugorjak, mintha egy pillanatig sem ütne szöget a fejemben a dolog. Annyira nem is. Tulajdonképpen majdnem hogy felesleges is volt feltennem a kérdést, mert igazából annyira el van foglalva vele minden érzékszervem, hogy a hallásom is nagyjából csak a hangját érzékeli, azt annyira nem értelmezi, amit voltaképpen mond. Kicsit bosszantó is ez az állapot, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy élvezem is, és talán ez indokolja, hogy teljesen indokolatlan helyen csúszik ki a számon, hogy - Oké – valahogy belevágva a mondandója közepébe, és fel sem fogva teljesen, mitől lódul neki boldogan a szívem már megint.

Egy percig ennek megfelelően boldog (mondjuk belülről talán inkább bárgyúnak érződő, de remélem, nem az) mosollyal nézek rá, aztán valami lanyha, de derűs értetlenség formál aprócska ó-t az ajkaimból. Nem gondoltam volna, hogy az iménti csók hagy még benne kérdőjeleket. Azt értem, hogy én miért vagyok bizonytalan – hát nyilván mindenki csak a saját fejével tud gondolkodni –, de azt hittem, ha az eddigi menekülésemmel valami homlokegyenest ellenkezőt teszek, és nem is akármit, akkor venni fogja a lapot egyértelműen. Kicsit csodálkozom, igaz, ami igaz, bár azt is gondoltam mindig, hogy ő sem lehet mindig annyira magabiztos, mint amilyennek mutatja magát. Mert olyan egyszerűen nem létezik. És hát… szerintem most nem is abban az életszakaszban van, ahol ez reális lenne, legalábbis azok alapján, amit tudok a helyzetéről.

Megrázom a fejem, erős tiltakozásként - De igen – mondom ki határozottan, legalábbis a saját mércémmel határozottan. Nem tudok igazán nagy szavakat találni, nem tudok valószínűleg eszeveszetten, szemernyi kétségeket sem hagyva határozott lenni, mert… mert az nem én vagyok. És mert valójában fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Azt leszámítva, hogy tényleg most ugrok fejest vele az ismeretlenbe, és tőlem ez van olyan nagy szó, hogy más egyébre már ne nagyon maradjon kapacitásom. Egy egészen kicsike távolságot ékelek magunk közé, de csak annyit, hogy kényelmesebben tudjunk egymásra nézni. Valahol azt remélem, hogy a tekintetem meggyőzőbb a szavaimnál.
- Akarom. Akarlak… – mondom ki akkor már ezt is, mert egy szavakban a jelek szerint remekül kommunikálok, ennyire vagyok még képes, míg igazából hiába szakadt vége a csóknak, ugyanúgy elbódít a közelsége, a keze a derekamon, az, hogy az ujjai közé bújtathatom az enyémet, vagy hogy épp csak a pulóvere anyaga választ el tőle. Megkockáztatom, hogy még soha senki sem volt rám ilyen hatással, és ezt még fel kell dolgoznom. Az indokoltnál sokkal gyorsabban kapkodom a levegőt, és igazából szívesen megcsókolnám újra, mindkét kezemet a nyakába fonva, egészen hozzábújva, ugyanakkor szeretném azt is, ha… nem is tudom. Ha valamilyen módon kitennénk a pontot a mondat végére. Nem hiszem, hogy képes lennék úgy kimenni innen, hogy voltaképpen ne tudjam pontosan, mi történt idebenn, vagy legalább, hogy… mik vagyunk mi egymásnak, és mi fog történni eztán.


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 06. - 21:15:40
*
zene:SaL- Pluto (https://www.youtube.com/watch?v=9KKnwu8neYY&index=41&list=PL5808D0737C9B86EB)
(http://i.imgur.com/qo1iBUU.png)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'I woke up from the same dream:
’Til it turned me inside out..
Of what I believed would keep me safe.
So show me where my armor ends,
Show me where my skin begins.
Like a final puzzle piece
It all makes perfect sense to me…'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

A közelsége az egyetlen biztos pont a szobában. Nem tudom felmérni a távolságokat és különösebben nem is akarom. Igazából a kérdésére válaszolok, de ő rögtön közben vagy szinte azonnal rá, egyenesen a szavamba vág egy oké-t. Ami persze jó, de hirtelen nem tudok hova rakni. Mert mégis, oké? Ennyi? Vagyis... mi van? A zavar kiül az arcomra. Hisz... azért ettől jobbat vártam. Egy szimpla oké elmegy arra, hogy hát nem is tudom. Mondjuk visszaadom az egyik kölcsönkért könyvét. Az oké. Vagy itt a kiöntött tökleved a vacsorához. Esetleg bocs hogy neked mentem. Ez is tök oké. Na de az, hogy én vele legyek, közel sem hiszem hogy az oké kategória. És emiatt én is hátrébb húzódom, hogy megütközve pillantsak rá. Most neki ez tényleg ennyi? Ennyi lett volna az egész? Mert elég semlegesnek hat. Vagyis, talán csak a hangsúlya több, mint egy szimpla ez van ez kell szeretni című műsornál.
És ő is kissé hátrébb húzódik. Igaz, a kezem ott marad az övében a másik pedig átfogva félig őt szelíden. Ezen egyelőre nem akaródzik változtatnom, mert... hát az a totál beismerés jele lenne. És egyelőre nem akarom elfogadni az elfogadhatatlant. Vagyis elfogadható a dolog csak... ki kell hevernem. Igaz közel sem egy életre szóló dolog ez, (talán sosem az) mégis a csalódás ezzel együtt jár. És azért nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan bekövetkezik. Szóval kiélvezném, már ha szabad, még egy fél pillanatig az öröm érzését, de eléggé keserédesre sikeredik immár az oké-ja miatt. Na mindegy.
Nem tudom hogy a zavart tekintetem kényszeríti-e válaszra, vagy mert amúgy is érzi, hogy ez így számomra viszont baromira nem oké, mert mégiscsak megtoldja a szavait. Így kissé nagyobb távolságból, a szemeimbe pillantva hallhatom. És amit mond az elemi erővel sújt le rám. Még nem is a de igen-je, ami meglep vagy az akarom-ja az ami elvarázsol, sokkalta inkább az utána jövő.
Akarlak...
A szó ott lebeg köztünk és a gyomromban újra életre kel valami, amit hirtelen nem is tudok behatárolni. De jóleső öröm tölt el tőle. És Clemtől. És attól hogy végre kimondott valamit. Valamit, ami nekem szól és végre nem elutasítás. Elvigyorodom, mert képtelen vagyok megállni, hogy ne és felé hajolok megint. Mert megint akarom érezni őt, ha más nem, az illatát, újra. Egy percig szavakat sem találok, majd végül a némaságot először a mozdulatommal töröm meg. A derekáról az arcához emelem ujjaim és végigsimítok a finom puha bőrén. Annyira lágy és selymes, teljesen sima, csodaszép. Túl szép. Túl egyenletes. Ami a kapcsolatunkra közel sem elmondható, de hát... most még az is túl simának tűnik.
- Akkor jó - nevetek fel halkan. Szinte felszabadultan. - Mert én is... -
Egy percig a zöldesbarna szempárba tekintek. Ó ha tudná milyen régóta várok rá. Tudat alatt persze. Végtére is, a mungós eset óta ott motoszkált bennem. Valahogy befészkelte magát a gondolataim mélyére. És most, hogy ez előtört és itt van annyira egyértelmű. És annyira ostoba és vak voltam eddig. Egészen eddig, hogy nem voltam képes észrevenni. Hisz mindig is ezt akartam. Vele lenni. Akár lopva, akár burkoltan, bárhogy. Nem számít, hogy hogyan, ahogy nem számít az itt, és a most. Még az sem, hogy néha nagyon is a saját húgomra emlékeztet. Talán épp ezért tetszik igazán. Talán épp ezért is lettem ennyire odáig érte eleinte. Tudat alatt vonzott ez a számomra jól ismert viselkedésforma. De persze ami igazán megfogott benne, s amivel igazán azonosultam volna (ha hagytam volna magamnak a lehetőséget), az a birtokon megesett kiosztása. És az emlék még szélesebb mosolyt csal az arcomra. Nem tudok tovább kivárni, egyszerűen képtelen vagyok. Ujjaim kisimítják a haját, a kósza tincseit az útból és az nyaka ívéhez hajolva adok egy apró finom csókot. Majd még egyet kissé lejjebb. Aztán megállok, mert kiélvezem a pillanatot és a reakcióját. Na meg felteszem a kérdést, ami foglalkoztat. Ami valamennyire sorsfordító, már ha nem egészen az. Belby miatt is.
- Akkor most mi... ?-
Felpillantok rá, és a profilját szemlélve keresem a pillantását. Mindössze a szép ívű pilláit látom. Kezem lesiklik a puha hajtincseiről és végigsimít a karja hátsó ívén, ami a mellkasomnál ér véget, ott pihen. A másik pedig ösztönösen szorítja meg az övét, amiben összekulcsolónak ujjaink. Az övé meg az enyém. Ami igazából már a miénk így együtt. És ez jó. Nagyon is jó.


Cím: Re: Borzodú
Írta: Clementine Banks - 2017. 07. 07. - 15:31:42
(http://68.media.tumblr.com/03d2c9c7eb37ffee0e9e49154d6e9514/tumblr_nlza0wNTzK1qg9z02o6_r2_250.gif)

Bite chunks out of me
You're a shark and I'm swimming
My heart still thumps as I bleed
And all your friends come sniffing

~~~

Észre sem veszem, voltaképpen milyen szokatlanul feszültnek (bár esetünkben talán ez nem is szokatlan igazán) tűnt egészen addig ez a helyzet, amíg Mathias el nem vigyorodik. Először ez mondjuk valami lanyha értetlenkedést vált ki belőlem, és egy egészen kicsike félszt, hogy na, pont most fog kinevetni, amikor már azt hinném, egyenesben vagyunk, és ugyanazt akarjuk. Szerencsére azonban nem történik semmi ilyesmi, így az ajkaimat ugyan egy pillanatra somolyogva összepréselem, de végül elmosolyodom én is, és egy egészen kicsike, szinte hangtalan nevetés is megrázza a vállaimat. Talán csak a megkönnyebbülés. Talán a tudat, hogy nem kell mindig mindennek olyan átkozottul kínosnak lennie közöttünk, mint az sokszor volt, hanem lehet egészen másmilyen is, fesztelen, és boldog, és kábítóan csodás, mint ahogy szépen lassan most is azzá vált. Egy mosoly után úgy érzem, már sokkal könnyedebben fog jönni a többi is, abba lehet hagyni, hogy mintha tojáshéjon akarnánk táncolni egymás körül, vagy folyton túlságosan is figyelnénk arra, amit mondunk, vagy teszünk… lehet, hogy nála én sokkal gátlásosabb vagyok (meg mondjuk igaz, éppenséggel tapasztalatlanabb is…), de nekem sem öröm, ha tényleg úgy érzem, feszültnek kell lennem valakinek a társaságában. Talán vele nem kell már annak lennem.

Kicsit a tenyere felé hajtom a fejem, de nem annyira, hogy ne tudjon kedve szerint végigsimítani az arcélemen, eszem ágában nem áll megszakítani a mozdulatát, aminek nagyon is örülök, csendes boldogsággal állom a pillantását, mert most már igazán sehova sem akarok menekülni. Tőle el legalábbis biztosan nem. Már egészen azt hihetném, hogy már a végén járok annak, amit most érzek, hogy ez ennél nem lehet több, nem lehet intenzívebb, és mégis, a jelek szerint semmit sem tudok, hiszen már attól finoman megborzongok, ahogy kisimítja a hajamat a nyakamból, hát még akkor, amikor az ujjai után az ajkával simít végig az érzékeny területen. Felsóhajtanék, de még a levegő is bennem reked, csak valami kis reszketeg szusszanás lesz belőle, ahogy a pilláimat lehunyva kiélvezem a pillanatot, és csak nagyon lassan találok vissza hozzá a realitás talajára, amikor újra megszólal.

Lassan nyitom csak ki a szememet, mintha nyitott szemmel minden más lenne, és igazából most az is. Mert ahogy felteszi a nagyon is realisztikus kérdést, kénytelen vagyok belegondolni a helyzetünkbe én is. Kezdve azzal, hogy egyáltalán miért is menekültem be Mathiasszal a Borzodúba, amikor meg akart csókolni… valahol vicces persze a helyzet, ha tudom, hogy ez fog történni, nem is számított volna, hol vagyunk – bár így talán mégis nyugodtabb. Nem kell ehhez közönség, egyáltalán nem, de ha a jövőbe nézünk, akkor ez igazán elkerülhetetlen. Kezdve Belbyvel, és a gondolattól egészen elmegy a kedvem egy pillanatra a világtól. Annyira, hogy kicsit előrébb is hajolok, hogy újra közelebb kússzak Mathiashoz, és a homlokomat a mellkasának döntsem, a kézfejem mellé. El kell döntenünk, hogy megéri-e, de igazából elég egy pillanatra elméláznom ezen, a fiú széles mellkasának dőlve, a kezét szorítva, az illatát beszívva… hogy persze, hogy megéri. Ez nem is kérdés.
Újra felemelem a fejemet, hogy megtalálhassam a tekintetét az enyémmel.
- Most… fel kell készülnünk még többre Belbyből. Meg még több Belbyre, gondolom – mondom kis fintorral, de ez olyan hamar eltűnik az arcomról, ahogy jött, mert ha jobban belegondolok, még az sem tudja igazán kedvemet szegni, hogy ha mások megneszelik ezt (márpedig nem igazán érzem úgy, hogy titkolózni szeretnék), akkor jó ideig beszédtéma leszünk még, nem csak Charisma miatt, és hát… ha őszinték vagyunk, talán még a saját barátaink sem fognak kímélni minket, mert hát ez egészen váratlan párosításnak tűnik még számomra is.

Köszönöm a játékot, cuki! :3


Cím: Re: Borzodú
Írta: Mathias Montrego - 2017. 07. 07. - 23:35:38
*
zene:SaL- Pluto (https://www.youtube.com/watch?v=9KKnwu8neYY&index=41&list=PL5808D0737C9B86EB)
(http://i.imgur.com/qo1iBUU.png)
~outfit~ (http://www.polyvore.com/sunshine/set?id=223057446)


'I woke up from the same dream:
’Til it turned me inside out..
Of what I believed would keep me safe.
So show me where my armor ends,
Show me where my skin begins.
Like a final puzzle piece
It all makes perfect sense to me…'



~~~~~~~~*~~~~~~~~

Ahogy Clem halk szusszanását hallom, ösztönösen mosolyodok el. Konkrétan belemosolygok a csókba, a bőrébe és kedvem lenne folytatni így talán az idők végezetéig. Ahogyan ő is, mert olyan megadóan simul az ellentétes irányba, hogy még több teret adjon, mintha ettől függene bármi is. És eleinte csak sűrűn megrebegnek a pillái a kérdésemre, de a szeme nem nyílik ki. Pedig ott várat magára a felvetés, hogy valamiféle választ nyerhessen. Mert valamit ki kellene találnunk. Neki és nekem. Közösen. De valahogy nem akaródzik még kiszakadnia az általam okozott kábulatból és ez az a fajta elismerés, amire talán mindig is vágytam. Sejtettem hogy hatással vagyok rá ugyanúgy, mint a többségre (mert ez tény és szégyen nem szégyen, ennyire azért csak tisztában vagyok önmagammal és az adottságaimmal), azt viszont nem tudtam mennyire. És most erre itt a válasz. Ezt akartam elérni és megkaptam. Emiatt pedig fellángol bennem még jobban a birtoklási vágy. Ám ezt kénytelen vagyok elnyomni, hisz… még csak ezek az első közös perceink, úgy ténylegesen. Ha itt rögvest letámadom, az ugyanúgy nem szül semmi célravezetőt, ahogy a korábbi harmatgyenge erőből és félig zsigerből származó próbálkozásaim. Ó, nem, ettől én már okosabb vagyok. Azt hihetném, kezdem kiismerni magam vele kapcsolatban, habár… erre mérget nem vennék.
A lány lassan végül csak rám tekint, én pedig őrá. A tekintetében sejteni vélek egyfajta válaszformát, olyan meg-megcsillanó félét telve akarással, de nem mernék rá megesküdni hogy ez tényleg az, amire gondolok. Így mikor megmozdul és felém hajol hirtelen nem is tudom mi a szándéka. Aztán minden értelmet nyer a következő percben, mikor a feje a mellkasomhoz támaszkodik. Bensőséges gesztus ez, olyan elfogadó, amilyen sosem volt még. Egyszerre jóleső és furcsa. De ezt a fajta kellemes szokatlanságot hamarosan kedves természetességgel kezelem egy másodperc meglepettség után. Kezem pedig felsiklik a karjáról a fejéhez és a puha hajához. Végigsimítok rajta, szelíden majd végül játékosan túrok bele, miközben ő vélhetően a lehetőségeinket latolgatja. Mondanám, hogy segítek neki eldönteni vagy kitalálni… de… van, amit neki kell meghoznia. Mint döntést. Mint célt. Mert én vállalom a veszélyt, ezt már tudhatja. Mindent, amit ez magában hordoz és jelent. És az nemcsak Belby, hanem az egész iskola. Az egész pletykás átkozott iskola.
Igazság szerint még most is faképnél hagyhat. Itt, a célegyenesben, vereséget szenvedni igazán szégyenletes teljesítmény lenne (és a lelkem, de legfőképp a hiúságom tutira megsínylené), ám koránt sem egyedi. Nem csoda, ha emiatt kissé még ideges vagyok, noha jóval oldottabban már, mint mikor betévedtem ide vele. És már épp felkészítem magam lélekben, hogy na jó, az egész kudarcba fulladva is épp eléggé szép, mikor, megemeli a fejét. Azért, hogy rám tekintsen csillogó szemeivel. A szívem félreüt egy pillanatra, hisz megkapom az ítéletem. Elfogna a remegés, de nem engedek neki teret s emiatt összepréselem az ajkaimat, egyetlen vékony vonallá, amennyire csak tudom. Letekintek rá, miközben a hüvelykujjam az haja és arca közti vékonyka határmezsgyén pihen míg társai a lány tincsei közt kószálnak.
- Most… fel kell készülnünk még többre Belbyből. Meg még több Belbyre, gondolom –
A szavaitól félő, hogy a mellkasom felrobban. Legalábbis a szívem hangos dobolása jogosan enged erre következtetni. Mintha ki akarna szakadni onnan és világgá rohanni. Mert ez… ezt… ezt nem tudom máshogy értelmezni, mint… hogy ő tényleg belemegy. Abba, hogy ő és én így közösen, és nyíltan, együtt. Igen, valójában ezt reméltem, ezt akartam, de nem gondoltam volna hogy össze is jön. És ettől, na meg attól ahogyan megfogalmazza a háztársa szerepkörét az életünkben, nos hát… kibukik belőlem a nevetés. Ami nem ellene szól, láthatja. Mert most igazán önfeledtté válok és eltűnik belőlem az összes görcs. Kivéve azt a jóleső félét, amit ő maga  okoz és amitől nem is akarnék megválni.
- A világ összes Charisma Belby-jére felkészülök, ha te velem vagy! –
És nem is hazudok, mert jelen pillanatban kissé túlbuzgón és túl boldogan tényleg így is gondolom. Az már más kérdés, hogy lehet, mikor ténylegesen a gonosz szemébe kell nézni már nem leszek ennyire határozott, de úgy hiszem akkor is a maximumot hoznám ki magamból. Leginkább érte. Meg értünk. De ezen ráérek majd akkor aggódni, ha elhagyom a Borzodút. Ha valaha elhagyom. Mert jelenleg abszolúte nem akaródzik, hisz az oka itt van a kezeim között, akihez most újra oda hajolok és határozottan húzom közelebb magamhoz, hogy ismét megcsókolhassam, vágytól és mérhetetlen örömtől fűtve, szenvedélyesen. Addig és úgy, ahogy csak bírom. Mert végre az enyém, az összes Charisma Belby és mindenlébenkanál jelleme meg kavarása ellenére is.


Köszönöm a játékot, Napsugaram! :-*
A helyszín szabad!