Roxfort RPG

Lilianne

A lassú ütem mások számára megnyugtató volt, ő azonban izzást érzett. Nem a lelkében, az csak halott ürességet ígért, a teste vibrált. Az izmok megfeszültek, a szíve hevesebben vert, a vére izzott. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy visszafogja magát, s betartsa a táncrendet. A kínos szabályokat melyeket az aranyvérűek oly hűn követtek. Hálát is adhatott. Ezen írott s íratlan törvények egy keretet, biztonságot adtak az est folyamán. Szerette az udvariassági formákat és gesztusokat, mert azáltal hogy megtanulta őket, egy személyiséget is szerzett. Nem kell gondolkoznia mit mikor kell csinálni, egyszerűen emlékezik. Mint egy halandó, egy karót nyelt nemes, úgy mozoghat a többiek között, feledve a kételyt mely a mindennapjait kíséri. Így a táncban is ezt a formát követte.
Magabiztos mozdulatokkal vezetve a partnerét, még véletlenül sem közvetlenkedve vele, pörögtek csodás illúzióként a hideg teremben. Csak egy táncpartner volt, s semmi több. Nem adta jelét a csodálatnak, a féltő gondnak még nyoma sem volt. Egy tanár volt ki épp a helyes mozdulatokat mutatta meg. A szerető, a férfi, a vadállat mely bensejében lüktet, csak lappangott a szürke szemek mélyén, várva a megfelelő pillanatra. Nemes lenne vagy nemtelen? Ki tudná ezt megmondani? Hol van a jel, mely varázs suttogja el a csodás szót, mi nyugodalmat adhatna a nő szívének? Az arc, a ruha, a mozdulat, egy csodás világot sejtet. Lassan felfedezhette mily ékes minták futnak a talár szélén, a régi korok dicsőségét idézve meg ezáltal, s mily finom eleganciával lett elnyomva a muglik kárhozott léte. Pont mint a régi szép időkben.
A tánc azonban lassan véget ért. A zene elhalványult, a párok önfeledten fonódtak egymás karjaiba, vagy félszeg mód kerülték egymás pillantását. Páran nem is adtak a hagyományokra, mik a könnyed meghajlást követelnék. Ő persze követte a szertartásos formát. A kóró, a varjú, a csontváz ki szerelmet keres, meghajolt az ő pillangójának.

- Enyém az érdem. – nyújtja kezét a nőnek, s ha amaz engedi akkor apró, leheletnyi kézcsókot lehel a kézfejére. A szürke szemek, a tűz melynek nincs melege, találkozhatnak a méregzöld tekintettel. A hideg tartás azonban ott feszül közöttük. Aprót bólintva, ezzel mintegy jelezve, hogy szolgálatára áll a nőnek, karját adva neki, indultak meg a kijárat felé.
A tömeg egy emberként reppen szét a jöttére. Újra csak szárnyra kélnek a pletykák mik ott izzottak a levegőben. Egy halálfaló, egy igazi rém, de nem, hiszen miért tanítana akkor ennyire unalmas tárgyat? Vagy az a feladata, hogy figyelje a többieket? Állítólag a lányát is kitagadta, mert kviblinek született. Vagy már meg is ölte szégyenében? Állítólag a fia még itt tanul, de sosem látták beszélni vele. Őt is halálfalónak nevelné? Lehet esténként külön órákat ad neki sötét varázslatokból? De nem, a fiú egy ellenálló! Mégis, hol lehet ő?

Maximiliem ügyetlen mód próbál kilesni a magasabb gyerekek árnyékából. Sosem volt jó ebben a játékban. Most sem jön közelebb. Felé fordítva a fejem, aprót biccentve neki, haladok is tovább a nővel. Most nincs kedvem játszani az ostoba játékait. A viselkedése logikátlan, még csak nyoma sincs benne az érettségnek. Nem tudom mit lehetne vele kezdeni. Pont mint a többiek. Figyelnek, suttognak, valamiről beszélnek. Nincs jelentősége. A nőre pillantva, ki széles mosolyával megtölti a teret, erőltetek magamra egy halovány mosoly félét. A báli etikett szerint nem illik magára hagyni a hölgyünket, s folyamatosan szórakoztatni kell. A szórakoztatás még menne is, ha nem figyelnének ennyire. Mégis miképp lehetne még lekötni a figyelmét?
A park hűvös levegője enyhén cirógatja a bőröm. A csillagok pedig változatlan csillognak odafent. Egy pillanatra megfeledkezve a másikról, az eget bámulva, fedezem fel a különböző konstellációkat. Mindig ugyanott. Ez a csodálatos az asztronómiában. Pontosan tudom mi hol van, az esetleges változásokra pedig fel lehet készülni. Elég ritkák a véletlen események. Ma este nem veszhetek el ebben a világban.

A férfi nem érzékeli a kínos csöndet, egyenes háttal, a már tőle megszokott hideg közönnyel vezeti a nőt. A roxfort, mindketten jól ismerik, így nagy meglepetéseket nem tartogathat számukra. Mindketten jól tudják mely út merre vezet, s egyes ösvények mit is jelentenek a fiatalok számára. A férfi, még véletlen sem kezdeményezve a társalgást más párokkal, gyerekekkel, áll meg az egyik padnál. Nem kóvályognak sokan a parkban, ám a jelenlétük még így is érezhető. Lehetne mód a még csendesebb helyre, mi megenged bizonyos dolgokat, Oscar viszont nem mozdul. Elengedve a nőt, ellépve tőle kissé, kanyarintja le válláról a talárt, s teríti le a padra. Az addig unott szín egy édes mélységet kap, mintha csak egy főúri szalonba csöppentek volna, a belül bársony darab hívogatón terül el a hideg kövön. Nem tartózkodik túl sokat tőle távol, látszólag csak egy hirtelen gondolattól vezérelve, lép vissza a pillangóhoz, már-már megszegve a távolságról alkotott szabályokat, érintené meg ujjaival a vállát.

- Hideg az este. – futhat át a borzongás, a gyilkos szenvedély, vagy csak a félelem, mely hű társként szegődött melléjük. Lennének ötletei arra merre vándorolhatnának a kezek, az egész jelenetet lejátszva perverz elméjében, viszont nem érzi még itt az idejét az első lépésnek. Leejtve a kezét, mellőzve a további bizalmaskodó gesztusokat, pillant körbe, mely pillantás végén a tekintete a nőn állapodik meg.

- Oscar Hempston, szolgálatára. – biccent felé, ezzel be is pótolva az udvariassági köröket, figyel meredten. Újra csak keresi a jeleket, a gesztusokat, az apró életet mely a másikban virul. Egy újabb esettanulmány mely vizsgálódásra vár. S pont ez az a tekintet amitől másokat kiver a víz, mert nem látják, nem vélik sejteni a valós indokokat a háttérben.

Lilianne eddigi tapasztalatai szerint tánc közben a férfiak javát valamiféle érthetetlen közlési kényszer szállja meg; a nő feltételezte, hogy az urak kínosnak éreznék a szótlanságot, ezért igyekeznek mindig olyannyira szóval tartani a hölgyeket, s ezzel nem ritkán éppen a túlbuzgó táncpartner miatt válhat kínossá az addigi semleges légkör. Az ismeretlen varázsló azonban nem tartozott a szószátyár széptevők népes táborába; egyetlen hang nélkül vezette a boszorkányt, meglehetősen ridegen és távolságtartón - ám Lilianne-t ez egy cseppet sem zavarta, hiszen miért is pazarolják semmitmondó csevegésre az idejüket? Sokkal kellemesebb volt így... s a boszorkánynak is volt némi ideje, hogy megszokja, ízlelgesse a másikból áradó szokatlan, kettős aurát. A kifogástalan öltözék, a szinte már kellemetlenül szorosra húzott nyakkendő, a maradéktalanul ráncmentes talár és a kimért mozdulatok összeszedett emberre vallottak, akitől nem áll messze a pedantéria - valószínűleg minden találkozójára pontosan érkezik, s jól ütemezett napirendhez tartja magát, melytől a legkisebb mértékben sem szeret eltérni. Azonban volt itt még valami, mélyen elrejtve a rendszerető ember cukormáza alá; egyfajta megfoghatatlan feszültség lappangott a férfi minden mozdulatában, melyet Lilianne nem tudott mire vélni - egyelőre. Mintha hozzá hasonlóan névtelen széptevőjében is valamiféle belső erő munkálkodna, az feszítené a tagjait minden mozdulatnál, szabadulni vágyva hús-vér börtönéből, ez a jelenség pedig különösen annak fényében volt figyelemkeltő, hogy bár a férfi gesztusai tökéletesek voltak, riasztó üresség sütött belőlük. Volt valami nyugtalanító ebben a férfiben, és ha már így alakult, az ébenfürtű boszorkánynak feltett szándéka volt kideríteni a jelenség okát.

- Igazán kedves - kúszik egy pimaszul féloldalas mosoly a Halálfaló ajkaira, ahogyan a varázsló finom kézcsókot lehel a bőrére, miközben az ólomszürke és a malachit tekintet összefonódik.
A pillantása hűvös, cseppet sem tolakodó - ugyanaz a felszíni passzivitás, tompaság jellemzi, ami a férfi egész lényét. A lélektükrök mélyén ólálkodó különös fény csupán, mely árulója lehet ennek a szinte tökéletes mimikrinek. Lilianne méregzöldjei érdeklődve tekintettek a szokatlan, fémfényű szemekbe, s ahogyan azt a hirtelen felbukkanó zöldes villanás jelezte, a Démon maga is kíváncsian leskelődött a smaragdszemek álcája mögül.
A boszorkány látszólag hálásan fogadja gavallérja felkínált jobbját, s immár a férfi karján indul a hűvös éjszakába, amint a tömeg szétválik és utat enged a maga módján olyannyira összeillő párnak. A hórihorgas figura riasztó volt a maga csendes, kimért módján, talpig feketébe öltözve, Lilianne pedig gyanította, hogy minden ellenkező erőfeszítése ellenére a partneréből áradó nyugtalanító kisugárzás paradox módon fényt vet az ő kettősségére is.
 Lilianne figyelmét nem kerüli el a bálozók suttogása, a hitetlenkedő tekintetek és az sem, ahogyan a feketébe öltözött varázshasználó alig észlelhetően odabiccent valakinek a diákok közül.

Odakinn az évszakhoz képest egészen enyhe az idő, de Lilianne nem állja meg, hogy fázósan fel ne húzza a vállait - hiszen a Tél apró karmaival mégiscsak a meztelen, fehér bőrébe mar.
A lassan olvadó hópaplannal takart táj látványa lenyűgözi a nőt, csakúgy ahogyan az oldalán lépdelő ismeretlent a hidegen szikrázó csillagok; egymás mellett, mégsem együtt gyönyörködik tehát ki-ki a maga választotta szépségben, mígnem a páros az egyik kőpad előtt állapodik meg, a gavallér pedig kifogástalan úriember-álarcához híven gondoskodik róla, hogy a pillangónak ne kelljen a hideg kőre telepednie. Mielőtt azonban még Lilianne köszönetet mondhatna, a férfi már-már tolakodóan közel lép, s a hosszú ujjak finoman érintik meg a boszorkány hamvas bőrét.
Az érintés szinte alig érezhető, mégis ott vibrál benne ugyanaz a feszültség, melyet a nő már a tánc alatt megérzett, s melynek nyomán bőre bizsergetően lúdbőrzött a tovarebbenő férfikéz illette helyen.
A varázsló szavaira csupán egy újabb mosoly a válasz, majd a szoknya ráncai közül előkerül a boszorkány pálcája, néhány mozdulattal később pedig már egy kék kendő fedi el a kívánatos vállakat a hideg elől. A nő kecsesen foglal helyet az előzékenyen leterített ruhadarabon, majd szóra nyitja csókolnivaló ajkait:
- Lilianne - felel mélyen a férfi szemébe nézve - Lilianne D'Alambert.
A világos szemek ismét a nő formás alakját kezdik tanulmányozni, mintha Lilianne holmi anatómiai tanulmány volna, egy rejtvény, melyet a másik jóhírű professzorként akarna tanulmányozni, átvizsgálni, megfejteni. Oscar úgy figyelte Lilianne-t, mintha minden apró rezzenését meg akarná jegyezni, feltérképezni a gesztusait - Lilianne-t leginkább egy pszichológusra emlékeztette, aki először találkozik egy addig ismeretlen pácienssel, s most igyekszik felmérni, mire is számíthat az illető gyógykezelése során.
Ezt a játékot ketten is lehet játszani, Oscar... - csendül a jól ismert hang a boszorka elméjében, s Lilianne - a másik számára minden bizonnyal meglepő módon - a félelemnek jelét sem adva kezdi felmérni Mr. Hempstont határozottságot sugárzó, kutató pillantásával, tökéletesen másolva a férfi magatartását.
- Oscar Hempston... nem ismerem a nevét. Régóta él Angliában? - teszi fel a kérdést, majd elunva a játékot egyenesen a varázsló szemébe néz.
- Mondja, mi után kutat olyan kitartóan, Oscar? - mosolyodik el a nő, lassan a kőpad támlájának dőlve.

Dwayne




-   Nehéz lehet megfelelni az igényeinek, Dwayne, ha csak azt vesszük, hogy feltehetőleg mindenki nagyszerű személyiséggel, földöntúli bájjal és sziporkázó intelligenciával van megáldva közöttünk...
~...s milyen szerencse, hogy mindez csupán alaktalan árnyék. Mögöttem...~
Dwayne nevetése különös melegséget éleszt a mellkasában s halksága ellenére is ösztönösen erősíti a mosolyt a sápadt ajkakon.
Pedig... ő csak az igazat mondta. Mindig az igazat mondja, az más kérdés, hogy gyakran nehéz a szavai mögé látni és megérteni, mikor és miért gyúrja szavakba gondolatait vagy véleményét. Ez az ő kiskapuja... a tisztasághoz.
-   Oh... tehát az esze és a szíve ezúttal egyazon nézőpontot képvisel? Érdekes... és ritka – duruzsolja, noha megszokott lehet tőle, ahogy könnyedén veti rá magát a szétcincálni való szavakra, hogy kiforgathassa azokat. Ezúttal azonban csempész bele annyi érzelmet, hogy a szőrszálhasogatásnak is beillő cukkolás játékos élt nyerjen s maximum zavart serkentsen.
Ugyanakkor nem jelentéktelen... hogy ez a gyakran ellentmondó kettős egy oldalra álljon. Vagy csak nála ilyen idegen a kettő? Hisz mikor anno, a Hangok Termében feltette azt a kérdést, Dwayne melyiket választaná, egyértelműen érkezett a felelet, hogy mind a kettőt egyformán fontosnak tartja. Vele lenne hát a baj...?
Mi más módja lehet ezt kideríteni, mint újra nekifeszülni... azoknak a határoknak.
Szinte bármit feltett volna rá, hogy Dwayne-t meglepi a kérése. Még az is megfordul a fejében – melyet finoman félredönt -, hogy visszautasításra lel. Ennek elébe kíván menni, noha felettébb... szokatlan dolog lenne.
-   Ha ez kényelmetlen Önnek, vigasztalja; nem kell tánctér… egy tánchoz – somolyog, finoman megnyomva az utolsó szót.
A zene minden bizonnyal kihallatszik, s ha nem, hát maguk is segíthetnek rajta. Ilyesféle apróságok nem hátráltathatják, ha a szeszély meglegyinti. Itt van, „megmutatta” magát s személyével képviselteti családjának „otthon maradt” tagjait. A kötelességének eleget tett s tesz is az este folyamán, ám e kötelesség nem minden perce kőbe vésett. Számára legalábbis nem az…
Megtanulta „rugalmasan” kezelni a protokollt, számos kiskapu ismert a számára, Atyja haragja pedig aligha hatja meg. S ezzel Dwayne felmenői sem lehetnek másként, hiszen az ifjú az „egyetlen” örökös, ha Angelle ismeretei nem hibádznak. Ennek fényében pedig kiváltsága „ellentmondani”. Tekintetbe véve Dwayne személyének privilégiumát a vérvonalban…  
Persze, az ifjú helyett nem dönthet s a kérdésbe burkolt kérése is elutasítható. S lám… igen, kétségtelen, hogy egy igen konok „határt” feszeget épp. Furcsa „játék” még furább színei és szerepei kerülnek elő, a zavarra óvatos incselkedés felel. Vagy több lenne annál, ahogy áttekint a pohara felett?
Sosem hozta zavarba egy pillantás… s bár ezúttal sem, ott bent, mocorog valami izgalmasan csiklandós… egészen mélyen. Egyszerre izgató és ismeretlen. Kényelmetlen, egyszersmind felemelően fullasztó.  
-   Tudom, hol a helyem, ugyanakkor szeretem magam abba a látszatba ringatni, hogy nem csupán egy vagyok a megannyi báb között – fűzi tovább a „magyarázatot”.
Hogy is lehetne az? Idővel Atyja is ráébred erre... s ki tudja, mi lesz akkor.
Dwayne kitartó, de vajon küzd is azért, amit akar? Az ifjú folyton visszaszorítja magát, csakhogy másoknak megfeleljen. És Angelle úgy érzi... ez a megfelelni akarás, ezek az akadályok azok, amelyek nem engedik élni, szabadon mozogni őt. Volt alkalma látni... és érezni, amikor azok a falak... fura mód lebomlottak. Meglepő volt... de... valahogy mégis... közelibb.
Nem akarja, hogy Dwayne visszafogja magát, amikor vele van... ő épp annyira őszinte, mint amilyet viszont elvár. Nem érdekli, ha Dwayne „beletapos” a véleményébe, mert olyannak akarja látni és tudni... ismerni őt, amilyen.
Valamiért úgy érezi, az ifjúban rengeteg... szenvedély lapul. Olyasféle, ami könnyedén képes lenne felperzselni a benne lakozó örök telet.
Emlékszik a bizsergésre, mely akkor hódította meg, mikor először hallotta meg a nevet, lágy – számára mégis baljós – hullámzással a tágas terem méhében:
Talán tart ettől. Talán tartott valamikor...
Mindig is tudta, mit akar vagy mi az, amit nem. Ritka – szinte páratlan -, hogy érdeklődését felpiszkálja valaki, s azon is túl... nem csupán a másik indíttatásai.
És most... most mégis miért kíváncsi arra, Dwayne vajon képes-e küzdeni? Véghezvinni, amit... valójában akar. Vajon mindig fejet hajt majd az akarata előtt? És ha igen, mi készteti erre? Az... hogy valakinek örömet okozzunk, ennyi... lemondással jár?
Hiszen... sok egyéb erénye mellett... pont ezt a szelíd nyugalmat, ezt a lovagias önzetlenséget kedveli Dwayne-ben. Akkor most mégis, miért hergeli a falak mögött járkáló vadat?
Ő érthetné leginkább... azokat a falakat. Miért munkál hát benne a kísértés, hogy lebontsa őket és Dwayne szívébe lásson? Hisz a gondolatokat könnyű megzabolázni. De a szív... őszinte. Egyáltalán mióta érdekli... bárkinek is a szíve? Az az átkos izomköteg... ami csak bosszúságot okoz az elmének. No lám... hát helyben is vagyunk, nemigaz, Angelle?
Egy pillanatig tart csupán, míg hagyja futni a kérdéseket... s Dwayne ajánlására finoman meghajtja magát, megköszönve a lehetőséget. Ismét az ifjúba karol hát, s ez a mozdulat, ha nem is megszokott, visszaidéz valamit abból a furcsa biztonságból, mely egyszerre csiklandozza mellkas tájon s csen nyugalmat belé... mikor a fiúval van vagy... vele gondol.
Milyen jó is... hogy azért... ott az a leheletnyi távolság közöttük. Buta gondolat, de megkísérti, ha közelebb állna... talán átdübörögne meglódult szívének hangja.
-   Különlegesnek nem nevezném, de valóban... érdekelnek – simulnak révedőn fakó ajkairól a szavak. Nem esik nehezére, mégis érezhető talán Dwayne-nek az a finom árnyalat, ahogy a hószín teremtés valahonnan messziről kavarja elő gondolatait... - A Tündérek azon mitikus teremtmények egyikei, amelyek hajlandóak erejük „áldozni” másokért. Egy Tündér ritkán mutatkozik és még ritkábban részesíti abban a kegyben a mágiát használókat, hogy... érintkezhetnek vele. Azt mondják, egykor a varázstalanok is látták őket... egykor rengetegen voltak, benépesítették a Földet. Az erdőkben, a lápokban, a derékig érő rétek ezerszínű virágai között megbújva... egykor mindenhol ott voltak, ahol a természet... mára azonban... – pillantása a poharára rebben, melyet finom, talán kissé unott mozdulattal „táncoltat” meg újra, miközben elérik a kaput - Mikor látott utoljára Tündért, Dwayne? – pillantása egy pillanatra partnerére rebben, mintegy éreztetve, a kérdése várja párválaszát.
Ugyanakkor... mikor megérzi az késő téli éjszaka karcos, hűs illatát... szinte mámoros öröm éled benne.
-   Hamarosan... – simul a szó az éjszakába, egyúttal a finom páragomolyaggal, mely utat talál ajkai közt s szabadul azok fagyos fogságából.
Hamarosan Dwayne talán többet is tudni fog majd... mint gondolta. De, hogy mindez mennyire szolgálja a továbbiakat... a jövő bizonytalan dallama.

- Valóban ritka… de nem példátlan eset. – felelte kissé hárítón, érezvén a csipkelődés játékos élét, ugyanakkor nem akarván felvenni a kesztyűt és mélyebben belemenni ebbe a témába. A Hangok Termében már kielemezték egyszer a kérdést, s bár az a beszélgetés önismereti szempontból is tartogatott újdonságokat, a jelen estét nem akarta megmérgezni azzal, hogy a saját személyiségét elemezgesse. Gondolatait most más foglalta le: nem tudott betelni partnernője szépségével, gesztusaival, szavaival, hangjával… Angelle akkor sem bűvölhette volna el jobban az ifjút, ha mágiát használ. Némileg kiszolgáltatottnak is érezte magát emiatt, de remélte, hogy a lány nem fog visszaélni a bizalmával.
Ajkaira egy félmosoly kúszott a lány szavai nyomán, amivel zavarát próbálta enyhíteni. Az volt az érzése, hogy Angelle direkt állt elő egy olyan kéréssel, amiről sejtette, hogy érdekütközést fog okozni az ifjúban: az etikett azt diktálta, hogy részt vegyen a bál első szakaszában és egy tánccal tisztelje meg az eseményt, valamit tegyen tanúbizonyságot jelenlétéről; ugyanakkor viszont az illem nem hagyta, hogy partnerének bárminemű kívánságát elutasítsa. Így a kérdés eldöntése nem is esett különösebben nehezére, bár kétségtelen, hogy egy hosszú pillanatra kibillenttette az egyensúlyából… s Angelle apró mosolya nem hagyott benne kétséget afelől, hogy nem a véletlen szülte a kérdést. Talán arra lett volna kíváncsi, hogy az ifjú mennyit hajlandó feláldozni érte? Vagy egész egyszerűen a határokat keresgélte? Egy hosszú pillanatig tűnődött a dolgon, majd elhessegette a gondolatot: semmilyen alapja nem volt tiltakozni, hiszen gyakorta ő maga is hasonlóképp viselkedett.
- Ez természetes. – felelte újfent elmosolyodva, miután visszanyerte lélekjelenlétét és magabiztosságát. – Bocsásson meg zavarodottságomért: egy pillanatra nem tudtam mire vélni a kérést. Be kell vallanom: származásom ellenére nem vagyok gyakori vendég az ehhez hasonló bálokon s az összes eddigi alkalmi partnerem ragaszkodott hozzá, hogy tánccal nyíljon az este. A meglepettség okozta pillanatnyi habozásomat. – néha felmerül az ifjúban, hogy talán túl sokat és túl hosszan szabadkozik, ami egyesekben a gyengeség benyomását keltheti… de a végén mindig elhessegeti aggályait. Nemesi születése ellenére alázatra nevelték, aminek része hibáinak elismerése és a felelősség felvállalása – s csak nagyon ritkán fordult meg a fejében, hogy talán jobb lenne hallgatni az éppen aktuális vétségéről.
Egy pillanatra akarva-akaratlan elgondolkozott ezen az érdekes kettősségen. Fontosnak tartott az önbizalmat, mint jellemvonást: úgy vélte, hogy az emberek csak határozott hozzáállással érhetik el céljaikat, valósíthatják meg álmaikat… s ennek ellenére mégis gyakorta híján volt ennek az erősségnek. Persze soha nem mutatta ki – vagy legalábbis nagyon ritkán -, de önmaga előtt nyílt titok volt, hogy az önbizalom nem olyasmi, amiben dúskál: gyakorta megkérdőjelezte saját cselekedeteit, vonta kérdőre vagy bírálta felül magát bizonyos szituációk után, utóbb döbbenvén rá, hogy mit kellett volna másként csinálnia… s ezek egyértelműen az önbizalomhiány jelei voltak az ő szemében. Próbált tenni ellene, megerősítenie a hitét önmagában s valamelyest sikerrel is járt ebben, de tudta: soha nem lesz tökéletes. Kíváncsi lett volna rá, hogy más is küzd-e hasonló problémákkal… de egyetlen ember sem volt a világon, aki előtt teljesen nyíltan fel tudta volna vállalni eme fogyatékosságát, így másvéleményt sem kaphatott a témáról.

Angelle következő szavai újfent mosolyt csaltak az ajkára.
- Azt hiszem, mindannyian szeretjük elhitetni ezt magunkkal… holott nagyobbrészt vagyunk a társadalom bábjai, mint önálló egyéniségek. – felelte tűnődőn s talán egy cseppnyi keserűség is kihallható volt a hangjából. – Életünk kétharmada azzal telik, hogy eleget teszünk a kötelességeinknek, amiket az élet ránk ruház és gyakorlatilag nincs választásunk: vagy elfogadjuk és megéljük a színjátékot; vagy kilépünk belőle s szabaddá válunk egy időre, míg rá nem jövünk, hogy az életünk abban a formában teljesen kilátástalan s vissza nem bújunk a jelmezünkbe. – magyarázata ellenére mondanivalója nem lett érthetőbb, de túlmagyarázni sem akarta a dolgot: volt egy olyan érzése, hogy Angelle rá fog érezni a gondolat esszenciájára.
Újfent egymásba karolva szelték át a távolságot, ahogy útjukat a park felé vették. Közben Angelle beszélt, továbbfűzve a szót a tündérekről s az ifjú úgy érezte, hogy partnernőjét valamilyen különös kapocs fűzi ezekhez a varázslatos lényekhez. A szavak megválasztása, a hanglejtés, az arckifejezése mind-mind azt sugallták, hogy sokat tud a tündérekről és közel állnak a szívéhez; mellette ő tudatlannak és műveletlennek érezte magát. Nem mintha teljesen járatlan lett volna a témában, de személyes tapasztalatai egyáltalán nem voltak a tündérekkel s a lány szavai után saját gondolatait műnek, mesterkéltnek, okoskodónak érezte. S Angelle fel is tette a kérdést, ami már az elejétől fogva elkerülhetetlennek tűnt.
- Még sosem volt szerencsém hozzájuk személyesen. – felelte őszintén, s hőn remélte, hogy ez nem fogja negatív irányba befolyásolni a megítélését a lány szemében. – Nem vagyok kalandor típus, ritkán vetődöm olyan helyre, ahol az anyatermészet háborítatlan… de kegyed szavai azt sugallják, hogy Önnel nem ez a helyzet… jól sejtem? - kíváncsian várta a lány válaszát s remélte, hogy a tündérekhez való vonzalmának okára is fény derül.

Időközben kiértek a szabadba s azonnal az arcukba is csapott a csípős, hideg időjárás. Hiába szólt a bál a tél búcsúztatásáról az öreg évszak rá sem hederített az ilyen apróságokra s továbbra is ereje teljében tündökölt s esze ágában sem volt átadni a helyét utódjának. Ha az indulás pillanatában nem is, ekkora újabb aggályok merültek fel az ifjúban: az ő öltözete sem volt megfelelő ahhoz, hogy huzamosabb időt a szabadban töltsön, partnernője lenge estélyije pedig még annyi védelmet sem nyújtott. Mialatt ezen morfondírozott, partnernője felelt korábbi kérdésére, ám ez nem tette okosabbá az ifjút, sőt: amellett, hogy a megválaszolatlan kérdések számának csökkenésével kapcsolatos reménye elhalványult, Angelle válasza még a kíváncsiságát is az egészségesnél feljebb csigázta; olyannyira, hogy az időjárással kapcsolatos kétségeit is letörte s egyelőre nem tette szóvá aggályait.
Tekintetét az éjszakai égboltra, a ragyogó csillagokra emeli s mint mindig, most is ámulatba ejti a látvány: olyasmi ez, amivel nem tud betelni. Hiába állnak a kastély tövénél s hiába világít felettük száz és száz fénylő ablak, még együttes erejük is kevés ahhoz, hogy elhomályosítsák a galaxis millió apró fényét. Engedélyezett magának néhány hosszú pillanatot: beleveszett a látványba s ez megnyugtatta, kiegyensúlyozta a lelkét és a gondolatait, kisöpört belőle minden kételyt és aggályt: csak békesség és pozitív érzések maradtak utána. S persze Angelle: őt semmilyen földi vagy túlvilági energia ki nem téphette a gondolatai közül.
- Bocsásson meg, kissé elkalandoztak a gondolataim. – fordult vissza partnernőjéhez őszinte mosollyal az ajkain, miután erőnek erejével sikerült elszakítani a pillantását az égboltról. – Ez a látvány mindig magával ragad: szinte páratlan a szépség, amit képvisel. – fejezte be a magyarázatot távolba révedő hangon, de szinte azon nyomban visszarángatta magát a földre.
- Jöjjön, sétáljunk egyet! – indítványozta. Bár a kíváncsiság továbbra is gyötörte, nem akarta erőltetni a dolgot: majd sor kerül arra is, amikor Angelle jónak látja. – Kerüljünk egy kicsit távolabb a kastélytól és a kiszűrődő hangoktól: az éjszaka úgy szép, ha semmi nem zavarja…

Dwayne





Pedig számára kevés érdekesebb elemeznivaló akad, mint Dwayne személye, személyiségének finom hullámú, mély óceánja, mely az ő partvonalát simogatja újra... és újra.
Nem csupán jelen pillanatban, hanem talán már sokkal hamarabb mozgolódott benne ez az... ösztön. Az ösztön, melyeket olyannyira nem tart többnek, minta a test, emberi valójuk húsba gyúrt korlátait. Valamit, amit akkor sem lenne képes levetkőzni, ha semmi másra nem vágyna jobban...
Eleinte talán nem akart tudomást venni e tényről, s mostanra is csupán egy futó, szelíd mosollyá növi ki magát a színtelen ajkakon, melyeken ezúttal visszafogottan csillan az átlátszó szájfény.
Noha... már ez is több, mint amit hetekkel ezelőtt reagált volna egy hasonló megjegyzésre vagy akár... gondolatra.
És való igaz... valahol szánt szándékkal feszegette azokat a határokat, bár mindaz a tény - hogy ezzel a sajátjait is próbára teszi -, egyelőre elhallgatja Dwayne elől. Ha felszínre bukik valaha.
Neki ugyanúgy ízlelnie kell ezt a különös kapcsolatot, akár az ifjúnak, még ha ez a szoborszerűen érzelemmentes vonásokon, szavaiban vagy gesztusaiban nem is tükröződik.
Bár minden elhangzott szóra különösen figyel némely újabb és újabb hullámokat gerjeszt. Mint például az...
„...összes eddigi alkalmi partnerem...”. Ha nagyon bele kívánna túrni a dolgokba, rákérdezhetne e szavak hozományára, de ezúttal nem teszi, csupán leheletnyit feljebb emelt álla árulkodik kíváncsiságáról, s hangjából is elnézően csendül a válasz:
-   Kérem ne sértsen meg azzal, hogy szabadkozni kényszerül az én devianciámért, Dwayne. Én csak... bátorkodtam kissé elszakadni a formalitásoktól. Tudja, nem szívlelem a tömeget, s bár a szabályokat gyakorta szükségesnek tartom, a hagyományokat hajlamos vagyok... némileg szabadabban kezelni – rebbennek a seszínű pillák.
Meglehet önző dolog ez s olyasmibe csábítja az ifjút, ami nevén foltot ejt... mégsem vallaná hibásnak magát, hisz megadta a választás jogát, a felajánlás nem vonja maga után a döntést.
Mi több... nem érzi úgy, hogy fesztelen tudna maradni a megannyi táncoló között... mikor szinte a zsigereiben érzi egy sötét szempár kereső hűvösét.

-   Jól sejti – ad finom biccentéssel megerősítést, noha a következő, mély lélegzet okán kénytelen pár szívdobbanásnyi szünetet ékelni egyébként sem sietős szavainak folytatásába.
Dwayne – tán akaratlanul is – de lassításra készteti párosuk. Ha át is suhan némi kérdés a leheletnyit feljebb rebbenő szemöldökök nyomán, hamar feledésbe merül a felismerés által. Jómaga azonban nem követi a kék szempár útját a csillagokig, sokkalta... érdekesebb ilyen közelről, zavartalanul szemlélni az ifjú Winterburn belefeledkező vonásait. Arcának tetszetős ívét, orrának vonalát... ajkainak mosolyra ívelő lágyságát... tekintetének ragyogását... s talán először fordul elő vele, hogy a szavak nyomán sietősen rebben el a pillantása. Ha okokat keresne, biztosan annak a különös... mozgolódásnak a számlájára írná, mely a mellkasában bizsereg. Alig kap levegőt, szinte sóhajként engedi el a felesleget, hogy teste remeg belé. Zavarban volna?
-   Azt hittem, hiányolni fogja a táncosok puha lépteivel vegyülő dallamok moraját... – veti fel halkan, s egy újabb halovány mosoly kucorog ajkainak szegletében, épp csak a volt képzetével játszó.
Egyetlen személy volt talán csak, akit ilyen közelről volt alkalma figyelni, pont az, akitől olyannyira... menekül. Mert menekül; a gondolat megtagadása sem árulkodhatna erről tisztábban. Ám hiba lenne... megbékélni ezzel a nyugtalanító, sötét felhővel fölötte, mikor ezt az éjjelt... Dwayne-nek ígérte.
Finoman biccent beleegyezésként s tovább sétálnak hát, halovány párosuk szinte világlik az éjszakában, mintha maguk is... csupán távoli csillagok volnának, kik eltévedtek ezen a sötét helyen. A fények delejesen nyalogatják, kísérik ráérősen andalgó alakjuk, mintha féltenék a park vékony mezsgyéire, s mind beljebb engedni őket.
Útjukat lassan sövényekkel rejtett beugrók keresztezik, ám látszólag egyik sem megfelelő a holdezüst teremtésnek, szavai megszokott tárgyilagosságukkal csendülnek, látszólag feledve a tündérek témáját s kanyarodva vissza egy – éppenséggel – érdekesebb kérdéshez.
-   Bent említést tett a jelmezekről és... a kilátástalanságról. Mondja, volt már kilátástalan helyzetben, Dwayne? Néha az az „érzésem”, a kilátástalanság... jelenti az egyetlen, járható utat. Vajon megéri... egy színjáték szerint élni az életet? Főképp, ha az a színjáték nem való a kedvünkre?
Nem volna? Rengetegszer bebizonyosodott már, noha érthető okokból mindezt nem köti senki orrára. Teljességgel felesleges volna, s most is csupán azért teszi... mert Dwayne is megosztott már vele olyan gondolatokat, amiket bizonyosan érez, mással nem. Ez a különös bizalom pedig, akaratlanul őt is hasonlóra ösztönzi.
Dwayne szavaihoz hűen a kastélybéli dallamok lassan elhalkulnak, majd semmivé vesznek, melynek talán elősegítésére szolgál a közelben halkan csobogó szökőkút egyike is. A következő csapáson jobbra fordulnak, mintha a hószín teremtés jól ismerné, merre járnak... s valóban. Számára nem titok, hová érkeznek. A beugró valamivel tágasabb, mint azok, melyeket eddig érintettek. Nem csoda talán, hiszen a végében terebélyesedő, különösen lapos lombozatúnak tetsző ágakkal rendelkező fának kell is a hely. Még így is olyan, mintha különös árnyékot vetne maga elé. A törzse göcsörtös, mintha növekedés közben valami búbáj csavarta volna, levelei közt pedig a legkülönbözőbb színű virágok bújnak meg – egyelőre bimbó formájában várakozva.
Finoman fűzi ki kezét, hogy a fa elé lépjen, puha, ringó léptei egészen a törzséig viszik.
-   Mindig úgy véltem, őszinte vagyok, hisz nincs okom rá, hogy ne legyek... és mégis olyan néha, mintha az egyetlen, akinek hazudok, az én magam vagyok. Ekképp pedig minden eddigi bizonyosságom... hamisnak tetszik. Megkísértette már... ez a gondolat? – simít végig puhán a törzsből kinőtt, természetes „pad” tömör, csokoládészín felszínén s poharát is arra helyezi finoman, mielőtt megfordul. Nem ül le, szemből várja a választ.

Egy enyhe, köszönő főhajtással fogadja a lány szavait, melyekkel az ifjú szabadkozásának igyekszik elejét venni s egyúttal magára vállalja a felelősség egy részét, így könnyítvén Dwayne lelkén… bár utolsó szavai éppen az ellenkező hatást érik el, ahogy a hagyománytiszteletről fogalmaz. Az ifjú előtt felrémlik az idősebb Winterburn képe és elképzeli, hogy apja miként reagálna, ha a fülébe jutna, hogy fia mily könnyedén figyelmen kívül hagyott mindent, amit egy bál megkövetel: késve érkezett, kihagyta a nyitótáncot, majd szinte azonnal ott is hagyta a fényt és csillogást egy sötét park s egy leányzó kedvéért, akiről a büszke felmenőnek szintén meglenne a véleménye.
Majd egy halovány félmosoly kíséretében ráébredt, hogy ez egyáltalán nem érdekli.
Rövid életében ez volt az első alkalom, hogy teljesen szabadnak érezte magát: nem más javáért cselekedett, nem raboskodott neveltetésének ketrecében, nem lebegett a feje felett Damoklész kardjaként az apja haragja, ami korábban mindig azonnal lecsapott, akár a legapróbb vétségekért is. Itt most csak ő volt és Angelle, csak ők ketten… s számára ebben a pillanatban semmi más nem számított.
- Meg tudom érteni, jómagam is érzek néha hasonlóképp… Bár nem tagadom: előfordul, hogy jól esik elvegyülni a tömegben és elveszni a zsongásban, de ezek csak ritka alkalmak; szívesebben múlatom az időmet egyedül, vagy szűk társasággal… olyanokkal, akik érdemesek rá és akik előtt, ha csak részben is, de levehetem az álarcom és önmagam lehetek. – felelte, majd rövid szünetet tartott: egyrészt lehetőséget akart adni partnernőjének a válaszra, másrészt hogy összeszedje és szavakba öntse a gondolatait a számára valamelyest kényes témában.
- Mint észrevehette, engem a hagyományok, az etikett, és mindennemű formai kódok mindenkori betartására neveltek, már egészen gyermekkorom óta és magát a tényt egy cseppet sem bánom: hiszem, hogy javamra vált, hogy teljesebb emberré váltam így. De… - hangja tűnődővé vált, beszéde habozóvá. Olyan dolog ez, amiről még soha senkinek nem beszélt… de úgy érezte, hogy éppen itt az ideje; s abban is biztos volt, hogy a lánynál alkalmasabb személyt nem fog találni kételyei meghallgatására. - … néha szeretném más szemszögből vizsgálni az életet. Néha vágyom rá, hogy kipróbálhassam valaki más életét: egy gondtalan, egyszerű diáklétet; emberekét, akik felhőtlenül tudnak tekinteni a világra mindig, mindenkor… és megvallom őszintén, néha irigylem is őket egy kicsit. – tette hozzá egy mosollyal, ami haloványabb volt a szokásosnál s talán némi szomorúság is vegyült bele. – De hát nincs mit tenni, el kell fogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk…
Ahogy visszapörgette magában a szavait, egy kicsit megbánta őket. Nem a kitárulkozást; egész egyszerűen csak a stílusát és a szóválasztását nehezményezte: még önmaga számára is úgy tűnt, mintha elégedetlen lenne a saját életével, holott nem ez volt a helyzet: csupán annyiról volt szó, hogy néha szeretett volna kiszabadulni egy kicsit a szabályok által meglehetősen szűkre szabott mozgásteréből. Erre pedig nem nagyon volt lehetősége egészen eddig… de ez a mai este olyannak tűnt, ami valóra válthatja ezt az álmát.

Angelle válasza megerősítette a gyanúját a tündérek terén, de partnernője nem sietett részletesebben belemenni a találkozás körülményeibe, Dwayne pedig hiába volt kíváncsi, nem erőltette a dolgot. Udvariatlannak érezte volna a téma feszegetését, hiszen ha a hószín teremtés szívesen beszélt volna a tündérekkel történt légyottjáról, akkor biztosan megtette volna. Figyelmét egyébként is elterelték a csillagok, s gyönyörű ragyogásukkal hosszú pillanatokra elrabolják az ifjút a világból… s visszatérvén, újra a lány felé fordulván annak tekintetével találja magát szemközt; majd szavait, bókját követően már csak a hószín teremtés lesütötte szemeit ajkain újra felbukkant az a ritka, apró mosoly, ami mindig megmelengette az ifjú szívét. Szó nélkül hagyta a lány szavait, nem akarván újra belemenni egy már lejátszott játékba, s örömmel konstatálta, hogy felkérése egyetértő fülekre talált, így folytathatták meghitt sétájukat az árnyas parkban, a kastélytól egyre távolodván.

Angelle kérdése ismerős akkordokat pendített meg az ifjúban, hisz olyan kérdés volt ez, melyet már számtalanszor körbejárt szobájának magányában, noha eleddig nem volt egyetlen ember sem az életében, akivel megoszthatta vagy megbeszélhette volna erre vonatkozó nézeteit. Nem válaszolt azonnal, hiszen újfent össze kellett szednie a gondolatait: nem is feltétlenül a megfontoltság vezette, hanem sokkal inkább az, hogy maga sem tudta miként válaszoljon, főleg az első kérdésre.
- Az egész életem egyfajta kilátástalanság… mint ahogy egészen biztosan az Öné is az, vagy bármelyik embertársunké. – felelte végül, előrukkolva egy némileg kitérő, de gondolatait hűen tükröző ösvénnyel. – Sorsunk, minden ember sorsra a születése pillanatában megírattatik, részben legalábbis. Nem választhatjuk meg a családunkat, a neveltetésünket: és ezek a dolgok hatalmas szerepet játszanak a személyiségünk alakulásában… tehát, bizonyos szempontból, már a születésünk pillanatában a rendszer rabjaivá válunk. – egy hosszú pillanatnyi szünetet tartott, ahogy a lány kérdésének második felét ízlelgette, majd vállat vont és folytatta. – Nem igazán hiszem, hogy lenne választásunk. Még ha az adott színjáték nem is kedvünkre való, lehetőségeink ennek megváltoztatására igencsak korlátoltak… Az, hogy valaki teljesen kiszabaduljon a keretből, amibe születésekor kerül, szerintem csak úgy lehetséges, ha teljes egészében szakít a családjával, a múltjával, a neveltetésével és az egész addigi életével… arról pedig nem vagyok meggyőződve, hogy ér-e ennyit az egész. – elhallgatott s egy hosszú pillanatig maga elé meredt a homályba, majd újból az arcára kúszott már megszokott mosolya. – Persze ez csak egy olyan ember véleménye, aki viszonylag elégedett az életével és az efféle teljes szakításnak még csak a gondolatával sem játszott még el soha. – újabb rövid szünet s némi töprengés után végül úgy döntött, hogy visszakérdez:
- S kegyed mit gondol erről? Ön szerint megéri egy őszintétlen életet élni?

Séta közben, szinte észrevehetetlenül, a lány átveszi az irányítást s az ifjú örömest átengedte neki: ő maga nem ismerte annyira jól a parkot, hogy az esti homályban is teljes biztonsággal eligazodjon benne – ezzel szemben Angelle mintha nagyon is jól tudta volna, hogy merre járnak, s amikor befordultak a tágas beugróba, az ifjú már abban is biztos volt, hogy a céljuk sem volt soha kérdéses. Újfent bekúszott gondolatai közé a kíváncsiság arra nézve, hogy Angelle mit is szeretne mutatni neki, miért ösztönözte e kirándulást; de csak úgy, mint korábban, most is elhessegette a gondolatot azzal, hogy biztosan meg fogja tudni, amint eljön az ideje.
Ahogy odaértek, partnernője megbontotta karjaik füzérjét s, az ifjút hátrahagyva, a göcsörtös fához sétált. Mozdulatai lágyak, puhák voltak; alakja igéző; léptei, mint egy tánc; földöntúli szépségét pedig csak tovább erősítette a homály, melyben szinte fénylett ezüstös ruhája, bőrének sápadtsága, hajának szőkesége… Olyannak hatott, mintha nem is evilági teremtény lenne, hanem a Mennyek Országának egy eltévedt angyala, akinek szépsége felülmúl mindent, mit e szürke és színtelen világ valaha is a hátán hordott. Az ifjút teljesen megigézte e kép, beleégett az elméjébe: tudta, hogy olyasmi ez, melyre egész életén át emlékezni fog, történjen vele bármi az elkövetkezendő évei során.
Olyannyira belefeledkezett a gyönyörködésbe, hogy szinte meg sem hallotta a lány szavait: hosszú pillanatoknak kellett eltelnie, mire eljutott a füléig a selymes csengésű dallam, s újabbaknak, mire a melódia értelmet is nyert számára s eljutott az agyáig a kérdés… amikor ez végül megtörtént, egy pillanat töredéke alatt lerombolta a bűbájt: ezzel a gondolattal, s kérdéssel, Angelle igencsak elevenébe talált. Néhány másodpercig a higanyszín lélektükrökbe fúrta tekintetét, majd lassan néhány lassú lépést tett oldalra, félig elfordulva partnernőjétől, s kieresztett egy hosszú, mélyről jövő sóhajt.
- Igen, meg. – felelte, s hangja komorra, szomorkásra váltott. Tekintetét újfent az égre emelte, de ezúttal nem tudta elbájolni az égbolt szépsége. – Megkísértett már, s mióta először megtette, ez az egyik legnagyobb félelmem: hogy hamis, valótlan, erénytelen az egész életem… - belekortyolt az italába, megnedvesítette kiszáradt ajkait, mielőtt folytatta volna. – De hiszek és bízok, mert hinnem és bíznom kell. Ha önmagamat elveszítem, akkor semmim nem marad; ha magamat átverem, akkor az egész életem egy jól felépített hazugsággá degradálódik… onnantól pedig az egész elveszíti értelmét. – már meg sem lepődött rajta, hogy újfent saját személyiségének egy olyan mélységét tárta fel partnernője előtt, amiről nem hitte volna, hogy valaha bárki is tudomást szerez.
Visszafordult Angelle felé, s néhány lassú lépéssel áthidalta a kettejük közötti távolságot, majd szabad kezével puhán, finoman végigsimított partnernője vállán s a szemébe nézve nyomatékosított korábbi kijelentését:
- Muszáj bíznunk magunkban, mert ez az egyetlen út.

Dwayne




Csak sejtheti, végtére is miféle gondolatok munkálnak Dwayne-ben a főhajtás mögött. Bár nyilvánosan a neveltetésén sosem esett csorba – így nem tudhatja igazán -, hogy ha ez megesne is büszkén vállalná e döntést, hisz egy akarat sem törheti meg a „nincs vesztenivaló” meztelen, sikamlósan megfoghatatlan tudatát, melyet jó pár éve a magáénak vall.
...noha tagadhatatlan, abba sem most, sem később nem szívesen gondolna, mi történne, ha ez az akarat Dwayne személyétől próbálná „megfosztani” őt. Minden valószínűleg szerint... a végkimenetel már nem Angelle személyén múlna.  
S nem is valók ilyesféle, jelentől elrugaszkodott, valószerűtlenül távoli foszlányok ebbe a felszabadítóan tiszta és csillagfénytől ragyogó éjszakába, amit az ifjú hangjának mély fodrai simogatnak.
Bár volt, amit eddig is sejtett és tudni _vélt_, sokkal többet számít, hogy Dwayne önként beszél magáról. Ha górcső alá venné önmagát, talán a miértekre is fényt deríthetne, de egyelőre hagyja tobzódni az érzetet; jól esik, hogy megismerheti őt. Emígy pedig hallgat, ahogy hallgatnak a csillagok is, ott, a messzi távolban.
Egészen addig, míg...
-   Manapság nem hiszem, hogy volna bárki is, aki felhőtlenül tudna a világra tekinteni.
Nem azokat az időket élik. Még a varázstalanok is érezhetik a világban vibráló erőket. Nem engedik a tudat kapujába, csak néhányan volnának készek utat nyitni a felismerésnek, ám meglehet, sosem lesz rá alkalmuk. S ez így van jól...
Hogy feloldozást hoz e a pár szó, azt majd az ifjú eldönti.
Dwayne további szavaira figyelt hát s a vállrántásra, ami azok közé ékelődött, Angelle hallgatása azonban ezúttal nem az érdektelenségben, mindinkább osztatlan figyelméből nőtte ki magát, ahogyan általában a fiú társaságában.  
-   Úgy vélem, a változás az élet velejárója. Az élet nem tűri a korlátokat és a tétlenséget. Még a látszólag láthatatlanságba burkolózó Idő is kegyetlenül koptatja, mit az örökkévalóba szánunk. A természet sem kushad és a mágia sem. S ahogyan mi sem, úgy az általunk alkotott formaiságok sem. Olykor ki kell állnunk magunkért. Nem azért, hogy romboljunk és semmibe vegyük, amit eleink alkottak, netalántán nekünk szántak... hanem, hogy élhessünk. S hogy ennek legalább látszata legyen, előfordul, hogy a konfrontálódás elkerülhetetlen.
Épp olyan színtelenül egysíkúan csengnek a szavak, mintha csak az időjárást konstatálná. Továbbra sem hiszi, hogy csupán a fekete és a fehér létezik s hogy ebben az esetben csak ilyen radikálisan lehetne elérni bármit is...
Óvatos, már-már megértő mosollyal tudja le további gondolatait, melyek csalfán táncolják körül a jövő képeit; vagy az eredeti, kitaposott ösvényen haladnak tovább, vagy...
A kérdés nem lepi meg és valahol mégis annyira, hogy a deres pillák rebbenése ezt megüzenje.
Őszintétlen életet?
Nem torpan meg, az ösztön vezeti tovább, még állát is finoman feljebb  emeli kissé, ahogy szeme sarkából partnerére pillant s vissza, előre.
-   Dwayne... nekem a létezésem is egy hazugság.
Kitérő válasz volna? Nem igazán. Őszinte... de nem teljes. És nem biztos, hogy fel van készülve arra, hogy minden vonzatával előhozakodjon. Meg sem kellett volna születnie. Ha volnának istenek... ha volna valami felsőbb erő, mely vigyázza az élet rendjét... az nem engedte volna, hogy ő most itt legyen.
Hogy a sorsok előre eldöntettek? Meglehet.
-   ...Mégis vannak olyanok, akik _képesek_ beletúrni ebbe az elrendeltetettségbe. Nem istenek, nem égi hatalmasságok. Urak ők, de éppoly sérülékenyek és sebezhetőek, mint mi magunk. Olyanok, akik a közjóba csomagolják érdekeik, melyek se nem közösek, se nem „jók”.

Előbbi gondolataik szinte megadóan olvadnak az eléjük táruló látványba s a pillanatokba. Persze csak... míg újabb kérdése nem bolygatja fel azt.
A reá adott reakció... páratlan az ifjútól. A maga nemében. S szinte olyasféle kíváncsiságot gyújt a hószín teremtésben, ami szintén az. Mohó. És ezt... még sosem érezte. Hallgat hát, s figyeli, ahogy Dwayne elkomorodik s el is szakítja pillantását.
Mondhatná, hogy nem valótlan s legkevésbé sem erénytelen, de nem szól. Nem szólhat. Ha megtörné az eget kémlelő ifjú látványát... valószínűleg az egyetlen dolgot tenné, amit sosem akarna. Tetszik neki a messzit kémlelő látványa, s Dwayne hinné vagy sem... egy pillanatra a fagyott ajkak őszintén lágy, szinte szeretetteljes mosolyba futnak, dacára a szavaknak. Hisz az ifjú fehérbe öltözött alakjához hasonló „tisztaságot”... idejét sem tudja, mikor látott.
Mire azonban Dwayne felé fordul, már nyomát sem lelni a szoborszerű vonásokon, szenvtelen nyugalmával engedi oszlani a távolságot.
A simítás borzongást hint a hűs, tejfehér bőrre. Rezzenéstelenül „tűri” mégis finomságát, figyeli útját, noha az egészben... van valami fullasztóan... izgalmas. Mintha az a valami ott a mellkasában tanyázna és felfújná magát, kényelmetlenül kiszorítva belőle a „nyugalmat”. A test ingerekkel szemben tehetetlen börtönét az akarat felügyeli, hűs nyugalma tán bizalmatlanságot üzen az új tapasztalat iránt.
~ Muszáj bíznunk magunkban, mert ez az egyetlen út. ~
-   Igaza lehet – feleli végül halkan.
Talán most, először nem próbálja lenyúzni a szavakat és szemügyre venni a mögötte munkáló árnyalatokat. Mert be kell ismernie, ezúttal nincsenek árnyalatok. Vagy ha vannak is... nem akarja látni őket. Ugyanakkor ez a „bíznunk kell” magunkban, majdnem olyan, mint egy ígéret: egyedül vannak és végül mindig egyedül maradnak.  De meglehet, ez talán nem is olyan félelmetes, mint amilyennek elsőre tűnik...
Furcsa érzés mocorog benne, a „semmiből” bukkan fel, de oly hirtelen és kiszolgáltatottan, hogy szinte félresöpri a felismerést.
Meglehet, talán ez sodorja ajkaira a suttogó szavakat, maga sem tudja, de akár egy álom visszhangja csendül:
-   Van valami oka annak... hogy még sosem mondta ki a nevem...?
~...Dwayne~
Olyan puhán simul a kérdés, mintha csak a deres pillák alól felderengő higanyos pillantás üzenné, mely nyugalmat lel kéklő párjaiban s nem a lustán, alig mozduló ajkak.

Jóváhagyón biccentett a lány válaszára, ugyanakkor egy kicsit úgy érezte, hogy partnernője nem érezte át annak a súlyát, hogy megosztotta ezen gondolatokat vele. Persze, a szó szoros értelmében véve igazat szólt: kevés olyan ember akadt a világ jelen állása szerint, aki teljesen felhőtlenül és gondtalanul tudott volna tekinteni a világra, akár a jelent, akár a lehetséges jövőképeket vizslatta… de ugyanakkor azzal is tisztában kellett lennie, hogy ezen gondterheltségek is különböznek egymástól. Bár Dwayne egyértelműen nem tartozott azon közé, akiknek helyzete kilátástalanságba fulladt, hiszem sem az életét, sem a családját nem fenyegette közvetlen veszély, őt egy sokkal alattomosabb és nehezebben kivédhető árnyék borította be ezen sötét napokban. Belül örlődött, csapdába szorulva egy gyilkos háromszögben: a kötelesség, az ösztön és a személyiség gyűrűjében.
Kötelességei voltak a családjával szemben: fent kellett tartania azt a semleges látszatot, amit az apja a legjobbnak vélt… nem pártolhatott nyíltan sem a halálfalókhoz, sem pedig a másik oldalhoz, mert az idősebb Winterburn úgy ítélte meg, hogy a család így jár a legjobban, így veszíthet rá a dolgon legkevésbé, függetlenül attól, hogy melyik oldal nyer. Ha a józan eszével szemlélte a dolgokat, az ifjú megértette ezt, s egyet is értett volna vele… de saját, önnön személyisége egész egyszerűen nem tudott azonosulni ezzel a hozzáállással. Világ életében elítélte az elnyomást, az önkényt és egyesek vélt felsőbbrendűségét; s korábban, amikor a helyzet még kevésbé volt kiélezett, gyakorta fel is lépett ellene. Most viszont elméletileg nem tehette meg… de volt már néhány alkalom, és lesz is, amikor ösztönei egész egyszerűen átvették az uralmat: ha valami egetverő igazságtalanság történt a szeme láttára, akkor nem volt rest felemelni szavát és pálcáját az igazság védelmében, sutba dova a józan ész minden tanácsát. S minden egyes ilyen alkalom után számitott a büntetésére, noha a félelmet nem ismerte: egyrészt a halálfalók, a jelenlegi hatalom részéről; másrészt apjától, akitól egészen biztosan megkapná a magáét, ha fülébe jutnának ezek az események.
S azokban a pillanatokban, amikor egy-egy ilyen ösztönös cselekedetén gondolkodozott, igazán szeretett volna más ember lenni… bárki más, akit kevésbé terhelnek a kötelességek, aki szabadabban cselekedhet, elvárások és követelmények nélkül, ahogy a szíve és ösztönei diktálják.
Annak ellenére is, hogy valószínűleg már nem élne, ha nem kötnék meg a kezét apja parancsai.
Végiggondolta mindezt, de végül nem szólt egy szót sem: nem akarta partnernője törékeny vállát is nyomni ezzel a hegynyi teherrel, amit ő maga is alig bírt egyenes háttal viselni; sem pedig az este varázsát elrontani ilyen kényes témákkal.

Hosszú, néma pillanatokig fontolgatta a lány szavait: habár látta benne a logikát, és egy bizonyos szintig egyet is értett vele, ugyanakkor azt is felfedezni vélte, hogy hol különbözik partnernőjének nézőpontja a sajátjától. Angelle mintha egy szélesebb kontextusban, az örökkévalóságban gondolkodott volna; Dwayne pedig, meglehet önző módon, de elsősorban saját életének időtartamára fókuszálta korábbi kijelentését, ami egy lényegesen szűkebb keretet jelenett. A probléma csak az volt, hogy némi gondot okoztott neki ezen gondolatok szavakba foglalása…
- A természetes változás, habár valóban az élet velejárója, de kínosan lassú. Létét nem vonom kétségbe, de továbbra is úgy gondolom, hogy valami olyasmi ez, amit kevéssé befolyásolhatunk anélkül, hogy szakítanánk mindennel, amit magunkénak vélünk és érzünk… A változás végigkísér minket életünkön, de inkább hasonlít egy passzív, sodrodó társra, semmint egy serénykedő barátra. – szünetet tartott, maga sem lévén biztos benne, hogy hasonlata megfelelően tükrözi gondolatait. – S bár lehet változásunk tudatos, ez sem megy egyik pillanatról a másikra. – fejezte be bizonytalanul: minden próbálkozása ellenére sem sikerült úgy szavakba foglalnia a gondolatait, ahogy szerette volna.
Angelle válasza nyomán nem tudta palástolni meglepettségét: felkapta a fejét s szemei egy pillanatra tágra nyíltak, mielőtt sikerült volna úrrá lennie arcvonásain és érdeklődő kifejezést felölteni. De a lány, mintha csak egyfajta jelentéktelen közbevetésnek szánta volna a kijelentést, szinte rezzenéstelenül folytatta korábbi gondolatmenetét, ezzel egy hatalmas kérdőjelet hagyva az ifjú elméjében – és egy újabb kérdést, ami erőst fúrdalta Dwayne oldalát. De ismét ellenállt a késztetésnek, hogy rákérdezzen a dologra: tartotta magát korábbi elhatározásához, miszerint nem fogja kellemetlen helyzetbe hozni partnernőjét és olyan dolgok elmondására kényszeríteni kérdéseivel, amiket önként nem tárna az ifjú elé - bár egészen biztos volt benne, hogy ez a kijelentés hosszú ideig kísérteni fogja, ahogy próbál majd rájönni a jelentésére.
- Ilyenek mindig voltak és mindig is lesznek. – biccentett egyetértőn, nagy nehézségek árán figyelmen kívül hagyva a közbevetést.  – Azt hiszik, hogy feltte állnak a természetnek, felette állnak a mágiának, felette állnak… mindennek, amit csak az élet kínálni tud nekik. Viszont kegyed szerintem téved: ők sem képesek felborítani az elrendeltetettséget. Azt hiszik, hogy megvan a hatalmuk hozzá; elég merészek ahhoz, hogy megpróbálják… de végül kivétel nélkül mindannyian elbuknak: nevük és tetteik az idő homályába vesznek és nem lesznek többek, mint a hatalmas képlet bármely más szereplője. – megállt, ránézett partnernőjére s elmosolyodott, de szemeiben ezúttal őszinte szomorúság csillant. – Ez a legnagyobb varázslat a világon: bár a mi életünket megkeseríti, végül Ő sem lesz több, mint balul elsült lábjegyzet az Idő Könyvében. – maga sem vette észre, de saját világnézetéből átcsusszant abba a kontextusba, amit a lány vázolt fel elé: nem a saját élettartamára koncentrált, hanem a nagyobb képet, amit nevezhetünk bárhogy, de felöleli a világ körforgását. Talán ilyen könnyen befolyásolható lenne az ifjú nemes?
Valószínűtlen… sokkal inkább szó volt arról, hogy megszólalt benne az örök optimista, aki korábban meghatározó része volt személyiségének: minden dolgot olyan szemszögből szemlélt, ami kedvezőbb világ- és jövőképet festett le elé.

Valóban nem vette észre a lány mosolyát, pedig ha tudta volna, hogy mit veszít… de tekintete az eget kémlelte, gondolatai pedig sötét ösvényeket jártak, így esélye sem volt megpillantani partnernője ajkaira kúszó őszinte mosolyt, mely eleddig páratlan látványt jelentett volna számára: mire fel fordult, az hószín teremtés arcvonásai már visszarendeződtek jól megszokott, szinte érzelemmentes vonásokká. De mégsem voltak azok: ahogy odalépett elé s végigsimított a lány vállán, annak pillái megrebbentek, azt az érzést keltve, mintha az ifjú érintése átjutott volna a jégpáncélon… ám az is lehet, verekedett a fejébe a kegyetlen gondolat, hogy csak Dwayne ujjainak útját követte higanyszín tekintetével. Bizonyossága nem lehetett, de az előbbiben reménykedett. Amennyiben nem talált elutasításra, kezét Angelle vállán hagyta, mintha csak ottfelejtette volna, s a lány selymes bőrének tapintása furcsa nyugalommal töltötte el.
Szavai meglepetéssel töltötték el: ritkák voltak azon alkalmak, amikor egyetértett az Ő véleményével annak minden árnyalatában – mert habár gondolkodásmódjuk alapvetően hasonló volt, a részletekben szinte soha nem tudtak kiegyezni… ám mielőtt tovább folytathatta volna e gondolatmenetet, a lány újfent megszólalt, s újfent sikerült kibillentenie az ifjút lelki egyensúlyából: magával a kérdéssel is, de főként a hangjával: suttogó, lágy, távoli; olyan, amilyennek talán még sosem hallotta. De nem volt ideje azon elmélkedni, hogy mi válthatta ki ezt: partnernője őt nézte és válaszra várt.
- Semmi különösebb… valamilyen rejtélyes oknál fogva kialakult bennem az a szokás, hogy nem nevezem nevükön az embereket, ha kettesben vagyunk. De megpróbálhatok változtatni ezen, ha ez zavarja Önt, Angelle… - a lány neve halkan, puhán hagyta el ajkait: szeretetteljesen, törődőn, telítve minden érzéssel, amit az ifjú partnernője iránt táplált. Ő maga is csak ebben a pillanatban jött rá, hogy hangosan még soha nem ejtette ki a nevét, csupán fejében visszhangzott szüntelenül. S ugyanebben a pillanatban rádöbbent, hogy azzal, ahogyan most kiejtette, talán többet árült el, mint amennyit szabad lett volna…

Dwayne



Valahogy mindig beletenyerelnek a kényes témákba. Amivel persze nincs is semmi gond, hiszen bármit sejtessen is a látszat, egyiküket sem mozgatják meg a semmisségek, amiket tetszetős csomagokká kötöz a formaiság.
És még így is... burkoltan, óvatosan járják csak körbe mindazt, amit elfogulatlanul csupán meztelen szemlélhetnek.
Angelle személyétől mindez nem áll távol, de többé-kevésbé érzi, meddig feszegetheti Dwayne határait, amelyekről egyre világosabb képet kap – noha ezt észrevehetően nem kíséri semmiféle hozzáfűznivalóval. A kérdéseit felteszi majd, a megfelelő időben, a megfelelő helyen. Akkor, mikor már maga is belátja, a részéről mit citálhat elő ez a mélység. Addig felesleges volna kockáztatnia és nyílt terepre engednie az ifjút... bármennyire is közelebb engedte magához, mint eddig a legtöbbeket.
Talán önzőségnek tűnik, de jelenleg ez a legkevésbé sem érdekli. Dwayne még mindig igyekszik tartani magát és ennek következtében ugyanúgy egyensúlyoz azon a bizonyos mérlegen önmaga és az elvárások között. Megtalálni azonban a középutat és megtartani azt... a legnehezebb vállalkozás. Olykor dönteni kell, olykor kockáztatni kell... olykor élni kell és hibázni, mert különben olyanná válnak, akár a márványból faragott szobrok. Simává... tucattá, melyeket képtelenség megkülönböztetni, hisz felszínük nem csúfítja hajszálrepedés sem.
-   Nem várhatja, hogy barátja legyen a változás, ha utolsó porcikájával is azon feszeng; mi lesz ha...
Pont ő beszél változásról? Furcsa... egyenesen meglepő. Holott szavaival ellentétben csupán annyit akar megértetni Dwayne-nel, hogy:
-   ...ez az ön élete. Félelmetes, hogy rendelkezhet felette, nemde?
Valahol persze még örül is annak, hogy az ifjú nem feszengeti az „odavetett” megjegyzését, noha nem is neheztel a következő, szavakba csomagolt gondolatért.
~És velük bukik mindaz, amit „teremtettek”.~
Nem mondhatja ki, hisz hangját szinte a vékony torkára forrasztja Dwayne mosolya, s mit az ifjú nem is sejthet; szavai tökéletesen elevenébe találnak.
-   „...mint balul elsült lábjegyzet az Idő Könyvében.” – ismétli szinte lehelve, egészen halkan és maga sem tudja, menekülne e ebben a pillanatban vagy... pontosan miért is fonja egy szívdobbanásra szorosabbra karját az ifjúéba, mielőtt újra előre szegné pillantását.
Hát ez jut majd neki is? Egy lábjegyzet Atyja feljegyzéseiben, egy zseniális elme, beteg mementójában? Egy újabb... sikertelen kísérlet bizonyosságaként. De hisz... addigra ő már sehol sem lesz.  

Dwayne érintése azóta ott bizsergett a bőrén, mióta kifonta karját e „ölelésből” s a vállát ért simítás nem oldozta fel, inkább... még mélyebbre taszította ebbe a különös állapotba.
Szinte megfeszül a meleg érintés alatt – mely megpihen rajta, hűs bőrén. A közelségre... a halkságra... a hangra... amiből végül nem marad más, csak az az egyetlen szó: Angelle.  
Egyszerre simogatja és borzolja lelke dér csípte húrjait. Az ajkai alig mozdulnak, pedig... muszáj nekik.  
-   Nem zavart, csak érdekelt... vajon úgy hangzik-e, ahogyan elképzeltem – folytatja továbbra is halkan, hosszú pillanatokig fürkészve az ajkakat, melyek álomszerűen formálták nevét.
-   ...és igen, örömet okozna, ha többször hallhatnám.
Ilyet sem... mondott még soha. A nevét várja, hogy hallhassa, miként ível azon a mély hangon. De Dwayne nem fogja többet kimondani. Ezt érzi, ahogy pillantása az ajkakról feljebb vándorolva, a kék szemek mélyére tekint. Félelemre lel, riadtságra az oly sokszor mosolygó szempárban és nem tudja hová tenni. Mégsem rebben a szemöldök, csupán a pillák, ahogy lemondóan, sőt, valahol egészen mélyen indulattal lesüti azokat. Hátrébb lép, sőt meg is fordul, ha módja van rá. Céltudatos, ringó léptei visszaviszik a „padhoz” és a poharához, noha egy pillanatnyi tétovázással áll a következő, ismét tárgyilagos, szinte száraz szavak előtt, háttal az ifjúnak.
-   Ne haragudjon. Felejtse el, amit az előbb mondtam. Nem fogok többé olyasmit kérni, ami ellenére lehet... – emeli a poharat ajkához, hogy újabb, finom korttyal nedvesítse ajkait s torkát. Talán butaság volt ez az egész. Olyasmibe vonta az ifjút, ami bajba sodorhatja később. Így hát... – Ha gondolja, visszakísérem a Bálterembe, ahol minden bizonnyal akad olyan személy, aki nálam alkalmasabb partnere lehet ez estén.
Büszkén és részint nem értem mód emeli meg állát, dacosan tekintve valahol a nevesincs sötétbe, a rengeteg felé. Fogalma sincs, mit mondjon vagy tegyen és ezúttal, igen, ezúttal mindez _zavarja_. A szálak lazán pihennek, nem tartja őket feszesen, mozdulni kész az akarat.
Mi a fene történik? Hiszen nem is kért semmit...
És mégis miféle akarat?
Az alkohol könnyedén nyer teret a gyönge, törékeny test fölött, buzog a vérében és készségesen ködösíti a gondolatait. Egy kicsit... szédül is, noha a tartását ezúttal is egyenesnek véli. Mégis újabb kortyra szomjazik... bármire, csak feledtesse vele azt a különös, sosem érzett nyomást ott, a mellkasában...
...ahol a szíve dobog szaporán.

Néhány másodpercig döbbenten forogtak fejében a gondolatok, mire rájött, hogy partnernője ezúttal igazán elevenébe talált: kevesen gondolták volna a mindig magabiztosnak tűnő, öntudatos, önálló ifjúról, hogy valójában ilyen gondolatok járnak a fejében, de úgy fest, hogy Angelle ebben is átlátott rajta. Nem igazán értette, hogy partnernője miként ismerte ki őt ilyen rövid idő alatt ilyen jól… de ha őszinte lett volna önmagával szemben, akkor rájön, hogy ez egyáltalán nem zavarja. Bár kétségtelenül új és érdekes volt számára ez a tapasztalat, hogy valaki igazán lelke mélyére lát, de egyáltalán nem kellemetlen.
- Valójában igen… akár hiszi, akár nem. – kezdett bele a válaszba lassan, halkan. – Bár nincs teljesen igaza abban, hogy rendelkezhetek felette, mert egyes aspektusainak meghatározása nem az én kezemben van, de valóban félelmetes az, hogy döntéseinknek milyen következményei lehetnek, akár a legapróbbaknak is… Lehet, hogy egy soha meg nem történt tettünkkel megválthattuk volna a világot; akár azzal is elérhettük volna ugyanezt, hogy ha nem valósítottuk volna meg valamely tettünket. Nem tudhatjuk, hogy egyéni létünk mekkora szerepet tölt be az univerzumban, és azt sem, hogy mekkorát tölthetne be… - hangja tűnődő volt, mint minden alkalommal, amikor ilyen hatalmas kontextusokban gondolkodott; de világira váltott, amidőn testközelibb gondolatok felé kalandozott. – Ugyanakkor azt sem tudhatjuk, hogy a saját életünkre miként hatnak a döntéseink, és miként hathatnának, ha másképpen döntenénk… Csak egyetlen példát említve: ha azon a bizonyos napon nem indulok útnak egy kellemes, esti sétára, minden bizonnyal soha az életben nem kerültünk volna kapcsolatba egymással… - azt már nem tette hozzá, hogy élete egyik legszerencsésebb véletlenjének tartja, hogy abban a bizonyos időpontban arra a bizonyos helyre tévedt.

Partnernője reakciója ezúttal őszintén meglepte. Máskor oly érzelemmentesen, már-már ridegen, szenvtelenül szokta lefolytatni az ilyen jellegű beszélgetéseket akár a legkényesebb témákban is… most azonban, valami rejtélyes oknál fogva, mintha teljesen a hatalmába kerítették volna a lányt a kimondott szavak. Egy pillanatra mintha meg is szorult volna karjaik kapcsolata, mintha csak rémülten kapaszkodna belé a hószín teremtés, s volt valami szokatlan abban, ahogy megismételte az ifjú zárógondolatát: talán ijedtség, rémület? Olyannyira idegen volt ez a lánytól, hogy egy pillanatra teljes bizonytalanságba taszította az ifjút… s aggodalma azután is megmaradt, ahogy a kezdeti sokkon túllépett. Nem tudta, hogy mit mondhatna most: teljesen új volt számára a helyzet, s mint ilyen, nem igazán tudta lereagálni.
- Sajnálom, ha bármi rosszat mondtam… - lehelte végül, szinte suttogva, de ennél több nem jött ki a torkán s nem is igazán számított válaszra, hiszen ő is tudta, hogy milyen esetlen az egész szituáció.

Angelle minta egy árnyalatnyit beleborzongott volna, amikor az ifjú kiejtette a nevét s ezt követően is néhány másodpercig úgy tűnt, mintha a hatása alatt lenne, csak utána tudott megszólalni – Dwayne először nem tudta mire vélni ezt a hatást, de amint a lány megszólalt, az ifjú tudta, hogy ezúttal sikerült örömet okoznia a lánynak.
- S úgy hangzott…? – kérdezte meg önkéntelenül, mielőtt végiggondolta volna a dolgot. Visszakozni akart, visszavonni a kérdését és elnézést kérni meggondolatlanságáért… de élesen hasított belé a tudat, hogy ami elhangzott, az elhangzott s nem tudja megváltoztatni, így ezúttal inkább nem alázta meg magát azzal a lány az értelmetlen szabadkozással.
Még mielőtt reagálhatott volna a lány kérésére, az elfordult tőle s lassú, kimért léptekkel eltávolodott az ifjútól, vissza a padhoz s az italához. Az ifjú kíváncsian nézett utána, s az elmúlt pillanatok során már nem először bizonytalanodott el partnernője gesztusai nyomán: mint az imént, ezúttal sem igazán értette, hogy mi váltotta ki belőle ezt a lépést. Amikor azonban megszólalt… Angelle szavai egészen bizonyossá tették számára, hogy a szemfüles leány észrevette szemeiben a döbbenetet s az ijedtséget, amit a név kiejtése váltott ki az ifjúban, s teljességgel félreértette ezeket.
Márpedig ezt Dwayne nem hagyhatta.

Lassú léptekkel közeledett: szükségesnek érezte azt a néhány tizedmásodperc késlekedést, hogy átgondolja következő lépését s azt, hogy miként tehetné jóvá a hibáját: ám végül úgy döntött, hogy ezúttal nem hallgat a józan észre, hanem szívének tanácsát fogadja meg.
 Odalépett partnernője mellé s ezúttal nem érte be egy apró érintéssel, hogy felhívja magára annak figyelmét: átkarolta a lány karcsú vállait s lágyan magához húzta remélve, hogy nem ütközik ellenállásba s Angelle készséggel belesimul az ölelésbe. Szabad kezét felemelte, s gyengéden végigsimított a lány arcán, szelíden maga felé fordítva a hószín orcát, tekintetével a maszk alatt szikrázó szempárt kereste s csak akkor nyitotta szólásra a száját, amikor a kék és a higany lélektükrök újból egymásba kapaszkodtak.
- Kérem, ne mondja ezt… Egyáltalán nincs ellenemre a kérése, Angelle… - ugyanolyan törődéssel, érzelmektől túlfűtötten ejtette ki a nevet, mint az előbb. – Sőt, örömest eleget teszek neki… S ne haragudjon, hogy ezt mondom, de nem gondolom, hogy vissza kellene kísérnie a teremben… abban pedig egészen biztos vagyok, hogy nincs ott egyetlen személy sem, aki kegyednél megfelelőbb partner lenne számomra, mint ahogy olyan sem, akivel szívesebben múlatnám az időmet, mint Önnel, hiszen ilyet az egész földkerekségen nem tudna találni. – újfent szeretetteljesen megsimította a lány arcát. –Nem tudom mi juttatta ehhez a gondolathoz, s ha valamilyen formában én tettem, akkor elnézését kérem ezért… de kérem, higgyen nekem! Próbáljon meg hátrahagyni mindent, ami a szívét nyomja s adja át magát annak az élménynek, amit ez az éjszaka nyújthat Önnek… - ezúttal teljesen szívből szólt, mindennemű megfontolás vagy átgondolás nélkül, s igazából csak remélni merte, hogy szavai végül a kívánt hatást érik el.

Dwayne



Talán még ő sem tudja pontosan, mit váltott ki belőle az az érintés...
Az érintés, amit nem engedne másnak s sokáig Dwayne-nek sem engedett volna. S hogy mégis bekövetkezett... kellemes csalódást hozott s megannyi kérdést, kételyt.
Hogy ismét kitáncolt belőle, talán az utóbbiak hatása. De közel sem az ifjú hibája, mindinkább önön nem ismerése. Legszívesebben felnevetne ezen az abszurd gondolaton s mégis... bármennyire is meglepőnek venné, így van. Nem ura... a saját testének és Dwayne tud neki olyat mutatni, mely az újdonság erejével kész két vállra fektetni. Ezért libbent hát el talán, s csak ürügy volt a kék szempárban látott riadalom, noha... ott munkál benne, hogy az ifjú talán tényleg megbánta. A nevének ejtését vagy az érintését... oly mindegy.
Marad hát a dac és maradnak a falak, maradnak a rácsok és a „börtön”. A büszkeség jéghideg ölelése. Szereti a jeget...
A mellkasába mar a nyugtázás, s ezzel egy időben nehéz, ugyanakkor hangtalan sóhajtól szabadul, ajkai előtt finom párapamacsot terelgetve. A szavakat vissza nem vonja, s kész eleget tenni nekik, a pillanatok pedig akaratosan dübörögnek tovább. Mindig türelmes volt, időtlenül suhant el mellette a világ most azonban szinte szomjazza a szavakat. Hogy történjen valami. Bármi... akármi.
S már mikor azt hinné, Dwayne magára hagyta, válasz nélkül, hirtelen megérzi a közelségét, s annál többet is, ahogy az ifjú az ölelésébe vonja. Szinte belezuhan, olyan váratlanul és elsöprően éri, holott a mozdulatok finomak, mintha az ifjú tartana attól, hogy összetöri. De nem őt, csupán a poharat, amit elengednek a vékony ujjak a meglepettség hatására. Csilingelve roppan darabokra, szilánkjain tucatnyi gyöngyként fénylenek a pezsgő cseppjei.
Enged az arcát érő simításnak s engedelmesen kapaszkodik a szemben fénylő szempárba.
Nem érti. Ha nincs ellenére, mit látott a kékség mélyén? Ennyire... félreértette volna? Hiszen a hang ismét borzongatva simítja végig s ott visszhangzik fejében; „Angelle”, mintha be akarná bizonyítani, hogy Dwayne igazat beszél. De miért ne tenné...? Sosem volt oka kételkedni az ifjú szavaiban, hisz...
-   ...pontosan úgy hangzik – leheli a még amott feltett kérdésre.
Pillantása a kék szempárt fürkészi, el nem engedve, noha a szíve majd kidübörög a mellkasából. Beteg talán? Mi ez a kór? Melege van... s Dwayne ölelése szinte tovább perzseli, szavai alig jutnak el a máskor nyitott kapukkal álló elméig. Nem jellemző rá ez az egész és nem érti, miért történik most. És miért így... Összefutnak a fehér szemöldökök a sápadt homlokon, ahogy a szavak jelentése után kap, de olyan nehezen elérhetőek. Sikamlósan csúsznak ki fogásából a pillanatok „hevében”.
Feloldozást az újabb simítás hoz s alig észlelhetően rázza meg szép fejét nyomán, a hátán az ölelés fogságába esett lágy hullámok selymesen ficeregnek.
-   Sosem fogom tudni „leszoktatni” arról, hogy miattam szabadkozzon... igaz, Dwayne?
Szemöldökei elsimulnak, ahogy a vékony ráncok is a homlokán, pillantása megnyugodva, már-már fáradtan siklik lejjebb s hunyja le szemeit, ahogy homlokát Dwayne állának támasztja finoman.
-   Nem az éjszaka érdekel... – suttogja, mint ki félálomban szól. Puhán, egy másik világ távoli mezsgyéjén egyensúlyozva. – Volt már belőle elég s lesz is még..
-   ..de nem Önnel.
Hogy mit kifogásol? Talán ezúttal, nem is olyan nehéz átlátni. Egyértelműségét csupán az az apró balsejtelem mérgezi, ami e hang száraz bizonyosságában bújik meg.
Ha volna pillanat, amit az örökkévalónak szánna, ez volna az. Meglehet, meg sem értette még teljességét, de azt igen... hogy még soha nem tapasztalt hasonlót.
Így marad hát, néhány sietős szívdobbanásig még, néhány csöndes lélegzetnyit Dwayne illatában, ölelésében, míg... ködös pillantása újra feldereng.
Lassan nyúl az ifjú maszkját tartó szalaghoz, s míg a tejfehér ujjak annak kötésével bajlódnak ráérősen, pillantása a kékséget fürkészi szemközt. Talán csak a valamivel gyorsabb ütemben emelkedő és süllyedő mellkasa – mely Dwayne mellkasának „feszül” puhán - árulkodik arról, hogy ez a különös közelség... különleges is.
Vonásai ezúttal is kifejezéstelenek, s mindez akkor sem változik, mikor a maszk enged s ő finoman leemeli az ifjú arcáról. Halovány mosoly dereng fel a sápadt ajkakon, sikerét koronázza tán vagy csak... hogy tisztán láthatja az ismerős vonásokat. Oda sem pillantva engedi le a maszkot s hajítja félre, nem törődve többé a sorsával.
Ha az ifjú is készül hasonlóra, engedi, ha nem, akkor is csak ezt követően szólal:
-   Még mindig... táncolna velem, Dwayne?
Meglehet, a tanult s gyakorlott illemmel teljességgel szembe megy a halk, szinte súgott kérdés. De oly sok frázist áthágtak már ez éjjel... miért ne lehetne hát ez is egy... közülük?

Ahogy karját partnernője válla köré vonta, a lány szinte beleesett ebbe az ölelésbe; az ifjú pedig a meglepettség és az aggodalom által vezérelve felemelte a másik kezét is, hogy megfékezze a váratlan mozzanatot. A pohár sorsa ezzel megpecsételődött: kibillent a tejfehér ujjak közül s milliónyi csillogó darabra tört a kövezeten. Ám úgy tűnt, hogy a lányt ez nem zavarja, s az ifjú sem szentelt neki egy kósza gondolatnál többet: partnernője arcát fürkészte. Meglepte, ahogy Angelle, aki szinte mindig erősnek és önállónak mutatta magát, ezúttal ily könnyedén kibillent az egyensúlyából. Talán a meglepettség lehetett az oka? Esetleg az alkohol? Vagy valami más…? Az aggodalom démona tanyát ütött az Dwayne gondolatainak szegélyén, ám ezúttal gondosan leplezte a dolgot: érezte, hogy partnernője valami oknál fogva bizonytalan, s nem akarta erősíteni benne ezt az érzést.
Tekintetük összekapcsolódott, s az ifjú újfent elveszett a lány lélektükreinek szépségében néhány szívdobbanásnyi időre. A pillanat annyira idilli volt, szinte természetfelettien szép: ott állt Angelle mellett érezve testének melegét s szinte hallva szívének zakatolását, ahogy földi porhüvelyük összesimult az ölelésben; s tükreik, az acélkék és higany íriszek kapcsolatán keresztül abban a pillanatban a lelkük is egynek tűnt. Valahogy más volt ez, mint a korábbiak: mert ámbár az ifjú szeme ugyanazt a meleg, szeretetteljes fényt árasztotta, amit mindig, ha a lányra nézett; a tekintet azonban, amit válaszul kapott, különbözött az eddigiektől: megfejthetetlen volt, mint mindig, de mintha ridegségét és érzelemmentességét hátrahagyta volna: eddig sosem látott csillogás költözött mélyükre, ami csak tovább emelte Angelle szépségét.
Dwayne tudta, hogy erre a pillanatra élete végéig emlékezni fog.

Azután a pillanat elszállt, ahogy partnernője válaszolt korábbi kérdésére. A szavakat egy mosollyal és szokásos, apró fejhajtásával fogadta – reflexszerű mozdulat volt ez, melynek veszélyeit későn mérte fel. Szerencséjére, és a lányra, éppen időben eszmélt fel és állította meg a mozdulatot, így csak az orra ért a lányéhoz egy röpke pillanatra a meglehetősen kellemetlen következményekkel járó találkozás helyett, amit a fejhajtás folytatása eredményezett volna. Zavarba jött ügyetlenségétől, amit az orcáin megjelenő egy-egy piros folt jelképezett: ez nagyon ritkán fordult elő vele. Ám most benne élt a félelem, hogy balszerencsés ösztönei okán megtörte a pillanatot annak minden szépségével együtt…
Szavai furcsa hatást értek el: néhány pillanatig mintha zavarodottságot, értetlenséget látott volna kiülni a máskor kifejezéstelen, kiolvashatatlan vonásokra. Majd Angelle lágyan megrázza szép fejét, s az ifjú egy pillanatra tényleg azt hitte, hogy nem értette szavait… aztán e tévhit gyors véget ért, amikor a lány meg is szólalt s egyértelművé tette, hogy a mozdulatot nem az értetlenség, hanem a rosszallás szülte. Egy pillanatig morfondírozott rajta, hogy komolyan vegye-e a feddést.
- Azt hiszem, nem. – felelte végül egy meleg mosoly és egy apró vállrándítás kíséretében. Majd némileg tűnődő, de őszinte hangon folytatta.  – Semmiféleképpen nem szeretném megbántani vagy megsérteni Önt, ám tudom, hogy én is ember vagyok, s mint ilyen, telve hibákkal; így tudom, hogy ez véletlenül vagy akaratom ellenére is előfordulhat. Inkább elnézést kérek feleslegesen, minthogy egy ilyen véletlen sértés tüskeként kegyedben maradjon. – Hiába tudta, hogy ez a hozzáállás nem feltétlenül kifizetődő, egész egyszerűen nem tudott megváltozni: még olyan embereket sem szeretett megbántani, akiket alig ismert; azt pedig mindenképpen el akarta kerülni, hogy a lánnyal tegyen valami ilyesmit.

Angelle lehajtotta a fejét az ifjú állára s úgy ejtette ki következő szavait, hangja pedig furcsán távoli volt: olyan, amilyennek Dwayne még sosem hallotta s így nem is tudta mire vélni. Maguk a szavak is mintha hordoztak volna hátsó tartalmat, ami rejtve maradt az ifjú előtt, ám úgy érezte, hogy Angelle ezúttal rosszul gondolkodik. Lehunyta a szemét s majdnem önkéntelenül megrázta a fejét: szerencsére időben észbe kapott s korábbi ügyetlenkedését nem tetézte egy újabbal. 
- Ugyan… - felelte lágyan előrehajolva, miközben keze felemelkedett s gyengéden végigsimított a lány hosszú, selymes haján. – Nem ez az első éjszaka, amit együtt töltünk… s nem is az utolsó, ha kegyed is úgy akarja. Ne tekintsen így rá… - tette hozzá, majd egy lágy csókot lehet a lány hajába mintegy befejezésképpen. Lelkébe némi bizonytalanság lopódzott az események alakulása nyomán. Jó úton haladt afelé, amit szeretett volna elérni: vágyott rá, hogy a lány átengedje őt a különböző falakon, melyeket lelke köré emelt annak védelmében… ugyanakkor rájött, hogy a következményeket nem gondolta végig kellően. Ahogy egyre közelebb került partnernőjéhez, úgy tűnt Angelle egyre bizonytalanabbnak, egyre törékenyebbnek s most először fordult meg a fejében, hogy talán túl gyorsan, túl erélyesen igyekezett keresztüljutni ezeken a falakon.
De tudta: most már nincs megállás, nincs visszaút.

Amikor a lány hátrahajtotta a fejét, az ifjú tekintete rögtön a higanyszín lélektükrökre vándorolt s elmosolyodott, amikor látta, hogy bár a lány vonásai ismét teljesen kifejezéstelenek voltak, a szemeibe továbbra sem tért vissza a ridegség: még mindig csillogva viszonozták az acélkék szempár meleg fényét. Ahogy Angelle a maszk kioldásával foglalatoskodott, mellkasa az ifjúénak feszült s Dwayne érezte szapora lélegzetvételét. Lehunyta a szemét s átadta magát ennek a pillanatnak: érezte karjai között a lány testét, ujjai közt selymes haját s alakját, mely az övéhez simul – újfent egynek érezte magát vele annyira, amennyire csak lehetséges. Majd a maszk szalagja engedett, megtörte a varázst; Dwayne szemei lassan felnyíltak s tekintete Angelle arcára, mosolyára siklott, melyet sajátjával viszonzott. Átfutott rajta az öröm: sikerült mosolyt csalnia a máskor érinthetetlen vonásokra.
Most Ő következett: bármennyire is ellenére volt a gondolat, hogy megtörje az ölelést, úgy érezte illőnek, hogy ő is levegye a maszkot partnernője arcáról. Ujjai finom, óvatos mozdulatokkal küzdöttek meg a szalaggal s győzték le azt. Ahogy elhúzta a lány arcától, a szalag magával húzott néhány vigéc hajtincset is, melyek Angelle arcába hullottak: a maszk rövid úton csatlakozott társához úgy a feledés homályában, mint a járdát szegélyező hóban, az ifjú ujjai pedig végrehajtották új küldetésüket, ahogy néhány lágy simítással visszasöpörték a lázadó szálakat a helyükre. Ekkor vehette szemügyre először az este folyamán a lány arcát teljes valójukban, s ajkai mosolyra húzódtak, ahogy szinte megbabonázva szemlélte az ismerős, földöntúlian szép vonásokat.
- Kegyed gyönyörűbb, mint valaha… - lehelte önkéntelenül, öntudatlanul; majd amint rájött tettére, orcáin újfent megjelent a zavar pírja: arcát egy picit elfordította, így próbálván elrejteni az árulkodó jelet. Angelle súgva feltett kérdésére fordul vissza, szemeivel keresi a lányét: akkor válaszol csak, amikor az acél és a higany tekintetek újra összefonódnak.
- Természetesen igen, Angelle… - felelte, észben tartva a partnernője kérését, miszerint örömet okozna neki, ha gyakrabban nevezné nevén. – Ámbár megvallom őszintén, e lehetőséget inkább az est egy későbbi pontjára halasztanám, ha nem bánja: pillanatnyilag nem vonz a nagyterem nyüzsgése, az emberek közelsége. – Az utolsó szavakat halkabban tette hozzá:
- Jobban érzem magam itt, kegyeddel kettesben…

Dwayne




Nem is feltételezett mást egy „nem”-nél. Dwayne legalább olyan szilárd tud lenni az elveiben, mint amennyire bizonytalan abban... tulajdonképpen hová is tartozik ebben az óriási világban. Pedig a válasz egyszerű... és mégis kötött: nem hozzá.
-   Tudja... nem sokan mondtak még nekem nemet.
A szavak gát nélkül peregnek a fakó ajkakról, bár lágyságuk megtöri az arc szoborszerű kifejezéstelenségét.
Vajon miért jelentenek szavak többet most, mint eddig? Miért más tőle hallani?
Mondhatná, hogy nem marad benne szilánk, s nem is feltétlen volna igaztalan a szava. Ugyanakkor már nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy míg mások véleménye lepereg róla, Dwayne szavai... mások. Hatással vannak rá, arra, amit gondol, még ha gyakran nem is enged a változásnak. Ennek magyarázata pedig az lehet; kifejezetten szokatlan, ahogy falak dőlnek le benne a „csak” égisze alatt...
Nem talál rá sem magyarázatot, sem más racionális, érthető indokot, a miértek azonban újra és újra ott dobbannak a háttérben, s meglehetős összhangban azzal a furcsa izommal ott, a mellkasában.
Nem válaszolt hát, mielőtt olyat mondana, mely ott egyensúlyoz az igaztalan mezsgyéjén... „A nem fog, nem _tud_ megbántani” rég elvérzett a mélységekben, ahová ezúttal, az érintés és Dwayne különös közelsége okán tekint.
Bátyja hangján szól a gondolat, visszhangzik egész halkan, s elenyészik, köddé válik, akár egy rossz álom, ahogy a haját ért simítást és Dwayne ajkait megérzi... A szíve kihagy egy dobbanást, szinte beleszédül a fájdalomba, csak hogy egy pillanattal később – tán bepótolni kívánva az előbbi szünetet – irdatlanul rákezdjen s egy apró, hangtalan sóhaj szabaduljon a résnyire nyílt ajkak közül. Dwayne szavai szédülten kavarogtak benne, mintha nem találnák a helyük, mégis annak reményében tennék, jó helyen vannak. De vajon... tényleg így van?
Vajon valóban... nem ez az utolsó éjjelük?
...s vajon... ilyenek volnának az álmok?
Oly sokat látott már... oly sokban járt... oly sokat megismert, oly soknak része volt.
És valahol egyiknek sem. Ilyen volna hát, amikor az ember nem kíván felébredni?
A mozdulata is hű hozzá, egészen álomszerűnek tetszik finom puhatolózása, s mintha mégis kényesen ügyelne, hogy mindeközben... ne érintse az ifjút. Pedig a mellkasának feszülő mellkasa az árulója; nem így van.
Érzi, ahogy Dwayne enged az ölelésen és az új dolgokra való csöndes szemléléssel engedi az érzést; mennyivel... hűvösebb így. Nem mintha... nem fogadná ismerősként, mégis különös ellentmondásba ütközik, ahogy a ténykedés közben az ifjú pillantását figyeli. Nem tekint félre, rebben odébb a tekintete; meztelen őszinteséggel fürdik a kékségben s csak akkor remegnek meg a deres pillák, mikor a maszk elválik arcáról. Szabad... és védtelen érzés.
...és valahol egészen izgató.
Hagyja a rakoncátlan hótincseket visszaterelni. Nem tesz ellenük, csupán a hosszan emelkedő mellkas árulkodik észrevételéről, s süllyedése nyugtázásáról.
A pírt figyeli az ifjú arcán, szinte érzi, ahogy a forróság az ő alakját is meglegyinti.
Vajon mi teszi őt gyönyörűvé? Gyönyörűbbé, mint valaha...?
Vajon Dwayne mit lát, amit ő nem? Vagy miért másként, mit ő? Látja a testét, mely egy zsenialitásába őrült elme képzelt és teremtett neki, hogy belé zárja. Hogyan lehetne egy kalicka... gyönyörű?
Nem nyílnak kérdésre az ajkai, hiszen talán maga sem akarja tudni. Most nem. Megelégszik a kék szemekben tükröződő csodálattal, a hang bársonyos simogatásával és... és ez most először... önző mód nagyon... jó. Jó ez így. Gombóc szorul a torkába a felfedezés által, mégsem tesz ellene. Hisz elengedte a szálakat és hagyta, hogy kicsusszanjanak a vékony, tejfehér ujjak közül... akárcsak a pohár, melynek szilánkjai ezer darabra törtek. Vajon minden, amit elengedünk... így törik össze? S vajon a lélek, a lényük szilánkjait miért nem forrasztja össze egyetlen bűbáj sem?
Elnézőbe vált a szelíd mosoly.
A zeneszó kicsalható a falak közül, némely akkord még így is el-elér hozzájuk kellemes hullámain. S csupán egy pálcahintés, hogy hasonlatossá emeljék hangját, benti, eredeti valójához hangolva.
-   Nem hiszem, hogy szükség van a Nagyteremre... vagy akár másokra ahhoz, hogy táncoljunk. Magam sem tervezem a visszatérést, míg... véget nem ér az est.
Most már igazán bevallhatja. Eddig sem titkolta, mindinkább a kíváncsiság hajtotta, mikor azokat a bizonyos határokat feszegette. Most azonban, hogy tudja, Dwayne sem _szeretne_ mást, némileg egyszerűbbé válik a helyzet.
Mosolya újra szelídül a fakó ajkakon, ahogy hátrébb lép kissé, kényelmes távolságot vetve kettejük közé, hisz úgy illő, hogy Dwayne kérje fel s Angelle döntsön, elfogadja-e. Ezúttal azonban egyértelmű – ám ritka alkalmak egyikeként – könnyed, már-már szórakoztató formaiság lesz ez közöttük.
Mégis... kimondatlan szövetség, melynek mikéntjét... tán még ők sem értik.

Az első, rövid pillanatban az ifjú azt hitte, hogy feddést hall: csak az a szavak jutottak el a tudatáig, s partnernőjének rezzenéstelen, szinte merev arca; hangjának lágyságát csak egy másodperccel később dolgozta fel az agya, s a mosoly is csak ezután tért vissza ajkaira. Megfelelő szavakat ezúttal nem talált válaszul, csak lágyan megszoritotta a lány vállát egy pillanatra. A kijelentést azonban érdekesnek találta: bár megkérdőjelezhetetlennek érezte igazát, hiszen Angelle egy erős, karakteres személyiség volt, az a tipus, akinek nem szivesen mondanak ellent az emberek, racionális gondolkodással elhinni mégis nehéz volt, hiszen a legerősebb akaratú ember életében is előfordulnak olyan pillanatok, amikor ez megtörténik; s olyan személyek, akik ezt megtehetik. S mindennek ellenére… valahogy nem tudott kételkedni a lány szavaiban.
Soha semmiben nem kételkedett, amit Angelle mondott.

Furcsa volt számára a helyzet. Ahogy összebújva álltak, nem láthatta a lány arcát, nem olvashatott vonásaiban, pusztán a fülére támaszkodhatott s az első gondolata a gyengeség, és talán a félelem volt, amikor meghallotta a partnernője szájából halkan, szinte hallhatatlanul elhangzó szavakat. Erre volt önkéntelen reakciója a bátoritó viselkedés: a szavak, a gyengédség és a biztatás, ám mintha ezek nem érték volna el a céljukat… legalábbis a lány ajkai közül kiszökő sóhaj erre utalt. Vajon milyen jelentést hordozott magában? Vajon észre kellett volna vennie valamit, ami elkerülte a figyelmét? Vagy a lány tud valamit, amit Ő még nem…?
Minden önuralmára szüksége volt, hogy legyűrje a hirtelen, teljesen váratlanul a gyomrába markoló félelmet. Hiába volt alapvetően racionális alkat, könnyedén elragadták az érzései s ha ez megtörtént, akkor romantikus énje gyakorta háttérbe szoritotta racionalitását. Voltak félelmei, de ezek leginkább arra az eshetőségre irányultak, hogy valamilyen formában nem felel meg a lány igényeinek, vagy nem tudja átverekedni magát azon a védőfalon, amit Angelle a szive köré emelt; s bár tudta azt is, hogy sorsuk nem lesz könnyű abban az esetben sem, ha a lány viszonozza érzéseit, egész egyszerűen hitt abban, hogy szerelmük le tud győzni mindennemű külső behatást. Most először bizonytalanodott el s kényszerült arra, hogy felülvizsgálja ezzel kapcsolatos gondolatait… s ez egyáltalán nem volt inyére.
De nem kérdezett rá. Kisöpörte a fejéből ezeket a gondolatokat annak biztos tudatában, hogy visszatérvén kisérteni fogják őt… de megacélozta akaratát és ott, akkor nem foglalkozott velük.
Nem hagyhatta, hogy bármi is megmérgezze ezt a csodálatos, tökéletes estét.

Amint Angelle maszkja a földre hullt, s Dwayne az est folyamán először csodálhatta meg vonásait teljes valójukban, egész egyszerűen megszűnt körülötte létezni a világ egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra. A lány szépsége teljesen a hatalmába keritette, lehengerelte: pillanatokig szóhoz sem tudott jutni, s amikor igen, azt sem a józan esze mondatta vele, pusztán ösztönös reakció volt az elé táruló, szavakkal leirhatatlan szépségre. Tekintetük összekapcsolódott, szinte egymásba forrott, s bár Angelle nem adott egyértelmű reakciót ezt illetően, az ifjú egész egyszerűen érezte, hogy az önkéntelenül kiszaladt szavak nem bántották meg a lányt… sőt, éppen ellenkezőleg. Látta saját szemének csillogását tükröződni partnernője lélektükreiben s a higanyszin iriszek mélyén felfedezni vélte a boldogság és elégedettség egy sosem látott szikráját… s a pir megvert seregként vonult le arcáról, ahogy Angelle ajkai mosolyra kúsztak. Partnernője szavai nyomán először értetlenség támadt benne, majd kedve lett volna a homlokára csapni, amikor megvilágosodott: annyira Angelle befolyása alá került, hogy még varázsló mivoltáról is megfeledkezett – ez pedig, aranyvérű mivolta révén, nem volt különösebben gyakori jelenség.
Az Ő ajkai is széles mosolyra húzódtak, s már nyúlt is a pálcájáért: első intése nyomán egyfajta csendbuborék jött létre a beugró körül, ami egyfelől kizárta a külső zajokat, igy a Nagyteremből feléjük szálló dallamokat is; másfelől nem engedte az ösvény szélénél messzebb a második intése nyomán felcsendülő, klasszikus bálkezdő muzsika első akkordjait sem, igy előzvén meg azt, hogy kiváncsiskodók garmadája vegye őket körül perceken belül. Elsőre furcsállotta, ahogy partnernője incselkedőn hátrébb lépett, de pár pillanat után rájött okára, s tartotta magát a szerephez:
- Kisasszony, felkérhetem kegyedet egy táncra? – kérdezte fejét meghajtva, kezét nyújtva Angelle felé. Talán kettejük kapcsolata során először tényleg nem volt ez több, mint egy szerep, hiszen tudta a lány válaszát; s talán életében ez volt az első alkalom, hogy teljesen feleslegesnek és oda nem illőnek érezte a hagyomány formalitásait. Minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy elszakadjon a lánytól, még ha csak néhány pillanatra is, s rá nem jellemző türelmetlenséggel várta, hogy a protokoll véget érjen s újra karjai között tudhassa partnernőjét.

Dwayne




Dwayne-nek nem kell sokat várnia az újbóli érintésre.
A hószín teremtés lágyan aláomló szoknyáját épp megemelve, a formaiságoknak eleget téve rogyasztja meg térdeit, egy szelíd főhajtás kíséretében. Álomszerű finomság remegi a mozdulatokat, mégis olyan, akár a meg nem tört hullám az ébredező tenger horizontján...
Pillantása Dwayne felé nyújtott kezére vándorol, ahogy előrébb lép, sápadt ujjait a fiú meleg bőréhez érintve, puhán cirógatva végig tenyerének apró dombjait s lankáját, míg keze megpihen e meleg „fogságban” az ifjú ujjainak marasztalásában. Balja Dwayne vállán igyekszik gyöngéd érintéssel tudatni bizalmát, míg pillantása közéjük simul, s onnan fel, mikor megérzi érintését derekán. Számtalanszor simult derekára kéz a kötelező táncok kellékeként, de egy sem így... ilyen forrón.
Mellkasa mélységéből sietősen emelkedik a lélegzet, éltetését részegítőn mérgezi Dwayne közelségének tudata s illata. A seszínű pillák mégsem remegnek, rebbenésük biztos ígérete a folytatásnak...
...enged.
Táncuk kezdő lépését s irányát is az ifjú diktálja most, s ő engedelmesen követi. Ritka, őszinte pillanatok ragadnak a valószerűtlen valóságba. Ismerik a formákat, a neveltetés csepegtette „hogyant”, ami tetszetős rendbe szedi együtt mozduló alakjuk... egymásba feledkező valójuk.  
Mondhatna valamit. Akármit, ami épp átsuhan benne, a telt ajkak mégsem nyílnak. Pillantása ott pihen Dwayne égkékjeiben, egy zavartalan égbolton szárnyalva, hódítva meg messzeségeit.
Nem vétenek lépést, azok nem ők lennének... a beléjük ivódott ösztön diktál, zavartalan harmóniájuk páratlan volna a külső szemlélőnek. Ha volnának...
...így azonban csupán sajátjuk ez a két személyesre szűkült világ.
~Nemigaz...?~
Olyan törékeny mégis, akár a dér a kései rózsa szirmán. Elég egy apró lehelet... az ajkakról, hogy leolvadjon s eltűnjön alig nyomtalan.
Csöppnyi fájdalom volna, mit apró könnycseppé formál a kíváncsi természet...
S ekképpen a gondolat is utat lel a higanytükrök mögötti némaságban, ahol csak a szív dübörgései visszhangzottak eddig;
Mi van, ha fájni fog?
...balja szinte öntudatlan indul meg mégis – akár egy a meg nem hallott kérdésre adott válasz -, végigzongorázik Dwayne vállán, akár a fehér pillangók tánca a levegőben, olyan puhán érinti nyakát, hogy tovább fojtatva bizonytalan útját, lassan puhatoljon feljebb... az áll vonalán, az arcra simulva tétován.
Olyan meleg... akár az a különös súly a mellkasában. A késztetés, az ösztön akaratos perzselése; még közelebb. Megbontja a jobbja ölelkezését, hogy a ballal szinkronba kövesse a mozdulatot... észveszejtő lassúsággal, mintha a világ maga is a pillanatokba szenderülne, álomszerűen könnyed és mégis...
...megragad itt a pillanatokban, két keze közé fogva Dwayne arcát. A vonásokat fürkészi szoborszerű semmitmondással, a vonásokat, melyeket olyannyira ismer már, hogy ha álmodna... minden éjjel ilyen tisztán látna.
Felfoghatatlanul nehezen töri át e időtlen bűvöletet, míg az ujjak végül kétoldalt a sötét hajba futnak, hogy közelebb lépve, karjait Dwayne nyaka köré kulcsolja. Egy megsárgult pergamen is kínosan feszengne most közöttük, olyan észveszejtően vékony a köztük feszülő távolság.
Lassulnak a léptek... átalakulnak. Csöndesebb, nyugodtabb mederbe folynak a pillanatokkal...
Mondania kellene valamit? Igen.
Most kellene.
De nem fog.
Fájna.
...talán bele is halnának.

Bár a valóságban csak pillanatokig tartottak, a kényszerűnek tetsző formaságok egy örökkévalóságnak tűntek az ifjú szemében. Eddigi élete során soha nem jelentett problémát számára a protokoll végrehajtása; sőt, kifejezetten kedvére való volt az udvarias viselkedés, ezúttal azonban nehezére esett türelmesnek maradni, olyannyira vágyott rá, hogy újra karjai között tudhassa partnernőjét. A másodpercek kínos lassúsággal peregtek a szeme előtt s amikor már éppen elkezdett volna azon gondolkodni, hogy miféle tréfát űz vele az idő, miért kínozza ezzel, a protokollnak vége szakadt, s újra átélhette azt a mámorító érzést, amit a lány közelsége jelentett számára.
A formalitások végeztével tettek egy-egy lépést a másik felé, majd újra egymásba fonódtak: a lány ujjai lágyan végigsimítottak az ifjú kézfején, mielőtt elfoglalták az őket megillető helyet az ifjú markában; bőrének lágy, hűs érintése szinte részegítőn hatott a fiúra. Ő sem volt rest viszonozni a gesztust: jobbja merész, már-már udvariatlan felfedezőútra vállalkozott, ahogy egy simítás formájában végigkúszott Angelle vállán s hátán, mielőtt elérte rendeltetésszerű pozícióját a lány derekán; s szelíd erőszakkal magához húzta az aprónak, törékenyek tűnő testet, a megszokottnál szűkebbre véve a partnerek közötti távolságot: olyannyira, ami egy klasszikus helyzetben illetlen volna, itt azonban teljesen természetesnek, mi több, helyénvalónak tűnt. Egyike volt ez azon ritka alkalmaknak, amikor nem szültek kételyeket a gondolatai, sem vélteket, sem valósakat: nem is feltétlenül abban volt biztos, hogy helyesen cselekszik, hanem abban, hogy erőnek erejével sem tudná magát arra kényszeríteni, hogy másként tegyen. Egy sokszor elképzelt, számtalanszor megálmodott helyzetet volt szerencséje átélni: nem hagyhatta, hogy kételyek vagy más külső tényezők befolyásolják a pillanatot.
Érezte, hogy Angelle enged, ezért vezetni kezdett. A tánclépések önkéntelenek, maguktól értetődök voltak: mindketten az anyatejjel szívták magukba ezt is, mint a protokoll többi részét. Figyelmük, gondolataik egyetlen töredékét sem igényelte a tánc hibátlan végrehajtása, hiszen számukra olyan volt ez, mint a lélegzetvétel: így ahhoz a mások számára ritka jelenséghez volt szerencséjük, hogy tánc közben teljes egészében egymásra koncentrálhattak. S Dwayne élt is a lehetőséggel: tekintete összekapcsolódott partnernője lélektükreivel, s szinte fogságba ejtette azokat: sikerült felülemelkedni a neveltetésén, az illemen, sőt, talán még önmagán is azzal, hogy szinte belefúrta Angelle szemeibe a sajátjait s nem engedte őket szabadon. Hagyta, hogy elöntsék az érzelmek: acélkék íriszei ezúttal teljesen kendőzetlenül, szinte szikrázva közvetítették érzéseit, lángoló szeretetét partnernője iránt. Átadta magát ennek az érzésnek, szinte megszűnt gondolkodó ember lenni: csak a szívét, az ösztöneit követte. S táncoltak, hibátlanul, a tökéletesség szépségében, mintha nem is létezne körülöttük a világ. Teljes összhangban, tökéletes harmóniában.
Egymásba fonódott tekintettel.
Mint akiket az ég is egymásnak teremtett.

Észrevette, ahogy az ezüstös holdfény megcsillan a lány szeme sarkában rejtőző apró könnycseppen. Ebben a pillanatban majdnem megtört benne a pillanat: a kételyek, a bizonytalanság, a különböző félelmek mintha minden erejüket összeszedve csaptak volna le tudatára, igyekezvén visszakényszeríteni magukat oda, visszanyerni az őket megillető helyet – de elsöpörte őket. Ha teljesen józan lett volna, akkor egészen biztosan alulmaradt volna ebben a csatában, de szinte megrészegítette a pillanat heve, a boldogság mindent elsöprő hulláma olyannyira, hogy már-már elhitte, hogy ez nem fokozódhat tovább.
Természetesen tévedett.
Angelle váratlanul átvette az irányítást, lelassította lépteik ütemét. Érezte, ahogy a lány balja elhagyja kijelölt helyét a vállán, s lassan, érzékin megindul felfelé, végig az ifjú nyakán, egészen fel az arcára, majd tovább, beletúrván a hajába, puha, kedves, érzelmektől fűtött mozdulatokkal: egyike volt ez azon ritka pillanatoknak, amikor a lány is kimutatta, hogy nem közömbös számára Dwayne. Párjával szinkronban a hószín teremtés jobbja is elindult: kibontakozott az ifjú baljának lágy szorításából s társa sebességéhez igazodva, kínos lassúsággal vándorolt felfelé az ifjú karján, vállán, majd arcán: mintha csak nem bízna magában, vagy tartana valamitől… de az ifjú továbbra is kizárta a kételyeket, csak a pillanatnak élt. Félig lehunyt szemmel fogadta a gyengédséget, a lágy mozdulatokat: a tánc kezdete óta először szakadt meg a szemkontaktus, ahogy az ifjú átadta magát a pillanatnak. Érezte, ahogy Angelle ujjai elérik céljukat s megpihennek a sötét szálak tövében: csak ekkor, a pillanatnyi extázis enyhülésével jött rá, hogy ő továbbra is változatlan pozícióban, balját az immár felesleges tánctartásban felejtve áll, elveszve a pillanat szépségében. Ahogy észbe kapott, javította is hibáját: elkóválygott keze csatlakozott társához a lány derekán, majd lágyan magához húzta a lányt, míg testük egymásnak feszült. Tekintete újból fogságba ejtette a higanyszín szempárt, ahogy kezei egyre feljebb kúsztak a lány hátán, míg végül szelíden karjai lágy ölébe vonta partnernője törékeny vállait.
Mondania kellene valamit? Nem.
Pedig szeretné. Gondolatai között egyetlen szó visszhangzik, szíve egyetlen ütemre dobban, legszívesebben minden porcikája világgá üvöltené érzéseit. Mégsem tette meg. Érezte, hogy ez a pillanat tökéletes s azt is, hogy ha kimondaná azt, amit mindketten éreztek, azzal csak csökkentené ezen érzelmek értékét. Tudta, hogy talán soha többé nem lesz ilyen alkalma arra, hogy elmondja a lánynak, hogy mit érez… ahogyan azt is, hogy nincs szükség arra, hogy szavakba öntve, kimondva csökkentse e csoda varázsát. Hiszen Angelle tisztában volt vele: mindketten tisztában voltak.
Keze felemelkedett, végigsimított a lány arcán, eligazítva egy lázadó hajtincset s száműzve az apró könnycseppet is partnernője szeme sarkából. Nem tette szóvá, nem kérdezett rá, csak eltüntette: így jelezvén, hogy bármi is legyen az oka, még csak említésre sem méltó. Itt és most nem. Ez az este kettejüké, csak róluk szól; s tartogasson bármit számukra a világ, ez olyasmi lesz, amit soha senki nem vehet el tőlük. Ez az este erőt fog adni ahhoz, hogy legyőzzenek bármilyen akadályt, amit az élet eléjük gördíthet, hiszen együtt bármire képesek lehetnek. Ha mindketten akarják.
Ugyanaz a kéz, mely leszámolt az álnok könnycseppel, ezúttal a lány haján s nyakán simított végig lágy érzékiséggel, forró szenvedéllyel; miközben tekintete továbbra is fogva tartotta a lányét. Nem tudott józanul gondolkodni: valójában nem is akart. Teljes egészében az érzelmei alá rendelte magát, szíve hullámain lovagolt, az ösztöneire hallgatott, ez adott neki bátorságot. Lassan hajolt előre, lehetőséget adva a lánynak a tiltakozásra, de szinte biztos volt benne, hogy ez most nem fog bekövetkezni. S bár nem ez volt az első alkalom, tudta, hogy ez most más lesz.
Másnak kell lennie.
Ajkai eleinte lágyan, lassan érintették a lányét, szinte engedélyt kérve, majd kissé sürgetőbben, a vágytól túlfűtötten. Ám még az elsöprő érzelmektől részegen is volt benne annyi józanság, hogy csak akkor adta át magát teljesen a csóknak, ha Angelle viszonozta a gesztust: nem akarta még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát, amit legutóbb vétett.
Tudta, hogy ez lesz élete legszebb pillanata – ha partnernője is úgy akarja.

Dwayne



Természetes. Helyénvaló.
Csupa butaság, ami mégis magától értetődéssel hódította meg a hószín teremtést, mikor Dwayne keze nyugvást lelt derekán s az ifjú magához vonta. Érezte az erőt a mozdulatban... az akaratot, ami magának követelte a közelségét. Ő pedig puha lépéssel engedett...
Maga sem tudta, miért, a felismerés megborzongatta. S mégis jólesően tette... semmi idegenkedés nem rezgett mögötte a lélek dércsípte húrjain, talán egy cseppnyi... elismerés, egy leheletnyi igézet; végre.
Mióta kívánta kicsalogatni ezt Dwayne-ből? Maga sem tudhatója már...
Hiszen az ifjú maga feszegette Angelle határait s mégis nehézkes volt az út, hogy valóban ne csupán megértse, el is fogadja; a törékeny porhüvely, jég-kemény tudatot és szilárd nézeteket, meztelen igazságokat takar. Nem önző bizonyosságot.
...hol hát ez a tudat most?
Sosem volt rab, mégis börtönnek érezte a létet, s most – hacsak képletesen is – önként simul a láncok közé. Hisz mi más volna a közelség akarata; bármiféle akarat, ha nem béklyó eszmék, gondolatok... érzések szemeiből kovácsolt?
Élveteg hódol az ifjú vezetésének. Idomul. Követ.
Dwayne tökéletes partner...
A felismerés puszta súlya az, ami szokatlan; hisz az ilyesmi ritkán küzdötte fel magát az érdeklődés szintjére. Neveltetésének része volt a tánc, egy eszköz a kezében, nem az élvezeti értéket hivatott képviselni, inkább az eszmeit. Különös nyelvet beszéltek ők, nemesek... épp úgy gesztusokba rejtették olykor a szándékaik, akár a lebujok utolsó szajhái. Noha az élvezeti érték utóbbiban talán... cirógatta az alsó határt, míg az aranyvér csak elképzelt örömben, saját elismerésében lubickolt. De azt kéjesen és gyakran szemérmetlenül tette.
Az ő táncukban azonban nem volt semmi elismerésre törő... csupán a meztelenre vetkőztetett ösztön két lélek tükörmása mögött, melyek precíz egyensúlyát számtalan erő befolyásolta, formálta... s csiszolta ismeretségük hetei... hónapjai alatt ilyenmód simulékonnyá.
Higanyos szürkéi a szikrázó kékség végtelenén vitorláznak szenvtelen, álmatag kitartással... Dwayne pillantásának mégis súlya van, vihart kavar, a köd lustán fodrozódik, arrébb hömpölyög, ahogy a szívéig tapogatóznak a ki nem mondott üzenetek... sosem vallotta, hogy tudna olvasni egy pillantásban, hisz az övé is épp oly egysíkú, akár a higany maga. Valószerűtlenül selymes és érinthetetlen.
Arra folyik, amerre jónak látja... nem csupán figyel, simogat az ifjú alakján. A tejfehér bőr, akár a frissen hullt hó... hűvös és leheletnyi érintéssel hódít... míg az övénél jócskán nagyobb kezek a ruha mély vágásának „hála” mezítelen hátán simítanak egyre feljebb, hogy vállainál állapodva meg, Dwayne az ölelésébe vonja hasonlón, ahogyan ő tette az ifjú nyakánál.
Akaratlanul remeg meg, akár az utolsó, fagy csipkézte levél. S lel nyugvást, mikor hűs lénye Dwayne kellemes melegségéhez simul a hívásra. Megáll.
Lépteik ringatózássá csitult üteme is abbamarad hát... mozdulatlan, időn túli nyugalom az osztályrésze, s a seszínű szemöldökök épp csak csalókán leheletnyit rebbennek egymás felé; lehetséges? Mikor... érzett ilyet utoljára? Érzett-e valaha, vagy csupán egy sosemvolt kép, amit ringatott... a nyugalom. Amely nem kér és vár el... ami mégis a maga egyszerűségében önti el valóját.
...hogy aztán megtörje és újra befoldozza a haját s a nyakát érő, szerető simítás. 
A csönd megszüli és megfojtja a szavakat... Dwayne szavait.
Vajon látja-e, érzi-e mindezt? Vajon ugyanarra gondol-e...?
Ha lett is volna, tudja; felperzseli az ellenállásnak vékony gátjait, mikor az ifjú közelebb hajol lassan, óvatosan kérezkedve az időn túliságba.
De nincsenek gátak... csupán szívdobbanások. Szívdobbanások, melyek a jégfalaknak feszülnek, egyre szaporábban... elnyíló ajkak, álmatag rebbenő, deres pillák.
Lehelet vegyül leheletbe, pillantás enged pillantást rebbenő, mihelyst az ifjú ajkai a fagyott ajkakat kérik táncra puhán. A törékeny teremtés lényén villámcsapásként fut át az ismerős-idegen, mégis újfajta érzés... ahogy a kezdeti, óvatos kérdést felváltja a sürgetőbb vágy.
Valami különös inger mozgolódik a mellkasában... s egyre lejjebb csúszik, légszomjasan rántva évődő görcsbe zsigereit. Ahogy mellkasa emelkedik feszül Dwayne-nek s e új táncban egészen más dallam; az ifjú szívének dobogása vezeti...
Mikor ér véget... nem tudja. A tudatában messziről kondul fel a harang... már szólhat egy ideje. Talán csak nem volt elég ereje átszivárogni az álomszerű ködön...
Lassan rebbennek csak a pillák s derengnek fel a higanyezüstös tükrök, melyek felszínén lusta vágy-köd kavarog, miként ajkai közül pihegve szökik a gomolygó lélegzet...
Menniük kell.
Az ajkai bizseregnek az előbbi csók nyomán... majd’ két éve... nem érintette másik. Bár a késztetés erős, hogy ujjaival érintse; nem teszi. Helyette nyelvével simít rajta végig, míg karjait lassan visszahúzza, s kezei Dwayne vállán át mellkasára simulnak.
Menniük kell.
Pillantása a kék tükrökről lejjebb vándorol, vissza azon az úton, ahol nem sokkal előtte felkapaszkodott. Ráérősen és zavartalanul... s ha Dwayne engedi, elhúzódik lassan, enged, puha, élveteg mozdulatokkal rendezve a nem létező „ráncokat”, hattyútincseinek lágy hullámú zuhatagát ismét hátraterelve.
Egyetlen kérdés ölt hangot a hosszú percek eddigi némaságában;
-   Elkísérne a hálótermekig...?

A pillanatok lassan teltek, majd egy időre szinte megállni látszottak, amikor az ifjú ajkai a lányét érintették: olyan eufória söpört végig a fiún, amilyet még sohasem élt át. De nem hagyta, hogy teljesen maga alá temesse, elsöpörje a boldogság érzése: kivárt, hiszen nem lehetett biztos abban, hogy partnernője miként reagál a gesztusra. Élénken, erősen élt még elméjében legutóbbi próbálkozásának emléke, mikor elutasításra lelt s nem tudta feledni a fájdalmat, a kétségbeesést sem, mely a lelkében keletkezett ezt követően; tudta hát, hogy hiba lenne hinni, mielőtt bizonyossággá válna a dolog. Igyekezett hát megőrizni hidegvérét, már amennyire az adott helyzetben lehetséges volt; de bizonytalanság pillanatai elképzelhetetlen lassúsággal és pokoli kinok között vánszorogtak. Végül nem tudott uralkodni magán, gesztusába sürgetés vegyült, s már éppen visszakozott volna, elismerve újbóli vereségét…
Majd, mintegy varázsütésre, minden megváltozott. Angelle, bár habozása egy örökkévalóságnak tűnt, nem húzódott el, nem visszakozott, nem utasította el az ifjú közeledését: átadta magát a csóknak. Ajkaik puha, óvatos táncra keltek egymással, és ezek a másodpercek jelentették a világmindenséget az ifjú számára: a megkönnyebbülés és a boldogság hullámokban öntötte el a lelkét és az agyát, feloldva és feledtetve az összes kétséget, ami az elmúlt hetek-hónapok során gyűlt össze a lelkében. Eltűntek a kétségek, tovaszálltak a félelmek és mindennemű bizonytalansága a múltba olvadt abban a pillanatban: semmi más nem létezett számára, csak a boldogságnak ezen felülmúlhatatlan, szavakkal leírhatatlan érzése s pillanata, amelyről tudta jól, hogy élete végéig el fogja kísérni, s talán még azon is túl.
Azután a csók véget ért, ajkaik búcsút intettek egymásnak; de a pillanat mágiája nem múlt el, ahogy ott álltak egymás karjainak ölelésében, tekintetük egymásba olvadva, némileg pihegve ugyan, de teljesen egymásra hangolódva – s talán nem túlzás kijelenteni: teljes boldogságban. Az ifjú számára teljesen új volt ez az érzés, amit a csók keltett benne. Pedig nem az első, nem is a második alkalom volt ez, ajkai egy lányét érintették, de ez valahogy teljesen más volt: nagy nőcsábász hírében állt, de most már tudta, hogy korábbi hódításai teljesen érzelemmentesek voltak. Korábban könnyen levette a lábáról egy bájos arc vagy egy ékes ragyogású szempár, de ez most teljesen más volt, s tudta, hogy ezután is teljesen más lesz. Ahhoz képest, amit Angelle iránt érzett, játékok voltak csupán a korábbi szárnypróbálgatásai: naivan azt hitte, hogy szerelmes az adott lányba, ám valójában nem volt benne több, mint vonzalom, egy fellángolás, esetleg némi szenvedély – s éppen ez lehetett az oka annak is, hogy soha egyetlen alkalommal sem érezte magát sikeresnek a hódításai után. Egész egyszerűen abban a pillanatban unalmassá és érdektelenné vált számára egy-egy lány, amint elbűvölte egyedi modorával.
Ám ez most teljesen más volt: Angelle iránt olyan érzelmekkel viseltetett, amelyeket eleddig sohasem érzett senki más iránt.
S álma most valóra válni látszott… legalábbis néhány pillanatra.

A szemkontaktus megszakadásával a pillanat mágiája is veszített erejéből, de kétségtelenül megmaradt. Ahogy a lány lesütötte a szemeit, az ifjú karjai elindultak felfelé partnernője derekáról, hogy lágy, óvó ölelésbe fogja, ám nem jutott messzire: érezte, hogy Angelle megpróbál elhúzódni tőle, s bár egy pillanatig eljátszott annak gondolatával, hogy visszatartja, végül engedett s kedvtelve, bár kissé zavarodottan figyelte, ahogy a lány elrendezi ruhájának ráncait s rendre utasítja rakoncátlankodó tincseit is. Nem teljesen értette a hirtelen eltávolodást, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget: egyszerűen Angelle erős függetlenség-vágyának számlájára írta; valamint azt is gyanította, hogy partnernőjére is legalább akkora hatást gyakoroltak az elmúlt percek eseményei, mint rá.
Nem is sejtette, hogy mi következik: nem tudhatta, hogy a feketeleves még hátravan.
Angelle következő szavai nagyjából olyan hatással voltak rá, mintha egy hatalmas kalapáccsal sújtottak volna le a mellkasára. Csak egy pillanatig tartott az egész, gyorsan visszanyerte az uralmat a teste felett, de szemei elkerekedtek, lélegzete elakadt s úgy összességében érezte, hogy lefagy a teste, megszűnik a világ körülötte – szinte sokkos állapotba került a váratlan fordulat hatására.
-   Elkísérne a hálótermekig...?
Gondolatait elárasztották a kérdések, ezer meg egy dolgot szeretett volna mondani, megtudni, kérdezni. Némi dühöt is érzett magában, mind a lánnyal, mind önmagával szemben; de főleg a csalódottság, a tehetetlenség és az értetlenség uralták a gondolatait. Miért? Mit rontott el? Mi az oka ennek a hirtelen változásnak? Végső kétségbeesésében még az is megfordult a fejében: talán az egész csak játék lett volna…?
Tekintete a lány arcán időzött, s ajkai szóra nyíltak, de első nekifutásra nem sikerült hangokat generálnia.  Talán jobb is: ekkor még nem sikerült megbirkóznia az érzelmi hullámvasúttal, ami a hatalmába kerítette és valószínűleg olyan dolgok hagyták volna el ajkait, amiket később maga is megbánt volna. Beletelt néhány másodpercébe, mire úrrá tudott lenni ezen az örvényen és elég erősnek érezte magát, hogy megszólaljon; ám hangja még ekkor is, a saját füle számára is gyengének, halottnak tűnt:
- Természetesen… ha ezt óhajtja…
A lány mellé lépett s felkínálta neki a karját, hogy egymásba karolva lépdeljenek vissza a kastély felé; éppen úgy, ahogy kijöttek… de ezúttal nem volt teljesen biztos abban, hogy partnernője elfogadja az ajánlatot. Történt bárhogy is, a maga részéről ezúttal nem kezdeményezett beszélgetést: ha Angelle kívánja, megszólítja, akkor válaszolni fog, nem érzett magában elegendő erőt ahhoz, hogy ő irányítson.