Roxfort RPG

Végre sikerült összeszervezni egy találkozót a Roxfortosokkal, ezért a megbeszélt találkozási helyszínre igyekeztél, mégpedig a Keleti Pályaudvarhoz, hogy összefuthass velük. A program egyértelműen izgalmasnak bizonyult, főleg annak tekintetében, hogy a célállomás nem más volt, mint a Margit, onnan pedig a Fehér Holló teázó. Alig értél be a pályaudvarra, konstatálnod kellett, hogy nem látod a hatalmas táblát – ami általánosságban egy A3-as lap, nagy Roxfort felirattal -, ami azt szokta hirdetni, hol gyülekeznek a fiúk-lányok. Gondolván egyet, megindultál a parkoló felöli bejárat irányába. Éppen lefordultál a kilences peron mellett, amikor oldalról egy igyekvő leányzó meglökött. Megtántorodtál, és félreléptél, aminek egyenes következménye volt, hogy oldalra zuhantál, le a sínekhez... a bukók mögötti részre. Még láttad a sínt, amely felé közeledtél, aztán sötétség.

Amikor magadhoz tértél, érezted, hogy rettenetesen sajog a fejed, első körben arra gondoltál, hogy minden bizonnyal még a síneken fekhetsz... valami meleg is csordogált, a fél arcodon érezted a dolgot. Amennyiben kinyitottad a szemed, akkor egy kisebb vértócsát láthattál magad előtt... a sínek helyett azonban valamiféle köveken heverésztél. Pár emberkét láttál magad előtt, fekete, hosszú köpenyszerű valami volt rajtuk.
- Minden rendben veled? Felvigyünk a gyengélkedőre?
A lányka nem volt ismerős a számodra, mindenesetre az biztos volt, hogy angolul beszélt, te pedig tökéletesen megértetted.


Mintha csak az anyanyelveden szóltak volna hozzád. Amennyiben sikerült felülnöd, egy folyosón láttál. Jobbra és balra kőfalak, fáklyák, előre és hátra pedig egy bő tíz-tizenöt méteres szakasz, ajtókkal zárva a végeken.

~Ilyen nincs. Nem igaz, hogy ennyire nem tudnak vigyázni! Hogy én hogy utálom Pestet!~ Gondoltam, miközben próbáltam megőrizni az egyensúlyomat, de odébb taszigált a nekem ütköző lány. Amilyen kis könnyű vagyok a 43 kilómmal, nem is meglepő igazából. Hát mondanom sem kell nem ment, amilyen peches egy napom van. Ijedten sikkantottam fel, ahogy a sínekre zuhantam. Aztán elsötétült előttem a világ. Arra tértem magamhoz, hogy majd széthasad a fejem. Azonnal oda is kaptam a kezemet első körben, mire rájöttem, hogy bizony vérzik elég rendesen. Nehezen, de kinyitottam a szemeimet, majd egy nyögés kíséretében megpróbáltam felülni. Mindig is utáltam a vér látványát. Régen még a Vészhelyzetet is mindig úgy néztem, hogy a takarót időnként felhúztam a szemem elé, ha épp véres jelenetek következtek. Azonnal még sápadtabb lettem, mit alapjáraton a dologtól. De hányingerem nem volt, csak szédültem picit. Próbáltam kivenni, hogy hol vagyok. Arra saccoltam, hogy még mindig a síneken fekszem. Ugyanakkor láttam pár embert magam előtt, de ők mind hosszú, fekete valamit viseltek. ~Talárt?! Ne már! Beöltözni is kellett? Nekem meg senki sem szólt! Most, hogy fogok kinézni? Tökre ki fogok lógni a sorból!~ Fakadtam ki gondolatban, de mivel fájt a fejem, inkább meg sem próbáltam hangosan kimondani a dolgot.

Amikor a hogylétem felől érdeklődött egyikük, végre én is megszólaltam. Nem volt ismerős, pedig az arcmemóriám kiváló. Ellenben a nevekkel gyakran állok hadilábon. Ránéztem a véres kezemre, majd a lányra és zavartan elmosolyodtam. ~Gyengélkedő? Milyen középkori duma már ez?! Minimum a Heim Pál vagy melyik kórházba is szokás a felnőtteknek menni?! Bakker, nem fogok odatalálni sehová egyedül ebben a betondzsungelben!~ Gondoltam morcosan.
- Nem, szerintem  minimum a sürgősségire kellene ezzel menni. Legalább két öltéssel fogják összevarrni a fejem. Egyébként Kriszti vagyok, Armiella a Roxin, ha így jobban tudjá... - Azt hiszem ebben a minutumban némultam el végleg. Ugyanis most szembesültem a ténnyel, hogy bizony a sínek és a peron helyett egy folyosón vagyok. Még pedig nem is akármilyen folyosón. ~Mégis hol a jó b*dös fenében vagyok?!~ Tettem fel magamnak a kérdést, jobban körbenézve. Kőfalak és fáklyák?! Igen, fáklyák vettek körbe, hatalmas ajtók zárták el a folyosó kijáratát.

~Na ne! Ez nem lehet az, aminek kinéz! Pedig baromira úgy néz ki, mint a Roxfort! A fenébe! Én tutira még most is a síneken fekszem és csak a a képzeletem szórakozik velem! Baromira bevághattam az eséskor a fejemet.~ Belecsípek a karomba, hogy tudjam nem álmodom-e. Mert ez nem lehet a valóság. Fogalmam sincsen, hogy mi történhetett, ráadásul legalább annyira fáj a fejem, mint a legrosszabb migrénes napjaimon. ~Nesze neked frontérzékenység!~ Kalandozik el a gondolatom egyből. Majd végre leesik, hogy valami baromira nem stimmel. Mármint ezzel az egésszel. ~Én mióta értem meg, ha angolul karattyolnak hozzám?! Mármint úgy éreztem, mintha magyarul beszélt volna az a lány. De tudom, hogy végig angolul beszélt.~ Fáziskéséssel, de leesik, hogy egyre több az olyan kérdés, amire nem tudom a választ; és aminek nem így kellene működnie a valóságban. Ám mindaz, amit tapasztaltam egyre jobban összezavar.
- Nem haragudj, de meg tudnád mondani pontosan hol is vagyunk? - Szólalok meg egyre bátortalanul végül.