Roxfort RPG

A halál zöld színben érkezett.
Egyetlen villanás volt csupán, alig hosszabb egy szívdobbanásnál, mégis elegendő ahhoz, hogy megváltoztassa egy ország, s talán az egész világ történelmét. A Grand Canyon fölött elterülő égbolt vörösbe hajlott azon az estén, a stadion lelátóin tízezrek ünnepeltek, a VIP-páholyban pedig egy férfi utoljára emelte ajkához a pezsgőspoharát. Aztán zöld fény lobbant a vastag üvegfalak mögött, és a következő pillanatban már csak a sikolyok maradtak, és a sivatagi szél, amely közönyösen hordta tovább a port a szurdok peremén. Mire a MACUSA emberei megérkeztek, Yaxley elnök holtan feküdt a páholy padlóján, a gyilkosa pedig már messze járt. Arcát senki sem látta. Nevét senki sem hallotta.
Santiago Herrera pedig hazatért.
Madridban nem rendeztek ünnepséget. Nem osztogattak kitüntetéseket, nem hangzottak el köszönőbeszédek, és a minisztérium folyosóin sem lehetett hallani az amerikai elnök haláláról. Néhány ajtó zárva maradt, néhány kézfogás a szokásosnál tovább tartott, és egy jelentés alján megjelent egy aláírás, amelyet aztán többé senki sem emlegetett. A Roxfortban eltöltött hónapok gyümölcse beérett. A Trimágus Tusa véget ért, a bajnokok hazatértek, a brit és amerikai varázsvilág féltve őrzött titkai pedig ott sorakoztak egy madridi irattár polcain, gondosan felcímkézett mappákba rendezve. Egy év munkája. Néhány száz oldalnyi jelentés. Egy halott elnök.

Az akták között azonban akadt egy, amelyet Santiago különösen nehezen engedett el. Egy szőke, kék szemű, harmincöt éves angol nőé, akinek neve mellett immár semmiféle további utasítás nem szerepelt. Malik Yavuz, Dél-Szudán, a brit hírszerzés. Néhány név, néhány dátum, néhány fénykép. A spanyolok mindent megtudtak, amit akartak, és amit nem, annak már nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Elfelda Hall paksamétája így végül ugyanarra a sorsra jutott, mint a többi. Egy pecsét, egy aláírás, aztán a nehéz fémszekrény ajtaja tompa csattanással bezárult mögötte.
Santiago azonban nem szakította meg a kapcsolatot a nővel. Felettesei nem kérdeztek. Herrera közismerten alapos ember volt, aki olykor a szükségesnél is tovább ragaszkodott egy-egy ügyhöz, és különben is, az informátorokkal fenntartott jó viszony még bármikor hasznosnak bizonyulhatott. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a férfi, aki évtizedeken át különösebb megerőltetés nélkül hazudott politikusoknak, gyilkosoknak, kollégáknak és szeretőknek, ezúttal éppen a saját megbízóit vezeti félre.
Talán jobb is volt így.
Elfeldával közel egy éve csókolták meg először egymást. Azóta a férfi életében különös rendszerességgel váltották egymást a zsupszkulcsok, a kandallók, a szállodai szobák és a hosszúra nyúló búcsúk. A karácsonyt Roxmortsban töltötték, ahol a háztetőkön vastagon megülő hó, és a kéményekből felszálló, lustán gomolygó füst olyan békés képet festett a férfinak, amilyen mindaddig ismeretlen fogalomként létezett csupán a lelkében. Santiago akkoriban még a Roxforthoz volt kötve, így a közös ünnep nem igényelt különösebb szervezést. Később azonban, amikor a Tusa véget ért, és a férfit visszaszólította a kötelesség Spanyolországba, a távolság lassan beférkőzött közéjük. Nem úgy, mint egy harmadik személy, sokkal inkább mint a hideg, amely az ablak résein át szivárog be a szobába. Eleinte alig észrevehető, aztán egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy fázik.
És Santiago egyre gyakrabban fázott.

Ráadásul Elfelda sem volt könnyű eset. A színházak, a forgatások, a társasági események és a próbák között olykor napokig alig jutott idejük egy-egy rövid üzenetre, hogy aztán máskor egész éjszakákat beszélgessenek át, mintha az elmulasztott órákat egyetlen lendülettel vissza lehetne szerezni. Mindemellett a férfi időnként azon kapta magát, hogy egy madridi értekezlet közepén nem a jelentésekre figyel, hanem egy londoni színház próbatermét képzeli maga elé, benne egy szőke nővel, aki talán éppen egy másik férfi karjaiban gyakorolja a következő jelenetet. Az efféle gondolatokat rendszerint némi ingerültséggel hessegette el, bár az ingerültség célpontját maga sem tudta volna pontosan megnevezni.
A találkozások azonban mindent megértek. A ritka, lopott napok, az együtt töltött reggelek, az elnyújtott esték, és a nő nevetése, amely olykor egészen váratlanul érte, és amelynek hallatán Santiago rendre megfeledkezett arról, hogy tulajdonképpen milyen komoly embernek is tartja magát. Minden egyes alkalommal egy kicsit nehezebben indult útnak, és minden egyes alkalommal egy kicsit nehezebbé vált hallgatnia.
Mert a hazugság továbbra is ott volt közöttük.
Nem az ágyban, nem az étkezőasztalnál, nem a színházi páholyok félhomályában, de valahol a háttérben, a kimondatlan mondatok és a félbehagyott vallomások között mindig megbújt, mint egy árnyék, amelyet hiába próbál elűzni az ember, amíg mögötte világít a lámpa.
És Santiago pontosan tudta, mi történt Barcelonában. Tudta, miért választották ki Elfeldát, miért kellett a bizalmába férkőznie, és azt is, hogy a nő mit veszíthetne, ha egyszer mindez kiderülne. A férfi azonban, aki mások titkait oly könnyedén tárta fel, a sajátját képtelen volt megosztani vele.

Az utóbbi hetekben többször is megfordult néhány régi ismerősénél, akiknek nem volt nevük, csupán egy pálcájuk, egy halkan kimondott szavuk, aztán a csend. Az a különös, puha, feneketlen csend, amelyben nem kellett döntéseket hoznia, amelyben nem kellett emlékeznie, amelyben nem volt bűntudat, és amelyben nem kellett annak az embernek lennie, akivé az elmúlt negyvenegy év alatt vált. Az Imperius-átok alatt a világ egyszerűbb helynek tűnt. Nem voltak benne titkok, sem bűnök, sem következmények. Csak a mások által kijelölt út, amelyen gondolkodás nélkül végig lehetett menni. Aztán az átok - vagy épp áldás - elmúlt, és Santiago minden alkalommal ugyanott találta magát, ahol előtte.
A Szombati Boszorkány egyik őszi számát egy madridi kávéházban olvasta. Iris Hall neve vastag betűkkel szerepelt a címlapon, alatta egy régebbi fényképpel, amelyen az asszony még jóval fiatalabbnak és egészségesebbnek látszott. Santiago lassan végigfutotta a cikket, aztán összehajtotta az újságot, és a kávéja mellé tette. Nem lepődött meg. Rufus Hall halálának körülményei nem voltak ismeretlenek előtte, és az asszony állapotának romlásáról is tudott - már azelőtt is, hogy Elfelda beavatta volna őt -, és kicsit sem tartotta mulatságosnak, hogy néhány lelkes újságíró egy beteg nő széthulló emlékeiből próbált újabb botrányt fabrikálni. Aznap este Londonban volt. Nem kérdezte Elfeldát, szüksége van-e rá, egyszerűen csak megjelent és mellette maradt pár napig. Különös egybeesés, hogy néhány nappal később a lapok érdeklődése más irányba fordult. Egy szerkesztő váratlanul szabadságra ment, egy másik pedig olyan történetre bukkant, amelynek főszereplője történetesen egy nála jóval befolyásosabb ember volt. A sajtó figyelme gyorsan változott. Különösen akkor, ha egy andorrai férfi elég szúrósan nézett annak munkatársaira...
Aztán november harmadikán ismét Elfeldánál járt. A születésnapjára küldött bagoly és a hozzá tartozó meglepetés önmagában is megtette volna a hatását, de a férfi ragaszkodott hozzá, hogy személyesen is lássa őt. Nem sok idejük volt, és az ünneplés is csupán néhány lopott órára korlátozódott, de legalább látta őt. Aztán hetekig ismét semmi, míg végül..

A novemberi köd alacsonyan ült a Greenwich Park fölött. A fák csupasz ágai fekete erekként rajzolódtak ki a szürke égbolton, az ösvények mentén sorakozó lámpák fénye pedig sápadt, sárgás foltokat festett a nedves földre. A távolban London tompa morajlása hallatszott, mintha a város valahol a köd mögött, egy vastag üvegfal túloldalán létezne csupán. A levegőben eső és korhadó levelek szaga keveredett, a hideg pedig alattomosan kúszott be a kabátok gallérja alá.
Aztán az egyik lámpaoszlop mellett egyszer csak megmozdult egy árnyék.
Santiago Herrera előlépett a ködből.
Nem volt benne semmi különös. Nem reccsent ág a talpa alatt, nem kísérte pukkanás az érkezését, és a lámpa fénye sem rebbent meg, amikor alakja lassan kibontakozott a párából. Olyan volt, mintha mindig is ott állt volna, fekete szövetkabátjában, egyik kezét a zsebébe süllyesztve.
A kabát alatt fekete öltönyt és inget viselt, sötét haja pedig, amely az elmúlt hónapokban jócskán megnőtt, immár a vállára omlott. Szakálla gondosan rendezett volt, arcának bronzos árnyalata azonban szinte illetlenül elevennek hatott a londoni november fakó színei között. A szeme sarkában néhány újabb ránc húzódott, amelyekről nehéz lett volna eldönteni, vajon az idő, a fáradtság vagy csak az elmúlt hónapok hagyták-e ott őket. Santiago mindenesetre egyre kevésbé szerette a tükröket. Nem mintha különösebb kifogása lett volna a saját külseje ellen, csupán a visszanéző férfi időnként túlságosan is ismerősnek tűnt.
Az auror megállt egy pillanatra, és felnézett a toronyra.
Az Időhatár. Különös név egy még különösebb helynek. A Királyi Obszervatórium mellett megbúvó épületet Santiago eddig csak jelentésekből ismerte, amelyek meglehetősen szűkszavúan számoltak be az itt folyó kutatásokról. Időmanipuláció, időnyerők, a múlt és a jelen közötti határok feszegetése. A toronyhoz vezető átjáró ráadásul folyton változtatta a helyét a parkban, mintha maga sem tudná eldönteni, melyik pillanatban és hol kíván megjelenni. Santiago szája sarkában halvány mosoly bujkált. Az idővel való játszadozás mindig is a mágusok egyik legveszedelmesebb hóbortjának tűnt számára, bár kétségtelenül akadtak pillanatok, amelyeket ő maga is szívesen visszaforgatott volna.

És ekkor megérezte.
Apró, szúró bizsergés futott végig a tarkóján. Ismerős érzés volt, régi társ, amely számtalan alkalommal figyelmeztette már arra, hogy valaki figyeli. Egy bevetésen ilyenkor rendszerint a pálcája felé mozdult volna a keze, tekintete pedig a környező ablakokat, ajtókat és árnyékokat kutatta volna. Most azonban valami egészen más történt. A gyomra váratlanul szaltót vetett.
Santiago lassan kifújta a levegőt.
Micsoda ostobaság. Negyvenegy éves volt, az isten szerelmére…
Aztán megpillantotta Elfeldát.
A nő a torony előtt állt, alakját időnként elmosta a köd, majd újra kirajzolta a lámpák fénye. Santiago egy pillanatra mozdulatlan maradt. Nem tudta volna megmondani miért, talán csak nézni akarta őt még egy kicsit, talán egyszerűen csak jólesett látnia, hogy valóban ott van, és nem csupán egy újabb emlék, amelyet az elmúlt hetekben olyan gyakran idézett fel magában.
Elindult a nő felé. Eleinte ráérősen lépkedett, cipőjének talpa tompán koppant a nedves kövezeten, aztán az utolsó néhány méteren önkéntelenül is meggyorsította a lépteit. Mire Elfelda elé ért, már mosolygott, azzal a ritka, őszinte mosollyal, amelyet Madridban aligha láthatott bárki az arcán.
A nő közelebb lépett, Santiago pedig kitárta a karját, és magához ölelte. Szorosan, talán a kelleténél is szorosabban, egy pillanatra még a földtől is elemelve, miközben ajkaik egymásra találtak. A csók hosszúra nyúlt. A férfi egyik keze Elfelda derekán pihent, a másikkal a hátát simította végig, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy valóban ott van, hogy a nő teste nem foszlik szét a ködben, amint elengedi.
Amikor végül elváltak egymástól, Santiago ujjai a szőke fürtök közé siklottak, homlokát a nőének támasztotta, lehunyta a szemét, és mélyen beszívta az ismerős illatot, amiben volt valami megfoghatatlanul otthonos, amit hiába keresett volna a madridi lakásában. A lakásban, ahol a bútorok ugyanott álltak, mint mindig, ahol a könyvek ugyanabban a sorrendben sorakoztak a polcokon, mint mindig, és amely mégis egyre inkább egy idegen ember otthonának tűnt.

- Végre! - sóhajtotta Elfelda.
- Végre! - ismételte Santiago, és ajka halvány mosolyra húzódott.
A park körülöttük lassan elcsendesedett, vagy talán csak ő nem figyelt többé a távoli zajokra. A köd, a hideg, a torony és a novemberi London egyetlen szürke folttá mosódott össze a tudatában. Csak Elfelda maradt.
Aztán a nő megszólalt.
- Milyen utad volt? Most meddig maradhatsz?
Santiago kinyitotta a szemét.
Az idő lassan olyan szereplőjévé vált a kapcsolatukban, amelynek jelenlétét egyikük sem kívánta, mégis mindketten kénytelenek voltak tudomásul venni azt. Santiago pedig, aki évtizedeken át a másodpercek pontosságával tervezte meg a munkáját, most egyre kevésbé tudott mit kezdeni azzal, hogy a legfontosabb pillanatok rendre túl hamar értek véget.
- Sima út volt. Csak úgy repültem hozzád...
Keserédes mosoly jelent meg az arcán. Aztán előrehajolt, és gyengéd csókot nyomott Elfelda homlokára. Egy pillanatra ott is maradt, ajkait a nő bőréhez érintve, mintha a válasz második felét ezzel a néhány lopott másodperccel is késleltetni tudná.
- Csak két napom van, aztán vissza kell mennem. Sajnálom…