Roxfort RPG

Levelek. Föld szaga. Zizegő, susogó hangok. Borzongás. A kontrasztok. Fény a szemhéjaid mögött, de sötétség vett még körül. A végtelen és ősöreg nyugalom és háborítatlanság körbeölelt, de benned harcok dúltak. Tested minden egyes porcikája lángolni érződött, mintha egy álomban lettél volna. Egészen biztosan nem lehetett ez a valóság, hiszen minden összefolyt és nem tudtad többé megkülönböztetni a lázálmokat és a Tiltott Rengeteg valóságát. Illúziónak tűnt minden hang, minden érzés, minden levél, amely az arcodat érintette. A nedves föld a tapintásodra szétporladt. Aztán kipattantak a szemeid.

Fogalmad sem volt, mikor jöttél a Tiltott Rengetegbe vagy hogy mikor aludtál el. Nem állt távol tőled az sem, hogy elájultál és most keltél fel. Olyan elemi erővel szakadt rád a tested fájdalma, hogy még a levegőd is bennszorult. Már tudtad, mit kerestél itt, bár a képek lassan töltötték ki a hiányos részeket: előző este megint akkora fájdalmaid voltak, hogy képtelen voltál ágyban maradni, így elindultál a folyosókon. Eszedbe jutott, hogy előző évben, mikor Elowennel összefutottál, nem vittél se cipőt, se semmit, így egy jobb pillanatodban legalább azt felhúztál meg egy pulóvert, de a hányinger és az émelygés annyira erős volt, hogy nem volt maradásod. Fullasztónak érezted a falakat, szívverésed felgyorsult és levert az izzadtság is. Biztos voltál benne, hogy a láz már órák óta lassan és észrevétlen fonta körbe testedet, hogy egyik pillanatról a másikra kezdjen fojtogatni erősen. Szerencsére attól nem tartottál, hogy hányni fogsz: jó szokásodhoz híven már vagy két napja egy falatot sem tudtál letolni a torkodon, annyira undorodtál mindentől és úgysem maradt volna meg a gyomrodban. A telihold előtti estén azonban a kastély sem szolgált megnyugvással számodra. Egyre jobban rád telepedett a nyomasztó érzés, nem kaptál levegőt és a fájdalom olyan erős lett, hogy muszáj volt segítséget kérned.

Első gondolatod Giles volt. Pár nappal ezelőtt, mikor a fájdalom már erős volt, de a lelked jobban vérzett, hirtelen felindulásból elmentél hozzá. Hallgattál a terápiádat vezető orvosodra és be is vált. Hálás voltál Gilesnek és talán te is tudtál számára egy minimális komfortot nyújtani ebben a borzalmas hétben. Viszont pontosan tudtad, hogy a telihold előtti este neki is annyira gyötrelmes és szenvedés, mint neked és nem akartad terhelni magaddal. Így elvetetted, hogy hozzá menj. Szükséged lett volna pár főzetre, mely enyhíti ezt a borzalmas égést, pulzálást, fájdalmat, de képtelen lettél volna elmenni a Gyengélkedőre: friss levegőre volt szükséged, mielőtt teljesen elragadt volna a pánik. Így jutottál el végül a Tiltott Rengetegbe, hiszen pontosan tudtad, merre nő az a növény, amely minimális megnyugvással szolgálhatott a testednek.

Az, hogy utána hogyan történt, hogy már a napsugarak simogatták elgémberedett testedet, azt az agyad jótékonyan elrejtette előled, de biztos voltál abban, hogy már akkor is hajnalodott, mikor a pánik annyira szorongatta testedet, hogy kilépj a kastélyból. Hát, így pattantak ki szemeid az erdő egy békésebb részén. Rettenetesen fáztál, fájt a torkod, a láz- és fájdalomcsillapító növény hatása már rég elmúlt, valószínűleg csak ezért tudtál aludni pár órát. Nem mintha érezted volna a hatását, ahogy lassan feltápászkodtál. Még jó, hogy szombat volt, különben már réges-régen elkéstél volna az órákról. Rettenetesen felelőtlen voltál és szidtad magadat meggondolatlanságod miatt. A fájdalom továbbra is elviselhetetlen volt, tested pedig letaglózva vonszoltad kifelé, miután leporoltad magadat és valamennyire rendbe tetted a külsődet, hogy ne legyen annyira feltűnő az egész. Bár pizsama volt rajtad a kötött, őszi színekben pompázó pulóvered alatt, szóval teljesen mindegy volt.

Fogalmad sem volt, mikor torpantál meg vagy hogy miért. Talán csak az erdő hangjai közé kevésbé illő neszeket hallottad meg, mindenesetre hamar rátaláltál a hang forrására, hiszen nem messze tőled volt háztársad, Ian McEwan. Először nehezen ismerted meg a tánc és a kék haj miatt, de aztán rádöbbentél, hogy ő az. Nekitámaszkodtál egy fának, ahogy a következő fájdalomhullám el akarta ragadni a testedet és kissé remegve – bár hogy a hidegtől, a kimerültségtől, az éhségtől vagy a fájdalomtól, azt nem tudhattad – nézted a fantasztikus produkciót. Nem tudhattad, mennyi idő telt el így, de segített kicsit kiszakadni abból az örvényből, amelyben már napok óta vergődtél. Ian nagyon ügyes volt és öröm volt nézni – még egy halvány mosolyt is sikerült varázsolnia az arcodra. Egészen addig, amíg Ian fel nem kiáltott, mert akkor te is összerázkódtál és botorkáltál pár lépést hátrafelé, úgy megijedtél te is a hirtelen hangtól.

- Elnézést, nem akartalak megzavarni… - mondtad halkan, majd nyeltél egy nagyot. – Csak annyira magával ragadó volt a produkció, hogy… Szóval bocsánat… De nagyon tehetséges vagy, Ian! – mosolyodtál el halványan, ami hamar el is tűnt, ahogy a végtagjaidba belenyilallt a fájdalom. Szerencsére a fiú folytatta, így nyertél egy percet, hogy összeszedd magadat. Kissé elhúztad a szádat a gúnyos megnevezésre. Valóban prefektus voltál, de nem gondoltad emiatt magadat másnak, ráadásul véleményed szerint meg sem érdemelted… Aztán aprót ráztál a fejeden. – Nem. Elvégre akkor én is tilosban járok éppen, nem? Elég kétszínű lenne tőlem, ha megbüntetnélek ezek után… – sóhajtottál egy nagyot, majd kíváncsian felpillantottál. – Mindig itt gyakorolsz? Vagy miért ezt a helyet választottad éppen? – érdeklődtél, hangodban se szemrehányás, se semmi ilyesmi nem volt, csak őszinte kíváncsiság. Alapvetően nem te voltál a büntetéseket osztogató prefektus, ezt pedig jó páran biztosan ki is használták. Te inkább segíteni igyekeztél másoknak megoldani a problémákat, hogy a lehető legjobban jöjjön ki a nehéz helyzetből. A szigorú, kiosztó prefektusi feladatokat mások végezték és hálás voltál nekik, mert nem kifejezetten voltál jó abban, hogy a pofátlan népeket helyrerakd – és ezzel sokan tisztában is voltak sajnos.

Láttad, hogy Ian haja ismét fekete lett, pedig a kék is nagyon jól állt neki. Egy apró sóhaj ismét elhagyta a szádat, ahogy láttad, hogy rágyújtott. Megcsóváltad a fejedet kicsit, de megint letaglózott a fájdalom, így nem mondtál semmit. Nem mintha kioktattad volna vagy megbüntetted volna, bár sosem értetted a dohányzásnak az előnyét. Rettenetes szaga volt, mindig zavarta az orrodat és tudtad, mennyire egészségtelen is. Volt elég betegséged, gyenge is voltál, abszolút nem volt szükséged még valamire, ami tovább rontotta volna törékeny alkatodat. Meg aztán… Papous Timo és Yiayia Galene is megvetette, az ő emléküket meg nem szennyezhetted be ezzel. Martha nagymama pedig biztosan gondosan megbüntetett volna, ha rajtakapott volna ilyenen, tehát már ezek is elég elrettentőek voltak számodra, hogy ne csináld. Ian kérdése is kissé késve érkezett meg hozzád, ahogy a következő fájdalmat a fába kapaszkodva élted túl.

- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni… - mondtad visszakozva. Elvégre tényleg nem akartad kizökkenteni. Már elléptél volna a fától, mikor azért a prefektusi ösztöneid azt súgták, hogy talán igazán nagy felelőtlenség volna itt hagyni egyedül, szóval ráemelted tekinteted. Biztos voltál benne, hogy rettenetesen rosszul néztél ki. – Kikísérsz, kérlek? – kérdezted tőle finoman. Hozzá voltál szokva az elutasításhoz, de még így is izgultál, hogy mit fog mondani. Ha esetleg beadja a derekát, akkor ahogy rettenetesen lassan sétáltatok kifelé, azért kérdeztél tőle párat, mert érdekelt. Ha nem indultatok meg, akkor a fát támasztva tetted fel a kérdéseket, hiszen eszed ágában sem volt egyedül hagyni őt az erdőben. – Mióta táncolsz, Ian? Vannak fellépéseid is? Illetve milyen stílusok a kedvenceid? – tetted fel az első kérdéseidet őszinte érdeklődéssel a hangodban. Remélted, hogy nem küld el vagy hord el mindennek. Bár azon sem lepődnél meg, nem te szoktál lenni a legkellemesebb társaság…