Roxfort RPG

  Megforgatom a pálcámat az ujjaim között, miközben a szabad kezemmel újra ellenőrzöm a lófarkat, amibe felkötöttem a hajamat, ahogy általában párbajok előtt. A felhők kezdik elsötétíteni az eget, de még nem érzem az eső illatát, úgyhogy legalább egy, talán másfél óránk van, mielőtt egy újabb őszi eső visszaűz minket a Kastély falai mögé; nem sok maradt már a tanévnek abból a részéből, amikor vastag kabát nélkül ki lehet jönni a Roxforton kívülre, és szeretném kihasználni. A környezet amúgy is jobb lehet a mai foglalkozás céljaihoz, mint a tanterem, amit általában használunk. Amúgy sem igazi Párbaj Klub foglalkozás lesz ma.

 Nem vagyok benne biztos, hogy Theresa Valaoritis miért jár a Párbaj Klubba. A legtöbb fiú és lány, aki csatlakozott, általában vagy konfrontatív, vagy büszke, és szeretné megtanulni vagy megvédeni magát, vagy bebizonyítani, hogy ő a következő Gellert Grindelwald, legalábbis a párbajképességeit illetően (remélhetőleg csak a képességeit illetően). Theresa nem tartozik sem a konfrontatív, sem a büszke diákok közé, nem tudom elképzelni, hogy valaha párbajt kezdene bármilyen szokásos diákok közötti ostobaság, például a kviddics vagy egy párkapcsolat miatt, és nem is tűnik olyannak, aki szeretne dicsekedni vele, hogy mások fölé került egy harcban. Nem értem pontosan, hogy miért párbajozik.

 Talán több oka is vannak, hogy úgy döntöttem, hogy rászánok egy kis időt a délutánomból, hogy tartsak neki egy magánórát. Biztosan benne van, hogy szeretném tudni, hogy jól érzi-e magát, a klub vezetőjeként az én felelősségem ez, de emellett szeretném tudni, hogy miért jár, amikor egyáltalán nem tűnik úgy, hogy jól érzi magát. Lehet, hogy azért akartam ezt, mert mindig egy kedves, csendes alsós lányt láttam benne, aki túl félénk hozzá, hogy kiálljon magáért. Talán emlékeztetett magamra, mielőtt felfedeztem, hogy ezt akarom csinálni; egy mágikus párbaj során nem számít a karizma, a magabiztosság, azok a szerepek, amelyeket mindannyian felveszünk, hogy beilleszkedjünk ebbe a táncba. Talán az is segít, hogy mellette nem érzem feszélyezve magam, kevésbé érzem, hogy meg kell játszanom magam bármilyen módon.

 - Szia! Gondoltam, hogy kihasználhatnánk az egyik utolsó melegebb délután.- a meleg persze túlzás, de a friss skót levegő talán segít Theresának, hogy ne legyen feszélyezett, ideges, talán segít neki benne, hogy elengedje magát, és őszinte legyen ma. A nézők talán idegesíteni fogják, ha lesznek, de bízom benne, hogy mindenkinek van jobb dolga egy októberi péntek délután, mint egy magán párbaj órát nézni. Talán a kritikusaim, tudom, hogy többen, főleg a végzősök közül nem értenek egyet azzal, hogy én kaptam a kinevezést, és talán tényleg nem tudnám legyőzni az ügyesebb hetedéveseket, de fel voltam készülve a kritikára, amikor elfogadtam ezt a kinevezést.

 Leveszem a taláromat, és óvatosan, összehajtva lefektetem az egyik kőpadra, és kicsit kinyújtom a lábaimat, miközben felveszem a párbaj kesztyűt a jobb kezemre, és feltűröm az ingujjaimat. Ha bármiféle érzésem volt, félelem, idegesség, esetleg lámpaláz a ma délután miatt, a számunkra egyelőre láthatatlan szemek miatt, akik az ablakokból nézhetnek minket, a kesztyűn keresztül a pálcám érintése elmulasztja az idegességem. Nincs miért idegesnek lennem, a párbajok az otthonom.

 - Azt hiszem, soha nem kérdeztelek még, Theresa... miért csatlakoztál a Párbaj Klubba?- nem érzem szükségét, hogy szabadkozzak a kérdésért, most magabiztos vagyok, ahogy régen voltam, még elsősként, és tudom, hogy nincs semmi a hangomban vagy az arcomban, ami megkérdőjelezné a lány tagságának létjogosultságát. Joga van közöttünk lenni, szívesen látjuk magunk között, de szeretném tudni, hogy mi motiválja. Az az egyik legfontosabb dolog; a kemény munka, a kitartás és a szorgalom általában legyőzik az intelligenciát, a magabiztosságot és a ravaszságot is, de nem igazán létezik senki, aki képes keményen dolgozni a horizonton lebegő, nagyobb cél nélkül.

 A szabad kezemmel óvatosan végigsimítom a pálcám felszínét, amelyet szinte úgy érzek, mintha a bőröm fedné, a vérem pumpálna benne, és ami egésszé tesz. Soha nem fogtam fel, hogy mennyire nem vagyok egész nélküle. Kíváncsi vagyok, hogy ő is így érez-e, hogy ő mit érez a mágiával kapcsolatban; tudom, hogy ő nem azt élte át, amit én, ő nem mugli családból jött, de látni a mágiát és irányítani a mágiát ég és föld.

 - Illetve, ha elsajátíthatnál egy dolgot, ami úgy érzed, hogy segítene, mi lenne az?- tudom, hogy ez mindenkinél más. Egyesek egy egyszerű alapállás vagy átok megtanulása után jobban érzik magukat. Másoknak szükségük van valamilyen komplexebb dologra. De mindenkinél van egy áttörés; nálam, azt hiszem, az volt az, amikor képesség váltam szinte gondolkodás nélkül varázsolni, amikor egy pajzsbűbáj vagy egy lefegyverző bűbáj olyanná vált, mint egy lélegzetvétel. Nevetségesen kevés volt egy kompetens párbajozó ellen, de úgy éreztem, hogy már megvan az eszközöm hozzá, hogy kiállhassak ellenük.