A park egy távolabbi részében egy magányos tölgy áll. Nyaranta tökéletes árnyékot biztosítva az oda tévedőknek, de mégis csak nagy ritkán helyezkedik el valaki a tövében, mert messziről nem tűnik túl kényelmesnek a talaj. Sziklás. Ahonnét tavasszal vadvirágok kényszerítenek ki maguknak élőhelyet. Aki már megtapasztalta a hely csodáját, az folyton visszajár, de ilyenek csak kevesen akadnak. Itt diákokat csak nagy ritkán lehet felfedezni.
Történetünk kezdetén fontos megemlítenünk: Enzo MacRae nem kereste Saoirse O'Valley-t. Sőt, tulajdonképpen senkit sem keresett, és ha valaki az elmúlt húsz percben megállította volna, hogy mégis mi dolga van a birtoknak ezen a részén, valószínűleg kénytelen lett volna valami olyasmit mondani, hogy sétál, ami technikailag ugyan igaz lett volna, de Enzo mélyen megvetette azokat a válaszokat, amelyek pusztán technikailag voltak igazak. Az ember nem azért hagyta maga mögött a kastélyt, vágott át a füvön, tért le az ösvényről, majd választotta egy útelágazásnál következetesen azt az irányt, amelyik kevésbé hasonlított útra, hogy aztán közölje: sétált. Az ember azért csinált ilyesmit, mert kíváncsi volt, mi van ott. Vagy mert unatkozott. Vagy mert tizenhat éves volt, és még nem sikerült meggyőző magyarázatot találnia arra, hogy egy több száz éves, mágiával átitatott kastélyban miért pont azokat a folyosókat kellene használnia, amelyekre valaki volt szíves szőnyeget teríteni.
Aznap délután mindhárom indok helytálló volt.
A szeptember még éppen csak elkezdte levedleni magáról a nyarat, de a szél már ősznek képzelte magát, időnként nekirontott a fáknak, összeborzolta az ágakat, végigsöpört a fűszálakon, aztán belekapott Enzo hosszú, kócos hajába is, mintha legalábbis személyes sértésnek venné, hogy a fiú egész reggel semmit sem tett annak érdekében, hogy az valamiféle emberileg értelmezhető formát öltsön. Enzo fél kézzel hátrasöpörte az arcából, majd ugyanazzal a lendülettel zsebre dugta a kezét. Térdénél kiszakadt farmer volt rajta, fekete pulóverén itt-ott világosabb hipofoltok őrizték egy korábbi, tragikus mosási kísérlet emlékét, lábán pedig magasszárú tornacipő taposta a nedvesebb fűszálakat. A pálcája a pulóver kenguruzsebében pihent, mert a talár belső pálcazsebe kétségtelenül nagyszerű találmány volt azok számára, akik talárt viseltek, Enzo pedig éppen nem tartozott közéjük. Egyébként sem értette, miért hord bárki önként bokáig érő köpenyt egy olyan iskolában, ahol a lépcsőknek saját akarata volt. Mintha az építészek és a szabók évszázadokkal korábban sötét, generációkon átívelő tervet szőttek volna a fiatalkori combnyaktörésekért.
Az ösvényt már jó ideje elvesztette, de ezt semmiképpen sem tekintette eltévedésnek. Eltévedni csak akkor lehetett, ha az ember történetesen tartott is valahová.
A magányos tölgyet már ismerte. Persze hogy ismerte. Hatodik éve élt a Roxfortban, és ezalatt több energiát fektetett annak feltérképezésébe, hogy hol nem kellene lennie, mint néhány tantárgy teljes tananyagának elsajátításába. Igazság szerint nem volt itt semmi különösebben izgalmas dolog: nem nyílt titkos alagút a gyökerei között, nem lakott odvában misztikus lény, és tudomása szerint még elásott kincset sem rejtett. Éppen ezért ritkán járt erre bárki. A Roxfort birtokán ugyanis még a magányhoz is kellett valamilyen látványosság, különben a diákok inkább máshol voltak magányosak.
Ezért lepődött meg, amikor alakot látott a fa közelében. Még jobban, amikor felismerte őt: O'Valley.
Saoirse, egészen pontosan. Ez fontos különbség volt, mert a Roxfort valamilyen különös statisztikai szeszélyből két ugyanolyan arcú és formájú O'Valley-t is kapott, csak a természet utólag rájöhetett, hogy ez így túl unalmas lenne, ezért egészen eltérő használati utasítást mellékelt hozzájuk. Az ikertestvérét is ismerte, legalábbis annyira, amennyire Enzo szinte mindenkit ismert, aki hat év alatt huzamosabb ideig ugyanazokon a folyosókon mozgott vele. Ő könnyebben vegyült, könnyebben beszélt, könnyebben létezett emberek között. Saoirse ezzel szemben mintha folyton fél lépéssel hátrébb állt volna a világtól, és előbb megvárta volna, mit akar az tőle, mielőtt eldönti, közelebb merészkedik-e hozzá.
Szép lányok voltak. Ezt Enzo már évekkel korábban megállapította, és tekintve, hogy az ilyesmit meglehetősen nagy szakmai gyakorlattal állapította meg, nem is érzett különösebb késztetést az ítélet felülvizsgálatára. Az már valamivel különösebb volt, hogy egyikükhöz sem volt még köze. A Roxfort méretét, Enzo életvitelét és a lányokhoz fűződő általános érdeklődését figyelembe véve ez lassan nem egyszerűen véletlennek, hanem statisztikai rendellenességnek számított. Saoirse-ban azonban volt valami, ami mindig egy kicsit más irányba vitte a figyelmét. Talán éppen a félénksége. Nem az a pironkodós fajta, hanem valami valódi, ösztönös visszahúzódás, mintha minden társas helyzet valamiféle megpróbáltatás volna számára. Enzo pedig, minden híres-hírhedt szoknyapecérsége ellenére, sosem érzett különösebb örömöt abban, ha valakinek a társasága inkább megpróbáltatás volt, mint játék.
Talán ezért alakult közöttük az a furcsa, kényelmes semmi. Nem voltak barátok, nem keresték egymást, de ha egymás mellé sodorta őket egy tanóra, egy folyosó vagy valamelyik közös ismerős, elvoltak egymás mellett anélkül, hogy bármelyiküknek sürgősen máshol kellett volna lennie.
És ez Saoirse esetében, Enzo megfigyelése szerint, már majdnem bóknak számított.
Már messziről látta, hogy a lány valami különöset művel. Előbb csak lépkedett, aztán fordult, oldalra helyezte a súlyát, újra mozdult, miközben pálcát tartott a kezében. Enzo lassított. Néhány másodpercig még azt is megengedte magának, hogy ne mondjon semmit.
A lány egy fordulás végén vette észre, és Enzo még azt a röpke megfeszülést is elkapta rajta, amelyet már korábbról ismert: azt a pillanatot, amikor Saoirse teste hamarabb döntötte el, hogy egy másik ember veszélyforrás, mint az elméje, hogy melyik másik emberről is van pontosan szó. Aztán felismerte őt, és valami megváltozott. Nem indult el az erdő felé, nem kapta fel a könyvét, sőt, még mosolygott is.
Enzo szája sarkában erre megjelent egy elégedett félmosoly.
- Nem láttalak még erre.
A fiú eleresztette a füle mellett a mondatot.
- Micsoda piruettek, O'Valley... Ha tudom, hogy így tudsz táncolni, tavaly téged hívtalak volna a bálba.
Ezzel, mintha a kijelentés egyben hivatalos belépési engedélyt is biztosított volna számára, egyszerűen besétált Saoirse rögtönzött küzdőterébe. Megállt a lány mellett, egyik kezét továbbra is a zsebében tartva, a másikkal ismét kisöpörte szeméből a szél által makacsul visszahordott haját, majd minden különösebb szégyenérzet nélkül megpróbált belesni a nyitva hagyott könyvbe.
Párbajok… Mi más? A varázslótársadalom évszázadokon át dolgozott azon, hogy a hétköznapi emberi nézeteltéréseket a lehető legbonyolultabb módon lehessen rendezni. A mugliknál az ember, ha összeveszett valakivel, behúzott neki egyet, aztán jó esetben ment mindenki tovább a dolgára. A varázslók ehhez képest faragott fadarabokat készítettek maguknak, latin hangzású vezényszavakat találtak ki, komplex szabályrendszert alkottak, bírókat neveztek ki, és még külön erre a célra gyártott kesztyűket is csináltak, majd az egészet elkezdték sportnak nevezmi.
Enzo közelebb hajolt a könyvhöz, aztán Saoirse-ra pillantott. A kesztyűre, a pálcára, majd a földre fektetett ágakra.
- Mi jót csinálsz? - kérdezte ártatlanul.
- Talán idén jóvá teheted.
Enzo lassan kiegyenesedett, és teátrális meglepetéssel fordította fejét a lány felé.
- Ne bátoríts, Seersh! – szélesedett ki arcán a vigyor. - Láttad már azt a falikárpitot a suliban, amin egy Badar Barnabás nevű félkegyelmű trollokat tanít balettozni? Na, az egyik troll én vagyok... Már ami a tánctudást illeti. Ezt tartsd majd észben, amikor tényleg elhívlak.
Mert ezek szerint most már ez is eldőlt. Legalábbis Enzo fejében, ahol bizonyos döntéseknek egyébként sem volt szükségük hosszadalmas előkészítésre, mérlegelésre, hatástanulmányra vagy a másik fél előzetes tájékoztatására. Saoirse óvatlanul kiejtett a száján egy félmondatot, amit talán át sem gondolt, ő pedig fogta, megrágta, és mire kiköpte magából, már egy jövőbeli meghívás ígéretével kecsegtetett. Nem azért, mert az elmúlt hat évben titkon erre készült volna. Nem is azért, mert hirtelen valami sorsszerű felismerés kerítette volna hatalmába. Egyszerűen tetszett neki a gondolat. Meg Saoirse is tetszett neki. Ez a kettő pedig Enzo döntéshozatali rendszerében rendszerint elegendő többséget jelentett az efféle dolgokhoz.
A lány közben magyarázni kezdett. Valami régi párbajról beszélt, annak lépéseiről, egy újságíróról, aki talán nem jegyzett le mindent megfelelően, aztán kamerákról, amelyek mágikus környezetben kisülnének. Enzo hallotta is meg nem is. Tekintete visszatalált a nyitott könyvre, néhány másodpercig követte az egyik mozgó alak támadását, aztán a másik védekezését, de hamarosan érdekesebbnek találta a könyv fölött ülő lányt.
Saoirse ugyanis beszéd közben egészen más volt. Enzo ezt már korábban is észrevette, csak talán sosem figyelte még ilyen közelről. Ha emberekről volt szó, mintha minden mondat előtt engedélyt kellett volna kérnie saját magától, hogy kimondhatja-e amire gondolt, ha azonban valami olyasmiről beszélt, ami valóban érdekelte őt, eltűnt ez a láthatatlan fék.
Figyelmének egy része még valahol Marseille-ben bolyongott a könyv lapjait nézegetve, másik része pedig Saoirse arcán, amikor a lány hangja hirtelen visszarántotta őt a valóságba.
- Nem gondoltad meg magad a Párbaj Klubbal kapcsolatban, ugye? - kérdezte.
- Hmm? Hogy? - pislogott Enzo, majd amikor a kérdés némi késéssel célba ért, megrázta a fejét. - Ja... Nem, nem hinném.
Saoirse pontosan tudta róla, hogy Enzo szeret párbajozni. Sötét Varázslatok Kivédése órán azon ritka alkalmakkor, amikor épp nem az ablakon bámult kifelé, vagy nem a padra firkálgatott, kiderült róla, hogy érdekli ez a dolog. De csakis akkor, amikor varázspálcát vehettek a kezükbe és engedélyt kaptak rá, hogy egymásra szegezzék azt és átkokat lövöldözzenek a másikra. Elméletben bemagolni, hogy melyik átoknak milyen ellenátok felel meg… Uncsi! Ellenben megpróbálni kivédeni egy ilyen átkot, mielőtt az vinnyogó denevérré változtatja az orrát? Na, ez már izgi!
A Párbaj Klubnak tehát minden logika szerint tetszenie kellett volna neki. Éppen ezért nem lépett be.
Ugyanez történt tavaly is, amikor Sienna próbálta meg rávenni őt, hogy jelenjen meg a kviddicsválogatón. Enzo szeretett repülni, ahogy szerette a kviddicset is, a versengést, a sebességet, és azokat a pillanatokat, amikor a mozdulatainak és a reflexeinek hirtelen komoly súlya lesz. Márpedig egy föld felé száguldó seprűt utolsó pillanatban felrántani a totális becsapódás előtt éppen ilyen pillanat lett volna… Mégsem ment el a válogatóra. Mert hiába a repülés jelentette szabadság, a veszély, a száguldás, ha az egész mögött hirtelen megjelennek az edzések, az időpontok, a kötelességek, az elvárások és egy féltucat ember, akik hirtelen jogot nyernének rá megkérdezni tőle, hol volt kedden délután ötkor.
A Párbaj Klub ugyanezen betegség tüneteit mutatta.
Klub.
Már maga a szó is gyanús volt. Olyan helyet jelentett, ahová az ember önként belépett, hogy aztán mások számon tarthassák, mikor nincs ott. Enzo szívesen párbajozott. Akár minden héten. Akár Saoirse-val is. Különösen Saoirse-val… De attól, hogy szeretett valamit csinálni, még nem értette, miért kellene hivatalosan is tartoznia valahová, hogy csinálhassa. Az ember szerethetett úszni anélkül, hogy belépett volna egy úszóklubba. Szerethetett olvasni anélkül, hogy minden csütörtök este hétkor tizenkét másik emberrel körbeült volna egy asztalt megbeszélni, mit érzett a harmadik fejezet metaforáitól. És Enzo különösen szeretett lányokat csókolni is, mégsem jutott soha eszébe lehorgonyozni valamelyik mellett.
Saoirse egy pálcaintéssel megigazította a földön fekvő ágakat, majd visszaült a fatönkre. Enzo követte a mozdulatot a szemével, aztán zsebre dugta mindkét kezét. Pálcája odabent kissé ferdén nyomódott a hasának, de nem zavarta annyira, hogy tegyen ellene.
- Te mit csinálsz erre? Nem azért jöttél erre, mert megláttál valahonnan messziről, ugye?
Enzo arcán már a kérdés vége előtt megjelent valami. Az a fajta vigyor volt, amely Saoirse helyében talán elegendő indokot szolgáltathatott volna arra, hogy megbánja a kérdést.
- Valóban nem - felelte komolyan, aztán egyetlen szívdobbanásnyi szünetet tartott. - Éreztem, hogy itt leszel. Egy láthatatlan kötelék húzott erre.
Még a hangját is lejjebb vitte hozzá, mintha legalábbis egy végzetes szerelmi történet harmadik felvonásában járnának, nem pedig egy tölgyfa alatt, ahol tíz perce még azt sem tudta, hogy Saoirse a közelben van.
Esze ágában sem volt komoly választ adni. Főként azért, mert nem létezett komoly válasz. Erre jött, mert erre jött. Kész.
Enzo életének meglepően sok eseményét lehetett volna ezzel a magyarázattal összefoglalni, és talán boldogabb lett volna a világ is, ha időnként mások is elfogadják, hogy nem minden útvonal mögött lapul terv, cél vagy mélyebb jelentés. Néha az ember balra fordul, mert balra még nem járt aznap. Néha jobbra, mert ott süt a nap. Néha pedig letér az ösvényről, és talál egy csinos lányt egy tölgyfa alatt. Utóbbi esetben pedig az ember nyilván marad egy kicsit.
- Viccet félretéve, jöttem segíteni neked - közölte, miközben kihúzta egyik kezét a zsebéből, és hanyagul a könyv felé bökött. - Mert úgy hallottam, nem mer már kiállni veled senki a suliból. Mégsem hagyhatom, hogy láthatatlan ellenféllel kelljen küzdened. Hogy lesz így belőled híres párbajozó?
A mosolya lassan szélesedett ki.
- Persze csak ha nem tojtál be.
Olyan zsigeri, rendíthetetlen lazaság áradt belőle, amilyen csak abból az emberből áradhatott, akinek még halvány fogalma sem volt róla, hogy éppen most jelentkezett önként egy rendkívül tanulságos délutánra.
- Azok a trollok jó táncosnak tűnnek. Biztos, hogy fel tudnál nőni hozzájuk?
Enzo arcán lassan szélesedett ki a mosoly, miközben néhány pillanatig csak nézte Saoirse-t, mintha legalábbis azt próbálná eldönteni, valóban azt hallotta-e tőle, amit hallani vélt. Nem mintha sértő lett volna a megjegyzés - ennél azért lényegesen többre lett volna szükség ahhoz, hogy magára vegye ezt a finom, kis csipkelődést -, egyszerűen csak tetszett neki, hogy éppen Saoirse mondta. Mintha ráérzett volna, hogy Enzót nem kell porcelánként kezelni, sőt, jó eséllyel még élvezi is, ha időnként visszakap valamit abból, amit olyan könnyed természetességgel osztogatott másoknak.
És valóban élvezte.
A füle mögé tűrt egy rakoncátlan hajtincset, amelyet a szél rögtön megpróbált újra kiszabadítani onnan, aztán kissé összehúzott szemmel végigmérte a lányt.
- Hmmm, látom te sem értesz a tánchoz. Azt hiszem, mégsem lesz akkor gond...
A mosoly még akkor is ott maradt a szája szegletében, amikor Saoirse tovább beszélt, Enzo pedig időnként a könyvre, időnként a lányra pillantott, valójában egyikre sem fordítva annyi figyelmet, amennyit megérdemeltek volna.
- Szinte félreérthető, hogy így megérzel engem.
Enzo tekintete találkozott a lányéval. A féloldalas mosoly, amely már eddig is ott bujkált az arcán, valamivel hangsúlyosabbá vált, ő pedig kissé közelebb hajolt, mintha valami olyasmit készülne mondani, amit még a roxforti birtokon repkedő madarak sem hallhatnak.
- Nincs ezen semmi félreérthető. Félelmetes ez az összhang... - felelte szinte suttogva.
Aztán ennyiben hagyta. Pedig Enzónak lett volna még mit mondania. Enzónak szinte mindig volt még mit mondania, különösen akkor, ha valaki ilyen készségesen dobálta fel neki a lecsapásra váró, magas labdákat. Saoirse azonban érdekes módon éppen attól vált szórakoztatóvá számára, hogy nem akarta mindenáron zavarba hozni őt. Fontosnak vélte megtartani az egészséges egyensúlyt. Ez az aprócska bizonytalanság még tetszett neki a lányban: azok az apró megtorpanások, amikor Saoirse talán maga sem tudta eldönteni, hogy Enzo komolyan beszél-e, vagy csak játszik vele, de amelyek után még mindig képes volt visszaszólni neki, és már-már teljes értékű partnerként részt venni a partiban. Viszont esze ágában sem volt addig feszíteni ezt, amíg Saoirse számára ez az egész megszűnik játéknak lenni, hogy aztán hirtelen ismét azt kezdje mérlegelni, milyen gyorsan lehet eljutni innen a Tiltott Rengetegig.
Nem gondolkodott ezen különösebben, és valószínűleg maga sem fogalmazta volna meg ilyen pontosan, egyszerűen csak ösztönösen megérezte azt a határt, amelyet egyelőre nem akart átlépni. Így aztán kiegyenesedett, a vigyorából valamennyit visszavett, és hagyta, hogy a beszélgetés visszakanyarodjon a párbajkihívásához.
- A láthatatlan ellenfél nem sérül meg... megpróbálhatjuk. Hogyhogy elkapott erre a vágy?
A kérdés hallatán megint kaján vigyor terült szét az arcán. A megfogalmazás túlságosan könnyű célpont volt ahhoz, hogy csak úgy elengedje maga mellett, és Saoirse mostanra igazán tudhatta volna, hogy Enzo közelében bizonyos mondatok egyszerűen nem maradnak büntetlenül.
- Még mindig a párbajozásról beszélünk, vagy...?
Tekintete egy hosszú pillanatra elidőzött a lány arcán, pontosan annyi ideig, hogy teljesen világossá váljon mire céloz. Aztán, mielőtt Saoirse eldönthette volna, érdemes-e egyáltalán reagálnia rá, Enzo úgy vonta meg a vállát, mintha az előző néhány másodperc egyszerűen meg sem történt volna.
- Unatkozok.
A válasz első hallásra talán meglehetősen szegényes magyarázatnak tűnt arra, miért döntött úgy valaki egy kellemes szeptemberi délutánon, hogy kihívja párbajozni a Párbaj Klub elnökét, Enzo esetében azonban meglepően sok mindent megmagyarázott. Más ember, ha unatkozott, keresett magának egy könyvet, megkereste a barátait, esetleg - egészen elvetemült esetben - előre megírta a másnapi házi feladatát. Enzo unalma ezzel szemben rendszerint olyan dolgokhoz vezetett, amelyek néhány órával később már történetté változtak. Ilyenkor mászott fel olyan helyekre, amelyekre józan megfontolás alapján nem kellett volna, nyitott ki olyan ajtókat, amelyeket valaki nyilván nem véletlenül zárt be, vagy indult el egy ösvényen pusztán azért, mert még nem tudta, hová vezet.
- Amúgy mikor párbajoztál utoljára?
Enzo benyúlt a pulóvere kenguruzsebébe, ujjai ráfonódtak az eddig ott pihenő pálcára, majd előhúzta azt, és könnyed mozdulattal megforgatta az ujjai között. A mutatvány inkább tűnt valamiféle megszokott játszadozásnak, mint egy gyakorlott párbajozó elegáns pálcakezelésének, mindeközben bal lábát kissé előretette, jobb vállát hátrahúzta, a pálcáját pedig maga elé emelte egy olyan kezdetleges párbajállásba, amely első ránézésre akár még meggyőzőnek is tűnhetett volna, feltéve, ha az ember soha életében nem látott még korábban rendes párbajállást. Enzo maga sem tudta volna megmondani, honnan szedte. Talán valamelyik SVK-órán látott valakit így állni, talán egy könyv mozgó fényképén, esetleg egy folyosói összecsapásból maradt meg benne, az azonban egészen biztos volt, hogy soha senki nem tanította neki.
- Kilenc évesen összeverekedtem egy sráccal, aki az apám miatt csúfolt. Az számít?
A mondat, bár viccnek tűnt, valójában egy alaposan becsomagolt töredéke volt Enzo lelkének. Maga sem tudta volna megmondani miért dobta oda a lány elé oly nagylelkűen ezt az aprócska, ámbár meghatározó szeletét a múltjának.
- Na, de tegyük izgalmasabbá! - vetette fel olyan természetességgel, mintha mindössze azt javasolná, hogy három helyett ötig számoljanak a kezdés előtt. - Ha te nyersz, adok egy esélyt a Párbaj Klubodnak, de ha én...
Egy pillanatra elhallgatott. Nem azért, mert meggondolta volna magát - az ilyesmi ritkán zavarta meg Enzo mondatait félúton - sokkal inkább azért, mert pontosan tudta, mi következik, és hirtelen kifejezetten érdekesnek találta, hogy vajon Saoirse mit kezd majd vele. Mégsem nézett a lányra. Felemelte a pálcát tartó kezét, és szórakozottan végignézett az ujjain, előbb a hüvelykujján, aztán a mutatóujján, mintha valamiféle rendkívüli felfedezést tett volna rajtuk.
- ...akkor eljössz velem egy randira.
Továbbra sem nézett rá.
A szája szegletében ott bujkált a vigyor, de egyébként úgy viselkedett, mintha az imént valami egészen jelentéktelen tétet dobott volna be: egy csokibékát, egy vajsört, vagy azt, hogy a vesztes megírja a másik háziját. Pedig nagyon is tisztában volt vele, mit mondott, és tulajdonképpen éppen ezért kezdte olyan feltűnő alapossággal tanulmányozni a saját kezét. Nem bánta volna, ha Saoirse zavarba jön - sőt, valószínűleg kifejezetten élvezte volna azt az egy-két másodpercet -, de nem akarta, hogy közben úgy érezze, hogy árgus szemekkel figyeli.
- Számíthat... bár most van varázspálcánk, az némileg árnyalja a dolgot.
Enzo elvigyorodott a válasz hallatán, és bár első pillantásra úgy tűnhetett, mintha egyszerűen csak mulattatná Saoirse megjegyzése, valójában egészen másnak örült, tudniillik annak, hogy a lány nem kérdezett vissza. Nem akarta tudni, ki volt az a bizonyos fiú, vagy hogy mit mondott az apjáról, és arra sem volt kíváncsi, hogy végül melyikük került ki győztesen abból a kilencéves kori összecsapásból, amelyet Enzo az imént oly könnyedén dobott be a köztudatba.
Maga sem értette igazán, miért hozta szóba ezt az emléket, de az, ahogyan zsigerből elbagatellizálta azt, csökkentve annak jelentőségét, azt jelezte, hogy tökéletesen működik az önvédelmi rendszere.
Mindenesetre Saoirse nem kezdte el feszegetni a témát, és Enzo ezt különösen nagyra értékelte. Nem mintha szégyellte volna a történetet, vagy különösebben titkolni akarta volna, hogy az apja még a születése előtt faképnél hagyta az anyját, egyszerűen csak nem vágyott azokra a sajnálkozó pillantásokra, amelyekkel az emberek olykor egy-egy ilyen vallomást jutalmaztak. Mintha attól, hogy valakinek hiányzott egy családtagja, máris feltétlenül szüksége volna egy másik ember együttérző tekintetére. Saoirse azonban nem sajnálkozott, egyszerűen csak továbblépett. Ha a fiú fejében létezett volna valamiféle képzeletbeli szimpátiamutató (mondjuk egy kis zöld rombusz a feje fölött, mint valami számítógépes életszimulátorban), amely a körülötte élő emberekhez fűződő viszonyát számszerűsítette, Saoirse mutatója ezen a délutánon már másodszor mozdult volna határozottan felfelé. És bár Enzo sosem volt különösebben jó a hosszú távú befektetésekben, ez a bizonyos részvény kezdett kifejezetten ígéretesnek tűnni.
Aztán a lány a randimeghívására is válaszolt.
- Rendben.
Enzo egy pillanatra megfeledkezett róla, milyen rendkívüli felfedezéseket tett az imént a saját ujjain, és felpillantott.
Hát ez meg milyen könnyen ment!
Nem mintha arra számított volna, hogy Saoirse felháborodottan visszautasítja az ajánlatát, esetleg hozzávágja a kezében tartott könyvet, de azért valamivel több ellenállásra készült. Egy zavart tiltakozásra, néhány mentegetőző szóra, vagy legalább egy olyan kérdésre, hogy mégis miért akarna vele randizni. Ehelyett a lány egyszerűen elfogadta a feltételeket, és máris a párbajra összpontosított. Enzo pedig, aki egyébként is hajlamos volt a tények alaposabb vizsgálata nélkül levonni a számára kedvező következtetéseket, máris egészen érdekes magyarázatot talált a történtekre.
Szóval tetszem neki.
Hát persze! Tulajdonképpen minden jel erre mutatott. A lány mosolygott a viccein, időnként visszaflörtölt, az előbb még el is pirult, most pedig szemrebbenés nélkül belement egy olyan fogadásba, amelynek egyik lehetséges kimenetele egy közös randevú volt. Enzo számára ez a bizonyítékok olyan meggyőző együttállását jelentette, amely még a Wizengamot-ot is meggyőzte volna.
Így hát a fiú elégedetten elmosolyodott, és már-már sajnálni kezdte Saoirse-t, amiért ilyen rettenetesen félénk természetet kapott a sorstól. Mennyivel egyszerűbb volna az élete, ha néha csak úgy kimondaná, amit gondol! Például azt, hogy Enzo, te elképesztően jóképű vagy, és őrült mód szeretnék veled randizni. Enzo természetesen megértette volna.
Mindezeket a rendkívül szerény és minden bizonnyal helytálló következtetéseket azonban nem volt alkalma tovább boncolgatni, mert Saoirse időközben elfoglalta a helyét a rögtönzött párbajtér másik végében.
Enzo érdeklődve figyelte, ahogy a lány megigazítja a fogását a pálcán, majd olyan természetességgel helyezkedik el, mintha a mozdulatsor nem is tudatos döntések eredménye volna, hanem a testének valamiféle régen beidegződött, magától értetődő működése. Bal kezét a háta mögé tette, oldalát fordította felé, lábai pedig pontosan olyan állásba kerültek, amelyben egy profi párbajozó lábainak lennie kellett. Enzo nem tudta volna megmondani, miért éppen így kell állni, azt viszont még ő is felismerte, hogy Saoirse tartásában nem sok hely jutott a véletlennek. A sajátjában annál több.
Ha valaki ebben a pillanatban egymás mellé állította volna őket egy párbajtechnikáról szóló tankönyv illusztrációjához, Saoirse minden bizonnyal a helyes alapállás címszó alatt kapott volna helyet, Enzo pedig a munkafüzet egyik lapjára került volna, azzal a feladattal, hogy a kis oktondi nebulók karikázzák be rajta a hibákat.
A fiú mindenesetre nem zavartatta magát. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Saoirse sokkal többet foglalkozott párbajozással, mint ő. A lány történelmi összecsapásokat tanulmányozott, különféle technikákat gyakorolt, klubot vezetett, és minden bizonnyal olyan dolgokat is tudott a pálcás küzdelemről, amelyeknek Enzo még a nevét sem hallotta. Ő maga ezzel szemben leginkább lelkesedéssel, jó reflexekkel és meglehetősen gazdag fantáziával rendelkezett, amely tulajdonságok nem feltétlenül szerepeltek a hivatásos párbajozók legfontosabb követelményei között, de a fiú eddigi életében már számtalanszor bizonyultak hasznosnak.
És egyébként is, mi történhetett volna? Legfeljebb megátkozzák. Még az is jobb, mint unatkozni...
Enzót korábban is átkozták már meg, de az esetek túlnyomó többségében másnapra ismét egészen elfogadható állapotban volt. A varázsvilág egyik legnagyszerűbb találmányának éppen azt tartotta, hogy az emberrel történhetett szinte bármi, rendszerint akadt a közelben egy gyógyító, aki néhány pálcamozdulattal, vagy egy elixírrel helyrehozta őt. Természetesen ennek is voltak határai, de Enzo még nem igazán találkozott olyan helyzettel, amelyben a kockázatvállalás veszélyesebbnek bizonyult volna, mint az unalom. Az utóbbi ugyanis lassan, alattomosan ölte meg az embert, míg az előbbi legalább szolgáltatott néhány jó történetet.
A meghajlást Enzo a maga részéről kissé eltúlzott udvariassággal viszonozta, mintha legalábbis valamelyik középkori lovagi tornán készülne megküzdeni egy hölgy kegyeiért. Az a körülmény, hogy jelen esetben a hölgy kegyeiért magával a hölggyel kellett megküzdenie, különösen mulatságosnak tűnt számára, és ha lett volna még ideje, alighanem meg is jegyzi ezt. Saoirse azonban már számolni kezdett, Enzo pedig, bár továbbra is vigyorgott, valamivel biztosabban fogott rá a pálcájára.
Egy... kettő... három.
Az első ártás gyorsan érkezett, majd szinte azonnal követte a következő, aztán még egy. A lány támadásai rövidek, pontosak és céltudatosak voltak, hol a lábát, hol a felsőtestét, hol pedig a pálcát tartó karját vették célba, mintha egyszerre több irányból próbálná kitapogatni a védekezésének gyenge pontjait. Enzo azonban egyelőre egészen jól boldogult. Az első ártás elől egyszerűen félrelépett, a következőt egy gyorsan felhúzott pajzsbűbájjal hárította, a karja felé tartó varázslatot pedig egy hirtelen mozdulattal kerülte el. Mozdulatai nélkülözték Saoirse technikájának kifinomultságát, viszont volt bennük valami ösztönös fürgeség, amelyre a fiú mindig is büszke volt. Nem gondolkodott sokat azon, pontosan mit kellene tennie, látta, hogy valami közeledik, és igyekezett nem ott tartózkodni, ahová az várhatóan becsapódik.
Az utolsó ártás elkerülése után aztán Enzo könnyedén visszanyerte az egyensúlyát, majd a szabad kezével kisöpört a szeméből egy rakoncátlan hajtincset. Egy pillanatig úgy nézett Saoirse-ra, mintha egy színházi előadás első felvonását tekintette volna meg, aztán szándékosan nagyra tátotta a száját, és egy teátrális ásítást produkált.
- Most flörtölni próbálsz velem, hogy így simogatsz, vagy mi van? - nevetett fel, és a pálcájával könnyedén a lány felé intett. - Beindított a randiötlet, mi?
A vigyora egyre szélesebbre húzódott.
Persze nem gondolta komolyan, hogy Saoirse ennyit tudna csupán. A fiúban volt annyi józan belátás, hogy felismerje: a lány egyelőre nem különösebben igyekezett maradandó károsodást okozni benne, és valószínűleg ennél sokkal kellemetlenebb meglepetéseket is tartogatott számára. Csakhogy Enzo számára a párbaj egyelőre még mindig csak játék volt, és a játék akkor volt igazán szórakoztató, ha az ember közben egy kicsit az ellenfele idegeire is ment.
Most azonban ő következett. Pálcájával alig észrevehető mozdulatot tett, és szótlanul elvégezte az Invito bűbájt, amellyel az egyik, Saoirse mögött heverő letört ágat próbálta maga felé rántani úgy, hogy az hátulról, bokamagasságában keresztezze a lány lábait, és egy váratlan gánccsal kibillentse az egyensúlyából.
Ha sikerült a csel, akkor Enzo türelmesen megvárta volna, míg Saoirse feltápászkodik. Bármennyire is szerette a csibészséget, abban azért volt valami méltatlan, hogy az ember egy elbotló lányt kezdjen varázslatokkal sorozni.
Ha viszont Saoirse időben észrevette a közeledő ágat, kivédte vagy egyszerűen csak átugrotta azt, akkor kihasználva, hogy egy röpke pillanatra sikeresen elvonta a lány figyelmét, máris támadásba lendült volna egy kevésbé lovagias, ám annál mulatságosabb ártással, ami a roppantul hangzatos (Enzo örült, hogy képes nonverbálisan elvégezni a varázslatot, és nem kell hangosan is kimondania azt, félve, hogy beletörik a nyelve) Fronscresco névre hallgatott. Ezúttal a célja az volt, hogy a hirtelen megnyúló, bozontos szemöldökök Saoirse szemébe lógva megfosszák őt a látásától.
- Talán.
Enzo vigyora egy árnyalattal szélesebbre húzódott.
Az Invito bűbájjal megindított ág pontosan úgy lendült a lány lábai felé, ahogyan azt eltervezte, Saoirse azonban egyetlen ügyes mozdulattal megakadályozta, hogy a rögtönzött gáncs kibillentse az egyensúlyából. Enzo látta, hogy az ág eltalálja a lábát, és egy pillanatra már majdnem el is könyvelte magában a sikert, ám a lány ahelyett, hogy engedelmesen hanyatt esett volna, egyszerűen hátracsúsztatta az egyik lábát, és talpon maradt.
A következő varázslata sem járt nagyobb sikerrel. A Fronscresco fénycsóvája alig hagyta el a pálcáját, amikor Saoirse máris felkiáltott, és a felvillanó pajzsbűbáj már el is nyelte az ártást. Enzo csalódottan húzta el a száját. Pedig igazán kíváncsi lett volna, hogyan festene a lány két hernyóra emlékeztető szemöldökkel a homlokán.
Már éppen azon gondolkodott, milyen újabb kellemetlenséggel lephetné meg ellenfelét, amikor Saoirse ismét felemelte a pálcáját.
- Rupivestis!
Enzo hallotta a varázsigét, de a jelentésével nem volt ideje különösebben foglalkozni, a következő pillanatban ugyanis a fekete, hipofoltos kapucnis pulóvere olyan lendülettel indult meg felfelé a testén, mintha valaki láthatatlan kezekkel megragadta volna az alját, és megpróbálta volna letépni róla. Az anyag felgyűrődött a mellkasán, majd a vállainál is feljebb csúszott, Enzo pedig ösztönösen felemelte a karjait, hogy valamiképpen kiszabaduljon belőle, csakhogy a pulóver megakadt a feje és a karjai körül, teljesen eltakarva előle a világot.
Így esett hát, hogy Enzo MacRae, aki néhány másodperccel korábban még a Párbaj Klub elnökének párbajtudását volt szíves kinevetni, most a saját pulóverének fogságába esett. És miközben két karja valahol a feje fölött kalimpált, a látómezejét pedig egy meglehetősen leamortizált, de ettől függetlenül stílusos és meleg ruhadarab töltötte ki, két gondolat futott át az agyán.
Az első gondolata ez volt: Hát ez tényleg beindult!
Mert rendben, Enzo tudta magáról, hogy jóképű. Ezzel kár lett volna vitatkozni, hiszen a tükör minden reggel meglehetősen egyértelmű bizonyítékokkal szolgált e kérdésben. De azért arra még ő maga sem számított, hogy a lány ennyire hamar a tettek mezejére lép! Egy dolog elfogadni egy randimeghívást, és egészen más egy párbaj kellős közepén nekilátni levetkőztetni a másikat. Saoirse-ról ráadásul éppen az ellenkezőjét feltételezte volna: hogy ha egyszer valóban eljutnak egy randevúig, akkor az első fél órában legfeljebb a vajsörös korsójuk füle érhet össze, és még attól is elpirul majd. Ehhez képest tessék! Enzo már-már büszke volt magára, amiért ilyen felszabadító hatást gyakorolt a lányra.
A második gondolata azonban valamivel kevésbé volt hízelgő a varázslótársadalom egészére nézve. Mert ugyan mégis miféle elmebeteg találta ki, hogy szükség van egy olyan varázslatra, amellyel bárkiről egyetlen pálcamozdulattal le lehet tépni a ruhát? És ami még fontosabb: ki volt az a másik elmebeteg, aki ezt jó ötletnek találta, és engedélyezte, hogy a varázslat szabadon terjedjen? Legalábbis főbenjáró átoknak kellene lennie az ilyesminek, de nem… A sok szatír már jegyezte is föl a varázslatot a következő tanév tananyagába. Micsoda nagyszerű találmány! A perverzek és erőszaktevők bizonyára pezsgőt bontottak aznap. Ennyi erővel akár olyan varázslatot is alkothattak volna, amellyel észrevétlenül kábítószert lehet csempészni valaki italába. Vagy olyat, amellyel a gyanútlan járókelők zsebéből lehet kiemelni az értékeiket. Bár, ha jobban belegondolt, az utóbbira már ott volt az Invito, amelyet történetesen ő maga is alkalmazott néhány másodperccel korábban. Ez némileg gyengítette az érvelését, de Enzo úgy vélte, a jelenlegi helyzetében igazán nem várható el tőle, hogy következetes társadalomkritikát fogalmazzon meg.
Különösen úgy, hogy közben egyáltalán nem látott semmit.
A fiú még éppen megpróbálta volna kiszabadítani a fejét a pulóver nyakából, amikor valami egészen váratlan történt a lábaival. Azok ugyanis összezáródtak. Nem úgy, ahogyan az ember Hisztis Mirtill aberrált, kéjenc pillantásai közepette szorítja össze őket, hanem határozottan, ellenállhatatlanul, mintha a két végtag hirtelen úgy döntött volna, hogy a továbbiakban egyetlen közös egységként kíván működni. Enzo ösztönösen megpróbált korrigálni a testtartásán, de ettől csak elveszítette az egyensúlyát, és pofára esett, mint a zsíros kenyér.
Nem volt benne semmi elegáns, semmi hősies, és legfőképpen semmi olyasmi, amit egy későbbi visszaemlékezésben különösebben szívesen idézett volna fel. A fiú egy rövid, meglepett hangot hallatott, aztán néhány pillanatig csak mozdulatlanul feküdt ott, mielőtt nevetni kezdett volna. Aztán valahonnan a pulóver mélyéről felhangzott a hangja.
- Figyu, azt beszéltük, hogy párbaj ÉS randi. De ez a vetkőztetés plusz földre kényszerítés elég gyanús nekem… Viszont, ha kiröhögted magad, szabadíts már ki, légyszi. Belegabalyodtam ebbe a szarba.