Roxfort RPG

Karakterek => Rokuro Ishida => A témát indította: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 08. 28. - 09:04:04

Cím: 余白の美 Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 08. 28. - 09:04:04 Képzeld el, hogy kitekered egy madár nyakát, aztán eléd áll, és elmondja, milyen érzés. (https://www.youtube.com/watch?v=QMzM5XrBbAI) (https://i.pinimg.com/1200x/e2/b4/e1/e2b4e1056ca065fd3569941f5949e847.jpg) Daphné Ishida-d'Aboville , Július 17. TW: traumák, családn belüli erőszak, gyilkosság említése Hawaii tűnt a legadekvátabb helyszínnek némi rekreációra és mentális dekompresszióra. Gyönyörű tájak, egzotikus vegetáció, olyan növénytaxonok egész sora, amelyek mintha kizárólag arra várnának, hogy behatóbb vizsgálat tárgyává tegyük őket. Különös örömöt jelent számomra – és őszintén remélem, hogy kedves feleségem számára is –, hogy az itt előforduló növényfajok hozzávetőleg kilencven százaléka endemikus, vagyis a természetes areájuk erre a szigetcsoportosulásra korlátozódik.  Mások a trópusi paradicsomban való relaxáció végett keresik fel ezt a szigetet, ám mi a pihenés és idegeink nyugtatása mellett- sajnálatos módon megterhelő időszakon vagyunk tőle, gondolva itt kifejezetten a Japánban tartott esküvőnkre, melyen az Ishida család tagjai eddig soha nem látott módon voltak képesek megnyilvánulni, amit magam csak a tiszteletlenség abszolút csúcsaként tudnék meghatározni- elsősorban kutatási célzattal, illetve botanikai anyaggyűjtés végett érkeztünk ebbe a valóban lélegzetelállító környezetbe. A lélegzetelállítót itt akár literális értelembe is vehetjük, hiszen a levegő nedvességtartalma olyan mértékű kapilláris és statikus reakciókat indukál a hajszálaimban, hogy azok következetesen a szélrózsa valamennyi imaginárius irányába kívánnak meredezni. Ezt a jelenséget sem esztétikai, sem szociális szempontból nem tartom különösebben prezentálhatónak, és őszintén szólva már az is éppen elegendő, hogy Daphné kénytelen volt szembesülni vele. Daphné. Daphné Ishida-d’Aboville. Még mindig kissé abszurdnak érzem a tényt, hogy ténylegesen a feleségem, és bár ennek emocionális jelentőségét valószínűleg képtelen lennék megfelelő retorikai apparátussal verbalizálni – noha némileg illuminált állapotban, emlékeim szerint, tettem egy meglehetősen inadekvát és minden bizonnyal kínosan szentimentális kísérletet erre –, mégis kétségtelenül a világ egyik legprivilegizáltabb emberének tarthatom magamat, amiért egy ilyen rendkívüli individuumot tudhatok az oldalamon. Illata, mint a Plumaria, lépte könnyű, gondolkodása gyors, hangja pedig lágy, akár a tavaszi szellő érintése. Korábban nem feltételeztem, hogy a szerelem egyszerre lehet pszichés és neurokémiai folyamat, affektív állapot és fiziológiai reakciók komplex együttese, most azonban kénytelen vagyok konstatálni, hogy valami olyasmivel találkoztam, amely az érzelmi spektrumom eddig nem vizsgált tartományait aktiválta. Kifejezetten problematikus számomra ekkora amplitúdójú emocionális variabilitás adekvát kezelése, de egyelőre nem érzem szükségét annak, hogy patológiás jelenségként interpretáljam. Hálás vagyok neki azért, hogy az esküvőn az adott körülményekhez képest figyelemre méltó önfegyelmet és emocionális kontrollt tanúsított, miközben engem még a Koya no taki finom vízpermete sem volt képes olyan mértékben paraszimpatikus nyugalmi állapotba juttatni, hogy ne remegjek az indignációtól, amikor apám és anyám megjelentek. Nem tanúsítottak sem irántam, sem az iránt a nő iránt, akivel az életemet kívánom összekötni, minimális respektust sem. Daphné nem pusztán egy ruhadarabot öltött magára a kimonóval, hanem – saját kulturális identitásom szimbolikus kiterjesztéseként – bizonyos értelemben az én hagyományaimat is vállalta, ők pedig mindezt olyan megvetéssel szemlélték, amely már messze túlmutatott az egyszerű rosszalláson. A szertartást végig olyan arckifejezéssel figyelték, mintha valamilyen számukra intolerábilis rituális aberráció szemtanúi lennének, egészen addig, amíg a nagy és sérthetetlen Takeru Ishida végül a katanájáért nem nyúlt, majd nem átallott fizikai agressziót alkalmazni életem egyik legfontosabb eseményén, kizárólag azért, mert nem azt a személyt vettem feleségül, akit ő számomra kijelölt. Úgy látszik, a saját szégyenérzetének eliminálására nem talált adekvátabb módszert annál, mint hogy megpróbáljon megölni a násznép, a feleségem és a szentély papjainak színe előtt. Egy szent területen nem, hogy nem illik, de kifejezetten tiltott fegyveres konfliktust kezdeményezni, történjék az akár a Budō shoshinshū normatív előírásai alapján, akár azok teljes negligálásával. A szentély nem improvizált harctér, és különösen nem alkalmas arra, hogy valaki családi sérelmeinek fegyveres egzekúcióját ott hajtsa végre. Takeru ezzel nem csupán engem, a családomat és a szentély csendjét profanizálta, hanem – ha már a saját tradícióihoz való ragaszkodását ilyen vehemensen hangoztatja – a térséghez kapcsolódó En no Ozunu aszkéta szellemét is megsértette. Már nem hiszek olyan gyermeki, feltétlen fiduciával a kamik erejében, mint egykoron, mindazonáltal vannak olyan elemek a hit, a rítus és a tradíció közös kulturális korpuszában, amelyeket még a legszkeptikusabb embernek sem célszerű provokálnia. Nem öltem hát meg, pedig más vágyam sem volt, de senki nem olthat vért egy efféle kegyhelyen, főként nem egy tisztességes és megfelelően kiművelt szamuráj. Nem volt más választásunk, mint miután a házasság megköttetett, távozni a helyszínről egy előre odakészített zsupszkulcs segítségével. Nem tartottam magamat sem gyávának, sem pediglen gyengének.Amennyiben apám ismételten ellenem irányuló támadást kísérelne meg, nem látom szükségét annak, hogy hosszas deliberáció előzze meg a reakciómat: minden rendelkezésemre álló eszközzel térdre kényszeríteném, és végleg eliminálnám azt a testi objektumot, amelyből az utóbbi időben ennyi probléma eredt, gondolva itt becses fejére.  Legalább egy hete nem hallottam felőlük.Ezt Daphné előtt szándékosan nem verbalizáltam, mert nem állt szándékomban a nászutunk atmoszféráját az Ishida család újabb potenciális kalamitásaival kontaminálni. Mindazonáltal nehezen tudtam másként interpretálni ezt a csendet, mint valamiféle tájfun előtti meteorológiai és metaforikus nyugalmat.  A mai nap is kellemesen telt. Hoztam mintát többek között  egy Metrosideros polymorpháról, illetve egy általam még sosem látott polinéz kultúrnövényről, vagyis a Artocarpus altilisról, illetve vettünk néhány helyi árustól megvakat, amiket majd az én kedvesem elküldhet Élodie kisasszonynak néhány utasítással együtt. A dokumentációban természetesen szerepelni fognak a csíráztatáshoz, a hőmérsékleti optimumhoz, a vízigényhez és a későbbi szubsztrátumhoz kapcsolódó paraméterek is, hogy a növények idoneitásuknak megfelelő körülmények között gyökeret ereszthessenek, majd fokozatosan fejlődésnek induljanak. A naplementét az apartmanunk teraszáról kívántuk megtekinteni a bőséges vacsorát követően – az étkezés sajnálatos módon mind a fogások, mind a hotel vendégköre tekintetében kifejezetten hypertrófiásnak bizonyult –, amikor egy számomra túlságosan is ismerős bagoly jelent meg az ablaknál, majd csőrével szabályos ritmusban megkopogtatta az üveget. Természetesen azonnal felismertem, hogy a pompás japán fátyolosbagoly az Ishida család tulajdonában áll, lábára pedig levelet rögzítettek. Már ebből a kommunikációs protokollból is meglehetősen alacsony prognosztikai értéket tulajdonítottam az üzenet tartalmának. A madár óvatosan nyújtotta felém a lábát, szinte mintha átvette volna szüleim tartózkodó averzióját, miközben leoldottam róla az üzenetet. Ezzel egyidejűleg megjelent az a kifejezetten antipatikus, vörös színű kis jószág is, amelyet Daphné - számomra továbbra is nehezen érthető, de kétségkívül benevolens gesztusként - befogadott. Ezúttal legalább nem a pamlagba volt oly kedves kamuflálni magát, hogy egy óvatlan pillanatomban biztosan rá legyen szerencsém ülni. A madár várakozik, mintha csak kérdőn nézne rám, érdeklődvén, hogy van-e mondandóm a szüleim, kiváltképp apám számára, de megrázom a fejem és útjára indítom. Az egyetlen kommunikációs eszköz, amit vele kapcsolatban kívánok használni, a kardom. -前代未聞だ!-dörmögöm, miközben a teraszra lépek, ahol Daphné már vár, illetőleg kiengedem hozza a rút kölyökmacskát is-しかし、それは驚くべきことではありません。 Természetesen kalkuláltam annak a lehetőségével, hogy a családi nexus részleges vagy teljes abalienációjára kerül sor, különösen financiális értelemben. Erre az eventualitásra megfelelően preparáltam magamat attól a pillanattól kezdve, hogy Daphné volt olyan kedves, nekem adta a kezét. A mostani fejlemény azonban még az én meglehetősen tág toleranciaküszöbömet is meghaladja. -Kedvesem, ha kívánsz jól szórakozni, ezt a tréfát hallgasd-nézek fel a levélből, már-már szórakozottan mosolyogva. Engem Takeru Ishida már nem bánthat.-A mélyen tisztelt apósod és anyósod ugyanis úgy döntöttek, hogy kitagadnak, és mindezt a kommunikációs elegancia jegyében írásban is tudomásomra hozzák. A továbbiakban pedig azt kívánják, hogy mindketten szüntessük meg az Ishida név használatát, mivel sem mi, sem pedig jövőbeli – idézem – „korcs” – utódaink nem vagyunk rá méltók. Micsoda bohózat! Micsoda rettenetes vicc! Micsoda formidábilis, már-már eklatáns abszurditás. Ha mindezt nem saját kezűleg olvasnám, bizonyára falláciának vagy valamilyen groteszk családi anekdotának vélném. Japán mondatok fordítása: 1: Hallatlan, ám nem meglepő. Cím: Re: 余白の美 Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 08. 29. - 17:50:16 when you think it can’t get any worse… think again Roku 2006. július 17. TW: családon belüli erőszak, gyilkosság említése Annyira hihetetlen, hogy itt vagyunk Hawaii-on. Talán még hihetetlenebb, hogy a férjemmel. Azt hiszem, az elmúlt időszak után mindkettőnkre ráfér a pihenés, és egy kicsit… távol lenni mindentől, és kikapcsoló jelleggel valami olyasmivel foglalkozni, ami mindkettőnket maximálisan fel tud tölteni, nevezetesen, megismerkedni Hawaii egyedülálló florájával. Legnagyobb örömömre - mely örömben egészen bizonyosan kedves férjem is osztozik - volt szerencsénk többek között a súlyosan veszélyeztetett Cyanea truncata-t is személyesen szemügyre venni (amit a helyiek, mint megtudtuk, hāhā-nak neveznek), ami botanikai szempontból igazán különleges élmény volt, és ami növény része az itt endémiásan előforduló több, mint ezer fajnak. Annyira ritka, hogy a Hawaii szigetcsoportból is összesen csak kettőn található meg. Egyszerűen… lenyűgöző ez a hely, és attól tartok. az a pár hét, amit előreláthatóan itt tervezünk tölteni, sem lesz elegendő mindenre. És… többek között arra is rájöttem, hogy Hawaii változatos növényvilágánál csak egyetlen egy szebb dolog van: amikor Roku rám mosolyog minden reggel, napközben és este, és az a nehezen leírható, boldog érzés, ami ilyenkor átjár minden alkalommal. Vagy, hogy milyen hatással van a hajára a páratartalom, amit ő talán nem írna le olyan pozitív szavakkal, mint én, ellenére annak, hogy semmi kivetnivalót nem találok ebben sem, ami őt illeti. És még megannyi apró, csodálatos dolog vele kapcsolatban, amit még a növények megismerésnél is jobban élvezek. Azt hiszem, még azt is csak most kezdem felfedezni, hogy mennyiféleképpen lehet szeretni valakit. Néha még mindig nehezen tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént, hogy itt vagyunk, ő meg én, együtt, és… és itt is leszünk. Még annak ellenére is, ami Japánban történt, hogy majdnem... Minden erőmmel igyekszem a jó dolgokra fókuszálni, amikor eszembe jut. A csesznyevirágos kimonomra. Rokura a sötét színű, ünnepi yukatájában. Kuya-no-taki lélegzetelállító vízesésére, és arra a tudatra, hogy itt fogok hozzámenni a férfihoz, akit szeretek. Roku arcára, amikor a szentély előtt álltunk, amikor szorítottam a kezét annak reményében, hogy segítsek neki megnyugodni, elterelni a figyelmét, ha csak egy kicsit is. Amikor felhúztuk egymás ujjára a jeggyűrűinket. Amikor hivatalosan is férj és feleség lettünk. Erre akarok gondolni, erre akarok emlékezni, ezekre az érzésekre, a boldogságra, nem… nem minden másra. Hiába tudtam, hiába számítottam rá, hiába figyelmeztetett Roku is, hogy az apja és az anyja finoman szólva is… nem lesznek elragadtatva a házasságkötésünktől, és valószínűleg tiszteletüket is fogják tenni az esküvőn, hogy ezt ki is fejezzék irányunkba. Ennek ellenére mégis… reménykedtem az utolsó pillanatig, hogy talán… talán mégsem jönnek el. Hogy talán pont lekésik a szertartást. Hogy nem fognak végig úgy nézni ránk, mintha a lehető legnagyobb bűnt követnénk éppen el azzal, hogy össze szeretnénk házasodni, mert nem úgy tesszük, ahogy ők azt már jó előre kigondolták. Azt gondoltam, még akkor is, hogy talán ennyivel megelégszenek, majd távoznak, és soha többé nem kell látnunk őket. Még mindig nem tudom elhinni, és tudom, hogy a szüleim sem, hogy mindenkit annyira sokként ért az, hogy… az apósom képes volt… nem csak a hely szentségét nem tisztelni semennyire, de még… még a saját fiát is megtámadni. Hogy képes lett volna meg… meg is ölni, ha nincs a zsupszkulcs. Vagy anya, hogy megnyugtasson, és aki szerintem még mindig magát hibáztatja, hogy nem tudott közbelépni hamarabb. Vagy apa, aki ellátta utána Roku sérüléseit. Nem lehetek elég hálás értük, és természetesen a férjemért sem. Valahol talán azért is hálás lehetek, hogy valamiért kibírtam sírás nélkül, amíg visszaértünk a szállásra. Azóta szerencsére egyikükről sem hallottunk. Ez véleményem szerint így van jól, és így is maradhatna a továbbiakban. Szerencsére van itt elég dolog, ami lefoglal minket és amivel sokkal kellemesebben tölthetjük az időt. Mintát vettünk több növényből is, és még különleges magvakat is tudtam szerezni Élodienak, amik az instrukciókkal, és a levelemmel együtt már úton is vannak felé, remélem, örül majd nekik. Az ölemben egy gyümölcstálat egyensúlyozva figyelem a naplementét és élvezem a frissítő, sós levegőt, amikor hallom, hogy nyílik a teraszajtó. Sajnos még nem rendelkezem megfelelő japántudással, hogy értsem, Roku mit mond (de feltett szándékom ezen változtatni, minden nap gyakorlom az írásjeleket is), de valahogy a hangsúlyából ítélve, valamitől nem felhőtlenül boldog. Ennek ellenére rámosolygok, még ha kérdő tekintettel is. Mégis miféle… tréfa? Hitetlenkedve vonom fel a szemöldököm, ahogy ismerteti a levél tartalmát. Azt hiszem, ezen a ponton talán nem kellene meglepődnöm ezeken a fejleményeken, talán… számítottam is rá valahol, figyelembe véve az eljegyzésünk körülményeit, Roku tradicionális családját és minden mást, de… valahogy még ezzel együtt is megdöbbent. - Gondolom, az, hogy ezt a nászutunkra időzítették, csupán véletlen egybeesés - jegyzem meg enyhe szomorúsággal kevert szarkazmussal, ami ugyan alapvetően egyáltalán nem jellemző rám, de azt hiszem, Takeru Ishida rettenetes dolgokat képes csinálni a körülötte lévő emberekkel, ahogyan annak… első kézből szemtanúja is lehettem. Arrébb húzódom a nyugágyon, hogy helyet csináljak Rokunak, és felveszem az ölembe a macskát, részben azzal a céllal, hogy megakadályozzam, hogy Roku esetleg megint véletlenül ráüljön, részben azért, hogy simogatni tudjam. Még mindig annyira rettentően kicsi. - Nem áll szándékomban megszüntetni az Ishida név használatát - folytatom az előbbi gondolatmenetet. Emlékszem, hogy mennyire boldoggá tett, hogy felvehettem Roku nevét, hogy még egy dolog össze fog majd kötni minket, és őszintén remélem, hogy az apja ezen a levélen kívül semmilyen másik módon nem fogja tudni ezt elvenni tőlünk. Szeretem ezt a nevet, szeretem Rokut is, nem… ez teljességgel abszurd. Közben közénk rakom a tálat, hogy ő is tudjon belőle venni. A házigazdáink bőségesen elláttak minket szezonális gyümölcsökkel, azt hiszem, talán a licsi lehet a kedvencem. - Jobb, ha apád megbarátkozik a gondolattal, hogy a gyerekeink is, ha lesznek, ugyanúgy az Ishida-d’Aboville nevet fogják viselni. És igazán nem kell aggódnia, mert nem fogja látni a szerinte méltatlan utódainkat - sóhajtok, ahogy nekidőlök a vállának. Ha lesz is gyerekünk valamikor később, egészen biztos vagyok benne, hogy nem akarom majd, hogy az apósom találkozzon velük. Ha csak egy mód van rá, én magam sem szeretnék találkozni sem vele, sem az anyósommal, soha többé. Bőven elég, ha… néha látom a rémálmaimban, de olyankor csak szorosabban odabújok Rokuhoz, és megnyugszom attól, hogy itt van, mellettem van, és minden rendben van. Hogy itt nem érnek el minket a szülei, és semmi és senki más sem bánthat minket. Kivéve ezt a levelet. Tudom, hogy nem rajtam múlt - hogy Roku kapcsolata a szüleivel tőlem függetlenül se volt jó, hogy ha az apja indokot akart volna találni arra, hogy kitagadja, azt megteszi nélkülem is, de… ennek ellenére nem tudom valahol mégis felelősnek érezni magam ezért az egészért. Még akkor is, ha sosem döntenék másképp. Felsóhajtok, ahogy arccal Roku felé fordulok. Bár szórakozni igyekszik rajta, talán az én kedvemért, talán a sajátjáért, és talán valóban nem lehet komolyan venni vagy máshogy megbirkózni ezzel az egésszel, és mégis… - Tudom, hogy tulajdonképpen szóban már az esküvőn is kitagadott, de… hogy érzed magad most, hogy már hivatalos? - kérdezem nyugodt hangon, miközben finoman megérintem a karját. Cím: Re: 余白の美 Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 09. 18. - 18:48:56 Képzeld el, hogy kitekered egy madár nyakát, aztán eléd áll, és elmondja, milyen érzés. (https://www.youtube.com/watch?v=QMzM5XrBbAI) (https://i.pinimg.com/1200x/e2/b4/e1/e2b4e1056ca065fd3569941f5949e847.jpg) Daphné Ishida-d'Aboville , Július 17. TW: traumák, családn belüli erőszak, gyilkosság és szexuális devianciák említése A levéllel, illetve a benne foglaltak kognitív feldolgozásával csaknem szimultán érkezett a düh is. Éreztem, ahogy az indulati reakció fiziológiai komponense végigterjed rajtam, egészen addig a pontig, ahol már szinte égette a torkomat, mindazonáltal semmi kedvem nem volt Daphné előtt manifesztálni, szerencsére az indulat viszonylag hamar átadta a helyét valamiféle szürreális szórakozottságnak, amely bizonyos értelemben sokkal tolerálhatóbb pszichés állapotnak bizonyult. Nevetségesnek találtam ugyanis ezt a kétségbeesett kapálózást valami ellen, ami már végbement, lezárt faktummá vált, és amelyet sem megváltoztatni, sem pedig meg nem történtté tenni nem állt szándékomban. Elegánsabb és intellektuálisan koherensebb eljárás lett volna részükről, ha egyszerűen beletörődnek a történtekbe, majd gondoskodnak róla, hogy az öröklésből kizárjanak, ezt követően pedig permanensen megszüntetik velem a kapcsolatot, és úgy kezelik a létezésemet, mintha meghaltam volna. Rituálisan akár el is temethették volna az emlékemet: elégethették volna mindazt, amit magam után hagytam, a hamvakat pedig megfelelő ceremoniális keretek között szétszórhatták volna valahol, ahol legalább a természet közömbössége biztosítja a szükséges diszkréciót. Ehhez képest ismét csalódnom kellett bennük, ami már-már habituális mintázatnak tekinthető. Úgy tűnik, egyszerűen nem rendelkeznek elegendő érzelmi és szociális maturitással ahhoz, hogy egy potenciális konfliktust csendesen, békésen, lehetőleg további destrukció nélkül oldjanak meg. Pedig ha valakivel konfliktusba kellett volna kerülnöm, annak logikusan a volt menyasszonyomnak és a családjának kellett volna lennie. Ők legalább képesek voltak feldolgozni azt az egyszerű kauzális összefüggést, hogy miért nem lenne célszerű, ha elvenném a lányukat, majd minden különösebb hisztéria nélkül hozzájárultak az eljegyzés felbontásához, azon indoklással, hogy engem elégtelennek találtak potenciális vőként, hiszen valóban az lettem volna. Ennek fényében némileg abszurdnak találtam, hogy több jovialitást várhattam egy számomra teljesen idegen családtól, mint a sajátomtól. Sőt, pontosabban fogalmazva: két idegen családtól, amennyiben a d’Aboville családot is ide sorolom, akiknek az égvilágon semmilyen obligációjuk nem volt arra, hogy olyan szívélyességgel és generozitással fogadjanak, ahogyan tették. Még azt sem vettem volna különösebben zokon, ha az apósom egyenesen gyűlölt volna, hiszen a semmiből tűntem fel az életükben, Daphnénak gyakorlatilag nem udvaroltam, hanem egy meglehetősen hirtelen fellépő affektív impulzus következtében elragadtattam magam — bár az elhatározás maga korántsem volt impulzív természetű —, és az esélytelenek csaknem filozofikus nyugalmával megkértem a kezét. Egy normális eljegyzés nem így szokott végbemenni, bár nem is úgy, ahogyan engem ígértek annak a másik ifjú hölgynek.Látatlanul, ismeretlenül, mindenféle személyes preferencia vagy interperszonális kompatibilitás vizsgálata nélkül, mintha nem is egy emberi lény házasságáról, hanem egy tenyésztési célra kijelölt bikáról rendelkeznének, amelynek egyetlen releváns attribútuma a származása és a reproduktív kapacitása.  Nem is azért voltam olyan dühös rájuk, amit velem tettek. Az nem számított, már régen elrontottak, de, nem sikerült eradikálniuk belőlem mindazt, ami még szépnek vagy normálisnak nevezhető, és ezt utólag kifejezetten fontos eredménynek tartottam. Képes vagyok szeretni. Képes vagyok törődni valakivel. Képes vagyok romantikus érzelmeket kialakítani, ragaszkodni, kötődni, sőt, horribile dictu, bizonyos esetekben még kompromisszumot is kötni. És a lényegesebb tény az volt, hogy az ezer lehetséges ember közül megtaláltam azt az egyet, akivel mindezt meg is akartam tenni. Ezt pedig nem vehették el tőlem.  A haragom valódi etiológiai háttere ezért egészen más volt: felzaklatták és megrémítették a feleségemet. Tönkretették az első esküvőnket, és azt is csak mérsékelt meglepetéssel venném tudomásul, ha mindezek után Daphné a japán kultúra egészére valamiféle negatív konnotációval tekintene, holott objektív megítélésem szerint a népem kulturális örökségénél esztétikai, filozófiai és spirituális értelemben is nehéz volna szebbet találni. És mindezek után képesek elküldeni ezt a levelet, amiben őszintén meglepett, hogy még csak meg sem említették azt a további, feltehetően szerintük eklatáns tiszteletlenséget, amelyet azzal követtem volna el, hogy az ő dicsőséges nevük mögé merészeltem felvenni  feleségem állítólag alávaló és tisztátalan nyugati nevét. Van egy olyan érzésem, hogy a gondolat maga megszületett, azonban ezt már anyám az illem nevében cenzúrázni kényszerült. Meglehetősen kevés illem volt azonban apámban azon a napon, mikor rám támadott a szentélyben, ha pedig bennem sem lett volna több, megölhettem volna. Végül is…mióta az eszemet tudom, terveztem végezni vele. De nem egy ilyen helyen és nem az előtt a nő előtt, akibe teljes szívemből szerelmes vagyok,semmiképpen sem a nevelőszülei előtt, akik a találkozásunk első perceitől kezdve gyakorlatilag minden különösebb előzetes anamnézis vagy bizalmi garancia nélkül képesek voltak engem el- és befogadni.  A hawaii-i levegő nehéz volt a párától, ahogy kiléptem a balkonra, és Daphné kérdése is némileg terhelt volt a szarkazmustól, ám engem ez megmosolyogtatott. Hagytam, hogy felvegye a rendkívül apró állatot, és csak utána ültem mellé a nyugágyba, magamba szívva a közelgő eső, a gyümölcsök és a csodálatos feleségem illatát, a levelet pedig az előttünk álló kisasztalra helyeztem. Még fontolgattam, hogy elégessem-e vagy sem. -Esetükben nincsenek véletlen egybeesések, kedves-nézek rá és megsimítom a vállát. Igazán nem érdemli meg, hogy a szüleim sértettségével és kicsinyes ostobaságaival kelljen foglalkoznia a nászútján. Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy sokkal jobbat is kaphatott volna nálam, hiszen nem csupán -objektív szemmel nézve is- gyönyörű, de intelligens és jólnevelt is, ami a mai világban meglehetősen ritka és becsülendő kincsnek minősül. Elveszek egy rambutant és elharapom a lédús gyümölcsöt. Igazán jól esik, hogy így ragaszkodik a nevemhez, még ha olyan rettenetes autokrata emberekhez is tartozik, mint az apám, vagy az ő apja. Sokat elmond kettejük kapcsolatáról az is, hogy rendkívül ritkán találkoztam a nagyszüleimmel, és akkor is tartózkodó módon viszonyultak hozzám, holott apám láthatóan elvette a nőt, akit szántak neki, és a megfigyelhető interperszonális dinamika alapján hajlamos voltam azt feltételezni, hogy házasságának csaknem minden egyes percét gyűlölte. Ennyit ért tehát az engedelmessége. Egy tartós, melegségtől mentes, érzelmileg deprivált kapcsolatot, amelyben mindenki teljesítette az elvárásokat, és cserébe senki sem kapott semmit, amiért érdemes lett volna teljesíteni őket.             Volt időm obszerválni, hogy a mi családunk alapvető interperszonális struktúrájában mennyire különbözik d’Aboville-ékétől, akik valódi szeretettel és megértéssel fordultak egymás felé, sőt a külvilág felé is, néhol pedig még arra is sor került, hogy fizikai érintkezéssel mutassák ki összetartozásukat, ami számomra családi színtéren egy meglehetősen ritka dolog volt. Meglepődöm azon, hogy utódokat említ. Erről sosem beszéltünk egymással, nem is véletlen, hiszen még a nászt sem háltuk el, éppen ezért találtam meglehetősen komikusnak, hogy apám volt olyan figyelmes, hogy a lehetséges szaporulatról is említést tegyen, mintha a házasságunk elsődleges funkcióját máris reproduktív kapacitásunk maximalizálásában kellene meghatározni. Természetesen kívánatosnak találtam Daphnét, de nem éreztem olthatatlan vágyat arra, hogy szexuálisan közeledjek felé, mivel ő sem adta jelét annak, hogy ezt várná tőlem, másrészről viszont a múltban már megosztottam vele, hogy ebből az aspektusból megközelítve meglehetősen hibásnak bizonyulok. Biztos voltam benne, hogy sosem okozna nekem fájdalmat, még akkor sem, ha erre külön kérném, így egyelőre kapcsolatunk ezen része nem került megélésre. Érdekes módon úgy véltem, ez egyikünknek sem okozott különösebb diszkomfortot. A közös ágyban béke és nyugalom honolt, én pedig nem is vágytam másra. Kérdésére elgondolkodva pillantok a felhősödő égre és megfogom a kezét. Meleg és puha, tulajdonképpen olyan, mint Daphné egész személyisége ezzel az örök megérteni akarással, amit igazán nemesnek találtam benne. Nemesebbnek, mint bármit, ami megvolt az aranyvérű szüleimben, akik híres szamurájuk házából származtak. -Nos, nem érzek semmi különöset. Csak rémesen sajnálom, hogy látnod kellett azt a borzalmas párbajjelenetet. Részemről már évekkel ezelőtt is kitagadhatott volna, gyermekkorom óta tudom, hogy nem akarok a családjához tartozni. A legjobb, amit tehet velünk, az, hogy távol marad. Esőre áll, érzed az illatát? Cím: Re: 余白の美 Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 10. 11. - 13:18:10 when you think it can’t get any worse… think again Roku 2006. július 17. TW: családon belüli erőszak, gyilkosság említése Elgondolkozva simogatni kezdem az ölembe vett kismacskát, miközben az előttünk lévő asztalon lévő levelet nézem. Nem is igazán tudom, mit gondoljak róla. Nem tartalmaz semmilyen új információt, mert mindezt kicsit más szavakkal már meghallgattuk az esküvőn, és mégis… egészen felfoghatatlan az a fajta utálat, amivel a szülei Roku felé fordulnak. Mert utálniuk kell, ebben biztos vagyok, bármennyire is tagadni akartam magamban, ezt már én sem tudom szebben, finomabban megfogalmazni. És ennek a gondolata… hogy valaki utálhatja az én csodálatos férjemet, azt a férfit, akivel összekötöttem az életemet és akit én teljes szívemmel szeretek, az… egyszerre tölt el mérhetetlen szomorúsággal és valahol mélyen… tehetetlenséggel, csalódottsággal és haraggal is. Számítottam rá, hogy engem nem fognak kedvelni. Elvégre azzal, hogy hozzámegyek a fiukhoz, megszakítunk valamilyen évszázados társadalmi koncepciót, nevezetesen a vérvonalukat, meg bizonyára a jó viszonyukat a férjem eredetileg kirendelt menyasszonyával és annak családjával. Így erre… erre fel voltam készülve. Hogy nem fognak örülni, hogy lesznek következményei, hiszen mindennek vannak, de vállaltam ezeket, amikor igent mondtam Rokunak, amikor hozzámentem. Sokat gondolkoztam rajta, vajon valóban ilyen szörnyű dolgot teszünk-e azzal, ha szeretjük egymást, ha ezzel egyébként ténylegesen… senkinek nem ártunk. Mert ha Roku elvette volna azt a lányt, mindenki boldogtalan lett volna egész hátralévő életében, így viszont… mi kaptunk egy esélyt boldogok lenni, és csak reménykedni tudok benne, hogy az a japán lány is. Annál mindenképpen jobban járt, mint amit eredetileg elterveztek neki,és remélem, jól van - sosem akartam neki rosszat, még ha gyakran el is fog a bűntudat miatta, még úgy is, hogy próbáltuk a lehető legkedvesebben megírni neki a hírt, hogy fel lesz bontva az eljegyzése. Tisztában voltam vele, hogy a jövendőbeli apósomék nem lesznek elragadtatva tőlünk, a házasságunktól, meg tulajdonképpen semmitől sem, bár az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy esetleg mégsem jönnek el, ezzel is kifejezvén ellenszenvüket és tiltakozásukat, de… de arra nem voltam felkészülve, ami valójában történt. Hogy részt vesznek az az esküvőn csak azért, hogy… az apósom meg akarja ölni a férjemet. Előttem, a szüleim előtt, nem törődve semmivel és senkivel, még a hely szentségével sem. Még sosem láttam Rokut annyira dühösnek, mint az első esküvőnk után. Talán ha kevésbé aggódom érte, én is inkább dühös lettem volna, mégis, nem hibáztattam ezért, vagy kértem, hogy hagyja abba, amíg nem sikerült megnyugodnia. Talán csak magamat, valahol, hogy nem tudtam többet tenni, hogy talán nem közvetlenül, de… közöm volt hozzá. Mert ez nem történt volna meg, ha Roku elveszi a számára előre kirendelt, ismeretlen lányt. - Igazán leköteleznek, hogy gondoltak ránk - folytatom, hasonló szarkazmussal. - Mennyire szükséges aggódnunk, hogy véletlenül esetleg személyesen is tiszteletüket teszik nálunk? - kérdezem, miközben veszek egy darab ananászt, bár csak részben gondolom komolyan. Talán ennyi energiát már ők sem tennének bele abba, hogy… harmadszorra is kifejezzék, mennyire nem értenek egyet tulajdonképpen semmivel, ami velünk kapcsolatos, és, ha eddig nem lett volna elég egyértelmű, akkor harmadszorra is kitagadják Rokut. Nem igazán gondoltam át, hogy mit mondok, annyira felháborított, amit az apósom írt, így látom a férjemen, hogy meglepődik, amikor megemlítem a potenciális gyerekeinket. Azt… azt hiszem, tulajdonképpen, felhozhatom ezt most is. Az idegességem legalább tudom, hogy a témának szól, nem Rokunak. Egyébként is gondolkoztam ezen már… egy párszor, annak ellenére, hogy ezt a témát elkerültük egészen eddig, ahogyan az ide kapcsolódó… minden mást is. Miattam, elsősorban, és nem lehetek elég hálás neki, érte, amiért ennyire figyelmes és türelmes velem, látszólag teljes természetességgel mintha… mi sem lenne ennél egyértelműbb. Szeretném elmondani neki, hogy pontosan mi is az… oka annak, hogy még nem feküdtünk le egymással, mert természetesen nem az, hogy ne találnám vonzónak. Bár az igazat megvallva, különösebben nem vágytam arra, hogy szexuális módon is együtt legyünk, amikor annyi minden mást is tudunk csinálni, ami csodálatosan boldoggá tesz, úgy tűnt, hogy mindkettőnket, és valamiért nem is éreztem úgy, hogy bármi hiányozna a házasságunkból, és úgy láttam, hogy ő sem. De talán előbb… kezdjük ezzel. - Mármint… tudom, hogy erről még… még nem beszéltünk - egy pillanatra elhallgatok, így csak a macska hangos dorombolás az, ami megtöri a csendet, mielőtt folytatnám. A másik kezemmel Roku ruhaujját kezdem el piszkálni. - Nem is igazán… vagyok biztos benne, hogy… egyáltalán szeretnék-e, de… te… gondolkodtál már ezen? A… gyerekeken - felnézek rá, és az arcát fürkészem, miközben próbálom magamban is helyretenni ezt az egészet. Eddig, amíg a családalapítás csak egy távoli, megfoghatatlan dolog volt, minden annyira… előre kitaláltnak és egyértelműnek tűnt. Beauxbatons. Egyetem. Házasság. Gyerekek. Nem elmélkedtem azon, valójában szeretném-e, vagy csak ez tűnt a leglogikusabb következő lépésnek. És még mindig… még mindig nem tudom, pedig tudom, hogy biztosan az lenne az elvárt dolog, hogy ezzel tisztában legyek, ennyi idősen, pláne ha már meg is házasodtam, de hirtelen, egyszerűen csak… rettentően bizonytalannak érzem magam. - Érzem, és olyan… olyan csodálatos. Ez az egyik kedvenc illatom, itt egészen más, ahogy keveredik a helyi növények és virágok illatával, nem gondolod? Még a pára sem zavar. Gyönyörű helyszínt választottál - elmosolyodom, ahogy megfogja a kezem. Még mindig elmondhatatlanul boldoggá tesz, ha foghatjuk egymás kezét, pedig annyira kis dolognak tűnik minden más mellett, és mégis… azt hiszem, sosem szeretném, ha elmúlna ez az érzés, a melegség, ami átjár ilyenkor, pont, mint amikor először fűzte össze az ujjainkat, és azóta is, minden alkalommal. Talán ezért is nézem most inkább az arcát, és nem az eget, miközben mélyet lélegzem a párás hawaii levegőből, de így, hogy itt ülök mellette, annak jelenleg inkább nedves föld, növény, és Roku-illata van. Hagyom, hogy megnyugtasson ez, és a közelgő eső illata, ahogy általában is szokott. Valamiért az az érzésem, hogy szükségem lesz rá. - Kedvesem, én nem a párbajjelenetet bánom, bármikor és bármeddig szívesen nézem, ahogy kendózol - simogatom a kézfejét. A macska közben összegömbölyödött, és elszundított az ölemben, ő bizonyára nem aggódik semmin sem, ahogy a cicák általában nem szoktak. - Ha nem kellett volna miattad aggódnom, kifejezetten… élveztem is volna. De… túlságosan féltettelek. És nem a te képességeidben nem bízom - nézek fel rá, miközben tovább simogatom a kezét. - Hanem apádban. Hogy nem-e próbált volna… nem tudom, bármit. Bármit… kinézek belőle, ezek után - vallom be, bár bizonyára nem leszek ezzel a véleménnyel egyedül, tekintve, hogy ha ő nem így gondolná, nem érkezett volna karddal az esküvőnkre. Megvannak a magam teóriái arról, hogy ennek mi az oka, apró puzzle darabok, amiket próbálok összerakni, kizárólag azért, hogy jobban érthessem Rokut. És bár sosem erőltetném, hogy mondjon el valamit, amit nem szeretne, és ezt tudja is, és nem tudom, mit válaszol majd, de óvatosan mégis rákérdezek. - Gyerekkorod óta? Valóban nem… olyannak tűnt, ami… újonnan kezdődött volna. Apád mindig is… ilyen volt veled? Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC Magyar fordítás: SMF Magyarország