Roxfort RPG

Szórakozottan tekergeted a régi varázsrádiót a nappaliban. Elteltek az első nappalok és éjjelek, mióta visszatértetek Ammanból, bár a nagy visszatérés legfeljebb a pszichopata apádnak jelent bármit.

Ha ez is a hely, ami most menedéket nyújt neked, és melynek alapjaiba mélyen bevésődtek a Dreadmoorok emlékei, számodra Nebraska végtelen kukoricaföldjei és a birtokotok körül terpeszkedő, elhanyagolt és elvadult földek semmivel sem otthonosabb, mint bármelyik szoba, amit valaha elhagytál. Meg kell még tanulnod elengedni Amman napfényben kifakult mészkőházait, a dombokra kapaszkodó utcákat, és azt a különös órát alkonyat előtt, amikor az egész város arany színűvé változott. Még ha jelenleg nem is biztonságos számotokra – hisz a Noctua okkal menekített ki titeket onnan - , Nebraska akkor is idegen marad előtted.

Nem hitted, hogy működni fog még a rádió, most mégis úgy tűnik, hogy a vastag porfelhőt leszámítva nincs vele semmi probléma. Kiválasztod a csatornát, amit a reggelid mellé hallgatnál.

Egy népszerű zenész, Lorcan d'Eath számát hallgatod a rádióból. Te is ismered a dalt – annak sikere átívelt az Óceánon, és eljutott még oda is, ahová Requiem Dreadmoor száműzte magát a Felsőház utasítására. Szádra veszed a dallamot, és együtt énekeled azt az énekessel. Meglehetősen felszabadítónak találod.

Még akkor is dúdolod a dalt, amikor az véget ért, és a műsorvezető hangja veszi azt át. A gyors időjárás jelentést követően a MACUSA legújabb intézkedéseit és a Salem Hagyatéka Párt sikereit hallgatod azokról a lépésekről, amiket a varázslótársadalom megóvása érdekében tesznek. Nem érted annyira a politikát, igazából nem is érdekel – ha engem kérdezel, ostoba vagy hozzá - , de tudod, hogy Siofra nénéd szeretné, ha részt vennél a játszmájukban. Majd valami Trimágus Tusa elemzésébe fog bele, amit megint nem igazán értesz. Nem tudod, mi az. Örülsz, hogy aztán újra inkább egy számodra ismeretlen, de pörgős dal szólal fel a rádióban ezután.

Bátyádra mosolyogsz dudorászás közben, amikor az betér a nappaliba, nyomában szerencsétlen házimanótokkal, akit képtelenek vagytok végre tisztességesen eltemetni.

Figyelmed a szemközti könyvespolcra terelődik. A sötét faállvány egészen a mennyezetig ér, polcait azonban vastag pókháló és por borítja. Rigor Mortis nem épp a leggyorsabb házimanó a világon.

Pálcádért nyúlsz, hogy lesöpörd róla az évtizedek elhagyatottságának nyomát. A legtöbb kötetet Requiem magával vitte, amikor elhagyta az Államokat, más könyveket pedig a Felsőház kobzott el. Minden évben beszélgetsz Siofra nénéddel. Talán ő tudja, hogy hol lehet a Dreadmoor könyvtár azon része, melyet apád nem tudott magával vinni. Azt azért nem hiszed, hogy tűzre vetették volna a tudást, még ha a Felsőház nem is gyakorolja azt, amiben apád és bátyád olyan mesteriek.

Neked nem adatott meg a tehetség a húshoz, jó érzéked van viszont máshoz.

Lassan eloszlik körülötted a porfelhő, és láthatóvá válik, mi maradt az egykori gyűjteményből. Csak pár könyv maradt, ami elkerülte a Dreadmoorok figyelmét, melyek közül kettő szúr szemet számodra különösen.

Egy vékony, ütött-kopott példányt veszel a kezedbe a Bogár Bárd meséiből. A gerince már alig tartja magát, a borítóra festett alakok pedig sértődötten húzódnak a képkeretük szélére a több évtizedes elhanyagoltság miatt. Giles unokaöcséd (vagy unokatestvéred? borzalmasan bizonytalan vagy a pontos megnevezésben a kusza családfátok láttán) bizonyára méltatlankodna rajta rendesen, ha ezt látná.

Természetesen ismered történeteiket, ahogyan azt ismeri minden varázslógyerek, talán mindegy is, a világ mely táján nőttek fel. Eljelelsz a bátyádnak, hogy nézze csak, milyen fogást találtál, mielőtt felcsapnád azt, hogy átéld ezeket a régi meséket.

A lapok szélein halvány, gyermeki kézírásra leszel figyelmes. Nem a tiéd, hiszen te sosem jártál Nebraskában. Csak Siofráék ünnepségein jelentél meg, ha valamire meghívtak – és mindig végtelenül kényelmetlennek, idegennek érezted magad. Talán az apádé lehet, vagy valamelyik féltestvéredé, akik még apád első vagy második feleségétől születtek. Jót mosolyogsz az elrontott betűkön és szavakon, és még jobbat a kis rajzokon. Egy pálca, egy üst, és egy nevetségesen nagy fogú nyúl. Egy másik lapon valaki bajuszt rajzolt a kút mellett sértődötten ácsorgó lovagra. Megkönnyíted létezését azáltal, hogy egy pálcaintéssel eltünteted róla ezt a bajszot, még ha meg is semmisítesz vele egy apró, régi emléket.

Csak egy pontatlan térképet kaptatok apátoktól, és egy-egy medált családotok pecsétjével. Kérdés nélkül inferusokkal szennyezett földre vet titeket. Gondoskodása, hogy az ereklyével legalább nem tesz titeket teremtményei áldozatává, már majdnem azt feltételezi, hogy akár még érezhet is valamit gyermekei iránt.

Bár valójában elég büszke rátok. Az élők közül ti vagytok a kedvenc teremtményei. Igazán kár lenne értetek.

Száraz, nyakig érő gazban tapostok a terjedelmes birtokon. Ruhád széle beleakad az egyik elszáradt, összetöredezett kukoricaszárba. Senki földjén is lehetnétek, pedig ez a föld valójában a tiétek még akkor is, ha a Felsőház visszakövetelte azt tőletek azzal az ócska madárijesztővel együtt, ami valahogy kibírta az idő próbáját, és még mindig ott áll a kukoricás szélén. Apátok viszont annyi meglepetést ásott el a termőföld alá, hogy nem érte meg vesződniük vele. Egyszerűen elrejtették azt a magnixok elől, és erős védővarázslatokkal érték el azt, hogy illetéktelenek akkor se akarjanak a területre tévedni, ha valamiért hirtelen vonzónak találnák ezt a kietlenséget.

Jól tudod, hogy a legtöbb inferus a föld alatt van – noha pár példány lomhán néz utánatok. Apátok pecsétje megvéd titeket, hisz sajátjaiként ismernek fel titeket. Vélhetően ha ez nem lenne rajtatok, már rég ti is halottak lennétek. Abba persze nem gondolsz bele, hogy mégis honnan szerzett ennyi testet, de az ilyen részletek felett rendszeresen elsikkadsz. Pedig apád fekete mágus, és oka van annak, hogy még a Felsőház se mutatkozik vele szívesen. A te szemedben viszont mégis csak az apád, akivel annyit utaztatok, aki megtanította neked használni a mágiát, és aki végérvényesen megdicséri a ruhát, amit magadra öltesz.

Apátok is csak homályosan emlékszik arra, pontosan hogyan is néz ki az a lejáró, amire szüksége van. A korral jár, nem az igazi már, nem olyan, mint fénykorában. A térkép és Requiem emlékei szerint három tájékozódási pont segíthet titeket: egy régi, kiszáradt kút, melyben utoljára nagyapátok, Sepulcher Dreadmoor idejében csoboghatott élet; egy villám sújtotta fa, mely egykor apátok pálcájának fáját biztosította; valamint egy szélkerék, ami mára minden bizonnyal berozsdásodott.

Több, mint ötven éve viszont, hogy apátok egyáltalán az államban járt. A térkép pontatlan, a táj pedig teljesen megváltozott az idők folyamán.

A név kötelez – és ki másnak lenne célravezetőbb neve, mint Destinationnek?

Engeded, hogy fivéred vezessen. Csontos ujjaid összefonod az övéivel, miközben az inferusokkal fertőzött földön sétáltok. Átgázoltok a sűrű füvön, és csak olykor álltok meg azért, hogy Des ellenőrizze a térképet és a területet.

Ritkábban pillant a térképre, mint te tennéd. Te ezt még nem tudod, de stratégikusan keresi azokat a csomópontokat, amiket sűrűbben őriznek pszichopata apátok mocskos teremtményei. Te nem ijedsz meg tőlük, mert igazán nem találsz bennük semmi rémisztőt. Megszoktad, talán kicsit vonz is. Életed első táncát is egy bábtól kaptad kislány korodban.

Nevetésetek telíti meg a helyet, míg meg nem találjátok a csapóajtót nagyrészt Destination ösztöneire és meglátásaira hagyatkozva. Ahogyan pálcáddal felnyitod a csapóajtó tetejét, az egyik közeli inferus felétek fordul, de nem veszel róla tudomást.

Még nem vetted észre, hogy nevetgélés helyett inkább az apátoktól kapott medálra kellett volna figyelned, amit valahol elszórtál a földön.

Talán észre se vennétek a föld alatti lejárót, ha nem keresnétek azt célzottan. Ócska, fából és vasból álló csapóajtót nyittok fel egy pálcaintéssel. Apátok még csak arra se vette a fáradtságot, hogy mágikusan lezárja ezt; túlontúl bízott abban, hogy a bábjai majd megvédik, ami az övé.

Igaza volt.

Egyértelműen nem bolygatta senki a bunkert. A dohos üresség szaga terjed a levegőben, keveredve az oxidálódott fémével, a penésszel, és valami fanyar-édes illattal, amit nem tudsz meghatározni.

Bátyád ereszkedik le elsőként, te pedig az ő pálcájának fényét követed lefelé. Elfogadod segítő kezét az utolsó lépéseknél, amikor megreped alattad a hetedik lépcsőfok. Jobbra üres tárolóhelyiségek sorakoznak, balra pedig apátok beomlott műhelyének maradványai. Apátok pontosan elmondta, hogy mi az a két dolog, amit innen hozzatok majd vissza. Az egyiket saját zsebedbe teszed, a másikat pedig hagyod, hogy Destiny vigye el.

Megannyi más, érdekes dolgot lelhetnétek itt. Ellenállsz a kísértésnek, hogy beleless az itt hagyott fényképekbe, vagy alaposabban megszemléld, mit rejtenek a polcokon sorakozó üvegek. Nem szeretnél visszaélni apád bizalmával. Teljesen érthetetlen, hogy vagy képes szeretni őt, de az egész családotok degeneráltakból áll, ami ezt is megmagyarázza. Teljesen mindegy, Felsőházról beszélünk, akik oly sok pénzt fecsérelnek emberi álarcotokba, vagy rólatok, az Alsóházról, akik… nos, ha képes lennél kritikus lenni önmagadhoz, akkor pontosan látnád és tudnád, hogy mi a probléma.

Amint összeszedtétek, amire szükségetek van – a csontmarkolatú pálcát és a diafilmet apád felkavaró kísérleteiről - , megindultok kifelé. Elfogadod Des kezét az utolsó létrafokoknál, valamiért azonban borsódzik a hátad, amikor az egyik inferust közeledni látod. Apátok azért adta rátok az általa készített ereklyét, hogy lehetőleg ne gyarapítsátok a holtakat. Ne most, nem ilyen körülmények között, mert még szüksége van rátok – ha hazudik is nektek valódi céljairól.

Egyszerre fordítja feléd az összes. Rád néznek, egyenesen rád, mintha Destinationt észre se vennék. Még nem érted, hogy út közben valamikor elveszítetted, amit apádtól kaptál. Az egyik inferus szinte követhetetlen sebességgel indul meg feléd.

Apád jól megtanított téged harcolni.

Vagy ha nem apád, akkor az aktuális mesterek, akikre a párbajozási képességeid csiszolását bízta.

Ismered a gyengéjüket, hogy is ne ismernéd, hiszen Dreadmoor vagy. Tudod, hogy a tűznél nincs hatékonyabb ellenük. Emlékszel a tanításokból azokra a kísérletekre, melyek megpróbálták legalább valamelyest tűzállóvá tenni őket, de tudomásod szerint mind sikertelenek voltak. Még apádnak sem sikerült, pedig apád lenyűgöző munkát végzett, ezt el kell ismerni. Körülöttetek azonban szárazság, a tűz pedig a legnehezebben kordában tartható elem.

Talán a baj elkerülhető, ha szorosan Destination mellett maradsz. Őt védi apád amulettje, észre se veszik őt. Akkor elég lenne csak azt a párat legyőzni?

Az inferus, aki elsőként indult meg feléd, hamarosan odaér. Gyorsan kell döntened, mielőtt odaér.

Olyan közel húzódsz Deshez, amennyire csak tudsz. Először csontos vállad ér csak hozzá karjához, ám aztán pókujjaid is belemarkolnak, mialatt pálcát fogsz a támadóidra másik kezeddel.

A teremtmény pedig rád néz. Kizárólag rád.

Flipendoval döntöd hátra a testét, majd újabb ártásaid követik a többit. Átkaid sikeresen hátravetik az első hullámot, és kitörtök fenyegető gyűrűjükből. Nem használsz tüzet – nem érzed, hogy kontroll alatt tarthatnád ebben a száraz időben.

Bátyád módszeresen kikerülik, akik az utatokba állnak. Próbálod tartani a lépést vele, Des pedig szinte húz magával, hogy le ne maradj. Ahogy egyre mélyebbre merültök a méteres gazban és vad kukoricásban, úgy bukkannak fel újabb vállak és kezek a föld alól és a sűrű fűből.

Destination karja kicsúszik ujjaid közül. Csuklója után kapnál, de apád egy újabb teremtménye a megszámlálhatatlanból állja utadat.

A biztonságos terület, a házatok már látótávolságon belül van. Gyorsabban tudnál futni, ha nem Des keze után kéne kapkodnod, miközben tudod, hogy neki nem eshet baja. Az utat lerövidítheted, ha nem keresitek ugyanazt a kitaposott ösvényt, amin jöttetek, hanem egyenesen a ház felé szaladsz a kukoricáson át.

De a sűrű növényzet biztosan tele van velük, és a pálcádon – és Des távoli átkain túl – nincs semmi, ami megvédhetne téged. Biztonságosabb lenne vele együtt haladni.

Nem szakadsz el Destinationtől, bármi történjék.

Darabokra robbantod a közétek álló inferust. Nem foglalkozol azzal, hogy ruhád a maradványaival szennyeződik. Majd lesz másik.

Nem szakadhatsz el a bátyádtól.

Bár a házatok látótávolságban van, a közvetlen út a vadkukoricáson át vezet, ami csak még több veszélyt rejteget számotokra. Vagyis hát számodra. Egyedül számodra.

Nem akarod elengedni őt többé. Járt utat járatlanra cserélni nem mindig érdemes, együtt haladtok hát visszafelé a már kitaposott ösvényen. Az utat Des vezeti előtted, te pedig azokat az inferusokat tartod távol, akik hátulról próbálnának megközelíteni titeket.

Működik, úgy tűnik, működik…

Apád teremtményei módszeresen kerülik Destinationt. Természetellenes mozdulatokkal állnak félre az útjából, mintha a bátyád nem lenne több, mint egy megkerülendő akadály. Belekapaszkodsz hátulról a ruhájába, mintha a rajta lógó medál téged is védhetne. Egyikük sem ér hozzád, azonban üldözőbe vesznek, amint elhaladtok mellettük.

Egyre közelebb vagytok a házhoz, közel a védőmágiák határához, ahol már biztonságban vagytok. Átkaid azonban egyre ritkábban érnek célba. Alig maradt már hely mögötted, ahová hátralökhetnéd őket. A kitaposott ösvényt megtöltik a feltápászkodó testek, és bármilyen gyorsak is vagytok, tőlük nem lehettek azok.

Ujjaid elengedik bátyád ruhájának szegletét. Kénytelen vagy, mert magukkal ragadnak. Behúzzák apró testedet maguk közé, és meg sem tudod mondani, hogy minek a fájdalmát érzed a legélesebben. Érzed, ahogy felpattan az ér a nyakadon, és azt, ahogyan a lábaid természetellenesen fordulnak ki alattad. Pálcád kiesik kezedből, arcodon pedig minden eddiginél élesebb, égetőbb fájdalmat érzel.

Vérben ázva görnyedsz a földre, mialatt apádék gondoskodnak arról, hogy élve kijuthass innen.

Csendet hallasz. Most először igazán csendet.

Először azt gondolod, meghaltál. Különös módon soha nem gondoltál bele úgy igazán abba, hogy ez veled is bármikor megtörténhet, pedig ésszerű volna. Akárcsak a többi degenerált a családotokban, te is megszállottan tiszteled, sőt, szereted őt. Mégis hihetetlennek tűnik annak gondolata, hogy ténylegesen eljön érted a vég, mikor még ilyen fiatal vagy. Hiszen a huszadik életévedet is csak novemberben töltöd majd be.

Aztán eszedbe jut anyád és a betegsége. Anyád miattad nem fog soha megöregedni, miattad nem képes többet pálcát a kezében forgatni, és miattad nem mehet többet a fényre. Ezt nyíltan persze sosem éreztették veled; a te szüleid úgy gondolják, hogy felülemelkedtek az ilyen piti dolgokon, és azt is felfogják ép ésszel, hogy nem a te hibád Lucia betegsége. Mégis felelősnek érzed magad, mert a te világra jöveteled után romlott az állapota. Mintha egyenesen te átkoztad volna meg.

Érzed azonban virágos parfümének illatát, és hallod őt matatni a félhomályban.

Nem érzel semmilyen fájdalmat. Csak az emlékeid vívnak háborút benned, míg konszenzusra nem jutsz azzal kapcsolatban, hogy mi is történt. Minden nagyon zavaros, minden nagyon hirtelen történt. Hát és a szemed…

Odakapsz hozzá, de azt puha kötés fedi. Érzed, hogy elveszítettél valamit, ami pótolhatatlan, és ha normális ember lennél, akkor most sokként érne téged a veszteség. Titeket azonban arra neveltek, hogy a veszteségeket az élet szerves részeként ismerjétek el. Végigsimítasz a kötésen egyszer, miután felülsz, és egyszerűen beletörődsz abba, hogy az életed megváltozik.

Anyád észreveszi, hogy mocorogsz. Abbahagyja a dolgok rendezgetését a szekrényeden – a házimanótoknak kifejezetten rossz az esztétikai érzéke, de mit is várunk egy bábtól, akinek önálló gondolata és akarata sincs - , és az ágyad szélére ül. Vékony, hideg ujjaival simogatni kezdi a hajad.

Meglepő, hogy egy ilyen helyzet mit ki nem tud hozni egy anyából. Olykor napok-hetek telnek el úgy, hogy szinte ki se mozdul az ágyából. A vámpír-kór, amivel apád létezésben tartja, nem képes meggyógyítani őt, csak az állapotromlását akadályozza tovább. Előfordul, hogy az utazásaitokon is otthon hagyjátok. Te ezt nem tudtad sokáig, de amikor apád úgy döntött, Indiába mentek vagy Dél-Amerikába, anyátok valójában több hónapos, közönséges emberek számára leginkább alváshoz hasonlító állapotban pihent mélyen egy koporsó alján, hogy a fájdalmak után regenerálódjon. Az elmúlt időszakot is nehezen élte meg – különösen az utazást az Atlanti Óceánon - , most is pihennie kéne. Ő mégis a te arcodat simogatja. Jó hírrel szolgál. Talált számodra egy új szemet, méghozzá nem is akármilyet. Egy rendkívül erős látóé volt, akinek a tekintete elmondása szerint olyan dolgokat is észrevett, amiket az Idő kereke még nem is döntött el véglegesen. Anyád úgy beszél róla, mintha csak egy új ékszert szerzett volna neked. Hüvelykujja gyengéden végigsimít a kötésed alján, és közli veled, hogy hamarosan újra látni fogsz. Természetesen nem kérdezi meg, hogy szeretnéd-e.

Megkérdezed tőle, honnan szerezte.

Fél szemed a fésülködő asztalod tükrére siklik. Anyádat természetesen nem látod benne, hisz neki nincs tükörképe. Saját, megcsonkított másod néz vissza rád, ahogyan anyád válaszát várod.

Az élet néha elvész, és néha ad. Válasza költői, de hiányzik belőle minden, ami konkrét. Nem is gondol arra, hogy ellenkezni kívánnál. Ruhaujjából egy bájitalt vesz elő, hogy biztosítson arról, az egészből semmit se fogsz érezni.

Sűrű, opálos folyadék mozdul a fiolában. Ahogyan felpattintja a dugót, édeskés illat terjed szét a szobában. Most is olyan gyengéden nyújtja feléd, mintha csak egy meghűlés elleni italról lenne szó.

Ujjaid rászorulnak anyád hideg kezére. Fájdalmad csillapították ugyan, de most érzed csak igazán, hogy valójában milyen gyenge is vagy. Magadra hagy, amíg a bájitalodat elfogyasztod.

Óvatosan emeled ajkaidhoz a bájitalt. Anyád türelemre intett, így apró, kicsi kortyokat veszel csak a méz ízű, opálos színű bájitalból.

Ismét sötétedni kezd a világ. Még érzed, hogy tested elernyed az ágyon, és nagyjából magadnál vagy akkor is, amikor elvisznek téged valahova máshova, hogy végre találkozz velem, a valódi végzeteddel.

Nem érzel az egészből semmit.

Gondos kezek veszik le a kötést fejedről, és még gondosabbak, akik mágiával hozzád csatolnak engem. Még eszméletednél vagy, amikor először találkozol az én kékemmel, bár egészen biztos vagyok abban, hogy a perverz családod csinált velem valamit, és zöld lehettem ezelőtt.

Abban a pillanatban, hogy összekapcsolódunk, érzed, hogy velem valami nem természetes. Nem érzel sajátodnak, és még nem is láttad pedig önnön képmásod tükörben.

A következő napokat pihenéssel töltöd.

Eseménytelenül telnek el a lábadozásoddal töltött napok.

Anyád naponta kétszer cserél rajtad kötést, és minden alkalommal gondosan megvizsgálja a sebed környékét. A gyógykrémek, amiket bőrödbe masszírozott, pár nap alatt az utolsó heget is eltüntette.

Az új szemed meglepően gyorsan illeszkedett a helyére. Nem érzel se gyulladást, se duzzanatot. Aztán lekerül rólad a kötés.

Először csak homályosan láttál velem, főleg mozgást és fényeket, de semmi konkrétat, hiába hunyorogsz és pislogsz. Mára azonban olyan élesen látsz vele, mint ahogy egy varjú figyeli ki röptéből az eleséget. Észreveszed azt is, hogy ha letakarod az ép szemed, a világ nem lesz tőle bizonytalanabb, éppen ellenkezőleg. Meglátod a fában a legapróbb, hajszálvékony repedéseket, Des bőrének minden pórusát, de még a porszemeket is a levegőben. Az új szem jobban lát tehát, mint a sajátod.

Persze attól még ember vagy; ilyen szempontból nincs különleges tulajdonságom attól eltekintve, hogy kiválóan működök. Éjszaka mégis kevesebb fényre van szükséged ahhoz is, hogy olvass, még ha a világ színtelenebbnek is tűnik akkor.

Csak akkor kezdődnek a furcsa dolgok, amikor már kezdesz ehhez hozzászokni. Hiába hunytad le a szemeid, továbbra is látod a szobát, ahol alszol. Megdörzsölöd szemhéjaidat és a hasadra fekszel, hátha akkor eltűnnek a képek, de nem szabadulsz attól, amit mutatok neked. A kép nem akar eltűnni.

Másnap reggel a tükörbe nézve barátkozol új kinézeteddel. Mindig is kék szemet szerettél volna, ahogyan az Destinationnek is van, de te apád barnáit örökölted.

Első pillantásra semmiben sem különbözöm a tükörben egy bármilyen másik szemgolyótól, ám amikor a hajadat kezded el fésülni, egy pillanatra oldalra mozdulok ki, teljesen függetlenül az eredeti szemedtől és az akaratodtól. Nem különösebben izgat egyébként sem, hogy mit akarsz.

Egy hét telik el az első rémálomig. Éberen álmodsz, te még sem álomként éled meg az ott történteket, hanem úgy, mintha azok a saját emlékeid lennének. Biztosan tudod, hogy bár sok helyen jártál, de ezeken a helyeken soha, mégis úgy kapkodsz levegőért minden bevillanás után, mintha téged üldöztek volna az erdőben, vagy mintha te lettél volna a cruciatus átok hatása alatt. Pedig csak rövid képeket mutatok, egyszerű bevillanásokat, amik soha nem elegek ahhoz, hogy megértsd őket.

Arról viszont gondoskodom, hogy a lehető legrosszabb pillanatban történjen minden.

Jól tűröd a képzelt fájdalmat. A pszichopata apád kiváló munkát végzett veled, elismerésem. Lassan mégis megtörni látszol.

Egy szőke, fiatal férfit, bátyád kiköpött mását mutatom meg neked.

A képzelgésben most is ott kuporog a földön. Olyan az arca, mint a bátyádnak, de sokkal csontosabb. Tartása hajlott a gerincferdüléstől, egyik karja pedig természetellenesen van befordulva az éveken át tartó, rossz tartástól. Zavarba hoz, hogy ennyire hasonlít Destinyre, mégis ennyire mások.

Látod aztán, hogy újra megfosztják őt a napfénytől. Képtelen szavakat formázni ajkaival, képtelen arra, hogy kifejezze magát, pedig az egyetlen bűne, hogy szörnyek családjába született, ahol nem kezelik őt emberként.

Aztán látod saját magad felette a bátyáddal. Tartásotok megváltozott, mintha szüleitek mintáját vettétek volna fel. Hiányzik a tekintetetekből az ártatlan fény, ami még emberré változtatott titeket. Átveszitek szüleitek szerepét, és csak rosszabb, szörnyen rosszabb dolgokat műveltek vele, mint amit degenerált, pszichopata atyátok ki tudna találni.

Nem tudod még, mit kezdj velem, és hogyan oldod meg a helyzeted.

Amiket a következő időszakban látsz, azt nehezen tudod szavakba önteni. Bátyád végignézi, ahogy kezdesz elsorvadni mellette, te pedig újra és újra végignézed az ő halálát. Aztán a következő álmatlan éjszakád is forgolódással telik csupán. Hét perc van éjfélig – a kintről beszűrődő holdfény tisztán mutatja számodra az időt, én pedig gondoskodom róla, hogy jól lásd.

A következő pillanatban folyadékban úszol, mégis levegőt veszel belőle, mintha kopoltyúd lenne. Az érzés természetellenes, azonnal köhögnöd és fuldokolnod kell, amikor kirántod magad a látott képből. Csak rövid időre sikerül, a következő pillanatban ugyanis megint benne vagy.

Magasan lebegsz a nebraskai ház felett, anyád pedig a szabadban, a napfényben táncol. Bőre először füstöl, majd lángra kap. Apád már a földön fekszik, saját inferusai gyalázzák, ami a testéből maradt. Nem segíthet rajtuk senki. Kiabálsz anyádnak, hogy menjen be, apádnak pedig, hogy harcoljon, de mind hasztalan.

Majd az összes inferus rád emeli tekintetét.

Megszakad a kép. Egy pillanatra látod az órát, majd a vérvörös Hold alatt látod bátyádat sírni. Nem érted először, miért teszi, hisz ásó van a kezében. Ásni pedig igazán szeret. A sírgödörben saját, lesoványodott képmása fekszik éppen csak felismerhetően.

Az óra pedig csak ketyeg, ketyeg…

Ez egyszer azonban nem fordulsz el tőlem, mindegy, hány féle módon mutatom számodra szeretteid gyötrelmeit, vagy épp legrosszabb pillanatait. Holtjaid továbbra is körülötted táncolnak ebben a lázálomban, de nem hagyod, hogy a rémület felülemelkedjen rajta. Ezek a dolgok nem valósak, soha nem történtek meg, és az se biztos, hogy valaha meg fognak.

A falióra mutatója éppen éjfélt mutat, amikor elengedlek gyötrelmes fogságodból.

A képek megmerevednek, eltűnnek a síró és könyörgő hangok, amiket társítasz hozzájuk, benned azonban megszületik valami, amit nem tudsz nevén nevezni még. Arany színű fény világítja be a látótered, elmosva mindent a képekből, és apró, de fontos jelenetek sokaságát mutatom meg. Képes voltál nem megtörni alattam, Elegy Dreadmoor, így talán méltó vagy arra, hogy társak legyünk. Légy tanúja hát annak a valóságnak, amit senki sem elég erős látni!

A múltba kalauzollak el, hogy tanúja legyél egy látónak, ki Fortuna küldöttének gondolta magát. Látod, miként került egy brit varázsispotályba, ahol hosszas ideig tartották bent, mert elméje túl sérült volt ahhoz, hogy közösségbe engedjék.

Emelkedett révületben érkezhettek látomásai, ezt látod a tekintetén. Látod az általa elkövetett gyilkosságokat, de látod azt is, hogy a látomásai késztetik őt erre. Nem vagy rá mérges, inkább szánod őt, ahogy minden látomásban saját, eleve elrendeltetett jövőjét látja. Talán olyan embereket távolított el, akik később szörnyűbb dolgot tehettek volna – ezt nem tudhatod, hogy valóság, vagy csak feloldozás.

Naiv teremtményt látsz benne, ahogy egy tál spagettiért eladja magát és különleges adottságát. Látod aztán a Zsebkosz-köz felett repülni, majd azt, ahogyan leszáll egy erdőben, nem olyan messze egy kastélytól, hogy remeteként élje le életének utolsó szakaszát. Akkor és ott, életében először igazán szabadnak érezte magát. Énekhangjától libabőrös leszel, semmiképp se számítottál rá, hogy képes megtelíteni az erdőt a hangjával.

A következő pillanatban anyád előtt kuporog. Nagy távot tett meg eddig legfőbb múzsája, Fortuna parancsára. Napokon át követte a neki szánt jeleket, míg meg nem találta anyádat.

Anyád hagyja, hogy Istennőnek szólítsa. Nem javítja ki, nincs miért. Talán élvezi is, ahogyan lehajtott fejjel ott lehet előtte, és végre méltónak mutatkozhat a személyes találkozóra, miután ennyi éven át szolgálta őt.

Felkavaró látni, ahogyan anyád, aki neked akkor is az anyád, visszaél a látó bizalmával, és megfosztja őt a látásától, a vérétől és az életétől. Minden bizonnyal az áhítatos szolga nem erre számított.

Amikor véget ér a története, végre én is elcsendesedem benned. Az ő emlékei azonban nem távoznak belőled, azok örökkön benned maradnak. Úgy emlékszel London utcáira, mintha te magad rajzoltad volna a térképét, és valamiért azt is tudod, melyik Zsebkosz-közi ház alatt tudod meghúzni magad úgy, hogy ne vegyenek észre. Emlékeid örökké összefonódnak az övével, én pedig cserébe hálás leszek, örökkön szolgállak majd.