|
Cím: Elowen Dawlish Írta: Elowen Dawlish - 2026. 06. 07. - 11:45:52 ELOWEN MALENA DAWLISH A múlt Egy pillanatra összerezzenek, ahogy a villám fényében egy macskát látok meg a folyosón, de a szívverésem kissé lelassul, amikor elfut. Az a rohadt dög, amit a gondnok szerintem nekromanciával vagy unikornis vérrel tart életben, mert már apám is emlékezni vél rá, nem futna, hanem átbámulna a molyrágta láthatatlanná tévő köpeny lyukain, át a sötéten, mélyen bele a lelkem sötétjébe, mint tavaly, amikor többekkel együtt expedícióra indultam, hogy kicselezzem a Tűz Serlege köré rajzolt bűbájt. Nem is kellett megkérdeznem akkor, hogy hol van Frics, rögtön tudtam, hogy már ott áll mögöttem, már azelőtt, hogy szarrágó vigyorral megragadta a vállamat, és mondott valamit (azt nem tudom, mit, mert belesikítottam az arcába, a többiek pedig el tudtak futni, amíg a gondnok feláldozott az isteneinek). A mai expedíción egyedül veszek részt, a tétje pedig nem olyan nagy, mint a Trimágus Tusán történő részvétel – bár ahogy kinézek a Varázslatos Iskolabuszra, talán nem is bánom azt annyira. Nem félek semmitől, de azok a kígyók... elég kellemetlennek tűnt, főleg az, amelyiktől nevetni kezdtek a bajnokok. Engem soha nem láthatnak nevetni, ha már kibírtam az elmúlt négy évet, nem is fognak, bármilyen vicces dolgokkal kínoznak is. Ahogy gyorsan a falnak lapulok az egyik fütyülve a folyosót járó prefektus útjából, csendben fohászkodom a viharhoz, hogy holnap, a meccsen verjen el az összes villámával, ha akar, de ne most csapjon le, mert ebből a távolságból egy kis fény is elég lehet hozzá, hogy átlássanak a köpenyemen. Tele van lyukkal, amikor pedig megpróbáltam megbűvölni, a lyuk befoltozása csak azzal járt, hogy egy másik lyuk elég nagy lett hozzá, hogy átférjen rajta a kezem (az egyik fiúé is átfért, kapott érte csalánkezelést). Vajon évekkel ezelőtt hogyan nem okoztak problémát azok a rohadt nagy molylepkék, amelyek imádják ezt az anyagot, hogy lehet, hogy Harry Potter megúszta? Eleve, egy ilyen köpeny elhasználódik magától, talán ideje kérnem egy újat nagyanyámtól, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy nem tudnék újat bűvölni magamnak. Ha nem tudok újat bűvölni magamnak, megint úgy fognak kezelni anyámék, mint egy csecsemőt. „Fogd meg a kezem! Nem aludhatsz a szomszéd lánynál. Sötétedés után nem mehetsz ki az utcára azzal az alabárddal kardozni. Ne mássz ki az ablakon a tetőre! Nézz körül az úton!” Visszataszító a láncok gondolata, és nem futhatok vissza hozzájuk, ha éppen varrótűhöz lehet kötni őket. Megállok egy pillanatra, ahogy a vihar az arcomba vág, amikor kilépek az összekötő hídra, meg is kell kapaszkodnom, amikor megcsúszik a lábam egy köpkövön, amit az elsősök dobálhattak szét megint (ahogy lenézek a mélybe, eszembe is jut, hogy a következőnek, akitől látom, hogy itt hagyja a vackait, lenyomom őket a torkán). Attól függetlenül, hogy minden bizonnyal rövid létezésem végére értem volna, ha kicsit rosszabbak a reflexeim, mosolyognom kell – a szüleim azt várnák tőlem, hogy csak aludjak a szobámban, nappal járjak be az óráimra, lehetőleg ne is kviddicsezzek, és ne tegyek semmit, ami kellemetlenséget okozna nekik. Aztán gondolom egyetem, talán egy házasság, és egy kényelmes, hűtött-fűtött helyiségből, biztonságból olvashatnék azokról, akik nem a felső tíz százalékhoz tartozó családok jól nevelt gyermekeiként viselkedtek, és voltak kénytelenek fehérneműben, egy doboz gyufával és egy lejárt babkonzervvel túlélni egy hetet egy agresszív törzsi varázslók által lakott szigeten egy fára akadt léggömb kosarában. Ahogy a vihar próbál átlökni a korláton, vagy legalább letépni rólam a szakadt láthatatlanná tévő köpenyt, beleborzongok ennek az életnek a gondolatába. Ez a kastély éjjel is él, csak éveink vannak itt, több, mint a fele már el is ment az időnknek. Miért ne fedeznénk fel? Ha pedig vége lesz ennek, ott van az a száz és száz ország, amelynek megnéztem a pavilonjait nyáron a családommal. Hogy vágyhat valaki arra, hogy az egész életét Godric's Hollow változatlan házai között élje le, hogy minden ugyanúgy nézzen ki száz év múlva az életében, mint ma? Nem hibáztatom őket annyira, tudom, hogy a háború nagyon megviselte az idegeiket, még ha szerencsésen ki is maradtunk a legrosszabb részeiből, de én olyan vagyok, mint a nagyanyám. Emlékszem arra az álomra arról, hogy öreg voltam, hogy kimaradtam mindenből, és nem volt másom, csak dícsérő szavak addigra rég halott professzoroktól. Megdermedek egy pillanatra, ahogy kinyílik az ajtó, és szinte gondolkodás nélkül vetem át magam a korláton, hogy megkapaszkodjak kívül. Tudom, anyám szíve most még gyorsabban verne, mint az enyém, ha látná, hogy húsz méterrel a föld felett lógok fél kézzel, miközben Frics végigkémleli az üres semmit (a vén szarnak jó ösztönei vannak, tudja, hogy itt vagyok, de azért nem akar elázni, úgyhogy szerencsére nem fog kijönni a hídra, amíg nem lát meg). Nos, ha meglátna, anyám rivallóját az egész iskola, de talán még a Beauxbatons szárnyas lovai és az erdőben élő thesztrálok is hallanák, és mivel a köpeny már csak a bátyám által ajándékozott faleveles lánccal, amellyel megkötöttem, csatlakozik hozzám, nincs is semmi garanciám rá, hogy nem fognak. Most örülnék, ha lenne, de borzalmas lehet tudni bármit biztosan. Mi marad akkor, ami szórakoztató? Várok néhány másodpercet, mielőtt felhúzom magam, és csurom vizesen, de felfedezetlenül belopakodom az épületbe, hogy megkeressem a páncélokat- elfojtok egy tüsszentést, el is döntöm, hogy vissza bizony kerülőúton, de fedett helyen megyek, mert ha holnapra tüdőgyulladásom lesz, Pommfrey és a csapatkapitányom ketten együtt fognak lekötözni, és letolni a torkomon a világ legundorítóbb ízű kalapkúra bájitalát. Szerencsére nemsokára a kandalló mellett leszek. Felnyitom a sisakrostélyt, megengedek magamnak egy kis levegőbe öklözést, mielőtt kiveszem a levelet, és elrejtem a sajátomat az egyik páncél kardhüvelyébe gyűrve. A játék folytatódik, és megint Elowen Dawlish tör az élre, idén már hetedszer (a szüleim egy dologban merészek voltak, ezzel a névvel, amit egészen biztosan Tolkien egy művéből lophattak – túl sok olyan becenév van hozzá, amit nem szívesen viselek, például az Owen). Még kettő, és megvan a jelszó ahhoz a ládához, amely az idei verseny főnyereményét tartalmazza (remélem, az idei nem húsz kiló mindenízű drazsé, nem vagyok oda értük, mióta megettem azt a mandragóra ízűt hét évesen). Jellem Elowen általában cinikus, iróniát kedvelő, kissé beképzelt lánynak tűnik (mert az), aki sok tinédzserhez hasonlóan jobban szereti a fekete színt, mint minden mást. Kevés alkalommal lehet mosolyogni látni, arra pedig kifejezetten büszke, hogy nem szokott nevetni (amikor látják). Utálja, ha valaki megpróbál ráerőltetni bármilyen „normális” ruhát, öltözködési stílust, viselkedést, vagy általában bármilyen normát, vagy bármit, ami megköti őt. Jobban szereti az alternatív dolgokat, zenéket azoknál, amit sok korabeli szeret, és amit neki is kellene a szülei szerint (not a phase). Néhány boldogabb és vidámabb dolgot kedvel azért: egyes filmeket, néhány zenét, az unikornisokat, a nyarat, Hannit. Annak ellenére, hogy a külseje, stílusa azt sugallná, hogy Elowen szeret elbújni a szobája rejtekébe, esetleg egy pincébe, kevés dolog áll távolabb tőle, mint kimaradni bármiből. Kissé talán komikusan könnyű rávenni bármire a „fogadjunk, hogy nem mered” kezdetű mondatokkal, vagy azzal, ha eltiltják valamitől. Köszönhetően annak, hogy a szülei nagyon megkötötték és elkényeztették a Roxfort előtt, szinte viszolyog bármilyen szabálytól, folyamatosan kalandokat keres, legalább heti egyszer nekivág az éjjeli roxforti folyosóknak egyre szakadtabb láthatatlanná tévő köpenyében, hogy megelőzze a diáktársait valamilyen közös játékhoz kötött kihívásban, bár viszonylag céltalanul is nekivág (az a típus, aki ellopna valamit a boltból, futna három blokkot a boltos elől, azután eldobná a lopott holmit). Mindennél fontosabbnak tartja, hogy valaki mindig feszegesse a határait, kilépjen a komfortzónájából, és ne pocsékolja az idejét. Imádja a veszély érzetét, szinte függője. Bár nem nevezhető semmiképpen a felszínen kedvesnek, Elowen nem kifejezetten gonosz, és ha valaki nem irritálja túlzottan, akár segítőkész is felé (bár az könnyen lehet, hogy az illető nem ússza meg a nem túl kedves beceneveket). A vele vagy másokkal (szerinte) gonosz embereket szereti néha nem túl kedves módszerekkel „megleckéztetni” (megátkozni, kifesteni éjjel az arcát, bezárni egy szekrénybe stb.). Közeli barátja viszonylag kevés van, bár ha egyszer igazán összebarátkozik valakivel, nem igazán engedi el az illetőt életük végéig, talán utána sem. Kapcsolatok Hanni Haeni – legjobb barátnő IV. évfolyam – egy fekete színfolt Kviddics csapat – balkezes hajtó Azt beszélik… – Van valahol egy tetoválása. Hogy mi és hol, folyamatosan változik a történetekben. – Át tud alakulni macskává, patkánnyá vagy denevérré, ezért tud mindent bejárni éjjel. – Megharapta egy vámpír, és most ő a Fénybenjáró. – Egyszer megivott húzóra egy üveg chilis szószt, azután ivott rá egy korty lángnyelvet, mondott néhány dolgot vizigót nyelven, és arcon hányta az üvegezés során legközelebb ülő embert Exorcist stílusban. Az összes fény kialudt ettől, ő pedig nem is emlékszik az egészre. – A szülei rázárják nyaranta az ajtót és az ablakot hét lakattal, és mind az öt bátyja fegyverrel őrzi a házat, azért lehet olyan kevés helyen látni nyáron. – Az anyját körözik Mexikóban, azért jött Angilába kb. harminc éve. – Tolkien egyik karakteréről kapta a nevét. Pálcatípus Főnixtoll, Hegyi Juhar, 13 és 1/3 hüvelyk hosszú, enyhén rugalmas. Egyéb avialany || Jenna Ortega
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |