Dátum: 2006. február 18., esteNév: Orville Morris és Solace Barbon
TW Enyhe manipuláció. Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.
Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, mielőtt kiléptem volna a szobából. Magabiztos léptekkel indultam el a kijárat felé, ahogy megigazítottam hófehér hermelin bundából készült kabátomat és a kezemen lévő sárkánybőr kesztyűmet. Természetesen ez is Orville ajándéka volt, külön nekem készítette az én stílusomnak megfelelően. Meg kellett hagynom, a vőlegényemnek volt ízlése és ez mindig elégedettséggel töltött el. Ahogy kiléptem az ajtón, ő már ott várt rám, s egyszerre pillantottunk egymásra. A metsző, jeges szél arcon vágott, fejemre húztam hát a kapucnimat is, majd szorosabbra húztam a nagy, vastag sálamat és kabátomat a nyakamnál. Rettenetesen hideg volt és a csontfagyasztó szél mellett a hóvihar se segített a helyzeten, mégsem melegítettem fel magam bűbájjal: valahogy úgy éreztem, szükséges volt ez az elkövetkező részekhez.
Nem volt szükség szavakra, ahogy egymás pillantásából kiolvastuk a szavakat. Csak a fiú mellé léptem, finoman belekaroltam, majd elindultunk. Külső szemlélőnek akár egy romantikus, esti sétának is tűnhetett az egész, ahogy andalogtunk a természeti erők ellen küzdve. Talán maga az időjárás is a jelen helyzetre reflektált. Talán nem. Ám lábunk alatt ropogott a friss hó, s mely lábnyomokat gondosan el is tüntettük, fülünkben pedig sikoltott a szél, ahogy a jótékony sötét takarásában távolodtunk az iskolabusztól. Egy-egy erősebb szélrohamnál szorosabban kapaszkodtam a vőlegényembe és rettenetesen zavart, hogy ilyen kiszolgáltatott voltam a természetnek és tulajdonképpen neki is, így hát próbáltam inkább úgy felfogni, hogy ez is egy emlékeztető volt számomra, hogy milyen egyszerű dolgok is felém kerekedhettek, résen kellett lennem.
Húsz perccel később már a távoli sírkert mellett sétáltunk, majd eltűntünk mögötte. A talpunk alatt lévő havat leszámítva csak a szél zúgott. Barbon már ott várt ránk a megbeszélt helyen, s ahogy meglátott minket, felkapta a fejét. Igazából most először gondolkodtam el azon, vajon Morrist zavarja-e ez az egész. Aggódik-e? Szükségesnek tartja? Felelősséget érez? Fogalmam sem volt, s az éjszakai sötét nem segített kiolvasni az arcából semmit, de biztos voltam abban, hogy elkapta a pillantásomat. Én még mindig nem békéltem meg azzal, amit Barbonnal tett, mert azt gondolom, hogy a fiúnál ez nem volt hatásos módszer, csak még inkább ellenünk hangolta vele, amire nem igazán volt szükségünk. Ám talán az utána következő ajánlatom és Orville retorziója együttesen a jó irányba terelgették az eltévelyedett báránykát. Az elhagyatott sírkert mögött állva mintha még a szelet is elnyomta volna ez az atmoszféra, mely körbelengett minket, pedig még bele sem kezdtünk az igazán feszült részbe. Végül én törtem meg a csendet, ahogy előrébb léptem, ezzel elengedve Orville karját. Felemeltem a pálcámat, majd halvány derengéssel hullámzott belőle az utána láthatatlan védőpajzs, mely nem csak a tárgyaktól védett meg minket, hanem a hangokat is kint, illetve bent tartotta. Középpontjában pedig a mellettünk álló romosabb oszlop került.
- Barbon… - üdvözöltem utána egy biccentéssel, ami a hatalmas csuklyámtól aligha látszódhatott. – Örülök, hogy végül jól döntöttél és eljöttél. Hidd el, ez a nagyobb jót szolgálja, még ha nem is úgy látod most. Gondolom, továbbra is személyes támadásnak veszed, de biztosítalak: ez a társadalmi biztonságot és békét szolgálja, nem büntetés. Talán egy nap majd rájössz… - mondtam szenvtelenül neki, ahogy a félhomályban méregettem. Egy hosszabb pillanatig csak álltunk ott mind a hárman, a hó kavargott körülöttünk. Biztos voltam benne, hogy a vőlegényem is mellém fog lépni kérés nélkül, hiszen nagyon sok időt töltöttünk együtt és ismertük egymás mozgását, beszédét, kisugárzását. – Ne is pazaroljuk az értékes perceket… - adtam ki az egyszerű utasítást, majd közelebb léptünk iskolatársunkhoz. Kecses mozdulattal vettem le jobb kezemről a kesztyűmet, majd feljebb húztam a kabátom ujját, hogy rendesen meg tudjuk fogni egymás alkarját, s miután Barbon is így tett, szorosan, határozottan ragadtam meg az ő jobbját az én jéghideg, szinte világítóan fehér kezemmel. Mintha egy pillanatra megvillant volna ujjamon a fekete, aranyszín bagoly mintával díszített gyűrű, melyet szinte soha nem hordtam, csak az eljegyzési gyűrű ékesítette bal gyűrűsujjamat a mindennapokban. Orvillere pillantottam, aki felemelte a pálcáját, majd a hegyét összefonódó kezeinkre irányította. Vörösen izzott fel a tölgy, s ha lehetett, még jobban ránk ült az a nyomasztó, fullasztó érzés. Arcomba vágott a jeges szél, lesöpörte a fejemről a kapucnit, majd a hajamat kezdte táncoltatni, miközben hópelyhekkel tűzdelte tele, de én csak átható pillantással néztem Barbon tekintetébe, ahogy szólásra nyitottam számat.
- Fogadod-e, Solace Barbon, hogy erődhöz, képességeidhez és lehetőségeidhez mérten mindent megteszel azért, hogy a Noctua Tenebrosa szolgálatába lépj, és méltóvá válj arra, hogy egy napon kapui megnyíljanak előtted? – kérdeztem határozottan, megingás nélkül. Egy szívdobbanásnyi ideig hezitált csak.
- Fogadom – válaszolta. Az első, vörös színű tűzcsóva lassan, de határozottan tekeredett összefonódott kezeink köré. Most már nem volt visszaút.
Tudod pajtás, egy igazi vezetőnek sokszor kell nehéz döntéseket meghoznia. Döntéseket, amelyek eldönthetik mások és saját sorsát is. Döntéseket, amelyeket sokan nem érthetnek meg és sokszor létezésükről sem tudhatnak, nem hogy annak pontos miértjeiről. Minden egyes lépésünk a hóviharban egy újabb döntés, amit meghozunk, hogy elérjük a célunkat. Minden roppanás a friss havon és minden cudar széllökés vezet bennünket valahova, amiért az elmúlt félévben dolgoztunk. Bár lazára engedett pálcámmal eltüntetem a lábnyomokat, nem fejeltem el azokat. Nem felejtem, hogy honnan is indultunk. Mióta felütünk azokra a lovakra Bostonban, ráléptünk az útra, melynek egyik legnagyobb mérföldkövéhez érkezünk ezen az éjszakán. Mennyasszonyom belém karol és szorosabban fog, amikor egy-egy hátráltató, támadó fúvás felénk tart, de nem tör meg bennünket. A világ még csak sejteni véli kettősünk igazi erejét. Némán haladunk a ragyogó hóvihar sötét éjszakáján.
A tékozló fiú már vár bennünket. Fejét felemeli jöttünkre. Kotyvasztó barátom szintén megteszi az első lépéseket hát, hogy egyszer és mindenkorra helyrehozhassa saját és családja becsületét. Meghozza hát talán eddigi legnagyobb és legtiszteletre méltóbb döntését. A döntést, amellyel saját vállára veszi húga és anyja sorsát sajátja mellett. Ezen az éjszakán Solace Barbon, a mindig táskás szemű, kígyóvállú kotyvasztó férfivá válik. Mennyasszonyom köszönti őt én pedig vállára teszem a kezemet üdvözlően, bizalmas mosollyal. - Örvendek barátom – mintha a csónakházban történtek már csak poros emlékek lennének, apró szóváltás játszadozó gyerekek között – büszke vagyok rád, Solace. – Toldom meg, mintha saját fogadott öcsémhez beszélnék és komolyan gondolom a szavaimat. Amikor először tudomást szereztem az egyességről nem akartam elhinni, hogy tényleg képes lenne ekkora, valódi cselekedetre. Az hogy megjelent ma este és kész eleget tenni Lucinda elvárásának bátor és tiszteletreméltó tett a szememben.
Tudom, hogy párom az elején nem értett egyet azzal, amit Solace-szel tettem. De az, hogy háztársam itt van mosta a bizonyíték arra, hogy együttes erővel képesek voltunk elérni a célunkat. Hiszem hogy Lucinda szavainak nyomatékot adtak a tetteim és kettőnk együttes ereje kellett ahhoz, hogy elérjük és egyúttal meg is védjük Solacet társaságunk többi tagjától. Együtt játszunk, még ha a lapokat nem is minidig mutatjuk meg egymásnak, emlékszel, drága Lucindám? Ahogyan leveszi a tőlem kapott kesztyűt szembenéz velem gyűrűjének bagolyszeme. Érzem a döntések és a pillanat súlyát. Bár nem lettünk bajnokok, nem térünk haza üres kézzel sem. Átjár a ceremónia ünnepélyessége és pálcámat az összefonódó karok gordiuszi csomójára helyezem.
Mintha a világ érezné tettünk súlyát, feltámad a szél és leborítja Lucinda csuklyáját s jegesen suttog az én fülembe. Mennyasszonyom hangja töri meg a befagyott időt és felesketi Kotyvasztó barátomat az egyezség első sorával. Vörösaranyszínben izzó, perzselő szál tör ki a pálcámból és kezdi el egybefonni a két sorsot. Az én sorom következik. - Fogadod-e, hogy a sárvérűekkel való kapcsolataidat az árnyékban tartod, hogy a Trimágus Tusán tisztátlan vérű bajnokok útját lassítod, az arra érdemes aranyvérűeket pedig támogatod? – teszem fel a kérdést és fürkészem a szemeket, ahogyan a csónakházban is tettem, várva a meghátrálást, várva a provokációt.
De kotyvasztó barátom ezúttal nem okoz csalódást. - Fogadom Újabb izzó szál tör elő tölgyfa pálcámból és érzem benne a szívizomhúr rezdülését.
Óvatosan Lucindára nézek.
Két eskü megköttetett, kettő van hátra és az utolsó az, ami a legjobban aggaszt.
Kellemesen borzongatja bőrömet a hideg. A váratlan, februári hóvihar szerencsére az összes roxfortos diákot eltántorította a sétától, francia társaikkal együtt. Láthatóan szokva vagyok a hideghez, ahogyan egy szál pulóverben elindulok a megbeszélt helyre, hogy lehetőleg még Lucinda és Orville előtt megérkezzek oda.
Nem hittem volna, hogy egy ember képes ennyi mindent érezni, akár egyszerre, akár pedig gyors lefolyásban, egymás után. Ez a tanév próbára tesz, és nem a Tusát értem ez alatt. Egy éve még vágytam azt, hogy közéjük tartozzak, igazán közéjük, mert ennél nem hittem, hogy van nagyobb bizonyítéka annak, hogy megszabadultam attól a mocsoktól, amit a Barebone-ok hagytak rám örökségül. Most már látom, hogy ez nem volt több, mint önbecsapás. Rossz dolgok miatt jelentkeztem a Tusára, és rosszak voltak a motivációim is. Mit nekem az elismerés? Mások tükrén át kerestem magam helyét a világban, szilánkosra törve azt a képet, mely nem felelt meg nekem, szilánkjai azonban felsértenek, és megint csak azt teszem, amihez nem szeretnék érteni, mégis oly természetesen jön: hogy megbántsak és igazán ártsak másoknak még a legártalmatlanabb gesztusaimmal is.
Megannyi vita előzte meg a mait. Szinte az utolsó pillanatig húztam, szem előtt tartva a Lucinda által kiszabott határidőt, a Második Próba előtti éjszakát. Megszámlálhatatlan mennyiségű vitánk adódott Mallal az egész Noctuás ügyet és az esküt illetően. Fájt, igazán fájt makacsul kitartani választott narratívám mellett, mikor tudom, hogy mennyire nem ért egyet. De még az ő nyelve se volt képes úgy forgatni a szavakat, hogy más belátásra bírjon. Ez az egész már rég nem saját egóm kielégítéséről szól, még ha minden körülményt lecsupaszítva valójában ez volt eredeti indokom arra, hogy jelentkezzek az egészre. Miattam bántalmazták Prudencet és Tavisht, miattam olyan a közhangulat, amilyen, és a puszta jelenlétem elég ahhoz, hogy feszültséget keltsen még egy egyszerű tanórán is. Talán az utóbbival nem tudok mit kezdeni – ahogyan az emberek döntő többsége se tud mit velem, amin nem javít az, hogy csokoládéba burkolják az arcom. De nem igaz, hogy nem tudnám kezembe venni saját sorsom legalább részlegesen. Nem igaz, hogy nem tehetek azért, hogy ne történjen még egy olyan incidens, mint ami a bálon volt a Hollóhát kapitányával, vagy azután odahaza a húgommal.
Miattam többet senkit se fognak bántani. Ha ez az ára, megfizetem. Leszek politikájuk játékszere, a bábu, ami visszaismétli azt, amit tanítottak neki, és eszköz játszmájukban, aki majd sötét karikái mögé rejti, hogy valójában mit is gondol.
Felkapom a fejem az első neszre, amikor közeledni hallom őket, bár először inkább csak sejtem őket, mint látom a hó vakító fehérségében. Kifejezetten furcsának találom a viselkedésüket irányomba, nem szoktam meg ezt a tekintetet tőlük, és nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire lehetett ez tanult. Az az egy biztos, hogy az ő szövetségük Amerika leghatalmasabbjai közé fogja emelni őket. Nyilvánvalóan jól tudnak együttműködni; kiváló meggyőzésük se működött volna egymás nélkül vélhetően, és most már kezdem úgy látni, hogy mindkettőre szükségem volt. Nem mosolygok vissza Morrisra, nincs rá indokom. Egyébként is átlátnának rajta. Csak röviden biccentek köszöntésére. Elfogadtam az ítéletet, erővel hozott ítéletet, mert ez a kötelességem.
- Legyünk túl rajta. - nem kérem a fennkölt szavakat. Nincs szükségem felszopásra ahhoz, hogy letegyem az esküt Lucindának. Feltűröm pulóverem ujját, és kinyújtom pálcás, bal kezem Lucindának, mialatt ő még kesztyűjét fejti le kézfejéről. Felismerem a hordott gyűrűt, ugyanezzel kérkedett Morris is, nyilván nem viselné ilyen büszkén, ha egy kirakodóvásárban talált volna olcsó bizsut. Kíváncsivá tesz, vajon van-e mágikus tulajdonsága. Anélkül olyan… haszontalannak tűnik.
Erőmhöz és képességeimhez mérten. Teljesíthető, azt pedig még sem kérhetik tőlem, hogy nyerjem meg a Tusát, mert ez nem csak rajtam múlik. Tudom, hogy az első próba nem sikerült jól – legendásan nem tudok bánni a bestiákkal, és még sem a lény megölése volt a feladat. A britek és franciák kínosan polkorrekt világa nem viselné el, legalábbis a világ felé mutatott arcukban, miközben azok továbbra is ott vannak bájitalaik alapanyagaiban. Felsejlik persze Lucinda ígérete is – az ígéret arról, hogy tud megoldást a problémámra. Újabb és újabb vitákat generált ez is, Malachi szerint nincs velem semmi gond, csak bebeszélem magamnak, könnyű azonban az ő helyzetéből beszélni.
- Fogadom. - pislogás nélkül mondom ki a szót, éppen csak egy pillanatot hezitálva, és annak ellenére is tartom a szemkontaktust Lucindával, hogy az első, felsejlő, vörös csík szeretné magára vonni a figyelmem.
Tudom, hogy az egyik bajnok gyűlöl ezért - nem véletlen próbált már megölni - , de soha nem volt problémám a sárvérűekkel. Chernovval kifejezetten jól kijövök, ha a barátnői viszolyognak is tőlem, Gardnerrel az élen, és soha nem akarnám, hogy bántódása essen. A Roxfort egyedüli diákjai, akik hajlandóak voltak nyitni felém, is sárvérűek. Se Annie, se Gemma nem éreztette velem azt, hogy más vagy fura lennék, még ha eleinte meglehetősen idegesítettek is. A szebbik még be is jött kicsit, nincs értelme tagadni. Ellentétben Scrimgeourral, aki aktívan tesz azért, hogy ne tudjam otthon érezni magam itt. Aztán a dolgok másként alakultak azután, hogy Mal… A gondolatokat a Migueltől tanult technikákkal elzárom. Lucinda amneziatikát tanult, nem tudhatom, hogy mennyire jártas a legilimenciában, és vannak olyan titkaim, amiket mindennél fontosabb megtartanom magamnak.
Vajon Morris kiakad, ha megtudja, hogy segítettem Valet a gömb megfejtésében?
- Fogadom. - a második vörös-arany fényszál is karunkra tekeredik, ezzel megerősítve az elmondottakat.
- Fogadod-e, hogy nyílvános szavaidban a rendet szolgálod: Amerika hatalmát és a mágusok rendeltetését erősíted, míg a magnixok pusztító természetére emlékezteted a világot? - egy éve sincs, hogy erre kérni se kellett volna. Továbbra se kedvelem a varázstalanokat, és nem hiszem, hogy lenne olyan helyzet, amikor képes lennék élni a világukban. Nem gondolom viszont, hogy az összes magnix felelős azokért a dolgokért.
Mindegy.
Nem számít, mit gondolok.
- Fogadom. - nem kell karjainkra néznem, így is érzem a harmadik, utolsó szálat tekergőzni rajta, mintha valami futónövény lenne.
- Akkor legyen tanú rá a természet adta hatalom és rend, a Noctua Tenebrosa szárnyai alá fogad téged. Amíg esküd meg nem töröd, úgy a jelenlévő Yaxley-Morris család képviselői oltalmukat, támogatásukat és bizalmukat adják neked. Az árnyak között nem maradsz egyedül. Ex Tenebris, Ordo. - érzem a mágiát, miként az esküt teljessé teszi. Nem fáj, de valahogy fura érzés, nem tudnám meghatározni pontosan milyen. Nem tart sokáig persze; a három szál, három ígéret csontjaimba írja magát, nyakam köré pedig olyan láncot fűz, melyet csak két kulcs nyit: a sikeres csatlakozás vagy a halál.
- Menjetek csak. Még levegőzöm picit. - nincs miről beszélnünk, és nincs mit ünnepelnünk sem. Elengedem Lucinda alkarját az eskünk után. Az eskü már a következő próbára is felülír minden taktikát, amit választottam volna. Bate gyűlölni fog, persze okkal, de Bate áldozata eltörpül azok mellett, akiknek nem eshet így bántódása mellette.
Okkal választotta őt a Serleg, biztos kiheveri majd, hogy elárulom törékeny egyezségünket.
