Roxfort RPG

Már akkor éreztem, hogy ma fog ez megtörténni, mikor Orville és Orlan együtt érkeztek meg a birtokunkra. Apám is meghagyta, hogy ma ne menjek sehova, mert vendégeink érkeznek majd, bár azt nem teljesen értettem, hogy miért nem akarta elmondani, hogy ez egészen konkrétan a Morris család férfi tagjai, de természetesen nem kötöttem bele, annyira azért nem izgatott, hogy emiatt hozzászóljak családunk fejéhez. Ahogy azt sem értettem, hogy anyám miért vágott olyan aggódó arcot, mikor beléptem volna a szalonba. Még meg is ölelt, pedig nálunk olyan ritka a testi kontaktus, mint a fehér holló. Persze csak ha nem apám molesztálásáról volt szó, de annak idén nyáron véget fogok vetni, pláne ha tényleg házassági ajánlatról lesz szó. Még anyámra a legjellemzőbb a családban, hogy minimálisan komfortot akar nyújtani az érintései által (vagy úgy általában bárhogy, másra nem nagyon volt ez jellemző itthon), de természetesen nem is tudtam mit kezdeni vele, csak hagytam, hogy a saját érzéseit kitöltse rajtam. Később persze megtudtam, hogy ez annak volt köszönhető, hogy aggódott, hogyan fogok reagálni az ajánlatra, s ez is csak a családom szegénységi bizonyítványa volt, hogy ennyire nem ismertek. Azt hitték, nem fog tetszeni, azt hitték, ellenkezni fogok, azt hitték, kötöm majd az ebet a karóhoz. Nyilván nem így lett.

Én voltam az utolsó, aki megérkezett a szalonba: apám már a hatalmas foteljában ült szögegyenes háttal, Orlan a másik fotelben eggyel lazább testtartással, a kanapén meg Orville ült. Egyértelmű volt, hogy oda várnak engem is, nem volt lehetőségem választani és talán nem is illett volna, így kecsesen odalibbentem Orville mellé és leültem mellé. Nem túl közel, nem ért össze se a könyökünk vagy karunk, se a lábunk, de nem is túl távol, hogy érezhető legyen: közel álltunk egymáshoz. A dohányzóasztalra ki volt készítve négy pohár és egy üveg vörösbor, ez pedig végleg igazolta gyanúmat: végre rájöttek arra, amire én már két éve számítok: hogy Orville és én úgyis együtt végezzük be a szüleink akarata szerint. Örültem is hát annak, hogy ennek megfelelően alakítottam az eseményeket, hogy a lehető legkedvezőbben alakuljon minden. Morris és az én kapcsolatom az utóbbi egy évben komoly változásokon ment keresztül, ahogy egyrészt mindkettőnket erősebben megütött a pubertáskor és az ezzel járó hormonális és testi változások is, másrészt ahogy tudatosan intéztem, hogy Morrist az ujjam köré csavarjam. Ha őszinte akartam lenni, kicsit tartottam attól, hogy túl vehemens és erős személyiség ahhoz, hogy betörjem, pedig csak bíznom kellett abban, hogy minden férfit akaratunk alá lehet hajtani – csak a megfelelő eszközök kellettek hozzá. Ennek eredményeképpen valójában nem tudtam, hogy magától is megkedvelt volna-e vagy csak a ténykedéseim miatt alakult úgy, ahogy, de ez talán nem is volt fontos. Nála sokkal rosszabb partnert is el tudtam volna képzelni. Ismertük egymást kisgyerekkorunk óta, együtt nőttünk fel, mindenen együtt mentünk keresztül, ott voltunk majdnem minden pillanatában az életünkben. Bíztam benne – már amennyiben ez esetemben valóban bizalomnak volt nevezhető -, de a felmérésem még nem ért véget: az utolsó megfigyeléseimre még várnom kellett szeptemberig, amíg meg nem érkezünk a Roxfortba már új küldetéssel. Látnom kellett, hogyan dolgozik igazi nyomás alatt, hogyan gondolkodik, mi miért tesz... Akkor pedig végre teljes képet kapok majd arról, méltó társam lesz-e vagy sem.

Biztos lettek volna olyanok, akik hüledezve kérdezték volna meg, hogy nem zavar-e, hogy tizenhét éves létemre férjhez akartak adni, de az igazat megvallva minket így neveltek. Mindig is tudtam, hogy hamar el fogok kelni, mert lány voltam és Yaxley. Az volt a csoda, hogy nem valami idősebb úriemberhez akartak hozzáadni, hanem a legközelebbi barátomhoz, aki egyidős volt velem. A másik csoda pedig az volt, hogy a bátyám még mindig csak jegyben járt és a húga, aki tíz évvel volt fiatalabb, hamarabb kezébe veszi az életét, mint ő. Persze ez sem volt meglepő: a nővérem sosem volt vezetőalkat, ellenben kiválóan intézkedett és ténykedett a háttérben, ha valaki a megfelelő utasításokat adta neki, a bátyám pedig bár karizmatikus volt és jó kiállással rendelkezett, nem látta át jól a helyzeteket és nem reagált időben: ezt mutatta az is, hogy huszonhét éves létére még csak most kezdte el az életét nagjyából. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a családban az első unoka is tőlünk fog érkezni, ha így haladnak a többiek, pedig én sem terveztem a következő időszakban teherbe esni ám...

Inkább hátradőltem a kanapén, miután töltöttem egy kevés bort és beleittam, ahogy apám beszélni kezdett. Vetettem egy hosszabb pillantást Orvillere, hogy őt mennyire lepte meg vajon ez az egész vagy számított-e rá. Esetleg negatívan (bár nagyon ajánlom neki, hogy ne) vagy pozitívan élte meg a hatalmas bejelentést? Ő sem volt az a kifejezetten az érzelmeiről beszélő ember, de jobban rá lehetett venni, hogy kifejtse a véleményét, mint engem. Én magam kiismerhetetlen arccal hallgattam a felnőtt férfiakat, ahogy elregélték, hány száz szempontból érte is meg ez az ajánlat. Én csak bólintottam arra, hogy ez meg fog történni, elvégre nem kérdezte senki a véleményemet. Az ajánlat szót ejtette ki a szájuk, de valójában nem volt szó semmilyen ajánlatról: ez egy adás-vételi szerződés volt. Nem voltunk egyebek, mint bábuk, eszközök arra, hogy minél nagyobbra törhessenek és hogy megalapozzák a jövőjét a családjainknak. Mindig is nehezen viseltem, hogy ennyire kárhoztattak, de hát Lucinda Yaxley nem arról volt híres, hogy eltűri, hogy elnyomják. Ahhoz túlságosan kinevelt a családom, de főleg az apám: még fogalma sem volt, mert túlságosan lebecsült engem. Főleg a korom miatt, illetve hogy harmadik voltam a sorban, emiatt teljesen el tudtam rejtőzni a nővérem és a bátyám árnyékában, az idióta öcsém pedig tett arról, hogy kettőnk közül vele kelljen többet bajlódni. Én pedig az árnyékok között fejlődtem, tervezgettem, építettem a kapcsolataimat. Mindig is a minta gyerek voltam, akivel nem volt semmi baj, ezért fognak majd meglepődni, mikor az arcukba kapják a változás szelét. Persze ehhez kétségtelenül szükségem volt Morrisra is. Nem voltam ostoba, tisztában voltam azzal, hogy ahhoz, hogy elérjem hosszútávú céljaimat, kevés vagyok egyedül, ezért gyűjtöttem magam mellé azokat az embereket, akiket. Orvillelel való leendő házasságunk pedig megadná azt az alapot, amire építhetnénk végre az előre elkészített terveim, terveink alapján. Apámnak fogalma sem volt arról, hogy attól függetlenül, hogy ez a házasság neki is érdeke volt, valójában hosszútávon a saját sírját ásta ki ezzel. Nyilván addig még hosszú az út, de bíztam a türelmemben és alaposságomban: a generációnk meg fogja mutatni, hogy sokkal több lakozik benne, mint a felnőttek valaha elképzelték volna.

Figyelmesen hallgattam a két férfit, de azért hatalmas újdonságokat egy-egy apróságon kívül nem árultak el számomra. Csak bólintásaimmal és egyéb non-verbális jeleimmel jeleztem, hogy követtem az eseményeket és logikusnak tűnt minden. Még nagylelkűek is voltak: egy teljes évet járhattunk jegyben, mielőtt összekötöttük volna életünket. Be kellett vallanom, ez meglepett, mert biztos voltam benne, hogy minél hamarabb meg is akarták ejteni, bár az igaz volt, hogy így a nyár végén már nem volt sok esélyük arra, hogy a Roxfortba és a Tusára már a házas emberek kötelékével menjünk. Úgy tűnt, még volt időnk. Gyanítottam azt is, hogy leginkább meg akarták várni, hogy ezt az évet hogyan teljesítjük: meggyőzzük-e őket arról, hogy megvan bennünk az a potenciál, amit vártak, reméltek tőlünk vagy sem. Természetesen ha valami egyéb reakciót megkövetelt a helyzet, akkor annak megfelelően cselekedtem, de azt azért nem rejtettem véka alá, hogy kicsit sem leptek meg ezzel a beszélgetéssel. Végül a felnőttek magunkra hagytak minket, ketten maradtunk Orvillelel a szalonban. A poharak és az üveg üresen ásítozott a késő délutáni napban, a poharak alján még vöröslött egy-egy csepp bor. Egy percig csak kiélveztem a csendet és azt, hogy akkor most ezen túlestünk, aztán felálltam és Morris felé fordultam és jeleztem, hogy álljon fel ő is, menjünk.

- Rengeteg megbeszélnivalónk van és gyanítom, hogy nem terveztél itt éjszakázni – néztem rá kérdőn, ahogy elindultunk a szalonból kifelé. – Mostantól legalább már teljesen nyugodt szívvel jöhetsz a manhattani lakásba bármikor, hogy ez végre hivatalos, ha már úgyis kisajátítottam a nyáron. Nem tervezem visszaszolgáltatni, úgyhogy ha gondolod, majd nyugodtan vitess oda pár holmidat, ha igényled – gondolkodtam el. – Bármikor szívesen látlak természetesen. Tényleg nagyon sok a feladatunk nemcsak az esküvő miatt, hanem a jövő tanév miatt is… - pillantottam rá komolyan. Hangomban nem volt megbúvó bizonytalanság, biztos voltam benne, hogy képesek leszünk megugrani az akadályokat, ha együtt tudunk működni rendesen. Ám az igaz volt, hogy az új, ismeretlen környezet és a szabadság édes íze, mely a távolságot jelentette az itthoniaktól, baljós árnyékot is vetített a kis delegációnkra: nagyon sok forgatókönyv volt a fejemben, hogy mi is történhet a másik kontinensen és szerettem volna teljes felkészültséggel érkezni.

Közben ahogy a folyosókon haladtunk, senkivel nem futottunk össze. Örültem, hogy apám gondoskodott arról is, hogy anyám most ne zavarjon be, abszolút nem vágytam most a társaságára és a nevelési célzattal szolgáló szentbeszédjére, hogy mit is jelent az, hogy hamarosan feleség leszek a Yaxley névvel. Tudtam és kevés dolgot rühelltem jobban, mint a felesleges és időhúzó beszélgetéseket vagy tevékenységeket. Nem volt nekem ennyi időm ezekre. Vetettem egy pillantást a mellettem haladó fiúra és hirtelen elgondolkodtam, hogy vajon a bejelentés ellenére szeretné-e hivatalosan is megkérni a kezemet. Mármint hogy ő és én kettesben, gyűrűvel, mint az átlagos emberek. Szórakoztatott a gondolat, de közben kicsit tényleg kíváncsi is voltam, hogy vajon Morris elég romantikus-e ahhoz, hogy a bejelentés ellenére is saját kezébe vegye a helyzetet és a maga módján valahogyan eljegyezzen. Hogy kicsit kilépjünk az eszköz szerepből és valamennyire személyessé tegyük az egészet, elvégre mégiscsak az egész életünket akartuk összekötni, nem? S még az én alacsony érzelmi intelligenciával megáldott fejem is felfogta, hogy azért valahol jót tenne a kapcsolatunknak, ha nem csak teljesen végrehajtandó feladatnak fogtuk volna fel ezt, hanem igyekeznénk megőrizni valamennyit az egymás iránt táplált érzelmeinkből. Ettől függetlenül simán kinéztem a fiúból, hogy túlságosan texasi és túlságosan férfi, hogy eszébe jusson ilyen, úgyhogy egyelőre nemmel szavaztam ezzel kapcsolatban, de hát, nem véletlen ő volt nagyjából az egyetlen ember, aki meg tudott lepni! Végül kiértünk a kúriából, hogy utána az istállók felé forduljunk.

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk lovagolni – néztem Morrisra, bár elég határozott voltam ahhoz, hogy ne mondjon ellent, úgyhogy megtorpanás nélkül haladtunk tovább. Jeleztem igényeinket, addig pedig vártunk. Amikor Hüpatia meglátta Morrist, boldogan felhöhögött: nagyon szerette a fiút, elvégre tőle kaptam őt a tavalyelőtti születésnapomra és azóta is mindig így reagált rá. Tagadhatatlan volt Orville hatása az állatokra. Ez persze nem jelentette azt, hogy meg is nyerte magának a kancát, mégiscsak az én lovam volt, így neki egy sötétpej-fehér tobiano mintás amerikai foltos lovat nyergeltek fel. Miután megköszöntük, én egy lendülettel már Hüpatia nyergében is voltam, nem akartam megvárni, hogy bárki annyira gáláns legyen, hogy feldobjon, nem volt időnk most a felesleges finomkodásra. Szinte azonnal indítottam is Hüpatiát, aki amint a hátára kerültem, összeszedte magát és teljes figyelmét nekem és a tájnak szentelte. Kívülről is látszott rajta, hogy komoly energiákat fektettem abba, hogy a bizalom is kialakuljon és az is, hogy teljesen fegyelmezett maradjon az úton. Eléggé ismertük a birtokot és az erdőit, úgyhogy rábíztam magamat a lovamra, hogy menjen a megszokott úton. A késő esti nyári napsugarak lustán simogatták a fák leveleit és testünket is, meg-megvakítottak minket néha, ahogy egyre lejjebb és lejjebb vándorolt az égbolton. A madarak csicseregtek és a hűs fák között nem ostromolt bennünket a nyári hőség annyira. Az erdő zizegett az élettől, de ahogy a nap egyre alacsonyabb pályán mozgott, úgy nyugodott meg az egész erdő is. Azért még volt időnk, mielőtt besötétedett volna. Orville felé fordultam rövid hallgatás és mérlegelés után.

- Ahogy említettem már, rengeteg a feladat és a megbeszélnivaló… Biztos vagyok benne, hogy mai nap nem végzünk vele, hacsak tényleg nem maradsz itt éjszakára, ami természetesen opció, de legalább kezdjük el – kezdtem bele, aztán végigmértem. Én tudtam, mit akarok és milyen érzéseim, gondolataim voltak az egésszel kapcsolatban, de azt nem tudtam, benne vajon hogyan csapódott le minden vagy mire számított, esetleg milyen tervei vannak. Márpedig ha azt szerettem volna, hogy a lehető legsimulékonyabban és legproblémamentesebben haladjon minden, akkor muszáj volt legalább a látszatát megteremtenem annak, hogy Morris kívánságai is kielégítésre találnak – bár bíztam abban, hogy céljaink és terveink azért nagyrészt összecsengtek. Ettől függetlenül nem féltem attól, hogy kicsit alakítanom kell majd a saját mondandómon, hogy hozzáigazítsam az övéhez, ezzel a legnagyobb hatásfokot elérve hosszútávon. – Elöljáróban csak annyit szeretnék mondani, hogy ahhoz, hogy ez a kapcsolat működjön, ahhoz az kell, hogy őszinték legyünk egymással. Nem fogunk tudni egyről a kettőre jutni, ha nem dolgozunk össze, rendben? – néztem rá jelentőségteljesen. – Első körben arra lennék kíváncsi, hogy így minden után és mindent egyben nézve mit hogyan látsz? Mik a gondolataid az egészről? Mik a céljaid, mit szeretnél elérni rövid- és hosszútávon is? Mit vársz tőlem pontosan? És mit vársz tőlünk? – fordultam felé, hogy lássam a teljes reakcióját, talán ezek voltak most a legégetőbb kérdések, amik nem tűrtek halasztást. Tényleg fontosnak gondoltam azt, hogy megosszuk egymással ezeket, elvégre ha összeházasodunk, akkor tényleg egy szövetséget fogunk alkotni. Az a szerencse azért ért minket, hogy nem két idegen leszünk az oltárnál, hanem valakik, akik leélték az eddigi életüket is egymás mellett. Ezt pedig vétek lett volna veszni hagyni, hiszen hatalmas erő és lehetőség lakozott a kettőnk egybeforró erejéből. Úgyhogy én építeni fogok magunkra, még ha ehhez formálnom is kell majd a fiút. Ez egy olyan áldozat és labilitás volt, amit érdemesnek tartottam egyelőre meghozni, mert több előnnyel járt, mint hátránnyal. És bíztam abban is, hogy a beszélgetésünk után is így fogom majd gondolni.

Világ életemben jól szórakoztam azon, hogy a férfiak mekkora hangsúlyt fektetnek abba, hogy asszertálják dominanciájukat. Mennyire nevetséges is volt ez! Ahogy egy bölcs uralkodó mondta régen: akinek azt kell hajtogatnia, hogy „én vagyok a király”, az nem igazi király. Apám egészen ügyes volt ebben a játszmában, s mégis a legtöbb férfi elbukott a nőkkel szemben - ő is. Olyannyira igyekeztek bizonyítani, hogy szükség van az ő erejükre, hogy maguk lettek nevetségük tárgya. Valójában felénk nem bizonyítottak semmit, egymás között próbálták fitogtatni, melyikük is alkalmasabb egy-egy szerepre. Minél jobban próbálták felém azt közölni, hogy Orville vagy akármelyikük is egy fikarcnyit felettem állt volna, annál kevésbé tudtam komolyan venni őket. Semmi mással nem lehetett jobban tiszteletet kivívni, mintha a másik elismerte az adott személy képességeit és valódi helyzetét, de ez a legtöbb férfiből hiányzott. A kompenzálás ezen fajtája sajnálatra méltó és a gyengeségnek egy elég erős jele volt. A tisztánlátás fontos volt a mi köreinkben és ha valódi eredményeket akart elérni az ember, nem volt idő ilyesfajta magamutogatásra vagy versengésre. Az én szemléletemben nem számított se nem, se helyzet, se vér: a képességek, célok, rátermettség volt az, ami megmutatta, alkalmas-e valaki azokra a feladatokra, melyeket kitűztem.

Mélyen valahol pedig megvetettem és talán mérgelődtem amiatt, hogy továbbra is megpróbáltak elnyomni csak azért, mert lány voltam és fiatal. Természetesen tisztában voltam azzal is, hogy tudatosan nem mutogattam képességeimet túlzottan: nem akartam idő előtt feltűnősködni, ki akartam várni, az árnyékokban szerettem volna építkezni, s a megfelelően felépített háttér után valódi lépést tenni. Ettől függetlenül nevetséges volt, hogy egy ilyen modern társadalomban is képes volt a társadalom krémjének nevezett réteg olyan poros eszméket vallani, mint a férfi-női alárendeltség. Régen el kellett volna hagynunk és talán ezért vetettem meg ezt: visszafelé rántott, nem engedett a haladásnak és ezt nem tűrtem.

Most mégis inkább csak jól szórakoztam, mert feltétlen biztosra akartak menni, hogy ki a főnök, de ezek csak a felszínen tűntek működőképesnek: biztos voltam benne, hogy Cassius és Orlan is tisztában volt mélyen azzal, ki hordja nálunk a nadrágot és hogy ez nem fog változni egyhamar. Persze ha nekik megnyugtató volt olyan ostobaságokra fecsérelni az idejüket, minthogy Orville hogyan üdvözöl vagy tölt-e nekem a borból - amik valljuk be, igencsak úriemberhez méltó cselekedetek lettek volna és amiket kifejezetten kedveltem Morrisban, mert amennyire tudta felsőbbrendűnek képzelni magát helyzete miatt, annyira sosem fájt neki ilyen apró gesztusokkal mégis megmutatni, hogy egyébként nem az a poros, beképzelt és gőgös fiú volt, mint amit most a szüleink próbáltak kipréselni belőle, hanem igenis partnernek kezelt és megvolt benne az, ami a legtöbb férfiből köreinkben hiányzott. Csak reméltem, hogy ezeket a férfiak nem ölik ki belőle.

- Nem kell ez a szenvedés, Orville. Nem arra kértelek, hogy költözz oda hozzám. Felajánlottam, hogy tölts több időt velem, hogy hatékonyabban tudjunk együtt dolgozni, de ez nem jelenti azt, hogy éjt nappallá téve velem legyél ott. Persze a te érdeked is, hogy felkészültek legyünk, de ha nem kívánsz élni a lehetőséggel, akkor megoldom egyedül is, tudod jól - néztem rá felhúzott szemöldökkel, tényleg nem voltam kíváncsi a felesleges hisztijére. A játékos megszólalására csak megforgattam a szememet, de fejcsóválásom közben egy halvány mosolyt azért megeresztettem felé. Azért egyetlen tizedmásodpercig úgy villant meg a szemem, mint ahogy a hálószobában beálló feszültség – legyen szó akármilyenről – mellett is egy pillantásomba került vetkőzésre bírni a fiút. Jól ismerte már ezekben a helyzetekben a jeleket, én pedig örültem, hogy nem kellett feleslegesen jártatnom a számat. Az egy villanás csak arra szolgált, hogy kicsit kibillentse őt magabiztosságából, mintegy apró, édes bosszúként az előbbi megszólalásáért, de aztán már el is indultunk kifelé. Nem itt és nem most.

Egy hosszú pillantást vetettem Morris arcára, ahogy belekezdett. Nem erre számítottam, be kellett vallanom, és kényelmetlenül is ért a mondata. Volt idő, mikor vakon hittem abban, hogy Lucinda Yaxleynek bizony nincsen senkire szüksége ahhoz, hogy megvalósítsa terveit és álmait. Persze a kevésbé szép oldalról kellett megtanulnom, hogy lehetek akármennyire erős is, ebben a világban senki nem boldogul teljesen egyedül. Akkor nem, ha ilyen hatalmas terveket dédelgetett.

- Mondtam már, Orville… Mindig szívesen veszem a társaságodat, de ezt te is tudod. Ha mégsem, azt szerintem elég egyértelműen szoktam jelezni… - néztem rá jelentőségteljesen, de már nem volt olyan szigorú az arcom, mint eddig. – Természetesen ha apád már úgy számolt, hogy együtt tértek haza, nem akarom elrontani a családi idillt… Anyád is biztosan rettenetesen aggódik a kicsi fia miatt, nem? Hiszen Yaxleyék veszélyesek, ki tudja, mit teszünk veletek annak ellenére, hogy ez elvileg ünnepnap… Vétek lenne még egy napig kétségek között hagyni, igaz? - néztem rá fürkészően. Ez volt az első tesztje. Kíváncsi voltam, kit választ majd. Elég egyszerű, talán elég átlátszó is volt, mégis érezhette a súlyát annak, amit kértem tőle: mostantól én voltam az első az életében. Mostantól én voltam a családja, még ha össze nem is kötöttük az életünket egyelőre. Habozás nélkül kellett engem választania, de bíztam abban, hogy az elmúlt egy-másfél év tudatosan készülése meghozta a gyümölcsét és további felesleges kör nélkül már belé van égetve ez. Már ha magától nem ez lett volna az alapbeállítás.

Kedveltem benne az egyenességét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt hatással rám. Ha nem lett volna az életem része, biztosan jobban hasonlítanék a többi Yaxleyre: kígyók sziszegései és alaktalan hangok alkották szavainkat, melyek a vállak mögött suttogták kétértelmű szavaikat. Sikamlós volt, megfoghatatlan, nem egyértelmű. Orville mellett én mégis felvettem egy réteg egyenességet, azaz ha nem is voltam mindig teljesen egyértelmű, igyekeztem felesleges körök nélkül elmondani, amit gondoltam. Általában nem zavart, ha a véleményemet kellett kifejtenem, persze óvatosan kellett bánnom valódi gondolataimmal, de ezeket a készségeket mind-mind Orvillenek köszönhettem. Egy pillanatig azért mérlegeltem szavait. Egy részem – az igencsak kontrollmániás és mindent tudni akaró oldalam – görcsösen szeretett volna ragaszkodni ahhoz, hogy mindenről számoljon be nekem. S habár biztos voltam benne, hogy továbbra is én leszek az irányító leginkább, ezzel túlságosan eltoltam volna a mérleg nyelvét és tudtam, hogy Morris azért igenis szeretett volna egy nagyjából egyenlő kapcsolatban lenni. Ezt a kompromisszumot pedig meg kellett hoznom ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzuk magunkból és egymásból is. Engednem kellett hát, bár a bizalom nem tartozott az elsődleges kártyáim közé, amiket könnyűszerrel osztogattam volna. Ettől függetlenül tény és való volt, hogy a vőlegényem volt a legbizalmasabb ember az életemben és ezt szerettem volna megtartani.

- Rendben van. De figyelmeztetlek, hogy nem tűröm, hogy ez idővel oda fajuljon, hogy egyre kevesebbet osztunk meg, esetleg tudatosan titkolózunk a másik előtt. Ketten együtt tudunk olyan erőre szert tenni, ami segít megvalósítani a terveinket, egy ilyen hozzáállás pedig romboló lenne. Remélem, elég világos voltam - néztem rá jelentőségteljesen. Érezhette, hogy ez magamra is vonatkozott, bár azt nem tettem hozzá, hogy ha idővel úgy tűnt volna, mégsem volt alkalmas a feladatra, amelyre szántam vagy szántuk, akkor nem féltem megszegni ezt és saját szájízem szerint cselekedni. Bíztam abban azonban, hogy erre nem fog sor kerülni.

Legtöbb esetben igenis szándékom volt magamhoz láncolni a pillantásommal, mozgásommal, szavaimmal, most mégis szerettem volna, ha minél tisztábban gondolkodott volna, mert ez a beszélgetés sorsfordító volt az életünkben és nem akartam, hogy a hatásom alatt nyilatkozzon. Teljes valójára voltam kíváncsi most, éppen ezért bár pillantásom mindig fürkésző volt és átható, most nem tartalmazott mellékzöngéket. Ilyen ígéreteimet, ajánlataimat későbbre tartogattam, méghozzá egy kis meglepetéssel fűszerezve. Úgyhogy csak csendben hallgattam, miközben Hüpatiára bíztam magamat teljesen. Az egyik kedvenc, elrejtett helyünk felé ment, de még nem jártunk annyira a közelben és egyelőre nem is gyorsított. Lassan mosolyodtam el, ahogy belekezdett a második felébe és nem is hallgattam végig kivételesen.

- Tudod, Orville, nem értek annyira az emberi lélekhez, mint mások. Tudom, hogy kívánod a testem -   néztem egyenesen a szemébe tárgyilagosan, de nem engedtem el a pillantását, cserébe semmilyen csábításra utaló jel nem volt most ott. – Azt is tudom, hogy… Érzel valamit irántam. De valójában sosem mondtad el, mi ez. Tisztelet? Csodálat? Gyengédség? Szeretet? Szerelem? Abban sem vagyok biztos, hogy te elgondolkodtál-e már ezen, én sem szoktam firtatni, de… Most más helyzetben vagyunk… Mit érzel irántam, Orville? - tettem fel a kérdést. Még sosem voltam vele ilyen őszinte és egyenes ebben a témában, de fontosnak tartottam, mert ezzel is terveznem kellett és nem ártott tisztában lennünk ezekkel. Türelmesen megvártam ezúttal, hogy válaszoljon, csak utána folytattam.

- Nem gondolom, hogy hátrányunkra válik, ha objektíven is nézzük ezt az egészet: való igaz, hogy partnerségre adjuk a fejünket. Tudunk erőt meríteni abból, hogy nem hagyjuk, hogy teljesen elvakítsanak az érzelmek, mert akkor egymás gyengepontjai leszünk. Így is valamennyire… - vallottam be. Tudták volna ellenem használni a vőlegényemet, ha akarták volna és biztos voltam abban is, hogy fordítva is így volt. De azt is tudtam, hogy lett volna olyan helyzet, amiben azt mondtam volna, hogy a céljainkat választom és nem őt. És reméltem, ez fordítva is így volt… Egy pillanatra ellamentáltam azon, hogy mit szeretnék jobban: kordában tartani biztonságos keretek között vagy szeretnék építeni a vehemenciájára és a tűzre, ami benne lobogott? Biztonságra játszottam vagy megpróbálkoztam a veszélyesebb, de nagyobb sikert hozó úttal? Felkészültem hát egy meglehetősen hosszú monológra, ami ritka volt tőlem. – És nézhetjük nagyon felnőtt fejjel, hogy mióta tudjuk, hogy elrendezett házasság „elszenvedői” leszünk, még ha esetünkben ilyen kedvezően is jött ki a lépés - megejtettem felé egy lágyabb, kedvesebb mosolyt, amellyel szinte csak őt szoktam megajándékozni. – De ne mondd nekem, hogy téged nem zavar, hogy áruként kezelnek minket. Állatoknak, tárgyaknak, eladható portékának - mondtam magamhoz képest hevesebben. Tudtam, hogy zavarja, de fel kellett vezetnem valahogy. – Engem, Lucinda Yaxleyt, ne mérjenek se sárkányban, se pénzben, se tojásban, se semmiben. És a vőlegényemet se… Ahogy mondtad: sokra teremtettünk, de korunk elfelhősíti a feljebbvalóink látását. Tudom, hogy idegesítő, engem is zavar. De akár ki is használhatjuk ezt: megmutathatjuk nekik, hogy ketten együtt is vagyunk annyira erősek, amit ki sem néztek belőlünk. Nem úgy akarok elhíresülni, mint a Yaxley-ház harmadik gyereke, aki ráadásul lány is… Meg akarom mutatni, hogy a nevem és helyzetem ellenére is méltó vagyok arra a rangra, amit készülünk elérni és te is. Ketten akarom elérni ezeket a célokat, ketten akarom kiépíteni a nevünket, Orville. És tudom, hogy téged is frusztrált, hogy egy adás-vételi szerződés részei, eszközei voltunk, mert te is úgy gondolod, hogy többre vagyunk hivatottak. Építsünk hát arra, hogy bár objektíven is látjuk ezt, a kapcsolatunkban hatalmas erő rejlik. Nagyobb, mint gondolnák. Használjuk ki, hogy tudjuk egymást erősíteni, segíteni és együtt egyre előrébb jutni, jó? - néztem rá, szememben a megszokott higgadtsághoz képest most egy egészen ismeretlen tűz égett. Bíztam benne, hogy sikerült építenem a fiú felsőbbrendűségére és vágyára, hogy valami nagyot érjünk el. Ha sikerül feltüzelnem és kordában is tudom tartani, akkor olyan szinten fogja törni előttünk az akadályokat, hogy öröm lesz nézni. Orville erős volt és képes volt arra, hogy mindent legyőzzön, ami elé mert állni, de irányítani kellett, hogy ez a hatalmas erő a megfelelő irányba menjen, mert hajlamos volt kissé eltérni. Ahogy az óvatosságra is figyelnem kellett, bár bíztam magunkban, nem szabadott elhinnünk, hogy legyőzhetetlenek lennénk, mert az fogja okozni vesztünket. Ezzel most nem terheltem Morrist, most lelkesíteni szerettem volna, majd én figyelek erre is és egy alkalmasabb pillanatban óva intem.

Ahogy arról beszélt, hogy kettesben és mások előtt hogyan képzeli el az erőviszonyokat, lassan és féloldalasan mosolyodtam el, s ahogy Hüpatia kicsit közelebb lépdelt Homéroszhoz, kinyúltam egyik kezemmel, hogy megfogjam az állát, s hüvelykujjammal végigsimítsak az alsó ajkán. Mióta beléptem a szalonba, ez volt az első alkalom, hogy hozzáértem. Tudatosan kerültem a fizikai kontaktust, tudtam, milyen hatást váltottam ki belőle vele legtöbbször, bár tény és való volt, hogy nem mindig.

- Nem csak a párnák között vagy az enyém mindenestül, Orville Austin Morris… A többiek között is és mindenhol. Ahogy én a tied… A mai nap után ehhez kétség sem férhet ugyebár - mosolyogtam rá sokat ígérően. Tudtam, hogy nem ezt a választ várta pontosan, de bíztam abban, hogy a mosolyomból és reakciómból egyértelmű volt, hogy megértettem kívánságát. Persze a többiek fejébe nem láttam bele, nem tudtam, pontosan mit gondolhattak rólunk, még ha tippjeim lettek is volna. Bízhatott hát abban, hogy nyilvánosan nem fogok hierarchiális rendszert kialakítani. Egészen addig a pontig, amíg meg nem próbál elnyomni valamilyen módon vagy nem érzem szükségét annak, hogy fellépjek valaminek a megoldása érdekében. De az, hogy én, Lucinda Yaxley, kimondtam, hogy az övé vagyok… Ennél demokratikusabb ígéretet nem kaphatott tőlem, hogy egyenrangú partnerek leszünk, amennyire tudunk. Reméltem hát, hogy ez elég neki. Elvettem a kezemet, ahogy még egy utolsó gondolatot hozzáfűzött. Érdeklődve hallgattam, majd röviden felnevettem a szóhasználatán. Be kellett vallanom, hogy valahol azért izgalmas gondolat volt, hogy védelmet kívánt nyújtani, még ha belül azért szórakoztatónak is gondoltam valamennyire.

- És milyen oltalmat kívánsz nyújtani számomra? - dobtam vissza neki a kérdést, hisz annyi féleképpen lehetett értelmezni ezt. Lehetett fizikai védelem, de gyanítottam, hogy ezt nem gondolta szükségesnek megjegyezni kifejezetten. Gondolhatott a lelki oltalomra, ami igencsak kifejtést igényelt, mert nem tudtam, mire gondolt ebben a kontextusban. Jelenthetett partneri oltalmat is: arra kért akkor, hogy ő legyen mindig az első az életemben, ő legyen a menedékem minden helyzetben. Lehet, családfőként akart védelmet nyújtani, s félt, hogy önállóságommal kibújok a szárnyai alól. Talán teljesen másra utalt. Ki tudja. Még rengeteg kérdésem volt, de egyelőre hagytam, hogy végiggondolja ezeket, nem akartam nagyon leterhelni. S mintha ezt Hüpatia is megérezte volna, egy kicsit gyorsabb sebességre váltott, hogy még világosban gyönyörködhessünk kedvenc helyünkben. Jó tíz perc múlva tettem fel majdnem ugyanazt a kérdést, mint előbb, ugyanis igyekeztem minden kérdést előbb feltenni, hogy ha ugyanazt megkérdezné, akkor válaszomat tudjam simítani az ő álláspontjához valamennyire.

- Hogyan látod magadat, magunkat pár év múlva? És hogy képzeled a jövő évünket?