Roxfort RPG

Amikor először meghallottam ezeket a híreket, nem akartam elhinni. Nyilvánvalóan tévedés, igen, csak az lehet, miért akarna bármit pont…pont tőle. Pont ők, pont egymástól. Nem volt semmi értelme, szóval először úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. De sajnos nem tűnt tévedésnek. Pedig nagyon, nagyon szerettem volna, ha az. Viszont, hogy pontosan miért azt… azt, attól tartok, nem tudtam megmagyarázni.

Alapvetően nem is nagyon szoktam adni a pletykákra, vagy foglalkozni azzal, hogy ki kivel tölti az idejét vagy mit csinál, de voltak szóbeszédek, amiket nem lehetett figyelmen kívül hagyni, pedig az elmúlt években mindent megtettem, hogy lehetőleg kerüljem Maríát és mindenkit, akinek köze van hozzá. Nem akartam, hogy Rokuronak köze legyen hozzá. Egyáltalán, mégis mit akar egy olyan lánytól, mint María? Miért pont ő? Miért nem… valaki… de tényleg, akárki más? Bárki. Csak. Ne. Ő. De közben meg az se biztos, hogy csináltak bármit. A csókon kívül, amit biztosan csináltak és amit nem… ami nem is tartozik rám, hogy megtörtént. Miért ne történhetett volna meg? Felnőtt emberek, azt…azt teszik, amit akarnak. Hiszen… nincs kizárva, elképzelhető, hogy félreismertem az elmúlt hónapokban Rokurot, és pontosan María az aki… kell neki mert… sajnos nem vagyok buta, sem vak, tudom, vagy legalábbis erősen sejtem, hogy miért. Nem kellene, hogy ez gondot okozzon.
Miért esett rosszul akkor mégis hallani erről?

Kerülni szerettem volna a témát, mindennél jobban, mert nem éreztem úgy, hogy a… halloweenkor történtek után bármennyire is alkalmas vagyok bármilyen lehetséges negatív kimenetelű dolog kezelésére. Ami persze nem is biztos, hogy megtörtént volna, hiszen miért vesztünk volna össze… pontosan min is? Hogy ő és María… Hogy ő és María. Lehet, hogy csak meg tudnánk beszélni, bármi is ez, már ha ő is akarja, kivéve ha… ha nem. Fogalmam sem volt, mit kellene neki mondanom, mert logikusan, zavarnia sem kellene ennek az egésznek, bántania végképp nem. Ami természetesen még jobban összezavart. Felmerült bennem, hogy talán hagynom kellene… és talán ha valaki másról lett volna szó, akkor tényleg hagyom. De aztán realizáltam, hogy Rokuro fontosabb, mint, hogy ezt az egészet csak úgy elengedjem. Mert… mert.

És ezen kívül pedig egyszerűen… nem tudtam volna elviselni még egy rossz hírt, még egy konfliktust, még egy… nem is tudom, hogy mit. Már így is kezdett minden túl sok lenni, ezen kívül is. De minél tovább vártam, annál inkább éreztem, hogy minden csak egyre rosszabb lesz, hogy talán a bizonytalanság még jobban megviselt, mint tudni az igazat, és arról pedig csak egyetlen embert tudtam megkérdezni, már ha fel tudom tenni a megfelelő kérdéseket és ő hajlandó lesz válaszolni rájuk. Mik egyáltalán a megfelelő kérdések ilyenkor? Vártam, hogy esetleg ő hozza fel, de nem hozta fel, ami szintén nem tudtam, hogy mit jelent, vagy hogy mit akartam volna, hogy jelentsen. Talán azt, hogy az az egész számított neki valamit, talán azt, hogy nem. Azt hiszem, csak azt szerettem volna, ha a dolgok rendben lennének, legalább velünk, annak ellenére, hogy bennem semmi nem volt rendben, napról napra talán egyre kevésbé, és nem csak emiatt, de arról nem akartam beszélni vele, hogy mi történt, miután visszaléptünk a Szellemszállásra, és elsötétült minden. Arról senkivel se akartam.

Azt nem tudtam megoldani, talán nem is fogom, de ezt talán meg tudom, talán erre még van bármi ráhatásom, még ha rettegtem is mindenféle konfrontációtól világéletemben, hiszen milyen jogon szólok bele…nem, hozom fel egyáltalán, hogy… hogy mi történt? Mi van, ha dühös lesz rám, vagy nem érti, mi a bajom, bár akkor már ketten lennénk, ugyanis én sem értem, hogy mi a bajom. Valószínűleg csak a halloweenkor történtek miatt vagyok ennyire… érzékeny. Igen, bizonyára ez lehet az oka.

Ennek ellenére nem sikerült első alkalommal szóba hoznom a témát, mert végül áttereltem a beszélgetést másra, kellemes, hétköznapi témákra, amiktől nem voltam ideges, mert miért vagyok ideges pont ettől, például olyan témákra, mint…
- Nagyon sajnálom, hogy lassan elvirágzanak a krizantémok - kezdek bele, ahogy a metszőollóval óvatosan levágom az egyik hervadt virágot. Mennyivel egyszerűbb is inkább ezzel foglalkozni. Össze kell szednem magam. - De legalább a kaméliák itt lesznek velünk egész télen - sóhajtok, bár Rokuro még nem tudhatja, hogy nem az előbb említett növények virágzása az, ami zavar jelenleg. Hiszen más sem zavar. Minden a legnagyobb rendben van. Vagy lesz. Vagy én már… nem is tudom.

- Azonban szeretnék… valami másról is beszélni - fordulok felé, és leteszem a metszőollót, de mivel így nincs semmi a kezemben, a gyűrűmet kezdem el piszkálni, miközben próbálom lelassítani az erősen kalapáló szívemet, de kiszárad a szám és hirtelen sokkal nehezebbnek tűnik ez az egész, utálom ezt, nem lehetne, hogy…
- Hallottam, hogy… a pletykákat. Rólad és…  Maríáról - egészen nyugodt a hangom, látszólag talán én is egész nyugodt lehetek, de várok egy kicsit és először az arcát figyelem, hogy mit reagál erre, mielőtt vennék egy mély levegőt és folytatnám. - Több mindent is. Talán nem tartozik feltétlen rám, de… inkább tőled hallanám, hogy… - muszáj elkapnom róla a tekintetem, valamiért nem tudok ránézni, ahogy keresem a szavakat a folytatáshoz. Kifújom a levegőt, miért ennyire nehéz megfogalmazni egyetlen kérdést? - …mi igaz belőlük? - fejezem be, óvatosan újra ránézve, és egy pillanatra nem tudom elrejteni a hangomból a megbántottságot, vagy talán a szomorúságot, mielőtt rendezném magam, de miért érzem bármelyiket, hát egyiknek sincs semmi értelme. Nem értem, de azt hiszem, csak azt szeretném, ha őszinte lenne velem, még ha rettegek is valahol a válaszától. Vagy attól, hogy esetleg hazudna nekem. Talán attól a legjobban.

Talán ott kellene gyanúsnak lennie valaminek, hogy Rokuro nem kezd bele abba, hogy szerinte mikor és hogy lenne érdemes a télre felkészíteni a krizantémokat, ahogy azt általában szokta és ahogyan azt valahol talán reméltem, hogy esetleg most is tenné. De nem teszi, pedig akkor újból sikerülne kitérnem ez alól a beszélgetés alól… azaz hogy nem tudnék kitérni, mivel aztán én kezdeményezem, azért mert… érdekel, hogy… de valóban érdekel? Nem, igazából talán nem kellene érdekelnie. Nem tartozik rám. Nem az én dolgom. Úgy kellene tennem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy úgy is tegyek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ha nem félnék attól, hogy… hogy Rokuro kedveli Maríát. És ha kedveli Maríát, akkor bizonyára arra is hamar rá fog jönni, hogy engem viszont nem érdemes kedvelnie vagy időt töltenie velem, amire egyébként is lehet, hogy már rájött, vagy rájönne enélkül is. Még csak hibáztatni sem tudnám, mert ha… ha az lenne a helyzet hogy… Maríával szeretne… bármit, akkor és én se akarnék vele időt tölteni mert, nos… nem. Nem szeretnék közös… barátokat Maríával. Ezért sem értem, miért nem tudtam csak úgy hagyni, és elengedni az egészet, ahogy tettem is volna, ha ez mást érint, és nem őt. Lehet, hogy Rokuro észre sem vette volna, ha a tanév hátralévő részében nem beszélek vele, nem lepett volna meg, hiszen általában egyébként is azt preferáltam, ha valaki nem vett észre - kivéve most. Kivéve most. Valamiért most nem ezt szerettem volna.

Ahogy ezt a beszélgetést sem szeretném, mert akkor is kellemetlenül érezném magam miatta, ha nem Rokuroról lenne szó, meg arról, hogy mit csinált… bárcsak ne csinált volna… de nem, nem, Rokuro azt csinál, amit akar. Már meg is tette. Vajon voltak azóta is még… és azért volt az elmúlt pár napban tőle szokatlan módon meglehetősen… jó kedve? Ami természetesen egy szép dolog, kivéve, ha María miatt van. De miért ne lehetne miatta? Ilyen rettenetes dolgot nem kívánnék senkinek sem, hogy ne érezze jól magát… csak… ne María legyen az oka. Pedig, nagyon úgy tűnt, hogy ő volt. Az, hogy ennyire negatívan gondoljak valakire, aki ráadásul jelen esetben kivételesen ellenem semmi konkrét dolgot nem tett, ez nem vallott rám egyáltalán, sőt semmi, a jelenlegi helyzettel kapcsolatos dolog nem volt rám jellemző. Mégis, mi történik velem?

Nem tudom, hogy érzem magam a hírekkel kapcsolatban, nem tudom, mi a célom ezzel az egész beszélgetéssel, azzal, hogy most itt vagyok, a válaszokon kívül, amit megkaptam, részben, szóval talán ennek kellene lennie annak a pontnak, ahol nem kérdezek többet semmit, csak mosolyogva bólintok és sok boldogságot kívánok a… kapcsolatukhoz, majd nem zavarom tovább egyikőjüket sem, de leginkább Rokurot nem. Azt hiszem, valahol sejtem, hogy ha tovább kérdezősködöm, nem fogom magam jobban érezni, de talán nem is akarom. Talán azért csinálom, hogy emiatt is haragudhassak magamra, vagy talán azért, mert erre tudok hatni, legalább valamennyire, és inkább emiatt legyek rosszabbul, mint azok miatt a gondolatok miatt, amik esténként szoktak kísérteni - még ha a jelenlegi érzéseim okát nem is tudom behatárolni.
És Rokuro most tényleg tudni szeretné, hogy milyen szóbeszédek keringenek róla az iskola folyosóin? De miért tőlem? Miért nem… mondja el ő vagy mondja azt… hogy semmi nem igaz belőlük? Miért nem mondja, hogy nem voltak együtt?

-Hölgyek nem…- beszélnek erről, de elharapom a mondatot, milyen hölgyek, itt nincsenek hölgyek.. a hölgyeket hazavárja valaki, és hölgyek.. sosem kerülnek ilyen helyzetbe… és minden akaraterőmre szükségem van, hogy a jelenben maradjak, olyan erővel harapom be a szám belsejét, hogy fájjon, hogy vérezni kezdjen, és próbálok továbbra is nyugodtnak látszani, de Rokuro bizonyára csak annyit érzékel, hogy rendkívüli módon nehezemre esik megszólalni, ami igaz is, kivéve, hogy nem csak… emiatt. Egy ideig nem is teszem, csak próbálom keresni a szavakat, rájönni, hogy pontosan mit várhat tőlem, tényleg azt szeretné, ha ezt most… elmondanám? Összeszorul a gyomrom, és továbbra sem nézek rá, nem akarok rágondolni, semmire sem akarok gondolni, beszélni végképp nem, de ha ez szükséges, akkor… kifújom a levegőt. Nem vagyok hölgy. Ugyan mit számít? Mit számít… bármi?

-Tényleg tudni szeretnéd? - kérdezek rá még egyszer, bár sejtem a választ. Mindenesetre megvárom, mielőtt vennék egy mély levegőt, és folytatnám. Igyekszem minél távolabbra száműzni minden rossz érzést, mert nem akarom, hogy lássa, és úgy teszek, mintha nem viselne meg semennyire, hogy erről kell most értekeznem vele. De hát nem is kellene megviselnie. Miért érzem így magam?

-Azt hallottam, hogy… elvesztettél egy fogadást és azért… csókoltad meg - kezdek bele, nyugodt hangon, és figyelmen kívül hagyom az émelygést, a furcsa, keserű ízt a számban, amit ennek hatására érzek. - És annyira… szenvedélyes volt, hogy nem csak… ez történt, mert utána eltűntetek együtt, egész este… egymással… voltatok és bizonyára… az nem csak egy egyéjszakás együttlét volt… hanem többször is összejártok, azóta is - bár nagyon figyelek, hogy a hangom nyugodt, és egyenletes maradjon, mindent nem sikerül elrejteni belőle, és ennek a gondolatára egészen megemelkedik a pulzusom, ahogy elképzelem, nem akarom elképzelni, pedig ha valami, ez a pletyka biztosan igaz, megerősítenie sem kell, legalább egyszer biztos, hogy lefeküdtek. Többször viszont… mi van, ha többször is? Mi van, ha… Nem, ez engem nem zavarhat. Másnál sem zavar, mindenki ezt csinálja, nincs ebben alapvetően semmi rossz, akkor náluk… miért?

-Továbbá… hogy neked nem is volt elég… egy lány - ezt egészen nehezen, és nagyon halkan sikerül csak kimondanom. Miért ne lehetett volna… akárkivel? Bárkivel. Azt nem teszem hozzá, mert nem számít, hogy ezek a szóbeszédek arról is szóltak, hogy mivel én nem voltam hajlandó bizonyos… szexuális tevékenységekre, Rokuro pedig bizonyára többet akart, ezért talált valakit, aki végre igen, és nem is meglepő, hogy én nem tudok valakit kellőképpen… boldoggá tenni. Egy idő után mindenki keres mást, senki nem fog örökké várni valamire, amit soha nem kaphat meg attól a lánytól. Bár az is csoda, hogy bárki akar tőle bármit, a bátyján kívül.

Nem akarok ezekre gondolni. Tudom, hogy valami el van romolva velem kapcsolatban, hogy nem normális, hogy ennyire keveset foglalkozom ezzel, pedig 18 évesen állítólag minden gondolatomnak ekörül kellene forognia, a párkeresés és a fiúk körül, vagy akár a lányok körül, mint mindenki másnak. És én megpróbáltam, tényleg megpróbáltam, összejöttem valakivel, mert szerettem volna normálisnak érezni magam, átélni, amit mások is, de nem éreztem, amit mondtak, hogy éreznem kellene. Nem élveztem, az a fiú nem váltott ki belőlem semmit, csak semlegességet vagy kényelmetlenséget, feszengést és később undort, bár főleg magam iránt, ami csak tovább erősített abban, hogy a probléma kizárólag bennem keresendő. Még mikor vége lett is csak… főleg megkönnyebbülést éreztem, pedig nem is azt kellett volna.
Hasonló érzéseket mondjuk most is érzek csak… egészen más okból.

-És egy egészen extrém… verzió szerint… dendrofil vagy - erre mondjuk zavartan összeráncolom a szemöldököm, mert ez biztosan nem lehet igaz, nem is értem, kinek jutott eszébe, de Rokuro szerette volna tudni, hogy miket hallottam. - Azt hiszem talán… talán ennyi - végre fel merek nézni rá, bár azt nem veszem észre, hogy idegességemben teljesen összegyűrtem a szoknyámat. Ha eddig nem, most már biztos, hogy szeretnék eltűnni innen, és még kellemetlenebbül érzem magam, hogy ezeket ki kellett mondanom. A következő mondatokat viszont csak halkan suttogni vagyok képes, levegőt venni pedig egyáltalán nem megy.
-Szóval… mi történt? Kedveled… Maríát? - nem hangzok vádlóan, vagy számonkérően, csak még mindig, egy pillanatra talán megint… furcsán szomorúan. De hiszen nem örülnöm kellene, hogy mások boldogok?

Ha a krizantémoknál és a kaméliáknál, amikre Rokuro nem reagált úgy, mint tőle megszokhattam, nem is tűnt fel semmi rendellenes és szokásostól eltérő, akkor azért ott bizonyára észrevehettem volna, hogy valami mégis más, hogy Rokuro feltétlenül szerette volna, ha beszélek ezekről a pletykákról. Az igazat megvallva, semennyire nem akartam és elképzelésem sem volt, ő miért akarja ezeket tőlem hallani. Vagy egyáltalán hallani, mert én biztosan jobban örültem volna, ha elkerülnek ezek a hírek. Meg annak is, ha… elégnek kellett volna lennie, hogy nem tagadta le rögtön, hogy ez az egész… megtörtént. Az elég válasz kellett volna, hogy legyen, nem igaz? Vajon jobban éreztem volna magam, ha megteszi? Nem… tudom, hogy nem, de valami miatt kapaszkodtam abba, hogy talán, talán mégsem igazak a szóbeszédek. Még akkor is, ha valahol sejtettem, hogy felesleges.

Nem hiszem, hogy illendő ilyen dolgokról beszélni, más emberek magánéleti dolgairól, még ha tudatában is vagyok annak, hogy Rokurot nagyon kevés dolog szokta bármilyen értelemben meghatni vagy megbotránkoztatni, vagy hevesebb reakciót kiváltani, ami egyébként némileg meglepő, de valami miatt semmiképpen nem zavaró tulajdonsága - szóval ez az egész minden bizonnyal csak számomra rendkívüli módon kellemetlen. Biztosan María az oka. Vagy én reagálom túl. Igen, biztosan én. Máskor nem szoktam… ideges lenni, ha beszélnem kell vele. És Rokuro még segíteni is próbál, vagyis próbálna, nekem pedig nem kellene, hogy így reagáljak arra, amit mond, és nem… nem borulhatok ki egyetlen szó miatt. Nem mondhatom meg neki, hogy ez mit juttat eszembe, hogy arra emlékeztet, hogy…
…Néha még a hölgyeknek is…
… itt nincsenek hölgyek..
…Melyikőtök akarja kezdeni a beismeréssel? Vagy idézzük fel újra, miért vagytok itt?...
…amit elkövettetek az ízlés és az elemi erkölcs ellen..
…hölgyek.. sosem kerülnek ilyen helyzetbe…
NEM!
Nem így értette, nem így értette, nem így értette…

-Igen. Valóban milyen… milyen igazad van. Il n'y a pas de dames ici - az utolsó mondatot csak magam elé suttogom, miközben próbálok bárhova máshova nézni, mint rá, észre sem véve, hogy franciául szólaltam meg, de talán nem is számít, mert akkor sem értette volna, ha angolul mondom. Erősen harapom a számat, még erősebben, amíg meg nem érzem a vér fémes, fullasztó ízét, de legalább elnyomja a sikítást, ez nem… nem történhet meg. A teának segítenie kellene. Két nappal ezelőtt még…Nem. Muszáj… össze kell szednem magam. Ha túlélem ezt a beszélgetést, és még szóba áll velem utána, majd… majd megmondom Rokuronak, hogy erősebb szorongásoldóra van szükségem. Vagy valamire rémálmok ellen, nappal is.

Inkább úgy teszek, mintha rendben lenne minden, vagyis próbálok, elkezdem neki sorolni, hogy miket hallottam, fókuszálva a tényekre és nem arra, hogy én hogy érzem magam, hiszen nem is kellene így éreznem magam. Minden rendben van, biztosan csak a… téma miatt szorul össze a gyomrom és az okozza ezt az enyhe émelygést. Mivel is lehetne problémám? Csak az a fontos, hogy ne… hogy ne kedvelje Maríát. Akkor majd… nem, fogalmam sincs. De mi van, ha kedveli? Nem akarom, hogy kedvelje. De miért is ne kedvelné, hiszen.. Mi van ha jelentett ez neki valamit, mi van, ha…

A gondolataimból végül az szakít ki, hogy az utolsó mondatomra Rokuro hangos nevetésben tör ki. Meglehetősen zavartan nézek rá, már ha nem lettem volna egyébként is eléggé zavarban attól, hogy különféle parafíliákról kell értekeznem vele, még ha biztos is vagyok benne, hogy ez az állítás nem igaz. Kinek jut ilyen eszébe egyáltalán? Ráadásul, hogy még terjessze is?
-Ugyan, nem szükséges elnézést kérned - rázom meg a fejem, ezt nem veszem rossz néven, bár továbbra is meglehetősen furcsán érzem magam. Bizonyára ezért találom ezt az egész helyzetet kevésbé humorosnak. - Nem hittem volna hogy ez… nos, ennyire… szórakoztatni fog - húzom egy, a helyzet miatt némiképp kínos mosolyra a számat, miközben Rokuro éppen remekül mulat azon, hogy egyes pletykák szerint a növények felé érez szexuális vonzalmat. Nem hibáztatom érte, legalább egyikünk tud nevetni ezen, hiszen legyünk őszinték, valóban nevetségesen abszurd állítás. Pár nappal korábban pedig azt is abszurdnak gondoltam volna, hogy Rokuro és María… és mégis megtörtént. De miért vele, miért nem valaki mással, miért akárkivel, és miért… miért?

-Köszönöm a válaszokat - mondom halkan, ránézve egy apró bólintással, mielőtt megint kerülném a tekintetét, mert az őszinteséget azt hiszem, tényleg értékelem, még ha nem is igazán tudom, hogy hogyan érezzem magam ezekkel az információkkal kapcsolatban. Megkaptam, amit szerettem volna, nem? Megerősített valamit, amit eddig is tudtam, nem kell többet találgatnom, ami… ami jó. Annak kellene lennie. Mégsem érzem magam semennyire jobban tőle. Nem kellene fájnia, nem kellene… olyan érzésnek lennie, mintha elvesztettem volna valamit, különösen, mivel nem is volt az enyém. Az aberrált szóra már nem is igazán figyelek fel, túlságosan elvonja a figyelmem, amit előtte mondott. Akkor tényleg emiatt volt az elmúlt napokban ennyivel… jobb kedve. Kielégítő élmény. Hát… hát persze. Mégis, mire számítottam? Hogy majd rossz lesz? Hogy majd… ugyan már. Hirtelen furcsán közel érzem magam a.. síráshoz? De hát… egyáltalán miért?

Tétovázom, hogy mondjak-e többet Rokuronak Maríáról. Talán nem kellene, talán elrontok vele mindent, még jobban, pedig már lehet, hogy így is olyan irányba megy ez az egész beszélgetés, amit nem tudok megoldani, hiszen nem úgy veszem ki a szavaiból hogy kifejezetten… rossz véleménnyel lenne róla. Nem lehet vele tisztában persze, hogy milyen volt Maríával az elmúlt hat év és vele ezek szerint bizonyára igen… kedves volt. María pedig nem szokott csak úgy… kedves lenni. Meg van az esélye annak, hogy Rokuro haragudni fog, vagy azt fogja gondolni, bele akarok szólni az életébe…bármilyen módon. Nem tudom, számít-e egyáltalán bármennyit is a véleményem. Biztosan rossz barát vagyok, de lehet, még rosszabb lennék, ha nem figyelmeztetném arra, hogy… Maríára.

- Rokuro, azt… azt azért azt hiszem, szeretném elmondani, hogy María…. - kezdek bele halkan, lenyelem a gombócot a torkomban, sosem szerettem másokról így nyilatkozni, nehezemre is esik, de tulajdonképpen az egész beszélgetés az. Mégis folytatom, komoly hangon, pedig abban sem vagyok biztos, hogy Rokuro hinni fog-e nekem egyáltalán.- …nem egy… kedves valaki. Valótlan, rosszindulatú pletykákat terjeszt Élodieról… többek között. Nem tartom őt kifejezetten… jó embernek - fejezem be végül. Nem tudom, az ismeretségünk alatt mondtam-e bárkiről valaha ennyire negatív dolgot - valószínűleg nem. De az én jóindulatomnak is van határa, ez a határ pedig ott van, hogy senki sem bánthatja azokat, akiket szeretek, tehát a legjobb barátnőmet sem, és távol tartom magam azoktól, akik mégis megteszik, ha más eszköz nincs is a kezemben. Még ha bizonyítanom nem is sikerült soha, de erősen gyanítom, hogy tőle indultak... ugyan, ki más tenne ilyet? De még így is... semennyire nem érzem jól magam attól, hogy ezeket ki kellett mondanom, és ez biztosan látható is, de talán… talán nem árt, ha mégis tudja.

A következő mondataira azonban akaratlanul ránézek, meglehetősen… döbbenten pislogva. Szimpatikusnak talál valaki… mást is…? Kit és miért és hogyan és…
- Mégis… - tudom, hogy kell kontrollálni a hangszínemet, és ennek ellenére, most nem sikerül, túl magas, élesebb, mint kellene, nem úgy mondom ki, ahogy szeretném. Nem is értem, mi van velem, én nem lehetek… Veszek egy mély levegőt, mielőtt megint megszólalnék. - …mégis kivel? -folytatom nyugodtabban és csendesebben, és megint itt ez a kellemetlen érzés. Talán semmi közöm hozzá, akarom egyáltalán tudni, ki az a másik lány, akivel… oh de hát… nem is mondott semmit arra, hogy elég-e neki, hogy… volt-e másik lány. Ezekszerint akkor… akkor volt. Miért… miért is ne lett volna. Azt hiszem, valami fáj a mellkasomban, de nem tudom behatárolni, hogy mi miatt. Nem is foglalkozom vele inkább, csak összefűzöm a karjaimat magam előtt, hátha segít megnyugodnom, de semmi sem segít.

És akkor meglátok valamit, ami bizonyára eddig is ott volt, csak ezidáig elkerülte a figyelmemet - egy lila foltot a nyakán, és egy pillanatra lefagyok, mintha nem kapnék rendesen levegőt, de kivételesen nem a pániktól. Nem, ez nem… nem akarom látni, de képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem. Túl sok, és az agyam nem segít, mert önkéntelenül is azon kezdek el gondolkodni, hogy mennyire közel kellett lenniük, hogy mit csinálhattak, ami ezt eredményezte, hogy mi mást, hogy vajon Rokuro is…?
- Miért… miért van a… harapásnyoma a.. nyakadon? - kérdezem hitetlenkedve, amikor végre sikerül megszólalnom, de így is megremeg a hangom. Nem is tudom, szeretnék-e tényleg választ erre. Elnézek, és mélyen beszívom a levegőt, csak… csak nyugodtnak kell maradnom. De miért nem sikerül, mégis… mi a problémám pontosan? - És nem… mármint… nem úgy értem hogy… hogy került oda - elcsuklik a hangom és azt hiszem, már hiába próbálom, egyáltalán nem sikerül elrejteni belőle a szomorúságot, ahogy ezt kimondom. Én… miért vagyok én itt? Mi ez az egész?

Az az igazság, hogy nem hittem volna, hogy valaha az előbb elhangzottakról kell beszélgetnem akárkivel is, azt talán még kevésbé gondoltam volna, hogy bárki is örömét fogja lelni abban, ha pletykákat tudhat meg magáról, különösen nem olyanokat, amik szerint a növényekhez vonzódik, és most mégis megtörténik. Még ha valóban van benne valami szürreális és abszurd, bár kreatívnak nem feltétlen mondanám, nevetnem valahogy mégsem sikerül rajta - de ezt inkább nem teszem szóvá, csak hagyom, hogy Rokuro befejezze a szórakozást, miközben próbálom rendezni a gondolataimat.

-Tessék? - egy pillanatra megdöbbenve pislogok rá, bár azt hiszem, ismerve Rokurot, annak jobban meg kellene lepnie, ha nem tenné fel ezt a kérdést. - Nem… attól tartok, nem kifejezetten figyeltem a szóbeszédek eredetére - válaszolom, tulajdonképpen a szóbeszédekre sem akartam figyelni egyáltalán, de kénytelen voltam nyitott füllel járni, amikor meghallottam az… elsőt. Mint kiderült, meglepően sok dolgot lehet így megtudni… és leginkább olyanokat, amiket nem szeretnék. Persze felmerül a kérdés, hogy akkor viszont, mi okból figyeltem rájuk mégis, de… nem, azt hiszem, erre nincsenek válaszaim. Ahogyan arra sincsenek, hogy miért fáj, és miért érzem magam egészen… síráshoz közeli állapotban, amikor reagál a pletykákra. Nem kellene. Nincs… nincs okom rá.

Hezitálok ugyan, de végül arra jutok, hogy szeretném Rokuro tudtára adni, hogy Maríát, legalábbis Élodie és a saját tapasztalataim alapján milyen embernek tartom, felkészülve lélekben legrosszabb esetben arra, hogy nem hisz nekem, és még a legjobb verzió szerint is minimum számonkér, hogy mégis, miért mondom ezt és miért szeretnék beleszólni az életébe… annak ellenére, hogy tényleg csak figyelmeztetni szándékozom. Már éppen megkönnyebbülnék, hogy egyiket sem teszi, amikor valami olyat mond, amitől a gyomrom egészen kicsire ugrik össze és mintha egy pillanatra levegőt sem tudnék megfelelően venni. Most... most valóban azt mondta, hogy rám gondolt, miközben Maríával…?

Hosszú pillanatokig csak teljesen elképedve pislogok rá, egyszerűen… képtelen vagyok bármit is mondani. Most tényleg…? De… de mégis…? Akkor… ez… most… mit…? Érzem, hogy felforrósodik az arcom, de nem vagyok képes eldönteni, hogy mi miatt, csak azt tudom, hogy rendkívül… borzasztóan kellemetlenül érzem magam ettől az egésztől. De ez valahogy nem illik össze azzal, hogy ő viszont… mintha nem bántani akart volna ezzel a kijelentéssel, ezt azonban, attól tartok, végképp nem tudom hova tenni. Próbálom… de azt hiszem, valami szúr a mellkasomban, és kicsit élesebben szívom be a levegőt, mint szeretném. Erre mégis… mégis milyen választ vár…? Vár egyáltalán…? De… nem, ez az információ valóban elhangzott. Mintha valami… jó dolog lenne. Azt hiszem, most talán rajtam lehetne a sor, hogy elnevessem magam, de valahogy nem érzem, hogy hasonlóan jókedvemből tenném, mint ő az előbb. Nem, sőt… de mi… mi történik velem? Megpróbálom határozottan és gyorsan inkább elhessegetni ezt az érzést, nem hagy tisztán gondolkodni, és nekem most… muszáj… összeszedettnek kell lennem, különben…

-És ezt az információt… egészen pontosan, miért gondoltad megosztani velem? - kérdezem udvarias és nyugodt, talán túl nyugodt hangon. Nyugodt vagyok, hiszen miért is ne lennék rendkívül… nyugodt. Hiszen minden a legnagyobb rendben van. Várok egyáltalán választ erre a kérdésre? Nem, azt hiszem, nem, megrázom a fejem, mielőtt megszólalna, remélem, hogy inkább… inkább nem is mond rá semmit. De… ha mond is… számítana egyáltalán?

Ugyanennyire nem szeretnék választ arra sem, hogy ki az a valaki más, akit Rokuro még kedvel Maríán kívül, és mégis rákérdezek. Nem vagyok benne biztos, miért teszem, és miért nem úgy, ahogy kellene, nyugodtan és kimérten és… mert hát, miért is… lennék emiatt ideges… és… és fájnia sem kellene, de ennek ellenére… azt hiszem, rosszul esik. De Rokuro készségesen válaszol erre a kérdésemre is, és már épp megkérném, hogy legyen kedves konkrétabban kifejezni, hogy kire gondol, mert nem vagyok benne biztos, hogy jól értem, de aztán az utolsó mondata eszembe juttatja a szeptemberi teázásunkat, és… megintcsak nem tudom, hogy mit reagáljak. Ez akkor azt jelentené hogy Rokuro… szimpatizál… velem? Mégis miért tenné? Úgy érti, hogy… de hiszen mi csak… mi csak barátok vagyunk, és nem… mi nem, én nem… egy pillanatra finoman melegnek érzem az arcom újra, de valami egészen… más miatt, amit nem tudok behatárolni. Egy rövid másodpercre megszűnik az a feszültség, amit ez az egész beszélgetés okoz, de aztán ez hamar el is múlik. Nem tudnám megfogalmazni, hogyan is érzem magam ettől. Jól vagy inkább… rosszul? Szeretném egyáltalán hogy… szimpatizáljon velem? Egyáltalán ez nála… mit jelent? Mert ha azt, amit Maríával is csináltak… akkor azt hiszem nem, inkább nem szeretném. Egyébként sem vágyom rá, hogy bárki is… így gondoljon rám. De akkor mi volt az, amit az előbb… érezni véltem?

-Én… én kizárólag… barátként tekintek rád - nézek rá komolyan, és nem merek mást mondani, mint azt, amiben legalább biztosnak érzem magam, az egyetlen dolog, amit tudok kezelni, még ha ez azzal is jár hogy… lenyelem a gombócot a torkomban, amikor realizálom, így vagy úgy, de el fogom veszíteni, ha a beszélgetés nem is, de őt biztosan. Mert ez bizonyára nem lesz neki elég. Miért is lenne… bárkinek az.
- És noha felettébb… érdekes, azt hiszem, hogy ezek szerint szimpatizálsz velem… - rázom meg a fejem némiképp hitetlenkedve a ténytől, és visszatér az előbbi rossz érzés, amitől csak még szorosabbra fűzöm össze a karjaimat, mintha ettől enyhülne ez a megmagyarázhatatlan fájdalom, de persze nem teszi. - …de akkor, attól tartok, nem igazán értem hogy… miért voltál Maríával? - kérdezem egy szomorú sóhajjal. Távol álljon tőlem, hogy számonkérjek bárkit bármi miatt, és most sem teszem, de egyszerűen tényleg nem találok magyarázatot erre. Talán bóknak kellene vennem, amit mondani próbált, de nem érzem annak, és jobban belegondolva abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e neki egyáltalán. Ha tényleg nincs köztük semmi, akkor… akkor miért? Miért ment Maríához, ha azt állítja, hogy engem jobban kedvel, ha…  de nem számít, hiszen… De miért van itt most is, ha María nyilvánvalóan boldogabbá és elégedettebbé tudja tenni, mint én valaha tudnám? Még ha… ha akarnám is, én sosem… sosem lehetnék az aki neki kell, aki bárkinek kell, csak ezzel bizonyára nincsen még tisztában. De… miért gondolnék erre és ez… miért nem rémiszt  meg, miért nem feszengek tőle, úgy, ahogy kellene… úgy, ahogy szoktam? A… a sokk hatása lehet. Biztosan, igen, sokkot kaphattam, és emiatt vagyok teljesen összezavarodva.

És ezek után meglátom azt a harapásnyomot, amiről képtelen vagyok levenni a tekintetem, és arra is képtelen vagyok, hogy bármi másra gondoljak, mint arra, hogy hogy került oda, miért van ott, és mégis hogy gondolta, hogy… és akkor Rokuro láthatóan meglepi a kérdésem, ami megfelelően kizökkent engem is. Láttam én már őt valaha… zavarban? Mi zavarhatta meg? Bizonyára nem az a lila folt, amit most el szeretne takarni, hát nem azért nem tüntette el, hogy… mindenki láthassa, mi történt? Enyhén felemelem a szemöldököm, amikor azt mondja, szerinte a nyakán lévő harapás története nem olyan dolog, amit feltétlenül hallani szeretnék. Legszívesebben megmondanám neki, hogy az egész beszélgetés valami olyasmi, amit nem kifejezetten szerettem volna hallani, ideértve a korábbi pletykákat is, de végül nem mondom, csak várok, és megint elhangzik az aberrált szó. Magát a kifejezést ismerem, de nem vagyok benne biztos, hogy jelenlegi kontextusban mire is értheti.
-Miféle… aberrációhoz? - kérdezem óvatosan és egy fokkal lágyabban, mert egyrészt szeretnék enyhíteni valamennyire a zavarán, másrészt viszont… fogalmam sincs, mire készüljek, ami olyan, mintha rosszabb információ lenne, mint az előbb elmondottak.

Valahol örülök, hogy ha engem nem is, de Rokurot legalább szórakoztatja, ha ilyen jellegű szóbeszédeket hallhat saját magáról, olyannyira, hogy nem csak tőle szokatlan módon nevetni kezd, amit alapvetően pozitív dolognak gondolnék…mármint annak gondolom most is, határozottan, ám némiképp beárnyékolja az emiatt érzett örömömet nos… a jelenlegi helyzet és minden, ami azzal jár.
- Nem, ne haragudj. De… ha gondolod, szívesen segítek - tulajdonképpen, bár őszintén teszem, fogalmam sincs, hogy ezt miért ajánlom fel, mert továbbra is valamelyest abszurdnak gondolom, hogy utána kíván járni ennek. De talán, ironikus módon még mindig ez a pletyka zavar a legkevésbé, mert ennek legalább nincsen semmi valóságalapja. Ráadásul láthatóan csalódott miatta, amin igazán szeretnék enyhíteni, én pedig addig is le tudnám foglalni magam valamivel, igen… bizonyára kizárólag ez lehet mögötte.

Azt viszont, attól tartok, teljességgel képtelen vagyok feldolgozni, hogy miért gondolta jó ötletnek megosztani, hogy valaki másra, specifikusan éppen rám gondolt miközben Maríával végeztek… jó ég, nem, nem szeretném tudni, hogy mit. Miért gondolt rám? Miért… olyankor? Szokott vajon… máskor is? Mit jelentsen ez mégis? Nem nekem kellett volna a fejében járnom. Nem értem, hogy mi történik most éppen, a kellemetlen érzéstől eltekintve, ami átjár, ahogy hallgatom. Ne gondoljon rám, nem akarom, hogy gondoljon rám, gondolhatott volna igazán előbb is arra, hogy… Annyira belemerülök ebbe, hogy meglehetősen kizökkent, amikor Rokuro megszólal, mint aki épp most tett egy egészen megdöbbentő felfedezést. Kérdőn nézek rá, hogy fejtse ki, amit hamarosan meg is tesz, viszont a kérdő tekintetem nem tűnik el, ugyanis… nem vagyok benne teljességgel bizonyos, hogy María indítékai ugyan miért lennének relevánsak jelen helyzetben.

- Ért… értem - nyugtázom végül az elhangzottakat, változatlanul döbbenten nézve rá, bár azért némi furcsa… melegséget érzek, amikor azt mondja, hogy még ha ez is lett volna María szándéka, azért mégiscsak az ő szavaival élve, lehetetlen lenne Rokurot elcsábítani tőlem. Ez határozottan megnyugtat, talán az első dolog, ami megnyugtat a mai beszélgetés során, még ha csak egy pillanatra is. De a többi dolog… Való igaz, hogy legjobb tudomásom szerint María nem kedvel engem, és ugyan elképzelni nem tudom, miért töltené ilyennel az idejét, hogy nekem ártson, de valahogy nem gondolnám, hogy ő az egyedüli felelős ebben a történetben. Mivel… nos az eddig elhangzottak alapján nem merült fel annak a gyanúja számomra, hogy esetleg erőszakkal vette volna rá Rokurot valamire, amire ő nem vágyott. Akkor bizonyára nem értékelte volna az egészet kielégítő élményként, aminek a gondolatától valahogy a gyomrom még a korábbinál is kisebbre ugrik össze. De ha ez így van, és tegyük fel, María valóban ilyen céllal kereste meg Rokurot… az továbbra is kérdéses maradt, hogy Rokuro miért ment bele ebbe, mit akart tőle, miért nem tudott bárki mást keresni, és mi ez az… egész tulajdonképpen. És most talán szeretné, hogy Maríát hibáztassam, ha már… tudja, hogy nem kedvelem? Persze, megtehetném, de Maríánál és a szándékainál határozottan jobban érdekel, hogy Rokuro mégis miért csinálta, amit… csinált. Nem mintha… nem… csinálhatta volna. Természetesen azt tesz, amit… amit szeretne. De az ő viselkedése valahogy mégis sokkal… rosszabbul érint. Pedig nem kellene, hiszen ugyan… milyen jogon… érzem ezt? Vajon María zavar inkább ebben az egészben vagy az, hogy Rokuro… bárkivel volt? Az előző azt hiszem, jobban, de valahogy… a második sem tölt el különösebben kellemes érzésekkel, ami meglep, mert igazából egyiknek sem kellene kifejezetten bántania és mégis… érthetetlen. Mi a baj velem? Abba kell hagynom ezt, bármi is… ez.

- Ezt… ezt örömmel hallom - fel voltam készülve sok mindenre, leginkább arra, hogy Rokuro nem fogja jól fogadni azt a tényt, miszerint barátságnál többet nem… szeretnék tőle, de nem így tesz, helyette csak… egyetért. Illetve azt hiszem, egyetért, mert az arcáról jelenleg nem sok mindent tudok leolvasni mégis, alig észrevehetően megkönnyebbülten kifújom a levegőt. A barátságunkat tudom kezelni, belemenni bármi másba viszont… neki képtelen lennék hazudni olyan érzésekről, amik nincsenek meg, hogy szeretnék olyan dolgokat, amikre semennyire nem vágyom. Talán rendben lehet minden.
Egészen addig tart ez az érzés, amíg nem folytatja az előző mondatot. Nem tudom, mi döbbent meg jobban, hogy engem akart megkeresni… egészen pontosan, mire is? Vagy az, hogy mivel nem talált meg… ezért helyettem Maríával… Hát persze, miért... miért is ne ment volna mással hiszen engem amúgy sem... érdekelnek az efféle társas események. De ha megtalált volna, akkor… vajon… nem, nem értek semmit, csak hogy fáj, és nehezebben kapok levegőt, és… muszáj elfordítanom a tekintetem, mielőtt meglátná gyűlni a könnycseppeket a szememben. Nem szabad elsírnom magam. Nem szabad. Azt... azt csinál és azzal... akivel... akivel csak akar. Miért reagálom ezt ennyire túl? A halloween miatt. Biztos, hogy… hogy amiatt.

- Én… a… bizonyosan a könyvtárban voltam - válaszolom végül, miután valahogy sikerül visszanyelnem a könnyeimet. Igen nagy eséllyel tényleg a könyvtárban tartózkodtam amikor ő… meg valahol máshol. Egy buliban. Maríával. Miközben azon gondolkodott, hogy én hol vagyok? De… hol máshol lettem volna? Nem járok bulikba, leszámítva azt a…. másfél héttel ezelőtti eseményt, ami csak megerősített benne, hogy a továbbiakban biztosan nem is fogok ilyesmiken részt venni. De hát ezt… ő is tudja. Nem értem, miért keresett valahol, ahol sosem szoktam lenni, miért ment el végül Maríával, vagy María vele, és ráadásul… ha rám barátként tekint, de jobban szimpatizál velem, mint Maríával, akkor ez…
Nem. A leghalványabb sejtelmem sincs róla, hogy ez most mégis mit jelent.
Rendkívüli módon össze vagyok zavarodva, talán még jobban, mint amennyire bánt ez az egész, szóval csak piszkálom a gyűrűt az ujjamon, és próbálok rájönni, hogy… bármire, de nem sikerül. Nem tudok kiigazodni ezen a szituáción, Rokuron, vagy magamon. Miért van most itt? Miért vagyunk... mindketten most itt?

- Nem, az… arról valóban nem tudhattál - adok igazat Rokuronak, hiszen nem róhatom fel neki, hogy ezzel nem volt tisztában, mivel én… tényleg nem mondtam semmit erről neki korábban. Ezért igazán nem haragudhatok rá. Haragszom egyáltalán rá? Nem tudom eldönteni, hogy mit is érzek. - És kétségkívül nem… úgy vélem nem… kellene befolyásolnia semmit, ha… - nézek rá bizonytalanul, mert őszintén nem szeretném, ha ez elrontana bármit is kettőnk között, vagy ha elveszíteném, vagy ha… ha megint Maríához menne. De ezt mégis hogyan mondjam meg neki? Megmondhatom egyáltalán? Attól tartok… nem lenne előnyös.

Valószínűleg a legutolsó dolog, amit ezek után még látni szeretnék, az az a harapásnyom Rokuro nyakán, bár először nem tudom mire vélni a reakcióját és azt, hogy ennyire… zavarba hozza valami, mert ez nem jellemző rá. Valószínűnek tartom, hogy félreérthette a kérdésemet, mert az eredetileg arra irányult volna, hogy ha María és közte nincsen semmi, akkor miért nem ment a javasasszonyhoz vagy valakihez, hogy begyógyítsa azt a lila foltot, ami feltételezem… nem akarok gondolni rá… de nem is az egyetlen lila folt lehet. Már éppen mondanék valamit, de kizökkent, hogy…úgy tűnik, az egész mögött valami… más indok van. Oh. Ez… mindenképpen… meglepő.
- Igen, de… fejtsd ki nyugodtan - finoman bólintok, hogy ismerem a mazochizmust, mint kifejezést, de hagyom, hogy elmondja, mert bizonyára előnyösebb, ha ő magyarázza el, hogy neki mit jelent, mint az, ha én próbálnám meghatározni. Bár van egy sejtésem hogy… miért hozza fel ezt most, hogy akkor ezért… Látom és érzékelem, hogy meglehetősen… nehezen beszél erről, így leengedem a karom és csak csendesen figyelek rá, amennyire tudom, nyugodt arccal próbálva leplezni a zavaromat, mert nem szeretném Rokurot még jobban kellemetlen helyzetbe hozni vagy esetleg tovább feszélyezni. Egy pillanatra elfog a bűntudat, és szeretnék elnézést kérni tőle, hogy akaratlanul bár, de valami olyasmire sikerült rákérdeznem, ami ennyire… személyes, de nem akarom félbeszakítani. Attól tartok, nem tudok eleget a parafíliák kialakulásának okairól vagy a hátteréről vagy… tulajdonképpen bármiről ezzel kapcsolatban, de abban biztos vagyok, hogy most valószínűleg nem arra van szüksége, hogy kérdéseket tegyek fel neki vagy megpróbáljam bárhogyan is megoldani ezt a helyzetet. Nem is igazán tudom, hogy mit tudnék mondani, de azt igen, hogy... nem tudnék emiatt máshogy tekinteni rá. Akkor sem, ha nem teljesen értem magát a jelenséget, de talán… most nem is szükséges feltétlen mindent értenem. Ahogy befejezi, és lesüti a szemét, elfog a késztetés hogy szeretném… megölelni, ami meglep, hiszen… nem vagyok az a típus, aki túlzottan gyakran vágyna megölelni másokat és mégis… Különös. De ennek ellenére közelebb lépek hozzá. Lehet, hogy nem kellene, de az is lehet, hogy szüksége van rá, hogy... csak szeretném... biztosítani róla, hogy minden rendben van.

Az az érzésem, amit az arckifejezése csak tovább erősít, hogy Rokuro meglehetősen váratlanul éri, hogy felajánlom neki a segítségemet a pletykát terjesztő személy kilétének kiderítésére vonatkozóan - ezzel azt hiszem, már ketten vagyunk, ugyanis engem is meglehetősen meglepett, hogy felhoztam.
- Feltétlenül tudasd velem - bólintok, bár abban sem vagyok teljesen biztos, hogy vajon az lenne-e a jobb, ha letenne erről, vagy az, ha nem, mindenesetre inkább… talán jobb szeretném tudni, igen, ha mégis úgy dönt, hogy utána jár ennek. Ketten egészen biztosan hatékonyabbak lennénk, mintha egyedül próbálkozna, én pedig szeretném, ha ő megfejthetné ezt a, legalábbis számára érdekfeszítő jelenséget, így… szóval, végső soron csak segíteni szándékozom neki.

Azt hittem, ezzel letudtuk a beszélgetésnek ezen részét, hiszen Rokuro elmondta, amit szeretett volna, én pedig értem, vagy legalábbis, nyugtáztam az elhangzottakat, amikor is megjegyzi, hogy szerinte van, ami nekem mégsem… tetszik. Van valami és… mi is az ami… nem tetszik? Igen, valóban van pár dolog, ami nem tetszik. Nem tetszik, hogy Maríával volt, holott semmi közöm nincs hozzá, kivel volt és hol. Nem tetszik, hogy emiatt össze vagyok zavarodva, nem tetszik, hogy nem értem az érzéseimet, az émelygést, a gombócot a torkomban, azt a meglehetősen kellemetlen érzetet, ami átjárja az egész testemet, őt pedig még kevésbé. Nem tetszik a szomorúságom, amit az egész miatt érzek, hiszen nem is volna szabad így éreznem, sem így, sem pedig… bárhogy máshogy, amit megnevezni sem tudok. Nem tetszik, hogy azt sem értem, mégis, miért fontos az, hogy María mit csinált, mert nem érdekel, hogy María kivel, hol, mikor és mit csinál, az érdekelt volna, hogy Rokuro… Nem tetszik, hogy nem tudom, mit vár tőlem, mert mintha valamit várna…. de mit? És hiába próbálom kitalálni, olyan, mintha elbuknék valamilyen teszten, aminek nem csak a válaszait nem ismerem, de a kérdéseit se.

- Nem lényeges - végül csak megrázom a fejem, és elnézek, azt kifejezve, hogy amennyiben lehetséges, nem szeretnék erről beszélni, mert hiszen… hiszen mégis, mit mondanék? Hogy valamitől olyannyira rosszul érzem magam, hogy néha egészen közel állok a síráshoz, de… én sem tudom, mi ennek az oka? Hogy… az egész helyzet valahogy… megmagyarázhatatlanul… kényelmetlen számomra?

De talán még ezeknél is jobban fáj, amit ezután mond. Egy pillanatra tényleges, őszinte megbántottság jelenik meg az arcomon, amikor Rokuro megjegyzést tesz arra, hogy a könyvtárban töltöttem az estét, tanulással, ahogy szinte minden estét, leszámítva azt a borzalmas éjjelt halloweenkor. Amelyiket pedig nem… azokat is a szálláson, pláne takarodó után. Adtam valaha vajon… bármilyen utalást arra, hogy nem ezt a megszokott tőlem? Nem, abban egészen biztos lehetek, hogy nem, hogy még ha érdekelt is volna bármilyen társas esemény, a halloween után még azokra is kétszer meggondolom az elmenetelt, amiket kötelezően az iskola szervez. A legközelebbi talán a Yule bál, de nem is érdekes. Megkérdezte, hol voltam, én pedig elmondtam, de mintha nem lenne elégedett a válasszal. Mintha… csalódást okoztam volna neki. Vajon nem okoztam volna, ha elmegyek, ha megpróbálok normális lenni, mint… mindenki más? Talán el kellene mennem a következőre, de már a gondolattól is érzem, hogy felgyorsul a szívverésem. Nem. Egyszer… egyszer elég volt ezt a hibát elkövetni.

- De hát… - hirtelen nem is tudom, hogyan folytassam, annyira váratlanul ért. Tényleg… tényleg ezt  kell elmagyaráznom neki? - Szorgalmasnak tartom magam. Vagy nem ilyennek ismertél meg? - lesütöm a szemem, próbálok nyugodtan lélegezni, de csak felületesen sikerül. Ezt… ezt tudnia kell rólam, ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok magammal kapcsolatban. Ennél jobban kell ismernie, ezt még az is tudja rólam, akivel semmit nem beszéltem a félév alatt, nemhogy… nemhogy ő. Miért tesz úgy, mintha nem tudná?
- Természetesen kizárólag zárásidőig tartózkodtam a könyvtárban, ami után a házirendnek megfelelően visszatértem a hintóba, a szállásunkra - válaszolom nyugodtan, bár egészen kedvem lenne hozzátenni, hogy esetleg szeretné-e, hogy az esti arcápolási rutinomat is részletezném neki, vagy esetleg ezzel már megelégszik? - Haragszol, amiért… nem voltam ott..? - kérdezem óvatosan, bár talán félig inkább kijelentés. Olyan érzésem van, mintha neheztelne rám, de azt továbbra sem értem, hogy pontosan miért, azt pedig végképp nem, hogy miért kellett volna valami olyan helyen lennem, ahol sosem szoktam, de azt hiszem ez… korántsem az… az első dolog, amit nem értek a beszélgetés során.

Azt sem értem, miért nem tudtam csak egyszerűen befejezni azt a mondatot, mert most, úgy tűnik, magyarázhatom meg azt is, hogy… mit is? Hazudhatnék… annyival egyszerűbb lenne megtenni, ha már voltam annyira ostoba, hogy egyáltalán felhoztam, pedig nem is akartam, nem is kellett volna, és most… próbálom kitalálni, hogyan tudnám ezt megfogalmazni anélkül, hogy még jobban elrontanék mindent.
- Ha… ha valóban nincs… köztetek semmi… Maríával - vallom be végül, egészen halkan, és mindenhova nézek, csak rá nem, kivéve a végén egyetlen egyszer, majd megint el. Minden bizonnyal azt fogja majd mondani, hogy nincs, de még lehet, vagy ugyan, miért ne lehetne, és egyébként, miért szólok én bele ebbe, és miért hangzom úgy, mintha választania kellene, holott nem kell, és miért kérném azt, hogy válasszon, ha… tudom, hogy kit választana. Azt, akit választott már pár napja is helyettem, meglehetősen egyértelműen, de akkor ugyan miért akarnám, hogy… meggondolja magát? Nem, mintha ténylegesen elvárnám, nem mintha… megtenné. Senki sem tenné meg.

Tudom, hogy Rokuro zavarban van, hiszen látom rajta, és ha tudtam volna, hogy ennyire kellemetlen neki az erről való diskurzus, talán soha nem hozom fel. De ez már, azt hiszem, mindegy, mert beszél róla, holott mondhatta volna azt is, hogy nem akar, mert biztos nem erőltettem volna. Viszont nem így történt, így pedig nem szeretném, ha még rosszabbul érezné magát, pláne nem miattam, így végül megölelem. És bár nem ölel ténylegesen vissza, de nem is húzódik el, az érintését a hátamon pedig egészen biztos vagyok benne, hogy… valahogy mintha intenzívebben érezném annak ellenére, hogy alig ér hozzám, mintha minden idegszálam addig a pár pillanatig arra az egy érintésre koncentrálna. De most nem érek rá ezzel foglalkozni. Valamivel hátrébb lépek, amikor elenged, hogy mindkettőnknek kicsit… komfortosabb legyen.

Annak ellenére, hogy akaratlanul is kissé elkerekednek a szemeim, amikor megemlíti, nem biztos, hogy szeretném elképzelni a többi harapásnyomot, illetőleg arról sem tartom célszerűnek felvilágosítani, hogy vannak sejtéseim, nem, nem akarok gondolni rá, hogy lehetnek még rajta sebhelyek máshol is… mert mindez most nem lényeges. Sóhajtok, és félreteszem az ezzel kapcsolatos, negatív érzéseimet, amit nem a mazochizmussal kapcsolatban érzek, inkább… a körülményekkel kapcsolatban, Maríával kapcsolatban, azzal, hogy...hogy… de nem, majd ezzel… foglalkozom később, vagy talán később se. Az most sokkal fontosabb, hogy eddig a pontig azt hiszem, még sosem láttam Rokurot nem csak, hogy zavarban nem, de.. idegesen sem, még ennyire sem, pedig még mindig kevésbé az, mint az emberek általában szoktak lenni.  De így is, első körben mindenféleképpen szeretném, ha valahogyan meg tudnám nyugtatni.

-Úgy… úgy érzed, hogy emiatt.. máshogy nézek rád? Vagy rosszat gondolok rólad? - kérdezem óvatosan, anélkül, hogy belemennék abba, hogy tulajdonképpen a “normális” nem egy abszolút, objektív igazság, és több, különböző dolog határozza meg, amivel nyilvánvalóan ő is tisztában van. És egyébként is a barátom, azt hiszem… nem, emiatt biztosan nem tudnék rá rossz szemmel nézni. Van elég dolog velem kapcsolatban is ami… más, de ha nem lenne, akkor is így gondolnám. Valahogy nem is merül fel bennem, és bár lennének kérdéseim, nem érzem helyénvalónak feltenni őket még akkor sem, ha egyébként nem bántó szándékkal tenném. - Mert ha igen, akkor… szeretnélek biztosítani róla, hogy ez nincs így. Kérlek, ne aggódj emiatt - halványan elmosolyodom, hogy remélhetőleg, egy kicsit tovább tudjam enyhíteni a feszültséget. Biztosan nem akarhatja azt, hogy inkább… elítéljem? - Nem szükséges elnézést kérned. Természetesen törődöm vele, mivel rólad van szó, de… még ha nem is teljes mértékben értem a jelenséget, de… tényleg nincsen semmi baj. Nem is szükséges részletezned, amennyiben nem szeretnéd - teszem még hozzá nyugodt hangon.

Tulajdonképpen örülnöm kellene. Rokuro nem veszett össze velem, vagy kért számon, hogy miért érdeklődöm ilyen mélységekben a magánélete iránt - ennek felettébb örülök, hiszen, nekem sem lennének rá válaszaim - illetve, mert… mert ő is csak, kizárólag barátként gondol rám, vagy legalábbis.. azt hiszem. Elmondta volna bizonyosan, ha nem így lenne.

Talán én is elmondhattam volna, hogy mik azok a dolgok, amik nem tesznek felhőtlenül boldoggá jelenleg, de nem megy. Képtelen lennék logikusan megmagyarázni az érzéseimet neki, hiszen még magamnak sem sikerült - így kétségkívül Rokuro sem találná őket annak. Valóban, igazán, nem is lényegesek - így… így neki sem lennének azok. Semmire sem mennénk vele, ha megmondanám. Végülis megvannak a válaszaim, nagyjából, bár bizonyos dolgokról, például, hogy milyen körülmények között gondolt rám, így is többet tudtam meg, mint feltétlenül szerettem volna. Mégsem az az érzésem, hogy mintha minden… rendben lenne, nem érzem magam teljes mértékben… elégedettnek, mert továbbra is olyan, mintha Rokuro várna valamire tőlem. De nem merem megkérdezni, hogy mi lehet az, hiszen egészen biztos lehetek benne, hogy úgysem fogom tudni neki megadni azt, amit szeretne. Legyen az bármi.

- Nem vagyok vallásos - válaszolom nyugodtan és tulajdonképpen mindenféle él nélkül, noha valóban irreleváns és sejtelmem sincs, miért teszi fel ezt a kérdést, és miért éppen most. Ezen a ponton azt hiszem, olyannyira nem értek semmit, hogy ez már igazán… semennyire meg sem lep. Talán tényleg inkább különböző vallásokról kellene beszélgetnünk, bármi másról inkább, ehelyett.

És nem arról, hogy hol voltam, vagy hol nem voltam aznap este, és, hogy miért olyan meglepő számára, hogy ez a valahol, történetesen a könyvtár, ahol általában is tartózkodni szoktam. És ezt ő is beismeri. De akkor… miért? Mi volt ez az egész? Szerette volna, ha… ott vagyok? Mi történt volna, ha igen? Az, ami végül… vele és Maríával? Mert akkor.. igen, akkor jobb, hogy nem talált meg. Még a kellemetlen érzések ellenére is.

- Ez… rendben. Én nem.. nem neheztelek rád - pillantok fel rá…de valóban így lenne? Haragot valóban nem érzek, de ettől még… ettől még rosszul esik. Valami. Talán ez, talán valami teljesen más, talán… minden. Talán María, de valahogy mégsem teljesen ő. Talán Rokuro viselkedése jobban, és haragszom magamra, mert egyiküké sem kéne, hogy zavarjon vagy bántson. És… mégis.

Csak egy bólintással nyugtázom, hogy nem akar semmi többet Maríától, bár nem tölt el teljes megnyugvással, ahogy az egészről nyilatkozik, ami meglep, mert hát… ennek semmi értelme. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy megkérdezzem, tervez-e a közeljövőben hasonló… afférokat még, de végül nem teszem, hiszen miért tenném? Ugyanakkor az azt hiszem, megnyugtató, hogy velem nem tervez hasonló, szexuális jellegű tevékenységekben részt venni, hiszen barátok vagyunk. És ha nem azok lennénk, én akkor sem szeretnék semmi ilyesmit sem tőle, sem pedig mástól. De ezt nem tervezem megosztani vele, hiszen nincs oka erről tudni, és ez… jobb is így. Mással pedig természetesen azt csinál, amit.. amit csak szeretne, még ha nem is értettem soha, hogy miért akarna bárki bármilyen egyéjszakás kalandot, de ez nem is az én dolgom.

Ahogy azt sem feltétlen gondolom, hogy az én dolgom lenne, hogy Rokuro milyen sérülésekkel rendelkezik, de ha valamilyen oknál fogva úgy érzi, hogy erről tudnom kell, akkor én pedig cserébe igyekszem támogató barát lenni, még ha a jelenséget magát több szempontból nem is értem. majd megértem később, mert most csak megnyugtatni szándékoznám, ezért is ölelem meg, de az az érzésem, pláne miután meg is szólal, hogy talán mégsem erre lehetett volna szüksége. Ennyire.. félreértettem volna valamit? De nem, senkinek nem lehet szüksége ítélkezésre, különösen nem egy ilyen téma kapcsán.

- De nincs így - biztosítom róla újfent, de mintha meg sem hallaná, mert helyette csak elkezdi kigombolni az ingét. Már éppen megkérdezném, hogy mégis, mit csinál, mert a hely és a helyzet is mindenféleképpen alkalmatlan arra, hogy ezt tegye, amikor rájövök, de akkor pedig már túl késő. Egy pillantra lefagyok, ahogy meglátom a sebhelyeit, mielőtt a tekintetem a mellkasáról visszatér az arcára. És nem értem. Nem értem, hogy miért, miért hiszi azt, hogy ez bármit megváltoztatna. Rokuro… miért csinálod ezt?

- Nem. Én... - döbbenten nézek rá, de nem amiatt, amit valószínűleg hisz, nem amiatt, amit látok. Mert valóban érzek valamit, amitől összeszorul a mellkasom, de az nem részvét vagy sajnálat - hanem valami más, valami csendesebb, talán fájdalom, talán aggodalom vagy szomorúság, valami, amit nem tudok megnevezni. Hogy nem értem, mi történik, csak azt, hogy valamit elrontottam, képtelen vagyok megszólalni…ő pedig nem is hagy rá igazán lehetőséget. Csak gépiesen bólintok egyet, amikor elnézést kér, talán mondok is valamit arról, hogy természetesen, jó gyakorlást, és aztán már ott sincs.

Behunyom a szemem. Nem is veszem észre az arcomon legördülő könnycseppet. Ökölbe szorítom a kezem a szoknyámon.
...Ms. Fuentes biztosan elmondja nekünk, hogy szokott minden szép és kedves kimúlni végül a közelében…
Nem.
Lenyelem a könnyeimet, kinyitom a szemem és a virágokhoz lépek. Újra a kezembe veszem a metszőollót.
Nem... nem lehet. Nem ronthattam el mindent. Nem akartam, én…
Kérlek…csak… Ne.