Roxfort RPG

Csalódtam.
Ennek akarva-akaratlanul is hangot adok egy lemondó sóhajjal. Meg sem próbálom elrejteni ezt előled. Pedig úgy szerettem volna, annyira vágytam volna a dicsérő szavaidra, vagy akár egy kósza érintésre - bármire. De nem. Éppen ezért csak egy hanyag vállrántásra futja válaszként. Nincs erőm megmagyarázni, hogy nem egy váratlan pillanatban van erre szükségem, hanem most. Nem holnap, nem egy hét múlva, nem évek múlva - most. Talán túl sokat várok, amiért cserébe biztosan túl keveset adok. Talán... ugyan kit akarok áltatni, biztosan meg sem érdemlem a törődésed, hát még azt nem, hogy elvárásaim legyenek, de... mindegy, mire vagyok jogosult vagy éppen jogosulatlan személyem és tetteim alapján, ha Én magam nem követelek meg bizonyos bánásmódot magammal szemben, mások nem lesznek olyan kegyesek, hogy a magasztosabb utat válasszák.
Előfordulhat, hogy két nem összeillő puzzle darab vagyunk, amit kétségbeesetten próbálunk erőszakkal összeilleszteni. Ideig óráig rá lehet fogni a kapcsolatunkra, hogy összetart minket az elmebaj, de egy ponton túl ez édeskevés - és lehet most jön el ez a pont.

Ennek ellenére tagadhatatlan a tény maga, hogy szeretlek és fontos vagy számomra, még ha a csillagokban nem is a Mi boldog befejezésünk van megírva - valami elképesztően bugyuta "shipnévvel", mint például a Chiken, amivel csak a Baird és Tuffin-félék tudnának előállni - de ez az érzéseimen nem képes változtatni. Például a legyőzhetetlen vágyat nem nyomhatja el, hogy szeretném, úgy lásd önmagad, ahogyan Én látlak Téged - hiba vagy tele hibákkal, de alapvetően egy végtelenül jó lelkű férfi vagy, akire lehet támaszkodni, ha baj van, aki megnevettet, aki ott van mindig, amikor kell, néha akkor is amikor nem. Vagy azt, ahogyan fellángol bennem a harag Apád iránt, amikor megtudom, hogy nem csak, hogy az Ő hibájából veszítetted el a lábad, de még majdnem meg is haltál ott és akkor. Ennek már csak a gondolata jeges rémülettel tölt el. Pont emiatt haragszom magamra is, amikor ugyanitt pár hónappal ezelőtt még arra biztattalak, hogy siess az öngyilkossággal, mielőtt valaki még megállítana. Már akkor sem akartam, hogy ezt tedd, de ha megtetted volna... nem állítottalak volna meg, hanem cserébe halálom napjáig és azon is túl gyűlöltelek, amiért elhagytál.
De hogyan is tudsz elhagyni, ha... együtt sem voltunk soha?

- Én? Exeterben? Neeem, dehogyis.  Mi vagyok én szerinted, valami stalker? Szerintem az egyik exed(?) ecsetelte túl hangosan a folyosókon, hogy milyen helyen laksz? Vagy Ő a házatokról mesélt? Netalán mindkettőről? Vagy két külön emberről beszélek? Nem is tudom... - gondolkodom el látványosan. Nem firtatom tovább a témát, amit át akartam adni - tán még többet is - elmondtam, a többi felesleges szócséplés csupán. A csendben érzékelem, ahogyan gondolataid szárnyra kapnak, de nem feltétlenül a jó irányba. Nem tudom, de sejteni vélem min agyalhatsz, miért hoztad fel Apád alkoholizmusának tényét. Azt nem mondhatom, hogy az idült alkoholizmus jeleit már nem véltem felfedezni rajtad, de mivel rólad van szó, hiszem, sőt biztosan tudom, hogy Te ezt képes vagy magad mögött hagyni a kellő támogatással és mentális és érzelmi segítséggel. Gyengéd erővel megszorítom a kezed és mélyen a szemeidbe nézve némán biztosítalak róla, hogy Én itt vagyok veled - most biztosan, később...

- Akkor jó. Ha erre is lenne szükséged megtenném, de hazugság lenne bizonyosan, mert engem nem csak Apád, de Herán és rajtad kívül mások nyomora vagy teljességgel hidegen hagy, vagy még élvezem is - vallom be őszintén, még ha nem is szép, nem is rózsaszín, nem is virágillatú a tény maga. Ahogyan a terápiát sem apád jóllétéért hozom fel, hanem kizárólag a Tied miatt. Ha nem lennél miatta szomorú, felőlem akár valamelyik árok partján is rohadhatna az élettelen teste. Anyukád említésére mosolyognom kell. 

- Engem sajnos, nem sajnos nem mozgat meg a világuralomra törés, de ezt Hera előtt ne emlegesd, ha nem szeretnéd, hogy Édesanyádat beszervezze a maffia-hálózatába - mondjuk kicsit feszélyez a gondolat, hogy Édesanyád mással is hasonlóan jól kijöjjön, mint vélhetően velem. Nem is találkoztunk még, elképzelhető, hogy soha nem is fogunk, mégis szeretnék ebben különleges lenni a számodra. És már megint visszakanyarodom önző módon magamhoz és az irracionális igényeimhez. 
Legalább képes vagyok még megmosolyogtatni Téged, mindennek ellenére, amiknek nem csak ma éjjel, de eddigi ismeretségünk során kitettelek Téged. Sovány vigasz, talán annak is csak egy irdatlan rossz vicc. Érzem, ahogy orcáidról árad a meleg. Csak nem elpirultál? Vagy ismét a képzeletem szórakozik velem? A fényviszonyok és bőrszíned együttesének hála ezt biztosra nem állíthatom, de az ösztönöm ezt szajkózza, meg azt, hogy most talán elhiszed, amit mondok. Ha csak egy rövid időre is, de remélhetőleg a nehéz időszakokban is emlékezni fogsz erre.

Emlékezni fogsz Rám.

- Ez elég sok helyet takar ám Chikara Tetsuya... - bár semmi definitívet nem mondok erre, de nem tudom megakadályozni az elmém, hogy olyan képeket villantson be, hogy együtt alszunk az ágyadban, az enyémben, a szabad ég alatt, egy hotelben, a tengerparton, egy hajón, valahol, akárhol, a kettőnk otthonában, legyen az bárhol, mert ezen a ponton bármilyen ijesztő és meglepő, nekem mindegy lenne, ameddig melletted lehetek. 
Persze egyszer minden jónak vége szakad és általában ezt a véget Én hozom el.

- Mitől... félsz? - teszem fel neked a kérdést olyan módon, hogy a tényleges válaszadás elől ha szíved úgy kívánja ki tudj térni. Egyértelmű, hogy az önismereti félelmeidre, szorongásod, önbizalomhiányod legmélyebb, legsötétebb okaira vagyok kíváncsi, nem a klisés, felületes válaszokra.

Elbagatellizálná a kifejezés, hogy bepillantasz a zárt ajtók mögé, mert most inkább egy gátat szakítottál át, melyet se Te, se Én nem tudunk megállítani. Zokogásom viharán keresztül is hallom a szavaid, mire csak még erősebbben zúdulnak fel belőlem régen elfeledett rettegéseim, elfojtott sérelmeim, több mint tíz évnyi fájdalom, szorongás, gyűlölet, kétely - mindez azért lehetséges, mert a karjaidban olyan biztonságban érzem magam, mint még ha nem is soha, de nagyon-nagyon-nagyon régen. Nem tartok attól, hogy életed bármely pontján visszaélnél a törékenységemmel, az elhangzott és még majd elhangzó információkkal, pedig lehet, hogy kellene. A józan ész ezt diktálná, ahogyan azt is, hogy ne szeressek beléd, de egy ideje már úgy fest nem, vagy csak felületesen hallgatok rá.
Annyival könnyebbnek érzem a vállaim, a mellkasom, hogy ezt végre valakinek kiadhattam magamból, hogy azt szavakkal körülírni nem tudnám. Végtelen hálával tartozom neked ezért. Eddig azt hittem, hogy gyengeség ezeket elengednem, kiengednem, de most mégis mintha némileg erősebbnek érezném magam érte. Bár a szavakat hallható formában megformázni nem tudom, csak ajkaimmal némán eltátogva egy "Köszönöm!" a jutalmad.
Aztán itt ez a tetoválás is, amiről nem olyan rég még azt reméltem, hogy valami közöm van hozzá, majd ezen reményeimet csúful eltapostad, most meg kiderül, hogy mégis miattam van ott az a szív a belső ajkadon, és...

- Szóval az volt a hatalmas gesztus, hogy olyan helyre tetováltatod a nevem kezdőbetűjét, melyet még a nap sem ér? - kérdezek vissza, nem annyira számonkérő hangnemben, sokkal inkább érdeklődve. - Eddig is tetszett, bár elég mérsékelten, de most... hazudnék, ha nem azt mondanám, hogy imádom. Viszont egy kérdés igencsak piszkál... - hagyok számodra némi kis időt, hogy lélegzethez és gondolathoz juss. - A Bálon miért hazudtál nekem erről? - teszem fel kérdésem egyenesen a szemeidbe nézve. Nem értem, főleg a vallomásod után nem, hogy miért...? Miért nem az igazat mondtad?

Nem Chikara, ez nem ilyen. Éppen ezért késztetsz arra, hogy zavaromban lepillantsak összefűződő kezeinkre. Szavaid nyomán melegség... kit akarok áltatni, forróság önt el, szinte érzem, ahogyan leperzselődik az arcomról a bőr - az a bőr, mellyel a valóságot eddig elrejtettem. Kénytelen vagyok abbahagyni Catkara simogatását, hogy fél kezemmel úgy-ahogy de eltakarhassam az arcom. Annyira idegen, annyira félelmetes, hogy ennyire engem láthatsz, mindenféle smink, álarc és szerepjátszás nélkül, hogy magam sem tudom pontosan hogyan viszonyuljak ehhez. Előfordulhat, hogy felgyorsult szívdobogásom amúgyis galád módon elárul, de amint megszólalok, minden igyekezetem ellenére hangomból kicsendül a zavarom és mosolyom.

- Mondjuk azt muszáj bevallanunk, ha nem lett volna a szép, gondosan összerakott külső, észre sem vettél volna... 

Ha ez az igazság, akkor ez az igazság, ezzel nincs mit tenni. Az ember akarva-akaratlanul is egy könyvet megítél a borítójáról, aztán abba beleolvasva vagy megragadja a cselekmény, vagy elriasztja. A mazochisták és a körülmények sajátja, ha a rendszer megborul és a taszító külső ellenére megfog a könyv cselekménye. Kár is lenne hazug módon azt állítanunk, hogy nem azért vagyunk most itt, mert a borító ne fogott volna meg minket - a borító nélkül életünk történetének szála ahogy eddig is, valószínűleg párhuzamosan haladt volna tovább. Most azonban, még ha nagy gubancos csomóba rendeződve is, de tagadhatatlanul összefonódott. Kérdés az, hogy a cselekményem elriaszt-e Téged.

Figyelem a reakcióid, de gondolataim figyelmem egy részét elrabolják. Vajon az, ahogy Greybacket szerettem és szeretni vélem most is, egyenértékű azzal, amit irántad érzek? Vagy amit egykoron, mielőtt a harag és a gyűlölet mindent eltorzított volna Natalie iránt éreztem megfeleltethető azzal, amit Hera iránt érzek? Vajon Apámhoz hogyan viszonyultam még azelőtt, mielőtt el nem szakítottak minket egymástól? Greybacket hogyan, miként szerettem? Ki volt Ő Nekem és ki volt Ő Morganának?
Hangod ránt vissza a Gyengélkedő falai közé, kicsit összerezzenve pislogok kérdőn Rád és a szívem hatalmasat zuhan. Pillanatnyilag értetlenül állok az előtt, hogy mivel okozhattam fájdalmat, és már rögtön millió dolog átfut az agyamon. De aztán megint mentegetsz, védeni próbálsz Önmagamtól, a szörnyetegtől ami vagyok, amit nem akarsz látni, amit elutasítasz, ami által engem utasítasz el. Ez pedig reménytelenséggel tölt el. Hát nem érted?! Egy gyilkos vagyok...

- Chikara... - mély levegőt veszek, mert a hangom kissé megremeg neved kiejtésekor. - Bár mondhatnám, hogy nem volt igaza, de... Nála jobban nem ismert senki, még Greyback sem. Ő tudta. Ő látta... és neked is látnod kéne, különben akkor nem látsz Engem sem... - pillantásom szomorúsággal telik. Minden vágyam, hogy a visszataszító lényem ellenére úgy szeress, ahogy vagyok, még ha ez túl nagy kérés is. Ne keress nekem kibúvókat, mentségeket, mert nincsenek. De aztán hirtelen újfent változik a tekinteted, megtelik riadalommal, hitetlenséggel, kétségbeeséssel. Talán már Te is rájöttél... 

Rájöttél, hogy mindhiába? 

De nem, megint meglepsz és teljesen más miatt fordulsz ki a nyugalmadból. Pedig ezt már mondtam, még ha felületesen is, még ha részletekbe nem is bocsátkoztam...

- Sajnálom, de nem tehetem... - rázom a fejem lemondóan. Hazugság lenne. - Natalie terhes volt Greyback, vagy valaki más gyerekével és... nem akarta annak a szenvedésnek kitenni, amit nekünk kellett ott átélni. Ezért, és... és mert más menekülő út nem volt ki onnan, csak... csak a Halál... - végigsimítok Catkarán, ahogy lesütött szemekkel az alsó ajkamba harapok. Folytatnom kellene. Folytatnom kell.

- Én uhm... - elakadok, képtelen vagyok Rád nézni. Nem megy, nem megy, annyira fáj, annyira szégyenlem magam, rosszul vagyok saját magamtól, nem megy, nem tudom, nem vagyok rá képes. - Én azt... azt hiszem azért is szeretem... és... és talán még most is... Greybacket, mert... mert Ő is látott engem, látta mire vagyok képes és hajlandó, és nem fordult el tőlem. Nem fordította el a fejét, amikor más vérében tocsogva kerestem a szemkontaktust, hanem egyenesen visszanézett rám, a lelkembe hatolóan és... és... még talán büszke is volt. Ő teremtette ezt a szörnyeteget amivé lettem, de nem utasított el. Már... már annyiszor eljátszottam a gondolattal, hogy... hogy meglátogatnám az Azkabanban. Mert látni akarom. Tudnom kell, hogy nézne most Rám, mit... mit gondol Rólam, és arról amivé lettem. - Ezt még sosem mondtam ki senki számára sem, mert magam is félek a saját érzéseimtől és attól is, hogy milyen tekinteteket vagy éppen milyen válaszokat kapnék. Attól pedig egyenesen rettegek, hogy ez belőled milyen reakciót vált ki, de tudnom kell, ezért is emelem Rád újra a kékjeim. A gyomrom úgy liftezik, mintha zuhannék a mélybe. A tüdőmből kiszorul a levegő. Érzem, ahogy egy részem meghal, amiért ezt kimondtam. Pedig Én magam sem tudom, hogy a Greyback iránti szeretetem inkább apai, vagy szerelem szeretet. - Vajon... ugyanolyan undorral telve nézne rám, min David... mármint... mármint az... - mély levegő, menni fog - az Apám, amikor a támadás és a tábor után először találkoztunk...? - azt az aprócska információmorzsát egyelőre elhallgatom, hogy az említett Édesapa megpróbált megölni az ominózus viszontlátás alkalmával...

Több szót a korábbi barátnőid, kalandjaid nem is érdemelnek, legalábbis ez az a verzió, ahol hazudok magamnak leginkább, tekintve hogy nem mondom ki ezen gondolatot hangosan, de valójában? Valójában majd szétvet az irigység, a féltékenység maró tüze nagy lánggal lobog bennem, ahogy többek között eszembe jut az a barna lány is a nagy ártatlan őzbarna szemeivel és arra tudok gondolni, hogy milyen jó volna, ha véletlenül megbotlana és ki tudja hány emeletnyit zuhanna, ameddig az az idegesítően kedves feje szét nem loccsanna a kövön. Igazán barátságos gondolatok, nemde? Sok mindent próbálok tagadni magam előtt is, de ez legalább nem egy közülük - mert egy visszataszító és veszélyes lény vagyok, egy gonosz ember, rothadó szívvel és már-már nem létező lélekkel. Félre lehet söpörni a felelősséget, hogy erre neveltek, de saját döntésemből tartom meg az undorító Énem, mert az legalább erőssé tesz - erőssé annyira, hogy soha többet ne hagyjam magam olyan kiszolgáltatott helyzetbe hozni. Ehhez minden, hogy hány emberen kell átgázoljak és miképpen,  de Én nem fogok visszakerülni abba a szituációba. Soha. Akkor inkább meghalok, de nem leszek többé senkinek sem az elbaszott marionett bábja.

Nem is kéne ilyen és ehhez hasonló dolgokon pont most elmélkednem, ezt a gyűlölködést akkor is bőven meg tudom tenni, amikor a fejemben zsong az összes többi hang - ugyanolyan beleéléssel, mint most, így inkább ezen gondolatokat is egy ládába zárom és a másik mellé lököm a szakadékba. Maradjanak meg ott maguknak. Most úgyis viszonylag kevés energiám van, mert elég aktívan tettem értem, hogy így legyen, szóval inkább arra kéne fordítanom, akire érdemes, azaz Rád.

Bár ami azt illeti Apádról sem szívesen beszélgetek, mármint egy férfiről beszélünk, aki nem Te vagy, szóval... Nem, ezeket a gondolatokat csak így magamban sem kellene most megengedni, úgyhogy...

- Hát azért bizakodjunk benne, hogy nem kell  - mert félek attól, hogy jobban megviselne, mint ahogyan azt Te gondolni véled. Nekem is fájt, amikor a Szent Mungóban David megpróbált megölni. Elképesztő módon fájt, még ha akkor magamnak sem akartam bevallani, nem hogy másoknak. Ahogyan az is fájt, hogy a nagyszüleim is eltaszítottak maguktól, mintha... mintha sosem léteztem volna számukra. A veszteség mindig fáj, legyen szó szülőkről, nagyszülőkről, egy barátról, testvérről, egy bántalmazó közegről, sorstársakról, fogva tartóról. Minden elveszített darabka kitépett és elragadott a lelkemből egy részletet, teljes már többé úgy gondolom sosem lehetek. Ám amikor Hera vagy éppen melletted vagyok, úgy érzem átkozottul közel állok hozzá. Nem kellene remélnem és reménykednem ebben a találkozásban, nem helyes, teljességgel értelmetlen, de közben meg... közben meg magam sem tudom miért, de annyira szeretném. Szeretnék megismerni valakit, akit teljes szívvel szeretsz, akiről mindig egy kedves mosollyal beszélsz - talán akkor jobban hinnék szavaidnak, ha lenne összehasonlítási alapom, még ha nem is ugyanolyan milyenségű szeretetről van szó. Érzem a szíved dobogását a tenyerem alatt, ahogy azt is érzem, hogy az én pulzusom egyre csak emelkedik. Közben ott az a levakarhatatlan mosoly az arcomon, mely részben szól a mondandódnak, részben szól az édes álomnak, hogy ott lehetek melletted a családod körében és részben szól neked, a Te mosolyodnak, közelségednek. És csak szélesebb lesz, ahogy kicsit zavarodban a hajad mögé bújsz, így kénytelen vagyok megint szegény Catkara simogatását abbahagyni, hogy kisöpörhessem azokat a makacs, nedves, ugyanakkor csillogó és selymes fekete tincseidet az arcodból, hogy egy részletéről se maradhassak le. Mutatóujjammal egy gyengéd mozdulattal végigsimítok az arcéleden. Persze álmodozni szabad, néha kell is, csak nem nekem. Ezért sem... ezért sem mondok inkább semmit.

Minden figyelmemet neked, a szavaidnak és apró rezdüléseidnek szentelem. Nem egy könnyű téma és nem is hibáztathatnálak érte, ha nem akarnál válaszolni erre, pont nekem - mondjuk ennek ellenére valószínűleg megtenném, mert ilyen vagyok - aki semmit sem tett a bizalmadért. Te pedig mégis kitárod előttem az ajtót és bepillantást engedsz lelked legmélyebb, legsötétebb sarkába, megmutatod azon félelmedet, melyet inkább magad elől is próbálsz inkább eltemetni, amely bizonytalan óráidban alattomos módon rág belülről, nyugtot nem hagyva.

Ha másról lenne szó, annyira nem érdekelne ez az egész. Nem állnék itt neki fejtegetni azt, hogy miért kellene bíznod magadban, nem simogatnám a hüvelykujjammal a kézfejed, nem akarnám mindennél jobban bebizonyítani, hogy elég vagy.

- Én mások nevében nem beszélhettek, de Én nem tartok attól, hogy tévednék. Mert Benned hiszek, nem abban, amit csinálsz, el akarsz érni vagy be akarsz bizonyítani. Hanem abban, hogy mivel rólad van szó, előbb, vagy utóbb, több vagy kevesebb szenvedés, könny, elmérgesült vita után úgyis visszatalálsz az utadhoz, magadhoz és megoldod a problémákat. Ahogy lett ez a Tusával is, meg ahogy most az álmaidért küzdesz  - még ha tőr is a szívemben a tény, hogy ezt Tőlem messze teszed, még ha méreg is az ereimben, hogy emiatt elveszítelek. De majd ráérek haragudni és utálni Téged, amikor ez megtörténik, addig nem szeretném, hogy a maradék közös időt mételyezze ez a gondolat. Egyszer megengedhetjük Mi is magunknak, hogy jó legyen. - Ami pedig azt illeti, hogy soha, senkinek és sehova nem leszel elég jó... erre rá tudok cáfolni, mert... itt és most, a Bálon, decemberben, holnap, egy hét múlva is elég voltál vagy és leszel. Sőt... több mint elég... - kicsit ijesztő ezeket a szavakat kimondani, de esélyes, hogy már magadtól is rájöttél, fontossá váltál számomra, és ha ez némi nyugodalmat hoz szorongásod közepette, akkor ennyivel tartozom minden után, amit elkövettem ellened. Amiket elkövettünk egymás ellen kéz a kézben. Számomra a kezdetektől fogva több voltál, mint elég, számomra az a meglepő fordulat voltál, melyre legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, maga vagy az álom, melyet megálmodni sem mertem, Te lettél az otthon megtestesítője, a vágy és a biztonság, azért reagáltam olyan rosszul az elvesztésed gondolatára.

A feni tulajdonságaid miatt lehetett az is, hogy így kezdtem el sírni - egészen idáig nem engedtem meg magamnak ezt a luxust, még Natalie halálakor sem, vagy Greyback elvesztésekor. Nem lehetett, nem szabadott, a világban a gyengék elesnek, elhullanak, csak az erősek maradnak életben. Csak Ők tudják érvényesíteni az akaratuk, csak Ők szerezhetik meg, ami szívük vágya, ami szükségletük és több.

- Igen...  - préselem ki magamból suttogva egy erőtlen bólintás kíséretében, de fejem továbbra is a mellkasodba fúrom, hogy megnyugtató illatodat mélyen magamba szívhassam. Bár ne érne véget ez a keserédes idill, bár ne kellene... beszélgetnünk...

Persze előtte még itt ez a tetoválás téma, ami kellően véletlenszerű és nem ide illő, amivel ki tudtál rángatni a diszkomfort... nem is, inkább mentális összeomlásom kezdeti fázisból. És nem csak kirángatnod sikerül, hanem meg is nevettetni, még ha halk és némiképp vérszegényre is sikeredett, de ennek ellenére továbbra is őszinte, mint amilyen Én magam is próbálok lenni Veled szemben.

- Fúúúj! Ha oda tetováltattad volna, soha többé nem állnék szóba veled!  - nevetve csóválom a fejem az elgondolásra. - Főleg, ha így is a Bálon érezted volna szükségességét, hogy megmutasd... Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha ott letolod a gatyádat, és bárki ennek szemtanúja lett volna. Oda lett volna a gondosan felépített reputációm  - és mégis... magamban végiggondolva ez sem lett volna elég indok, hogy többé feléd se nézzek, csak legfeljebb némileg visszavető tényező. Az pedig már a valamin túlmutat, hogy egy ilyen stílű vulgarizmust hajlandó lennék elnézni Neked. A mosolyod el tudnám nézni halálom napjáig, ahogy a hangodat is a végtelenségig és tovább hallgatnám, ha lehetőségem lenne rá.

- Chikara, ez... - szóhoz sem jutok, letaglóz a tény, hogy mos egy teljesen érthető és elfogadható érvvel álltál elő, amibe most Én is kénytelen vagyok belegondolni és... és nos igazat adni neked. Valószínűleg ott és akkor hamarabb kiakadtam volna ezen és a vallomáson egyszerre. Van rá esély, hogy nem, de eltekintve a végkifejletet... - Én... szóhoz sem jutok. Értelmes indok, logikusan levezetve. Még csak belekötni sem nagyon tudok, csak ha nagyon-nagyon akarok, de... Be kell vallanom, le vagyok nyűgözve.

Azt értem és felfogom, hogy miért pont most rukkoltál elő, és szintén meglepő módon be is vált a taktika. Persze tudtam, hogy nem vagy reménytelenül hülye, csak nagyon idióta, de most... hát ha ez valóban szerelem, amit érzek, minden közösen eltöltött perccel, minden újabb beszélgetéssel csak egyre jobban és jobban beléd esek. De annyira, hogy mondhatnám már nem a külsőd tart meg és igaz lenne. Persze jól néztél ki, mikor először szemet vetettem rád és most is jól nézel ki, de talán azt nagy bizonyossággal állíthatóm, hogy nem voltál az esetem, a múltamat megnézve. A séma, ha csak figyelemelterelésre, szórakozásra kerestem valakit eléggé szembetűnő, e pedig a szőke, kék szemű europid kategóriába semelyik oldalról sem vagy besulykolható. Nem mondom, hogy ne lehetne egy japán férfi jóképű, hisz az élő példája itt áll előttem, de sosem az ázsiaiak voltak a zsánereim. Valamint volt egy egészségtelen vonzalmam az idősebb férfiak iránt. Igen volt. Már egy ideje azonban másra sem tudok nézni, csak a Te arcod, izmos tested, hosszú ébenfekete hajad lebeg lelki és érzékszervi szemeim előtt is. Kitöltöd gondolataim nagy részét és igazából... viszolyogva gondolok csak arra, hogy valaki más érintsen engem.

- Ez így van Chikara, bár vonzóbb volt a figyelem, amit kaptál akkor, de jelentősen hozzátett az egzotikus sármod ahhoz, hogy tovább kitartson a közöttünk lévő dolog, mint a Téged és visszatérésed övező pletykák élettartama.  - Szintén megvonom a vállam, mert kár tagadni a nyilvánvalót, a tényeket.

Minden helyzetben eljön az a pont, amelyet az ember legszívesebben ilyen vagy olyan okokból elkerülne. Azonban mivel Te is őszintén megnyíltál nekem, úgy érzem a növekvő igényt, hogy Én is így tegyek, még ha... még ha félek is. Rettegek attól, mi következik most, és nem értem, hogy még most is, ezek után is... Hát nem érted? Nem értheted, akkor nem lennél itt, biztosan nem.

- Az teljesen más, amit itt leműveltem és leművelek veled, esetleg mással. Nem mondom azt, hogy jó, de... de nem is olyan mértékű bűn, mint elvenni más életét, vagy... vagy a kib*szott kannibalizmus! Nem fordul fel ettől a gyomrod? Mert nekem igen attól a tudattól, hogy megtettem és b*ssza meg, nem is egyszer! Undorodom is emiatt magamtól, a tükörbe nézve is csak az évek alatt bőrömre tapadó vért látom, amit nem tudok levakarni, érted? Nem tudom ezeket levakarni, mindegy mivel és milyen kétségbeesetten próbálkoztam. A... a legvisszataszítóbb az az, hogy megtenném újra, ha azt parancsolná!  - talán nem kell fejtegetnem, hogy ki az a valaki, aki ilyen dolgokra. Persze biztosan nem tudhatom, hogy így tennék, mert változtam némileg és... és már ott az a bizonyos tényező, hogy Hera vagy éppen Te mit szólnátok hozzá. Ha az kell ahhoz, hogy biztonságban legyetek szó nélkül megtenném, de... lehet akkor elérkeznék ahhoz a törésponthoz, amikor a félelmemet legyőzi az undorom és önmagam irányába érzett végtelen csalódásom. Nem akarnám látni a Te tekintetedben az undort soha, még ha meg is érdemelném, de az... az számomra elviselhetetlen lenne. - És az, hogy egyszer éppenséggel ott voltam, és netalán egy k*rva elcs*eszett módon segítettem Neked, nem teszi jóvá azokat, amelyeknek előtte kitettelek. Például a Barcelonás eset. Tudtam jól, kurvára tudtam jól, hogy mit beszéltünk meg, és el is akartam menni veled, de... De b*szki jobban akartam, hogy szenvedj, dühöngj, mert ezt ismertem, ez volt a komfortom, nem az, hogy valakivel jól érezzem magam. A biztonság, amit már akkor nyújtottál megrémisztett és ki akartam provokálni belőled, hogy beigazold azt, amit a férfiakról tudtam és hittem, ez volt októberben is. És nem sikerült. Nem sikerült, mert nem olyan vagy, amit megszokhattam eddig, és egyszerűen rettentően megijedtem... - attól, hogy elkezdhetek többet érezni irántad. A Sors kegyetlen iróniája, hogy sikerült beleesni abba a csapdába, amelyet oly' lelkesen próbáltam elkerülni.

Most már nem is tudom, hogy miért is dolgozom magam ellen ezzel az egésszel, miközben leghőbb vágyam az lenne, hogy melletted maradhassak. Miért marlak el szavaimmal, miért akarom még azt bizonygatni, hogy Te sem vagy különb, mint a többi férfi, hogy Te sem értesz meg engem, hogy nem látsz és nem azért szeretsz, aki és ami vagyok valójában. Miért kell elmondanom azt, mit érzek aziránt a f*szszopó Fenrir Greyback  iránt? Miért kell így reagálnod? Miért hagysz itt, miért engeded el a kezem? Miért vagy dühös, miért nem tudod megérteni, miért nem fogod fel, miért nem jöttél még rá magadtól, hogy Merlin b*ssza meg, szerelmes vagyok Beléd?! Miért nem látod?

Úgy érzem, megint nem kapok levegőt, nem is tudok válaszolni a feltett kérdésekre, csak könnyes szemekkel teljes kétségbeeséssel vegyített dühvel nézem azt, ahogyan idegességedben fel-alá járkálsz. Miért kellett, hogy szerelmes legyek? Miért? Miért pont Beléd? Miért? Miért fáj ennyire? Legszívesebben kikaparnám a szívem a mellkasomból és összetaposnám olyan laposra, mint Te a virágaimat Barcelonában, aztán összedarabolnám, majd felgyújtanám. Nincs nekem szükségem arra a szenvedésre, mely ezerszer rosszabb minden Crucio-nál, nem kell az nekem, hogy még egyszer ki legyek szolgáltatva egy férfinek. Azért is akarom látni Greybacket , hogy az arcába köphessek, kínok közepette lássam vergődni a mocsokban, ahogy Én is tetem régen, miatta. Meg akarom ölni. Látni akarom, ahogy a fény kihuny a szeméből, kell a tudat, hogy Én öltem meg, Én, Én, csak Én. Kell a lezárásom. De közben meg nem érzem magam elég erősnek hozzá, és félő, hogy visszaérnék hozzá, ha úgy adódna. Mert vele minden egyszerű és világos volt. Azt teszem, amit mond, cserébe nem fáj. Ellenkezek, kínszenvedés a jussom. De veled minden más. Semmi sem egyszerű, minden olyan kettős, egyszerre félelmetes és megnyugtató, kontrollálhatatlan, egy vékony réteg választja el a jót a rossztól, az elképzelhetetlenül fantasztikusat a totális katasztrófától.

Nem. Kapok. Levegőt.

Zihálok, de oxigént nem kapok. Kapar a torkom, ég a tüdőm, az ereimben folyó vér kegyetlenül mar estem minden pontján. Valahol egy ponton az egyetlen biztos kapcsolódási pontomat is elveszítem a higgadtságomhoz, ami pedig Catkara Nekoya nyugtató dorombolása volt. Most azonban nem érzem csupasz kis testét az ölemben, és...

Amin megállsz előttem, felnézek Rád, fölém tornyosult... egyszerűen elönt a pánik, bekapcsol a védelmi mechanizmus, elszabadul a Pokol...

És már k*rvára nem érdekel, hogy ezzel mindent tönkreteszek. Felégetem azt, amit eddig felépítettünk, mert így működöm, ilyen elbaszott módon. Amint egy kicsit rezeg a léc, kicsit bizonytalan a helyzet, porig rombolok mindent, hogy a maradványokat sóval hintsem.

- Én mitől lennék elégedett?!  - gúnyos kacaj szakad fel belőlem, ahogy végre megtalálom a hangom. Felemelkedem az ágyról, hogy ne lehess ennyivel magasabb nálam. - Ne nevettess Chikara, ez már inkább rólad szól. Én b*zd meg kiteregetem előtted a legféltettebb titkaim, amiket még Herának sem mertem elmondani! Egy önző kisstílű f*sz vagy igen, hogy az első, ami eszedbe jut, hogy na és mi van veled? Ha nem lennél k*rvára fontos számomra, itt sem lennél! És Téged még az zavar, hogy keresem a kib*szott lezárásom. Igen, látnom kell hozzá, igen, tagadhatatlan, hogy kell az elismerése. De közben gyűlölöm, megvetem Őt, undorodom tőle azokért, amiket velem tett, ahogy hozzám ért, ahogy bemocskolt! És nálam szívesebben senki nem látná Őt holtan, de úgy nem fogadom el a halálát, hogy nem az enyém. Mert az nekem jár, nekem, nekem CSAKIS NEKEM! MERT AZ A G*CIS SZEMÉTLÁDA ELVETT TŐLEM MINDENT! ÉRTED?! MINDENT! A családomat, az addigi életemet, a Vivient, aki lehettem volna, az ártatlanságom, a becsületem, a bizalmam, a nyugalmam, a boldogságom, a lehetőségeim! Mindenem! És neked ez a legnagyobb kics*szett problémád, hogy hol vagy ebben az egészben? Elárulom, ebben rohadtul sehol! Mert neked közöd nincs hozzá, mégis. Mégis valami f*szom elmebajod miatt addig nem nyugodhattál, ameddig el nem érted, hogy teljesen beléd essek, hogy utána itt hagyhass a f*szba és elmehess hajkurászni az álmaidat Japánba, Koreába, Umbuktuba vagy tudja a k*rva élet, hogy hova, engem meg elhagysz! Greyback legalább nem saját döntéséből hagyott hátra, míg Te igen!  Na akkor hogy a f*szomba is van ez az egész, hmm Chikara?!  - kérdezek vissza a Te szavaiddal élve, miközben dühösen lökök egyet rajtad a mellkasodnál. Mivel elég gyenge vagyok, nagyon meg sem érezheted, én pedig szédülni kezdek a saját hirtelen kirohanásomtól. Elsőre. Aztán másodjára...

 "- Stockholm- szindróma? Az mi?"

"- ...Amikor valaki, akitől függsz – aki felnőttként vigyáz rád, vagy akivel együtt élsz –, nagyon bánt téged, a lelked egy furcsa trükkel próbál megvédeni téged. Ezt a trükköt hívják a felnőttek Stockholm-szindrómának."

"- ...Amikor nagyon megijedsz valakitől, a benned lévő kis hang azt súgja: Ha kedves leszek vele, és szeretem őt, akkor talán nem fog többet bántani. Ez egy védőpáncél, amit a lelked vett fel."

"- ...Amikor az, aki bántott, hirtelen kedves lesz veled – megölel, ad egy édességet, vagy szépen beszél veled –, a szíved megkönnyebbül. Ilyenkor elfelejted a rosszat, és csak a jóra akarsz figyelni."

"- ...Olyan ez, mintha egy ijesztő sárkány várában élnél. A sárkány morog és ijesztő, de ő ad neked enni is. Ezért egyszerre haragszol rá, és egyszerre érzed úgy, hogy szükséged van rá."

"- ...Az, hogy szeretetet, sajnálatot vagy hűséget érzel az iránt, aki bánt téged, nem jelenti azt, hogy te is rossz vagy. Ez csak azt jelenti, hogy nagyon erős vagy, és a lelked mindent megtesz, hogy kibírd a nehéz napokat."

Oh, a kib*szott jó k*rva életbe. Ennek miért most kell eszembe jutnia? Miért akkor, amikor ezeket a dolgokat a fejéhez vágtam és...

Ijedten a szám elé kapom a kezeimet, mintha az meg nem történté tehetné a korábban elhangzottakat.

"...addig nem nyugodhattál, ameddig el nem érted, hogy teljesen beléd essek..."

Nem, nem, nem, nem, nem, ezt nem mondhattam ki! Ezt nem, nem lehetek ilyen hülye! Kérlek, kérlek, kérlek legyen rá esély, hogy annyira haragszol Rám, hogy meg sem hallottad, fel sem fogtad. Ez nem történhet meg. Nem így, nem most, nem így kellene megtudnod, nem most! És mellé még annyi minden más undorító dolgot is mondtam, nem ez így nem lehet igaz!

Légzésem felületes, újra forró könnyek marják az arcom bőrét. Visszakérdezel Apámra, de... ki a p*csát érdekel Ő most? Minden jobb lett volna, ha akkor a Szent Mungóban megöl, akkor nem hagyhatnák el ilyen undorító mocskok a számat!

Érzem, ahogy a kezeim remegni kezdenek. Szeretnék bocsánatot kérni, de... a torkomra forrnak a szavak...

Bárcsak elájulnék... Nem is! Inkább holtan esnék össze, akkor mindenkit megkímélhetnék az általam generált kínzó káosztól!

"- ...Nem kell egyedül hordanod ezt a páncélt: Van a világon olyan, aki anélkül is tud rád vigyázni, hogy bántana."