|
Cím: fide, a sed cui, vide Írta: William Ashford - 2026. 02. 11. - 16:27:21 (https://i.pinimg.com/1200x/f3/de/57/f3de5789e8cdcb7e5df93a203ce09eaa.jpg) Egy tárlaton, a zenés estén Villant először rám szeme, Fáradt voltam és élni rest én, S bolondosan sírt a zene. A herceg, hopp, előmbe lejtett, Hol az utat friss lombok helyett Lázban festett képek szegik, S e csoda-út illataképpen Erős parfőm terjedt a légben A kékfényű mennyezetig. Kiszöktem. Ám űzött a herceg, Veríték verte testemet, A parkban mély árnyak hevertek S ruhám pihés köd este meg. A hallgatag tónál utólért, S szivemben a vadul futó vért Megállította hűs keze. Riadtan néztem a tavon szét, Hogy ring száz furcsa gnómhajóként Távol lámpák fehér tüze. Cím: Re: fide, a sed cui, vide Írta: William Ashford - 2026. 02. 11. - 16:43:50 Malachi Maddock A gyengélkedő fehér falai között az idő nem haladt, csak sűrűsödött, mint a nehéz, bánatos köd a téli alkonyatkor. Úgy léptem át a küszöböt, mintha egy idegen, fájdalmas templom hajójába érkeztem volna, ahol minden nesz a szívemet marta. A lábujjhegyen járó csendben csak a pálcám halk koccanása hallatszott az asztal szélén, s ez a tompa hang is oly kegyetlennek tűnt ebben a steril magányban. Ott feküdt ő, aki arca, melyet korábban az élet vibráló színei festettek meg, most oly sápadt volt, mint az elhervadt liliom szirma a holdfényben. Szemei lehunyva, s a pillák hosszú árnyékot vetettek a viaszos bőrre – mintha a halál már megérintette volna ujjhegyével, de az utolsó pillanatban mégis visszahőkölt volna e tisztaság láttán. Leültem az ágya mellé, s éreztem, amint a torkomban lüktetni kezd a kimondatlan szó. Ó, ez a furcsa, kései vágy, ez a fájdalmasan szép vonzódás! Úgy sarjadt ki bennem, mint a bús, lila virág a romok között: illata nehéz volt az aggodalomtól, szirmait pedig a bűntudat harmata áztatta. Miért akartál elmenni? – kérdeztem volna tőle némán, miközben néztem a csuklóján a fehér pólyát, azt a gyászos zászlót, melyet a reménytelenség tűzött ki a húsára. Kezem önkéntelenül is a keze felé indult, de megállt a levegőben. Félve érintettem volna meg, mint egy törékeny üvegharangot, mely alatt egyetlen halk sóhaj is mindent romba dönthet. Azt kívántam, bárcsak átadhatnám neki az én lángolásomat, azt a vad, perzselő tüzet, ami az ereimben kering, hogy felmelegítse az ő megfáradt, jéghideg vérét. - Ne tedd többé – suttogtam, és hangom elcsuklott a terem dohos eleganciájában. – Ne hagyd itt ezt a szürke világot - hiszen még nem láttad, hogyan tudna érted égni a szívem. Kint az ablak mögött a csillagok reszketve gyúltak ki a bársonyos égen, s én ott maradtam mellette, őrizve az álmát, melyből oly kegyetlenül el akart menekülni. Éreztem, amint a sors láthatatlan fogaskerekei közé szorulok: egy homokszem voltam csupán, de abban a pillanatban az egész világ súlyát a vállamon hordoztam, s csak azért imádkoztam, hogy ne essen szét az a törékeny jelenés, ami ott pihent előttem a fehér lepedők között. A fehér csendet egyszerre csak egy reccsenés törte meg: a férfi melle nehézkesen megemelkedett, s a lélegzet, mely eddig csak lopva járt ki s be, most mély és szaggatott sóhajjá sűrűsödött. A torkomban lüktető ezer szó most mind egyszerre akart kitörni, de csak egy fojtott, suta mozdulatra futotta: ujjammal óvatosan, mint aki egy alvó madárhoz ér, megérintettem a kézfejét. A bőre hideg volt, mint a sírkövek novemberi esőben. - Hogy érzed magad? - suttogtam, s hangom úgy remegett, mint az utolsó gyertyaláng a huzatos folyosón. Megszorítottam a kezét, de csak annyira, hogy érezze: nem engedem vissza abba a mélységbe, ahonnan épp csak felbukkant. A torkomban gombóc feszült, a szavaim pedig, melyek oly büszkén lángoltak volna a papíron, most elhamvadtak a valóság jeges leheletétől. Olyan volt ő ott, a gyengélkedő ágy fehér sivatagában, mint egy eltévedt rím egy fájdalmas vers végén, amit a költő már nem akar befejezni. Cím: Re: fide, a sed cui, vide Írta: Malachi Maddock - 2026. 02. 27. - 21:30:28 Dear William
i don't wanna let you down
O
ly könnyű most az álom. Úgy hiszem, minden alvással töltött óra, egy csöpp halál és a révész csónakjában pihen meg az anyagtalan szív. Sose tudni, hogy épp merre vezet az útja, hogy napsütés melengeti-e majd az arcot vagy viharos tengeren ér majd el a lidércnyomás. Én most az édes semmiben lebegek, nem húz a test ólom súlya, nem fáj se a lélegzet, se a szívdobbanás, nem nyomasztanak a gondolatok és nem fojtogatnak az érzelmek sem. Most elkerülnek önnön démonaim, az ágy alól se bújik elő a szörny, a csontvázak is a szekrény mélyén reszketnek tovább, a bájitalok meleg takaróba burkolnak és megvédenek saját magamtól. Most épp nem fúj a szél, nyugodt a víz a csónak alatt. Én mégis erővel cipelem magam a nagy Halál elé, hogy a bocsánatáért esedezzek, hogy hosszú időre búcsút intsek neki, hogy osztozzunk egymás fájdalmában egy utolsó, érzéki tánc közben. Elárultam őt, többször is az elmúlt órákban. Először az Üvegházban, mikor mégis Annie kezét szorítottam reszketegen, mintsem az övét, majd azzal, hogy a saját halálom más kezébe adtam. Végül elrebegem neki az utolsót is, amit még magamnak is félek bevallani, mert olyan, mint a lángok közé lehelt kívánság; ha hangosan kimondom, megszűnik valósággá lenni. Én mégis kockáztatok, mert a mai végtelenül hosszú, mégis mozgalmas nap után, reszketegen rebeg a mellkasom közepén az érzés - talán mégsem vágyom már annyira nagyon a halált. És ő megbocsát, mert mindig így tesz. Lágy csókot lehel homlokomra, hogy örökre emlékezzek a pillanatra, egyszer már az övé lettem. Az arcomon simít lágy elfogadással és beletörődéssel, hisz tudja, hogy úgy sem kerülhetem örökké. Övé a világ összes ideje, a türelem a legfőbb fegyvere és addig is találkozunk majd álmaim zavaros tengerén újra és újra, hogy mindig egy egészen csöppet meghaljak érte. Sincerely,
Malachi
Cím: Re: fide, a sed cui, vide Írta: William Ashford - 2026. 03. 06. - 10:18:25 Malachi Maddock A hangja, amikor végre megszólalt, úgy érkezett hozzám, mint a jég alól kiszabaduló víz első halk reccsenése. Addig nem is vettem észre, mennyire visszatartottam a lélegzetem. A mellkasom csak ekkor mozdult meg újra, mintha valaki belülről engedte volna fel a szorítást, s a levegő, amely eddig óvatosan kerülgetett bennem minden üres teret, most lassan visszatalált volna a helyére. Az a pillanat, amikor a hangja megszületett, olyan volt, mintha a gyengélkedő csendje is megrepedt volna egy hajszálnyit, és a falak közül kiszökött volna az a sötét gondolat, amely addig ott keringett körülöttünk. Néztem őt - a sápadt arcot, amelyet a lámpafény sápadt aranyba vont, a kissé szégyenlő mosolyt, ami inkább volt bocsánatkérés, mint öröm, és azt a törékeny mozdulatot, ahogy felülni próbált. Mintha a teste még nem hitt volna teljesen abban, hogy visszatérhet a világba. A lepedők halk suhogása, a mozdulat apró bizonytalansága mind arról árulkodott, milyen vékony az a határ, amelyen az imént még egyensúlyozott. És ahogy néztem, hirtelen minden szó, amit addig magamban gyűjtöttem, értelmét vesztette. Pedig volt belőlük elég. Olyan mondatok, amelyeket hosszú perceken át formáltam magamban, miközben ő mozdulatlanul feküdt; kérdések, amelyeknek súlya volt, és vádak, amelyek talán sosem akartak igazán megszületni. Mind ott tolongtak bennem, mint türelmetlen vendégek egy zárt ajtó előtt. De amikor megláttam a szemében azt a halvány, még mindig ködös életet, mindez egyszerre jelentéktelenné vált. Mert a szavak hirtelen túl hangosnak tűntek. Durvának. Idegennek ehhez a törékeny, visszatérő lélegzethez. Olyan volt, mintha egy fájdalmas vers közepén állnék, amelynek minden sora túl nehéz lenne ahhoz, hogy kimondjam. És abban a pillanatban megértettem, hogy nem a mondatok tartottak itt engem, hanem ő maga – az a makacs, halvány élet, amely most újra megmozdult a szeme mögött. Csak ültem mellette, és figyeltem, ahogy visszatér a világba. Mintha egy elveszett csillag lassan újra kigyulladna az ég sötét peremén. Amikor visszakérdezett, hogy én hogy érzem magam, először csak elfordítottam a tekintetem az ablak felé. Odakint a csillagok már bátrabban ragyogtak a fekete ég mélyén, és az üveg mögött a világ olyan távolinak tűnt, mintha egy másik élethez tartozna. - Olyan... – kezdtem, majd elakadtam. A szó túl kicsi volt ahhoz, ami bennem történt. Végül lassan visszanéztem rá. – Olyan, mintha valaki egy pillanatra kihúzta volna alólam a világot. – suttogtam, és hangom elcsuklott a terem dohos eleganciájában. Egy keserű félmosoly húzódott a szám szélére. Szóval... most azt hiszem, inkább hálás vagyok. Hálás, hogy még itt vagy, hogy még kérdezhetek tőled ilyen ostoba dolgokat, mint hogy hogy érzed magad. - A kezem lassan az övé mellé csúszott az ágyon. A mozdulat olyan óvatos volt, mintha attól tartanék, hogy a legkisebb zaj is visszakergeti őt abba a sötét, hangtalan mélységbe, ahonnan az imént még csak nehezen bukkant fel. Nem fogtam meg újra, nem mertem. Csak hagytam ott pihenni a kezem, néhány ujjnyira az övétől, mintha már ez a közelség is túl nagy volna a pillanat törékeny egyensúlyához. Mint két egymás felé sodródó levél az őszi vízen. Nem sietnek, nem küzdenek, csak engedik, hogy az áramlás közelebb hozza őket egymáshoz. Tudják, hogy talán összeérnek, talán elkerülik egymást egy utolsó halk fordulattal - de abban a lassú sodródásban mégis ott van valami békés bizonyosság, hogy a távolság már nem ugyanaz, mint volt. - És talán egy kicsit dühös is vagyok... – tettem hozzá csendesen. A szó furcsán hangzott a számban, mert nem az a heves, viharos harag volt ez, amely az ember mellkasát szétfeszíti. Inkább egy tompa, lassan lüktető érzés, mint amikor egy régi seb körül újra sajogni kezd a bőr. - Mert azt hittem, egyedül maradok azzal, amit mondani akartam neked. Egy pillanatra elhallgattam, mert a mondat súlya még bennem is visszhangzott. Nem volt benne vád - legalábbis nem akartam, hogy az legyen. Csak az a keserű felismerés, amely akkor születik meg az emberben, amikor rájön, mennyire közel volt ahhoz, hogy kimondatlanul maradjon minden. Felnéztem rá. A tekintetem az övébe kapaszkodott, mintha ott keresnék valami jelet, egy apró rezdülést, ami segít eligazodni abban, amit magamban sem mertem még nevén nevezni. Mert az érzések néha úgy nőnek bennünk, mint a fű a kövek között: észrevétlenül, csendben, és mire észbe kapunk, már nem lehet őket kitépni anélkül, hogy valami mást is ki ne tépnénk velük együtt. A kezem még mindig ott feküdt az övé mellett a lepedőn, és a közelsége valami furcsa nyugalmat hozott magával, mintha két külön sodródó történet egy pillanatra ugyanabba az irányba fordult volna. - Most inkább azt kérdezem: maradsz? Egy darabig még. A világban. Velünk. - Amikor kimondtam, hirtelen megértettem, hogy valójában mitől féltem egész idő alatt. Nem attól, hogy meghal. Hanem attól, hogy nélküle valami bennem is csendben eltűnik majd – valami, amit még alig kezdtem megérteni. Cím: Re: fide, a sed cui, vide Írta: Malachi Maddock - 2026. 03. 11. - 19:26:40 Dear William
i don't wanna let you down
T
ükröt állítotok elém és én mindannyiszor mással nézek farkasszemet. Én vagyok - felismerem önmagam az idegenben, látok bizonyos hasonlóságokat, de mégis torz a kép. Mindegyik csal, elmismásolja a repedéseket, a könnyeket és a vért, az aranyat és a vöröset egyaránt, mosollyá görbíti a lecsüggedt ajkakat, fényt villant a fakó tekintetben és pírt kölcsönöz a szürke arcnak. Nem állom a saját-idegen tekintetem, nem merek a látvány mögé nézni, nem akarok és nem is merek szembenézni azzal a lélekkel, amit a húsba csavarodva képzeltek, mert önnön látomásotokat festettétek a visszatetsző felületre, igaz, rólam, de mégsem engem. Ti mégis egyre közelebb toljátok a keretet, és egyre győzködtök; ”Nézd meg Malachi, nézd meg ki vagy! Nekem pedig nincs választásom, újra elveszítem a lehetőséget, hogy én határozhassam meg önmagam. Hisz én mindig másokért léteztem, a környezetem aggatja a nyakamba a szerepeket, amikben helyt kellett állnom és én mosolyogva vettem újra és újra magamra őket. Nehéz a mosoly, belesajdul az arcom és a vállaim túl gyengék még a jószándékú elvárások édes-savanyú terhéhez. Sincerely,
Malachi
Cím: Re: fide, a sed cui, vide Írta: William Ashford - 2026. 05. 31. - 18:47:10 Malachi Maddock Amikor megkérdezte, mit akartam mondani, lehunytam a szemem. Mert most már nem lehetett visszafordulni. A mondat addig olyan sokszor született meg bennem és halt el ugyanabban a pillanatban, hogy szinte önálló életet élt. Ott lapult minden tekintet mögött, minden közösen eltöltött délutánban, minden alkalomban, amikor túl sokáig maradt csend közöttünk. Most viszont nem bújhatott el többé. - A világban.– Nem tudom... – mosolyodtam el keserűen. – Azt hiszem, sokkal szebben hangzott a fejemben. A plafon felé pillantottam. A lámpafény aranyos udvara szétfolyt a szemem előtt. – Tudod, mindig azt hittem, hogy lesz rá időm. – hangom halk volt, de már nem remegett. Az ember olyan könnyen elhiszi, hogy a holnap magától értetődő. Hogy ráér még kimondani dolgokat. Ráér még megkérdezni. Ráér még közelebb lépni. Lassan visszanéztem rá. – Aztán ma délután azt hittem, hogy elfogyott az idő. – szívem olyan hangosan vert, hogy szinte szégyelltem. – És amikor azt hittem, hogy meghaltál... – elakadtam egy pillanatra. – Nem a harag jutott eszembe. Nem az, hogy mit tettél... – a gyengélkedő csendje körénk simult. – hanem az, hogy nem mondtam el neked, mennyire fontos lettél nekem. – Kimondva egyszerűnek tűnt. Szinte nevetségesen egyszerűnek. Pedig bennem hónapok óta növekedett, mint a repedések között kibújó fűszál, amelyet senki sem vesz észre, amíg egyszer csak zölddé nem változtatja a követ. Eleinte nem volt több néhány jelentéktelen pillanatnál. Egy nyári délután emléke. Egy nevetés, amely tovább visszhangzott bennem, mint kellett volna. Egy tekintet, amelyet valamiért magammal vittem még akkor is, amikor már régen egyedül maradtam. Azt hittem, majd elmúlik. Az ember sok mindent ráfog a magányra, a kamaszkorra, az ősz közeledtére vagy egyszerűen a túl sok gondolkodásra. Én is ezt tettem. Mindigl találtam rá magyarázatot. Aztán észrevettem, hogy egyre gyakrabban keresem a társaságod. Hogy egy jó nap hírével neked akarnék először dicsekedni, egy rossz nap után pedig valamiért a te hangod jut eszembe. Hogy ha megláttalak egy folyosó végén, a világ körülöttem akaratlanul is rendezettebbnek tűnt. Mintha a gondolataim, amelyek egyébként szétszórt madárrajként csapkodtak a fejemben, hirtelen találnának egy közös irányt. Nem egyszerre történt. Talán ezért nem vettem észre. Az érzések ritkán érkeznek viharként. Nem mindig döntenek romba házakat és tépik ki a fákat gyökerestől. Néha inkább mohaként nőnek az ember lelkén. Lassan. Türelmesen. Észrevétlenül. Míg egy napon rá nem döbbensz, hogy ugyanaz a táj már nem ugyanaz a táj többé. És mire ezt megértettem, már mindenütt ott voltál. Odakint egy szélroham végigsuhant az ablakon. A régi üvegtábla halkan megremegett tőle, s egy pillanatra olyan hangot adott, mint egy távoli, elfojtott sóhaj. Mintha a szél odakint éppen valamit elsodorni próbálna kettőnk közül. A hallgatást. A félelmet. A hosszú hónapok óta növekvő bizonytalanságot. Hallgattam azt a régi, örökké vándorló hangot, amely egész életemben kísért. Ott volt a látomásaimban, az álmaimban, a magányos sétáim során a dombokon. Mindig ugyanazt suttogta: hogy semmi sem marad változatlan. Beletelt néhány hosszú másodpercbe, mire felfogtam a szavait. Nem azért, mert nem értettem őket. Éppen ellenkezőleg. Túl jól értettem. Olyan egyszerűen mondta ki, hogy nem megyek sehova, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, mintha nem egy szakadék széléről fordult volna vissza néhány órával korábban. A mondat mégis nehéz volt, mint az esővel teli felhő, és én hagytam, hogy lassan végigvonuljon rajtam. A keze közben az enyémre simult. Nem volt nagy mozdulat. Nem volt benne dráma, sem látványos ígéret. Mégis úgy éreztem, mintha valami régen befagyott tó jegén repedés futott volna végig. Az érintésében nem volt erő, mégis valóságosabbnak tűnt minden szónál, amit aznap hallottam. Éreztem a tenyerének melegét, az ujjai enyhe szorítását, és hirtelen rájöttem, hogy mennyire féltem attól, hogy ezt a kezet már soha többé nem fogom érezni. A tekintetem a kezünkre siklott. Furcsa volt. Az ember egész életében azt hiszi, hogy a nagy dolgok hangosan történnek. Hogy a sors ajtókat csapkod, viharokat kavar, csillagokat ránt le az égről. Pedig néha csak ennyi az egész: két kéz egy fehér lepedőn, egy gyengélkedő félhomályában. – Emlékszel arra a fára? – a kérdés halkan szakadt fel belőlem. – Az odvasra a birtok szélén. – a tekintetem egy pillanatra elveszett a semmiben, mintha magam előtt látnám a helyet. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de azt hiszem, az lett az egyik kedvenc helyem az egész kastély környékén. - Elmosolyodtam az orrom alatt pedig valójában nincs benne semmi különleges. Csak egy öreg fa, egy tisztás. mégis amikor ott voltunk, valahogy minden egyszerűbbnek tűnt. Nem kellett gondolnom arra, hogy mi fog történni holnap. Nem kellett azon töprengenem, hogy melyik álmom válik valóra és melyik nem. Nem kellett magyarázkodnom, vagy úgy tennem, mintha minden rendben lenne.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |