Roxfort RPG

Olyan volt az egész, mint a tenger. Néha láttad csillogását, ahogy a napsugarak finom táncot lejtettek a habok között, kéretve magukat a víz fodrozódásával keletkező hullámoknak. Oly nehéz volt visszaidézni, milyen is a szikrázóan kék víz, mely mintha vidám nevetést és reményt hordozott volna magával. Volt idő, mikor ezek a napok kerültek előtérbe, mikor a nyári tenger hangja altatott el és úgy érezted, minden rendben volt.

Ezeket a napokat másfél hete maga alá temette a háborgó, szürke tenger. Másfél hete fuldokolsz, fejed éppen csak a téged elnyelni váró toronymagas hullámok felett lebegett. Tulajdonképpen nem tudtad, miért vagy hogyan, hiszen nem is küzdöttél már. Ernyedten, fáradtan és kiszolgáltatottan tépett a víz, te mégsem fulladtál meg, pedig vártad, mikor bukik le végleg a fejed, mikor csap egy sziklához az a hatalmas víztömeg, mikor telik meg orrod, szád, tüdőd is és veszíted el a lélegzés képességét. De mint oly sokszor ez előtt is, most is valamilyen láthatatlan erő tartott fent, holott kívántad a csendet, a feketeséget, azt a puha tudatlanságot, melyben nem kellett újabb tragédiád főszereplőjeként parádéznod. Bár megtehetted volna, hogy összegömbölyödve fekszel az ágyadon és azt kívánod, bárcsak rég véget ért volna ez a rémálom, mely időnként azzal szórakoztatott, hogy hagyta, hogy a viharfelhők feketén gomolygó, fullasztó tömegéből átengedett egy falatnyi napsugarat. Éppen csak annyit, hogy elmosolyodj, hogy arcodat melengesse, hogy elhidd, a végtelen fájdalom és káosz közepette is van miért küzdeni tovább.

De ez is mind csak hazugság volt, s te mennyit véreztél ezek miatt az apró, lélegzetvételnyi ideig tartó pihenők miatt! Pedig csak szerettél volna abban hinni, hogy volt értelme tovább menned. Hogy nem eddig tartott az egész. S mégis, minden egyes alkalommal a viharfelhők visszatértek, s te visszazuhantál a tengerbe, mely nevetve hányt téged mindenfelé, s te magad sem tudtad többé, merre tartott utad. Jelen pillanatban úgy érezted, semerre, de ahogy a június tizenegyedike közeledett, úgy gyengültél el még jobban, s ahogy kezedben tartottad ezen az estén az intézet levelét, melyben leírták, nyáron milyen határidővel költözhetsz vissza, a zokogás olyan szinten taglózott le, hogy órákig mozdulni sem bírtál, pedig már napok óta egy könnycseppet sem tudtál kipréselni magadból.

Emlékszel, hogyan könyörögtél egy hete egy gyönyörű napon az igazgató asszonynak, hadd maradj itt inkább, de nem akarsz visszamenni oda, pedig akkor még nem kerestek meg, de tudtad, hogy senki nem fog magához venni. Egyetlen jó pillanatot sem töltöttél el az árvaházban és nem akartál visszamenni oda. Nem. Azok után nem, hogy megtapasztaltad, milyen egy szerető közegben élni, milyen, amikor rengeteget tanulhatsz és milyen erős a közösség ereje. De hát, ez sem volt többé. A nagyszüleid sem voltak többé. Hiába érezted halványan még orrodban a frissen sült kenyér illatát, hiába dobbant meg szíved a gyógynövények változatos tapintása miatt, tudtad, hogy ott már nem várt semmi, csak leégett romok. Ironikus, nem? Te magad is úgy érezted, hogy csak üszkös, feketedő és halott rom maradtál.

Azért a tested emlékeztetett, hogy akármennyire is üresnek érezted magadat, azért az átváltozás előtti napok továbbra is tüzes ostorként korbácsolták azt. S akármennyire is kiürültél az intézeti levelet olvasva, s akármennyire is csak azt vártad, hogy elnyomjon az álom, hogy utána rémálmokkal tűzdelt, izzasztó és kicsit sem pihentető álomvilágodba kerülj, a tested sajgása, izmaid fájdalma, az émelygés, a hányinger, a néha fellépő légszomj nem hagyta ellazulni állandóan görcsben álló tested. Képtelen voltál feküdni, ahogy forgott a világ körülötted, s akármennyire is vert a szíved, kiléptél a hálókörletedből, hogy a kastélyban sétálj egyet.

Nem gondolkodtál eléggé, így a hűvös kövek néha már bántóan mártották bele meztelen talpadba jéghideg fogaikat, máskor viszont kellemesen hűvöset varázsoltak lángoló testednek. Talán lázad is lehetett, az utolsó napokban nehéz volt ezeket követni, ráadásul nem is mindig ugyanolyan volt a lefolyása a dolgoknak. Fehér, lenből általad varrt lenge nadrágot és hozzá illő rövidujjú hálópólót viseltél, hajadat szabadon kapta fel néha a viharos szél, s ahogy kipillantottál a tomboló viharba, egy pillanatra mégis megálltál gyönyörködni annak szépségében, s hogy mennyire tökéletes precizitással írta le a benned egy hete dúló érzelmeket. Sok munkát fektettetek a terápián abba, hogy jobban menjen az érzelmeid kifejezése, bár benned könnyű volt olvasni. Mégis mikor valamilyen trauma ért vagy valami emlékeztetett ezekre, könnyen bezártál és inkább igyekeztél eltűnni. Pedig mennyire örültél, hogy idénre végre úgy érezted, hogy a közösség része is lettél! Még barátokat is szereztél, bár tudtad, hogy rég lemaradtál a közeli barátságokról, ez sem zavart annyira. S most megint itt voltál, remegő csontvázként bámultad a vihart, s azon gondolkodtál, hogy vajon az émelygés a betegséged miatt van-e vagy amiatt, hogy két napja egy falatot sem ettél…

Ahogy valami meglökött, s egy női sikoly is kísérte, tágra nyíltak szemeid, úgy kerested a forrását. Talán csak egy szellem lehetett volna, de nem volt itt senki, ám mégis, mintha halványan érzékeltél volna valami mozgást… Ahogy megragadták kezedet, azzal a lendülettel próbáltad kitépni, régi emlékek által csordult végig benned a vészhormon, de el is ernyedt a karod, ahogy ismerős fej villant előtted.

- Elowen?! – szakadt ki belőled meglepett suttogásod. Idegennek hatott a saját hangod, hiszen napok óta alig szólaltál meg. Mielőtt azonban reagált volna, már húzni is kezdett maga után, s te beletörődően futottál vele. Alapvetően sem te voltál a legizmosabb lány a világon, de a kórságod miatt ólomnehéznek tetszett minden porcikád, s ahogy mozgásra kényszerítetted, úgy sikoltott minden egyes izmod, ahogy lángoló méregként vájta fogait beléd. Fájt minden egyes lépés, de nem akartál gyengének tűnni, pláne ha éppen a lebukás veszélye kerülgetett benneteket némán vigyorgó arccal. Hálás voltál évfolyamtársadnak, hogy nem hagyott magadra, így igyekeztél te is mindent beleadni, amíg egy sarokhoz nem értetek. Próbáltál nem feltűnően remegni, ahogy a megállás miatt még jobban érezted a fájdalmakat a testedben. Nekidőltél egy falnak és próbáltál csendben szenvedni, csak egy bólintásra futotta tőled, s tényleg egy hang nem jött ki a szádon, belül akármennyire is üvöltöttél és zokogtál a fájdalomtól. Csak egy fél perccel később tudatosult benned, hogy a fejeden az anyag az valójában Elowen köpenye és a meghatottságtól biztosan hálaéneket rebegtél volna neki, de annyira letaglózott az egész, hogy minden maradék energiafoszlányod a csendben levésre és a környezet felmérésére összpontosult.

Csak megráztad a fejedet, ahogy évfolyamtársad megint kérdezett. Szerencsére a görcs lement már rólad, amit Frics közelsége okozott, de valóban nem láttad vele menni Mrs. Norrist, ami bajt jelentett. Nehezedre esett, de gondolkodtál. Nem csak az izmaid és tested volt lassú, agyadat is köd vonta be, mégis kényszerített talán csak a túlélés maga, hogy gondolkodj. S akkor eszedbe villant, hogy mindig tartasz magadnál Álomitalt, hogy a legnehezebb estéken legalább minimális békére lelj. Korholtad magadat, hogy nem jutott eszedbe ez az órákkal ezelőtti vergődésed alkalmával, akkor most nem lennél idekint talán, de még az is lehetett, hogy ide kellett tartogatnod ezt. A Sors kiszámíthatatlan volt, így nem is lettél nagyon ideges. Viszont nem volt nálad semmi használható, amire önthetted volna azt.

- Van nálam… Egy álomital… De nem tudom, mire tehetnénk, hogy… El is aludjon… Gondolom, a tócsát nem fogja meginni… - suttogtad enyhén remegő hangon és remélted, hogy inkább a félelemnek tudja be társad, semmint alaposabban megnéz magának és meglátja, mennyire durva állapotban is voltál, hiszen érezted, hogy levert a víz is már. Attól nem féltél, hogy ne értené mondandódat, akármennyire is össze-visszának tűnt, mert tudtad, hogy Elowen értelmes és össze fogja rakni a kirakós részeit. – Nálad van valami, amin tudnád használni? – kérdezted alig hallhatóan, ahogy próbáltad kezébe juttatni az apró üvegcsét.

Ahogy a nem is olyan messzi távolban dörgés hangzott fel, majd erős, viharos szél ostromolta a kastély falait, úgy érezted te magadat is, mint ezen impozáns épület: téged is percről-percre támadtak meg a különböző fájdalmak, s érezted, hogy a futás miatt is kiült a bőrödre az izzadtság. Próbáltál nem remegni, s hirtelen ért hőhullámodat a talpad alatt hidegen simogató kövek enyhítették, így nem ragadott magával a szédülés és az ájulás csöndes magánya. Szinte alig hatolt át füled zúgásán Elowen mindig élettel és kalanddal teli hangja, de egy fél perces fáziskéséssel azért reagáltál neki.

- Hmmm… - jelezted finoman, hogy megleszel. – Nem kell aggódni… Amúgy sincs mit kihánynom… - suttogtad vissza, s az étel gondolatára akkorát tekeredett a gyomrod, hogy egy pillanatra összébb is húztad magadat. Valóban közelében sem jártál a Nagyteremnek az elmúlt két nap, az émelygés így állandó társaddá vált. Mégsem tudtál enni egy falatot sem, mert ahogy a szádhoz emelted volna az ételt, a hányinger miatt azonnal öklendezni kezdtél. Így hát inkább megkímélted magadat és a többieket is ettől a szenvedéstől, bár mélyen érezted a rettenetes éhséget. S ahogy így közel állt hozzád évfolyamtársad, hirtelen megcsapott az a rettenetesen kínzó éhség. Ahogy ott álltatok csendben, az eső kopogása, a szél is elcsendesült, figyelmed egy dologra összpontosult: Elowen pulzusára. Szinte érezted az ereiben csordogáló forró vért, ahogy a szádhoz ért, a fémes ízét. Vágytad a vérét, tudtad, hogy csillapítaná rosszulléted, hiszen ott is ezt kaptad, ha émelyegtél. Egy idő után talán el is hitted, hogy segített a fájdalmaidon, aztán mikor megtudtad a forrását és hogy egy idő után hogyan kellett magadnak hozzá jutnod, ahogy gyermeki éned végre felfogta a valóságát az egésznek… Undorodni kezdtél az egésztől, már a vörös folyadék látványától is rosszul lettél. Most mégis azon ritka alkalmak egyike volt, mikor érezted, hogy pupillád, orrcimpád is kitágult, füledben erős dobszóként üvöltöttek Elowen szívdobbanásai. Egy fél lépéssel közelebb is léptél tudatlanul, hátha úgy megérzed… Összefutott a nyál a szádban, ahogy megcsapott a testének a melege, s ez volt az a pillanat, amikor magadhoz tértél.

Összerázkódtál, a falhoz húzódtál, az sem zavart, hogy leesett rólad a köpeny, Frics már elment úgyis. Arcodat elrejtetted, ahogy a hányinger még erősebben tört rád. Talán tényleg öklendezni fogsz… Hányingered volt, de nem csak a rosszulléted miatt, hanem önmagadtól is. Gyűlölted a vért. Gyűlölted a látványát is, mégis… Mégis voltak pillanatok, mikor annyira sóvárogtál érte, mint régen. Bármit megtettél volna azért, hogy újra érezd az ízét. Régen sokkal rosszabb volt, mert a táborban voltak pillanatok, mikor szinte függőnek érezted magadat. Azóta tudatosan figyeltél rá, s tényleg kialakult egy undor ezzel szemben, nem véletlen igyekezted minimálisra szorítani a húsételeket is – bár azokat is rettenetesen kívántad, főleg telihold előtt. Legszívesebben itt és most megbüntetted volna magadat, hogy képes voltál egy pillanattal is tovább gondolni a lány vérére, de végül csak a hátad mögött karmoltad végig a combodat, hogy visszanyerd a fókuszt, így teljesen lemaradtál a kérdésed válaszáról. Habár megérdemelted volna, hogy Elowen levágja a hüvelykujjad, nem igaz? Az méltó büntetésként szolgálna egy ekkora vétségre. Hátha akkor csillapíthattad volna azt a rettenetes sóvárgást is…

Észlelted a villámot, te is ösztönösen rándultál össze, s közelebb húzódtál társadhoz – ezúttal már nem undorító kívánságaid miatt, hanem hogy egymást védjétek. Akármennyire is voltak a vérfarkasok magányos jószágok és sokszor te is, vágytad a társakat, s idénre igyekeztél is tenni ezért ám. Kérdésére majdnem ösztönösen bólintottál. Rettenetesen fogékony voltál minden betegségre, ezekben a napokban meg különösen. Ám ahogy végigvágott benned, hogy nem tehetted meg, hogy ilyen gyengének mutatkozol, inkább csak megráztad a fejedet, s Elowen intésére már mentél is utána. Érezted, hogy lábaid alig akarnak engedelmeskedni neked: remegtek és bizonytalanul tudtad csak követni fürge évfolyamtársadat. Egy pillanatra attól is megijedtél, hogy elhagyjátok egymást, de a vizes köveknek volt egy jellegzetes hangja, mely segített megtalálni a pillanatra sötétbe vesző alakot – mivel hogy inkább kibújtál a köpenye alól, hogy hatékonyabban menjetek. Mezítelen talpad kellemetlenül húzódott össze a hideg, vizes köveket érezvén, de most ezzel sem törődtél: menned kellett.

- Te… Miért vagy idekint… Ilyenkor? – tetted fel neki kissé gyenge hangon a kérdést, ahogy haladtatok kifelé. A vihar tépte ruhátokat, s amennyire érezted a szél jeges fogát vékony hálóruhád szövetén keresztül, annyira lehűtötte lázas bőrödet is. Szeretted a vihart, élvezted ostromát gyönge tested ellen, bár most a futás után ismét kifulladtál, izmaid görcsöltek és alig kaptál levegőt, így örültél a kérdésének, akármennyire is személyes volt. – Nehezen tudok… Elaludni… - vallottad meg őszintén. Nem láttad indokát hazudni, Elowen éles és tapasztalt szeme amúgy is egy másodperc alatt látott volna át nyílt arcodon. Sosem tudtál hazudni és nem is akartál. Az fel sem merült benned, hogy ez a válasz esetleg arra is okot adhatna, hogy Elowen arra a következtetésre jusson, hogy tizenötéves korod ellenére sem tudsz egyedül elaludni, és nem arra, hogy a fájdalmaid és szorongásod a rémálmoktól az oka annak, hogy képtelen voltál sokszor álomra hajtani a fejedet. Ám ez ártatlan fejedben meg sem fordult. Ahogy a lány feléd fordult, zavartan pillantottál vissza rá.

- Milyen ládáról van szó? – pislogtad kérdőn. – Én csak… Nem tudtam aludni… - motyogtad még lesütött szemmel, ahogy enyhén vádló hangja miatt azonnal összébb húztad magadat. Te aztán nem tudtál semmilyen ládáról, semmilyen őröket nem akartál elaltatni. Miért tetted volna? Nem szeretted az erőszakot kifejezetten. Aztán hirtelen motoszkálás hangját hallottad, összerándultál. – Shhh! – tetted szád elé a kezedet, aztán bebugyoláltátok magatokat alaposan a köpenybe, végül hasonló megoldáshoz folyamodtál, mint Elowen: a folyosón kallódó kavicsot reptetted a hanggal ellentétes irányba, de tőletek elfele. Feszült pillanatok következtek, amíg vártátok, hogy a hangok távolodjanak, de szerencsére valóban így lett. – Gyere! – ragadtad meg hirtelen griffendéles társad kezét. Az ösztöneid átvették a vezetést, s mielőtt végiggondolhattad volna, már halkan osontatok a közelben lévő Botanikus szoba felé. Próbáltad kiüríteni az elmédet, hogy csak a relaxálás gondolata maradjon, s az ajtó kitáruljon előttetek, hogy elbújhassatok. Előreengedted Elowent, majd óvatosan csuktad be az ajtót, s végül a falnak dőlve nézted, merre ment a lány, hogy kövesd. – Milyen ládáról beszéltél? Ugye nincs baj? – érdeklődtél kissé aggódva. Azért néha füleltél, nehogy meglepetés érjen benneteket, de amíg itt elült a gyanú, addig talán biztonságban voltatok. Talán meg is tudtok szárítkozni, s a növények közelsége máris nyugtató hatással volt rád. Ha kicsit múlni látszott a fájdalom, talán a növényeket is megnézed majd, főleg azokat, amelyeket magányos pillanataidban gondoztál.

Elowen hangja halk, megnyugtató duruzsolássá vált kalapáló szívverésed mellett. Pedig évfolyamtársad általában nem a megnyugtatás szimbóluma volt, sokéves tapasztalatod azt mutatta, hogy ez is csak valamilyen válaszreakció valamire. Te láttad a kalandos, vad cselekvések alatt meghúzódó törődést, még ha az elején karcos és bizonytalan is volt másokkal szemben. Fogalmad sem volt, mi miatt volt ez így, de tudtad, hogy idővel kisimultak a fenntartásainak ráncai, hogy átvegye azt a kissé éles, de gondoskodó oldala. Az, hogy az első pár évben csak csendben a sarokban húztad meg magadat, az nem jelentette azt, hogy a szemedet is becsuktad volna: figyelted a társaidat, nézted, miként viszonyulnak egymáshoz, s csendes magányodban próbáltad megismerni őket. Nem tudtál róluk sokat, csak azt, bizonyos helyzetekben hogyan reagáltak és ez is árulkodó volt számodra, ez is elég volt ahhoz, hogy valamilyen képet kialakítson az adott személyről. Így ismerted meg Elowen Dawlisht is. Temperamentumos, éles eszű, szemű és nyelvű lány volt, akit könnyedén félreismertek az emberek, ha csak az első reakciójáig voltak hajlandóak látni a lányt. De hát, valahol ez volt a célja is, nem? Talán csak ki szerette volna szűrni azokat, akik nem voltak méltóak arra, hogy felső, kissé tüskés réteg alá nézhessenek. Pedig ha az ember elég türelmes volt, akkor alatta egy értékes embert találhattak: nem véletlen simította végig most a te hátadat is. Nem mondott nagy szavakat vagy megoldásokat, de nem is kellett. Csak biztosított arról, hogy melletted van és hogy érti, hogy valami most nagyon rossz, neked pedig elég volt ez.

Mélyet sóhajtottál, ahogy Elowen keze a hátadhoz ért. Ritka pillanat volt, mikor valaki ilyen közvetlen módon próbált valamiféle segítséget nyújtani, de szerencsére ebben az évben már többször fordult elő. Most mégis elfogott a bűntudat és ostoroztad magadat gondolatban, hogy nem érdemelted meg. Nem. Az előbbi után nem. Hogy volt képed elfogadni a támogatását, mikor egy perccel ezelőtt még a vérének ízével voltál elfoglalva? Szánalmas voltál… De aztán mikor átölelt téged, ahogy közelebb húzódtál hozzá, nagyot nyelve döntötted fejedet a fejének. Nem akartad elsírni magadat, de valahogy ebben a rettenetesen rossz időszakban sokat jelentett ez az apró gesztus is. Gyenge voltál. Mégis utat talált magának pár könnycsepp, de talán nem fogja észrevenni, amíg így közel vagytok egymáshoz. Ezen a viharos, szörnyű estén végre teljes valójában taglózhatott le, hogy mennyire is egyedül maradtál ebben a hatalmas világban. Ahogy Elowen hozzád simult, felfogtad, hogy borzasztóan magányos voltál, s mióta a nagyszüleid halála elért hozzád, csak még jobban tetézte benned az érzést, hogy soha többet nem fogja melegség és elfogadás simogatni lelkedet. Hiszen ki akarna egy beteges vérfarkas barátja lenni? A saját családod is elfordult tőled, s most, hogy a nagyszüleid is halottak voltak, végleg egyedül maradtál.

Elowen ölelése csupán egy halovány emlékeztető volt számodra, hogy akár ez is lehetne életed szerves része, de nem érdemelted meg: bűnhődnöd kellett. Megérdemelted a görcsöket, a fájdalmat, a hideget, a bensődet szétszakító gyászt. De most ez a puha melegség, melyet Elowen nyújtott számodra, egy pillanatra átmelegítette zörgő és dermesztően hideg bensődet. Mintha hallottál volna egy kandallóban megroppanni a fát, ahogy a tűz lobogott. Mintha egy vastag, meleg pokróc simult volna fáradt testedre, kezedben pedig egy forró tea gőzölgött. Béke. Nyugalom. Melegség. Ezt nyújtotta számodra Elowen egy pillanat erejéig és a hála lassan csordogált végig testeden.

- Köszönöm… - suttogtad neki elszoruló torokkal. Talán nem értette, mi zajlott le benned, miért is értette volna? Remélted is, hogy nem értette, senkinek nem kívántad ezt. De azt tudatni szeretted volna vele, hogy a cselekedetei rengeteget segítettek. Aztán ahogy folytatta, rövid, de őszinte nevetés szakadt fel torkodból. Ismeretlenként csengett a hang, pár hete egyáltalán még csak mosolyogni sem mosolyogtál, így téged is meglepett ez, de a küklopszos mondata önkéntelenül is nevetésre ösztökélt. Persze aztán azonnal lesújtott rád a bűntudatod: hogy merészeltél nevetni, mikor a nagyszüleidet gyászoltad, akik a tűz martalékává váltak?! Nem volt jogod hozzá. Szörnyű ember voltál. Ezekkel a gondolatokkal indultatok neki a hídnak.

Azért is hálás voltál, hogy nem forszírozta a további magyarázkodást a rossz alvásodat illetően. Az emberek ilyenkor ösztönösen tovább kérdeztek téged. Pusztán segíteni szerettek volna általában, de ilyenkor már eléggé kényelmetlenné vált számodra is a téma. Hiszen hogyan tudtad volna elmagyarázni a lángoló izmaidat? A sajgó fejedet, az émelygést, a görcsöket? Mert ha elmondtad volna, akkor elküldtek volna vizsgálatra és akkor hogyan mondtad volna meg, hogy nem kell aggódni, csak a kórságod miatt történtek ezek? Sehogy sem volt jó, így értékelted, hogy nem kellett tovább fejtegetned a dolgokat.

- Ne aggódj, egyáltalán nem voltál hangos… - mondtad neki megnyugtatónak szánt hangon. – Elnézést, hogy túl hirtelen reagáltam… - sütötted le a szemedet bűnbánóan, majd ahogy meghallottad a varázslatát, felpillantottál. Jó ötlet volt megszárítkozni, ez bizonyos volt. Ahogy Elowent nézted, láttad, hogy azért még elég vizes maradt, de tétováztál, hogy segíts-e neki, végül győzött az előbbi kedves gesztusa miatt érzed hálád és óvatosan odaléptél a lila növény mellé, de tapintatosan elpillantottál róla, miközben ráirányítottad a pálcád. – Szabad? – kérdezted, majd ha megkaptad az engedélyt, akkor a ruháira és rá irányítottad a meleg levegőt sugárzó varázsigét, hogy megszárítsd a ruháját, miközben a lila növényt nézted. – Ez egy abesszíniai aszúfüge, nem kell tőle félned… - magyaráztad, miközben vártad, hogy megszáradjanak a ruhadarabjai. – Remélem, egy kicsit segített azért… - pillantottál reménykedőn a szemébe, majd azonnal odébb is léptél, nem akartál furcsának tűnni, hagyni szerettél volna neki helyet, hogy felöltözzön, közben te magadat is megszárítottad. Hosszú hajaddal azért meggyűlt a bajod, nem is sikerült teljesen kifacsarni belőle a vizet, de ez legyen a legkevesebb.

Amíg Elowen magyarázkodni kezdett, addig te körbejártál a teremben és ellenőrizted az általad nevelgetett növényeket. Ezek főleg gyógynövények voltak, amiket utána fel is használtál vagy gyógyteában vagy bájitalokban. Közben néha-néha felpillantottál rá, ahogy hallgattad. Ismét mardosni kezdett a bűntudat: valahol mélyen szívesen csatlakoztál volna, de újra és újra megjelent arcod előtt nagymamád és nagyapád mosolygós arca. Még nem szenvedtél eleget a haláluk miatt… Aztán mikor meghallottad a Gyengélkedő szót, felkaptad a fejedet és talán túlságosan hirtelen is vágtad rá a reakciódat.

- Nem kell! Biztosan csak stresszelek a közelgő vizsgák miatt… - magyarázkodtál, de te is érezted, hogy elég gyengére sikeredett. – Kérlek… - néztél rá könyörgőn, hadd ne kelljen ma is ott lenned. Így is túl sok időt töltöttél ott a mindenféle problémáiddal. Már majdnem felajánlottad, hogy inkább visszamászol a hálókörletedbe, mikor megint megérezted, hogy a tested mást sugallt ezzel kapcsolatban, s mivel a főzetedet nem kérted vissza Elowentől, így a nyugodt alvás is egyre messzebbre sodródott tőled. Te is érezted, mennyire szánalmasnak hatott volna könyörögni a bájitalodért, így inkább mást válaszoltál. – Szívesen… Elkísérlek, ha szabad – mondtad halkan, kissé talán bizonytalanul. – De ha zavarok vagy hátráltatlak, kérlek, szólj és odébb állok! – néztél rá őszintén.

A botanikus szoba csendes fenségessége és ősöreg energiái máris kissé csillapították zakatoló szívedet. Végigjárattad a tekintetedet az ezerféle növényen, a tetőn, mely üvegből volt, s most szinte teljesen feleslegesnek hatott az amúgy borús, esős kép, hiszen odakint is tombolt a vihar. A friss levegő segített figyelmesnek maradni, s lassan, de biztosan érezted úgy, hogy egy kicsivel jobbal leszel. Pontosan emiatt mertél odalépni Elowen mellé is – ha segítesz, akkor talán a figyelmedet is könnyebben el tudod terelni. S ott mélyen lent, megszólalt egy hang is: talán a lelkiismeret furdalásod is csendesebb lesz majd. Talán egy minimálisat tudsz majd törleszteni a végtelen bűnödből…

Mintha halványan érzékelted volna zavarát, ettől pedig te is kissé zavarba jöttél. Talán rossz ötlet volt erőltetni ezt. Hiszen nem akartál kellemetlenséget okozni, éppen ellenkezőleg: segíteni szerettél volna megszárítkozni neki, s most mégis úgy érezted, rossz döntést hoztál. Ellenben már nem volt visszaút, így természetesen ráirányítottad a pálcádat, hogy a meleg levegő kellemesen körbeölelhesse, mint egy kedves, meghitt anyai ölelés, mely a leghidegebb, legrosszabb napokon is visszacsöpögteti az emberbe a reményt és a szeretetet. Csak remélni tudtad, hogy évfolyamtársad is ezt érezte most, s kívántad is neki, hogy minden jó teljesüljön az életében.

- A levelei gyógyhatásúak… - kezdted halványan mosolyogva, ahogy a növényt nézted, nehogy még jobban zavarba jöjjön társad. Szinte önkéntelenül fogtad vissza magadat, nehogy túlságosan sok mindent habogj össze a növényről – végülis valószínűleg senkit nem érdekel, hogy lombhullató és a többi… - Ha lehúzod a héját, ami egyébként a virága, találsz benne lila színű folyadékot. Ezt tudod különféle bájitalokban felhasználni tulajdonképpen, de átkok ellen hatástalan – mondtad elgondolkodva, majd a végén kedvesen rámosolyogtál társadra, amikor késznek nyilvánítottad a szárítást. Halovány öröm járt át, ahogy láttad, hogy azért legalább valamennyire hasznos voltál, így egy fokkal nyugodtabban álltál neki a kis körutadnak a szobában, s néha-néha megálltál egy-egy növénynél megnézni a leveleit, kiszedni ezt-azt vagy megvizsgálni a földjét… Egészen addig, amíg a Gyengélkedő szóba nem került, mert akkor magadhoz képest egészen hevesen reagáltál válaszként. Pedig hát tényleg az volt a helyzet, hogy ígyis túl sok időt töltöttél ott és sokszor – különösen az átváltozás előtti egy hétben – a túl sok gyógyfőzet, kenőcs illata szintén öklendezésre késztetett és a fejfájásod sokszor ilyenkor jött elő. Így örültél, hogy Elowen elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne forszírozza, sőt, még mehettél is vele. Búcsút intettél szeretett növényeidnek, majd kiléptél a néma folyosóra.

Csak néha-néha üvöltött a szél odakint, ahogy a falakat ostromolta, s az eső kopogása elnyomta Elowen cipőjének kopogását is - aki olyan nesztelen tudott osonni, mint egy vadmacska -, ez pedig előnyötökre vált ám. Érdeklődve hallgattad, hogy mi is volt ma a cél, s kissé összeráncoltad a szemöldöködet, ahogy gondolkodtál, ismertél-e lila tehenet a kastélyban. Természetesen a Milka tehénhez már volt szerencséd – hogyne lett volna szerencséd, minden gyermek ismerte a mugli világban, ahova eljutottak a reklámok. Még fel is sejlett előtted, ahogy Papous Timoval és Yiayia Galennel a falu kisboltjában jártatok éppen, s te megpillantottad a lila csomagolópapírba tekert tábla csokoládét. Alig lehettél tízéves, s a szemeid felcsillantak. Azóta vágytál rá, mióta először megláttad a televízióban azt. S itt, az aprócska falunak az aprócska boltjában három különféle is volt! Reménykedve néztél a nagyszüleidre, hogy vegyék meg neked, de ők csak a fejüket rázták és elmagyarázták, hogy erre nincs szükségetek tulajdonképpen, s majd egy jeles alkalomra talán megkóstolhatod a hőn vágyott csokoládét. Rettenetesen szomorú voltál, de csak bólintottál, hogy megértetted. Nem akartál teher lenni a nagyszüleidnek egyáltalán és ha ők azt mondták, erre nincs szükség, akkor igazuk volt. Érdekes módon a hamarosan megérkező felvételi leveled mellett egy tábla eredeti Milka csokoládé is érkezett…

- Szeretem a Milkát – szaladt ki a szádon egy halvány keserédes mosollyal, majd összerázkódtál, ahogy visszatértél a valóságba. – Ó! Te is szereted? Melyik a kedvenc ízed? – érdeklődtél gyorsan inkább. Egy pillanatra megint olyan volt, mintha csak egy átlagos hétköznap beszélgettetek volna átlagos dolgokról és nem a tomboló vihartól menekülve a kastélyban bujkáltatok volna tehenes festményt keresve… Hirtelen eszedbe ötlött, hogy mintha már egyszer megálltál volna a festmény mellett… Biztosan valami rosszulléted miatt kellett elbújnod, de hát ez nem volt meglepő ugyebár, ezek a mindennapjaid része voltak. Most így belegondolva, nagyon is érdekelt volna téged, hogy egy Elowen-féle lánynak hogyan is nézhetett ki egy napja? Milyen gondolatai lehettek? Mi szerint cselekedett? Milyen normái voltak? Miket szeretett csinálni és mik zavarták? Talán pár másodperccel tovább is nézted szegény lányt az illendőnél. – Azt hiszem, én is tudom, merre van! – mondtad egy fokkal magabiztosabban, de hagytad, hogy Elowen vezessen, sőt, előtte még pár vizes nyomot odébb is varázsoltál, hogy úgy tűnjön, pont a másik irányba indultatok. Jobb a biztonság… Amint megközelítettétek a célpontot, megtorpantál. Tudtad, hogy ez egy zsákutca és igazán nem akartad, hogy Elowennek baja essen.

- Szívesen őrködöm idekint, amíg te bemész! – ajánlottad kedvesen. Inkább te bukj le, mint ő, nem igaz? De ekkor megint hangokat hallottatok és tágra nyílt a szemed, majd mielőtt végig gondolhattátok volna, beléptetek a félig elkerített részre, ahol a festmény volt. Vagyis… Az első dolog, ami feltűnt, hogy a festmény sehol nem volt… Csak a kerete. Ahogy körülnéztél és próbáltál egy nyikkanás nélkül szinte levegőt sem venni, észrevetted, hogy a szemben lévő festményben az egyik alak mintha egy lila, szárnyas tehenet festett volna… De hogy került bele a festmény és ez mit jelentett? Aztán a léptek elhaltak és ekkor pillantottad meg azt, ami már az első pillanattól zavart: hogy a képkeret előtt egy már égő gyertya volt. – Valaki már járt itt? – suttogtad tágra nyílt szemmel, ahogy nagyot nyeltél arra gondolatra, hogy esetleg az a valaki még mindig itt várt Elowenre… De persze lehet, csak a játék része volt, nem tudhattad... És mintha valami csöpögést is hallottál volna, de lehet, már csak hallucináltad… Finoman belekapaszkodtál a társad talárjába, ahogy igyekeztél alaposan körbenézni…

Éppen csak egy apró pillanatig máshogy dobbant a szíved – éppen csak annyira, hogy a pillanat varázs elhitesse, hogy valóban egy teljesen átlagos este beszélgettél egy barátoddal. Aztán természetesen ez a szívdobbanásnyi idő eltűnt, s újra érezted a sötétet, a vihart, a fájdalmat a testedben, a pánikot, hogy tilosban jártál, s az is megbújt benned, hogy az előtted álló lány nem is a barátod, de még csak az ismerősöd sem… Hiszen biztos voltál benne, hogy ha nem rohantatok volna egymásba, akkor soha nem vitt volna magával. Ahogy senki más sem…

- Keserű? – ráncoltad össze egy pillanatra a szemöldöködet, ahogy elgondolkodva néztél rá. Nem sokszor kóstoltál még fehér csokoládét, de az mind-mind édes volt. Igaz, kicsit máshogy volt édes, mint a tejcsokoládé vagy az ét, de határozottan édes volt. – Melyik fehér ez? – kérdeztél vissza hát, mert érdekelt, melyik fajta, ízű volt ez. Nem mintha vettél volna magadnak azóta Milkát. Nem akartad feleslegesen költeni a nagyszüleid pénzét. Nem mintha valaha vennél újra… Most, hogy a két legfontosabb és legszeretetteljesebb személy is meghalt körülötted, már értetted, hogyan válhat a fehér csokoládé is keserűvé az ember szájában…

Végül aztán tényleg elindultatok a célotok felé. Útközben Elowen mögött megfigyelted a mozgását. Egy része tudatos volt: a léptei, ahogy odafigyelt, mely részek a padlón a veszélyesek. A csendessége, a lopakodása, a testtartása helyenként, a döntései egy-egy pillanatban. A tapasztalat beszélt ezekből a finomságokból: sokszor megjárhatta már egy-egy bizonytalan lépés, hirtelen rossz döntés miatt. Egy másik része kifejezetten ösztönösnek tűnt: ahogy a fejét forgatta, ahogy hallgatózott, ahogy az ismerős, veszélyesnek ítélt részeknél külön figyelt, megállt, óvatosabbá vált. Láttad rajta, hogy temérdek munkaóra volt abban, hogy ilyen apró részletekig ismerte a kastély minden zeg-zugát. Vajon ő sem tudott aludni sokszor? Vagy tényleg csak a kaland hajtotta? Esetleg a kalandok arra szolgáltak, hogy eltereljék a figyelmét valamiről, amivel nem akart foglalkozni…?

- Miért jársz ennyit a folyosókon, Elowen? – szakadt ki belőled hirtelen. Azonnal elszégyellted magadat és zavarba jöttél. Ha nem lettél volna kifejezetten rossz állapotban, akkor el is vörösödtél volna, de ennyi erő már nem volt benned. – Úgy értem, hogy látszik rajtad, hogy a legapróbb részletig ismered a helyeket. De van valami indoka annak, hogy ennyit jársz kint tilosban vagy nem tilosban? – érdeklődtél finoman nála a miértekről. Nem akartál olyanba beletenyerelni, ami nem a te dolgod volt, sőt ha esetleg túlságosan személyes téma lett volna. Nem szerettél vájkálni az emberek életében túlzottan és örültél, hogy ők sem tették ezt. – Természetesen nem akarok tolakodónak tűnni, ne haragudj… - tetted hozzá halkan meghunyászkodva. Elowennek a folyosókon lévő apróságok jöttek ösztönösen, neked pedig a folyamatos bocsánatkérés minden egyes kimondott szóért. És talán a létezésedért is bocsánatot kérnél, de talán nem itt és nem most…

- Rendben! – adtad meg magadat egy bólintással, ahogy Elowen azt mondta, hogy menjetek, így beléptetek az apró helyiségbe. Ez legalább elég titkos és rejtett volt ahhoz, hogy biztosak legyetek abban, hogy nem ez lesz az első rejtekhely, ahol a gondnok úr és a macskája keresne titeket. Azért a biztonság kedvéért belépés előtt még leellenőrizted, hogy ne hagyjatok nyomokat, ezzel is áldozva paranoiád oltárán. Legszívesebben a szobát magát is lenémítottad volna, de sajnos, még közel sem voltál olyan tapasztalt vagy erős, hogy működhetett volna a varázslat, pedig már sokat olvastál róla. S mielőtt kellemesen belesüppedhettél volna az önmarcangolás barátságosnak tűnő melegébe, inkább megfigyelted a termet és kezdett eluralkodni rajtad a pánik is. Finoman húzódtál közelebb évfolyamtársadhoz, hogy megfogd a talárját, ahogy a rémképek már elözönlötték a fejedet, de szerencsédre Elowen szavai hamar kirántottak ebből, s hirtelen már te is nevetségesnek gondoltad azt, hogy valaki bajba akarta volna sodorni a lányt. Vagy hogy valami rémség várt rátok itt. Egészen biztos volt, hogy csak a feladat része volt, így szerencsére az agyad is hamar ráállt a feladványra. Szerencsére elég jó volt a memóriád, így nem kellett kellemetlenül megkérned Elowent, hogy ismételje meg a verset, mert sikerült megjegyezned. Érdekes gondolat volt a gyertya, mert neked azonnal egy növény jutott eszedbe erről a versről: elvégre a magot a napfény érleli, a eső növekedésre bírja, a föld eltakarja, amíg ki nem nő, a szél pedig messzire viszi, ha már megérett. De ez lehet, túl egyszerű volna? Vagy nem? Vagy csak túlkomplikáltál megint? Végül bólintottál Elowennek, egyetértettél vele. Kipróbáljátok ezt, ha nem működik, néztek valami mást. Aztán őszinte döbbenet ült ki arcodra, ahogy a viaszról kezdett beszélni.

- Hogy tessék?! Miért találnál ki ilyet? Legjobb esetben is csak emészthetetlen a viasz, rosszabb esetben enyhe vagy erősebb mérgezést is előidézhet, ha tele van adalékanyaggal vagy bármi mással… - ingattad a fejedet, nem tűnt túl logikusnak a dolog, de remélted, hogy csak viccelt évfolyamtársad. Először majdnem szóltál, hogy az első része a mondókának a napfényről szólt, de aztán időben ráharaptál a nyelvedre: elvégre az, hogy égett a gyertya, lehetett annak is tekinteni, hogy a Nap lángja állt előttetek, így hagytad, hogy a vizet ráfacsarja a gyertyára. Semmi feltűnő nem történt, összeráncoltad a szemöldöködet, ahogy gondolkodtál. Most ez azt jelentette, hogy rossz irányba haladtatok? Vagy éppen azt, hogy jól kezdtétek, csak végig kellett vinni a lépéseket, ha valós eredményt akartatok elérni? Még az is eszedbe jutott, hogy minden lépést mágikus úton kell megtennetek, de ezt majd csak később fogod felvetni. Túl sok volt a ha és emiatt túl sok lehetőségetek lett volna újrapróbálkozni. Ez persze téged nem zavart, mert szerettél kísérletezni és amúgy is, a komplex feladatok része volt az, hogy hibázott az ember, hogy utána más szemszögből próbálja meg a problémát megoldani, de valahogy úgy érezted, hogy Elowen kifejezetten örült volna, ha egyrészt elsőre sikerül megoldanotok ezt, másrészt ha nem kezded el ráömleszteni a teóriáidat teljesen feleslegesen. Mindent a maga idejében ugyebár. Úgyhogy inkább alaposan körbenéztél az apró helyiségben, hátha találsz valamit, ami segítségedre lehet a következő lépésben. Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve megnézted a talpad, elvégre a viharban kint járkáltatok és legnagyobb örömödre elég koszos volt ahhoz, hogy valamennyi sarat le tudj varázsolni róla, hogy utána a gyertya felé reptesd. Kíváncsian vártad, mi fog történni, bár gyanítottad, hogy semmi még, így Elowenre néztél.

- Ez a te versenyed, az elfújás részét rád bízom – mosolyogtál rá halványan. Meglepően fárasztó volt már a sár levétele és odareptetése is, szóval amúgy sem bántad volna, ha most nem kellett kifejezetten sok mindent csinálnod a figyelésen kívül. Meg aztán tényleg úgy gondoltad, hogy ez évfolyamtársad érdeme, te csak kellemetlenkedtél itt, így nem akartad elvenni tőle az örömöt, ezért is húzódtál kissé hátrébb és reménykedtél, hogy az fog történni, amit Elowen is várt és hogy elégedett lesz majd.