Cím: Botanikus szoba
Írta: Mrs. Norris - 2025. 06. 14. - 20:22:58
Avery Cassen pennájából
(https://i.postimg.cc/Cx3Z5R0X/69b732f3268dc9627edd9964039e91aa.png)(https://i.postimg.cc/FRZ1TGSX/59c4a8abf7cab878d632d483b7593047.png)
Eldugott, rejtélyes szoba, melybe a Társalgótól nem messze vezet az út. A legtöbb diáknak fel sem tűnik, hiszen az ajtó olyan tökéletesen beleolvad a kastély falába, hogy szinte csak megtapogatva érezhető az, hogy kissé kidudorodik. Se kilincs, se másmilyen jelzés nincs rajta, azonban nagyon könnyen utat enged befelé, ha valaki tudja, hogy közelítse meg. A legfinomabb érintésre is azonnal kitárul az ajtó, ha az embernek egy kis magányra, csendre és harmóniára van szüksége - feltárva ezzel a bent burjánzó mindenféle növény képét, a valamerről csobogó kis szökőkút hangjával és persze az illatorgiával megfűszerezve. Ellenben egy dühös, indulatokkal telt diák egyszerűen képtelen kinyitni, akárhogy is püföli az elrejtett ajtót. A tanárok pedig, mivel hogy nagyrészt tudnak a szoba létezéséről, két-három pálcakoppintással akármikor feltárhatják a szinte láthatatlan ajtót.
Egy zárt helyiség, és bár a mennyezet üvegből van, a fény mindig olyan borús, mintha kint zuhogna az eső, épp csak annyira elég, hogy az ember elgyönyörködhessen a virágokban. A levegő mégis friss, és a legkülönfélébb növények nyílnak.
(https://i.postimg.cc/Cx3Z5R0X/69b732f3268dc9627edd9964039e91aa.png)(https://i.postimg.cc/FRZ1TGSX/59c4a8abf7cab878d632d483b7593047.png)
Eldugott, rejtélyes szoba, melybe a Társalgótól nem messze vezet az út. A legtöbb diáknak fel sem tűnik, hiszen az ajtó olyan tökéletesen beleolvad a kastély falába, hogy szinte csak megtapogatva érezhető az, hogy kissé kidudorodik. Se kilincs, se másmilyen jelzés nincs rajta, azonban nagyon könnyen utat enged befelé, ha valaki tudja, hogy közelítse meg. A legfinomabb érintésre is azonnal kitárul az ajtó, ha az embernek egy kis magányra, csendre és harmóniára van szüksége - feltárva ezzel a bent burjánzó mindenféle növény képét, a valamerről csobogó kis szökőkút hangjával és persze az illatorgiával megfűszerezve. Ellenben egy dühös, indulatokkal telt diák egyszerűen képtelen kinyitni, akárhogy is püföli az elrejtett ajtót. A tanárok pedig, mivel hogy nagyrészt tudnak a szoba létezéséről, két-három pálcakoppintással akármikor feltárhatják a szinte láthatatlan ajtót.
Egy zárt helyiség, és bár a mennyezet üvegből van, a fény mindig olyan borús, mintha kint zuhogna az eső, épp csak annyira elég, hogy az ember elgyönyörködhessen a virágokban. A levegő mégis friss, és a legkülönfélébb növények nyílnak.
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 01. 19. - 23:44:11
maybe i lied, when i said i was okay
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 01. 23. - 17:27:02
Where do we go when the river's running slow?
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://i.pinimg.com/1200x/c1/0b/be/c10bbec234926b29486770354f4f6ff3.jpg)
Daphné d'Aboville kisasszony, november
A Halloweenkor történtek vitathatatlanul változást idéztek elő többünkben. Kijelenthetném, hogy bennem nem, ám ez csupán egy gondosan racionalizált énvédő mechanizmus volna. Az egyetlen dolog, ami miatt alapvetően jobban viselem a halálközeli élményeket, az a tény, hogy tulajdonképpen nincs senkim a növényeimen kívül, akinek hiányoznék, illetve az, hogy halálom után az Ishida név minden bizonnyal feledésbe merülne, hiszen nem lenne kinek tovább vinnie azt.
Skócia klimatikus adottságait, a perzisztens ködöt, az alacsony hőmérsékletet és a kóros mértékű mohásodást, kizárólag olyan zárt terekben voltam képes tolerálni, ahol trópusi vagy szubtrópusi növényfajok is szívesen vegetálnak, és amelyek mesterségesen fenntartott mikroklímával rendelkeznek. Ennek következtében a botanikus szoba és a melegház váltak a preferált tartózkodási helyeimmé, mind fiziológiai, mind pszichés értelemben.
Előbbi helyiség azért volt különösen pazar választás, mert még csak a kastélyt sem kellett elhagynom, hogy itt relaxálhassak két órám között, vagy deprimálóan esős koraestéken, mikor semmi mást nem találtam komfortosnak.
Őszinte meglepetésemre az utóbbi néhány alkalommal nem voltam teljesen egyedül, hiszen mellémszegődött a láthatóan kissé megviselt Daphné is, akinek különböző gyógyteákkal és közösen, ám csendben való nyugodt üldögéléssel igyekeztem a segítségére lenni, de ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy ennél komolyabb segítségre lenne szüksége.
Teljes tudatában vagyok annak, hogy talán nem én vagyok a legmegfelelőbb személy arra, hogy erről beszéljek vele, de mint korábban kiderült nagyfokú őszinteséggel nála sokkal többre lehet menni, mintha most megkerülném és a kedves barátnőjén, Élodie kisasszonyon, esetleg a bátyján keresztül igyekezném felhozni ezt a témát. Mindemellett azért annyi szociális érzékenység szorult belém, hogy ha hozzám kénytelen fordulni mindaz után, amit tettem vele, bizonyára nem szeretné, ha bárki is tudna arról, mi és milyen mértékben is zajlik benne, ami viszont oxymoronná teszi a tényt, hogy egyáltalán sikerült jómagamnak észrevenni, hogy itt több állhat a háttérben, mint egy szezonális affektív zavar.
Életemben először tapasztaltam kognitív disszonanciát egy olyan cselekedetem kapcsán, amelyet előre megfontoltan és teljes tudatossággal hajtottam végre. Bár racionálisan belátható volt, hogy Daphné pszichés állapotromlásának etiológiájában aligha játszott meghatározó szerepet a Salamanca kisasszonnyal töltött estém -ezt egy későbbi verbális interakciónk is alátámasztotta -, a tény, hogy egyre erősebb anxiolitikumokat és hangulatjavító szereket fogyasztott, egyértelműen kontraindikálta, hogy a probléma gyökere nem én magam vagyok. Amellett, hogy minimális felelősséget azért igyekszem viselni a kialakult helyzetben, amiatt is kezdhettem aggodalmaskodni, hogy tudásom -ami ugyan koromhoz képest meglehetősen nagy- kezd elégtelennek bizonyulni ahhoz, hogy hathatós segítséget tudjak nyújtani neki.
Kérésére halkan sóhajtok, van nálam ugyan egy termosz némi teával, ami ideig-óráig segíthet, de kénytelen leszek megemlíteni, hogy bár nagyon szívesen segítek neki bármiben és rendkívül hízelgő a belém vetett bizalma, de kezdem úgy érezni, hogy jobb lenne, ha egy nálamnál idősebb és tapasztaltabb szaktekintély venné kezelésbe, mert attól kezdek tartani, hogy valami olyan felé sodródik, amiből már nem vagyok benne biztos, hogy ki leszek képes húzni.
A hangjának csengése idegennek hat számomra, ellenére annak, hogy alig öt hónapot megélt ismeretségünk talán még nem jogosít fel arra, hogy ilyen felfedezéseket tegyek, ám ebben az esetben hajlandó vagyok engedni a kételynek, amit tulajdon megérzéseimmel kapcsolatban érzek. Leteszem az apró metszőollót, amivel eddig dolgoztam az egyik bonsaiosítani tervezett növényen és rá emeltem a tekintetem, bár csak a hátát, egy hátból pedig nem kifejezetten lehetséges életeket kiolvasni.
– Nem gondolom, hogy a foltos kontyvirág transzlokációs igénye jelenleg prioritást élvezne -jegyzem meg-különösen úgy, hogy a véglegesnek szánt ideiglenes helyét a múlt héten sikerült meghatároznom.
Nem is értem, minek hatására jutott eszébe a gondolat, hiszen, ami újonnan, tehát velem érkezett, azt pont azért nem kell átültetni, ami meg már előttem is itt volt, azt meg azért nem szükséges feleslegesen bolygatni.
-Daphné, úgy vélem, beszélnünk kellene-egyenesedem fel, hogy a szoba nagyjábóli közepére lépve törökülésbe helyezkedjek és fejemmel intsek a lánynak-megtennéd esetleg, hogy leülsz?
Szépen kérem, de valójában nem hagyok neki más lehetőséget, nem vagyok ugyanis hajlandó a továbbiakban oly módon farmakológiai segítséget nyújtani neki, hogy tisztában lennék a kiváltó tényezőkkel és a tünettan pontos jellegével, nem szeretném sem félrekezelni, sem pedig óvatlanságból rászoktatni egyetlen hatóanyagra sem.
Érzékelem, hogy nem figyel rám, meg is köszörülöm a torkom, hogy egyáltalán rám nézzen, akkor látom meg a vércseppeket a padlóra csöppenni és ebben a percben döntöm el, hogy itt valamiféle hatalmas baj van, valami olyan, amin elképzelhető, hogy már segíteni sem tudok nem, hogy gyógyítani. Felállok és előkapom a hímzett zsebkendőm, hogy felényújtsam, de végül a helyzetre való különös tekintettel, inkább a kezéért nyúlok és én magam igyekszem felitatni a kezéről a vért.
-Sejtem, hogy ez az utolsó dolog, amire most vágysz de, ha azt szeretnéd, hogy a továbbiakban is keverjek ki neked bármiféle készítményt, nos jó volna, ha beavatnál abba, hogy mi történik benned -igyekszem felvenni vele a számomra szinte minden esetben végtelen kellemetlen szemkontaktust.
Skócia klimatikus adottságait, a perzisztens ködöt, az alacsony hőmérsékletet és a kóros mértékű mohásodást, kizárólag olyan zárt terekben voltam képes tolerálni, ahol trópusi vagy szubtrópusi növényfajok is szívesen vegetálnak, és amelyek mesterségesen fenntartott mikroklímával rendelkeznek. Ennek következtében a botanikus szoba és a melegház váltak a preferált tartózkodási helyeimmé, mind fiziológiai, mind pszichés értelemben.
Előbbi helyiség azért volt különösen pazar választás, mert még csak a kastélyt sem kellett elhagynom, hogy itt relaxálhassak két órám között, vagy deprimálóan esős koraestéken, mikor semmi mást nem találtam komfortosnak.
Őszinte meglepetésemre az utóbbi néhány alkalommal nem voltam teljesen egyedül, hiszen mellémszegődött a láthatóan kissé megviselt Daphné is, akinek különböző gyógyteákkal és közösen, ám csendben való nyugodt üldögéléssel igyekeztem a segítségére lenni, de ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy ennél komolyabb segítségre lenne szüksége.
Teljes tudatában vagyok annak, hogy talán nem én vagyok a legmegfelelőbb személy arra, hogy erről beszéljek vele, de mint korábban kiderült nagyfokú őszinteséggel nála sokkal többre lehet menni, mintha most megkerülném és a kedves barátnőjén, Élodie kisasszonyon, esetleg a bátyján keresztül igyekezném felhozni ezt a témát. Mindemellett azért annyi szociális érzékenység szorult belém, hogy ha hozzám kénytelen fordulni mindaz után, amit tettem vele, bizonyára nem szeretné, ha bárki is tudna arról, mi és milyen mértékben is zajlik benne, ami viszont oxymoronná teszi a tényt, hogy egyáltalán sikerült jómagamnak észrevenni, hogy itt több állhat a háttérben, mint egy szezonális affektív zavar.
Életemben először tapasztaltam kognitív disszonanciát egy olyan cselekedetem kapcsán, amelyet előre megfontoltan és teljes tudatossággal hajtottam végre. Bár racionálisan belátható volt, hogy Daphné pszichés állapotromlásának etiológiájában aligha játszott meghatározó szerepet a Salamanca kisasszonnyal töltött estém -ezt egy későbbi verbális interakciónk is alátámasztotta -, a tény, hogy egyre erősebb anxiolitikumokat és hangulatjavító szereket fogyasztott, egyértelműen kontraindikálta, hogy a probléma gyökere nem én magam vagyok. Amellett, hogy minimális felelősséget azért igyekszem viselni a kialakult helyzetben, amiatt is kezdhettem aggodalmaskodni, hogy tudásom -ami ugyan koromhoz képest meglehetősen nagy- kezd elégtelennek bizonyulni ahhoz, hogy hathatós segítséget tudjak nyújtani neki.
Kérésére halkan sóhajtok, van nálam ugyan egy termosz némi teával, ami ideig-óráig segíthet, de kénytelen leszek megemlíteni, hogy bár nagyon szívesen segítek neki bármiben és rendkívül hízelgő a belém vetett bizalma, de kezdem úgy érezni, hogy jobb lenne, ha egy nálamnál idősebb és tapasztaltabb szaktekintély venné kezelésbe, mert attól kezdek tartani, hogy valami olyan felé sodródik, amiből már nem vagyok benne biztos, hogy ki leszek képes húzni.
A hangjának csengése idegennek hat számomra, ellenére annak, hogy alig öt hónapot megélt ismeretségünk talán még nem jogosít fel arra, hogy ilyen felfedezéseket tegyek, ám ebben az esetben hajlandó vagyok engedni a kételynek, amit tulajdon megérzéseimmel kapcsolatban érzek. Leteszem az apró metszőollót, amivel eddig dolgoztam az egyik bonsaiosítani tervezett növényen és rá emeltem a tekintetem, bár csak a hátát, egy hátból pedig nem kifejezetten lehetséges életeket kiolvasni.
– Nem gondolom, hogy a foltos kontyvirág transzlokációs igénye jelenleg prioritást élvezne -jegyzem meg-különösen úgy, hogy a véglegesnek szánt ideiglenes helyét a múlt héten sikerült meghatároznom.
Nem is értem, minek hatására jutott eszébe a gondolat, hiszen, ami újonnan, tehát velem érkezett, azt pont azért nem kell átültetni, ami meg már előttem is itt volt, azt meg azért nem szükséges feleslegesen bolygatni.
-Daphné, úgy vélem, beszélnünk kellene-egyenesedem fel, hogy a szoba nagyjábóli közepére lépve törökülésbe helyezkedjek és fejemmel intsek a lánynak-megtennéd esetleg, hogy leülsz?
Szépen kérem, de valójában nem hagyok neki más lehetőséget, nem vagyok ugyanis hajlandó a továbbiakban oly módon farmakológiai segítséget nyújtani neki, hogy tisztában lennék a kiváltó tényezőkkel és a tünettan pontos jellegével, nem szeretném sem félrekezelni, sem pedig óvatlanságból rászoktatni egyetlen hatóanyagra sem.
Érzékelem, hogy nem figyel rám, meg is köszörülöm a torkom, hogy egyáltalán rám nézzen, akkor látom meg a vércseppeket a padlóra csöppenni és ebben a percben döntöm el, hogy itt valamiféle hatalmas baj van, valami olyan, amin elképzelhető, hogy már segíteni sem tudok nem, hogy gyógyítani. Felállok és előkapom a hímzett zsebkendőm, hogy felényújtsam, de végül a helyzetre való különös tekintettel, inkább a kezéért nyúlok és én magam igyekszem felitatni a kezéről a vért.
-Sejtem, hogy ez az utolsó dolog, amire most vágysz de, ha azt szeretnéd, hogy a továbbiakban is keverjek ki neked bármiféle készítményt, nos jó volna, ha beavatnál abba, hogy mi történik benned -igyekszem felvenni vele a számomra szinte minden esetben végtelen kellemetlen szemkontaktust.
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 01. 27. - 12:01:04
maybe i lied, when i said i was okay
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 02. 04. - 11:01:31
Where do we go when the river's running slow?
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://i.pinimg.com/1200x/c1/0b/be/c10bbec234926b29486770354f4f6ff3.jpg)
Daphné d'Aboville kisasszony, november
Sosem állítottam magamról, hogy különösebb kompetenciával rendelkeznék a szív és a lélek afférjait illetően. Funkcionális ismereteim azonban kiterjednek arra, hogy milyen fiziológiai és biokémiai feltételek mellett gyorsul fel a szívritmus, illetve milyen mechanizmusok vezetnek annak progresszív lassulásához, végső soron leállásához. Ez a tudás jelen helyzetben azonban marginális relevanciával nem bír. Inkurrens. Ahogyan — e terminusnál maradva — az eddig alkalmazott teljes eszköztáram is annak bizonyult, mivel a mindenféle szedatív jellegű keverékek, amikkel eddig próbálkoztam, majdhogynem semmit sem látszottak használni Daphné esetében, talán az egyetlen, amit a javukra tudok írni az lenne, ha képes megfelelő mennyiségű időt alvással tölteni. Eleinte azt gondoltam, hogy ez lehet a baj. Bizonyára zaklatott, minek hatására inszomniás tüneteket mutat és némi pihenés majd visszahozza az életébe a balanszot, így az első és talán a második adagot is némileg nyugodtan készítettem el számára. Aztán visszajött és semmi sem változott, sőt, mintha egyenesen súlyosbodtak volna a gondok, minek hatására változtattam, majd emelni igyekeztem a dózison, mindennek ellenére újabb és újabb adagokért érkezett és nem, mintha cseppet is peturbálna a kitüntető figyelme -kiváltképp azután a beszélgetés után, ami a Salamanca kisasszonnyal töltött éjszakámat volt kapcsolatos- de némileg aggasztónak találom az állapotát, ami ma sem fényesebb annál, mint, amit az elmúlt időszakban megszokhattam.
A szubjektív késztetés, hogy valamilyen módon interveniáljak, végül arra sarkallt, hogy pszichológiai szakirodalmat szerezzek be– a magnixek előszeretettel hivatkoznak Freud-ra és Jung-ra, ennek hatására magam is az ő munkásságukkal kapcsolatban igyekeztem tájékozottabbá válni-, hátha új gondolatokat plántálnak a fejembe, amik egészen új megoldások megszületéséhez vezethetnek. Az olvasottak szerint, Sigmund Freud példának okáért a Daphné-éhoz hasonló állapotot határozottan depresszívként denotálja és valamiféle veszteséghez köti, én azonban képtelen vagyok rájönni, hogy ha a lány el is vesztett valamit, mi lenne az, illetőleg hogyan tudnék a segítségére lenni, hogy újra megtalálhassa.
Egy másik, gyakran említett terápiás javaslat szerint az idült depresszív állapotban lévő személyt érdemes olyan tevékenységekkel foglalkoztatni, amelyek intrinszikusan örömforrást jelentenek számára. Ennek jegyében festékeket és papírt hoztam magammal. Daphné több alkalommal is bizonyította, hogy nemcsak affinitása van a rajzoláshoz, hanem kifejezett vizuális érzékenységgel és technikai készséggel is rendelkezik., így bátorkodtam magammal hozni némi festéket és papírt, hátha ez az ötlet működőképesnek bizonyul, hiszen Daphné már többször is megmutatta, hogy nem csak szeret rajzolni, hanem igazán remekül bánik az ecsettel és a színekkel, emellett pedig a kertészkedés is bizonyára megnyugtatja, hiszen a nyár folyamán a rendkívül aggályos viselkedésem ellenére is hajlandó volt segíteni az árnyliliom átültetésben.
Milyen kellemes emlék! Sokkal kellemesebb lenne, ha alig egy órával előtte nem lettem volna oly kedves degradálni a hőn szeretett Francia hont és a bizonyára nagy műgonddal a világ csúfságára bocsátott Eiffel-tornyot.
Eiffel-torony ide vagy oda jelenleg épp olyan élénken tudok társalogni a hölggyel, mint amennyire azzal a rémületes, brutalista fémkolosszussal tudnék, válaszából nyilvánvaló számomra, hogy nem értelmezte a szavakat, amiket hozzá intéztem, valószínűsíthetően nem is igazán hallhatta azokat, a kérdésére viszont nem számítok. Tehát mindennek a Halloweenkor történtekhez volna köze? Akkor meg miért próbálunk arról diskurálni, hogy velem mi történt, midőn én nem gondolom, hogy fokozottan traumatizált volna az eset? Természetesen lehetséges, hogy tévedek és éppen emiatt a trauma miatt tettem vagy nem tettem bizonyos dolgokat, de egészen infallíbilisnek számítok a saját mentális állapotomat illetően.
-Ugyan miért fontos mindez?-érdeklődöm, de hamar rádöbbenek, hogy az értetlenkedéssel nem kerülök közelebb a probléma nyitjához, így bármennyire is úgy gondolom, hogy ez nem a Daphné vájt füleinek való információ, belekezdek egy egészen rövid összefoglalásba.
-Nos egy a gyengélkedőhöz rendkívül hasonló kórteremben voltam sokadmagammal, többek között Barbonnal, Scrimgeour és Tuffin kisasszonyokkal, valamint a fél lábbal rendelkező fiatalemberrel, mivel rá azért nehezemre esne az úriember szót használni. Illetőleg velünk tartózkodott még az egyik francia bajnok is, akinek a feje egy teljeséggel groteszk, már-már kafkai csoporthallucináció során felrobbant, és ha mindez nem lenne elég, kitört a teljes anarchia, mivel Barbon és Scrimgeour kisasszony megörvendeztettek minket egy remek akciójelenettel, vagyis egymásnak estek…-miért hangzik minden, amit ezzel az esettel kapcsolatban mondani próbálok hirtelen ilyen indokolatlanul szexuálisnak?- tehát párbajba bonyolódtak. Mindeközben én és a már említettek nem igazán voltunk a helyzet magaslatán, nekem például rettenetesen vérzett az orrom.
Teljes tudatában annak, hogy ez a történet messze áll a teljeségtől -melynek során Tuffin kisasszony pánikreakciót élt át, Barbon kishíján megbolondult, jómagam pedig olyan végtelen fájdalmaknak lettem az elviselője, hogy elkerülvén a tűréshatárom elérésének végtelen szégyenét, szinte megpróbáltam önkezemmel végetvetni az életemnek, amúgy ősi japán szokás szerint- adom ezt elő úgy, hogy a lehető legkevésbé legyen lehetőségem ezzel rontani a hölgy már egyébként is meglehetősen hektikusnak tetsző állapotán.
Nem tudom elégedett-e bármivel, amit mondani találok neki, azt viszont ellenben nagyon is látom, hogy vérzik a keze és, mivel ezen van lehetőségem segíteni, így meg is teszem. Érzem a kezének gyengéd szorítását, és bár kényelmesebb lenne, mégsem húzom el a magamét, hiszen elképzelhető, hogy épp erre van szüksége. Ami viszont elhagyja a száját, az olyannyira nem tölt el örömmel, hogy az arcomra is látványosan kiül. Szemöldökeim összehúzódnak, ahogy rápillantok és, ha már úgyis valamelyest fogja a kezem, óvatosan a terem közepe felé tessékelem.
-Ülj le, kérlek-nézek rá komolyan, miközben magam is törökülésbe helyezkedem vele szemben és vadul gondolkodom rajta, hogy ugyan mit tudnék mondani a kijelentésre, miszerint arra vágyik, ha a túlterhelt időszaknak vége lenne. Hisz erre kell, hogy gondoljon, mert szimplifikálva az egészet, nem is gondolhat másra.
-Üdvös lenne, ha kiderülne számomra, hogy hol gyökerezik ez az érzés. Nyilvánvalóan emlékszem arra, amit szeptemberben mondtál, de akkor még koránt sem tűntél ilyen…-keresem a szót, amivel még véletlenül sem bántom meg- deprimáltnak. Próbáljuk meg végigvenni, hogy mi is történt azóta!
Próbálok úgy tenni, ahogy Sigmund Freud tenne, leszámítva persze azon apró és redundáns részleteket, hogy végül minden nőbetegére igyekszik rábizonyítani, hogy végtelenül szerelmes belé, ezt pedig nem tartom túlzottan professzionálisnak. Mindenesetre helyzetünkben,ez szerencsére kizárható, hiszen Daphnénak nem lenne oka beleszeretni egy olyan fád emberbe, mint jómagam.
A szubjektív késztetés, hogy valamilyen módon interveniáljak, végül arra sarkallt, hogy pszichológiai szakirodalmat szerezzek be– a magnixek előszeretettel hivatkoznak Freud-ra és Jung-ra, ennek hatására magam is az ő munkásságukkal kapcsolatban igyekeztem tájékozottabbá válni-, hátha új gondolatokat plántálnak a fejembe, amik egészen új megoldások megszületéséhez vezethetnek. Az olvasottak szerint, Sigmund Freud példának okáért a Daphné-éhoz hasonló állapotot határozottan depresszívként denotálja és valamiféle veszteséghez köti, én azonban képtelen vagyok rájönni, hogy ha a lány el is vesztett valamit, mi lenne az, illetőleg hogyan tudnék a segítségére lenni, hogy újra megtalálhassa.
Egy másik, gyakran említett terápiás javaslat szerint az idült depresszív állapotban lévő személyt érdemes olyan tevékenységekkel foglalkoztatni, amelyek intrinszikusan örömforrást jelentenek számára. Ennek jegyében festékeket és papírt hoztam magammal. Daphné több alkalommal is bizonyította, hogy nemcsak affinitása van a rajzoláshoz, hanem kifejezett vizuális érzékenységgel és technikai készséggel is rendelkezik., így bátorkodtam magammal hozni némi festéket és papírt, hátha ez az ötlet működőképesnek bizonyul, hiszen Daphné már többször is megmutatta, hogy nem csak szeret rajzolni, hanem igazán remekül bánik az ecsettel és a színekkel, emellett pedig a kertészkedés is bizonyára megnyugtatja, hiszen a nyár folyamán a rendkívül aggályos viselkedésem ellenére is hajlandó volt segíteni az árnyliliom átültetésben.
Milyen kellemes emlék! Sokkal kellemesebb lenne, ha alig egy órával előtte nem lettem volna oly kedves degradálni a hőn szeretett Francia hont és a bizonyára nagy műgonddal a világ csúfságára bocsátott Eiffel-tornyot.
Eiffel-torony ide vagy oda jelenleg épp olyan élénken tudok társalogni a hölggyel, mint amennyire azzal a rémületes, brutalista fémkolosszussal tudnék, válaszából nyilvánvaló számomra, hogy nem értelmezte a szavakat, amiket hozzá intéztem, valószínűsíthetően nem is igazán hallhatta azokat, a kérdésére viszont nem számítok. Tehát mindennek a Halloweenkor történtekhez volna köze? Akkor meg miért próbálunk arról diskurálni, hogy velem mi történt, midőn én nem gondolom, hogy fokozottan traumatizált volna az eset? Természetesen lehetséges, hogy tévedek és éppen emiatt a trauma miatt tettem vagy nem tettem bizonyos dolgokat, de egészen infallíbilisnek számítok a saját mentális állapotomat illetően.
-Ugyan miért fontos mindez?-érdeklődöm, de hamar rádöbbenek, hogy az értetlenkedéssel nem kerülök közelebb a probléma nyitjához, így bármennyire is úgy gondolom, hogy ez nem a Daphné vájt füleinek való információ, belekezdek egy egészen rövid összefoglalásba.
-Nos egy a gyengélkedőhöz rendkívül hasonló kórteremben voltam sokadmagammal, többek között Barbonnal, Scrimgeour és Tuffin kisasszonyokkal, valamint a fél lábbal rendelkező fiatalemberrel, mivel rá azért nehezemre esne az úriember szót használni. Illetőleg velünk tartózkodott még az egyik francia bajnok is, akinek a feje egy teljeséggel groteszk, már-már kafkai csoporthallucináció során felrobbant, és ha mindez nem lenne elég, kitört a teljes anarchia, mivel Barbon és Scrimgeour kisasszony megörvendeztettek minket egy remek akciójelenettel, vagyis egymásnak estek…-miért hangzik minden, amit ezzel az esettel kapcsolatban mondani próbálok hirtelen ilyen indokolatlanul szexuálisnak?- tehát párbajba bonyolódtak. Mindeközben én és a már említettek nem igazán voltunk a helyzet magaslatán, nekem például rettenetesen vérzett az orrom.
Teljes tudatában annak, hogy ez a történet messze áll a teljeségtől -melynek során Tuffin kisasszony pánikreakciót élt át, Barbon kishíján megbolondult, jómagam pedig olyan végtelen fájdalmaknak lettem az elviselője, hogy elkerülvén a tűréshatárom elérésének végtelen szégyenét, szinte megpróbáltam önkezemmel végetvetni az életemnek, amúgy ősi japán szokás szerint- adom ezt elő úgy, hogy a lehető legkevésbé legyen lehetőségem ezzel rontani a hölgy már egyébként is meglehetősen hektikusnak tetsző állapotán.
Nem tudom elégedett-e bármivel, amit mondani találok neki, azt viszont ellenben nagyon is látom, hogy vérzik a keze és, mivel ezen van lehetőségem segíteni, így meg is teszem. Érzem a kezének gyengéd szorítását, és bár kényelmesebb lenne, mégsem húzom el a magamét, hiszen elképzelhető, hogy épp erre van szüksége. Ami viszont elhagyja a száját, az olyannyira nem tölt el örömmel, hogy az arcomra is látványosan kiül. Szemöldökeim összehúzódnak, ahogy rápillantok és, ha már úgyis valamelyest fogja a kezem, óvatosan a terem közepe felé tessékelem.
-Ülj le, kérlek-nézek rá komolyan, miközben magam is törökülésbe helyezkedem vele szemben és vadul gondolkodom rajta, hogy ugyan mit tudnék mondani a kijelentésre, miszerint arra vágyik, ha a túlterhelt időszaknak vége lenne. Hisz erre kell, hogy gondoljon, mert szimplifikálva az egészet, nem is gondolhat másra.
-Üdvös lenne, ha kiderülne számomra, hogy hol gyökerezik ez az érzés. Nyilvánvalóan emlékszem arra, amit szeptemberben mondtál, de akkor még koránt sem tűntél ilyen…-keresem a szót, amivel még véletlenül sem bántom meg- deprimáltnak. Próbáljuk meg végigvenni, hogy mi is történt azóta!
Próbálok úgy tenni, ahogy Sigmund Freud tenne, leszámítva persze azon apró és redundáns részleteket, hogy végül minden nőbetegére igyekszik rábizonyítani, hogy végtelenül szerelmes belé, ezt pedig nem tartom túlzottan professzionálisnak. Mindenesetre helyzetünkben,ez szerencsére kizárható, hiszen Daphnénak nem lenne oka beleszeretni egy olyan fád emberbe, mint jómagam.
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 02. 06. - 19:05:53
maybe i lied, when i said i was okay
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 02. 21. - 16:18:46
Where do we go when the river's running slow?
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://i.pinimg.com/1200x/c1/0b/be/c10bbec234926b29486770354f4f6ff3.jpg)
Daphné d'Aboville kisasszony, november
Határozott diszkomfortot okoz, hogy nem tudom adekvát módon interpretálni sem a viselkedését, sem a verbális megnyilvánulásait. Nem világos számomra, hogy a kommunikációs aktus címzettje konkrétan én vagyok-e vagy bárki megfelelne a célra, hogy hallgassa a bágyadt, némileg inkoherens mondatait, amikből meglehetősen kevés derül ki. Én a tények embere nem vagyok, nem pedig az érzelmeké, az azonban egyértelmű, hogy nála az affektív komponens dominál, a racionális feldolgozás pedig háttérbe szorul. Ez önmagában még nem volna problematikus, az viszont igen, hogy a jelenség számomra nem dekódolható. Ez szokatlan és érthetetlen, amit pedig nem értek, azt igyekszem hátrahagyni, de vele ezt nem tehetem meg, főleg nem, ilyen állapotban.
A Halloween eseményeit tehát ismertetem, erősen szűrt, redukált formában. A saját élményeimet tudatosan omitálom. Nincs terápiás hozadéka annak, ha részletezném a vérveszteséget vagy azt, hogy Barbon - a maga sajátos, kissé torz jóindulatával - kísérletet tett az eliminációmra. Ezek irreleváns adalékok, abban pedig igaza van, hogy már vége és mind túléltük. De a reakcióját diszproporcionálisnak találom, hiszen bármennyire is igyekszem, tény, hogy az akkor történteket nem tudom szalonképessé tenni. Megint nem vagyok benne biztos, hogy eljut hozzá a hangom, túlságosan mélyen van a saját világában. Az a hipotézis kezd körvonalazódni bennem, hogy innen szükség esetén akár kényszerítő jellegű intervencióval kellene kimozdítani, mert az aktuális állapot prognosztikailag kedvezőtlen. Elképzelhető, hogy komolyan aggódnom kellene miatta?
-Nem valóban nem volt túl kellemes. Miért kérdezted éppen ezt? Veled történt akkor valami?
Az interrogáció módja talán túlságosan is hasonlít egy strukturált adatfelvételhez, de a pánik bármilyen jele kontraproduktív volna. Felitatom a vért a kezéről mozdulataim óvatosak és gyengédek.
Úgy látom, ő teljesen kezdi elveszteni a kontrollt, épp ezért nekem az utolsó percig kapaszkodnom kell bele és irányítani, vissza a reális, feldolgozható és érthető világba, amibe élek, pontosítva, amihez szokva vagyok, de kezdem elveszíteni minden eszközömet, amit még használni tudnék. Freud és Jung bizonyára tudná, hogy mit kell tenni, vagy nem tudná és lobotómiát írna elő, de én nem vagyok pszichiáter, csak egy balga herbalista, aki horribile dictu, inadekvát helyzetben találta magát. Az egyetlen szerencsém, hogy Daphné volt kedves nem a mérgező növények egyikével megsebezni magát, bár abban az esetben legalább képes lennék szakszerű megoldást találni az emergáló problémára, de ez? Ez teljességgel lehetetlen. Átélni, megoldani, segíteni. Lehetetlen!
Fáj? Normális esetben bizonyára megkérdezném tőle, hogy pontosan mije fáj, mióta és hogyan, de a hipotézisem szerint jelenleg nem értelmezhető, szomatikus fájdalomról beszél, hanem valami olyanról, ami számomra konceptuálisan nehezen hozzáférhető. Máshogy állok a fájdalomhoz, mint ő, ez biztos, de szerencsére ez nem az az alkalom, amikor erről nyilatkoznom kell, épp ellenkezőleg. Meg kell próbálnom elvonatkoztatni és tudatosan redukálni az affektív bevonódást, és megkísérlelni megfelelő klinikai attitűddel kezelni a helyzetet.
-Igyekszem azon lenni, hogy csillapítani tudjam a fájdalmat valamilyen módon. Bizonyára nem ezt akarod most hallani és kegyetlennek tűnhet tőlem, de ez az utolsó alkalom, hogy megpróbálok bármit is tenni-ránézek, a hangomból kizárok minden érzelmi vetületet, mert szeretném, ha ezt most valóban megpróbálná megérteni és elfogadni, elképzelhető, hogy már eddig is cinkos voltam abban, hogy ennyit romlott a mentális állapota az utóbbi időben-Két opciót szeretnék neked felkínálni: vagy teljes transzparenciával feltárod a releváns információkat, annak tudatában, hogy azok konfidentiálisak maradnak, és tartózkodom minden normatív értékítélettől, vagy azonnali hatállyal a Gyengélkedőre kísérlek, és referálok az állapotodról az ott dolgozó gyógyítónak.
Talán nem ezt kellene mondanom, mert abszolút nem erre számít, hanem valami imbecillis megerősítésre azt illetően, hogy minden rendben lesz és csak ki kell pihennie magát, de ilyen az én számat sosem fogja elhagyni, mivel empirikusan alátámaszthatatlan. Talán most kerül a helyére bennem az, amit Halloweenkor azok a kellemetlen, arctalan alakok próbáltak az eszembe vésni, mert most, bár nem kényelmes, önként vállalok felelősséget érte és azért, amit teszek. Őszintén attól tartok, hogy itt és most sokkal inkább rajtam múlik, hogy miként alakulnak a dolgok, mint rajta, éppen ezért vagyok vele teljesen őszinte, ahelyett, hogy bíztató szavakkal igyekezném nyugtatni a lelkét.
Mikor elnézést kér, csupán intek a fejemmel, jelezve, hogy éppen indokoltnak tartom az érintést, főként, mert jelen esetben én kezdeményeztem, még ha nem is túlzottan jellemző rám. Miután aránylagos kényelembe helyeztük magunkat, végre igazán úgy érzem, hogy képes vagyok úgy beszélni hozzá, hogy meg akarja érteni, én pedig neutrális arccal, de élénk tekintettel figyelek rá, bólintok a szavaira. Természetesen magam is úgy spekuláltam, hogy a probléma nem itt kezdődött, és haladásnak tartom, hogy ezt ő is elismeri, ellenére annak, hogy látom rajta, hogy milyen nehéz most erről beszélnie.
-Mikor kezdődött?-kérdezek vissza, a zsebkendőt természetesen nála hagyom, aggasztónak találom rajta a vérfoltot, főként, miután eszembe jut az, amit Freud írt a depresszióval kapcsolatban, mégpedig, autoagresszív tendenciák indikátora is lehet. Hogyan gyűlölhetné bárki Daphnét? Egyáltalán gyűlölheti Daphné Daphnét? Természetellenes dolog, pedig én rendkívül gyakran, ha nem is gyűlölöm, de nem kedvelem magam. Például most sem, mivel megvan a lehetősége annak, hogy inkompetensnek bizonyulok minden igyekezetem ellenére is.
Némán hallgatom, nem kérdezek többet, mert úgy látom, hogy bármivel is próbálkozom, megint csak fennakadok valamin. Beszélni éppenséggel beszél, de semmit sem mond, ami közelebb vinne a probléma nyitjához, és ez frusztrál.
-Úgy vélem, ez nem produktív-sóhajtok és már rá is térnék a továbbiakra, ha nem hívná fel a figyelmem arra, hogy készültem még egy utolsó utáni lehetőséggel is.
-Csak némi papír és festék, talán valamivel könnyebb lenne úgy beszélgetni, hogy közben festesz vagy esetleg megpróbálni ábrázolni azt, amit érzel-pillantok rá, miközben eléteszem az említett tárgyakat – Nem gondolok itt Caravaggio-minőségű művekre, csupán színekre, formákra, bármi megfelel, ami externalizálja a belső világod, de…-gondolkodom azon, hogy mit is kellene mondanom, amitől nem érzi úgy, hogy kezdem horribilisan reményvesztettnek érezni magam vele kapcsolatban- valamennyire meg kell nyílnod, hogy segíteni tudjak.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a megoldás módszertanilag esetleges. De a jelenlegi keretek között ez tűnik az utolsó, nem invazív opciónak, mielőtt végleg kiengedném a kezem közül az esetét.
A Halloween eseményeit tehát ismertetem, erősen szűrt, redukált formában. A saját élményeimet tudatosan omitálom. Nincs terápiás hozadéka annak, ha részletezném a vérveszteséget vagy azt, hogy Barbon - a maga sajátos, kissé torz jóindulatával - kísérletet tett az eliminációmra. Ezek irreleváns adalékok, abban pedig igaza van, hogy már vége és mind túléltük. De a reakcióját diszproporcionálisnak találom, hiszen bármennyire is igyekszem, tény, hogy az akkor történteket nem tudom szalonképessé tenni. Megint nem vagyok benne biztos, hogy eljut hozzá a hangom, túlságosan mélyen van a saját világában. Az a hipotézis kezd körvonalazódni bennem, hogy innen szükség esetén akár kényszerítő jellegű intervencióval kellene kimozdítani, mert az aktuális állapot prognosztikailag kedvezőtlen. Elképzelhető, hogy komolyan aggódnom kellene miatta?
-Nem valóban nem volt túl kellemes. Miért kérdezted éppen ezt? Veled történt akkor valami?
Az interrogáció módja talán túlságosan is hasonlít egy strukturált adatfelvételhez, de a pánik bármilyen jele kontraproduktív volna. Felitatom a vért a kezéről mozdulataim óvatosak és gyengédek.
Úgy látom, ő teljesen kezdi elveszteni a kontrollt, épp ezért nekem az utolsó percig kapaszkodnom kell bele és irányítani, vissza a reális, feldolgozható és érthető világba, amibe élek, pontosítva, amihez szokva vagyok, de kezdem elveszíteni minden eszközömet, amit még használni tudnék. Freud és Jung bizonyára tudná, hogy mit kell tenni, vagy nem tudná és lobotómiát írna elő, de én nem vagyok pszichiáter, csak egy balga herbalista, aki horribile dictu, inadekvát helyzetben találta magát. Az egyetlen szerencsém, hogy Daphné volt kedves nem a mérgező növények egyikével megsebezni magát, bár abban az esetben legalább képes lennék szakszerű megoldást találni az emergáló problémára, de ez? Ez teljességgel lehetetlen. Átélni, megoldani, segíteni. Lehetetlen!
Fáj? Normális esetben bizonyára megkérdezném tőle, hogy pontosan mije fáj, mióta és hogyan, de a hipotézisem szerint jelenleg nem értelmezhető, szomatikus fájdalomról beszél, hanem valami olyanról, ami számomra konceptuálisan nehezen hozzáférhető. Máshogy állok a fájdalomhoz, mint ő, ez biztos, de szerencsére ez nem az az alkalom, amikor erről nyilatkoznom kell, épp ellenkezőleg. Meg kell próbálnom elvonatkoztatni és tudatosan redukálni az affektív bevonódást, és megkísérlelni megfelelő klinikai attitűddel kezelni a helyzetet.
-Igyekszem azon lenni, hogy csillapítani tudjam a fájdalmat valamilyen módon. Bizonyára nem ezt akarod most hallani és kegyetlennek tűnhet tőlem, de ez az utolsó alkalom, hogy megpróbálok bármit is tenni-ránézek, a hangomból kizárok minden érzelmi vetületet, mert szeretném, ha ezt most valóban megpróbálná megérteni és elfogadni, elképzelhető, hogy már eddig is cinkos voltam abban, hogy ennyit romlott a mentális állapota az utóbbi időben-Két opciót szeretnék neked felkínálni: vagy teljes transzparenciával feltárod a releváns információkat, annak tudatában, hogy azok konfidentiálisak maradnak, és tartózkodom minden normatív értékítélettől, vagy azonnali hatállyal a Gyengélkedőre kísérlek, és referálok az állapotodról az ott dolgozó gyógyítónak.
Talán nem ezt kellene mondanom, mert abszolút nem erre számít, hanem valami imbecillis megerősítésre azt illetően, hogy minden rendben lesz és csak ki kell pihennie magát, de ilyen az én számat sosem fogja elhagyni, mivel empirikusan alátámaszthatatlan. Talán most kerül a helyére bennem az, amit Halloweenkor azok a kellemetlen, arctalan alakok próbáltak az eszembe vésni, mert most, bár nem kényelmes, önként vállalok felelősséget érte és azért, amit teszek. Őszintén attól tartok, hogy itt és most sokkal inkább rajtam múlik, hogy miként alakulnak a dolgok, mint rajta, éppen ezért vagyok vele teljesen őszinte, ahelyett, hogy bíztató szavakkal igyekezném nyugtatni a lelkét.
Mikor elnézést kér, csupán intek a fejemmel, jelezve, hogy éppen indokoltnak tartom az érintést, főként, mert jelen esetben én kezdeményeztem, még ha nem is túlzottan jellemző rám. Miután aránylagos kényelembe helyeztük magunkat, végre igazán úgy érzem, hogy képes vagyok úgy beszélni hozzá, hogy meg akarja érteni, én pedig neutrális arccal, de élénk tekintettel figyelek rá, bólintok a szavaira. Természetesen magam is úgy spekuláltam, hogy a probléma nem itt kezdődött, és haladásnak tartom, hogy ezt ő is elismeri, ellenére annak, hogy látom rajta, hogy milyen nehéz most erről beszélnie.
-Mikor kezdődött?-kérdezek vissza, a zsebkendőt természetesen nála hagyom, aggasztónak találom rajta a vérfoltot, főként, miután eszembe jut az, amit Freud írt a depresszióval kapcsolatban, mégpedig, autoagresszív tendenciák indikátora is lehet. Hogyan gyűlölhetné bárki Daphnét? Egyáltalán gyűlölheti Daphné Daphnét? Természetellenes dolog, pedig én rendkívül gyakran, ha nem is gyűlölöm, de nem kedvelem magam. Például most sem, mivel megvan a lehetősége annak, hogy inkompetensnek bizonyulok minden igyekezetem ellenére is.
Némán hallgatom, nem kérdezek többet, mert úgy látom, hogy bármivel is próbálkozom, megint csak fennakadok valamin. Beszélni éppenséggel beszél, de semmit sem mond, ami közelebb vinne a probléma nyitjához, és ez frusztrál.
-Úgy vélem, ez nem produktív-sóhajtok és már rá is térnék a továbbiakra, ha nem hívná fel a figyelmem arra, hogy készültem még egy utolsó utáni lehetőséggel is.
-Csak némi papír és festék, talán valamivel könnyebb lenne úgy beszélgetni, hogy közben festesz vagy esetleg megpróbálni ábrázolni azt, amit érzel-pillantok rá, miközben eléteszem az említett tárgyakat – Nem gondolok itt Caravaggio-minőségű művekre, csupán színekre, formákra, bármi megfelel, ami externalizálja a belső világod, de…-gondolkodom azon, hogy mit is kellene mondanom, amitől nem érzi úgy, hogy kezdem horribilisan reményvesztettnek érezni magam vele kapcsolatban- valamennyire meg kell nyílnod, hogy segíteni tudjak.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a megoldás módszertanilag esetleges. De a jelenlegi keretek között ez tűnik az utolsó, nem invazív opciónak, mielőtt végleg kiengedném a kezem közül az esetét.
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 02. 24. - 12:55:47
maybe i lied, when i said i was okay
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 03. 05. - 23:19:59
Where do we go when the river's running slow?
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://i.pinimg.com/1200x/c1/0b/be/c10bbec234926b29486770354f4f6ff3.jpg)
Daphné d'Aboville kisasszony, november
Nem hiszek az univerzum spirituális természetű interpretációiban - a világegyetemben természetesen hiszek, mint minden létező anyagban, energiában és téridőben -. azonban egyre inkább az a benyomásom támad, mintha a Roxfortba érkezésem óta a körülmények és az emberek konzekvensen azt demonstrálnák számomra, hogy nem minden emergáló problémát lehet kizárólag individuális erőforrásokkal, tisztán kognitív és logikai apparátusra támaszkodva adekvát módon megoldani Ez némiképp disszonanciába kerül azzal az episztemológiai kerettel, amelyen keresztül eddig a világot - és annak teljes rendszerét -értelmeztem, ugyanakkor kétségtelenül tanulságos tapasztalat. Tulajdonképpen arra is van esély, hogy sosem fogok érteni az emóciókhoz, mint olyanokhoz, hiába bújom lelkesen elismert magnix pszichológusok műveit és tanulok sokat olyan kifejezetten érdekes pszichodinamikai konstrukciókról, mint például a péniszirigység vagy az ödipális komplexus. Nyilvánvaló módon ma egyik ilyen teoretikus modellt sem áll szándékomban prezentálni Daphnénak, jóllehet elképzelhető, hogy bizonyos intellektuális érdeklődést belőle is ki tudnának váltani. Mindazonáltal különösnek találom azt a tényt, hogy Daphné nem reagál sem kifejezetten pozitívan, sem kifejezetten negatívan arra a beszámolóra, amelyben a Halloween éjszakáján történteket ismertetem vele. Nyilvánvaló, hogy a horrorisztikus részletek közül jópárat előre megfontolt szándékkal hagytam ki, de a ténynek, miszerint Inés kisasszony feje tulajdonképpen detonált, úgy hiszem jogosan kellett volna ennél erőteljesebb – jóval intenzívebb- reakciót kiváltania.
-Ezt jól látod, csak nem tudom, mennyire történt meg, azt meg végképp képtelen vagyok appercipiálni, hogy miért is -bólintok, de csupán reménykedni tudok abban, hogy nem csak megragadni, de fenntartani is képes vagyok a figyelmét -talán a hely mágiájában keresendő valamiféle anomália.
Az efféle hipotézisek verifikálása azonban kívül esik a kompetenciakörömön, jóllehet nem kizárt, hogy érdemes volna mélyebb kutatást folytatnom a témában, márcsak azért is, mert ebben az épületben -nem számítva a környező területeket és a módfelett hangzatos és találó elnevezéssel rendelkező Tiltott Rengeteket, ami egy egész külön kutatómunkát igényelne már önmagában is- rendkívül sok traumatikus, erőszakos és összességében kellemetlen élmény történt, ennek pedig valamiféle nyomot talán illik hagynia az itt generálódó mágián. Majd felírom magamnak, hogy ennek érdemes lenne alaposabban utánaolvasnom, hátha találnék valamiféle magyarázatot, még ha az jelen estünkben soványt vigaszt tudna csak nyújtani.
Úgy tűnik azonban, hogy Daphné esetében az enyhén artikulált fenyegetés, miszerint amennyiben nem jutunk valamiféle megoldáshoz, kénytelen leszek az ügyét magasabb szakmai fórum elé terjeszteni, végül célravezetőnek bizonyult, én pedig, bár nem vagyok túlzottan elégedett magammal, hogy ilyen módon, de örvendek a ténynek, hogy megértette, hogy mit is várok tőle, és úgy tűnik, hajlandó is kooperálni. Kellemetlennek élem meg, hogy ilyen szigort kell tanusítanom irányába, de sajnálatos módon csak ez bizonyul hatásosnak,illetve balszerencsémre, ez az a metodika, amelyet leginkább ismerek, különösen a keleti oktatási rendszerekben alkalmazott fegyelmezési minták fényében.
Nyugodtan ülök vele szemben, merev, egyenes háttal és neutrális arckifejezéssel, igyekszem arról biztosítani, hogy bízhat bennem, legalábbis addig a pontig, amíg a saját érdekében nem leszek köteles ezen változtatni, ám addig nem szívesen jutnék el.
Láthatóan nehezen formálja a szavakat; nem teljesen világos számomra, hogy maga a verbalizáció jelent-e számára nehézséget, vagy inkább a gondolatok kognitív strukturálása okoz problémát, mikor pedig végre sikerül mondania valamit a gond gyökeréről, bíztatóan bólintok ellenére annak, hogy a hat-hét éves kort rémesen korainak találom arra, hogy az ember üresnek, kétségbeesettnek és emocionálisan tompának érezze magát, ám eszemben sincs beleszólni abba, amit mondani akar vagy esetleg invalidálni az érzéseit, mert az megakasztja az egyébként sem túl könnyű folyamatot.
-Tehát egy gyermekkori traumáról beszélünk, ami ezek szerint kapcsolatba lépett a Halloweenkor történt csoporthallucinációkkal?-ismétlem vissza az információkat, hogy Daphnénak legyen lehetősége javítani, amennyiben nem ezt szerette volna közölni. A Halloweennel való összefüggést valójában én magam illesztem a narratívába; korántsem vagyok biztos benne, hogy ez valóban így történt, azonban a korábbi triggerpontok és a résztvevők reakciói alapján logikusnak tűnik, hogy az esemény a jelenlévők legkorábbi és legerősebb félelmi reprezentációit aktiválta.
Annak érdékében, hogy gördülékenyebben folytatódjon az ülés -illetve mivel a kisasszony sikeresen észlelte is az ehhez való kellékeket- hamarosan bevonom a művészetterápiát is és őszintén remélem, hogy ez hoz majd neki némi enyhülést, ha már a téma ilyen rendkívül nehezen feldolgozható.
-Ez bizonyára nem könnyű feladat számodra sem, de szeretném, ha tudnád, hogy nincsenek feléd elvárásaim, így ha csupán arra használod mindezt, hogy lefoglald a kezeidet, esetleg kényelmesebbé tedd a szituációt, nekem az is teljesen megfelel -magyarázom, mert valóban csak ötletszerűen hoztam magammal az előtte lévő papírt és festéket.
A kérdése kissé meglep, hiszen ez mégiscsak egyféle intim aktus és normális esetben talán ahhoz sem ragaszkodtam volna, hogy az elkészült produktumot lássam, hiszen nem is igazán tudnám elemezni, sőt lehetséges, hogy hasznos információkat sem nyernék ki belőle, ennek ellenére némán, mintegy támgató gesztusként bólintok. Talán szeretné, hogy nézzem, talán csak azt szeretné, hogy ne őt nézzem, hanem inkább a rajzot, én pedig igyekszem úgy tenni, ahogy az neki is megfelel, ha már kénytelen voltam ebbe a rendkívül unortodox helyzetbe belekényszeríteni.
-Természetszerűleg nem zavar-bólintok jelezve, hogy ez azért nem esik kívüle a tűréshatáromnak, főleg nem ilyen indokolt helyzetekben, mint ez a mostani és figyelni kezdem, hogy hogyan és min dolgozik, hagyom érvényesülni, egyetlen szót sem szólok, némán várok. Szürkét használ, elmosódott vonalakat húz, ez lefedi a deprimált, pontosabban az azon már bőven túlmutató belső világát. Ezután pedig a színekkel egyszerre, megindulnak a szavak is, őszintén örülök ennek a kettős csatornának; a vizuális és a verbális kifejezés együttesen talán valóban támogathatja a feldolgozás folyamatát. Freud – ha jól emlékszem – már megjegyezte, hogy önmagában a beszéd is terápiás jelentőségű lehet, függetlenül attól, hogy a páciens miről beszél. Elégedettségem viszont hamar aggodalomba fordul, nyilvánvalóan tudom, hogy utólagosan ez egy nem különösebben produktív reakció, mégis egyre inkább az az érzésem támad, hogy az én korábbi tehetetlenségem talán eltörpül amellett az immobilizáló bénultság mellett, amelyről ő beszámol.Valamiféle kellemetlen szorítást érzek a saját torkomban is, mikor egy pillanatra a nyakához kap, de továbbra sem akasztom meg, igyekszem csendesen figyelni, egészen addig, míg némileg költői kérdést nem intéz hozzám, ám valamiért szinte automatikusan mégis válaszolok.
-Azt hiszem volt részem ilyenben-bólintok a pánikrohamok említésére, hiszen abból nekem is kijutott nehány, egészen gyermekkoromtól kezdve- de ez már meglehetősen régen történt.
Ezután jobbnak látom a tartalmas, támogató hallgatásba való temetkezést, mert, ha nem is érzem, ha nem is vagyok megfelelően huzalozva, ahhoz, hogy képes legyek megfelelő emocionális töltettel reagálni arra, ami elhangzik, de az agyam is igenis érti a kétségbeesését, mely valahol rokonítható a sajátommal és nehezemre esik felfogni azt, hogy miért magát hibáztatja. Logikai alapon végiggondolva az eseményeket, sokkal inkább én lennék az, akire a felelősség terhelhető. Én voltam az, aki kitartóan győzködte őt arról, hogy jelenjen meg a partin, én állítottam be kiváló alkalomként a társas érintkezésre, annak ellenére, hogy végül a legtöbb időt mégis egymás társaságában töltöttük., de a legfőbb hibám nem is ez. Időben el kellett volna vinnem helyszínről, mielőtt még bármiféle életre kelt rémálomba belekeveredhetett volna. Márpedig ez határozottan úgy hangzik, mint egy igazán rettenetes rémálom, ami még most is szinte képes megbénítani. Kiszakítja a vékony papírt, de nem szólok egy szót sem, eszemben sincs kivenni a kezéből, a kísérletnek muszáj organikusan történnie, nem szükséges,sőt mi több, úgy vélem, nem is szabad beleszólnom addig, míg nem érzem úgy, hogy elértünk valamit.
De nehezemre esik, mert látom, hogy Daphné szenved, képes vagyok felfogni ezt a tényt és rendkívül kényelmetlen számomra is, végül mikor a bátyjáról és annak vélt haláláról kezd beszélni, úgy döntök, hogyha minimálisan is, de jobb, ha beavatkozom. Olyat teszek, amit nem gyakran szoktam, a vállára teszem az egyik kezem és lassan, gyengéden simogatni kezdem.
-Daphné, nem vagy hibás, nem tehettél semmit-mondom nyugodt hangon- az egész érzékcsalódás, ha jól veszem ki, arra épült, hogy megkísérelje megragadni és megvalósítani a legrosszabb félelmeinket és addig katalizálni őket, míg teljességgel le nem blokkolunk tőle.
Nem tudom, meddig simogatom a vállát, furcsán melegnek érzem a bőrét, pedig vigyázok arra, hogy csak olyan helyen érintsem, ahol ruha takarja. Nem is igazán tudom, hogy mit akarok kifejezni ezzel az érintéssel, csak azt tudom, hogy gakran látom az embereket ily módon érintkezni, mikor valamelyikük szomorú vagy kétségbeesett, miért is ne próbálhatnám ki?
-Sűrűn gondolod azt, hogy a te hibádból történnek másokkal rossz dolgok?-igyekszem haladni a nyomon, amit kaptam tőle. Nem tudom, megfelelő-e a kérdésem, csak azt tudom, hogy szeretnék segíteni rajta.
-Ezt jól látod, csak nem tudom, mennyire történt meg, azt meg végképp képtelen vagyok appercipiálni, hogy miért is -bólintok, de csupán reménykedni tudok abban, hogy nem csak megragadni, de fenntartani is képes vagyok a figyelmét -talán a hely mágiájában keresendő valamiféle anomália.
Az efféle hipotézisek verifikálása azonban kívül esik a kompetenciakörömön, jóllehet nem kizárt, hogy érdemes volna mélyebb kutatást folytatnom a témában, márcsak azért is, mert ebben az épületben -nem számítva a környező területeket és a módfelett hangzatos és találó elnevezéssel rendelkező Tiltott Rengeteket, ami egy egész külön kutatómunkát igényelne már önmagában is- rendkívül sok traumatikus, erőszakos és összességében kellemetlen élmény történt, ennek pedig valamiféle nyomot talán illik hagynia az itt generálódó mágián. Majd felírom magamnak, hogy ennek érdemes lenne alaposabban utánaolvasnom, hátha találnék valamiféle magyarázatot, még ha az jelen estünkben soványt vigaszt tudna csak nyújtani.
Úgy tűnik azonban, hogy Daphné esetében az enyhén artikulált fenyegetés, miszerint amennyiben nem jutunk valamiféle megoldáshoz, kénytelen leszek az ügyét magasabb szakmai fórum elé terjeszteni, végül célravezetőnek bizonyult, én pedig, bár nem vagyok túlzottan elégedett magammal, hogy ilyen módon, de örvendek a ténynek, hogy megértette, hogy mit is várok tőle, és úgy tűnik, hajlandó is kooperálni. Kellemetlennek élem meg, hogy ilyen szigort kell tanusítanom irányába, de sajnálatos módon csak ez bizonyul hatásosnak,illetve balszerencsémre, ez az a metodika, amelyet leginkább ismerek, különösen a keleti oktatási rendszerekben alkalmazott fegyelmezési minták fényében.
Nyugodtan ülök vele szemben, merev, egyenes háttal és neutrális arckifejezéssel, igyekszem arról biztosítani, hogy bízhat bennem, legalábbis addig a pontig, amíg a saját érdekében nem leszek köteles ezen változtatni, ám addig nem szívesen jutnék el.
Láthatóan nehezen formálja a szavakat; nem teljesen világos számomra, hogy maga a verbalizáció jelent-e számára nehézséget, vagy inkább a gondolatok kognitív strukturálása okoz problémát, mikor pedig végre sikerül mondania valamit a gond gyökeréről, bíztatóan bólintok ellenére annak, hogy a hat-hét éves kort rémesen korainak találom arra, hogy az ember üresnek, kétségbeesettnek és emocionálisan tompának érezze magát, ám eszemben sincs beleszólni abba, amit mondani akar vagy esetleg invalidálni az érzéseit, mert az megakasztja az egyébként sem túl könnyű folyamatot.
-Tehát egy gyermekkori traumáról beszélünk, ami ezek szerint kapcsolatba lépett a Halloweenkor történt csoporthallucinációkkal?-ismétlem vissza az információkat, hogy Daphnénak legyen lehetősége javítani, amennyiben nem ezt szerette volna közölni. A Halloweennel való összefüggést valójában én magam illesztem a narratívába; korántsem vagyok biztos benne, hogy ez valóban így történt, azonban a korábbi triggerpontok és a résztvevők reakciói alapján logikusnak tűnik, hogy az esemény a jelenlévők legkorábbi és legerősebb félelmi reprezentációit aktiválta.
Annak érdékében, hogy gördülékenyebben folytatódjon az ülés -illetve mivel a kisasszony sikeresen észlelte is az ehhez való kellékeket- hamarosan bevonom a művészetterápiát is és őszintén remélem, hogy ez hoz majd neki némi enyhülést, ha már a téma ilyen rendkívül nehezen feldolgozható.
-Ez bizonyára nem könnyű feladat számodra sem, de szeretném, ha tudnád, hogy nincsenek feléd elvárásaim, így ha csupán arra használod mindezt, hogy lefoglald a kezeidet, esetleg kényelmesebbé tedd a szituációt, nekem az is teljesen megfelel -magyarázom, mert valóban csak ötletszerűen hoztam magammal az előtte lévő papírt és festéket.
A kérdése kissé meglep, hiszen ez mégiscsak egyféle intim aktus és normális esetben talán ahhoz sem ragaszkodtam volna, hogy az elkészült produktumot lássam, hiszen nem is igazán tudnám elemezni, sőt lehetséges, hogy hasznos információkat sem nyernék ki belőle, ennek ellenére némán, mintegy támgató gesztusként bólintok. Talán szeretné, hogy nézzem, talán csak azt szeretné, hogy ne őt nézzem, hanem inkább a rajzot, én pedig igyekszem úgy tenni, ahogy az neki is megfelel, ha már kénytelen voltam ebbe a rendkívül unortodox helyzetbe belekényszeríteni.
-Természetszerűleg nem zavar-bólintok jelezve, hogy ez azért nem esik kívüle a tűréshatáromnak, főleg nem ilyen indokolt helyzetekben, mint ez a mostani és figyelni kezdem, hogy hogyan és min dolgozik, hagyom érvényesülni, egyetlen szót sem szólok, némán várok. Szürkét használ, elmosódott vonalakat húz, ez lefedi a deprimált, pontosabban az azon már bőven túlmutató belső világát. Ezután pedig a színekkel egyszerre, megindulnak a szavak is, őszintén örülök ennek a kettős csatornának; a vizuális és a verbális kifejezés együttesen talán valóban támogathatja a feldolgozás folyamatát. Freud – ha jól emlékszem – már megjegyezte, hogy önmagában a beszéd is terápiás jelentőségű lehet, függetlenül attól, hogy a páciens miről beszél. Elégedettségem viszont hamar aggodalomba fordul, nyilvánvalóan tudom, hogy utólagosan ez egy nem különösebben produktív reakció, mégis egyre inkább az az érzésem támad, hogy az én korábbi tehetetlenségem talán eltörpül amellett az immobilizáló bénultság mellett, amelyről ő beszámol.Valamiféle kellemetlen szorítást érzek a saját torkomban is, mikor egy pillanatra a nyakához kap, de továbbra sem akasztom meg, igyekszem csendesen figyelni, egészen addig, míg némileg költői kérdést nem intéz hozzám, ám valamiért szinte automatikusan mégis válaszolok.
-Azt hiszem volt részem ilyenben-bólintok a pánikrohamok említésére, hiszen abból nekem is kijutott nehány, egészen gyermekkoromtól kezdve- de ez már meglehetősen régen történt.
Ezután jobbnak látom a tartalmas, támogató hallgatásba való temetkezést, mert, ha nem is érzem, ha nem is vagyok megfelelően huzalozva, ahhoz, hogy képes legyek megfelelő emocionális töltettel reagálni arra, ami elhangzik, de az agyam is igenis érti a kétségbeesését, mely valahol rokonítható a sajátommal és nehezemre esik felfogni azt, hogy miért magát hibáztatja. Logikai alapon végiggondolva az eseményeket, sokkal inkább én lennék az, akire a felelősség terhelhető. Én voltam az, aki kitartóan győzködte őt arról, hogy jelenjen meg a partin, én állítottam be kiváló alkalomként a társas érintkezésre, annak ellenére, hogy végül a legtöbb időt mégis egymás társaságában töltöttük., de a legfőbb hibám nem is ez. Időben el kellett volna vinnem helyszínről, mielőtt még bármiféle életre kelt rémálomba belekeveredhetett volna. Márpedig ez határozottan úgy hangzik, mint egy igazán rettenetes rémálom, ami még most is szinte képes megbénítani. Kiszakítja a vékony papírt, de nem szólok egy szót sem, eszemben sincs kivenni a kezéből, a kísérletnek muszáj organikusan történnie, nem szükséges,sőt mi több, úgy vélem, nem is szabad beleszólnom addig, míg nem érzem úgy, hogy elértünk valamit.
De nehezemre esik, mert látom, hogy Daphné szenved, képes vagyok felfogni ezt a tényt és rendkívül kényelmetlen számomra is, végül mikor a bátyjáról és annak vélt haláláról kezd beszélni, úgy döntök, hogyha minimálisan is, de jobb, ha beavatkozom. Olyat teszek, amit nem gyakran szoktam, a vállára teszem az egyik kezem és lassan, gyengéden simogatni kezdem.
-Daphné, nem vagy hibás, nem tehettél semmit-mondom nyugodt hangon- az egész érzékcsalódás, ha jól veszem ki, arra épült, hogy megkísérelje megragadni és megvalósítani a legrosszabb félelmeinket és addig katalizálni őket, míg teljességgel le nem blokkolunk tőle.
Nem tudom, meddig simogatom a vállát, furcsán melegnek érzem a bőrét, pedig vigyázok arra, hogy csak olyan helyen érintsem, ahol ruha takarja. Nem is igazán tudom, hogy mit akarok kifejezni ezzel az érintéssel, csak azt tudom, hogy gakran látom az embereket ily módon érintkezni, mikor valamelyikük szomorú vagy kétségbeesett, miért is ne próbálhatnám ki?
-Sűrűn gondolod azt, hogy a te hibádból történnek másokkal rossz dolgok?-igyekszem haladni a nyomon, amit kaptam tőle. Nem tudom, megfelelő-e a kérdésem, csak azt tudom, hogy szeretnék segíteni rajta.
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 03. 08. - 14:03:53
maybe i lied, when i said i was okay
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 03. 16. - 16:39:50
Where do we go when the river's running slow?
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://i.pinimg.com/1200x/c1/0b/be/c10bbec234926b29486770354f4f6ff3.jpg)
Daphné d'Aboville kisasszony, november
TW: traumák és vér említése, Freud és Jung tanainak sarkított használata
Daphné kérdését meglehetősen váratlannak érzem. Mintha eddig nem lett volna teljes mértékben jelen a beszélgetésben, most azonban hirtelen elkapott volna egy gondolati fonalat, melyet nem feltétlenül intendáltam expliciten felé irányítani. Összevonom a szemöldökömet, és érdeklődve pislogok rá, be kell valljam, nem egészen értem, mire is gondolhat.
-Milyen értelemben?-kérdezek vissza, mert jelen helyzetben egyszerűen nem marad elegendő mentális kapacitásom arra, hogy utólag elemezgessem a saját kijelentéseimet, illetve azt, hogy miként is hangozhattak ezek számára. Az efféle finom, nüansznyi árnyalatok egyébként sem tartoznak azok közé a jelenségek közé, amelyeket különösebben könnyen tudnék dekódolni.
Nem könnyű számomra kezelni az egész kialakult szituációt. Természetesen sosem gondoltam, hogy rendkívül egyszerű dolgom lesz, azt sem feltételeztem, hogy Daphné majd valamiféle spontán bizalmi gesztus keretében egyszerűen rámzúdítja az összes problémáját. Arra azonban valahogy mégsem számítottam, hogy ennyire nehezen lesz hozzáférhető maga a trauma gyökere. Meggyőződésem ugyanis, hogy a halloweeni események nem elindították ezt a folyamatot, csupán katalizálták azt. Daphné iránti jóindulatom -már-már proszocális attitűdöm- okán soha nem kezdtem bele semmiféle részletes „nyomozásba” a családi hátterét illetően, így nagyrészt csak azokkal az információkkal rendelkezem, amiket ő maga osztott meg velem. Mindazonáltal pszichoszociális szempontból aligha tekinthető ideálisnak, ha egy gyermek – jelen esetben egy testvérpár egyik tagja – ilyen radikális módon elszakad az eredeti családi környezetétől. Amennyiben jól értesültem, Daphné egy teljesen új országba került, egy számára addig ismeretlen – bár kétségtelenül pozitív fényben feltüntetett – családhoz, és még a nevét is megváltoztatta.
Ez utóbbi jelenségen különösen sokat gondolkodtam. A névadás ugyanis – a különböző pszichológiai és szociolingvisztikai kutatások szerint – nem csupán egy praktikus azonosítóval látja el az embert, hanem bizonyos mértékig az identitáskonstrukcióban is szerepet játszik. Elképzelhető például, hogy kevésbé lennék karótnyelt, pedáns és társas helyzetekben némileg diszfunkcionális, ha a szüleim rendelkeztek volna elegendő kulturális előrelátással ahhoz, hogy legalább egy nyugati keresztnevet is attribuáljanak nekem. Olyat, amely – még ha nem is illeszkedne teljes mértékben a fenotípusomhoz vagy az etnikai hátteremhez – az átlagos európai percepció számára legalább könnyebben feldolgozható volna. Így talán nem kellene átlagosan havonta három különböző személynek elmagyaráznom, mit jelent a nevem és miért adtak a szüleim egy olyan nevet, amely szó szerint „hatodik gyermeket” jelent, miközben egyetlen testvérem sincs.
A név és a családi közeg hirtelen megváltozása jelentős terhet róhat egy még formálódó személyiségre. Meggyőződésem, hogy az efféle radikális változások akár bizonyos személyiségbeli torzulásokhoz is vezethetnek. Gondolok itt például Daphné erőteljes megfelelési kényszerére és olykor már-már szervilis udvariasságára, amely időről időre igen látványosan megnyilvánul. Tulajdonképpen már az is meglepő, hogy néhány finoman szólva is nehezen jusztifikálható cselekedetem kapcsán – például amikor a Maríával történteket tárgyaltuk meg – rendkívül visszafogott, szinte teljesen indulatmentes reakciót kaptam tőle.
Amikor megköszöni mindazt, amit tettem, nem teljesen evidens számomra, hogy pontosan mely cselekedetemre referál. Végső soron tulajdonképpen megfenyegettem azzal, hogy amennyiben nem hajlandó egy bizonyos időintervallumon belül verbalizálni a problémáját, kénytelen leszek professzionális segítséghez delegálni az ügyet. Ennek még akkor sincs feltétlenül köszönnivaló dimenziója, ha egyébként jóindulat – sőt bizonyos fokú paternalista gondoskodás – vezérelt. Ennek ellenére azért fogadva a köszönetet,meghajtom a fejem. Szeretném, ha bízna bennem, ellenben megértem, ha ez nehezére esik, enélkül azonban nem tudok hatékonyabban dolgozni vele és, hogy őszinte legyek, kezd hiányozni az a Daphné, aki önmaga volt, mosolygott és eljött velem arra a rettenetes, borzalmas helyre teázni vagy éppen segített átültetni vagy téliesíteni a növényeimet, miközben minden olyan szavam értette, amire bárki más legalább háromszor kérdezett volna vissza. Úgy gondolom, hogy ebben a jólnevelt, kedves és intelligens kisasszonyban rejlik valami egészen fantasztikus és cseppet sem szeretném, hogy ez kivesszen belőle, vagy éppen teljesen elveszítse önmagát.
Egy ideig csupán némán figyelem a mozdulatait: a repetitív gesztusokat, a sötét és komor színhasználatot, valamint azt, ahogyan az ecsetet tartja a kezében, miközben beszél. Valószínűleg végig csendben kellene maradnom, mégis megemlítem, hogy korábban magam is küzdöttem pánikrohamokkal. Annak ellenére teszem ezt, hogy azon a szörnyű estén neki személyesen is alkalma nyílt közelről megfigyelni egyet. Mégis meglep, hogy reagál.
Nem is maga a reakció ténye, hanem annak modalitása.
Hagyom, hogy megfogja a kezem, képtelen vagyok ebben a pillanatban a szemébe nézni, így azt a trükköt használom, amit ilyen esetekre tartogatok. A szemöldökei közötti részre fókuszálok, amitől neki úgy tűnhet, visszanézek rá, én pedig elkerülöm, hogy rémesen érezzem magam a szemkontaktus és az emlékeim elegyétől.
Már nem igazán emlékszem egy alkalomra, olyan, mintha az összes pánikroham, izoláció-és tehetetlenségélmény összemosódna, egyedül az ütlegeket tudom elkülöníteni, azokról tudom, hogy mikor és miként történtek, de a rohamok már régiek. Kivéve persze a halloweeni esetet, amit azóta is rettenetesen szégyellek. Ha nem lettem volna olyan gyenge mentálisan, ha nem hagytam volna el a maszkot vagy nem tartottam volna olyan irreális mértékig apám megtorlásától, talán soha nem mentem volna vissza abba szétesőben lévő kalyibába, amit Szellemszállásnak gúnyolnak, és Daphnét sem vittem volna magammal. Mennyi felesleges rémülettől és traumától megkíméltem volna!
-Nem számít-rázom meg a fejem egy alig érzékelhető mozdulattal, de szerencsére nem folytatom a mondatot, bizonyára azt mondanám, hogy ilyen esetekben mindenki egyedül van, de ez a szó szoros értelmében nem igaz. Én ugyanis nem maradtam egyedül a pánikroham okozta nehézségekkel, méghozzá Daphné kedvessége miatt.
Kérdésére viszont gondterhelten sóhajtok, ezúttal azt hiszem nem tudok és nem is kellene kibújnom a válaszadás terhe alól, hiszen, ha elvárom tőle, hogy őszinte legyen velem, talán illene nekem is annak lennem. Enélkül csupán vizet prédikálok és bort iszok, ami már a katolicizmus esetében is elég visszásnak számít, nem hogy az én szorult helyzetemben.
-Igazából nem is feltétlenül velem történt több, eleinte inkább körülöttem-kezdek bele, miközben igyekszem érthető és kevéssé sokkoló formába önteni a szavaimat, és számomra is meglepő módon nem érzek rá késztetést, hogy elhúzzam a kezem, így hagyom, hogy Daphné fogja, éppen azt a kezet, ami nem volt hajlandó működni azon az estén.
-Az alaphelyzetben én voltam az egyetlen mobilis személy. A többiek vagy eszméletlen állapotban voltak, vagy ideiglenes cselekvésképtelenségben szenvedtek. Barbon fizikailag meg volt kötözve, a másik japán fiúnál pedig súlyos sebláz alakult ki. Tuffin kisasszony eközben a termen kívül tartózkodott. A csoporthallucinációban megjelentek még mindenféle arctalan ápolónők, akik ahelyett, hogy bármiben is segédkeztek volna, csupán rám hárítottak mindenféle munkát és állandó jelleggel azzal traktáltak, hogy mindenkin kötelező jelleggel nekem kell segítenem. Én megpróbáltam, eloldoztam Barbont, beengedtem Anne-Rose-t, de utána valami likvidált, mintha megsértettem volna a rendszer implicit szabályait és kiállítottak volna a „játékból”-itt megállok egy percre,A következő emlékek már inkább szenzoros fragmentumok: fájdalom, vér, dezorientáció és az emlék, hogy nem tudok segíteni senkin. Sem másokon, sem magamon, csupán holtsúly vagyok, körülöttem pedig valósággal elszabadul a pokol.
-Meglehetősen kétségbeejtő jelenet volt, Barbon igyekezett segíteni azzal, hogy valami azonosítatlan bájitalt próbált leerőltetni a torkomon, hogy genuin módon fogalmazzak, nem voltam benne biztos, hogy túlélhetem.
Ezutóbbit megpróbálom úgy kijelenteni, mintha nem éppen azon dolgoztam volna, hogy megszabaduljak az engem sújtó fájdalomtól és szégyentől, és ne is feltétlen éljem túl, ezen részét a történetnek jobb, ha jótékony homály fedi, én pedig igyekszem inkább azzal foglalkozni, ami Daphnéval történt.
Színt vált, én pedig egyelőre ennek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, de aztán egy az enyémhez hasonló, vagy még rosszabb tehetetlenségélményről számol be, ami érezhetően megrázta, így kis gondolkodás után a fizikai érintéshez fordulok, mint komfortelem. Mosolya pedig arra enged következtetni, hogy működik, képes valamennyire kizökkenteni a kellemetlen lelkiállapotból és kissé megnyugtatni, amit sikernek könyvelek el, így nem is szüntetem meg a kontaktust.
-Kérlek…-szakítom meg egy másodpercre, mert akármennyire is az érdekel, ami vele történt, mégis feltűnik, hogy ezekszerint az ő hallucinációjában is volt jelen egyfajta központi irányító alak- mit értesz alak alatt? Hasonlított bármire vagy bárkire? Antropomorfnak tetszett?
Hamarosan azonban meg is bánom, hogy iterruptáltam, és újra csak arra fókuszálok, ami vele történt, hiszen kettőnk infernális élménye azért némileg összecseng, még ha másként is manifesztálódott, hiszen úgy tűnik, a felelősségérzetünkre igyekeztek hatni és nem is akármilyen módszerekkel.
-Vegyél kérlek egy nagy levegőt és fújd ki lassan-instruálom, mielőtt teljesen elvesztené a kontrollt. Aggasztó, amit látok rajta, hogy ennyire kényszeresen mindenért és mindenkiért kész lenne felelősséget vállalni, holott, ahogy most én látom, meglehetősen kevés helyzetben volt lehetősége önállóan döntést hozni élete során.
-Nem gondolom, hogy a velünk történt dolgoknak volt más értelme, leszámítva a pánikkeltést és traumaokozást, nem tudtál volna olyat mondani, aminek hatására ez az infernális érzékcsalódás végetér-szorítom meg a vállát egy gyengéd mozdulattal, mielőtt elengedném- azt pedig őszintén nem hiszem, hogy bármi szörnyűt tettél volna bárkivel is.
Látom, hogy az emlékek megviselik, hogy milyen erővel is szorít rá a rajztömbre, minek hatására nem teszek mást, csak csendben igyekszem lefejteni a kezét róla. Nem korholom, nem szólok rá, úgyis tudom, hogy felesleges lenne. Esetemben is redundáns volt minden szó, amikor éjszakákon át igyekeztem büntetni magam azért, mert apám legyőzött, mikor addig gyakoroltam, ameddig a bokken véresre nem dörzsölte a kezem. Megfogom a kezét és megszemlélem a sebeket, közben pedig igyekszem egyenletesen lélegezni, hátha felveszi a ritmusomat, a kérdésétől ellenben egy másodpercig levegőt sem kapok megfelelően.
Gondolkodom, hogy mit lenne illendő vagy célszerű válaszolnom, míg előveszem a pálcám, és egy egyszerű varázslattal összezárom a kezén keletkezett sebet, de végül tőlem egészen meglepő módon megint az őszinteséget választom.
-Természetesen, sőt, azt kell mondjam, hogy volt is olyan, mikor bántottam másokat-ismerem be, pedig még nem is igazán tudom, hogy miért kíváncsi épp erre.
-Milyen értelemben?-kérdezek vissza, mert jelen helyzetben egyszerűen nem marad elegendő mentális kapacitásom arra, hogy utólag elemezgessem a saját kijelentéseimet, illetve azt, hogy miként is hangozhattak ezek számára. Az efféle finom, nüansznyi árnyalatok egyébként sem tartoznak azok közé a jelenségek közé, amelyeket különösebben könnyen tudnék dekódolni.
Nem könnyű számomra kezelni az egész kialakult szituációt. Természetesen sosem gondoltam, hogy rendkívül egyszerű dolgom lesz, azt sem feltételeztem, hogy Daphné majd valamiféle spontán bizalmi gesztus keretében egyszerűen rámzúdítja az összes problémáját. Arra azonban valahogy mégsem számítottam, hogy ennyire nehezen lesz hozzáférhető maga a trauma gyökere. Meggyőződésem ugyanis, hogy a halloweeni események nem elindították ezt a folyamatot, csupán katalizálták azt. Daphné iránti jóindulatom -már-már proszocális attitűdöm- okán soha nem kezdtem bele semmiféle részletes „nyomozásba” a családi hátterét illetően, így nagyrészt csak azokkal az információkkal rendelkezem, amiket ő maga osztott meg velem. Mindazonáltal pszichoszociális szempontból aligha tekinthető ideálisnak, ha egy gyermek – jelen esetben egy testvérpár egyik tagja – ilyen radikális módon elszakad az eredeti családi környezetétől. Amennyiben jól értesültem, Daphné egy teljesen új országba került, egy számára addig ismeretlen – bár kétségtelenül pozitív fényben feltüntetett – családhoz, és még a nevét is megváltoztatta.
Ez utóbbi jelenségen különösen sokat gondolkodtam. A névadás ugyanis – a különböző pszichológiai és szociolingvisztikai kutatások szerint – nem csupán egy praktikus azonosítóval látja el az embert, hanem bizonyos mértékig az identitáskonstrukcióban is szerepet játszik. Elképzelhető például, hogy kevésbé lennék karótnyelt, pedáns és társas helyzetekben némileg diszfunkcionális, ha a szüleim rendelkeztek volna elegendő kulturális előrelátással ahhoz, hogy legalább egy nyugati keresztnevet is attribuáljanak nekem. Olyat, amely – még ha nem is illeszkedne teljes mértékben a fenotípusomhoz vagy az etnikai hátteremhez – az átlagos európai percepció számára legalább könnyebben feldolgozható volna. Így talán nem kellene átlagosan havonta három különböző személynek elmagyaráznom, mit jelent a nevem és miért adtak a szüleim egy olyan nevet, amely szó szerint „hatodik gyermeket” jelent, miközben egyetlen testvérem sincs.
A név és a családi közeg hirtelen megváltozása jelentős terhet róhat egy még formálódó személyiségre. Meggyőződésem, hogy az efféle radikális változások akár bizonyos személyiségbeli torzulásokhoz is vezethetnek. Gondolok itt például Daphné erőteljes megfelelési kényszerére és olykor már-már szervilis udvariasságára, amely időről időre igen látványosan megnyilvánul. Tulajdonképpen már az is meglepő, hogy néhány finoman szólva is nehezen jusztifikálható cselekedetem kapcsán – például amikor a Maríával történteket tárgyaltuk meg – rendkívül visszafogott, szinte teljesen indulatmentes reakciót kaptam tőle.
Amikor megköszöni mindazt, amit tettem, nem teljesen evidens számomra, hogy pontosan mely cselekedetemre referál. Végső soron tulajdonképpen megfenyegettem azzal, hogy amennyiben nem hajlandó egy bizonyos időintervallumon belül verbalizálni a problémáját, kénytelen leszek professzionális segítséghez delegálni az ügyet. Ennek még akkor sincs feltétlenül köszönnivaló dimenziója, ha egyébként jóindulat – sőt bizonyos fokú paternalista gondoskodás – vezérelt. Ennek ellenére azért fogadva a köszönetet,meghajtom a fejem. Szeretném, ha bízna bennem, ellenben megértem, ha ez nehezére esik, enélkül azonban nem tudok hatékonyabban dolgozni vele és, hogy őszinte legyek, kezd hiányozni az a Daphné, aki önmaga volt, mosolygott és eljött velem arra a rettenetes, borzalmas helyre teázni vagy éppen segített átültetni vagy téliesíteni a növényeimet, miközben minden olyan szavam értette, amire bárki más legalább háromszor kérdezett volna vissza. Úgy gondolom, hogy ebben a jólnevelt, kedves és intelligens kisasszonyban rejlik valami egészen fantasztikus és cseppet sem szeretném, hogy ez kivesszen belőle, vagy éppen teljesen elveszítse önmagát.
Egy ideig csupán némán figyelem a mozdulatait: a repetitív gesztusokat, a sötét és komor színhasználatot, valamint azt, ahogyan az ecsetet tartja a kezében, miközben beszél. Valószínűleg végig csendben kellene maradnom, mégis megemlítem, hogy korábban magam is küzdöttem pánikrohamokkal. Annak ellenére teszem ezt, hogy azon a szörnyű estén neki személyesen is alkalma nyílt közelről megfigyelni egyet. Mégis meglep, hogy reagál.
Nem is maga a reakció ténye, hanem annak modalitása.
Hagyom, hogy megfogja a kezem, képtelen vagyok ebben a pillanatban a szemébe nézni, így azt a trükköt használom, amit ilyen esetekre tartogatok. A szemöldökei közötti részre fókuszálok, amitől neki úgy tűnhet, visszanézek rá, én pedig elkerülöm, hogy rémesen érezzem magam a szemkontaktus és az emlékeim elegyétől.
Már nem igazán emlékszem egy alkalomra, olyan, mintha az összes pánikroham, izoláció-és tehetetlenségélmény összemosódna, egyedül az ütlegeket tudom elkülöníteni, azokról tudom, hogy mikor és miként történtek, de a rohamok már régiek. Kivéve persze a halloweeni esetet, amit azóta is rettenetesen szégyellek. Ha nem lettem volna olyan gyenge mentálisan, ha nem hagytam volna el a maszkot vagy nem tartottam volna olyan irreális mértékig apám megtorlásától, talán soha nem mentem volna vissza abba szétesőben lévő kalyibába, amit Szellemszállásnak gúnyolnak, és Daphnét sem vittem volna magammal. Mennyi felesleges rémülettől és traumától megkíméltem volna!
-Nem számít-rázom meg a fejem egy alig érzékelhető mozdulattal, de szerencsére nem folytatom a mondatot, bizonyára azt mondanám, hogy ilyen esetekben mindenki egyedül van, de ez a szó szoros értelmében nem igaz. Én ugyanis nem maradtam egyedül a pánikroham okozta nehézségekkel, méghozzá Daphné kedvessége miatt.
Kérdésére viszont gondterhelten sóhajtok, ezúttal azt hiszem nem tudok és nem is kellene kibújnom a válaszadás terhe alól, hiszen, ha elvárom tőle, hogy őszinte legyen velem, talán illene nekem is annak lennem. Enélkül csupán vizet prédikálok és bort iszok, ami már a katolicizmus esetében is elég visszásnak számít, nem hogy az én szorult helyzetemben.
-Igazából nem is feltétlenül velem történt több, eleinte inkább körülöttem-kezdek bele, miközben igyekszem érthető és kevéssé sokkoló formába önteni a szavaimat, és számomra is meglepő módon nem érzek rá késztetést, hogy elhúzzam a kezem, így hagyom, hogy Daphné fogja, éppen azt a kezet, ami nem volt hajlandó működni azon az estén.
-Az alaphelyzetben én voltam az egyetlen mobilis személy. A többiek vagy eszméletlen állapotban voltak, vagy ideiglenes cselekvésképtelenségben szenvedtek. Barbon fizikailag meg volt kötözve, a másik japán fiúnál pedig súlyos sebláz alakult ki. Tuffin kisasszony eközben a termen kívül tartózkodott. A csoporthallucinációban megjelentek még mindenféle arctalan ápolónők, akik ahelyett, hogy bármiben is segédkeztek volna, csupán rám hárítottak mindenféle munkát és állandó jelleggel azzal traktáltak, hogy mindenkin kötelező jelleggel nekem kell segítenem. Én megpróbáltam, eloldoztam Barbont, beengedtem Anne-Rose-t, de utána valami likvidált, mintha megsértettem volna a rendszer implicit szabályait és kiállítottak volna a „játékból”-itt megállok egy percre,A következő emlékek már inkább szenzoros fragmentumok: fájdalom, vér, dezorientáció és az emlék, hogy nem tudok segíteni senkin. Sem másokon, sem magamon, csupán holtsúly vagyok, körülöttem pedig valósággal elszabadul a pokol.
-Meglehetősen kétségbeejtő jelenet volt, Barbon igyekezett segíteni azzal, hogy valami azonosítatlan bájitalt próbált leerőltetni a torkomon, hogy genuin módon fogalmazzak, nem voltam benne biztos, hogy túlélhetem.
Ezutóbbit megpróbálom úgy kijelenteni, mintha nem éppen azon dolgoztam volna, hogy megszabaduljak az engem sújtó fájdalomtól és szégyentől, és ne is feltétlen éljem túl, ezen részét a történetnek jobb, ha jótékony homály fedi, én pedig igyekszem inkább azzal foglalkozni, ami Daphnéval történt.
Színt vált, én pedig egyelőre ennek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, de aztán egy az enyémhez hasonló, vagy még rosszabb tehetetlenségélményről számol be, ami érezhetően megrázta, így kis gondolkodás után a fizikai érintéshez fordulok, mint komfortelem. Mosolya pedig arra enged következtetni, hogy működik, képes valamennyire kizökkenteni a kellemetlen lelkiállapotból és kissé megnyugtatni, amit sikernek könyvelek el, így nem is szüntetem meg a kontaktust.
-Kérlek…-szakítom meg egy másodpercre, mert akármennyire is az érdekel, ami vele történt, mégis feltűnik, hogy ezekszerint az ő hallucinációjában is volt jelen egyfajta központi irányító alak- mit értesz alak alatt? Hasonlított bármire vagy bárkire? Antropomorfnak tetszett?
Hamarosan azonban meg is bánom, hogy iterruptáltam, és újra csak arra fókuszálok, ami vele történt, hiszen kettőnk infernális élménye azért némileg összecseng, még ha másként is manifesztálódott, hiszen úgy tűnik, a felelősségérzetünkre igyekeztek hatni és nem is akármilyen módszerekkel.
-Vegyél kérlek egy nagy levegőt és fújd ki lassan-instruálom, mielőtt teljesen elvesztené a kontrollt. Aggasztó, amit látok rajta, hogy ennyire kényszeresen mindenért és mindenkiért kész lenne felelősséget vállalni, holott, ahogy most én látom, meglehetősen kevés helyzetben volt lehetősége önállóan döntést hozni élete során.
-Nem gondolom, hogy a velünk történt dolgoknak volt más értelme, leszámítva a pánikkeltést és traumaokozást, nem tudtál volna olyat mondani, aminek hatására ez az infernális érzékcsalódás végetér-szorítom meg a vállát egy gyengéd mozdulattal, mielőtt elengedném- azt pedig őszintén nem hiszem, hogy bármi szörnyűt tettél volna bárkivel is.
Látom, hogy az emlékek megviselik, hogy milyen erővel is szorít rá a rajztömbre, minek hatására nem teszek mást, csak csendben igyekszem lefejteni a kezét róla. Nem korholom, nem szólok rá, úgyis tudom, hogy felesleges lenne. Esetemben is redundáns volt minden szó, amikor éjszakákon át igyekeztem büntetni magam azért, mert apám legyőzött, mikor addig gyakoroltam, ameddig a bokken véresre nem dörzsölte a kezem. Megfogom a kezét és megszemlélem a sebeket, közben pedig igyekszem egyenletesen lélegezni, hátha felveszi a ritmusomat, a kérdésétől ellenben egy másodpercig levegőt sem kapok megfelelően.
Gondolkodom, hogy mit lenne illendő vagy célszerű válaszolnom, míg előveszem a pálcám, és egy egyszerű varázslattal összezárom a kezén keletkezett sebet, de végül tőlem egészen meglepő módon megint az őszinteséget választom.
-Természetesen, sőt, azt kell mondjam, hogy volt is olyan, mikor bántottam másokat-ismerem be, pedig még nem is igazán tudom, hogy miért kíváncsi épp erre.
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 03. 22. - 20:14:26
maybe i lied, when i said i was okay
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 04. 11. - 10:34:16
Where do we go when the river's running slow?
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://i.pinimg.com/1200x/c1/0b/be/c10bbec234926b29486770354f4f6ff3.jpg)
Daphné d'Aboville kisasszony, november
TW: traumák és vér említése, Freud és Jung tanainak sarkított használata
Őszintén szólva, egyáltalán nem állt szándékomban a saját halloweeni tortúrám részleteibe bocsátkozni – különösen nem a faktuális történések szintjén, és végképp nem egy olyan pszichésen labilis állapotban lévő személy jelenlétében, mint amilyennek éppen Daphné mondható. Mindazonáltal bármennyire is igyekszem retorikailag kontrollálni a diskurzust, valamiképp mégis dekonspirálódom előtte, amikor rámutat arra, hogy a narratívám tónusa és struktúrája disszonáns azzal, ami tőlem konvencionálisan elvárható volna. A problémát csupán az jelenti, hogy ezt az észrevételt képtelen adekvát módon verbalizálni, így végül egyfajta amorf „megérzésre” hivatkozik. Jómagam, mint az empirikus verifikáció elkötelezett híve, kifejezetten szkeptikusan viszonyulok az efféle intuitív konstrukciókhoz. A megérzés és a jóslás – minden romantizált percepció ellenére – leginkább egy prelogikus, faktuális alapoktól megfosztott hipotézisgyártási mechanizmus, amelynek episztemológiai értéke erősen megkérdőjelezhető. Nem a sors útjai kifürkészhetetlenek, hanem az emberi kogníció hajlamos kaotikus mintázatokat konstruálni ott is, ahol valójában nincs strukturális koherencia. Daphné intuíciói pedig -sajnálatos módon - jelen esetben nem szolgálják az analitikus előrehaladást.
Fejemet enyhe hitetlenkedéssel fordítom el, majd visszapillantok rá, noha tisztában vagyok vele, hogy egy logikailag koherens explanációt aligha várhatok. Tényleg másként viselkednék? A banális kérdéseken - mi történt, milyen mechanizmusok által, milyen kauzális láncolat mentén és miért épp velünk -túlhaladva eddig úgy véltem, intellektuálisan pazarló volna további mentális erőforrásokat invesztálni az események felgöngyölítésébe. Azonban Daphné mentális állapotának látványos romlása arra késztet, hogy legalább minimális önreflexiót gyakoroljak, még ha ennek eredményeit nem is kívánom teljes transzparenciával exponálni előtte. Az ő traumája a családja, amit illetően még ha nem is tudok minden fragmentumról, azért képes vagyok felfogni, hogy a családtól való elszakítás, az identitás újrakalibrálása, a környezeti kontinuitás megszakadása: mindezek egy fejlődésben lévő idegrendszer számára kifejezetten destruktív hatásúak A gyermeki elme ilyenkor adaptív elhárító mechanizmusokhoz folyamodik – elfojtás, disszociáció, emlékkonszolidáció torzulása –, ám ezek hosszú távon instabil egyensúlyhoz vezetnek. Úgy tűnik, Daphné pszichéje most érte el azt a kritikus küszöböt, ahol ezek a mechanizmusok már nem képesek fenntartani a homeosztázist, és bizonyos tartalmak kontrollálatlanul a felszínre törnek.
Véleményem szerint az én traumáim egészen eltörpülnek azok mellett, amiket Daphnénak kellett elszenvednie az élete már egy meglepően korai szakaszában. Vajon jobban kedvelném a szüleimet, ha elszakítottak volna tőlük? Egyáltalán vágynék a társaságukra vagy fel kívánnám velük venni a kapcsolatot, hogy megtudhassam, hogy az apám tulajdonképpen egy tirannosz, anyám pedig minden bizonnyal csak és kizárólag azért van az oldalán, mert nincs más választása?
-Érdekes gondolat -válaszolom és úgy döntök, hogy nem érdemes további kérdésekkel megzavarni, ezt a megmagyarázhatatlan megérzést illetően, mert nem kifejezetten visz előre, így egy másodpercre visszasüppedek a saját elmélkedésembe.
Mivel mindez nem velem történik, ezért ezekre a kérdésekre sosem fogom megtalálni a válaszokat, most sokkal inkább az a feladatom, hogy Daphnénak igyekezzem feltenni a megfelelő kérdéseket, azokat, amelyek vissza tudják vinni önmagához, vagy ahhoz, akit jelenleg önmagának gondol.
Hosszasan figyelem a mozdulatait: a repetitív ecsetkezelést, a kromatikus választásait, a gesztusok finom tremorát. Valószínűleg hagynom kellene, hogy spontán módon artikulálja a gondolatait, mégis úgy vélem, hogy a reciprok megnyílás – egyfajta kontrollált önfeltárás – facilitálhatja a terápiás folyamatot, így nem húzom el a kezem. Végül mégis bagatellnek minősítem azt, ami velem történt, mert némi agresszió és bezártság, nos, magabiztosan mondhatom, hogy semmi ahhoz képest, amit mások kénytelenek átvészelni.
-Ez igazán kedves tőled, de talán felesleges olyan kicsinységekről beszélni, amik velem estek meg-terelem el a témát. Ezek az élmények - a fizikai fenyítés, az izoláció, a kontrollvesztés - nyilvánvalóan hozzájárultak bizonyos viselkedési és affektív mintázataim kialakulásához. Nem állítom, hogy kizárólag ezek determinálták a neuropszichológiai profilomat, de aligha tekinthetők irrelevánsnak. Elképzelhető, hogy megfelelő környezeti kondicionálás hiányában mentes lennék bizonyos parafíliáktól, illetve attól a sajátos jelenségtől, hogy a fájdalmat nem pusztán tolerálom, hanem bizonyos kontextusokban kifejezetten… értékelem.
Visszagondolok arra az éjszakára, amit María társaságában töltöttem, és akaratlanul is az jut eszembe, hogy szégyelleném kifejezetten azt kérni valaki olyantól, mint Daphné, hogy okozzon nekem fájdalmat, véres, hosszan gyógyuló sebeket, hogy bántson úgy igazán. Milyen szerencse, hogy köztünk minden bizonnyal sosem lesz adekvát egy ilyen jellegű kérés, hiszen ő leginkább barátkozni igyekszik velem, én pedig hasonlóan teszek, most pedig, mint terapeuta, vagyok jelen mellette egy határozottan nehéz időszakban.
Ezen gondolatokból adódóan kissé talán el is kalandozok, így szinte letaglóz, hogy megölel. A fizikai kontaktus számomra nem megszokott interakciós forma, így az élmény temporális percepciója torzul: egyszerre tűnik efemernek és indokolatlanul elnyújtottnak. Az érzékelésem beszűkül – nem a hangját hallom, hanem a szívverésének ritmusát detektálom, a hajának illata dominálja a szenzoros teret. Mire kognitívan feldolgoznám a helyzetet, már véget is ér. Bizonyára rettenetes terapeuta lennék, mivel nem illene hagynom, hogy a „betegem” megöleljen, illetve nem kellene neki arról ömlengenem, hogy miként pusztultam kishíján el egy a fikció és realitás határmezsgyéjén elhelyezkedő teremben. Legalább azt kihagyom, hogy megfordult a fejemben seppukut elkövetni, mikor már egyáltalán nem láttam kiutat a kialakult helyzetből, ugyanis az bizonyára nem lenne pozitív példa.
-Túl-bólintok-szerencsére mindannyian túléltük, senkinek nem esett semmi tartósabb baja, leszámítva azt a szerencsétlent, aki, ha jól hallottam, majd egy hétig feküdt egy olyan végtag miatt, aminek felét már korábban elveszítette. Sajátos eset.
Természetesen örülök, hogy bármi is történt a karommal, még szerves része a testemnek, illetve annak is, hogy Daphnénak nem esett a fizikai értelemben vett bántódása, bár sajnálatos módon mindezt nem mondhatjuk el a pszichéjéről, ami borzalmasan megsérült. Talán most, talán előtte, de ez mindenképpen katalizált néhány benne zajló bonyolult lelki folyamatot. Éppen ezért találom végtelenül önzetlen és kedves tettnek, hogy még engem igyekszik nyugtatni.
-Nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy mégis valami rosszat tettem-engedek teret a gondolatnak, miközben a rajzára pillantok. Annyi pontja volt annak az estének, ahol hozhattam volna sokkalta jobb döntést és mégsem tettem. A keverék, a túl nagy dózisú hallucinogén, hogy egyáltalán megjelentünk a Szellemszálláson, a pánikreakcióm és végül a maszk. Megtehettem volna, hogy kimaradok ebből az egészből és talán akkor Daphnénak is lett volna lehetősége távol maradni.
-Ott kellett volna hagynom a maszkot-sóhajtok gondterhelten, de akkor olyan borzalmasan fontos részletnek tűnt, annak ellenére, hogy képes voltam egy ilyen jellegű eseményen megjelenni egy értékes családi ereklyével, ami eleve óriási botorságnak tűnik - ha nem forszíroztam volna, hogy menjünk vissza érte, vagy legalább ragaszkodtam volna hozzá, hogy odakint várj meg… Talán nekem igenis részem volt ebben, azáltal, hogy akármely alkalommal két út között kellett választanom, mindig a rosszra léptem.
Nehéz mindezt bevallani, főleg mivel elképzelhető, hogy a lány számára redundáns ez az információhalmaz, talán segít neki, hogy ne önmagát hibáztassa, hanem esetleg engem. Nélkülem bizonyára nem esett volna semmi baja, de én ragaszkodtam hozzá, állandó jelleggel szóval tartottam, el sem tudom képzelni, hogyan tudott egyáltalán elviselni!
Aztán elengedi a kezem, én pedig pótcselekvésként rendezgetem az ingemet, miközben a titokzatos alakról kérdezem. Rettentően zavar, hogy nem tudom, ki vagy éppen mi lehetett az, ahogyan az is, hogy fogalmam sincs, hogy honnan érkezett vagy mi volt a célja. Idegesítettek az „ápolónők”, éppen ezért igyekeztem a legjobb tudomásom szerint ignorálni azt, amit mondtak, de elképzelhető, hogy ez is egy rossz döntés volt, és igenis szóba kellett volna velük ereszkednem. Akkor talán többet tudnék most mondani és nemcsak feleslegesen kavarnám fel ezen emlékeket újra és újra Daphnéban, akit most arra szólítok fel, hogy lélegezzen úgy, ahogyan én teszem. Várok, hogy sikerüljön legalább minimálisan megnyugodnia, és csak akkor vonom le a konzekvenciámat.
-Tehát a közös nevező, az arctalanság, éppen emiatt nem gondolom, hogy humán jellege lenne. Illetve a teljességgel indokolatlan tudás mindőnkről, mintha egyfajta kollektív tudat volna, egy adaptív, szerepalapú manifesztáció, amely különböző formákat vesz fel a pszichés vulnerabilitásaink függvényében. Ha jól vélem értelmezni, nálatok facilitátor szerepben jelent meg, nálunk inkább antagonisztikus, destabilizáló funkciót töltött be. Barbon például azt hitte, hogy ártani akarok neki, holott évek óta ismer és nyilvánvalóan tudja, hogy nem tennék ilyet-engedem meg magamnak, hogy kicsit hangosan gondolkodjak, most, hogy Daphné lélegzetének ritmusa sokkal regularizáltabbnak tűnik – nálatok egy férfi, nálunk több nő. Több entitás versus egyetlen figura. Inkonzisztens, mégis strukturált. Frusztrálóan kevés adat áll rendelkezésünkre. Egyszerűen nem látom összeállni a részleteket!
Ha már ezt a furcsa entitást nincs lehetőségem, legalább Daphnét igyekszem a felfogóképességem határain belül megérteni. Kérdésére csendesen bólintok, szép és hasznos dolog a genuinitás, de nem szívesen beszélnék neki arról, hogy támadtam már meg másokat indokolt helyzetben vagy, hogy időnként azon gondolkodom, hogy miféle mozdulatsort kellene összeállítsak azon célra, hogy minél előbb és tisztábban szakítsam el a saját apám fejét a nyakától. Erre most semmi szükség.
Aggaszt, amiről beszél, ahogy minderről beszél, mert ismerve annyira, amennyire lehetőségem van ismerni, képtelennek tartom arra, hogy akár csak a légynek is ártson, ellenben ma is számtalan alkalommal ártott magának, még ha véletlennek és jelentéktelennek tűntek ezek a tettek.
A könnyek megijesztenek, az izmaim reflexszerűen feszülnek meg, mert nincs beépített protokollom az efféle helyzetek kezelésére. Freud ugyan katartikus felszabadulásként írna le egy ilyen eseményt, de a gyakorlatban ez meglehetősen… kaotikusnak érzem.
-Sírj nyugodtan-térek vissza ahhoz, ami már bevált, és óvatos mozdulatokkal kezdem simogatni ezúttal a hátát -megértem, hogy túlterheltek a történtek, ugyanakkor az autoagresszív viselkedésformák nem tekinthetők adaptív megküzdési stratégiának. Tudom, hogy a fájdalom elveszi a fókuszt, de talán más tevékenységekben kellene felszabadítanod ezeket a felgyülemlett negatív energiákat.
Fejemet enyhe hitetlenkedéssel fordítom el, majd visszapillantok rá, noha tisztában vagyok vele, hogy egy logikailag koherens explanációt aligha várhatok. Tényleg másként viselkednék? A banális kérdéseken - mi történt, milyen mechanizmusok által, milyen kauzális láncolat mentén és miért épp velünk -túlhaladva eddig úgy véltem, intellektuálisan pazarló volna további mentális erőforrásokat invesztálni az események felgöngyölítésébe. Azonban Daphné mentális állapotának látványos romlása arra késztet, hogy legalább minimális önreflexiót gyakoroljak, még ha ennek eredményeit nem is kívánom teljes transzparenciával exponálni előtte. Az ő traumája a családja, amit illetően még ha nem is tudok minden fragmentumról, azért képes vagyok felfogni, hogy a családtól való elszakítás, az identitás újrakalibrálása, a környezeti kontinuitás megszakadása: mindezek egy fejlődésben lévő idegrendszer számára kifejezetten destruktív hatásúak A gyermeki elme ilyenkor adaptív elhárító mechanizmusokhoz folyamodik – elfojtás, disszociáció, emlékkonszolidáció torzulása –, ám ezek hosszú távon instabil egyensúlyhoz vezetnek. Úgy tűnik, Daphné pszichéje most érte el azt a kritikus küszöböt, ahol ezek a mechanizmusok már nem képesek fenntartani a homeosztázist, és bizonyos tartalmak kontrollálatlanul a felszínre törnek.
Véleményem szerint az én traumáim egészen eltörpülnek azok mellett, amiket Daphnénak kellett elszenvednie az élete már egy meglepően korai szakaszában. Vajon jobban kedvelném a szüleimet, ha elszakítottak volna tőlük? Egyáltalán vágynék a társaságukra vagy fel kívánnám velük venni a kapcsolatot, hogy megtudhassam, hogy az apám tulajdonképpen egy tirannosz, anyám pedig minden bizonnyal csak és kizárólag azért van az oldalán, mert nincs más választása?
-Érdekes gondolat -válaszolom és úgy döntök, hogy nem érdemes további kérdésekkel megzavarni, ezt a megmagyarázhatatlan megérzést illetően, mert nem kifejezetten visz előre, így egy másodpercre visszasüppedek a saját elmélkedésembe.
Mivel mindez nem velem történik, ezért ezekre a kérdésekre sosem fogom megtalálni a válaszokat, most sokkal inkább az a feladatom, hogy Daphnénak igyekezzem feltenni a megfelelő kérdéseket, azokat, amelyek vissza tudják vinni önmagához, vagy ahhoz, akit jelenleg önmagának gondol.
Hosszasan figyelem a mozdulatait: a repetitív ecsetkezelést, a kromatikus választásait, a gesztusok finom tremorát. Valószínűleg hagynom kellene, hogy spontán módon artikulálja a gondolatait, mégis úgy vélem, hogy a reciprok megnyílás – egyfajta kontrollált önfeltárás – facilitálhatja a terápiás folyamatot, így nem húzom el a kezem. Végül mégis bagatellnek minősítem azt, ami velem történt, mert némi agresszió és bezártság, nos, magabiztosan mondhatom, hogy semmi ahhoz képest, amit mások kénytelenek átvészelni.
-Ez igazán kedves tőled, de talán felesleges olyan kicsinységekről beszélni, amik velem estek meg-terelem el a témát. Ezek az élmények - a fizikai fenyítés, az izoláció, a kontrollvesztés - nyilvánvalóan hozzájárultak bizonyos viselkedési és affektív mintázataim kialakulásához. Nem állítom, hogy kizárólag ezek determinálták a neuropszichológiai profilomat, de aligha tekinthetők irrelevánsnak. Elképzelhető, hogy megfelelő környezeti kondicionálás hiányában mentes lennék bizonyos parafíliáktól, illetve attól a sajátos jelenségtől, hogy a fájdalmat nem pusztán tolerálom, hanem bizonyos kontextusokban kifejezetten… értékelem.
Visszagondolok arra az éjszakára, amit María társaságában töltöttem, és akaratlanul is az jut eszembe, hogy szégyelleném kifejezetten azt kérni valaki olyantól, mint Daphné, hogy okozzon nekem fájdalmat, véres, hosszan gyógyuló sebeket, hogy bántson úgy igazán. Milyen szerencse, hogy köztünk minden bizonnyal sosem lesz adekvát egy ilyen jellegű kérés, hiszen ő leginkább barátkozni igyekszik velem, én pedig hasonlóan teszek, most pedig, mint terapeuta, vagyok jelen mellette egy határozottan nehéz időszakban.
Ezen gondolatokból adódóan kissé talán el is kalandozok, így szinte letaglóz, hogy megölel. A fizikai kontaktus számomra nem megszokott interakciós forma, így az élmény temporális percepciója torzul: egyszerre tűnik efemernek és indokolatlanul elnyújtottnak. Az érzékelésem beszűkül – nem a hangját hallom, hanem a szívverésének ritmusát detektálom, a hajának illata dominálja a szenzoros teret. Mire kognitívan feldolgoznám a helyzetet, már véget is ér. Bizonyára rettenetes terapeuta lennék, mivel nem illene hagynom, hogy a „betegem” megöleljen, illetve nem kellene neki arról ömlengenem, hogy miként pusztultam kishíján el egy a fikció és realitás határmezsgyéjén elhelyezkedő teremben. Legalább azt kihagyom, hogy megfordult a fejemben seppukut elkövetni, mikor már egyáltalán nem láttam kiutat a kialakult helyzetből, ugyanis az bizonyára nem lenne pozitív példa.
-Túl-bólintok-szerencsére mindannyian túléltük, senkinek nem esett semmi tartósabb baja, leszámítva azt a szerencsétlent, aki, ha jól hallottam, majd egy hétig feküdt egy olyan végtag miatt, aminek felét már korábban elveszítette. Sajátos eset.
Természetesen örülök, hogy bármi is történt a karommal, még szerves része a testemnek, illetve annak is, hogy Daphnénak nem esett a fizikai értelemben vett bántódása, bár sajnálatos módon mindezt nem mondhatjuk el a pszichéjéről, ami borzalmasan megsérült. Talán most, talán előtte, de ez mindenképpen katalizált néhány benne zajló bonyolult lelki folyamatot. Éppen ezért találom végtelenül önzetlen és kedves tettnek, hogy még engem igyekszik nyugtatni.
-Nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy mégis valami rosszat tettem-engedek teret a gondolatnak, miközben a rajzára pillantok. Annyi pontja volt annak az estének, ahol hozhattam volna sokkalta jobb döntést és mégsem tettem. A keverék, a túl nagy dózisú hallucinogén, hogy egyáltalán megjelentünk a Szellemszálláson, a pánikreakcióm és végül a maszk. Megtehettem volna, hogy kimaradok ebből az egészből és talán akkor Daphnénak is lett volna lehetősége távol maradni.
-Ott kellett volna hagynom a maszkot-sóhajtok gondterhelten, de akkor olyan borzalmasan fontos részletnek tűnt, annak ellenére, hogy képes voltam egy ilyen jellegű eseményen megjelenni egy értékes családi ereklyével, ami eleve óriási botorságnak tűnik - ha nem forszíroztam volna, hogy menjünk vissza érte, vagy legalább ragaszkodtam volna hozzá, hogy odakint várj meg… Talán nekem igenis részem volt ebben, azáltal, hogy akármely alkalommal két út között kellett választanom, mindig a rosszra léptem.
Nehéz mindezt bevallani, főleg mivel elképzelhető, hogy a lány számára redundáns ez az információhalmaz, talán segít neki, hogy ne önmagát hibáztassa, hanem esetleg engem. Nélkülem bizonyára nem esett volna semmi baja, de én ragaszkodtam hozzá, állandó jelleggel szóval tartottam, el sem tudom képzelni, hogyan tudott egyáltalán elviselni!
Aztán elengedi a kezem, én pedig pótcselekvésként rendezgetem az ingemet, miközben a titokzatos alakról kérdezem. Rettentően zavar, hogy nem tudom, ki vagy éppen mi lehetett az, ahogyan az is, hogy fogalmam sincs, hogy honnan érkezett vagy mi volt a célja. Idegesítettek az „ápolónők”, éppen ezért igyekeztem a legjobb tudomásom szerint ignorálni azt, amit mondtak, de elképzelhető, hogy ez is egy rossz döntés volt, és igenis szóba kellett volna velük ereszkednem. Akkor talán többet tudnék most mondani és nemcsak feleslegesen kavarnám fel ezen emlékeket újra és újra Daphnéban, akit most arra szólítok fel, hogy lélegezzen úgy, ahogyan én teszem. Várok, hogy sikerüljön legalább minimálisan megnyugodnia, és csak akkor vonom le a konzekvenciámat.
-Tehát a közös nevező, az arctalanság, éppen emiatt nem gondolom, hogy humán jellege lenne. Illetve a teljességgel indokolatlan tudás mindőnkről, mintha egyfajta kollektív tudat volna, egy adaptív, szerepalapú manifesztáció, amely különböző formákat vesz fel a pszichés vulnerabilitásaink függvényében. Ha jól vélem értelmezni, nálatok facilitátor szerepben jelent meg, nálunk inkább antagonisztikus, destabilizáló funkciót töltött be. Barbon például azt hitte, hogy ártani akarok neki, holott évek óta ismer és nyilvánvalóan tudja, hogy nem tennék ilyet-engedem meg magamnak, hogy kicsit hangosan gondolkodjak, most, hogy Daphné lélegzetének ritmusa sokkal regularizáltabbnak tűnik – nálatok egy férfi, nálunk több nő. Több entitás versus egyetlen figura. Inkonzisztens, mégis strukturált. Frusztrálóan kevés adat áll rendelkezésünkre. Egyszerűen nem látom összeállni a részleteket!
Ha már ezt a furcsa entitást nincs lehetőségem, legalább Daphnét igyekszem a felfogóképességem határain belül megérteni. Kérdésére csendesen bólintok, szép és hasznos dolog a genuinitás, de nem szívesen beszélnék neki arról, hogy támadtam már meg másokat indokolt helyzetben vagy, hogy időnként azon gondolkodom, hogy miféle mozdulatsort kellene összeállítsak azon célra, hogy minél előbb és tisztábban szakítsam el a saját apám fejét a nyakától. Erre most semmi szükség.
Aggaszt, amiről beszél, ahogy minderről beszél, mert ismerve annyira, amennyire lehetőségem van ismerni, képtelennek tartom arra, hogy akár csak a légynek is ártson, ellenben ma is számtalan alkalommal ártott magának, még ha véletlennek és jelentéktelennek tűntek ezek a tettek.
A könnyek megijesztenek, az izmaim reflexszerűen feszülnek meg, mert nincs beépített protokollom az efféle helyzetek kezelésére. Freud ugyan katartikus felszabadulásként írna le egy ilyen eseményt, de a gyakorlatban ez meglehetősen… kaotikusnak érzem.
-Sírj nyugodtan-térek vissza ahhoz, ami már bevált, és óvatos mozdulatokkal kezdem simogatni ezúttal a hátát -megértem, hogy túlterheltek a történtek, ugyanakkor az autoagresszív viselkedésformák nem tekinthetők adaptív megküzdési stratégiának. Tudom, hogy a fájdalom elveszi a fókuszt, de talán más tevékenységekben kellene felszabadítanod ezeket a felgyülemlett negatív energiákat.
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 04. 29. - 22:05:59
maybe i lied, when i said i was okay
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 05. 11. - 19:15:09
Where do we go when the river's running slow?
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://i.pinimg.com/1200x/c1/0b/be/c10bbec234926b29486770354f4f6ff3.jpg)
Daphné d'Aboville kisasszony, november
TW: traumák,vér és parafíliák említése,Freud és Jung tanainak sarkított használata
Kutatom a fejemben a megfelelő terminusokat, de Freud teóriái ezúttal sem bizonyulnak maradéktalanul adekvátnak a jelen szituáció interpretációjához. Freud hajlamos volt a pszichotrauma genezisét szinte minden esetben infantilis eredetű szexuális sérülésekre, korai pszichoszexuális aberrációkra vagy elfojtott ösztönkonfliktusokra visszavezetni, ami Daphné esetében szerencsére klinikailag és karakterológiailag sem tűnik valószínűnek. Jung ellenben jóval használhatóbb perspektívát kínál, mikor arról beszél, hogy a súlyos emocionális behatás következtében a személyiség bizonyos szegmensei regresszív módon visszahúzódhatnak a tudattalan rétegeibe, létrehozva valamiféle disszociatív fragmentációt. Ez már sokkal közelebb áll ahhoz, amit Daphnén megfigyelek. Mindez valószínűleg gyermekkorában mehetett végbe, akkortájt, amikor elszakadt a vérszerinti családjától és az ikerbátyjától.
Az ikrek közti kötődés neuropszichológiai és fejlődéslélektani aspektusairól is olvastam korábban,szintén az ő esete miatt, hiszen nekem nincs testvérem, sem pedig a családomban nem jellemző ez a típusú anomália. Kifejezetten érdekesnek találtam azt az elméletet, miszerint az ikrek között már prenatális állapotban kialakulhat egyfajta szimbiotikus kapcsolódás. Esetükben különösen érdekes, hogy bár nem éltek együtt,mégis megfigyelhető egyfajta komplementerdinamika. Fuentes extrovertált, impulzív, affektíven túltelített és időnként kifejezetten exhausztív, de mindenképpen erőteljes személyiség, míg Daphné csöndes,átgondolt, intelligens és finom, akár a nyári szellő, amely a virágok illatát szállítja a kertben.
Az egyéb családban -a lány esetében bármelyik családban- történt abúzus lehetőségét is elvetem. Amennyiben a d'Aboville-ek bármely tagja agresszív, negligáló vagy traumatizáló módon viselkedett volna vele, aligha beszélne róluk olyan affektív melegséggel és lojalitással, mint ahogyan teszi. Így tehát visszajutok az alapvető premisszához: a primer trauma valószínűleg maga a korai szeparáció volt. Ennek kapcsán, ha lazán kötve is, de már beszélhetünk Freud utólagosságáról – mely németül Nachträglichkeit –, milyen varázslatosan kemény és parancsoló nyelv ez , mivel a trauma újraemergált a halloweeni események révén, és véleményem szerint most volt képes valódi súlyt és megértést kapni, mivel Daphné már elég idős ahhoz, hogy ezt értelmezni tudja.
Természetesen Freud eredeti kontextusából - amely időnként már szinte patologikus megszállottsággal próbál minden jelenség mögött szexuális traumát találni - kénytelen vagyok kiragadni magát a mechanizmust,mivel egy jó szakember képes a már felfedezett jelenségeket újabb és újabb helyzetekben, más módszerekkel használni. Nem mintha, egyébiránt szakember lennék, ami az emberi pszichét illeti, magam csak egy herbalista vagyok, aki segíteni igyekszik egy barátján, hiszen barátok vagyunk. Daphné legalábbis korábban erre utalt.
Tulajdonképpen az egyetlen jó ebben az egészben-már ha elragadtathatom magam ilyen egyértelműen pozitív kifejezések használatára-, hogy legalább velem igyekszik megosztani ezeket a nehézségeket és traumákat, hiszen a pszichológia lényege valahol abban rejlik, hogy bizonyos dolgokat externalizálnunk kell ahhoz, hogy képesek legyünk feldolgozni őket. Ennek teljes tudatában vagyok, holott arról, ami velem történt, arról szinte sosem voltam képes beszélni.Daphné tud ugyan a mazochisztikus tendenciáimról - kénytelen voltam feltárni előtte ezt a patológiás preferenciát, máskülönben aligha értette volna meg a testemen található laceratiók, haematomák és hegesedő karmolásnyomok eredetét -, de ez még mindig csupán az etiológia volt. Az ok. Az ok még verbalizálható. Az okozat azonban… az már sokkal komplikáltabb Mindkét réteg megfelelően rémületes ahhoz, hogy egyikről se szívesen meséljek soha senkinek. María előtt felvállaltam, ő pedig részt vett az aberráns, önbántalmazó vágyaim megvalósításában, emiatt pedig tudtam, hogy nem árulná el senkinek, ellenkező esetben azt is kénytelen lenne megosztani másokkal, hogy ebben tettleg segített engem. Ugyanakkor most úgy érzem, talán az is segít, ha megosztok valamit Daphnéval -tudatában annak, hogy sosem beszélne róla senki másnak- talán éppen ezért ölel meg. Szerencsétlenségemre nem vagyok képes elrejteni a meglepettségem ezen tett hatására.
Furcsák számomra az érintései, olyan finomak, szinte alig érezhetőek, de mégis jelen vannak. Megölel, fogja a kezem, és az ujjának érintése a kézfejemen, mind oly természetellenesnek tűnik számomra. Nem vagyok hozzászokva az ilyen típusú érintkezéshez. Mindez számomra legtöbbször vagy agressziót vagy szexuális aktust jelentett, esetleg azok komplikált keverékét, most mégis elviselem. Kizárólag azért, mert Daphnéról van szó, és erről nem is vagyok hajlandó többet gondolkozni, mert még a végén kénytelen lennék oda kilyukadni, hogy jelenleg nem tartom borzalmasan kellemetlennek az érintését, a szavait ellenben határozottan porhintésnek gondolom, még ha tudatában is vagyok annak, hogy a teóriám nem feltétlenül helyes.
-Sem Élodie, sem pedig Miguel nem került abba a helyzetbe, amibe mi kényszerültünk, és ez nem lehet véletlen-rázom meg a fejem, bár a történtek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy gyanúsan sok ember volt párhuzamosan rosszkor, már-már hihetetlenül rossz helyen ahhoz, hogy ez az esemény ebben a formában bekövetkezhessen. Mindegyikükkel nyilvánvalóan nem lehettem én ott, néhányukat még csak nem is láttam, futólag sem.
-Miattam?-kérdezem, ez a kijelentés ugyanis összezavar.Ez a kijelentés valóban konfúziót generál bennem. Vagy az asztal alatt próbáltam regulálni a saját pánikreakciómat, vagy redundáns információkkal terheltem a környezetemet, vagy egyszerűen jelen sem voltam. Miféle terápiás értéke lehetett volna bárminek, amit tettem?
Rózsaillat? Ez is meglehetősen szokatlan, mire utalhat a rózsaillat? Normális esetben rózsára, de itt..,?
Szenzoros horgonyzás. Kifejezetten intelligens technika. Az olfaktorikus ingerületátvitel rendkívül szoros kapcsolatban áll a limbikus rendszerrel és a memóriakonszolidációért felelős hippocampalis struktúrákkal, emiatt az illatok sokkal közvetlenebbül képesek emocionális állapotokat aktiválni, mint a verbális stimulusok. Ezzel magam is próbálkoztam a kis csoportulásunk esetében, bár nem tűnt úgy, mintha különösebben hallgattak volna rám. Kettő egymással vitázott, egy detonált, egy számomra érthetetlen okokból vadászó pumaként vetette rá magát a függönyre, s ejtette el. Az egyetlen reményem a mélységesen megrémisztett -megjegyzem jogosan- Anne-Rose kisasszony lett volna. Minden esetre a pusztába kiáltott redundáns szózatnak tetszett minden, amit a mentális horgonyzásról mondtam nekik. Nyilvánvalóan nem állítom, hogy meggátolhattam volna a katasztrófát, de talán valamivel késleltethettem volna azt.
-Grounding technika-bólintok elismerően-kifejezetten adekvát autonóm idegrendszeri regulációs módszer.
Persze azonnal felmerül bennem az asszociatív kontamináció veszélye is. Az ilyen horgonyok idővel könnyedén összekapcsolódhatnak magával a traumával, és akkor az eredetileg megnyugtató stimulus később triggerként kezd funkcionálni. Remélem, Daphné esetében nem alakult ki ilyen negatív átstrukturálódás.
Tovább figyelem, ahogy és amit fest, a szavaiban is lelek fel logikát. Természetesen magam is kifejezetten valószínűnek találom, hogy sosem kapunk válaszokat ezekre a kérdésekre, csupán felháborítónak tartom azt, hogy egy ilyen esemény megtörténik több külföldi és hazai diákkal, közöttük nem is egy, hanem mindjárt három bajnokkal, és a vezetőség nem foglal állást az esetet illetően. Világos számomra, hogy valószínűleg ők sem tudnak többet a miértekről, mint jómagunk, de ezt mégsem mondanám kifejezetten felelősségteljes viselkedésnek. A Roxfort többszörösen megbukott a szememben, a védelmi intézkedéseik nívótlanok, a riportereik felháborítóan viselkednek, a kastélyuk pedig rendkívül zord és kellemetlen hely, ennél többet nem is áll módomban gondolni róla.
A mumussal kapcsolatos idea egészen erős, de nem minden esetben felel meg a valóságnak, kivéve persze bizonyos elszigetelt eseteket, mint például Daphnét. Biccentek és néhány másodpercig fontolgatom magamban, hogy szeretnék-e ezzel a specifikus témával kapcsolatosan többet elárulni vagy sem, végül az előbbi mellett döntök.
-Nem kifejezetten-húzom el a számat, ami azt illeti borzalmasan zavar ez a rendszertelenség a kastély táján, mintha soha semminek sem lenne kifejezetten értelme- az én mumusom az apám harci öltözetben, kardokkal felszerelkezve. Elképzelhetőnek tartom, hogy az entitás megpróbálta dekódolni a személyes félelmeinket, de a folyamat több ponton is hibásnak bizonyult. Mintha valaki emberi pszichére optimalizált algoritmust próbált volna futtatni egy sérült neurológiai adathalmazon.
Újabb redundáns ötletek, kis esélyt látok rá, hogy valaha is felderítsem az igaszságot és ez határozottan frusztrál, nemkülönben az, hogy Daphnét ily keservesen látom sírni. A művészetterápia nem bizonyult sikeresnek, én pedig keresem a következő nagy ötletet, miközben simogatom a hátát és hagyok neki egy kis időt, hogy ily módon szabaduljon fel a megélt stressz alól.
-Nem tudom, próbáltál-e már meditálni. A zen tradíciókban gyakran alkalmaznak repetitív természeti auditív stimulusokat a vegetatív idegrendszer hiperaktivitásának csökkentésére. Az eső például rendkívül stabil ritmikai mintázatot biztosít az agy számára-mondom, miközben kézbeveszem a pálcámat és igyekszem arra összpontosítani, amit mesterem tanított nekem a meditációval kapcsolatban, szabad kezemmel pedig távolabb helyezem a papírt, amire eddig dolgozott.
-Kérlek csukd be a szemed és helyezkedj el kényelmesen -utasítom és közben gyorsan elvégzem a megfelelő bűbájokat, kezdve egy Leperex-szel, hogy még véletlenül se fázzon meg egyikünk sem az úgynevezett kezelés miatt. -Nubilus Polus!
Először a petrichor érkezik meg, a nedves föld ásványos aromája, amelyet a csapadék által felszabadított geozmin molekulák idéznek elő. Hűvös légáramlat rezegteti meg a növények leveleit, majd fokozatosan kialakul az eső repetitív akusztikai mintázata. A vízcseppek tompa percusszív hangokkal verik a leveleket, az üveget és a kövezetet, miközben a helyiséget lassan telíti a nedves vegetáció klorofillal, mohával és humusszal kevert aromakomplexuma. A páratartalom emelkedése szinte azonnal érzékelhető a bőrön, a levegő sűrűbbé és nehezebbé válik, mint valamiféle láthatatlan fiziológiai takaró.
Távoli mennydörgés rezonál végig a falakon mély infrahangszerű vibrációval, amelyet az ember nemcsak hall, hanem szinte a sternum mögött is érez.
-Koncentrálj az auditív ingerekre és a testi percepcióidra.Ha úgy érzed jobbnak, beszélhetsz ezekről nekem-mondom, és én is behunyom a szemem. Gyermekkoromban mindig könnyebben tudtam meditatív állapotba kerülni valódi zivatarban. Az esőnek van valami különös neuropszichológiai hatása, de Daphnét nem kívánom kitenni mindennek, hiszen nem tartom valószínűnek, hogy kifejezetten sok embernek lenne kellemes tapasztalás bőrig ázni egy mágikusan létrehozott zivatarban.
Az ikrek közti kötődés neuropszichológiai és fejlődéslélektani aspektusairól is olvastam korábban,szintén az ő esete miatt, hiszen nekem nincs testvérem, sem pedig a családomban nem jellemző ez a típusú anomália. Kifejezetten érdekesnek találtam azt az elméletet, miszerint az ikrek között már prenatális állapotban kialakulhat egyfajta szimbiotikus kapcsolódás. Esetükben különösen érdekes, hogy bár nem éltek együtt,mégis megfigyelhető egyfajta komplementerdinamika. Fuentes extrovertált, impulzív, affektíven túltelített és időnként kifejezetten exhausztív, de mindenképpen erőteljes személyiség, míg Daphné csöndes,átgondolt, intelligens és finom, akár a nyári szellő, amely a virágok illatát szállítja a kertben.
Az egyéb családban -a lány esetében bármelyik családban- történt abúzus lehetőségét is elvetem. Amennyiben a d'Aboville-ek bármely tagja agresszív, negligáló vagy traumatizáló módon viselkedett volna vele, aligha beszélne róluk olyan affektív melegséggel és lojalitással, mint ahogyan teszi. Így tehát visszajutok az alapvető premisszához: a primer trauma valószínűleg maga a korai szeparáció volt. Ennek kapcsán, ha lazán kötve is, de már beszélhetünk Freud utólagosságáról – mely németül Nachträglichkeit –, milyen varázslatosan kemény és parancsoló nyelv ez , mivel a trauma újraemergált a halloweeni események révén, és véleményem szerint most volt képes valódi súlyt és megértést kapni, mivel Daphné már elég idős ahhoz, hogy ezt értelmezni tudja.
Természetesen Freud eredeti kontextusából - amely időnként már szinte patologikus megszállottsággal próbál minden jelenség mögött szexuális traumát találni - kénytelen vagyok kiragadni magát a mechanizmust,mivel egy jó szakember képes a már felfedezett jelenségeket újabb és újabb helyzetekben, más módszerekkel használni. Nem mintha, egyébiránt szakember lennék, ami az emberi pszichét illeti, magam csak egy herbalista vagyok, aki segíteni igyekszik egy barátján, hiszen barátok vagyunk. Daphné legalábbis korábban erre utalt.
Tulajdonképpen az egyetlen jó ebben az egészben-már ha elragadtathatom magam ilyen egyértelműen pozitív kifejezések használatára-, hogy legalább velem igyekszik megosztani ezeket a nehézségeket és traumákat, hiszen a pszichológia lényege valahol abban rejlik, hogy bizonyos dolgokat externalizálnunk kell ahhoz, hogy képesek legyünk feldolgozni őket. Ennek teljes tudatában vagyok, holott arról, ami velem történt, arról szinte sosem voltam képes beszélni.Daphné tud ugyan a mazochisztikus tendenciáimról - kénytelen voltam feltárni előtte ezt a patológiás preferenciát, máskülönben aligha értette volna meg a testemen található laceratiók, haematomák és hegesedő karmolásnyomok eredetét -, de ez még mindig csupán az etiológia volt. Az ok. Az ok még verbalizálható. Az okozat azonban… az már sokkal komplikáltabb Mindkét réteg megfelelően rémületes ahhoz, hogy egyikről se szívesen meséljek soha senkinek. María előtt felvállaltam, ő pedig részt vett az aberráns, önbántalmazó vágyaim megvalósításában, emiatt pedig tudtam, hogy nem árulná el senkinek, ellenkező esetben azt is kénytelen lenne megosztani másokkal, hogy ebben tettleg segített engem. Ugyanakkor most úgy érzem, talán az is segít, ha megosztok valamit Daphnéval -tudatában annak, hogy sosem beszélne róla senki másnak- talán éppen ezért ölel meg. Szerencsétlenségemre nem vagyok képes elrejteni a meglepettségem ezen tett hatására.
Furcsák számomra az érintései, olyan finomak, szinte alig érezhetőek, de mégis jelen vannak. Megölel, fogja a kezem, és az ujjának érintése a kézfejemen, mind oly természetellenesnek tűnik számomra. Nem vagyok hozzászokva az ilyen típusú érintkezéshez. Mindez számomra legtöbbször vagy agressziót vagy szexuális aktust jelentett, esetleg azok komplikált keverékét, most mégis elviselem. Kizárólag azért, mert Daphnéról van szó, és erről nem is vagyok hajlandó többet gondolkozni, mert még a végén kénytelen lennék oda kilyukadni, hogy jelenleg nem tartom borzalmasan kellemetlennek az érintését, a szavait ellenben határozottan porhintésnek gondolom, még ha tudatában is vagyok annak, hogy a teóriám nem feltétlenül helyes.
-Sem Élodie, sem pedig Miguel nem került abba a helyzetbe, amibe mi kényszerültünk, és ez nem lehet véletlen-rázom meg a fejem, bár a történtek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy gyanúsan sok ember volt párhuzamosan rosszkor, már-már hihetetlenül rossz helyen ahhoz, hogy ez az esemény ebben a formában bekövetkezhessen. Mindegyikükkel nyilvánvalóan nem lehettem én ott, néhányukat még csak nem is láttam, futólag sem.
-Miattam?-kérdezem, ez a kijelentés ugyanis összezavar.Ez a kijelentés valóban konfúziót generál bennem. Vagy az asztal alatt próbáltam regulálni a saját pánikreakciómat, vagy redundáns információkkal terheltem a környezetemet, vagy egyszerűen jelen sem voltam. Miféle terápiás értéke lehetett volna bárminek, amit tettem?
Rózsaillat? Ez is meglehetősen szokatlan, mire utalhat a rózsaillat? Normális esetben rózsára, de itt..,?
Szenzoros horgonyzás. Kifejezetten intelligens technika. Az olfaktorikus ingerületátvitel rendkívül szoros kapcsolatban áll a limbikus rendszerrel és a memóriakonszolidációért felelős hippocampalis struktúrákkal, emiatt az illatok sokkal közvetlenebbül képesek emocionális állapotokat aktiválni, mint a verbális stimulusok. Ezzel magam is próbálkoztam a kis csoportulásunk esetében, bár nem tűnt úgy, mintha különösebben hallgattak volna rám. Kettő egymással vitázott, egy detonált, egy számomra érthetetlen okokból vadászó pumaként vetette rá magát a függönyre, s ejtette el. Az egyetlen reményem a mélységesen megrémisztett -megjegyzem jogosan- Anne-Rose kisasszony lett volna. Minden esetre a pusztába kiáltott redundáns szózatnak tetszett minden, amit a mentális horgonyzásról mondtam nekik. Nyilvánvalóan nem állítom, hogy meggátolhattam volna a katasztrófát, de talán valamivel késleltethettem volna azt.
-Grounding technika-bólintok elismerően-kifejezetten adekvát autonóm idegrendszeri regulációs módszer.
Persze azonnal felmerül bennem az asszociatív kontamináció veszélye is. Az ilyen horgonyok idővel könnyedén összekapcsolódhatnak magával a traumával, és akkor az eredetileg megnyugtató stimulus később triggerként kezd funkcionálni. Remélem, Daphné esetében nem alakult ki ilyen negatív átstrukturálódás.
Tovább figyelem, ahogy és amit fest, a szavaiban is lelek fel logikát. Természetesen magam is kifejezetten valószínűnek találom, hogy sosem kapunk válaszokat ezekre a kérdésekre, csupán felháborítónak tartom azt, hogy egy ilyen esemény megtörténik több külföldi és hazai diákkal, közöttük nem is egy, hanem mindjárt három bajnokkal, és a vezetőség nem foglal állást az esetet illetően. Világos számomra, hogy valószínűleg ők sem tudnak többet a miértekről, mint jómagunk, de ezt mégsem mondanám kifejezetten felelősségteljes viselkedésnek. A Roxfort többszörösen megbukott a szememben, a védelmi intézkedéseik nívótlanok, a riportereik felháborítóan viselkednek, a kastélyuk pedig rendkívül zord és kellemetlen hely, ennél többet nem is áll módomban gondolni róla.
A mumussal kapcsolatos idea egészen erős, de nem minden esetben felel meg a valóságnak, kivéve persze bizonyos elszigetelt eseteket, mint például Daphnét. Biccentek és néhány másodpercig fontolgatom magamban, hogy szeretnék-e ezzel a specifikus témával kapcsolatosan többet elárulni vagy sem, végül az előbbi mellett döntök.
-Nem kifejezetten-húzom el a számat, ami azt illeti borzalmasan zavar ez a rendszertelenség a kastély táján, mintha soha semminek sem lenne kifejezetten értelme- az én mumusom az apám harci öltözetben, kardokkal felszerelkezve. Elképzelhetőnek tartom, hogy az entitás megpróbálta dekódolni a személyes félelmeinket, de a folyamat több ponton is hibásnak bizonyult. Mintha valaki emberi pszichére optimalizált algoritmust próbált volna futtatni egy sérült neurológiai adathalmazon.
Újabb redundáns ötletek, kis esélyt látok rá, hogy valaha is felderítsem az igaszságot és ez határozottan frusztrál, nemkülönben az, hogy Daphnét ily keservesen látom sírni. A művészetterápia nem bizonyult sikeresnek, én pedig keresem a következő nagy ötletet, miközben simogatom a hátát és hagyok neki egy kis időt, hogy ily módon szabaduljon fel a megélt stressz alól.
-Nem tudom, próbáltál-e már meditálni. A zen tradíciókban gyakran alkalmaznak repetitív természeti auditív stimulusokat a vegetatív idegrendszer hiperaktivitásának csökkentésére. Az eső például rendkívül stabil ritmikai mintázatot biztosít az agy számára-mondom, miközben kézbeveszem a pálcámat és igyekszem arra összpontosítani, amit mesterem tanított nekem a meditációval kapcsolatban, szabad kezemmel pedig távolabb helyezem a papírt, amire eddig dolgozott.
-Kérlek csukd be a szemed és helyezkedj el kényelmesen -utasítom és közben gyorsan elvégzem a megfelelő bűbájokat, kezdve egy Leperex-szel, hogy még véletlenül se fázzon meg egyikünk sem az úgynevezett kezelés miatt. -Nubilus Polus!
Először a petrichor érkezik meg, a nedves föld ásványos aromája, amelyet a csapadék által felszabadított geozmin molekulák idéznek elő. Hűvös légáramlat rezegteti meg a növények leveleit, majd fokozatosan kialakul az eső repetitív akusztikai mintázata. A vízcseppek tompa percusszív hangokkal verik a leveleket, az üveget és a kövezetet, miközben a helyiséget lassan telíti a nedves vegetáció klorofillal, mohával és humusszal kevert aromakomplexuma. A páratartalom emelkedése szinte azonnal érzékelhető a bőrön, a levegő sűrűbbé és nehezebbé válik, mint valamiféle láthatatlan fiziológiai takaró.
Távoli mennydörgés rezonál végig a falakon mély infrahangszerű vibrációval, amelyet az ember nemcsak hall, hanem szinte a sternum mögött is érez.
-Koncentrálj az auditív ingerekre és a testi percepcióidra.Ha úgy érzed jobbnak, beszélhetsz ezekről nekem-mondom, és én is behunyom a szemem. Gyermekkoromban mindig könnyebben tudtam meditatív állapotba kerülni valódi zivatarban. Az esőnek van valami különös neuropszichológiai hatása, de Daphnét nem kívánom kitenni mindennek, hiszen nem tartom valószínűnek, hogy kifejezetten sok embernek lenne kellemes tapasztalás bőrig ázni egy mágikusan létrehozott zivatarban.
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 05. 15. - 19:39:44
maybe i lied, when i said i was okay
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 06. 19. - 17:31:47
Where do we go when the river's running slow?
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://i.pinimg.com/1200x/c1/0b/be/c10bbec234926b29486770354f4f6ff3.jpg)
Daphné d'Aboville kisasszony, november
TW: traumák,vér és parafíliák, gyermekbántalmazás említése,Freud és Jung tanainak sarkított használata
A centrális nehézség, legalábbis a jelenleg rendelkezésemre álló információk alapján felállítható munkahipotézis szerint, meglehetősen egyszerű természetű-legalábbis véleményem szerint, ami tulajdonképpen vajmi keveset számít-, hogy nem érthetem meg Daphné traumáit, ahogy ő sem értheti meg az enyémeket. Előbbi jelen esetben nagyobb tragédia, mint utóbbi, mert nyilvánvaló módon nem vágyom megértésre, valamint hosszan sem kívánok neki szónokolni a magam problémáiról, hiszen egyáltalán nem ezért vagyunk jelen.
Nem azért érkeztünk, hogy kölcsönös esettanulmányként elemezzük egymás pszichés sérüléseit vagy feltérképezzük a múltunk etiológiai sajátosságait, hanem azért, hogy megoldást találjunk egy szemmel láthatóan progresszív természetű problémára anélkül, hogy szakemberi intervencióhoz vagy bármiféle agresszívebb beavatkozáshoz kellene folyamodnunk, amely a jelenlegi állapotokon javítani aligha, újabb traumatikus asszociációkat kialakítani azonban annál inkább képes volna.
Bármely irányból vizsgálom azonban a kérdéskört, a gondolatmenet előbb-utóbb ugyanabba az episztemológiai zsákutcába torkollik. A legjelentősebb korlátozó tényező ugyanis változatlanul az információhiány. Nem áll módomban teljes diagnosztikai képet alkotni mindaddig, amíg Daphné bizonyos részleteket nem kíván feltárni előttem, ennek a szándéknak a spontán manifesztációjára pedig meglehetősen szerény valószínűséget látok. Még abban az esetben sem vagyok maradéktalanul meggyőződve saját hasznosságomról, ha végül így döntene. A korlátozott affektív érzékenység, a túlfejlett analitikus hajlam, valamint az emberi viselkedésmintázatok rendszeres félrediagnosztizálása ugyanis nem feltétlenül azok a kompetenciák, amelyek alapján bárkit is pszichiátriai konzultációra ajánlanának.
A leginkább aggasztó tünet azonban talán mégsem Daphné állapota, hanem a saját működésem. Miközben a figyelem fókuszának elvileg az ő nehézségeire kellene irányulnia, jelenleg ismét ott tartunk, hogy a halloweeni incidensben betöltött szerepem morális és kauzális implikációit boncolgatjuk. A témában folytatott disputa ráadásul nagyrészt meddő vállalkozásnak tűnik, tekintettel arra, hogy kialakult konklúzióval rendelkezem, és attól csak megfelelő mennyiségű ellenbizonyíték hatására volnék hajlandó eltávolodni. Különös dolog, korábbi életszakaszaim jelentős részét azzal töltöttem, hogy lehetőség szerint elimináljam azokat a körülményeket, amelyek alapján bárki jogos szemrehányást fogalmazhatna meg velem szemben. Most pedig azon kapom magam, hogy önként vállalok magamra olyan felelősségi attribúciókat is, amelyek megalapozottsága korántsem tekinthető evidensnek.
Nem kizárt, hogy ennek bizonyos kapcsolata van azzal a szürreális rémálomszekvenciával, amely során az ápolónőnek álcázott entitások gyakorlatilag minden egyes interakcióban rám próbálták projektálni a bekövetkezett anomáliák okait. Ez önmagában is meglehetősen abszurd vállalkozásnak tűnt, figyelembe véve, hogy az adott periódus jelentős részében még a saját motoros funkcióim és döntéseim felett sem rendelkeztem kielégítő kontrollal. Mire pedig végre sikerült visszaszereznem valamiféle autonómiát, szinte azonnal akut fájdalmi krízis alakult ki, amelynek intenzitása rövid időre a saját testem integritását is veszélyeztette.
A folyamat végpontján pedig ott találtam magam, amint egy népes és láthatóan pánikreakciókat produkáló közönség előtt kis híján demonstratív módon kiürítem a hasüregem teljes tartalmát.
Az elméletére megrázom a fejem, Elképzelhető, hogy tényleges szerepem az incidensben elhanyagolható volt. Az sem kizárt, hogy a bekövetkezett komplikációk és a saját döntéseim között kizárólag látszólagos korreláció áll fenn. Ennek ellenére nehezen tudok elszakadni a saját magyarázatomtól, és nem azért, mert különösebben jelentős személynek tartanám magam.
Hanem azért, mert a tényanyag egymás mellé rendezve egészen nyugtalanító képet mutat. Elvittem egy nagyhatalmú, számos háborút túlélt szamuráj maszkját egy olyan bacchanáliára, amelyet hormonálisan túlfűtött serdülők szerveztek maguknak.
Már pusztán ezen döntés premisszái is olyan mértékű ítélőképességbeli deficitre utalnak, amelyet utólag szemlélve nehéz nem átmeneti kognitív működészavarként értelmezni.
Hogy ez mindeddig elkerülte a figyelmemet.
Kétséges, hogy méltó vagyok-e az Ishida névre, ha ilyen súlyos diagnosztikai hibákat követek el olyan következtetések levonásakor, amelyeknek első pillantásra is nyilvánvalónak kellett volna lenniük.
-Nem feltétlenül!-lett élénkebb hirtelen a tekintetem az új ötlet hatására. Ahhoz azonban, hogy megfelelő alapossággal kifejthessem a gondolatmenetemet, kénytelen vagyok megszakítani a közöttünk fennálló fizikai kontaktust. Mielőtt azonban elengedném a kezét, végigsimítok rajta, mintegy demonstrálva, hogy a mozdulat hátterében nem averzió, kényelmetlenség vagy bármiféle elutasítás áll, hanem kizárólag a közelgő magyarázat logisztikai szükségletei. A mozdulatot követően szokatlanul melegnek érzem a saját tenyeremet, ám jelenleg nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ezzel a jelenséggel foglalkozzak.
-Két teóriám van, mindkettőben nagyjából ötven százalékban vagyok biztos, tehát elképzelhető, hogy csupán szél ellen kiáltozás az egész.
Egy ív üres papírlapot veszek magam elé és fekete festékkel kezdem felírni és összekötögetni az eseményeket, hogy mintegy folyamat ábraként lássuk azt, ami történt.
-Tehát, én imbecillis módon magammal hoztam erre a cseppet sem illusztris eseményre Ishida Mitsunari harci maszkját, majd érdekes módon el is veszejtettem, azt viszont nem tudjuk pontosan, hogy mikor-kérdőjelet rajzolok az esemény nagyjábóli időpontjának helyére, aminek történetesen a megérkezés és a pánikreakcióm közé kellett esnie.
-A maszk pedig csak akkor került meg, mikor a horribilis epizód más lezárult. Ami azt illeti, nincs tudomásom arról, hogy a maszk bármiféle dokumentált mágikus tulajdonsággal rendelkezne. Ez azonban rendkívül gyenge ellenérv, hiszen a tudás hiánya önmagában nem tekinthető cáfolatnak. Elképzelhető, hogy a relikvia valamilyen módon reagált arra, hogy nem a neki kijáró tisztelettel kezelték. Az sem kizárható, hogy valamiféle katalitikus szerepet töltött be az eseménysorban, vagy akár vonzotta azt az entitást, amellyel végül kapcsolatba kerültünk. Természetesen hangsúlyoznom kell, hogy ezen feltevések jelenleg minden empirikus alátámasztást nélkülöznek, így legfeljebb spekulatív modelleknek tekinthetők
Bizonyosságot kizárólag kontrollált körülmények között végrehajtott replikációs kísérlet szolgáltathatna. Más szóval ismét méltatlan helyzetbe kellene hoznom a menpōt, majd megfigyelni az eredményt. Ezt azonban csak akkor tartanám etikai szempontból elfogadhatónak, ha maradéktalan bizonyossággal kizárható volna bármely harmadik fél érintettsége. Tekintettel arra, hogy jelenleg egy olyan kastélyban élünk, ahol az emberek hajlamosak a legváratlanabb helyeken és időpontokban felbukkanni, ezt gyakorlatilag lehetetlennek ítélem. Következésképpen a hipotézis verifikációja egyelőre kivitelezhetetlen,és őszintén szólva nem is kívánok újabb kockázatot vállalni mások pszichés vagy testi egészségének terhére. Az előző incidens már így is elegendő károkozással járt.
-A másik elmélet lényege az, hogy az ellenséges entitás valami alapján csoportokba osztott bennünket, ez pedig egyértelműen nem a szimpátia volt, gondolva Barbon és Scrimgeour esetére, akik sok mindenei lehetnek egymásnak, de szimpatizánsai semmiképp. Emellett én sem kifejezetten lelkesedem a Tetsuyáért, aki esélyesen a legostobább minden japán között. Az egyedüli, aki egyikünk számára sem negatív tényező, az Tuffin kisasszony lehetett, netalántán a franciák bajnoka.-kezdek neki a következő ábrának is gyors mozdulatokkal.
-Te pedig nem kifejezetten ismerted sem Mr. Carrow-t, sem pedig Mr. Devereaux-t korábban, amennyiben nem tévedek-rápillantok némi megerősítésért-Ebből kiindulva arra a következtetésre jutottam, hogy valamilyen közös élettapasztalat vagy pszichológiai mintázat alapján kerülhettünk ugyanazon csoportokba. Az elmélet problémája ugyanakkor az, hogy ennek szükségszerűen rendelkeznie kell valamiféle altipológiával. Ha például az én traumatikus élményeim családi eredetűek, és a tieid is azok, akkor kell lennie egy további differenciáló mechanizmusnak, amely még ezen kategórián belül is elkülöníti az egyes eseteket.
Itt kénytelen vagyok megállni a hömpölygő gondolatfolyammal, mégsem lenne tanácsos elárulnom, hogy az én családi traumám altípusa a fizikai és lelki abúzus, erre semmi szükség, csupán tovább sokkolnám vele az így is erősen deprimált Daphnét. Az viszont határozottan aláássa az elméletet, hogy kis esélyt látok rá, hogy a Gyengélkedőn vesztegelő személyek mindegyike fizikai abúzust kellett, hogy elszenvedjen az élete bármely pontján.
- Ezen a ponton azonban az elmélet elveszíti a prediktív értékét -ismerem el végül-Különösen azért, mert rendkívül csekély valószínűséget látok arra, hogy a Gyengélkedőn fekvő valamennyi személy ugyanazon típusú traumatikus előzményekkel rendelkezne. Következésképpen jelenleg nem látom azt a rendezőelvet, amely a csoportok kialakítását kellő logikai koherenciával magyarázná.
Különösen nehéz értelmet találnom abban az interpretációban, amelyet ez az életünkbe- vagy ami talán még aggasztóbb, az elménkbe-betörő idegen akarat próbál ráerőltetni Daphné személyére. Összevont szemöldökkel figyelem, miközben beszél róla, és arra a meglehetősen határozott konklúzióra jutok, hogy a leírás legalább annyira állhat távol a valóságtól, mint én a társasági események őszinte élvezetétől. Genuin módon visszataszítónak találom, hogy bármi vagy bárki ilyen kifejezésekkel illessen egy hozzá hasonló, érzékeny és kivételesen jóindulatú hölgyet. A leginkább nyugtalanító komponens azonban nem is maga a sértés, hanem az a lehetőség, hogy ő maga hajlandó hitelt adni ezeknek az állításoknak.
-Ha valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy bármi vagy bárki legyen is az, aki ezeket a szavakat intézte hozzád, sokat tudott rólad és célzottan kárt kívánt okozni ezekkel a hazugságokkal. Nem véletlen, hogy nem említette, hogy a büntetés jogos-e vagy sem.
Nehéz elhelyeznem magamban az érzelmet, de jelenleg úgy vélem, aggódom miatta, és tudom, hogy nem vagyok képes megfelelő cáfolatot adni, de nem szeretném, ha ezt gondolná magáról. Véleményem szerint Daphné alapvetően jó. Talán túlságosan is jó. Olyan világban próbál következetesen emberséges maradni, amely ezt a magatartást ritkán jutalmazza, és még ritkábban érdemli meg. Különösen figyelemreméltó számomra az a természetesség, amellyel szinte mindenki felé jóindulattal fordul, beleértve olyan személyeket is, akik erre objektív mérce alapján aligha szolgáltak rá.
Többek között engem.
-Ha nem is volt az, igazán remek ötlet volt-dicsérem meg, de ezúttal hamar észreveszem a kezdőd pánik jeleit rajta, így annak ellenére, hogy nem találom kényelmesnek, igyekszem hozzá közelebb hajolni és felvenni a szemkontaktust.
-Lélegezz, kérlek. Lassan és egyenletesen. Orron keresztül be, majd a szádon át ki. Próbálj kizárólag a légzés mechanikájára koncentrálni.
Megteszek mindent, hogy ne csúszhasson bele egy esetleges pánikrohamba, ellenére annak, hogy el sem tudom képzelni, minek hatására borította be a vér és, hogy ennek egyáltalán mi értelme volt. Tudhatnám már, hogy ebben a káoszban értelmet keresni teljességgel felesleges!
-Magam is ettől tartok. Sajnálom, hogy nem tudtam előállni semmivel, ami egy kicsit is érthetőbbé tette volna a történteket.
Igazán kellemetlen, hogy szinte semmit sem tudtam megmagyarázni annak ellenére, hogy abban hiszek, hogy minden, ami létezik, tudható. Ezúttal azonban úgy tűnik, egy olyan anomáliával állok szemben, amely következetesen ellenáll minden rendszerezési kísérletnek.
Megvizsgáltam valamennyi elméletet, amely ésszerűnek tűnt, ám egyiket sem tudtam megerősíteni. Egyik sem eredményezett érzékelhető javulást.
Az egyetlen módszer, amivel még nem ismertettem meg a lányt, a buddhizmus és shintoizmus egyik legkedvesebbje, mégpedig a meditáció. Esetünkben ez most irányított meditáció lesz, látva, ahogy Daphné teljesen akaratlanul összerezzen még az esőcseppektől is, talán attól tartva, hogy ami a bőrét éri, az valójában vér.
-A meditáció bizonyítottan mérsékli a szervezet stresszválaszát, csökkenti a szimpatikus idegrendszer túlműködését, és elősegíti az érzelmi regulációt. Ezt követően valószínűleg könnyebben fogsz tudni gondolkodni.
Futólag eszembe jut, hogy a kendo szintén megfelelő levezetési forma lehetne számára. A strukturált mozgás, a fegyelem és a koncentráció gyakran meglepően kedvező hatással van a túlterhelt elmére.Az ötletet azonban egyelőre elvetem.Jelenlegi állapotában valószínűleg nem egy shinai volna a legalkalmasabb terápiás eszköz. Kiváltképp a velem és Barbonnal való közös foglalkozások alkalmával, hiszen mostanság főként Barbont edzem.
Hagyom, hogy érezze, hallja és tapasztalja az esőt, a hangokat, illatokat és érzeteket, a levegő nedvességtartalmának apró változásait és mindazt az érzékszervi információt, amelyet az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni. Én magam nem csukom be a szemem. Végső soron nem résztvevőként, hanem facilitátorként vagyok jelen ebben az aktusban, így célszerűbbnek látom fenntartani a környezet folyamatos monitorozását. A felismerés némileg váratlan, hogy a szoba növényei helyett a tekintetem a mellettem ülő lányra vetődik. Megállapítom magamban, hogy Daphné konvencionálisan bizonyára attraktívnak számít. A bőrtónusa egyenletes, az arca szimmetrikus, a térdei pedig nem ráncosak, ezutóbbit csak azért állapítom meg, mert sok alkalommal gondoltam arra, hogy az emberi térd egy igazán rút területe még egy-egy esztétikus testnek is.
-Nem gondoltam sehogy. Minden érzet megfelelő, amit csak közölni szeretnél, nem az a fontos, hogy én mit szeretnék hallani, hanem az, ami benned zajlik-biztosítom róla, hogy jó irányba halad, ahogy ezt a testtartásán is látni vélem. A szeme továbbra is csukva van, de fel vagyok készülve arra, hogy amennyiben kinyitja, azonnal előre fordítsam a tekintetem, hogy utólagosan se hozzam zavarba azzal, hogy ilyen direkt módon figyelem meg.
-Pompás, bizonyára mindkét helyiség igazán csodás, ha van rá passziód, leírhatod, hogy milyenek.-bólintok, a hangom halk és megnyugtató, de érzékelem, hogy megint csak feltűnnek a negatív gondolatok és megterhelő emlékek- Szerencsére most nem vagy egyedül.
Érthetetlen számomra, hogy létezik olyan ember, aki nem a magányt preferálja, de elfogadom az álláspontját és az ezzel kapcsolatos érzelmeit. Bizonyára fontos differencia kettőnk között, hogy én egyedül nőttem fel, és az Ilvermorny volt az első, ahol meg voltam kénytelen osztani a szobámat másokkal, ami megjegyzem, cseppet sem volt örömömre. Amikor azonban megkérdezi, mire gondolok, meglepő módon semmiféle komplex elmélet vagy filozófiai fejtegetés nem jut az eszembe,csupán egyetlen haiku.
-Éj leple alatt,várlak-várlak, de a szél,esőt hoz csupán.-mondom ki a szavakat lassan, szinte az eső ritmusára-Masaoka Shiki-teszem hozzá az író nevét, mielőtt még esetleg felesleges kellemetlenséget okozna neki, hogy rá gondolnék ezen a képek nyomán. Pedig talán képes lennék hasonlóra, ha megengedném magamnak.
-君待つやまた木枯の雨になる-ismétlem meg elgondolkodva japánul is. Vajon miért épp ez?
Nem azért érkeztünk, hogy kölcsönös esettanulmányként elemezzük egymás pszichés sérüléseit vagy feltérképezzük a múltunk etiológiai sajátosságait, hanem azért, hogy megoldást találjunk egy szemmel láthatóan progresszív természetű problémára anélkül, hogy szakemberi intervencióhoz vagy bármiféle agresszívebb beavatkozáshoz kellene folyamodnunk, amely a jelenlegi állapotokon javítani aligha, újabb traumatikus asszociációkat kialakítani azonban annál inkább képes volna.
Bármely irányból vizsgálom azonban a kérdéskört, a gondolatmenet előbb-utóbb ugyanabba az episztemológiai zsákutcába torkollik. A legjelentősebb korlátozó tényező ugyanis változatlanul az információhiány. Nem áll módomban teljes diagnosztikai képet alkotni mindaddig, amíg Daphné bizonyos részleteket nem kíván feltárni előttem, ennek a szándéknak a spontán manifesztációjára pedig meglehetősen szerény valószínűséget látok. Még abban az esetben sem vagyok maradéktalanul meggyőződve saját hasznosságomról, ha végül így döntene. A korlátozott affektív érzékenység, a túlfejlett analitikus hajlam, valamint az emberi viselkedésmintázatok rendszeres félrediagnosztizálása ugyanis nem feltétlenül azok a kompetenciák, amelyek alapján bárkit is pszichiátriai konzultációra ajánlanának.
A leginkább aggasztó tünet azonban talán mégsem Daphné állapota, hanem a saját működésem. Miközben a figyelem fókuszának elvileg az ő nehézségeire kellene irányulnia, jelenleg ismét ott tartunk, hogy a halloweeni incidensben betöltött szerepem morális és kauzális implikációit boncolgatjuk. A témában folytatott disputa ráadásul nagyrészt meddő vállalkozásnak tűnik, tekintettel arra, hogy kialakult konklúzióval rendelkezem, és attól csak megfelelő mennyiségű ellenbizonyíték hatására volnék hajlandó eltávolodni. Különös dolog, korábbi életszakaszaim jelentős részét azzal töltöttem, hogy lehetőség szerint elimináljam azokat a körülményeket, amelyek alapján bárki jogos szemrehányást fogalmazhatna meg velem szemben. Most pedig azon kapom magam, hogy önként vállalok magamra olyan felelősségi attribúciókat is, amelyek megalapozottsága korántsem tekinthető evidensnek.
Nem kizárt, hogy ennek bizonyos kapcsolata van azzal a szürreális rémálomszekvenciával, amely során az ápolónőnek álcázott entitások gyakorlatilag minden egyes interakcióban rám próbálták projektálni a bekövetkezett anomáliák okait. Ez önmagában is meglehetősen abszurd vállalkozásnak tűnt, figyelembe véve, hogy az adott periódus jelentős részében még a saját motoros funkcióim és döntéseim felett sem rendelkeztem kielégítő kontrollal. Mire pedig végre sikerült visszaszereznem valamiféle autonómiát, szinte azonnal akut fájdalmi krízis alakult ki, amelynek intenzitása rövid időre a saját testem integritását is veszélyeztette.
A folyamat végpontján pedig ott találtam magam, amint egy népes és láthatóan pánikreakciókat produkáló közönség előtt kis híján demonstratív módon kiürítem a hasüregem teljes tartalmát.
Az elméletére megrázom a fejem, Elképzelhető, hogy tényleges szerepem az incidensben elhanyagolható volt. Az sem kizárt, hogy a bekövetkezett komplikációk és a saját döntéseim között kizárólag látszólagos korreláció áll fenn. Ennek ellenére nehezen tudok elszakadni a saját magyarázatomtól, és nem azért, mert különösebben jelentős személynek tartanám magam.
Hanem azért, mert a tényanyag egymás mellé rendezve egészen nyugtalanító képet mutat. Elvittem egy nagyhatalmú, számos háborút túlélt szamuráj maszkját egy olyan bacchanáliára, amelyet hormonálisan túlfűtött serdülők szerveztek maguknak.
Már pusztán ezen döntés premisszái is olyan mértékű ítélőképességbeli deficitre utalnak, amelyet utólag szemlélve nehéz nem átmeneti kognitív működészavarként értelmezni.
Hogy ez mindeddig elkerülte a figyelmemet.
Kétséges, hogy méltó vagyok-e az Ishida névre, ha ilyen súlyos diagnosztikai hibákat követek el olyan következtetések levonásakor, amelyeknek első pillantásra is nyilvánvalónak kellett volna lenniük.
-Nem feltétlenül!-lett élénkebb hirtelen a tekintetem az új ötlet hatására. Ahhoz azonban, hogy megfelelő alapossággal kifejthessem a gondolatmenetemet, kénytelen vagyok megszakítani a közöttünk fennálló fizikai kontaktust. Mielőtt azonban elengedném a kezét, végigsimítok rajta, mintegy demonstrálva, hogy a mozdulat hátterében nem averzió, kényelmetlenség vagy bármiféle elutasítás áll, hanem kizárólag a közelgő magyarázat logisztikai szükségletei. A mozdulatot követően szokatlanul melegnek érzem a saját tenyeremet, ám jelenleg nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ezzel a jelenséggel foglalkozzak.
-Két teóriám van, mindkettőben nagyjából ötven százalékban vagyok biztos, tehát elképzelhető, hogy csupán szél ellen kiáltozás az egész.
Egy ív üres papírlapot veszek magam elé és fekete festékkel kezdem felírni és összekötögetni az eseményeket, hogy mintegy folyamat ábraként lássuk azt, ami történt.
-Tehát, én imbecillis módon magammal hoztam erre a cseppet sem illusztris eseményre Ishida Mitsunari harci maszkját, majd érdekes módon el is veszejtettem, azt viszont nem tudjuk pontosan, hogy mikor-kérdőjelet rajzolok az esemény nagyjábóli időpontjának helyére, aminek történetesen a megérkezés és a pánikreakcióm közé kellett esnie.
-A maszk pedig csak akkor került meg, mikor a horribilis epizód más lezárult. Ami azt illeti, nincs tudomásom arról, hogy a maszk bármiféle dokumentált mágikus tulajdonsággal rendelkezne. Ez azonban rendkívül gyenge ellenérv, hiszen a tudás hiánya önmagában nem tekinthető cáfolatnak. Elképzelhető, hogy a relikvia valamilyen módon reagált arra, hogy nem a neki kijáró tisztelettel kezelték. Az sem kizárható, hogy valamiféle katalitikus szerepet töltött be az eseménysorban, vagy akár vonzotta azt az entitást, amellyel végül kapcsolatba kerültünk. Természetesen hangsúlyoznom kell, hogy ezen feltevések jelenleg minden empirikus alátámasztást nélkülöznek, így legfeljebb spekulatív modelleknek tekinthetők
Bizonyosságot kizárólag kontrollált körülmények között végrehajtott replikációs kísérlet szolgáltathatna. Más szóval ismét méltatlan helyzetbe kellene hoznom a menpōt, majd megfigyelni az eredményt. Ezt azonban csak akkor tartanám etikai szempontból elfogadhatónak, ha maradéktalan bizonyossággal kizárható volna bármely harmadik fél érintettsége. Tekintettel arra, hogy jelenleg egy olyan kastélyban élünk, ahol az emberek hajlamosak a legváratlanabb helyeken és időpontokban felbukkanni, ezt gyakorlatilag lehetetlennek ítélem. Következésképpen a hipotézis verifikációja egyelőre kivitelezhetetlen,és őszintén szólva nem is kívánok újabb kockázatot vállalni mások pszichés vagy testi egészségének terhére. Az előző incidens már így is elegendő károkozással járt.
-A másik elmélet lényege az, hogy az ellenséges entitás valami alapján csoportokba osztott bennünket, ez pedig egyértelműen nem a szimpátia volt, gondolva Barbon és Scrimgeour esetére, akik sok mindenei lehetnek egymásnak, de szimpatizánsai semmiképp. Emellett én sem kifejezetten lelkesedem a Tetsuyáért, aki esélyesen a legostobább minden japán között. Az egyedüli, aki egyikünk számára sem negatív tényező, az Tuffin kisasszony lehetett, netalántán a franciák bajnoka.-kezdek neki a következő ábrának is gyors mozdulatokkal.
-Te pedig nem kifejezetten ismerted sem Mr. Carrow-t, sem pedig Mr. Devereaux-t korábban, amennyiben nem tévedek-rápillantok némi megerősítésért-Ebből kiindulva arra a következtetésre jutottam, hogy valamilyen közös élettapasztalat vagy pszichológiai mintázat alapján kerülhettünk ugyanazon csoportokba. Az elmélet problémája ugyanakkor az, hogy ennek szükségszerűen rendelkeznie kell valamiféle altipológiával. Ha például az én traumatikus élményeim családi eredetűek, és a tieid is azok, akkor kell lennie egy további differenciáló mechanizmusnak, amely még ezen kategórián belül is elkülöníti az egyes eseteket.
Itt kénytelen vagyok megállni a hömpölygő gondolatfolyammal, mégsem lenne tanácsos elárulnom, hogy az én családi traumám altípusa a fizikai és lelki abúzus, erre semmi szükség, csupán tovább sokkolnám vele az így is erősen deprimált Daphnét. Az viszont határozottan aláássa az elméletet, hogy kis esélyt látok rá, hogy a Gyengélkedőn vesztegelő személyek mindegyike fizikai abúzust kellett, hogy elszenvedjen az élete bármely pontján.
- Ezen a ponton azonban az elmélet elveszíti a prediktív értékét -ismerem el végül-Különösen azért, mert rendkívül csekély valószínűséget látok arra, hogy a Gyengélkedőn fekvő valamennyi személy ugyanazon típusú traumatikus előzményekkel rendelkezne. Következésképpen jelenleg nem látom azt a rendezőelvet, amely a csoportok kialakítását kellő logikai koherenciával magyarázná.
Különösen nehéz értelmet találnom abban az interpretációban, amelyet ez az életünkbe- vagy ami talán még aggasztóbb, az elménkbe-betörő idegen akarat próbál ráerőltetni Daphné személyére. Összevont szemöldökkel figyelem, miközben beszél róla, és arra a meglehetősen határozott konklúzióra jutok, hogy a leírás legalább annyira állhat távol a valóságtól, mint én a társasági események őszinte élvezetétől. Genuin módon visszataszítónak találom, hogy bármi vagy bárki ilyen kifejezésekkel illessen egy hozzá hasonló, érzékeny és kivételesen jóindulatú hölgyet. A leginkább nyugtalanító komponens azonban nem is maga a sértés, hanem az a lehetőség, hogy ő maga hajlandó hitelt adni ezeknek az állításoknak.
-Ha valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy bármi vagy bárki legyen is az, aki ezeket a szavakat intézte hozzád, sokat tudott rólad és célzottan kárt kívánt okozni ezekkel a hazugságokkal. Nem véletlen, hogy nem említette, hogy a büntetés jogos-e vagy sem.
Nehéz elhelyeznem magamban az érzelmet, de jelenleg úgy vélem, aggódom miatta, és tudom, hogy nem vagyok képes megfelelő cáfolatot adni, de nem szeretném, ha ezt gondolná magáról. Véleményem szerint Daphné alapvetően jó. Talán túlságosan is jó. Olyan világban próbál következetesen emberséges maradni, amely ezt a magatartást ritkán jutalmazza, és még ritkábban érdemli meg. Különösen figyelemreméltó számomra az a természetesség, amellyel szinte mindenki felé jóindulattal fordul, beleértve olyan személyeket is, akik erre objektív mérce alapján aligha szolgáltak rá.
Többek között engem.
-Ha nem is volt az, igazán remek ötlet volt-dicsérem meg, de ezúttal hamar észreveszem a kezdőd pánik jeleit rajta, így annak ellenére, hogy nem találom kényelmesnek, igyekszem hozzá közelebb hajolni és felvenni a szemkontaktust.
-Lélegezz, kérlek. Lassan és egyenletesen. Orron keresztül be, majd a szádon át ki. Próbálj kizárólag a légzés mechanikájára koncentrálni.
Megteszek mindent, hogy ne csúszhasson bele egy esetleges pánikrohamba, ellenére annak, hogy el sem tudom képzelni, minek hatására borította be a vér és, hogy ennek egyáltalán mi értelme volt. Tudhatnám már, hogy ebben a káoszban értelmet keresni teljességgel felesleges!
-Magam is ettől tartok. Sajnálom, hogy nem tudtam előállni semmivel, ami egy kicsit is érthetőbbé tette volna a történteket.
Igazán kellemetlen, hogy szinte semmit sem tudtam megmagyarázni annak ellenére, hogy abban hiszek, hogy minden, ami létezik, tudható. Ezúttal azonban úgy tűnik, egy olyan anomáliával állok szemben, amely következetesen ellenáll minden rendszerezési kísérletnek.
Megvizsgáltam valamennyi elméletet, amely ésszerűnek tűnt, ám egyiket sem tudtam megerősíteni. Egyik sem eredményezett érzékelhető javulást.
Az egyetlen módszer, amivel még nem ismertettem meg a lányt, a buddhizmus és shintoizmus egyik legkedvesebbje, mégpedig a meditáció. Esetünkben ez most irányított meditáció lesz, látva, ahogy Daphné teljesen akaratlanul összerezzen még az esőcseppektől is, talán attól tartva, hogy ami a bőrét éri, az valójában vér.
-A meditáció bizonyítottan mérsékli a szervezet stresszválaszát, csökkenti a szimpatikus idegrendszer túlműködését, és elősegíti az érzelmi regulációt. Ezt követően valószínűleg könnyebben fogsz tudni gondolkodni.
Futólag eszembe jut, hogy a kendo szintén megfelelő levezetési forma lehetne számára. A strukturált mozgás, a fegyelem és a koncentráció gyakran meglepően kedvező hatással van a túlterhelt elmére.Az ötletet azonban egyelőre elvetem.Jelenlegi állapotában valószínűleg nem egy shinai volna a legalkalmasabb terápiás eszköz. Kiváltképp a velem és Barbonnal való közös foglalkozások alkalmával, hiszen mostanság főként Barbont edzem.
Hagyom, hogy érezze, hallja és tapasztalja az esőt, a hangokat, illatokat és érzeteket, a levegő nedvességtartalmának apró változásait és mindazt az érzékszervi információt, amelyet az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni. Én magam nem csukom be a szemem. Végső soron nem résztvevőként, hanem facilitátorként vagyok jelen ebben az aktusban, így célszerűbbnek látom fenntartani a környezet folyamatos monitorozását. A felismerés némileg váratlan, hogy a szoba növényei helyett a tekintetem a mellettem ülő lányra vetődik. Megállapítom magamban, hogy Daphné konvencionálisan bizonyára attraktívnak számít. A bőrtónusa egyenletes, az arca szimmetrikus, a térdei pedig nem ráncosak, ezutóbbit csak azért állapítom meg, mert sok alkalommal gondoltam arra, hogy az emberi térd egy igazán rút területe még egy-egy esztétikus testnek is.
-Nem gondoltam sehogy. Minden érzet megfelelő, amit csak közölni szeretnél, nem az a fontos, hogy én mit szeretnék hallani, hanem az, ami benned zajlik-biztosítom róla, hogy jó irányba halad, ahogy ezt a testtartásán is látni vélem. A szeme továbbra is csukva van, de fel vagyok készülve arra, hogy amennyiben kinyitja, azonnal előre fordítsam a tekintetem, hogy utólagosan se hozzam zavarba azzal, hogy ilyen direkt módon figyelem meg.
-Pompás, bizonyára mindkét helyiség igazán csodás, ha van rá passziód, leírhatod, hogy milyenek.-bólintok, a hangom halk és megnyugtató, de érzékelem, hogy megint csak feltűnnek a negatív gondolatok és megterhelő emlékek- Szerencsére most nem vagy egyedül.
Érthetetlen számomra, hogy létezik olyan ember, aki nem a magányt preferálja, de elfogadom az álláspontját és az ezzel kapcsolatos érzelmeit. Bizonyára fontos differencia kettőnk között, hogy én egyedül nőttem fel, és az Ilvermorny volt az első, ahol meg voltam kénytelen osztani a szobámat másokkal, ami megjegyzem, cseppet sem volt örömömre. Amikor azonban megkérdezi, mire gondolok, meglepő módon semmiféle komplex elmélet vagy filozófiai fejtegetés nem jut az eszembe,csupán egyetlen haiku.
-Éj leple alatt,várlak-várlak, de a szél,esőt hoz csupán.-mondom ki a szavakat lassan, szinte az eső ritmusára-Masaoka Shiki-teszem hozzá az író nevét, mielőtt még esetleg felesleges kellemetlenséget okozna neki, hogy rá gondolnék ezen a képek nyomán. Pedig talán képes lennék hasonlóra, ha megengedném magamnak.
-君待つやまた木枯の雨になる-ismétlem meg elgondolkodva japánul is. Vajon miért épp ez?
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 07. 21. - 21:36:33
maybe i lied, when i said i was okay
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Rokuro Ishida-d'Aboville - 2026. 08. 08. - 15:53:30
Where do we go when the river's running slow?
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://www.youtube.com/watch?v=lKjVIHhcCfo)
(https://i.pinimg.com/1200x/c1/0b/be/c10bbec234926b29486770354f4f6ff3.jpg)
Daphné d'Aboville kisasszony, november
TW: traumák,vér és parafíliák, gyermekbántalmazás említése,Freud és Jung tanainak sarkított használata
Kezdetben határozottan meglepett, hogy ez a stílusosan Halloween napján bekövetkezett szerencsétlen esemény milyen mértékű pszichés perturbációt idézett elő Daphnéban. Nyilvánvalóan az esemény többi résztvevőjével nem folytattam célzott anamnézisfelvételt a pillanatnyi vagy tartós mentális státuszuk vonatkozásában, de megfigyeléseim szerint, a többieken annyira látványosan nem hagytak nyomot a történtek, kivéve persze azt,akinek a szomatikus integritását is közvetlenül érintette az entitással való kontaktus. Tulajdonképpen még ezt sem merem teljes bizonyossággal kijelenteni, hiszen az egész eseménysorozat etiológiai háttere meglehetősen hézagosan rekonstruálható.
Továbbra sem világos számomra, milyen mechanizmus révén kerültünk az adott helyiségbe, legyen szó Daphné pinceszerű, ablaktalan szobájáról vagy éppen az én gyengélkedőmről, ahogyan arra sincs semmiféle megalapozott teóriám, ki immobilizálta Barbont, miért maradt eszméletlen a francia hölgy - aki meglepő módon a vele történtek ellenére rövidesen bajnokká vált -, miközben Tetsuya tartósnak tűnő traumás laesiókat, illetve egy kifejezetten kétes eredetű szepszist szenvedett el, vagy hogy milyen patofiziológiai mechanizmus idézte elő nálam azokat a furcsa tüneteket. Mint már említettem, túlságosan magas az ismeretlen változók száma, és az eseménysor tele van tisztázatlan pontokkal, elvarratlan kauzális összefüggésekkel. Kifejezetten irritál a gondolat, hogy egy ilyen volumenű esemény lefolyhatott az iskola tulajdonképpeni területén úgy, hogy jelenleg még csak közelítő magyarázattal sem rendelkezünk a kialakulására.
Nehezen tolerálom az olyan állapotokat, amelyekben bármi rekonstruálhatatlan marad, és kifejezetten kellemetlen számomra, ha a környezetemben olyan rejtélyek perzisztálnak, amelyekhez nem tudok legalább egy koherens hipotézist rendelni.
Arra is rádöbbentem, hogy kettőnk viselkedése közül bizonyára nem az enyém áll közelebb a társadalmilag elfogadott normához, mivel én – még ha nem is áll szándékomban elismerni ezen tettemet- oly magas fokára jutottam a kétségbeesésnek, hogy kishíján seppukut követtem el, ez azonban, meglehetősen paradox módon, semmilyen érdemi változást nem indukált sem az általános közérzetemben, sem a mentális státuszomban, az ellenben már határozott szorongást vált ki belőlem, hogy Daphné pszichés állapota láthatóan fokozatosan dekompenzálódik. Annak ellenben csak örvendeni tudok, hogy ezen problémáját sikeresen vokalizálja, és annak ellenére, hogy minden tudásommal igyekszem a segítségére lenni, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a legcélszerűbb volt épp nekem megnyílnia. Mindennek ellenére azonban itt ülök vele és igyekezünk valamiféle magyarázatot találni a teóriáim segítségével valamire, amit tán sosem lesz lehetőségünk teljes egészében megérteni.
-Ami, azt illeti, nem értem, de reményeim szerint te mindjárt meg fogod-magyarázom a végtelenített szóáradat előtt, ami az elméleteimet tárja a lány elé, aki nem igazán vélem érteni, hogy miért mosolyodik el ezen. Azt azonnal kizárom, hogy nevetségesnek talál, bár azért sem lenne jogom elítélni, hiszen megkísérelni feldolgozni a megérthetetlent vagy őrültségre, vagy pediglen zsenialitásra utal, ellenére annak, hogy a kettőt gyakran nehezen lehet megkülönböztetni egymástól. Ha másra nem is jó a bőlére eresztett, ám némileg redundáns jellegű székfoglalóm, legalább néhány percre lekötheti Daphné kognitív apparátusát, engem pedig kifejezetten megnyugtat, amikor végül ő is bekapcsolódik a maszkkal kapcsolatos gondolkodásba.
-Csupán azért kapaszkodom a maszkba, mert azt ismerem, vagy legalábbis vélem ismerni, és igazoltan kötődnek hozzá-ha pontosabb akarok lenni, nem is a maszkhoz, sokkal inkább a viselőjéhez- erőszakos cselekmények, mint például Oshi ostroma vagy a kardvadászatként ismert esemény. Ezek alapján ugyanakkor akár azt a hipotézist is felállíthatnánk, hogy a világ valamennyi fennmaradt szamurájmaszkja potenciális vektorként funkcionálhatna bizonyos ellenséges szellemek vagy lények manifesztációjában, ami viszont már statisztikailag is meglehetősen nehezen kezelhető premissza.
A helyszínnek utánanéztem ugyan, de arról sem kifejezetten találtam olyan információt, amely mentén tovább tudnánk haladni. Nem állítom, hogy a szellemek létét ezen helyen negálnám, de nem gondolom, hogy ha valóban kísértenék az elhagyatott épületet, akkor bárkinek lenne kedve szünhedrionokat tartani benne, valamint azzal sem értek egyet, hogy egy ilyen helyet összekötnének a Roxfort birtokával, ugyanis némi utánaolvasás és kérdezősködés után kiderült, hogy a Szellemszállás akár a Fűriafűztől is megközelíthető, vagy legalábbis korábban az volt. Nyilvánvalóan nem ez az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó dolog, amit nem kifejezetten értek a Roxforttal kapcsolatban, mindenesetre ezek a nyomok is csak tévútra vezethettek.
-A helyszínnel kapcsolatos szóbeszédek minden valószínűség szerint nélkülöznek bármiféle érdemi evidenciát. A beszámolók mindössze kiszűrődő hangokról tesznek említést, amelyek- valljuk be- meglehetősen gyenge korrelációt mutatnak a paranormalitás jelenségével. Amennyiben ugyanis a Szellemszállás ténylegesen valamilyen kísértetjárás színtere volna, úgy vélem, hogy már jóval éjfél előtt találkoznunk kellett volna legalább egy „lakóval” vagy „bérlővel”. Ez tehát újabb zsákutcának bizonyul.
A pletykák természetesen önmagukban nem tekinthetők megbízható anamnesztikus forrásnak, bár azt továbbra sem értem, hogy Roxmorts lakossága - lévén, hogy döntően varázshasználókból áll - miért mutat ilyen mértékű averziót néhány bolygó lélekkel szemben. Ennyire talán még egy átlagos kognitív kapacitással rendelkező egyénnek is képesnek kellene lennie utánajárni annak, hogy valójában milyen entitásokkal és milyen potenciális veszélyforrással élnek ilyen közvetlen topográfiai közelségben. Bár természetesen nem várható el mindenkitől kiemelkedő intellektuális teljesítmény, akadnak, akiknek neuronális apparátusa láthatóan már a mindennapi élet minimális követelményeinek teljesítésével is teljes kapacitáson üzemel. Egyeseknél még ebben sem vagyok teljesen bizonyos.
A lány alátámasztja a megállapításomat: ő maga sem rendelkezett különösebben kiterjedt előzetes ismeretséggel azokkal, akikkel együtt kellett átélnie ezt a bizonyos „szellemjárást”. Enyhén elhúzom a számat. Ez pedig egy újabb információhiányos pont az anamnézisben, hiszen így azt sem tudom rekonstruálni, milyen szelekciós mechanizmus alapján kerültek az érintettek az egyes helyszínekre, illetve egymással azonos csoportokba.
-Igen, itt magam is elveszítem a fonalat. Közeli személyes nexus: nincs vagy minimális, ennélfogva ez a változó valószínűleg kizárható. Iskolai hovatartozás, intellektuális kompetencia vagy érdeklődési profil szerinti csoportosítás: jelenleg nincs rá adat, következésképpen ez is legfeljebb hipotetikus kategória. Faji vagy származási korreláció: minimális, illetve vélhetően véletlenszerű, tehát szintén eliminálható. Korábbi traumatikus expozíció, pszichés vulnerabilitás, esetleges mentális sérülések vagy zavarok: insufficientia anamnestica, így egyelőre értékelhetetlen. Nehéz ügy, túlságosan is nehéz.
Ezzel lényegében ki is merítem a rendelkezésemre álló hipotéziseket. Természetesen nem kívánom Daphné előtt deklarálni, hogy jelen pillanatban nem látok olyan koherens modellt, amelynek segítségével valamennyi felmerülő kérdésre érdemi magyarázatot adhatnánk. A teoretikus konstrukcióim egyelőre inkább differenciáldiagnosztikai lehetőségek, semmint valódi konklúziók.
-Semmiképp nem kívánom, hogy ezzel foglalkozz, amennyiben kalamitásokkal telinek érzed-hajtom meg felé a fejem azzal a mozdulattal, amivel a japán elnézését kéri már azért is, mert felhozta, a továbbiakban pedig elengedi az adott témát.
-Logikus lenne feltételezni, hogy rendelkezett valamiféle céllal is, de azt hiszem, jelen esetben maga a logika nem tekinthető adekvát interpretációs keretnek. Lehetséges, hogy az egyetlen célja az volt, hogy félelmet és distresszt indukáljon bennünk – próbálom megnyugtatni, majd észlelvén, hogy ez a megközelítés nem bizonyul kellően effektívnek, azonnal módosítok a taktikámon, hogy legalább a pánikroham intenzitását mérsékelhessem.
Érdekes diszkrepancia mutatkozik kettőnk reakciómechanizmusában, megszületik bennem az igény, hogy tudjam, mit is mondott neki az entitás pontosan, de a kíváncsiság azonban ezúttal nem írhatja felül a másik ember autonómiáját, így elfojtom a kérdezés ingerét. Nem kívánom bántani. Ráadásul semmiféle legitim nexusom nincs ahhoz, ami számára fájdalmas vagy amit tudatosan igyekszik elrejteni előlem. Mindenkinek létezik egy olyan pszichés szférája, amelyet ódzkodik a külvilág elé tárni; ezért viselünk valamennyien – képletesen szólva, maszkot. Mi erről Japánban tudunk, nem csak a saját maszkunkat látjuk, hanem egymásét is, minek hatására mindenki kínosan igyekszik fenntartani a végtelen nyugalom fárasztó álcáját, tudva, hogy ez egyfajta társadalmi konstrukció. Álságosak lennénk? Talán azok vagyunk, de ebben az országban -és minden bizonnyal egyéb nációk esetében is- az emberek még annyira sem becsülik egymást, hogy elismerjék, maszkban vannak.
Daphné maszkját ismertem, azt viszont sosem értettem, hogy miért kezdte le-levetni előttem, ám én nem ítélkezem, csupán hagyom, hogy újra a kezem fogja, és igyekszem segíteni, hogy megfelelő légzésritmust legyen képes produkálni.
-Ugyan kérlek, semmi sem történt-suttogom megnyugtatóan válaszul a bocsánatkéréseire, amik meglepően automatikusnak tűnnek. Vajon hányszor kért már tőlem elnézést? Volt bármi, amit valóban el kellett volna néznem? Nem, úgy gondolom, hogy ilyenre nem volt példa. Annak viszont őszintén örvendek, hogy az eszmefuttatásaim segítettek neki elvonatkoztatni, ezzel kapcsolatban még egy mosolyt is megengedek magamnak.
-Ha már a Roxfort üzemeltetői nem kívánnak felelősséget vállalni semmiért, ami az iskola közvetlen közelében történik, hát megteszem én.-igyekszem érthetőbbé tenni az indokaimat, holott csak örömömre szolgálna, ha bármi, amiről most diskuráltunk, beigazolódna, még ha ez általam történik is.
Végül, hogy valamivel könnyebbé tegyem a napját, bevonom a kelet ősi művészetét, vagyis a meditációt minimális irányítással. Engem mindig megnyugtat az eső hangja és illata, kiváltképp, ha olyan helyen tartózkodom, ahol növények is vannak, és úgy látom, ez Daphnéra is anxiolitikus hatással van,miközben arról beszél, amit érzékel.
-Hmm-jelzem, hogy figyelek rá, de nem szólalok meg. Petrichor. Milyen szép szó és milyen kellemes szenzoros jelenség. Csupán azt sajnálom, hogy a cseresznyevirágzás jellegzetes aromáját jelen körülmények között nem vagyok képes reprodukálni, feltételezem, azt is kedvelné. Nem is értem, miért állapítjuk meg ketten is, hogy nincs egyedül, márpedig azért sem, mert magam is itt tartózkodom, így mindezen csak csendesen mosolygok, aztán bátorítom rá, hogy beszéljen azokról a szobákról, amik eszébe jutottak. Amit elmond, az éppenséggel jó ízlésről árulkodik, legalábbis számomra, illetve kulturális műveltségről is, egyik kvalitását sem vontam volna kétségbe akkor sem, ha korábban nem lett volna alkalmam mélyebben megismerni.
-A házatok egy igazán idillikus helynek hangzik-mondom, ahogy megpróbálom elképzelni mindazt, amiről beszél nekem, kivéve persze azt a részt, ahol az apja ennek a kedves idilli világnak a közepén gyakorolt vele. Az én esetemben ezek a szavak egészen más konnotációkat hordoznak. Fájdalmat. Szégyent. Fizikai és mentális megterhelést. Kimerültséget. Olyan tapasztalatokat, amelyekhez az ember idővel ugyan adaptálódhat, de amelyekből mégsem következik, hogy valaha is kívánatossá válnak számára.
-A haikuk nehezen fordíthatóak, egyik nyelv sem tudja őket megfelelően visszaadni, túlságosan specifikusak hozzá-jegyzem meg, véleményem szerint a három rövid sor jelentésrétegeit valóban pontosabban képes közvetíteni a japán nyelv teljes kontextusa, mint bármelyik fordítás.
Magány.
Nem lehetek benne teljesen bizonyos, de az a benyomásom, hogy Daphné - annak ellenére, hogy tapasztalataim szerint számos ember fordul felé őszinte jovialitással vagy szeretettel - valójában meglehetősen magányos. Talán ezért is asszociál ilyen gyorsan erre a fogalomra, bár egyetértek vele, még akkor is, ha a haiku tudomásom szerint a szerelmes várakozásról szól.
-Sosem tudjuk meg, ezt a rejtélyt neked kell megoldanod. Szeretnéd, hogy megérkezzen?-kérdezem őszinte érdeklődéssel, ahogy lassan eláll az eső. -A beszélő akár az esőt is várhatja.
Hallom koppanni az utolsó cseppeket a növények levelein, az illat még megmarad.
-Ezután érdemes lenne megpróbálnod aludni, valószínűleg könnyebb és pihentetőbb is lesz-nyúlok a zsebembe, amiből kiveszem a készítményeket, amiket valóban kért tőlem-ezeket egyelőre ne használd, ha nem szükségesek. Remélem, valamennyit azért képes voltam segíteni. -mondom mielőtt útjára engedném, már így is túl sokáig raboltam az idejét.
Továbbra sem világos számomra, milyen mechanizmus révén kerültünk az adott helyiségbe, legyen szó Daphné pinceszerű, ablaktalan szobájáról vagy éppen az én gyengélkedőmről, ahogyan arra sincs semmiféle megalapozott teóriám, ki immobilizálta Barbont, miért maradt eszméletlen a francia hölgy - aki meglepő módon a vele történtek ellenére rövidesen bajnokká vált -, miközben Tetsuya tartósnak tűnő traumás laesiókat, illetve egy kifejezetten kétes eredetű szepszist szenvedett el, vagy hogy milyen patofiziológiai mechanizmus idézte elő nálam azokat a furcsa tüneteket. Mint már említettem, túlságosan magas az ismeretlen változók száma, és az eseménysor tele van tisztázatlan pontokkal, elvarratlan kauzális összefüggésekkel. Kifejezetten irritál a gondolat, hogy egy ilyen volumenű esemény lefolyhatott az iskola tulajdonképpeni területén úgy, hogy jelenleg még csak közelítő magyarázattal sem rendelkezünk a kialakulására.
Nehezen tolerálom az olyan állapotokat, amelyekben bármi rekonstruálhatatlan marad, és kifejezetten kellemetlen számomra, ha a környezetemben olyan rejtélyek perzisztálnak, amelyekhez nem tudok legalább egy koherens hipotézist rendelni.
Arra is rádöbbentem, hogy kettőnk viselkedése közül bizonyára nem az enyém áll közelebb a társadalmilag elfogadott normához, mivel én – még ha nem is áll szándékomban elismerni ezen tettemet- oly magas fokára jutottam a kétségbeesésnek, hogy kishíján seppukut követtem el, ez azonban, meglehetősen paradox módon, semmilyen érdemi változást nem indukált sem az általános közérzetemben, sem a mentális státuszomban, az ellenben már határozott szorongást vált ki belőlem, hogy Daphné pszichés állapota láthatóan fokozatosan dekompenzálódik. Annak ellenben csak örvendeni tudok, hogy ezen problémáját sikeresen vokalizálja, és annak ellenére, hogy minden tudásommal igyekszem a segítségére lenni, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a legcélszerűbb volt épp nekem megnyílnia. Mindennek ellenére azonban itt ülök vele és igyekezünk valamiféle magyarázatot találni a teóriáim segítségével valamire, amit tán sosem lesz lehetőségünk teljes egészében megérteni.
-Ami, azt illeti, nem értem, de reményeim szerint te mindjárt meg fogod-magyarázom a végtelenített szóáradat előtt, ami az elméleteimet tárja a lány elé, aki nem igazán vélem érteni, hogy miért mosolyodik el ezen. Azt azonnal kizárom, hogy nevetségesnek talál, bár azért sem lenne jogom elítélni, hiszen megkísérelni feldolgozni a megérthetetlent vagy őrültségre, vagy pediglen zsenialitásra utal, ellenére annak, hogy a kettőt gyakran nehezen lehet megkülönböztetni egymástól. Ha másra nem is jó a bőlére eresztett, ám némileg redundáns jellegű székfoglalóm, legalább néhány percre lekötheti Daphné kognitív apparátusát, engem pedig kifejezetten megnyugtat, amikor végül ő is bekapcsolódik a maszkkal kapcsolatos gondolkodásba.
-Csupán azért kapaszkodom a maszkba, mert azt ismerem, vagy legalábbis vélem ismerni, és igazoltan kötődnek hozzá-ha pontosabb akarok lenni, nem is a maszkhoz, sokkal inkább a viselőjéhez- erőszakos cselekmények, mint például Oshi ostroma vagy a kardvadászatként ismert esemény. Ezek alapján ugyanakkor akár azt a hipotézist is felállíthatnánk, hogy a világ valamennyi fennmaradt szamurájmaszkja potenciális vektorként funkcionálhatna bizonyos ellenséges szellemek vagy lények manifesztációjában, ami viszont már statisztikailag is meglehetősen nehezen kezelhető premissza.
A helyszínnek utánanéztem ugyan, de arról sem kifejezetten találtam olyan információt, amely mentén tovább tudnánk haladni. Nem állítom, hogy a szellemek létét ezen helyen negálnám, de nem gondolom, hogy ha valóban kísértenék az elhagyatott épületet, akkor bárkinek lenne kedve szünhedrionokat tartani benne, valamint azzal sem értek egyet, hogy egy ilyen helyet összekötnének a Roxfort birtokával, ugyanis némi utánaolvasás és kérdezősködés után kiderült, hogy a Szellemszállás akár a Fűriafűztől is megközelíthető, vagy legalábbis korábban az volt. Nyilvánvalóan nem ez az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó dolog, amit nem kifejezetten értek a Roxforttal kapcsolatban, mindenesetre ezek a nyomok is csak tévútra vezethettek.
-A helyszínnel kapcsolatos szóbeszédek minden valószínűség szerint nélkülöznek bármiféle érdemi evidenciát. A beszámolók mindössze kiszűrődő hangokról tesznek említést, amelyek- valljuk be- meglehetősen gyenge korrelációt mutatnak a paranormalitás jelenségével. Amennyiben ugyanis a Szellemszállás ténylegesen valamilyen kísértetjárás színtere volna, úgy vélem, hogy már jóval éjfél előtt találkoznunk kellett volna legalább egy „lakóval” vagy „bérlővel”. Ez tehát újabb zsákutcának bizonyul.
A pletykák természetesen önmagukban nem tekinthetők megbízható anamnesztikus forrásnak, bár azt továbbra sem értem, hogy Roxmorts lakossága - lévén, hogy döntően varázshasználókból áll - miért mutat ilyen mértékű averziót néhány bolygó lélekkel szemben. Ennyire talán még egy átlagos kognitív kapacitással rendelkező egyénnek is képesnek kellene lennie utánajárni annak, hogy valójában milyen entitásokkal és milyen potenciális veszélyforrással élnek ilyen közvetlen topográfiai közelségben. Bár természetesen nem várható el mindenkitől kiemelkedő intellektuális teljesítmény, akadnak, akiknek neuronális apparátusa láthatóan már a mindennapi élet minimális követelményeinek teljesítésével is teljes kapacitáson üzemel. Egyeseknél még ebben sem vagyok teljesen bizonyos.
A lány alátámasztja a megállapításomat: ő maga sem rendelkezett különösebben kiterjedt előzetes ismeretséggel azokkal, akikkel együtt kellett átélnie ezt a bizonyos „szellemjárást”. Enyhén elhúzom a számat. Ez pedig egy újabb információhiányos pont az anamnézisben, hiszen így azt sem tudom rekonstruálni, milyen szelekciós mechanizmus alapján kerültek az érintettek az egyes helyszínekre, illetve egymással azonos csoportokba.
-Igen, itt magam is elveszítem a fonalat. Közeli személyes nexus: nincs vagy minimális, ennélfogva ez a változó valószínűleg kizárható. Iskolai hovatartozás, intellektuális kompetencia vagy érdeklődési profil szerinti csoportosítás: jelenleg nincs rá adat, következésképpen ez is legfeljebb hipotetikus kategória. Faji vagy származási korreláció: minimális, illetve vélhetően véletlenszerű, tehát szintén eliminálható. Korábbi traumatikus expozíció, pszichés vulnerabilitás, esetleges mentális sérülések vagy zavarok: insufficientia anamnestica, így egyelőre értékelhetetlen. Nehéz ügy, túlságosan is nehéz.
Ezzel lényegében ki is merítem a rendelkezésemre álló hipotéziseket. Természetesen nem kívánom Daphné előtt deklarálni, hogy jelen pillanatban nem látok olyan koherens modellt, amelynek segítségével valamennyi felmerülő kérdésre érdemi magyarázatot adhatnánk. A teoretikus konstrukcióim egyelőre inkább differenciáldiagnosztikai lehetőségek, semmint valódi konklúziók.
-Semmiképp nem kívánom, hogy ezzel foglalkozz, amennyiben kalamitásokkal telinek érzed-hajtom meg felé a fejem azzal a mozdulattal, amivel a japán elnézését kéri már azért is, mert felhozta, a továbbiakban pedig elengedi az adott témát.
-Logikus lenne feltételezni, hogy rendelkezett valamiféle céllal is, de azt hiszem, jelen esetben maga a logika nem tekinthető adekvát interpretációs keretnek. Lehetséges, hogy az egyetlen célja az volt, hogy félelmet és distresszt indukáljon bennünk – próbálom megnyugtatni, majd észlelvén, hogy ez a megközelítés nem bizonyul kellően effektívnek, azonnal módosítok a taktikámon, hogy legalább a pánikroham intenzitását mérsékelhessem.
Érdekes diszkrepancia mutatkozik kettőnk reakciómechanizmusában, megszületik bennem az igény, hogy tudjam, mit is mondott neki az entitás pontosan, de a kíváncsiság azonban ezúttal nem írhatja felül a másik ember autonómiáját, így elfojtom a kérdezés ingerét. Nem kívánom bántani. Ráadásul semmiféle legitim nexusom nincs ahhoz, ami számára fájdalmas vagy amit tudatosan igyekszik elrejteni előlem. Mindenkinek létezik egy olyan pszichés szférája, amelyet ódzkodik a külvilág elé tárni; ezért viselünk valamennyien – képletesen szólva, maszkot. Mi erről Japánban tudunk, nem csak a saját maszkunkat látjuk, hanem egymásét is, minek hatására mindenki kínosan igyekszik fenntartani a végtelen nyugalom fárasztó álcáját, tudva, hogy ez egyfajta társadalmi konstrukció. Álságosak lennénk? Talán azok vagyunk, de ebben az országban -és minden bizonnyal egyéb nációk esetében is- az emberek még annyira sem becsülik egymást, hogy elismerjék, maszkban vannak.
Daphné maszkját ismertem, azt viszont sosem értettem, hogy miért kezdte le-levetni előttem, ám én nem ítélkezem, csupán hagyom, hogy újra a kezem fogja, és igyekszem segíteni, hogy megfelelő légzésritmust legyen képes produkálni.
-Ugyan kérlek, semmi sem történt-suttogom megnyugtatóan válaszul a bocsánatkéréseire, amik meglepően automatikusnak tűnnek. Vajon hányszor kért már tőlem elnézést? Volt bármi, amit valóban el kellett volna néznem? Nem, úgy gondolom, hogy ilyenre nem volt példa. Annak viszont őszintén örvendek, hogy az eszmefuttatásaim segítettek neki elvonatkoztatni, ezzel kapcsolatban még egy mosolyt is megengedek magamnak.
-Ha már a Roxfort üzemeltetői nem kívánnak felelősséget vállalni semmiért, ami az iskola közvetlen közelében történik, hát megteszem én.-igyekszem érthetőbbé tenni az indokaimat, holott csak örömömre szolgálna, ha bármi, amiről most diskuráltunk, beigazolódna, még ha ez általam történik is.
Végül, hogy valamivel könnyebbé tegyem a napját, bevonom a kelet ősi művészetét, vagyis a meditációt minimális irányítással. Engem mindig megnyugtat az eső hangja és illata, kiváltképp, ha olyan helyen tartózkodom, ahol növények is vannak, és úgy látom, ez Daphnéra is anxiolitikus hatással van,miközben arról beszél, amit érzékel.
-Hmm-jelzem, hogy figyelek rá, de nem szólalok meg. Petrichor. Milyen szép szó és milyen kellemes szenzoros jelenség. Csupán azt sajnálom, hogy a cseresznyevirágzás jellegzetes aromáját jelen körülmények között nem vagyok képes reprodukálni, feltételezem, azt is kedvelné. Nem is értem, miért állapítjuk meg ketten is, hogy nincs egyedül, márpedig azért sem, mert magam is itt tartózkodom, így mindezen csak csendesen mosolygok, aztán bátorítom rá, hogy beszéljen azokról a szobákról, amik eszébe jutottak. Amit elmond, az éppenséggel jó ízlésről árulkodik, legalábbis számomra, illetve kulturális műveltségről is, egyik kvalitását sem vontam volna kétségbe akkor sem, ha korábban nem lett volna alkalmam mélyebben megismerni.
-A házatok egy igazán idillikus helynek hangzik-mondom, ahogy megpróbálom elképzelni mindazt, amiről beszél nekem, kivéve persze azt a részt, ahol az apja ennek a kedves idilli világnak a közepén gyakorolt vele. Az én esetemben ezek a szavak egészen más konnotációkat hordoznak. Fájdalmat. Szégyent. Fizikai és mentális megterhelést. Kimerültséget. Olyan tapasztalatokat, amelyekhez az ember idővel ugyan adaptálódhat, de amelyekből mégsem következik, hogy valaha is kívánatossá válnak számára.
-A haikuk nehezen fordíthatóak, egyik nyelv sem tudja őket megfelelően visszaadni, túlságosan specifikusak hozzá-jegyzem meg, véleményem szerint a három rövid sor jelentésrétegeit valóban pontosabban képes közvetíteni a japán nyelv teljes kontextusa, mint bármelyik fordítás.
Magány.
Nem lehetek benne teljesen bizonyos, de az a benyomásom, hogy Daphné - annak ellenére, hogy tapasztalataim szerint számos ember fordul felé őszinte jovialitással vagy szeretettel - valójában meglehetősen magányos. Talán ezért is asszociál ilyen gyorsan erre a fogalomra, bár egyetértek vele, még akkor is, ha a haiku tudomásom szerint a szerelmes várakozásról szól.
-Sosem tudjuk meg, ezt a rejtélyt neked kell megoldanod. Szeretnéd, hogy megérkezzen?-kérdezem őszinte érdeklődéssel, ahogy lassan eláll az eső. -A beszélő akár az esőt is várhatja.
Hallom koppanni az utolsó cseppeket a növények levelein, az illat még megmarad.
-Ezután érdemes lenne megpróbálnod aludni, valószínűleg könnyebb és pihentetőbb is lesz-nyúlok a zsebembe, amiből kiveszem a készítményeket, amiket valóban kért tőlem-ezeket egyelőre ne használd, ha nem szükségesek. Remélem, valamennyit azért képes voltam segíteni. -mondom mielőtt útjára engedném, már így is túl sokáig raboltam az idejét.
Köszönöm a játékot! <3
Cím: Re: Botanikus szoba
Írta: Daphné Ishida-d'Aboville - 2026. 08. 18. - 14:26:58
maybe i lied, when i said i was okay
Köszönöm szépen a játékot! <3
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország
Magyar fordítás: SMF Magyarország