Roxfort RPG

Az igazság az, hogy a vadak mindig is jobban érdekeltek, mint az emberek. Talán ezért értettük meg egymást Hagriddal is ilyen jól, mert ő is ugyanígy érzett. Időről időre be kellett látnom, hogy bármennyire is próbálok érdeklődést tanúsítani embertársaim iránt, ez inkább csak amolyan megfelelésből fakadt. Még jó, hogy a munkám miatt nem is kellett túl sokat foglalkoznom velük... Ez a munka az utolsó pillanatban talált meg, és a koboldok nem vették túl jó szemmel, hogy kivettem egy-egy nap szabadságot ebben a hónapban a cirkuszi előadás miatt. Tudom, hogy nem sokra tartottak, lévén, nem hogy aranyvérű, de félvér varázsló sem voltam. És ha valamit jobban lenéztek, mint a varázslókat, akkor azok a muglik, vagy a mugli származásúak voltak. Sosem értettem a koboldokat, de annyira nem is törekedtem rá, hogy megértsem őket. Mogorva, furcsa figurák voltak, akikkel nem lehetett elbeszélgetni másról, csak az aktuális pénzügyi helyzetről. Érdekesnek találtam azonban, hogy mennyire próbálják előadni az elnyomott kisebbséget, miközben valójában ők maguk voltak a legközelebb a húsosfazékhoz, azaz a varázsvilág vagyonához...
Hát igen. Ez a kettősség, ami a helyzetükből eredet, hogy egyszerre voltak valahol szolgák és mégis ők mozgatták a legfontosabb szálakat, felettébb érdekes axióma volt. Ahogy az is, hogy a varázslók annyira féltek tőlük, hogy még pálcát sem mertek a kezükbe adni...
Pedig igazán nem ezen múlt az, hogy jóideje nem fordultak már nyíltan szembe a koboldok a varázslókkal... Hanem azon, hogy - véleményem szerint - kivártak... Kivárták a megfelelő alkalmat, amikor ők diktálhatnak. Csak néhány apró, dacos gesztusból lehetett erre következtetni, de azokból nagyon. Ilyen volt az, hogy a koboldmunkákat mindig a sajátjuknak gondolták, azután is, hogy már egy varázsló megvette tőlük. A vevő halála után mégis úgy tartották, az nem a tulajdonos családját illeti, hanem a készítőt magát...
Szó, mi szó, nem bántam, hogy ma nem kell koboldokat látnom, hanem végre új kihívás ér, egy jobb közegben. A cirkuszokat mindig is szerettem, évekkel ezelőtt még bőszen jártam egy társulattal Európát. Aztán eljött az ideje, hogy visszatérjek, és közelebb legyek a családomhoz. Főként anyám betegsége miatt.
Ahogy kivezettem Nemezist a porondra, gyorsan kiürítettem a fejem. Ez most nem az a pillanat, amikor jó, ha erre gondolok. Koncentrálnom kell, hiszen még alig ismertem ennek a némbernek a reakcióit. Dolgoztam már svéd sróforrúval korábban és tudtam, milyen kiszámíthatatlanok tudnak lenni....
Ahogy körbevezettem a fenevadat, úgy tűnt, minden simán megy, és a nyugtató átok teszi a dolgát. Ám ebben a pillanatban egy visító hang hallatszott a közönség soraiból, ami egyre erősödött. Nem tudtam rögtön azonosítani a hangot, de talán leginkább arra a sikító nyalókára emlékeztetett, ami most olyan divatos volt az Abszol úton is a gyerekek között.
- Hogy az a... - kezdtem fogcsikargatva méltatlankodni, hiszen nem véletlenül írta ki a bejárathoz a cirkusz vezetősége, hogy zavaró hanghatásokat tilos kelteni, mert életveszélyes következményei lehetnek.
Nos, ezek az életveszélyes következmények szinte azonnal életbe is léptek, Nemezis ugyanis spontán végigperzselte a porondot, és a tűzből sajnos ahogy elnéztem, jócskán jutott a nézőtérre is, ami hamar küzdőtérré változott. Az első és legfontosabb az volt, hogy megfékezzem a vadat, amit egy jól irányzott kábítóátokkal meg is tettem, a homloka közepébe. A sárkány ettől nem esett össze, de a továbbiakban bambán, egy helyben álldogállt, mint valami agyalágyult troll. Amikor láttam, hogy nem okozhat több kárt, gyorsan a stáb segítségére siettem, hogy eloltsuk a tüzet. Az emberek sikítozása közben egyre erősödött, már-már elnyomta a porondmester mesterségesen felerősített hangját, amivel nyugalomra igyekezett inteni őket.
- Aqua Eructo - mutattam rá egy lángcsóvára a jó öreg varázsigét mormolva, mire szépen apadni kezdett a tűz. Egy fiatal, barna hajú nő nem messze igyekezett kiszabadulni szorult helyzetéből, ahogy elnéztem, beszorult a lába valamibe.
- Segíthetek Hölgyem? - kérdeztem előzékenyen, majd ha nem volt kifogása, akkor a dereka alá nyúltam jobb kézzel, ballal meg óvatosan kiszabadítottam a lábát, hogy aztán felkapva kiemeljem a székek közül.

A hölgy első blikkre nem tűnt elutasítónak, ezért is gondoltam úgy, hogy „uccu neki, kapjuk fel, oszt haladjunk”, mielőtt még a lángok martalékává válnánk…
- Hát nem sok kedvem van meghalni jelenleg, úgyhogy igen – felelte kérdésemre a nő, akinek mint gyorsan kiderült, volt humora. Felkaptam hát és egy hátsó kijáraton gyorsan kiiszkoltam vele a sátorból. Mivel ezt a kijáratot csak a társulat tagjai ismerték, így nem volt előtte akkora a tolongás, mint a főbejáraton. Amint kiértünk és találtam egy kis talpalatnyi szabad helyet, egyből letettem az ismeretlen nőt, nehogy zavarba jöjjön attól, hogy én itt feleslegen tartom a karomban, vagy valami.
- Remélhetőleg elmúlik a tűz, véletlenül sem szeretném feltartani vagy megakadályozni az oltásban én csak útban lennék, biztos mindenki segít benne – nézett rám a hölgyemény, amire elmosolyodtam.
- Igazán kedves magától, de biztosra veszem, hogy megoldjuk a dolgot, a társulat szerencsére elég nagy azért ahhoz, hogy gyorsan eloltsa a lángokat. Mindenesetre nagyon előzékeny, hogy felajánlotta – mondtam széles mosollyal az arcomon. Kissé idegen volt tőlem ez a magázódás, de hát néha azért csak rákényszerül az ember, még ha nem is ez az a kommunikációs forma, ami természetesen a szájára jön.
 - Szívesen segítek én is bármiben – kaptam egy meglehetősen édes vigyort, ami után már Merlinnek hála, letegezett a hölgy, így nem nekem kellett felajánlanom, hogy váltsunk át emberibb formátumú csevejre.
- Állat vagy ember mentés ilyesmi, bár lehet megoldjátok. Mellesleg Tessana Morrow, örvendek! – tudtam meg a nevét is egy füst alatt, mire persze örömmel ráztam meg a kezét.
- Helló Tessana, nagyon örülök, hogy így egymásba botlottunk, még ha olyan áron is történt mindez, hogy majdnem megperzselődtünk csöppet. Joshua Davis vagyok – vigyorogtam rá lelkesen, és alig vártam, hogy többet tudjak meg erről a különleges nőről. Merthogy volt a kisugárzásában valami egészen szokatlan, az nem volt számomra kérdéses.
- Na és téged mi szél hozott erre? Gyakran szoktál cirkuszba járni? – kérdeztem spontán, miközben felmértem a helyzetet egy oldalpillantással. A füst már csökkenni kezdett, ami azt mutatta, hogy valószínűleg a tűznek is annyi lassan. Ettől függetlenül még biztos szüksége volt rám a többieknek, hiszen a sebesült vagy pánikoló nézőket nekünk kellett megnyugtatni, amíg megérkeznek az illetékes gyógyítók a Mungóból. Ám mielőtt még nagyon elbízhattam volna magam, hogy minden rendben, egy váratlan lángcsóva környékezett meg minket, amit Tessana gyorsan és ügyesen eloltott.
- Az igen! – mondtam neki elismerő hangsúllyal, és rögvest feleltem is a sárkányra vonatkozó kérdésére.
- A sárkányt – amikor majd magához tér – szépen visszatereljük a számára létrehozott mágikus ketrecbe, és a következő előadásig ott lesz.
- Jól megvannak itt a varázslények? – tette fel a következő, igen lényegretörő kérdést a Miss, amire elmosolyodtam.
- Igen, nagyon jó dolguk van, félreértés ne essék, a sárkány ketrece is inkább hasonlít meghitt barlangra, mint rabhelyre. Tele van finom kecskékkel, amiket kedvére bekaphat, ha éhes, és nem zargatja senki. Persze ha vége a vándorcirkusz turnéjának, akkor utána ha jól tudom, szabadon is fogják engedni a természetes élőhelyére, és csak a következő turnéhoz fogják befogni. A többi lénnyel is hasonlóan emberséges módon bánnak, ne aggódj – kacsintottam rá barátságosan, bízva abban, hogy ez a magyarázat kielégíti a kíváncsiságát, de ha nem így volt, abban az esetben nyitottan álltam a további kérdések elé, amíg tehettem. Tetszett, hogy így aggódik a legendás lényekért, ez bizony máris egy közös vonásunk volt.
- Különben mivel foglalkozol, ha szabad tudni? – érdeklődtem én is közben felőle.

Érdekes érzésem támadt, amikor alig feltűnően, de puhatolózni kezdett a nő a társulat lakhelyével kapcsolatban.
- Ó, én is nagyon örülök...És mondd csak... Ugye nem baj, hogy tegezlek?... Szóval kész labirintusnak tűnik ez az elrendezés. Hogy tudsz így kiigazodni anélkül, hogy eltévednél? – kérdezte látszólag csak úgy. De valahogy a megérzésem azt sejtette, hogy ez mégsem egy „csak úgy kérdés” volt.
- Nem, tegezz csak nyugodtan! Úgy könnyebb szót érteni – kacsintottam rá, aztán vállat vonva folytattam.
- Hát, igazából nem nagy ügy. Én úgyis főként a sárkány barlangjában vagy a kajáldában szoktam dekkolni. A többi helyiséget annyira nem is ismerem – kentem el a választ. Mert ez azért nem volt teljesen igaz. Nyilván tudtam, hogy mi hol van, de eszem ágában sem volt a hölgyemény orrára kötni így ismeretlenül… Láttunk mi itt már cifra dolgokat, eleget. A minap például az egyik varázsló artistára egy csapat diáklány tört rá alvás közben és leakarták fotózni meztelenül…Bár normálisnak tűnt, nem tudhattam, hogy Tessa nem egy ilyen őrült rajongó-e. Miközben beszélt, nem csak a szavaira figyeltem, hanem a testbeszédére is. Őszintének tűnt, mégis volt benne valami… valami, amit nem tudtam hova tenni az első perctől. Ahogy a szemébe néztem, rájöttem, hogy mi benne a különös. A tekintete… Sokat forgolódtam a vadak között, és hiába a kellemes, nőies alak, a baba arc és a gyönyörű hajzuhatag… na meg azok a meggypiros ajkak… mégis volt benne valami vadállatias… ami a tekintetéből sugárzott. Olyan tekintete volt, mint a prédáját elejteni készülő farkasnak.
Ezzel a nővel jó lesz vigyázni – gondoltam magamban.
- Leginkább a mugli cirkuszokat találom érdekesnek, varázslat nélkül olyan sok lenyűgöző dolgot csinálnak mégis. De biztosan nagyon érdekes lehet az előadásokra készülni, főleg ha van egy erős kezű porondmester...
Megint. Látszólag csak csacsogott, de mégis félreérhetetlenül a porondmesterről érdeklődött. Mit akarhat Jeremiah Meteoráról? Amennyire én ismertem, teljesen átlagos fazon volt… és annyira jóképűnek sem mondtam volna, hogy a nők vágyálmának nevezzem. Talán más oka lehetett, hogy burkoltan, de róla próbált faggatni. Bólintottam és mosolyogva feleltem, úgy, hogy a Jeremiahra vonatkozó megjegyzését látszólag elengedtem a fülem mellett.
- A mugli cirkuszokat én is bírom. Tudod, varázstalan családba születtem egyedüli varázslóként, és imádtam így felnőni… Ami azt illeti, néha, amikor hazalátogatok, jól esik kiszakadni ebből a kicsit sznob világból… Nem tudom, érted-e mire gondolok – nevettem fel.
- Azt a mai napig képtelen vagyok felfogni, hogy minek hámozza valaki varázslattal a krumplit… - igyekeztem elmagyarázni, hogy mit értek sznobizmus alatt. Na például ezt.
- Remélem az idomításuk sem olyan fájdalmas számukra. Hallottam elég sok rossz hírt, de ha szerinted minden faszán működik én miért kétkedjek? – jegyezte meg aranyosan, amire felnevettem.
- Minden fasza. No worries – viccelődtem. A szakmája nagyon tetszett, ezek szerint tényleg közös pontunk a muglik iránti érdeklődés, ami a varázsvilágban régebben igazi tabunak számított. Ma már hála az égnek kicsit nyitottabbá váltak a varázslók ilyen szempontból… Talán az újabb generációk már felfogták végre, hogy nem minden a származás… És nem vagyunk különbek a mugliknál attól még, mert tudunk varázsolni. Remélem legalábbis.
- Mivel egész életemben olyan világban éltem, amiben helyet kapott a varázslat, apám révén is meg a kíváncsiságomnak köszönhetően is teljesen beszippantott a muglik világa. Meg részmunkaidőben egy antikváriumban dolgozom – mesélte, aztán váratlanul felkapta a fejét valamire… azaz valakire… na és, mit ad Merlin? Ki volt az? Jeremiah…
Akkor jól sejtettem, hogy ez a nő készül valamire. Igyekeztem nem feltűnően a pálcámat kitapogatni a kabátom alatt. Lehet, felesleges elővigyázatosság, de úgy éreztem, jobb résen lenni…
- Ez elég jól hangzik. Biztos izgalmas a varázstalanokról tanulni...Na és mugli, vagy varázsló antikváriumban dolgozol? - csevegtem tovább, de csak látszólag voltam laza. Belül készültem valamire.

Örültem neki, hogy ennyire egy húron pendültünk a muglikat illetően. Osztottam a véleményét, hogy klassz volt varázstalan családban felnőni. Nálunk az esték laza társasozásokból és közös főzésekből álltak, még azután is, hogy kiderült, varázsló vagyok. Persze miután nagykorú lettem, mutattam otthon egy-egy trükköt, az mondjuk nem jött rosszul, amikor néhány pálcaintéssel ki tudtam javítani a tető alatt a lambériát anélkül, hogy több méter magasra fel kellett volna másznunk. Na meg más nehezebb házimunkáknál is örült neki Anya, hogy bevetettem a medzsik tudásomat. De ha kikapcsolódásról, utazásról vagy szórakozásról volt szó, akkor alap volt, hogy varázstalan eszközökkel éltünk, hiszen a szüleimhez alkalmazkodtam. Sokkal murisabb volt például egy hosszú hajóút Spanyolországban, mintha a szigetek között hopponálgattunk volna. Abszolút meg tudtam hát érteni Tessát, hogy varázsló antikvárium helyett a simát választotta.
- Simában, sokkal izgibb. Valahogy mindig is tudtam hogy ilyesmivel akarok fogllakozni, nem valami megszokott varázsló izével, ami egész életembe jelen volt. Kell az új és a mugliknál szinte midnig rápörgök a sok minden újra, már ha érted mire gondolok. És te? Neked is ez életed hivatása? – érdeklődött kedvesen, de én továbbra is résen voltam, mert úgy éreztem, készül valamire ez a nő.
- Nem, én a családomnak köszönhetően kiélem a mugli életmód iránti lelkesedésemet. Egyébként sárkányidomár vagyok – árultam el. Lehet, ezt később meg fogom bánni, ki tudja? De egyelőre úgy éreztem, nem lehet bajom belőle, ha igazat mondok. Ráadásul az előadás miatt magától is kitalálhatta, hogy ez a foglalkozásom. Azt azonban inkább nem kötöttem az orrára, hogy a Gringottsban dolgozom...Nem ismertem még olyan jól ahhoz, hogy ezt csak úgy eláruljam magamról. A beszélgetésünk ezen a ponton a végéhez ért, Tessa búcsúzkodni kezdett.
- Nagyon örvendek, hogy megismerhettelek, úgyhogy most mennem kell tudod hűvös az este errefelé – magyarázta, mire megértően bólogattam.
- Én is örülök Tessa, persze, menj csak! És vigyázz magadra! Kerüld a tűzcsóvákat, ha tudod – mosolyogtam rá, és megvártam amíg valóban dehopponált, csak azután mentem a dolgomra. Segítettem a tűz utáni károk helyrehozásában, meg benéztem a sárkánybarlangba, hogy ellenőrizzem, minden oké-e Behemóttal. Szerencsére nem sérült meg, és a kábító átkom sem okozott neki maradandó problémát, aminek örültem. Néhány kecskét bevittem neki éjszakára, biztos, ami biztos alapon, ha esetleg az izgalmak miatt megéhezne vacsora után még. Már távozni készültem, mert én legszívesebben otthon aludtam, a saját ágyamban, nem a társulati sátorban, amikor egy fura megérzésem támadt…
Tudtam, hogy Jeremiah nem túl jó alvó, és sokszor fent van éjszaka, így gondoltam, legjobb lesz, ha benézek hozzá. Ha fent van, egy kicsit elcsevegünk, aztán megyek…. Ha meg alszik, akkor irány haza.
A megérzésem azt súgta, valamiért rá kell néznem. Nem volt messze a kocsija, így hamar odaértem sétálva is. Bekopogtam, és szólongattam is, de nem nyitott ajtót. Benyitottam – már ez is különös volt, hogy nyitva volt az ajtó, mert általában zárni szokta – és belépve szörnyű látvány fogadott.
Vér áztatta a padlót… Jeremiahnak pedig hűlt helye volt. Felüvöltöttem.
- Gyorsan! Ide! – kiáltottam, majd gyorsan berontott a szomszéd sátorból Tom, az egyik artista.
- Jóságos ég! – kiáltotta ő is, és egyre többen szállingóztak a hangunkra a kocsihoz.
- Valaki hívja az aurorparancsnokságot! – adtam ki az utasítást, és körültekintően, hogy lehetőleg ne nyúljak semmihez, átfésültem a szobát, hátha valami nyomra lelek. Semmi szokatlant nem láttam a véren kívül, de egyszer csak feltűnt Jeremiah jegyzetfüzete, ami nyitva hevert az ágyán. Odamentem és anélkül, hogy hozzányúltam volna, beleolvastam.
Egy lista volt... szigorúan védett legendás lényekről…emlékeztem rá, hogy furcsa mód sok lényről állította azt Jeremiah az elmúlt évek során, hogy kimúltak, egy rejtélyes betegség miatt. A listán pont ezek a lények szerepeltek, kimérák, hippogriffek és varázserővel bíró mérgeskígyók… Mindegyik mellett egy-egy név és hatalmas összeg szerepelt, majd a sor végén oda volt biggyesztve, másfajta kézírással a következő infó: Gringotts, 919. széf.
Döbbenten néztem a listát és odahívtam Tomot, hogy ő is vessen rá egy pillantást…
- Nem lehet véletlen, hogy épp itt van kinyitva a füzet – suttogtam neki. – Szerintem Jeremiah támadója okkal hagyta így itt…. – tettem hozzá. Persze nem voltam olyan naiv, hogy kérdés nélkül elhiggyem, ami a füzetbe volt írva. Könnyen lehet, hogy a támadó megfenyegette, vagy Imperius átokkal rávette Jeremiaht, hogy írja bele, és ezzel orvvadászokra, vagy legendás lényekkel kereskedő maffiára terelje a gyanút. De az is lehet, hogy színtiszta igaz volt… Valamiért a megérzésem azt súgta, az utóbbi eset áll fent. Jeremiah mindig olyan hirtelen eltüntette a betegségben kimúlt lények testét… Azt mondta, azért, nehogy más állatok is megfertőződjenek. De valahogy gyanús volt az egész nekem…
És most itt a bizonyíték…Nevekkel, összegekkel, aminek az aurorok utánajárhatnak. Ezek szerint nem betegségbe haltak bele, hanem nagy valószínűséggel orvvadászok végeztek velük? Akkora összegért, amiből a porondmester a galleonmilliomosok táborába tartozhatott, ha igaz. A keserű szájíz egész éjszaka bennem maradt ezután. Mikor kihallgattak az aurorok, én mindent őszintén elmondtam nekik. Megmutattam a füzetet és kifejtettem a gyanúmat Jeremiah fekete kereskedésével kapcsolatban. Nem hagytam ki a mai beszélgetést sem Tessával, aki burkoltan kérdezősködött a porondmesterről… Lehet persze, hogy csak egy cserfes, ártatlan nő, de ezt nem az én tisztem volt eldönteni, hanem a nyomozóké.
Reméltem, hogy akárki is volt a tettes, rátalálnak, de csak azért, hogy ne maradjon szabadlábon egy hidegvérű gyilkos. Jeremiaht valahogy ezek után nem tudtam sajnálni…Elhatároztam, hogy megpróbálom kideríteni, valóban ott rejlik-e az a csillagászati összeg a gringottsos széfében. Ha igen, az komoly bizonyíték lehet a porondmester ellen. Tudtam, hogy az aurorok maguktól is kinyomozzák az ügyet, de a protokoll szerint arról nem adhatnak ki információt, amíg a nyomozást le nem zárják. Én viszont már előbb meg akartam tudni, hogy ki is volt Jeremiah igazából. Az, akinek mondta magát, vagy a gonosz maga...aki ártatlan lényeket áldozott fel, hogy galleonban fürödjön.