Oldal nyomtatása - London, 1998. május közepe

Előzmény (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,11154.msg59072/topicseen.html#msg59072)

Foltozott üst, 1. szoba

Egy mosollyal az arcomon veszem el a felém nyújtott poharat, kis híján nevettem is egyet a lányon. A legtöbb lány nem szereti a sör ízét, úgyhogy annyira nem lepett meg Alexis reakciója, de mindig úgy voltam vele, hogy mindent ki kell próbálni, mielőtt eldöntjük, hogy nem szeretjük. Én is adtam egy esélyt a töklének, de gyorsan eljátszotta.
- Úgy tűnik, hogy te inkább a koktélozós fajta vagy.- egy hajtásra megiszom a maradékot. Egy pillanatra megérzem a szokásos zsibbadást a fejemben, ami azután nagyjából tovaszáll. Talán mégis jó, hogy ittam egy kicsit, kevésbé érzem magam idegesnek, gátlásosnak, bár ezek a tulajdonságok nem jellemzőek rám amúgy sem, természetes, hogy kiütköznek egy lány közelében.
- Tényleg? Az én anyám is egy boltot vezet, ilyen szépségszalon-félét, bájitalokat árul boszorkányoknak. Ha arra jársz, bemutatlak neki.- szerencsére, a sör megakadályozza, hogy kiüljön az arcomra az, amit akkor érzek, amikor rájövök, mit mondtam: „bemutatlak anyámnak.” Remélhetőleg ő nem veszi észre a félreérthető részét a dolognak, és úgy értette, ahogy én is. Biztosan érdeklik a kozmetikumok, a legtöbb lány szereti szépítgetni magát. Azt hiszem, már ő is bánja, hogy megemlített dolgokat az apjáról, úgyhogy talán megérti, hogy én is mondok butaságokat.
Abból, ahogy Alexis a gyerekekről beszél, rögtön úgy gondolom, ő bizonyára jó kislány volt. Nem lehet könnyű egy olyan gyerekkel megáldva lenni, mint amilyen én voltam, és amilyen még most is vagyok. Azt hiszem, nem változtattak meg annyira a Roxfortban átélt dolgok, mint másokat, nem tervezem, hogy megváltozok. Aki túl óvatos, annak nem is igazán van semmi olyan érdekes, izgalmas az életében, amiért megéri élni. Ha azt mondanák, hogy holnapig tart, akkor sem akarnék nagyon más lenni.
- Sajnos, a kórházas dologgal kapcsolatban igazad van. A nővérem gyakran van bent.- egy pillanatra elfordulok a lánytól. Furcsa, hogy csak így előkerült az a téma, amit talán a legjobban titkolok, amit a legjobban szeretnék elkerülni. Nem tartok azoktól, akik a kórházból jöttek ki, talán pont azért, mert Clarice is sokszor kerül be, és a gyerekkorom jelentős részét ott töltöttem, inkább attól tartok, hogy egyszer oda fogok kerülni. Már nagyon kicsi korom óta félek tőle, hogy nincs velem rendben valami, azért vannak furcsa álmaim, és még ha tudom, talán rosszabb lesz az idő múlásával, talán jobb lenne hamar kórházba menni, nem merek. Nem akarom, hogy kiderüljön valami, ami bekényszerít oda. - Mindenesetre, szerintem kár olyan emberek véleményével bármit foglalkozni, akik nem jelentenek neked semmit. Az biztos, hogy nem esne jól, ha néhány ember, akit a barátomnak tartottam, hirtelen elkezdene velem ellenségeskedni, mert a Mardekárba kerültem, de a többiekkel nem törődök.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy elpirult, de úgy döntök, diszkréten lesütöm a szemem, és az üres poharat nézem néhány másodpercig inkább. Nem szeretnék semmit elkapkodni, még akkor sem, ha esetleg tetszek neki. Azt hiszem, jobb lenne még egy kicsit jobban megismerni, még akkor is, ha már tudok róla néhány dolgot, mint például azt, hogy sokkal érettebb, és valószínűleg sokkal bátrabb, mint én, csak neki ez kevésbé jön ki a mindennapokban. Sokan vannak a Griffendélben is, akik visszahúzódónak tűntek, de az ostrom idején jóval bátrabban küzdöttek nálam, aki csak ostobaságból maradt ott. Talán nem is nevezhetjük bátorságnak azt, ha sarokba szorulsz, és nincs más választásod, mint harcolni.
- Ha szeretnéd, még maradhatunk egy kicsit, nem vagyok még annyira éhes.- várok néhány másodpercet, mielőtt, hacsak nem kéri határozottan, hogy elinduljunk az étterembe, visszaülök az ágy szélére. Nem tudom nem észrevenni, hogy itt, ahol egyedül vagyunk, jobban érzi magát, legalábbis nekem úgy tűnik. Nem túl kellemes ez a hely, de ez az egy előnye van az utcákkal, metrókkal és éttermekkel szemben.

Előzmény

Foltozott üst 1. Szoba

Nem sikerült eldöntenem, hogy miért mosolyog. Engem akart bátorítani továbbra is, vagy csak leplezett valamit. Mondjuk, nem számított. Soha többé nem iszok sört. Legalábbis nem önmagában. Kell mellé valami, ami elveszi az ízét.
- Koktél? Mint a Bloody Mary vagy a Mochito? Talán igazad van.
Ezeket már volt szerencsém megkóstolni, és tényleg sokkal jobbak voltak ízre, mint a sör. Igaz, amennyivel drágábbak, legalább ennyi előnye legyen nekik.
- Örülnék neki, ha bemutatnál. Ha összejönne a kirándulás Skóciába, akkor akár meg is valósulhat.
Fellelkesedtem, de ennek egy oka volt igazán. Felkeltette az érdeklődésem ezzel a kozmetikumos dologgal. A húgomnak sok gondja van a bőrével. Apu nem igazán értett a bájitalokhoz, ezért inkább vettük egy boszorkánytól őket. Pontosabban cserélte, de a helyzet egyáltalán nem javult, sőt néha annyira leromlott, hogy nem tudott kimenni az utcára sem. Voltunk mugli orvosnál, és voltunk a Mungóban is, de semmire se mentünk. A mugli orvos azt mondta, hogy nagyon érzékeny a bőre, és nem visel el minden szövetet, ami hozzáér. A Mungóban is valami ilyesmit mondtak. Meg azt, hogy ez nem igazán betegség, ne zavarjuk ott a légkört. Akkor megfogadtam, hogy inkább bénulok le, mint tőlük segítséget kérjek. Persze, nem mindenki egyforma, és lehet, hogy csak egy olyan napon mentünk, amikor nem kellett volna. Nem is érdekelt már annyira. Viszont szerettem volna kikérni valakinek a véleményét, aki jártas ebben. Jártasabb, mint én, mert én sem remekelek a bájitaltan órákon.
- Sajnálom, nem akartam…
Hirtelen megijedek, mikor mesél a nővéréről. Nem tudtam, hogy érzékeny témára tapintok. Bár, hajtott a kíváncsiság, ez esetben erőt vettem magamon, és inkább nem kérdeztem. Már így is eléggé beletúrtam a magánéletébe, ahhoz képest, hogy most találkoztunk először. Viszont nem állítottam volna meg, ha beszélni akar róla. Valamilyen szinten örültem is volna neki. Bár, én magam nehezen fogadtam el a saját meggyőződésem, másokat mindig arra bíztattam, hogy meséljék el, mi nyomja a lelkük. Ha nem nekem, akkor valakinek, akiben jobban megbízik.
- Igazad van. Minek odafigyelni a világ hangjára, ha úgyis csak azoké számít, akik a legközelebb állnak hozzánk? A világ pedig olyan hatalmas, és olyan sokan kiabálnak, hogy azok már nem is hallatszódnak, akik számítanak.
Néha sokkal bölcsebbnek éreztem magam, mint amit a korom megengedett volna, de ezt a sok olvasás számlájára írtam. Könnyen megragadtak bennem azok a gondolatok, amik megtetszettek. Némelyiket még tovább is gondoltam. Aztán, ha nem tetszett, akkor maradtam az alapoknál, vagy teljes egészében dobtam a dolgot.
- Felőlem mehetünk. Ha az első padnál megállunk az is jó, mégsem ebben a homályos szobában töltjük az időnket, és károsítjuk a tüdőnket.
A szememmel megkerestem a táskámat. Odamentem az ágy végéhez, és megnéztem mindent elraktam-e. Pénz, kulcs, varázspálca és még néhány apróság, ami miatt legalább két kilónak éreztem. Néha irigyeltem a fiúkat, hogy nem kellett annyi mindenre figyelniük, mint egy lánynak. Vagy csak nem minden esetben tűnt fel nekem. Visszasétáltam az asztalhoz, és felvettem a két poharat az asztalhoz. Hagytam, hogy Cael vezessen, hiszen ő tudta az utat az étteremig.

Csak egy „aha” választ adok a koktélos kérdésre. Úgy tűnik, a lány nem teljesen kezdő az alkoholok világában, bár lehet, hogy csak hallomásból ismeri ezeknek a nevét is. Talán arra kéne meghívni, bár ezek nem olcsó dolgok, egy hozzám hasonló csóró tinédzser tárcájának luxus a koktélozás, még a legolcsóbb is egy galleon lehet legalább, és akkor nem is alkoholost kértem.
- Hát, ha összejön, akkor tényleg tudunk helyet szorítani, szóval anyagilag biztos megoldható.- nem hiszem, hogy anya és apa pénzt kérnének tőle az ételért meg az ilyesmiért, úgyhogy tényleg csak a vonatra kéne költenie. Anyáék biztosan örülnének, hogy elhívok magunkhoz egy lányt.
- Ne aggódj, semmi baj.- egy mosollyal is jelzem a lánynak, hogy nem haragszom, de ez egy árnyalatnyival szomorúbbra sikerül, mint a korábbiak. A nővéremnek nagyon nehéz dolga lesz, bármennyit tanul, soha nem lesz képes rendesen használni a varázspálcáját, most kviblinek nevezik, később pedig nem fog megkapni semmilyen munkát, amihez varázsolni kell. Még ha eléggé alapszintűnek nevezhető a tudásom pálcahasználatot illetően, akkor is kellemetlen lenne, ha nem tudnám magamnál.
- Tényleg kár olyanok véleményével foglalkozni, akiknek nem ér semmit a véleménye számodra. Sokkal egyszerűbb úgy az élet.- nem is tudom, mi lennék most, ha hagyom, hogy bemásszanak a fejembe azok a hangok, amik szerint ostoba, bunkó, meg ilyesmi vagyok. Nekem is van véleményem mindenkiről első ránézésre, de nem érzem úgy, hogy közölnöm kellene, amikor nem is igazán ismerem az illetőt, főleg, ha negatív a vélemény. A griffendélesek egy jelentős része, és sok mardekáros is másképp gondolja, mint én.
- Oké, akkor nézünk padot.- egy kis kitérővel, de szerencsére tudok egy parkot az étterem felé. Lehet, hogy inkább valami rozzant játszótér-féle, gyereket nem láttam még ott, de azt hiszem, hogy jó lesz. El is indulok előre, de néhány lépésenként hátranézek a lányra, aki nyilván bezárja az ajtót, meg leteszi a két üres poharat. Az utcán aztán már mellette sétálok, ott már van elég hely hozzá.
- Amúgy milyen a Griffendél? Úgy értem, hogy milyen ott lenni? Fent van egy toronyban, ugye?- ahogy elképzelem a klubhelyiségeket, az összes többi olyan idegennek tűnik nekem fejben, a sötétzöld víz, ami kívülről nyaldossa az üveget, az a rengeteg ősi falikárpit, az ünnepélyes hangulat, valahogy sokkal magasztosabbnak hatnak fejben, mint egy torony, vagy egy napfényes szoba a konyha közelében. Persze, nekem az az otthonom, Alexis nyilván ugyanúgy érez a saját klubhelyisége iránt. - Itt balra. Hú, siessünk, mindjárt piros lesz!
Az utca sarkánál megfogom a lány kezét, hogy a pislogó, zöldről lassan vörösre váltó lámpa átmeneti oltalmát kihasználva átfussak vele a zebrán. Egy kicsit furcsa érzés volt megfogni a kezét, de ahogy a túloldalon néhány másodperc tétovázás után kinyitom az ujjaim, már bánom egy kicsit. Egy rakat kezet fogtam már meg különböző céllal, de ez most valahogy más volt.
- Nem vagyunk már messze, itt van egy játszótér vagy park, biztos találunk padot.- csak egy gyors pillantást vetek Alexisre, azután előre nézek, és végigtapogatom a kezemet, amivel az előbb megfogtam a lányét. Valami furcsa érzés maradt benne, amit nem igazán tudok kidörzsölni, az a bizsergő érzés egyre feljebb kúszik, meg sem áll a vállamig. Egy kicsit el is vörösödök, úgyhogy legalább az ujjam tördelését abbahagyom.

Azt hittem, hogy nem jól hallok, amikor megemlíti az anyagiakat a nyári kirándulásra vonatkozóan hozzájuk. Nekem meg se fordult a fejemben, hogy ingyen lakjak náluk. Igyekeztem elrejteni meglepődésemet. Tudom, hogy ez pont olyan lenne, mintha a barátnőimhez mennék, de nekik is vittem valamit. Nem szerettem adósa maradni senkinek sem. Legalábbis nem egy ilyen nagy szívességgel kapcsolatban. És nem csak a barátnőimnek, hanem a családjuknak, hiszen pontosan tudtam, mekkora teher lehet néha plusz egy fő. Főleg, ha nem csak egy éjszakát tölt ott valaki. Mármint reméltem, hogy ez is pont olyan, mintha a barátnőimhez mennék. Nem akartam olyan dolgot tenni vagy mondani, ami esetleg félreértésekhez vezethetne.
- Biztos vagy benne, hogy nem lennék a terhetekre? Akkor inkább nézek egy szállót. Az üst után bármelyik ötcsillagosnak fog tűnni, és egyébként sem hiszem, hogy sok időt töltenék ott. Kivéve nagyon rossz idő esetén.
Azért örülök neki, hogy nem döftem kést a szívébe a Mungós hasonlatommal. Nagy kő esett le a saját szívemről. Leginkább azért, mert nem akartam egy ilyen helyzet miatt elveszíteni senkit sem. Főleg úgy nem, hogy egyre inkább vettem azt észre, hogy ugyanolyan, vagy legalábbis nagyon hasonló véleményen voltunk. Talán egy új házat kéne alapítani a Roxfortban az olyan gondolkodásúaknak, mint mi.
Igyekeztem nem szem elől téveszteni őt, ami az Üstben nem volt olyan nehéz feladat. Bár eltelt néhány óra a találkozásunk óta, kicsit sem enyhült az idő. A hűvös hely után kilépni a melegbe, olyan érzés volt, mintha pofon csaptak volna. Majdnem meggondoltam magam, és visszamentem az esernyőmért, de inkább hagytam a helyén. Igyekeztem megjegyezni, hogy merre kell menni az étterembe, ha esetleg később el akarnék menni oda mással.
- Igen, egy toronyban van a klubhelyiségünk, aminek nem igazán örülök. Tériszonyom van, így sohasem megyek az ablak közelébe. Viszont ha sikerül elcsípnem a naplementéket, akkor csodálatos látványban lehet része az embernek. Ezt ilyenkor úgy szoktam megoldani, hogy nem nézek lefelé, csak előre. De ezt nem teszem meg olyan sokszor, és leginkább akkor, amikor üres a klubhelyiség vagy a hálószoba. Az pedig nagyon ritkán van. A Griffendél szerintem sokkal jobban hasonlíthat a Mardekárra, mint a Hugrára vagy a Hollóhátra. Ennek megfelelően gondolkodnak az diákok is. Nem igazán szoktam odafigyelni, mikor elfogadható érvek nélkül szidnak más házakat. Akkor inkább kivonom magam a közös beszélgetésekből.
Nem akartam mindent az orrára kötni. Főleg, hogy sok mindenről én magam is lemaradtam. A felesleges önistenítéstől volt, hogy felfordult a gyomrom. Persze engem se kellett félteni. Bess-szel volt pár olyan dolgunk, ami abban a pillanatban híressé tett minket, hogy elterjedt a klubhelyiségben. Én nem értettem, hogy mit tettem, Bess pedig élvezte a dicsőséggel járó hírnevet. Aztán elmúlt, mert valaki más csinált valamit. Nehéz egy olyan házban érvényesülni, ahol sok tehetséges és hamar nevet szerző diák van. Azt hiszem, elsősként a kezdeti lelkesedésem ezért csapott át érdektelenségbe.
- Hogyan? – kérdezem, miközben megérzem a húzást.
Futás közben kénytelen voltam arra figyelni nehogy elessek, de még így is volt időm megnézni, hogy miért is volt ez a nagy sietség. Jobban örültem volna neki, ha inkább megvárjuk, amíg megint zöld lesz, de már átértünk az út túloldalára, kár volt rajta gondolkodni. Sokkal inkább az járt a fejemben, nehogy elengedje a kezem. Fülig vörösödtem tőle, de reméltem, hogy majd rá tudom fogni a futásra. Egy pillanatra a keze után kaptam, mikor elengedte az enyémet. Megint kerültem a tekintetét, ami annak volt a jele, hogy nem közömbös számomra.
- Az jó – mondtam tömören.
Valószínűleg pont elkerültem a pillantását, amiről nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy sem. Kicsit észhez kellett térítenem magam, hogy újra normálisan tudjak beszélni vele, de mikor felemeltem a kezem egy különleges, eddig ismeretlen érzés futott végig rajtam. Még mindig akartam, hogy megfogja. Bátortalanul a kezéért nyúltam, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Inkább követtem egészen addig, amíg egy játszótér bejáratához nem értünk. Igazából ez a játszótér, egy parkon belül kapott helyet, de elkerítették a gyerekek védelmében.
- De régen voltam már játszótéren – mondtam fellelkesedve, és elindultam arrafelé.
Kinyitottam a rozsdás ajtót, és egyenesen célba vettem a hintát. Az első lépésnél belesüppedtem a homokba, ezért levettem a cipőmet, és úgy mentem tovább. Kicsit lesöpörtem az ülőke részéről a homokot, majd leültem. Nem kezdtem hajtani magam, de egy kicsit löktem magam, mintha a tengeren himbálóznék. Szabadnak és felszabadultnak éreztem magam, de még mindig ott motoszkált bennem a vágy, hogy többet szeretnék a fiútól.

- Dehogy lennél! Nehogy szállodába menj, tényleg szívesen látunk.- már rájöttem, hogy nem kellett volna mondanom a pénz részét. Ez tényleg nem olyan nagy tétel, ha nem repetázok, negyven helyett tíz percig zuhanyozok, meg nem bámulom annyit a tévét, már ugyanott vagyunk a fogyasztással. Plusz egy ember tényleg nem fogyaszt sokat, főleg nem egy tizennégy éves lány.
Igaz, hogy annyira nem hiányzik a napfény, de az tény, hogy a Mardekár tele van sápadt emberekkel, mert a klubhelyiségbe nem süt be egyáltalán semmi napfény. Igaz, ablakon keresztül nehéz lebarnulni, szóval ez elég gyenge kifogás, egyszerűen ki kell menni nappal a szabadba, ha jó idő van. Nekem máris van egy kis színem.
- A napfényt illetően biztos nem hasonlít a két ház, a mi klubhelyiségünk lent van a tó alatt, arra néznek az ablakai. Én mondjuk szeretem, olyan, mintha egy elsüllyedt hajóban lennél, vagy valami víz alatti palotában.- azt hiszem, már azelőtt is a mi klubhelyiségünk találtam volna a legvarázslatosabbnak, hogy elkezdtem otthonomként kezelni. - Az emberek talán tényleg hasonlítanak. Például mi is tudunk bátrak lenni, csak mi inkább a győzelemre játszunk, és elkerüljük a kockázatot, ha lehet. De a versenyszellem ott van mindkét házban.- tény, hogy mi azért játszunk, hogy győzzünk, nem a kihívást keressük, hanem a sikert. Éppen ezért érzem most magam kifejezetten rosszul amiatt a fogadás miatt, amit eddig egy újabb nyerőesélyes versenynek láttam, nevezetesen azt, hogy ki szedi fel a végzős hollós csajt. Igaz, hogy nagyon jól néz ki, és esélyem is lenne nála, de valahogy nem akarom mégsem. Nem érzek felé olyat, amit azt hiszem, hogy most kezdek érezni Alexis felé. Bár nem merném még ezt sem határozottan kijelenteni.
Szinte meg sem hallom a lányt, még mindig azon gondolkozok, hogy milyen furcsa érzés volt megfogni a kezét. Egy gyors oldalpillantásból sejtem, hogy ő is hasonlóképpen érezhet, mint én. Furcsa, hogy máris kezd kialakulni közöttünk valami, órákban mérhető az ismeretségünk. Talán az lehet az oka, hogy hasonlítunk néhány dologban, és hogy úgy érzem, megért engem. Talán más.
- Én is, talán már hat éve volt. Eltörtem egy mugli gyerek szemüvegét a kvaffommal.- mosolyogva követem a lányt a hintához, miközben körülnézek az üres játszótéren, ami a berendezésétől eltekintve hasonlít az aberdeenire, ahová jártunk, ugyanazok a játékok, csak máshol elhelyezve. Nem teljesen igaz persze, hogy nem voltam játszótéren, tavaly nyáron egy éjszaka emlékszem, hogy egy játszótéren söröztünk, de nem akarok ilyen dolgokat még elmondani magamról. Nem zavartunk vele senkit persze, meg nem is szemeteltünk, de akkor is olyasmi lehet, ami talán rossz fényt vet rám.
Vetek egy gyors pillantást a hinta láncaira, és miután úgy döntök, hogy a láncok elbírnak, ha nem állok neki ugrálni rajta, leülök a lány jobb oldalán levőre. Régen volt már, amikor ezek biztonságosan elbírtak, soha nem voltam túlsúlyos, de lassan tizenöt évesen már legalább hetven kiló lehetek, kétszer annyi, mint egy átlagos gyerek. Igaz, ezeket úgy tervezték, hogy ne szakadjon le, ha kettő elég hülye hozzá, hogy ugyanarra a hintára üljön, nem akarom kipróbálni.
Lassan elkezdem előre-hátra mozgatni magam a lábammal, ami akár olyannak is tűnhet, mintha nosztalgiáznék a gyerekkori élményeim felett, de inkább a feszültséget, a torkomba ugró szívem igyekszem egy kicsit megfékezni. Furcsa, hogy ennyire tiltakozik valami ellen, amit meg akarok tenni, még akkor is, ha már megtettem, és jól esett. Talán ezért olyan nagy erény a bátorság, a griffendélesek talán könnyebben legyűrik ezt a dolgot.
- Majd megmutatom a játszóteret, ahová gyerekkoromban jártam.- miközben a távolba nézek, ráfókuszálva egy fehér, repülőgép által hagyott csíkra, a bal kezem lassan, vakon megindítom a lány felé. Nem nézek oda, nem mozgatom az ujjaim, és nagyon lassan, centiről centire haladok, amíg meg nem érzem, hogy a kézfejem hozzáér az ő kezéhez. Mintha csak véletlen lenne. Veszek egy mély levegőt, hogy legyőzzem a késztetést, és ne rántsam vissza, hogy megmarkoljam a hideg láncot, csak ott tartsam, mint az a római fickó a tűzben. Egy kicsit ez is olyan, mint a tűz.
Magamban lassan számolni kezdek, lehetőséget adok neki, hogy elhúzza a kezét. Egy. Még mindig a repülőt nézem. Kettő. Még mindig nem merek ránézni, megszólalni sem nagyon tudok, nem is tudom, mit kellene mondanom. Nagyon örülnék, ha valaki elmagyarázta volna. Mindig kínos témának éreztem az udvarlást, főleg a családtagokkal, de talán nem lett volna ennyire az. Most simán lehet, hogy valamit rosszul csinálok. Három. Ha még mindig ott van a keze, lassan, finoman köré fonom az ujjaim.

Már bántam, hogy szóba hoztam a hotelt. Ő se tudott semmi konkrétumot mondani, és én se. Jelen esetben pedig teljesen felesleges volt egy olyan dolgon rágódni, ami még teljesen bizonytalan volt.
- Akkor majd megbeszéljük ezt, ha már biztosan megyek.
Egyszer se fordult meg a fejemben, hogy a mi klubházunk lenne a legjobb. Sőt, az olyanoknak, akiknek tériszonyuk van, szerintem kifejezetten hátrányos. Ráadásul a többiekét nem is láttam. Igyekeztem elképzelni a Mardekár klubhelyiségét azok alapján, amit Cael mesélt.
- Igazán szép lehet. A napfény szempontjából igazad van. Nem az a döntő mérvadó egy klubhelyiség megítélésénél. Az a lényeg, hogy otthonos legyen, és jól érezze ott magát az ember, különben teljesen mindegy mivel próbálják feldobni a szobát.
Szeretek a víz közelében lenni, és úszni, ezért talán a Mardekár klubhelyisége is tetszene. De volt egy olyan érzésem, hogy ez már örök rejtély marad a számomra. Nem hallottam még olyanról, hogy a diákok átjárnának egymás klubhelyiségeibe.
- Ebben szerintem különbözünk. Addig, amíg jól érzem magam, nem számít, hogy nyerek-e vagy vesztek egy versenyen vagy kihíváson. Természetesen nekem is jobban esik, ha a végén én kapom a trófeát, és ez a később is sokkal többet ér, mint az, hogy ott voltam. Mégis úgy gondolom néha a győzelemhez vezető út, ami tele van kihívásokkal, sokkal többet ér. Édesebb tőle a győzelem.
Kuncogni kezdtem, ahogy elképzeltem szegény muglit, ahogy felé repül egy kvaff. Azon se lettem volna meglepődve, ha azóta egyetlen labdához se merne közel menni. Hallottam már olyanról, hogy valaki irtózik a plüssöktől. Kíváncsi voltam, az vajon mitől alakulhatott ki.
- Én azért annyira régen nem. Úgy három éve a nyári szünetben sokat jártam játszótérre a húgommal.
Talán bepótolom majd vele ezt a három évet. Nem volt könnyű neki se ez az utolsó év, ebben biztos voltam.
Figyeltem, ahogy Cael leül a jobb oldalamon lévő hintára. Elég kimért volt, és csak sejtettem, hogy miért. Szerencsére a játszótér környéke tele volt fákkal, amik biztosítottak némi árnyékot, de még így is látni lehetett a ragyogó kék eget. Szebb napot el se tudtam volna képzelni a mainál. A mellettem ülő fiú is hajtani kezdte magát, egy kicsivel jobban, mint én, de ez sem volt több hullámzó mozgásnál, mintha a tengeren lettünk volna.
- Rendben. A végén még kiderül, hogy nem is annyira unalmas az a hely, mint ahogy állítod. Vagy csak te teszed ilyen érdekessé?
Egy pillanatra elfordultam felőle. Nem tudom, hogyan értelmezte kérdésem, és nem akartam javítani rajta. Azzal csak rontottam volna a helyzetem. Kezem végigcsúsztattam a láncon, egészen addig, amíg el nem értem vele az ülőke részt, aztán vissza. Nem takarítottam, de valahogy igyekeztem leplezni az idegességem. Aztán újra ránéztem, de olyan mereven bámult felfelé, hogy kíváncsi lettem mit nézhet. Az égen semmit sem láttam egy repülőn és az általa húzott csíkon kívül. Biztos volt ott korábban más is, csak lemaradtam róla.
Aztán egy pillanatra úgy éreztem, mint egy bogár mászott volna a kezemen, ezért megráztam. Aztán vissza is tettem, de még mindig volt ott valami. Mielőtt még sikítva ugranék ki a hintából, inkább megnéztem mi az. Már a mozdulat közben láttam, hogy nem is bogár volt, hanem Cael keze. De még mindig olyan határozottan nézte az eget. Nem tudtam eldönteni, hogy csak eltévesztette a láncot – ami határozottan lehetetlen volt -, vagy… vagy mégis teljesülhet az a vágyam, amit néhány perccel korábban kívántam.
Sok fontos dologról beszélgettünk korábban anyuval, mikor bekerültem a Roxfortba, de úgy éreztem egy ilyen helyzetre senki sem tud felkészíteni. Határozottan meg akartam fogni a kezét, de valamiért haboztam. Aztán megláttam, ahogy visszahúzza, és én gondolkodás nélkül kaptam utána. Olyan erősen szorítottam, hogy elfehéredtek az ujjaim vége, de nem tudtam, ő mennyit érzett meg ebből. Azt is éreztem, ahogy fülig vörösödöm, ezért újra a csíkot kezdtem figyelni, de az már szétfoszlott. Magamban elszámoltam háromig, hogy utána egyenesen a szemébe nézzek, de a háromból négy lett, aztán öt, és ha nem állítottam volna meg azzal, hogy a fejem elfordítom, talán százig is eljutottam volna.

Egyelőre nem firtatom tovább a szállás témáját, főleg, hogy nem is biztos, hogy jön, csak egy bólintással elfogadom a választ. Én azért reménykedek benne, hogy vendégül láthatom, azt biztosan nem szeretném, hogy egy szállodában szálljon meg, amikor jöhetne hozzánk is.
- Aham, szép. Egyszer lerajzolom, oké?- nem próbáltam még színesben rajzolni, de azt hiszem, hogy a megfelelő eszközökkel meg tudnám örökíteni a klubhelyiséget. Esetleg beszerezhetnék én is valami régimódi kamerát, ami működik a Roxfortban, bár azzal veszítenék a népszerűségből. A Mardekárban nem szeretik annyira a mugli ketyeréket.
- Hát igen, ez a griffendéles hozzáállás inkább.- rámosolygok a lányra, akiről lassan egyre többet tudok meg. A Griffendélre jellemző, hogy a kihívást keresik folyamatosan, nem a győzelmet, ami persze nem elítélendő. Amikor meg akarok átkozni valakit, én is szívesebben választok olyat, akit kihívás megátkozni, a kicsik meg a lúzerek közül unalmas válogatni, meg amúgy sem nagyon szolgálja a céljaimat. Ha valaki folyamatosan gyengébbeket bánt, azt éri el, hogy gyávának fogják tartani.
Talán a kihívások, és azok legyőzése, még ha nem is szó szerint győzelmet jelentenek, hanem csak a saját elvárásaid teljesítését, azt szolgálják, hogy bizonyítsd magadnak, hogy érsz valamit, hogy többet érsz. Talán azért kerül ki a Mardekárból annyi sikeres ember, mert az évek során elég győzelmet aratunk hozzá, hogy ne ijesszen meg minket semmi, mert tudjuk, hogy legyőzhetjük. Ami a Griffendélt illeti, ők talán nem nyernek annyit, de biztosan jóval könnyebben veszik a kudarcot. Én biztosan nehezen lendülnék tovább, ha nem vennének be a Kviddics csapatba, legkésőbb ötödikben mindenképpen be akarok kerülni, a korábbi próbálkozásaim nem voltak teljesen reálisak, de azok is kinyírták a hangulatomat napokra. Nem mindenkitudja elviselni a kudarcot.
Van egy húga. Annak ellenére, hogy olyan rövid ideje ismerem, lassan mégis úgy érzem, hogy szinte mindent tudok róla, mintha évek óta ismerném. Persze, az információkat illetően nyilván csak a jéghegy csúcsát ismerem, de a fontos dolgokat, magát a személyt, úgy érzem, kezdem érteni. Nagyon nehéz lehet az élete, különösen most, mégis viszonylag boldognak tűnik, úgy tűnik, jól viseli, hogy ilyenné vált a világ. És nagyon okos is, sokkal érettebbnek tűnik nálam, hiába vagyok idősebb- igaz, valószínű nincs egy év korkülönbség.
- Mikor van a szülinapod?- ahogy előre-hátra lendülök a hintával, a lábamat végig a talajon tartva, csak úgy kiszalad a számon a kérdés. Nem is tudom, miért kérdeztem meg, teljesen más volt a téma, és nem is biztos, hogy számít, hogy néhány hónap vagy egy teljes év van közöttünk. Talán én tűnök fiatalabbnak, ha megkérdezünk valakit. Talán a fiúk tényleg lassabban nőnek fel, mint a lányok. - Hát, annyira nem vészes, de London mellett nagyon uncsi.
A szívverésem annyira felgyorsul, hogy az szinte már fáj, amikor Alexis is megfogja az én kezemet- nem véletlenül, nem is csak viszonzásképpen, hanem mintha csak erre várt volna, sőt, mintha az élete múlna rajta, hogy ne engedjen el. A szabad kezemmel megszorítom a hinta láncát, amit lassan lelassítok, majd teljesen megállítok a lábammal. Egyszerre érzem magam nagyon jól, és nagyon idegesnek. Lassan a lányra nézek, aki ugyanilyen idegesnek tűnik legalább, még csak nem is néz rám, és még jobban elpirult, mint én.
Azt hiszem, most kéne megcsókolnom, vagy valami ilyesmi, de éppen csak pár észrevehetetlen centivel hajolok előrébb, ahogy a hideg lánc megérinti az arcomat, rögtön hátrébb hajolok, újra a repülőt kezdem el nézni. Persze, a láncok nem jelenthetnének akadályt, nem azokkal van a valódi probléma, inkább az az oka, hogy félek. Nem tudom, hogy hogyan kellene, hogy nem rontok-e el valamit, hogy mit fog szólni, hogy nem lenne-e még túl korai neki, hiszen még csak néhány órája ismerjük egymást. Egyelőre beérem azzal, hogy fogom a kezét, és a hüvelykujjammal lassan végigsimítom a puha bőrt.
- Mindig... sokszor éreztem úgy, hogy hiányzik a játszótér.- szinte fel sem fogom, hogy megszólaltam, és csak nagyon halványan hatol el a tudatomig, hogy mekkora ostobaságot sikerült kidadognom. Nem jellemző, de voltam már zavarban, mégis azt hiszem, egyszer sem ennyire. Kicsit úgy érzem, mintha beszorultam volna valahová: nem merek előrehaladni, megcsókolni a lányt, viszont úgy érzem, semmi pénzért nem engedném el a kezét.

- Ilyen jól tudsz rajzolni? Ha akarod, akkor állok neked modellt.
Nem értem miért nem használ varázslatot, ha meg akarja mutatni a klubhelyiséget. Biztos lenne rá valamilyen mód, és abban is biztos vagyok, ha sikerülne beszerveznie a társait, még egy jó kis buli is kerekedhetne belőle. Jót tenne a vizsgák előtt vagy az újévi megnyitó után.
- A kérdésedből ítélve kíváncsi vagy a klubhelyiségünkre. Majd kitalálok valamit, hogy láthasd, mivel én nem vagyok olyan jó rajzos. Csak egy szinttel haladom meg a pálcika emberkéket.
A hozzáállás sokat számít, de még mindig nem hiszem, hogy ez miatt lettem Griffendéles. Kellett ott lennie még valaminek. De örülök neki, hogy a két viszálykodó házon belül is van azért legalább két olyan személy, akik megtalálják a közös hangot. Úgy éreztem, hogy ez az összhang nem véletlenül van meg közöttünk. Kíváncsi voltam, hogy miért nem találkoztunk eddig. Miért kellett hozzá egy háború? Ez a helyzet eszembe jutatott egy történetet. Rómeó és Júliáét, bár nem gondoltam, hogy mi hasonlítanánk rájuk, csak néhány dologban.
Ezt az érzést az is erősítette, hogy annyi mindent nem tudtam róla, mégis belesétáltam abba a csapdába, amit mindig is el akartam kerülni. Mindig is próbáltam megismerni először valakit, mielőtt csupán első benyomás és kinézet alapján véleményt alkotok valakiről. Maradandó véleményt, amit aztán senki sem tud megváltoztatni. Caellel alig néhány órája ismertük egymást, és máris úgy éreztem, hogy akár lehetne ő is számomra a nagy ő. Miért ne, néha a szívek képesek felülírni az észérveket és elhatározásokat.
- Április 20-án. – Először eszembe se jutott, hogy az évet is meg kéne adnom, de aztán rájöttem, hogy talán fontos lehet a számára. – 1984-ben születtem.
Csak most jutott eszembe, hogy alig egy hónapja volt a születésnapom. Mindig meg szoktam ünnepelni a barátaimmal, mivel a családommal már nem tudtam. Nyilvánvaló okokból ez elmaradt, de hogy el is felejtsem, erre sohasem gondoltam. Meglepett a kérdésével, és normál esetben nem is árulnám el az évet, de most úgy éreztem, hogy fontos lehet valamiért. Főleg azért, mert néhány perccel korábban még a játszóterekről beszélgettünk. Úgy tűnik, az nem volt olyan érdekes.
- Nem vitázom veled. Te ott nőttél fel, biztos már szemmel nézel a falura, ahol laksz, mint ahogy majd én fogok. - Még mindig ott tartok, hogy megyek hozzájuk a nyáron, de még közel sem biztos. Ebben meg is egyeztünk, így nem értem miért emlegetem mindig. Gyorsan hozzáteszek még egy gondolatot. – Vagy mondjuk, mint a barátaid, akik meglátogattak már.
Miután ránéztem, kezdett elmúlni a pirulásom. Nem tudom, hogy ennek az volt-e az oka, hogy nem engem figyelt, vagy az, hogy a kezdett normalizálódni a szívverésem. Mind a kettőnek örültem, ugyanakkor nagyon sajnáltam, de nem adtam fel. Most már nem fogom elfordítani a fejem addig, amíg rám nem néz. A szívem zakatolásának csillapodása pedig egyet jelentett azzal, hogy lassan kezdett enyhülni a szorításom. Rájöttem, hogy ezzel talán túlságosan is elárultam magam, amit nem akartam. Viszont most már nem volt mit tenni. Nem tudtam eldönteni, hogy mit kéne csinálnom. Valahogy a bátorság most faképnél hagyott.
Örültem volna annak, ha valaki megsúgja, hogy most mit kéne csinálnom. Nem akartam ennél tovább menni, de kezdtem egyre hülyébben érezni magam. Elég idősek voltunk már a hintához, így kézen fogva pedig ki tudja kívülről, hogy nézhetett ki. De nem érdekelt. Egyáltalán semmi sem érdekelt. Lassan feladtam, hogy rám fog nézni, ezért a homokot kezdtem figyelni, és rugdosni a lábammal. Bár, a hőség még mindig tombolt, és a szívem is tovább zakatolt, ahogy elkezdett simogatni, kirázott a hideg és a szívem is kevésbé zakatolt. Egy szinte alig észrevehető mozdulat, úgy megnyugtatott, ahogy nagyon kevés dolog tud.
- T-tényleg? Nekem inkább ezután fog.
Elég volt néhány mondat, hogy kiderüljön, jelenleg se ő, se én nem vagyunk a helyzetünk magaslatán. Bár, egy örökkévalóságig el tudtam volna ülni ebben a hintában, úgy éreztem, hogy valamit tenni kéne. Nem nagyon löktem magam a hintával, most még azt a keveset is abbahagytam. Tudtam, hogy mind a kettőnk számára fontos lesz a következő néhány perc. El akartam engedni a kezét, de nem hagyta. Így viszont macerás volt a dolog, mert útban volt a hinta lánca.
- Ne érts félre – álltam elé -, de elengednéd a kezem? Nem akarom magammal vinni majd a hintát.
Kíváncsi vagyok milyen lehetett a látvány, ahogy előtte állok, a kezünk még mindig összekulcsolva, ráadásként én hoztam magammal a hintát is. Nem elterelésnek szántam, de ha már így alakult, közelebb léptem hozzá, és adtam egy puszit az arcára. Nem tudtam, hogy egyáltalán tovább akar-e menni vagy mennyire gyorsan haladunk, de úgy gondoltam ennyi még barátok között is belefér.

- Hát, már régóta rajzolgatok, az az egyik hobbim. Nagyon szívesen lerajzollak, amikor meglátogatsz.- egy kicsit muszáj lesz gyakorolnom, már nem rajzoltam, mióta eltört a kezem. Viszont a Louról készített portré szerintem jól sikerült, úgyhogy nem aggódok, hogy esetleg rosszul sikerül, vagy ilyesmi.
- Igen, szívesen megnézném. Ha szeretnéd, majd megtanítalak rajzolni, annyira nem nehéz.- valójában annyira nem érdekel a Griffendél klubhelyisége, inkább csak ürügy, hogy beszélni halljam, hogy meséljen magáról. Szívesen hallgatom magát a hangját is, ami talán azért is furcsa, mert eddig csak a normálisat választottam el az irritálótól. Alexis talán az első, akinek kellemesnek találom a hangját.
- Akkor csak nyolc hónap van köztünk. Én augusztus 20-án születtem.- nem is tudom, miért számít a kora, mert gyakorlatilag egy korúak vagyunk, mi lett volna, ha ő tizenhárom lenne csak, amikor én tizennégy. Talán valamiért úgy érzem, hogy tizennégy évesen lép át az ember egy korhatárt, hasonlóan a tízhez meg a tizennyolchoz, most lehetünk a felnőttkor küszöbén. Aztán még három évet várni kell azért a hivatalosra.
- Igazából nem falu, hanem város, az egyik legnagyobb a környéken, de attól még elég unalmas Londonhoz képest. Ott nincs Abszol út, vagy ilyesmi, meg varázslóból is kevés van. Mondjuk pláza van, úgyhogy a barátaimmal el tudjuk foglalni magunkat.- Augusztus elején lehet, hogy Matt és Dom elnéz egy vagy két hétre hozzánk, de nem vennék rá mérget. Sajnos nagyon a világ végén van. Persze, azért nem kell ott sem unatkozni, főleg nem társasággal. Ha Alexis eljön, biztosan nagyon jól fogjuk magunkat érezni.
Furcsa, de ahogy fogom a lány kezét, és nem merek tovább lépni, csak hülyeségeket beszélni, eszembe jut néhány hozzám közel álló ember, akik nagyon különböznek, de most nagyjából hasonlóan reagálnának, ha látnának: nevetnének egy jót. Talán én is nevetnék magamon, nem gondoltam, hogy ez ilyen nehezen fog menni, mindig azt hittem, hogy simán ráveszem majd magam, erőlködés nélkül. Annyira talán mégsem vagyok bátor.
- Ja... persze... bocsi.- úgy érzem, hogy fülig elvörösödök, miközben elengedem Alexist. Kicsit úgy érzem, mintha sikerült volna hülyét csinálnom volna magamból, nem csak magam és a nem létező szemtanúk, de már a lány előtt is. Az elengedett hinta nyikorgása pedig kicsit olyan, mint egy gúnydal. Talán tudnék is írni magamról gúnydalt a dallamára. Legalábbis, amíg oda nem hajol, és meg nem érzem az ajkait az arcomon. Az valahogy száműzi azt a szégyen-szerűséget, ami kialakulóban van, és valamiféle kellemes nyugalom jelenik meg a helyén.
- Ez a játszótér kisebb annál, ahová én jártam, az még jobban tetszeni fog. De ide is visszajöhetünk majd.- szinte már természetesnek hat, hogy újra megfogom a lány kezét, csak annyi a változás, hogy cserélek, a jobbal fogom meg a balt. Most valahogy egy kicsit közelebb érzem magamhoz, kicsit kisebbnek tűnik az az ugrás, amit az előbb nem mertem megtenni. Halkabbak azok a hangok is, amik a lehetséges következményekre akarnak figyelmeztetni. Mikor foglalkoztam én vele, hogy következményei vannak annak, ha csinálok valamit?
A szabad kezemmel átölelem a derekát, hogy finomat közelebb húzzam magamhoz, és mielőtt megint úgy dönthetnék, hogy nem merem megtenni, veszek egy nagy levegőt, behunyom a szemem, és adok egy apró, rövid csókot a szájára. Nem tudom, hogy kéne csinálni pontosan, úgyhogy talán nem is sokkal több, mint az a puszi, amit az előbb arcomra kaptam. Nincs is időm nagyon pontosan végiggondolni, rögtön feltámadnak az aggályaim- ez talán már túlzottan tolakodó volt.
Ahogy hátrébb hajolok, hogy a szemébe nézzek, elengedem a derekát is, csak a kezét fogom. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy mit fog szólni, miközben a szívem újra felgyorsul. Szívesen mondanék valamit, de nem tudom, mit kellene, és amúgy sem nagyon hiszem, hogy most megjönne a hangom. Nem teszek mást, csak a szemébe nézek. Már korábban is észrevettem, milyen szép szemei vannak, de most sokkal szebbnek tűnnek. Ahogyan Alexis is sokkal szebbnek tűnik, még szebbnek, mint korábban.

Nem akartam elszomorítani azzal, hogy csak az idejét pazarolná a rajz oktatással. Viszont, ha mindenképpen meg akarta próbálni, akkor nem volt szívem lebeszélni róla. Már láttam magam előtt a dolgot. Legalább két napom azzal fog eltelni Londonban, mielőtt megyek hozzá, hogy megfelelő ruhát és cipőt nézzek. Nem is értem mi ütött belém, mivel eddig nem voltam olyan, akit ennyire lekötöttek a ruhák. Mindig adtam magamra, de nem ennyire. A fodrászhoz is be kellett jelentkeznem, és mindenképp rábeszélni anyát, hogy engedjen el. Legalább egy hosszú hétvégére.
- Remélem, sok türelmed van, mert kell majd ahhoz, hogy megtaníts rajzolni.
Bevallom, fogalmam se volt, hogy miért olyan fontos a születési dátumom. Még azzal se mondott sokat, hogy elárulta a sajátját. Ez bármit jelenthetett. Szerintem nálunk nem is számított ez annyira. Azok az elsősök, akik idén kezdtek, valószínűleg már tizenegy évesen felnőttek. A környezeti hatások sokat számítanak. Talán érettebbnek gondolt magánál, és ezért akarta megtudni a korom? Már megint túl sokat fecsegtem komoly dolgokról.
- Ne haragudj, nem akartalak megsérteni azzal, hogy lefaluztam. Csak olyan unalmasnak mutattad be, hogy nekem inkább falunak tűnt, mint városnak. Engem nem zavar, hogy kevés a varázsló körülöttem. Az év nagy részében azok között vagyok, egy kicsit jól esik távol lenni. Ez olyan, mintha nyaralni mennék.
Talán annyira azért mégsem. Ha mugliként nyaralni mész, attól még találkozol muglikkal, csak a munkahelyed hagyod ott egy kis időre. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, varázslóellenes vagyok, de most mégis kellett egy kis távolság. Persze, mondom ezt úgy, hogy még mindig nem mentem haza, és egy varázslóktól hemzsegő helyen laktam.
Abban a pillanatban, hogy elengedte a kezem, belül ordítani kezdett valami megint, ami tiltakozott ellene. Próbáltam nyugtatni, hogy nem végleges az elválás, és sikerült is. Lassan csendesedni kezdett, de ekkor az idegesség vette át a helyét. Tényleg csak ideiglenes? Mi van, ha nem? Mi van, ha a puszival már túl messzire mentem? Még a hinta csikorgása se zavart annyira, mint az, hogy a semmit fogtam.
- Nekem ez is tetszik, de az sem lehet rossz, ami nálatok van. Majd leteszteljük – kacsintottam.
Úgy tűnik, közöttünk a játszótér lesz a téma, ha mind a ketten zavarban vagyunk. Sokkal jobb annál, mintha egymás mosdó szokásait beszélnénk ki. Vagy bármi mást, ami kellemetlen lehet mind a kettőnkre nézve.
Abban a pillanatban elmúlt az idegességem, amint megint megfogta a kezem. Mintha minden visszatért volna a normális kerékvágásba. De túlzás volt ezt normális kerékvágásnak hívni, bizonyos szempontból.
Úgy tűnt, ezúttal mintha határozottabb lenne, mint korábban. Miután megfogta a kezem, átölelte a derekam is, és egyre közelebb húzott magához. Egy kicsit meglepődtem, de nem ellenkeztem. Az agyam, ami eddig megpróbált rávenni arra, hogy tiszta fejjel gondolkodjak, és ne hagyjam a szívemnek, hogy vezessen, most egy pillanat alatt elhallgatott. Tudtam, hogy eljött az idő, amikor valami olyan fog történni, ami hatással lesz az életemre. Hagytam magam sodródni az árral, és ahogy közeledett, lehunytam a szemem. Nem tudtam mire kéne számítanom, még sohasem csináltam ilyet. Annyira nem voltam naiv, hogy elhiggyem olyan lesz, mint a filmekben. Végül összeért az ajkunk, és abban a pillanatban engem kirázott a hideg. Nem negatív értelemben, hanem inkább pozitívban. Olyan jó volt, amihez hasonlót még sohasem tapasztaltam.
Aztán amilyen hamar elkezdődött, olyan hamar lett vége. Még elszámoltam háromig, mielőtt kinyitottam volna a szemem, de éreztem, ahogy elengedi a derekam. Pont a megfelelő időt sikerült eltalálnom ahhoz, hogy elvesszek zöld szemében, amint kinyitom a sajátom. Mint a fekete lyuk úgy húzott befelé, és én nem tudtam tenni ellene. Nem is láttam mást, nem hallottam mást, és nem éreztem mást. Se a homokot a talpam alatt, de a napfényt a bőrömön vagy a közeli fákon csiripelő madarakat. Egyszerűen megszűnt a külvilág, és csak ő volt és én. Megkövülten álltam, mintha szoborrá változtam volna. Lehengerlő volt az érzés.
Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, de tudtam, hogy valamit igen. Lassan már minden reagálásomhoz kezdett késő lenni, ezért olyan dologhoz kellett folyamodnom, ami még elfogadható volt. Közelebb léptem hozzá, miközben elengedtem a kezét, és inkább átöleltem. Felemeltem a fejem, hogy a fülébe súgjak valamit.
- Mehetünk enni, most már nagyon éhes vagyok.
Még ki se mondtam, már tudtam, hogy mekkora balfék vagyok. Elég volt egy pillanatra hagynom, hogy az agyam vegye át az irányítást, és máris bekavart. A homlokom a vállára tettem. Nem gondoltam, hogy én leszek az, aki elront egy ilyen bensőséges pillanatot. Úgy döntöttem, mielőtt még további hülyeségeket csinálnék, összeszedem a táskám és a cipőm. Ez volt az a helyzet, amikor már teljesen mindegy volt, hogy megyünk vagy maradunk.
- Hogy lehetsz ilyen ostoba, Alexis? – mondtam félig hangosan. – Hogy tudsz ilyen hülye lenni?
Úgy korholtam magam, mintha ettől valami megváltozna, pedig nem. Ami múlt az elmúlt. Most már az se számított volna, ha a nyakába ugrok, és azt mondom neki, ő életem szerelme. Ki hinné el egy ilyen beszólás után? Mikor végeztem a holmijaim összeszedésével felé fordultam. Alig néhány lépés távolságra voltam tőle, de úgy éreztem, mintha egy szakadék lenne közöttünk.

- Biztos ügyes leszel.- a rajzolás, azt hiszem, olyasmi, amit meg lehet tanulni, a technika legalábbis nem valami kifejezetten nehéz valami. Inkább az a fontos, hogy számodra fontos dolgokat, érzelmeket vigyél bele, mint a művészetben általában. Aki érzelem nélkül alkot, az nem fog soha semmit elérni. Ez nem logika meg ügyesség kérdése.
Elmosolyodok a gondolatra, hogy esetleg meg is sértődhetnék azon, hogy lefaluzták Aberdeent. Londonhoz képest nekem tényleg falunak hat, főleg varázsló szempontból, az Abszol út nélkül London sem lenne nagyon más. Persze, itt azért nagyobb és kúlabb minden, de mondjuk mozit, plázát, meg ilyesmit találsz ott is. Talán, ha azt mondanák, hogy rossz hely, az zavarna egy kicsit, de tény, hogy nekem kicsinek hat. Pedig olyan közel van a Roxforthoz.
- Ne aggódj, nem sértődtem meg. Majd tényleg meglátod, milyen kicsi Londonhoz képest.- szeretek ott lakni, mert azért jó, hogy viszonylag kívül esik a varázslótársadalmon a hely, nem is tudom, hogy hol vannak a legközelebbi varázslók. Azt hiszem, örülök, hogy megvan a mugli része is az életemnek, a varázslóknál már majdnem felnőtt vagyok, a mugliknál meg nem sokkal vagyok több gyereknél. Nyáron kicsit olyan, mintha megfiatalodnék, nem Mr. Edevane-ez senki egy darabig. Néha már úgy érzem, hogy megőszülök, ha sokáig kell hallgatnom. Még jó, hogy nem Sir Edevane.
Alexis kacsintására csak bután nézek egy másodpercig, miközben én is elmosolyodok, és kacsintok egyet. Emlékszem, az első románc-félém is egy játszótéren volt, oviban, négy éves koromban, de az kimerült annyiban, hogy csináltam egy homokvirágot egy nagycsopos lánynak. Kicsit olyan, mintha körbeérne a dolog.
Épp elég ideig látom, hogy lehunyta a szemét, hogy tudjam, nem volt ellenére, hogy megcsókoltam, ezt pedig megerősíti az is, ahogy a szemembe néz, és ahogy végül átölel. Miközben én is átölelem őt, már örülök, hogy meg mertem tenni. Még ha nagyon halványan is, egy kicsit olyan, mintha érezném, amit a lány érez. Hihetetlen, hogy még csak néhány órája találkoztunk, tényleg olyan, mintha már ezer éve ismerném.
- Oké.- egy kicsit meglep, amit a lány mond, de még ha nehezen is megy, elengedem. Egy kicsit kellemetlen érzés, hogy hirtelen nem is érek hozzá, pedig most valahogy úgy érzem, hogy minél közelebb szeretném tudni magam hozzá. Elég újszerű, zavaros ez az egész érzés, amihez hasonlót talán csak álmomban éreztem eddig.
Egy kicsit csodálkozva nézek a lányra, miközben nekem háttal, félhangosan szidja magát. Nem tudom, mi lehet pontosan az oka, igaz ugyan, hogy jól esett átölelni, igaza van abban, hogy sajnos nem állhatunk itt örökké. Amíg nem mondta, észre sem vettem, hogy szinte éhen halok. Elmosolyodok, miközben odalépek mögé, hogy adjak egy puszit a fülére (vagy inkább a hajára), miközben megsimogatom az egyik vállát.
- Én is éhes vagyok. Itt van az étterem a közelben, csak előtte telefonálnék egyet.- kedvem lenne felkapni a lányt, és úgy vinni az étteremig, de beérem annyival, hogy megfogom a kezét. Ahhoz képest, hogy erre a hintán ülve milyen nehezen szántam rá magam, már teljesen természetesnek tűnik. A másik kezem viszont kénytelen vagyok zsebre dugni, hogy ellenálljak annak a késztetésnek, hogy megint átöleljem. Azzal legalább az étteremig várni kéne.
- Bocsi, ha kicsit túl tolakodó voltam. Nem tudom, mi van velem.- annak ellenére, hogy fogom a kezét, és a világért sem engedném el, úgy érzem, talán hirtelen volt neki, hogy megcsókoltam, még ha jól is esett neki. Nem szeretnék semmit elkapkodni, vagy megijeszteni, vagy ilyesmi. Talán megértőbb lenne, ha elmondanám, nekem sem volt még soha senkivel semmilyen kapcsolatom, de azt hiszem, ez nem a legmegfelelőbb időpont. - Voltál már moziban? Nincs kedved eljönni velem, miután ebédeltünk?
Amikor odaérünk egy nyilvános fülkéhez, ami éppen üressé válik, és kinyitom az üvegajtót, csak néhány másodpercig gondolkozom rajta, hogy elengedjen-e Alexis kezét, azután nyitva tartom az ajtót, hogy ő is be tudjon jönni. Nem akarom elengedni a kezét. Olyan nagy ez a város, úgy érzem, akkor elveszne, még ha most épp nincs szinte senki a közelben.
- Tartanád nekem a telefonkagylót, amíg tárcsázok? Megmondom a barátaimnak, hogy ma nem megyek a strandra.- telefonálás közben sem engedem el Alexis kezét, akinek végig a szemét keresem a tekintetemmel, miközben tárcsázom Doméket, és miközben beszélek, néha a szájára téved a szemem. Olyan szívesen megcsókolnám újra, de nem akarom, hogy azt higgye esetleg, hogy kapkodok.

Jól esett a bíztatás, de tizennégy évig éltem összezárva magammal, amiből tízre emlékszek is. Ismertem már annyira magam, hogy meg fog izzasztani a dolog. Nem azért, mert egy idő után nem leszek ügyesebb, hanem azért, mert sohasem fog tetszeni, amit csinálok. Még akkor sem, ha szívem-lelkem beleadom. De ez még a jövő kérdése volt. Talán ezúttal máshogy fog alakulni.
- Tudod, ezek után félek elhívni téged hozzánk. Mi tényleg egy faluban lakunk. Öt utca, egy főutca és rengeteg mugli. Főleg Oxford miatt. Az egyetemváros közel van hozzánk, onnan pedig alig egy óra London. Varázslókkal és boszorkányokkal legtöbbször akkor találkozunk, mikor betérnek a boltunkba.
Vagy legalábbis a háború előtt ez volt a helyzet. Miután apu visszament aurornak, anyura maradt a bolt vezetése, én pedig segítettem neki, amiben tudtam. Viszont így is mielőtt visszamentem volna tavaly a Roxfortba be kellett zárnunk. Reméltem, hogy anyunak és Suzie-nak volt annyi esze, hogy nem mozdultak el Írországból. És legjobban abban reménykedtem, hogy a nagyiéknak volt annyi eszük, hogy ott tartották őket.
Igaz még nem mesélt olyan sokat Aberdeenről, de már magam előtt láttam a házakat, az utcácskákat, és a régimódi árusokat. Éreztem a reggeli friss kenyér illatát, és a virágboltnál az illatok kavalkádját. Azt hiszem, gyorsan hozzá tudnék szokni a helyhez, ha oda mennék lakni valaha.
Azt hittem, hogy a mai napot nem is élem át, csupán az álmomban. Annyira hihetetlen volt, hogy akit néhány órája még nem is ismertem, azzal most ölelkezve álltunk egy játszótéren. Szívem dobbanása összhangba került az övével. Biztos voltam benne, pedig ténylegesen nem is éreztem.
Nem is érdekelt, hogy milyen furcsának tűnhet egy külső szemlélő számára az, hogy magamat szidom. De muszáj volt. Annyi lehetőségem lett volna annak a pillanatnak a megragadására, és én elszúrtam. Hogy lehettem ilyen balfácán? Olyan mérges voltam, hogy fel sem tűnt az, aminek a hiánya miatt két pillanattal korábban még ölni is képes lettem volna. Szerencsére nem volt időm rá, hogy ténylegesen ráébredjek. Ahogy mögém lépett és hozzáért a vállamhoz, egy pillanatra megmerevedtem. Aztán abban a pillanatban el is ernyedtem, ahogy megéreztem a fülemnél ajka selymes érintését. Szinte leküzdhetetlen kényszert éreztem arra, hogy megforduljak, és az evés helyett inkább ott folytassuk, ahol abbahagytuk, de csak szinte. És ennyire azért nem voltam bátor. Megtöröltem a talpamat, gyorsan visszabújtam a cipőmbe, és igyekeztem a puha homokon nem elesni.
- Rendben van, azon a két percen már nem fog múlni a dolog.
Úgy tűnt, hogy sikerült egy kis bátorságot merítenie valahonnan, mert határozott mozdulattal fogta meg a kezem, nem olyan félénken, mint korábban. Azonnal tudtam, hogy ez nem csak a bátorságnak köszönhető, hanem a magabiztosságának is, és talán még valaminek. Nem voltam biztos benne, de ha ugyanaz a gondolat motoszkált benne is, mint bennem, akkor az megmagyarázott néhány dolgot.
- Nem voltál tolakodó.
Elmosolyodtam, mert ezt inkább nekem kellett volna mondani. Mindig mikor kétségessé vált a helyzet, megtettem azt a lépést, amit egyébként nem biztos, hogy megtettem volna. Talán a félelem miatt, hogy ha elszalasztom a lehetőséget, akkor soha többé nem tér vissza. Talán azért, hogy lenyugtassam zakatoló szívem és a gyomromban repkedő pillangókat. A csók már jött magától, még akkor is, ha egyáltalán nem számítottam rá. De jó volt, és én is akartam, és csak ez számított.
- Moziba? – néztem fel rá. – Mi az a mozi? Nem fog megharapni?
Fogalmam se volt, hogy mire gondolhat, még életemben nem hallottam ezt a szót. Annyira rossz dolog viszont nem lehetett, ha elhívott. Mégse mertem azonnal rábólintani.
Mikor odaértünk egy nyilvános fülkéhez azt hittem el fog engedni, mivel mind a két kezére szüksége volt, de ez mégsem történt meg. Tartotta nekem az ajtót, amíg én is beoldalaztam; így viszont kicsit szűkösen voltunk. Mégse akart elengedni, ami nagyon jól esett. Nem akartam elszökni, és még kevésbé hittem, hogy majd el fognak rabolni, mikor senki sem volt a közelünkben, de ismertem már ezt a tekintetet. Legutóbb apunál láttam, mikor összetalálkoztunk. Aggódott értem, és most Cael szemében is ezt láttam tükröződni. Apunak és anyunak is okoztam annyi aggodalmat, ami már túl sok lehetett egy embernek, pláne egy szülőnek. Eszem ágában se volt tenni róla, hogy neki is át kelljen azt vagy ahhoz hasonlót élnie.
Leemeltem a kagylót a helyéről, hogy tudjon telefonálni, aztán miután tárcsázott elvette tőlem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanék semmit, de ez lehetetlen feladatnak bizonyult abban a szűk kis lyukban. Szabad kezemmel végigsimítottam a mellkasán, miközben tartottam a szemkontaktust. Kezem lassan a telefonkagylót fogó karja felé siklott, miközben suttogva beszéltem hozzá.
- Mennyire vagy csiklandós?

- Én szívesen elmennék. Nem is emlékszem, hogy valaha voltam faluban.- furcsa belegondolni, hogy az átutazást leszámítva tényleg csak városokban fordultam meg. Igaz, nagyon hosszú távra nekem vélhetően túlzottan nyugodt lenne, hozzászöktem a pörgéshez, a tömeghez, a mugligépek zajához, de szívesen megnéznék egy falut is. Az a kép, ami a legjobban megmaradt bennem, egy hatalmas birkanyáj volt.
Annak ellenére, hogy egy kicsit nehezen jönnek a szavak, egyre nyugodtabbnak érzem magam a lány mellett, az a kezdeti idegesség szépen lassan elkezd felszívódni. Kicsit olyan, mintha elsodorna egy folyó, és egy idő után úgy döntenél, hogy nem próbálod irányítani, merre mész, hanem csak hagyod, hogy vigyen, ahová szeretne. Legalábbis valahogy így tudnám leírni ezt az érzést, de mégsem teljesen pontos. Most nem készülök megfulladni.
- Akkor jó.- egy kedves félmosolyt küldök a lány felé, akit legszívesebben újra megcsókolnék, főleg most, hogy tudom, nem érzi magát rosszul velem, nem érzi úgy, hogy tolakszom. Néhány másodperc után viszont úgy döntök, csak fogom a kezét, és sétálunk. Azt hiszem, a nap hátralevő részében még lesz időm megcsókolni.
Elnevetem magam arra a kérdésre, amit a lány tesz fel a moziról. Kicsit meglep, hogy még soha nem hallott róla, pedig nem emlékszem, hogy mondta volna, hogy aranyvérű. Azt mondjuk nem tudom, hogy a mugli falvak hogy állnak fejlettségben, a mesekönyvekben semmit nem tudnak a városról, csak meséket, de így, hogy van telefon meg tévé, azért nehéz elhinni, hogy most is így lenne. Mielőtt a lány azt hinné, hogy rajta nevettem, megállok, és adok egy puszit az arcára. Tényleg nem őt nevettem ki, csak mindig olyan vicces, ha az egyik világ lakói nem ismerik a másikat. Szegény Mattet mindig ezzel szívatjuk.
- Ne félj, nem harap, vagy ilyesmi, az olyan, mint egy nagy tévé. Illetve, olyan, mint egy könyv, csak nem kell olvasni, látjuk a mozgó embereket, meg halljuk, ahogy beszélnek. Szóval egy történetet mond el, van hozzá zenei aláfestés is.- valahogy úgy érzem, hogy ezt az egészet sokkal szebben is el lehetett volna magyarázni, de nem vagyok benne biztos, hogy mennyit tud a lány a mugli világról, úgyhogy nem tudom, milyen példákat hozhatok fel. Dom nélkül most én is jóval hülyébb lennék mindenhez, a Roxfort előtt még tévém sem volt otthon. Pedig apa szülei muglik- igaz, szerintem akkor még kerék sem volt, amikor ők voltak fiatalok.
Viszonylag szűkszavúan közlöm Dommal, hogy nem tudok menni, ne várjanak rám, a kérdéseket meg hárítom azzal, hogy majd elmondom. Nem tudom, hogy tényleg elmondom-e, de egyelőre nem is ez a legfontosabb, teljesen máshol járok. Elképzelésem sincs, hogy milyen lehet, ha valaki megsimogatja a szíved, de a lány kezét felette hasonlónak érzem. Kicsit fel is gyorsul a ritmusa, ahogy tudatosul bennem: érzi minden dobbanását. Ahogy elindul a keze tovább a vállamra, azután a karomra, elengedem a kezét, de hirtelen nem tudom, hol érinthetem meg. A lányok erre sokkal érzékenyebbek. Végül, a derekát fogom meg óvatosan, ott láttam már valami régi tánc közben is, hogy odateszik a kezüket.
- Azt hiszem, csak egy kicsit.- hirtelen ugrik be, hogy még nem raktam le a telefont, úgyhogy egy villámbúcsúval lezárom a beszélgetést, hogy lecsapjam a kagylót. Egy kicsit el is vörösödök, még tisztán megvan az előző nap, amikor egy közös büntetőfeladatból már randi lett. Igaz, ez vállalható, ez más. Ez tényleg randi. Miután kioldalazunk a fülkéből, átkarolom a lány derekát. Hirtelen túl távolinak tűnik, hogy csak a kezét fogom, én pedig szeretném, ha minél közelebb lenne hozzám.
- Gyönyörű idő van, nem?- most nem érzem magam annyira ostobának, amiért semmitmondó dolgokat mondok, azt hiszem, még a cipőméretekről és szívesen beszélgetnék most a lánnyal. Ahogy a sarkon befordulva meglátom az ebédlőt, mégis eszembe jut valami ettől az üres mondattól: hogy a lány egy sötét, üres szobába fog visszamenni, még ha tényleg haza is költözik holnap.

- Ha ennyire lelkesedsz érte, akkor bármikor szívesen látlak. Aztán ha már meguntad a helyet, eljöhetünk vissza Londonba is.
Ez az egy szerencsém volt. London és Oxford nincsenek messze, ha valami kellene, akkor nyugodtan el tudnánk menni mind a két városba. De szerintem jól esne neki is, ha egy kicsit kikapcsolódna, pihenni tudna úgy, hogy nem kell semmire se figyelnie, és kicsit elfeledkezhet a közelmúlt borzalmairól. A tiszta levegő se hátrány, de mivel a Roxfort sem egy nagyváros kellős közepén van, ez biztos nem lesz újdonság.
Úgy érzem, már egy örökkévalóság óta ismerem és van mellettem. A korábbi pillangók, izgalom és a félelem - hogyha elenged, akkor talán soha többé nem talál lám újra -, elmúltak. Egy másfajta dolog kezdte átvenni a helyüket. Végtelen öröm, megkönnyebbülés és aggodalom. De nem azért aggódtam, hogy mi lesz, ha nem szeret, vagy mi lesz, ha túl bátran viselkedtem, és ez őt zavarja. Azért aggódtam, mert nem akartam, hogy baja essen. A legtöbb fontos eseménynél az életem során, hagytam sodródni magam az árral, és csak akkor léptem közbe, ha az már túl veszélyes volt, vagy nem voltam elég magabiztos a folytatáshoz. Egyelőre nem tudtam, hogy mit tennék, ha most szembe fordulna velem, és közölné, hogy meggondolta magát és további szép napot.
Nem értettem, hogy miért nevet. Szerintem semmi vicceset nem mondtam. Elég sok dolgot tudtam a mugli világról, főleg mert az utóbbi években voltunk néhányszor nyaranta a mugli nagyszüleimnél, ők pedig nem tudták, hogy boszorkányok vagyunk a tesómmal. De ezt a szót még így sem hallottam. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ostoba lennék, de nem tudtam miért.
Én még lépek egyet, mielőtt észreveszem, hogy Cael megállt. Aztán ahogy fordulok, érzem a puszit az arcomon. Ez most olyan más érzés volt, mint mikor én adtam neki. Talán azért, mert most már mind a ketten sokkal magabiztosabbak voltunk, meg aztán ezúttal én kaptam, és nem adtam.
Hallgatom a magyarázatát a moziról, és egyre inkább kezdem megérteni, hogy mi az. Nem voltam biztos benne, de talán rájöttem, hogy mire gondol, csak én nem ezen a néven ismertem.
- Te most a filmszínházra gondolsz? Mert, ha igen, akkor mehetünk.
Egyszer voltam már. A nagyiék elvittek egy rajzfilmre. Ha jól emlékszem, akkor a Toy Story volt a címe. Ők emlegették a filmszínház néven, de ez már három éve volt, ezért nem tudtam, hogy miről beszél. Kifejezetten felvillanyoz a dolog, mert akkor nagyon tetszett, de nem volt rá eddig lehetőségem, hogy megint elmenjek. A könyvek még mindig jobban tetszettek, mint ez a mozgó képes akármi, de egy könyvet nehezen olvastunk volna együtt.
Nem értem miért titkolózik a barátai előtt. Persze, nem láthatok a fejébe, az pedig régen volt, mikor gyerekként két fiú volt a legjobb barátom. Akkor még messze voltunk ettől a tinédzser kortól, és egészen más volt mindannyiunknak a fontos. Ahogy kezem egy percig a szíve felett tartom, érzem, ahogy felgyorsul a dobogás. Korábban is éreztem már, de akkor inkább képzeltem. Nem voltam ennyire közel hozzá. Legszívesebben a mellkasára hajtottam volna a fejem, hogy ne csak érezzem, hanem halljam is, ahogy az élet lüktet a testében, de egy telefonfülkét kevésbé találtam alkalmasnak erre. Egy pillanatra azt hiszem, hogy valamit rosszul csináltam, mert elengedi a kezem. Arra gondoltam, hogy talán nem szereti, ha telefonálás közben zavarják, de aztán, ahogy átöleli a derekam, megnyugszom.
Elmosolyodok, mikor a halk suttogásomra teljes hangerővel válaszol. Ő is észreveszi, hogy valami olyasmit tett, amit nem biztos, hogy akart, ezért néhány szó után gyorsan leteszi a telefont. Ilyen gyorsan csak a mugli gyerek orvosi rendelőből szoktam távozni, mikor még odajártunk. Apu azt mondta, hogy egy egyszerű megfázással nem fog a Mungóba hozni, de anyu ragaszkodott ahhoz, hogy lásson egy orvos.
Kioldalazni legalább annyira macerás volt, mint be. Pedig ezúttal nem is fogtuk egymás kezét, és erre az időre a derekam is elengedte. Már megszoktam, hogy fogja a kezem, ezért kerestem az övét, de elsiklott az enyém mellett, és újra átölelt a derekamnál. Nem tétlenkedtem én sem, és megöleltem. Hogy ennek volt köszönhető vagy másnak nem tudtam, de már az első lépéseink teljesen összehangolódtak.
- De igen. Ritkán van ennyire jó idő. Ráadásul olyan, mintha az időjárás is ünnepelné a háborús időszak végét.
Nem gondoltam, hogy az időjárás lehet nem kínos téma. Bár, talán inkább más hasonlatot kellett volna felhoznom. Elvégre miért ne örülhetne a mi boldogságunknak? Mivel ismeretlen volt a park, szívesen nézelődtem volna még, de elhagytuk, és bekanyarodtunk az egyik sarkon.
- Mi a baj?
Nem gondoltam, hogy tényleg baj lenne, de úgy éreztem, mintha hirtelen valami letörte volna. Talán nem volt nyitva az étterem, ahova mentünk.
- Cael! - Megálltam az út közepén, minek következtében annak a néhány gyalogosnak, aki volt az utcán rajtunk kívül, ki kellett kerülnie minket. – Talán nem ez a legmegfelelőbb hely, de szeretném, ha tudnál valamit. Akár most, akár a későbbiekben, bármikor, ha van valami, amiről beszélni szeretnél, nyugodtan keress meg. Még akkor is, ha rólam van szó. Akkor főleg, ha rólam van szó. Ígérd meg!
Biztos voltam benne, hogy a hirtelen hangulat változásának volt betudható ez a gondolat. Ez viszont azt jelentette, hogy sokkal közelebb kerültem hozzá, mint elsőre sejtettem. Nem voltam együtt érző az idegenekkel szemben, de azoknak a hangulatára könnyebben ráhangolódtam, akik közel álltak hozzám.

Örülök neki, hogy a lány is szívesen lát engem, pedig neki talán még kínosabb lehet a családnak bemutatás dolog. Ami engem illet, otthon inkább az lesz, hogy milyen aranyos, hogy a kicsi Caeliuska hazahozott egy lányt, egy lánynál viszont egészen más a dolog. Apa is mindig sokkal jobban féltette Clart, mint engem, és nem csak azért, mert beteg, hanem csak azért is, mert lány.
Egy kicsit furcsán nézek, most rajtam van a csodálkozás sora, még nem igazán hallottam a filmszínház szót, ami olyan furcsa, nem áll szájra. Kicsit régiesnek hangzik, vagy talán vidéken máshogy mondják, nem tudom- sőt, még az is lehet, hogy az van kiírva a mozi felé, soha nem néztem még meg. Csak simán tudtam, hogy az a mozi.
- Szerintem ugyanaz. Remélem, hogy adnak valami jó filmet.- még nem vagyok benne biztos, hogy mit kéne megnézni. Matt bátyja ebben nem igazán adott tanácsot, ő éppen olyan hülye a mugli világhoz, mint Matt, de pár ötletem azért van magamtól is. A romantikus filmek biztosan működnének, sőt, így, hogy most bennem is kavarognak ilyen érzelmek, talán még én is élvezném. A horrorfilmnek meg a drámának annyi előnye lenne, hogy összebújós lenne, de azok után, amiket átélt, nem akarom, hogy féljen, vagy megint eszébe jusson az apja. Emlékszem, hogy bennem milyen nyomás maradt ott bent, amikor nem tudtam, mi van apával. Az akciófilmeket meg a kalandfilmeket meg a legtöbb lány nem szereti, szóval kilőve minden, amit alapesetben a barátaimmal néznék. Esetleg a rajzfilmek működhetnek, az gyerekeknek készült, úgyhogy annyira nem sokkolhatja le. Talán az Oroszlánkirály nem jó most persze, bár nem tudom, mennyire vonna párhuzamot.
Egy kicsit bánom, hogy a telefonfülkés dolognak vége szakadt, még úgy is, hogy egy kicsit mintha még közelebb kerültem volna hozzá. Olyan jó érzés volt, hogy éreztem a kezét a szívemtől centikre. Csak az lett volna jobb, ha én is érzem az ő szívét dobogni, de persze, azt nem lehet. Talán majd máskor. Egyelőre az is elég, hogy átölelhetem, ahogy az utcán sétálunk.
- Igen.- tudom, hogy miért látom szebbnek a mai napot, és az nem a háború. Talán még soha nem voltam ennyire boldog, legalábbis úgy, ahogy most vagyok, biztosan nem, ez szépít meg mindent. Talán a borús, esős időt, a havat is ilyennek látnám, bár azt mondják, a szerelem tavasszal a legerősebb. A tavasz a születés, a tél pedig a pusztulás évszaka inkább, természetes, hogy most lettem először szerelmes. Most viszont úgy érzem, a lányba akkor is belezúgok, ha most derékig gázolnánk a hóban.
Egy kicsit meglep, hogy Alexis azonnal észrevette, hogy valami bánt. Soha senki nem beszélt róla, hogy maga a szerelem hogyan működik, hogy mennyire érzünk együtt a másikkal, hogy mi köt össze minket, inkább egyes részeivel foglalkoztunk csak. Azt viszont nem gondoltam, hogy két ember ilyen rövid idő alatt ennyire közel kerül egymáshoz. Néhány másodperc után, amit a lány szemébe nézve töltök, úgy döntök, elárulom neki az igazat.
- Csak az zavar, hogy... nem akarlak otthagyni egyedül abban a sötét szobában. Tudom, már ott laksz egy ideje, és nemsokára hazaköltözöl, de én mégsem szeretném. Én szívesen ott maradok veled reggelig, ha szeretnéd.- ahogy kimondom a mondatot, már tudom is, hogy mennyire félreérthetően hangzott, és szívesen elkezdenék magyarázkodni, miközben lenézek a cipőjére, de bízok benne, hogy ezúttal is tudja, hogy nincsen semmilyen hátsó szándékom. Néhány másodperc után azért újra a szemébe nézek. - De ha nem vagy fáradt, akkor mehetünk még valahová éjjel is, van egy csomó hely. Azt szeretem ebben a városban, hogy éjjel sem alszik.- azt hiszem, ezt már nem tudom tökéletesen menteni, de azért kitartóan nézem azokat a gyönyörű, mély szemeket. Talán percek is eltelnek, mire megfogom a kezét, és valahogy elszakítom a tekintetem az övétől, hogy végre beérjünk az étterembe.
Szerencsére van egy csomó hely, és rögtön ki is szúrom a kis kupét a sarokban, ahol egymás mellé ülhetünk. Ha szembe kell ülnünk, az olyan távol lett volna. Akkor talán elvitelre kértünk volna valamit, így viszont talán a legideálisabb helyzetben tudunk elhelyezkedni. Át is ölelem a derekát, miközben felnyitom az étlapot, amin vállalható árú ételek sorakoznak.
- Te mit kérsz, Alex?- ahogy így ülve, alig egy arasznyiról a szemébe nézek, és látok szinte minden apró pontot az arcán, érzem azt a hideg szelet, ahogy kifújja a levegőt, úgy érzem, hogy muszáj megcsókolnom. Talán nem is igazán nevezhető csóknak az, amit korábban adtam neki, de egyelőre várok. Ezt most nem akarom elkapkodni.

Igazából bele se gondoltam, hogy mivel is járna, ha most hazavinném magammal Caelt. Már nem csak egy egyszerű barát bemutatásáról volt szó. Nyilván nem azonnal, ahogy hazaértem, de túl akartam esni ezen addig, amíg ő Londonban van. Könnyebb volt másfél órát utaznia, mint tizenhármat vagy akárhányat, és talán a barátai is megbocsátottak volna neki még egy napot.
Kicsit elgondolkodtam a jó szón. Milyen lehet egy jó film? A jelek szerint nekem nem volt annyi tapasztalatom ezzel kapcsolatban, mint neki. Bár nagyon sok mugli dolgot ismertem, nem használtam őket, ezért kicsit le voltam maradva, ha olyannal beszélgettem, aki otthon volt a témában. Cael pedig látszólag nagyon is otthon volt ebben a témában.
- Akkor legyen mozi. - Egy kicsit ízlelgettem a szót, hogy könnyebben megjegyezzem. – Majd találunk valami izgiset, kicsit borzongatót, egy kis romantikával fűszerezve.
Nem voltam válogatós soha. Szerettem a romantikát, de nem a nyáltól csöpögő félét. Szerettem borzongani is, de nem annyira, hogy ne merjek éjszaka lekapcsolt lámpánál aludni, és a legtöbb műfajjal hasonlóképpen voltam.
Azért volt egy kevés szerencse is abban, hogy rákérdeztem a problémára. Na, jó lehet, hogy több volt benne a szerencse, de nem sokkal. Egyszer hallottam anyuék vitáját, amiből kiderült számomra, hogy apuval ők erre nem voltak képesek. Ez akkortájt lehetett, mikor először mutatkozott meg a boszorkány mivoltom. Valószínűleg ez a képességem – apu hívta mindig így – is akkor bukkant a felszínre. Onnantól kezdve könnyebb volt a környezetemmel megtalálnom a közös hangot addig, amíg meg tudtam őrizni a hidegvérem. Azon túl már nem érdekelt, hogy milyen lelki állapotba kerültek. Az viszont meglepett, hogy Caellel elég volt néhány óra ehhez. Besst és Mary-Annt már fél éve ismertem, mikor felerősödtek ezek a megérzések. Talán az a néhány perc volt az oka a telefonfülkében, amíg a kezem a szíve felett pihent a mellkasán.
Amikor arra kértem, hogy ígérje meg, bármi nyomja a szívét, árulja el nekem, nem épp erre gondoltam. Pont ezért kicsit meglepett a mondandója, és hirtelen nem is tudtam reagálni rá. Csak álltam vele szemben, ott a járda közepén, és figyeltem, ahogy a földet bámulja. Aztán mikor újra a szemembe nézett, megszólaltam.
- Csak ennyi a baj? – könnyebbültem meg. Azt kívántam, soha nagyobb gondunk ne legyen. – Ha ennyire zavar, akkor nem bánom, maradj nálam éjszakára. Viszont holnap szeretnék józan és kipihent fejjel gondolkodni, ezért az éjszakai bulizást tegyük inkább át máskorra.
Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt mindjárt a megismerkedésünk napján egy szobában vagy akár egy ágyban tölteni az éjszakát, de ha már megfogadtam, hogy soha nem okozok neki aggodalmat, akkor igyekeztem ehhez is tartani magam. Másnap korán akartam kelni, mivel még össze kellett készülődnöm, és Tommal is volt elintéznivalóm. Ahogy ezt megbeszéltük, újra kézen fogva indultunk tovább, és be is tértünk az étterembe.
Abban a pillanatban megcsapott a hűvös levegő, ahogy átléptem a küszöböt. Csendes hely volt, alig néhány vendéggel, ami talán annak is köszönhető, hogy az ebédidős roham már elmúlt. A hangszórókból halkan szólt az olasz zene. Én még egy kicsit nézelődtem, de Cael határozott lépésekkel indult meg az egyik kupé felé. Követtem őt, és úgy ültem le az asztalhoz, hogy az átellenben legyen a félkör alakú ülés nyitott részével. Kicsit magasak voltak a háttámlái, ami elrejtett minket a többi vendég elől. A mögöttünk lévő falra egy tengerpartot ábrázoló posztert tettek, ami tökéletes összhangban volt az olasz zenével. Teljesen belefeledkeztem abba a kellemes érzésbe, ami átjárt, és az, hogy átölelt csak fokozta ezt. A táskámat először kettőnk közé tettem, de amikor átölelt rájöttem, hogy ott csak zavarni fog, biztonság ide vagy oda, ezért inkább áttettem a másik oldalamra.
Nem is foglalkoztam addig az étlappal, amíg nem kérdezett rá, mihez lenne kedvem.
- Alex? – Vissza kellett kérdeznem, mert azt hittem rosszul hallok. Eddig csak egy ember volt, aki így hívott. Bess, Mary-Ann és a legtöbben, akik nem szerettek Alexisnek hívni, az Alexát választották. – Hát, lássuk csak.
Nagy ívben félretettem a saját étlapomat, és úgy hajoltam, hogy lássam az övét. Így olyan közel kerültünk egymáshoz, amennyire talán csak a telefonfülkében sikerült a szűk hely miatt, és természetesen a játszótéren, mikor először ölelte át a derekam és húzott magához közel. Megnéztem a kínálatot, de sokkal okosabb nem lettem. Volt olyan, amit felismertem, de nagyon sok ismeretlen ételnév szerepelt. Az alapanyagokat persze ismertem, de nem voltam kísérletezős kedvemben, ezért maradtam annál, amit már ismertem és szerettem.
- Legyen… – néztem rá, és megint elvesztem zöld szemének mélységében. – Legyen egy Insalata Bocanova és Fazzoletti con Pesto. Neked sikerült már választanod?
Egy pincér megjelent az asztalunknál, ami miatt kicsit eltávolodtam Caeltől. Mégiscsak egy étteremben voltunk, még akkor is, ha fűtött belülről a szerelem. Kicsit korainak találtam a felszolgálónk érkezését, de pont kapóra jött. Kértem egy ásványvizet, mert már szomjas voltam. Mikor újra kettesben voltunk, visszaültem közvetlenül mellé. A fejemet a vállára hajtottam, és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha másnap is velem lenne. Úgy sokkal könnyebb lenne túlesni az első találkozáson.
- Szerinted nem gyávaság, amit tettem, mert szerintem igen?

Amennyire meg tudom állapítani, Alexis is jó ötletnek tartja a mozizást, és várja már. Egy kicsit tartottam tőle, hogy nem fog neki tetszeni, amikor nem tudta, mi az, bár az sem lett volna a világ vége. Rengeteg hely van, ahová mehettünk volna akkor is.
- Biztosan találunk valami jót.- talán nem a premierfilmek között, de a régiek között biztosan van valami, ami tetszene neki. Sajnos, én sem ismerek túl sok filmet, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy mi az, amit választhatunk. Lehetőleg olyat kellene, ami nem érinti érzékenyen. Tudom, milyen érzés, amikor azt hiszed, hogy elveszíted az édesapád, és nála sajnos még az észérvek sem mellette szólnak.
Ahogy megkapom a választ, miközben a szemébe nézek, már tudom, hogy nem értett félre. Azt hiszem, észrevettem volna, ha hátsószándékot képzel abba, amit kérdeztem. Azt hiszem, nem lennék képes semmiféle hátsószándékkal közeledni Alexhez, semmiben sem. Amúgy sem túl jellemző rám szerencsére, hogy hátsó szándékom lenne.
- Oké, akkor azt majd máskor.- a rövid rosszkedvem, ami kialakulóban volt amiatt, hogy a lányt egyedül kell hagynom, hirtelen elszáll. Úgy nem annyira kellemetlen tőle elválni, hogy tudom, hazamegy, mintha egyedül maradna, bár még így is rossz érzés egy kicsit, hogy holnap elutazik. Annak ellenére, hogy alig pár órája ismerem, úgy érzem, nem szeretnék tőle távol tölteni egy percet sem.
Már voltam ebben az étteremben, de akkor valahogy teljesen másnak tűnt. Ezek a magas támlák valamiért zavartak, a zene nem tetszett, a tengerről készült festmények pedig uncsinak tűntek, de most hirtelen megszépült itt minden. Talán valami ócska, lepukkant kocsmát is szépnek láttam volna a lányhoz bújva. Csak az ránt ki egy pillanatra a rózsaszín ködből, hogy visszakérdezett, amikor a neve rövidebb változatát használtam.
- Bocsi, nem hívlak így, ha nem szereted.- nem is vettem észre, hogy becenevet adtam neki. Nagyon szép neve van, talán tényleg nem jó lerövidíteni, nem is tudom, miért volt rá szükség. Nem is gondolkoztam rajta, hogy becenevet adjak neki, vagy bárhogyan máshogy hívjam.
Mindennél erősebb késztetés fog el arra, hogy megcsókoljam, amikor az étlapra néz, és az arca összeér az enyémmel. A fülem az övéhez, a haja a hajamhoz simul, az arcomhoz pedig hozzátapad az a puha, langyos, márvány simának érzett bőr, ami még sokkal puhább a kezénél is. Nem tudom megmondani, hogy mire hasonlít az illata, ami kicsit emlékeztet különböző virágokra, és valami erősebbre is, de az ismeretlensége ellenére a legkellemesebb, amit valaha éreztem.
- Öhm... én is ugyanazt kérem. Meg egy kis üveg spriteot.- ahogy a pincér hátat fordít, már újra össze is bújok a lánnyal, akinek egy újabb oldalát ismertem meg. Fogalmam sincs, mi az, amit éppen rendeltem, én a spagettin, a lasagnen és a pizzán kívül nem igazán ismerek fel egyetlen olasz ételnevet sem. De biztosan finom lesz, úgy érzem, még tökfőzeléket is szívesen ennék a lánnyal. Pedig kevés dolgot utálok jobban, ha pedig kapor is van rajta, már a szagától is rosszul leszek.
Néhány másodpercet gondolkoznom kell, mire gondolhat a lány gyávaság alatt, de azt hiszem, tudom a választ: arra, hogy nem ment haza. Megértem, hogy miért nem akar, én sem éreztem magam túl jól otthon az első napokban. Nagyon nehéz azután, hogy úgy érzed, megváltoztak a dolgok. Miközben óvatosan végigsimítok a lány oldalán, egészen addig, hogy megérezzem a bordákat, egy csókot nyomok a hajára.
- Sokkal bátrabb vagy, mint a legtöbben a mi korunkban, sőt, bátrabb, mint a legtöbb felnőtt, de mindenki fél valamitől. Amikor a nővérem kórházba került gyerekkorunkban, és én látogattam, mindig féltem ott lenni. Anyáék szerintem meg is engedték volna, hogy otthon maradjak, de tudtam, hogy a testvérem örülni fog nekem, úgyhogy akármennyire utáltam azt a helyet, elmentem legközelebb is. Te is bátor vagy, mert úgy döntöttél most, hogy hazamész, és csak ez számít. Az elején kicsit nehéz lesz, de menni fog.- talán túl őszintén mondtam el, hogy mit gondolok, de úgy érzem, inkább erre van most szüksége. Szívesen hazudnám, hogy könnyű lesz, és átérzem, milyen lehet neki a ráváró találkozás a családja megmaradt részével, akik talán őt is felelőssé teszik, de akkor is haza kell mennie, minél előbb. Ők a családja, ők ismerik a leghosszabb ideje. Átnyúlok, hogy óvatosan megsimogassam a lány arcát, leemeljem a vállamról, és a szemébe nézzek, miközben megsimogassam az állkapcsa vonalát, egészen a füléig.
- Csak kérned kell, és segítek bármiben, amit csak tudok.- ezúttal nincs felkészülés, a szívem is csak mintha valahol távol gyorsulna fel. Ahogy az utolsó szavak is a levegőbe kerülnek, lassan közelebb hajolok a lányhoz, hogy megcsókoljam. Nem tudom, hogy pontosan hogy kellene, de most egy kicsit mintha magától mozogna a testem. Megérintem az ajkát a számmal, de ezúttal nem érzem úgy, hogy hátra kéne hajolnom, hogy talán nem tetszik neki. Egyetlen dologra gondolok csak, egyet érzek csupán, miközben a szám az övére forr, és az egyik kezemmel a vállát, a másikkal a derekát karolom át: hogy közelebb van hozzám, mint valaha bármikor. Lassan meg is szűnik számomra a világ többi része.

Még annál is jobban meglepett, hogy milyen néven hívott, mint elsőre gondoltam. Őt viszont mintha megijesztette volna, hogy visszakérdeztem, pedig semmi rosszat nem csinált.
- Nyugodtan hívj Alexnek, ha úgy szeretnél – mosolyogtam. – Engem nem zavar, csak meglepődtem, mert nem sokan használják a környezetemben. Azt hiszem ennek az az oka, hogy ha valaki rólam beszél, és nem vagyok jelen, akkor fiúnak is gondolhatnak. Suzie mesélte egyszer, hogy anyu egyik újdonsült barátnője meghívta a szüleimet vendégségbe, amíg én a Roxfortban voltam. Sokat beszélgettek rólam, és a bentlakásos iskola előnyeiről meg hátrányairól. Viszont a vendéglátójuk számára csak akkor derült ki, hogy valójában lány vagyok, mikor már búcsúzkodtak. Akkor jutott eszébe anyunak, hogy van egy fényképe rólam a pénztárcájában.
Kicsit idióta sztori volt, de igaz. Furcsa, hogy ilyen idióta történeteket az ember nem tud magától kitalálni.
Úgy tűnt, hogy végre sikerült hasznosítanom a tudást, hogy jártam már olasz étteremben. Az anyai felmenőim szeretik az olasz ételeket, ezért a nagymama szülinapján általában ott voltunk. Persze, ha eljutottunk oda, hogy megünnepeljük. Néha anya szülinapján is meglátogattunk egy olasz éttermet, de az is olyan ritka alkalom volt, mint a fehér holló. De úgy tűnt, hogy Caelt se kell félteni, ha nem a tipikus olasz ételekről volt szó, amik elterjedtek szerte a világon.
Megnyugtatnak a szavai, de tudtam, hogy addig úgyse fogok teljes egészében megnyugodni, amíg túl nem leszek rajta. Mindennel így voltam.
- Köszönöm, nem tudom, miért tört fel bennem megint ez az érzés. Viszont nektek nem lehetett könnyű, hogy sokat kellett a Mungoba járnotok. A testvéred biztos hálás neked, amiért ilyen figyelmes voltál.
Ahogy megsimogatta az arcom, lehunytam egy pillanatra a szemem, és hagytam, hogy kezének puha érintése eltűntessen belőlem minden kételyt, mintha ez lett volna a varázsszó. Úgy éreztem, hogy örökké erre az érintésre vártam. Mindig erre a kézre, ami miatt úgy éreztem a világgal is szembeszállnék, ha a tulajdonosának baja esne. Nem is értettem, hogyan nem futottunk össze egyszer sem a Roxfortban. Egyszer sem, pedig a nagyterem vagy a tópart nagyon esélyes helynek számított.
Mikor megállt a keze, felemeltem a sajátomat, és az övére simítottam. Igazság szerint lett volna valami, amit tehetne, de nem akartam megtörni a pillanatot, megint. Az agyam egyébként is kikapcsolt már, hogy hagyjon sodródni az árral, ezért nem hiszem, hogy többet tudnék mondani egy értelmetlen szövegnél.
Elengedtem a kezét, és ugyanezzel a kezemmel végigsimítottam az arcát, majd átöleltem a nyakánál. Hagytam, hogy még közelebb húzzon magához. Már rég nem láttam a posztert a falon, hallottam a zenét, és érzékeltem a világot. Igyekeztem kicsit lenyugtatni felgyorsult szívverésem, de ettől inkább zakatoló gyorsvonatnak tűnt, mint a saját szívemnek. Ahogy az ajka hozzáért az enyémhez, tudtam, hogy ez más lesz, mint korábban. Ez igazi, olyan, amit később nem lehet megbánni vagy azt kívánni bárcsak tovább tartana. Ki kellett használnom a percet, különben örökre elmúlt volna. Abból kifolyólag, hogy még sohasem volt senkim, csókolózni se csókolóztam, ezért hagytam, hogy ő irányítson. Nem akartam semmit sem elrontani. Egy idő után abban sem voltam már biztos, hogy lélegeztem.
Ezúttal ugyan tovább tartott, mint korábban, de még így is úgy éreztem, hogy korán lett vége. Hogy ezt az érzést leküzdjem, ezúttal én kezdeményeztem. Vettem egy mély levegőt, majd megakadályozva, hogy esetleg megszólal, igyekeztem összeforrasztani az ajkamat az övével. Nem akartam bizonytalannak tűnni, és nem is történt olyan, ami bizonytalanná tett volna. Végül ennek is vége szakadt, de nem távolodtunk el azonnal, mintha arra várnánk, mikor kezdjük el újra. Lassan visszatért a környezetünk látványa, a hangok, és két újdonság is. Két pohár az asztalon, amik eddig nem voltak ott. Felemeltem a sajátomat, és Cael felé fordultam.
- Egészségedre!
Nem sör volt egyikben sem, de itt biztos nem tudtuk volna átverni a csaposokat.
- Elkísérsz holnap az állomásra?
Nem attól féltem, hogy megfutamodnék a cél előtt, inkább ki akartam használni az összes percet, amit együtt tölthettünk. Ha felszállok arra a vonatra, ki tudja, mikor találkozunk legközelebb, a bagolyposta pedig nem ugyanaz. Együtt akartam lenni vele, annyi időt, amennyit csak tudtam, hogy megjegyezhessem minden egyes mozdulatát, minden lélegzetvételét, testének minden egyes centiméterét és szívének összes dobbanását.

Belegondolva, logikus hogy szokatlan ez a becenév neki, hiszen az Alex az Alexander becézése szokott inkább lenni, de azért örülök, hogy csak ennyi a baj. Rögtön el is döntöm, hogy ezt a becenevet megtartom azokra a pillanatokra, amikor kettesben vagyunk. Nagyon tetszik a teljes neve is, de úgy érzem, kell egy olyan is, amit legalább részben én adtam.
- A középső neved micsoda? Mondtad, hogy van, de csak a kezdőbetűjét mondtad.- kicsit butának érzem magam, hogy szinte még nem is tudom Alexis nevét. Hirtelen nem nagyon jut eszembe P betűvel kezdődő női név, leszámítva a Pandorát, de kétlem, hogy az lenne, az olyan ritka. Meg nem hiszem, hogy bárki a balszerencse után nevezné el a gyerekét. Igaz, azt is nagyon szépen lehet becézni.
- Aha. Azt hiszem, nem bírta volna ki nélkülem. Én sem igazán bírtam volna ki az első napokat otthon, ha nincs velem. Szerencséje van annak, akinek van testvére.- emlékszem, a zajra, meg a hirtelen dolgokra érzékenyebben reagáltam az első napokban otthon, mert még mindig arra számítottam, hogy valaki megátkoz. De nem is a rémálmok, ez, vagy a sebeim voltak a legrosszabbak, hanem apa. Ha Clar nincs velem, ha ketten vagyunk anyával, lehet meghibbantam volna, és most teljesen idegroncs lennék.
Csak mintha egy nagyon vastag leplen keresztül láttam és hallottam volna, olyan volt, ahogy a pincér meghozta az italokat, szinte teljesen elvesztette minden a jelentőségét. Talán az sem érdekelne, ha hirtelen lángra kap az asztal, az ülőhely, a ruháink, az egész világ. Csak az a hosszú csók számít, ami mintha végtelenre nyúlna, és amit csak még édesebbé tesz az, hogy én ölelem a lányt, és ő is ölel engem.
Óvatosan kitapintom a gerince vonalát, hogy miközben csókolom, a hosszú csont mentén simítsam végig a hátát a vékony, puha felsőn keresztül. A csókon keresztül is elmosolyodok a gondolatra, hogy olyan, mintha egy cica hátát simítanám végig. Éppen csak a dorombolás hiányzik, de anélkül is tisztán érzem azt a meleg szeretet, tüzet, ami bennem is lángol most felé.
Ahogy a csók lassan véget érne, és a lány hirtelen visszacsókol, hirtelen úgy érzem, mintha kicserélődne a bennünk lángoló tűz, belőlem belé, belőle belém szállna át. A furcsa forróság, mint valami természetfeletti, kellemes zsibbadás, indul el, a számból, a fejemből lassan szétterjedve a testem legtávolabbi pontjaiig. Miközben visszacsókolok, mindkét kezemmel a hátát kezdem simogatni, meggyűrve a ruháját. Egy apró leheletnyivel, de határozottabban csókolom, mint korábban, csak hagyom, hogy vezessenek az érzelmeim felé. Azután, ahogy egy pillanatra összeér a nyelvünk hegye, úgy érzem, értelmet nyer az a kérdés, amit a telefonfülkében tett fel. Halkan nevetek egyet.
Mintha egy hosszú álomból ébredtem volna, olyan érzés, ahogy véget ér a csók, és centikről nézünk egymásra. Csak lassan jövök rá, hogy bepótoltuk azt, amit elrontottam a játszótéren, és hogy inkább ez volt az első csókunk, nem az a gyerekes érintés, amiben még csak szándék volt. Halványan, a szokásosnál kevésbé vidáman, de milliószor boldogabban mosolygok Alexre. Kedvem lenne elborítani az egész gyönyörű arcot csókokkal, újra megcsókolni a száját, és el sem engedni soha, amíg csak élünk. Talán csak a lány hangja az, ami eltántorít ettől a szándékomtól. Akkor soha többé nem hallanám a hangját. Kicsit eltávolodok tőle, kicsit kilépek a belsőmet körülölelő forróságból is.
- Ránk!- a hideg, szénsavas üdítő olyan, mintha jeges vizet öntöttek volna a szívemre. Megborzongok, ahogy a korty innivaló lefolyik a nyelőcsövemen, úgyhogy vissza is teszem az üdítőt az asztalra, amit egyébként biztosan meginnék még azelőtt, hogy kihozzák az ételünket.
- Persze, hogy elkísérlek. Bárhová.- egy kicsit közelebb bújok hozzá, hogy összeérjen a combunk, hozzámérjen a válla, miközben átölelem a derekát, és óvatosan ráhajtom a fejem. Nem akarom a teljes súlyát a vállára helyezni, nem tudom, mennyire nehéz neki, de így is jól esik. Egyáltalán nem érdekel, hogy rólunk suttog-e az a két idősebb mugli, aki az étterem másik végében szemben ül velünk, sem az, hogy a felénk közeledő pincér nekünk hozza-e az ételt, és mit hoz. - Olyan gyakran fogok neked írni, ahogyan csak tudok.- nem szeretek írni, csúnyán megy, és gyakran előfordulnak helyesírási hibák a dolgozataimban is, ha Dom nem nézi át, de ha másért nem, Alexért mindenképpen meg fogok tanulni rendesen, szépen formálni a betűket.

- Phoenix. Ne kérdezd miért. Anyu és apu sohasem árulták el, pedig kérdeztem már. Egyszer valami olyasmiről hablatyoltak, hogy az előző háború után mikor megtudták, hogy érkezem, úgy érezték, mintha újjászületnének. Pont úgy, ahogy az egész varázsvilág tette.
Elfogadható magyarázatnak találtam, és nem is kérdeztem többé rá. De hogy tényleg ez lenne az igazság vagy sem, azt nem tudtam. Én szerettem ezt a nevemet is, de anyuék úgy döntöttek, hogy inkább az Alexist használjam. Olyan érzés volt, mintha a középső nevem nekik sokkal többet mondana, mint nekem.
- Igen, szerintem is. Mondjuk a húgom és köztem 7 év a korkülönbség, ezért néha olyan volt, mintha inkább egyedül lennék.
És volt ott még sok más is két évig az egyedülléten kívül, de erről nem kellett még tudnia, vagy inkább soha. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, mikor a húgom születése utáni időkre gondoltam. Olyan voltam, mintha nem is én lennék. Ezért is gondoltam, hogy Cael nem lehetett olyan rossz, mint amilyennek gondolja magát. Akkora gonoszságra úgyse lett volna képes, mint amire én készültem nyolc évesen.
Ahogy a derekamról haladt felfelé a keze a gerincem mentén, úgy töltött el egy olyan érzés, amit már rég nem tapasztaltam. Az eddigi feszültség, ami felgyűlt bennem, egy szempillantás alatt eltűnt. Még dorombolni is kedvem támadt volna, ha macska lennék. Aztán, ahogy vége lett, rájöttem, hogy talán, ami eddig történt nem is volt olyan igazi, csak szárnypróbálgatások. Viszont most, hogy mind a ketten megnyugodtunk, és letisztáztuk magunkban is, mit akarunk a másiktól, már olyan volt, mintha mindig is ezt csináltuk volna, és amíg világ a világ ezt akarnánk csinálni. Megállítani az időt, egymás karjaiba olvadni, és nem törődni azzal, hogy mi történik a világban. Persze, ez lehetetlen volt, ezért inkább megpróbáltam azt tenni, amihez a legjobban értek. Szeretni őt, és hagyni, hogy szeressen.
- Ránk! – ismétlem, mert jobban hangzott, mint az egészségedre. – De ránk inkább pezsgővel kéne koccintani, nem gondolod?
Bőven a tinédzser kor közepén jártunk mind a ketten, sehol sem kapnánk pezsgőt. Helyettesítésnek viszont jó lesz a két ital, amit fogtunk. A poharak csilingelve koccantak össze, ami még visszahangzott egy kicsit a fülemben. Olyan szomjas voltam, legszívesebben megittam volna az egész pohárral, de inkább tartalékoltam még egy kicsit.
Úgy éreztem, ha még közelebb jön hozzám, akkor egyszer összeforrunk, és soha többé nem tudnak majd szétválasztani minket. Bár, talán már ez is megtörtént, hiszen lelkem egy része vele marad akkor is, ha én személyesen nem leszek mellette.
- Köszönöm.
Már fel se tűnt, ahogy zakatolni kezdett a szívem, ahogy a vállamra tette a fejét. Karommal továbbra is öleltem a derekát, a másikkal pedig a kezét fogtam meg. Egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolhattak most rólunk azok, akik láttak. Főleg az idős pár velünk szemben. Biztos furcsa látványt nyújtottunk, ha másért nem a korunk miatt, de ha ők mentek volna át annyi mindenen, mint mi az utóbbi időben, talán megértették volna. A pincér nem hozzánk jött, hanem az idős párhoz, amit nem bántam. Csak élvezni akartam ezeket a nyugodt pillanatokat. Megdöntöttem a fejem, így az arcom kicsit beletemettem Cael precízen beállított hajába. Eddig azt hittem, hogy az összes hajzselének kellemetlen illata van és ragad, de tévedtem.
- Én pedig válaszolok az összesre, és írok is majd, amilyen gyakran csak tudok.
Nem voltam biztos benne, hogy milyen rendszerességet jelentett a gyakran, de megfogadtam, hogy hetente legalább egy baglyot küldök neki. De inkább többet, amennyit csak lehet. Szerencsére a kézírásommal nem volt baj, könnyen olvasható volt, és a helyesírás sem jelentett gondot. De nem is gondoltam, hogy majd pont a helyesírásom fogja nézni, mikor hírt kap rólam.
- Cael, ne haragudj, de ki kell mennem a mosdóba.
Már akkor éreztem, mikor beléptünk a helyiségbe, és megcsapott a hűvös levegő, de azt akartam, hogy minden sínen legyen először. Most, hogy már minden rendben volt, nem bírtam tovább tartani. Megkapaszkodtam a táskámban, és kioldalaztam. A mosdó jelzését kerestem, és szerencsére a terem másik felében megtaláltam. Kézmosás közben olyan megkönnyebbültnek éreztem magam, mint még soha. Ahogy belenéztem a tükörbe, egy kicsit lepirult, de teljesen új önmagammal néztem szembe. Mintha nem is én lettem volna ott. Pontosabban, egy kicsit visszatért a régi gyerekkori énem, de ezt még kordában tudtam tartani. Addig pedig talán szerencsésnek is mondhattam magam. Szerencsére nem volt rajtam smink, ezért nem számított, hogy megmostam az arcom. El akartam tűntetni a pirosságot azzal, hogy lehűtöttem a bőröm egy kicsit, de nem sikerült. Megtöröltem az arcom és a kezem, majd visszaindultam az asztalunkhoz.
Az előételt addigra már kihozták. Kicsit másmilyen volt kinézetre, mint ahogy emlékeztem, de ennek csak az éttermek egyedisége lehetett az oka. Viszont Cael eltűnt. Nem lettem volna meglepődve, ha őt is szólítja a természet. Levettem a cipőm, feltettem magam mellé a székre, hátradöntöttem a fejem a támlának, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a kellemes zene és a képzeletem szárnyaljanak.

- Phoenix... nagyon szép név, illik hozzád. Képzeld, a pálcámnak is főnixtoll a magja.- nem tudom, miért tartottam fontosnak felhozni ezt, miért érzem úgy, hogy ez megerősíti, hogy összetartozunk. Ha ritka is a másik két magtípushoz képest, azért legalább az emberek öt százalékának ilyen lehet. Azért mégis kicsit úgy érzem ettől, hogy nem véletlenül jöttünk össze.
Egy kicsit mindig érdekelt, milyen lehet nagytesónak lenni, és amikor Clar beteg volt, vagy csúfolták, akkor néhány percre elő is léptem az öccséből a bátyjába, de csak annyi időre, amíg jobban lett, vagy el nem intéztem a csúfolódókat. Folyamatosan az a sok felelősség, főleg, hogy még most is nagyon kicsi lehet a testvére, nagyon ijesztő lehet.
- Akkor pont akkor leszel hetedikes, amikor ő kezd, ugye?- hirtelen furcsa belegondolni, hogy mire kezd a kishúga, én már nem leszek ott. Soha nem aggódtam amiatt, hogy egyszer felnövök, de most kicsit fura a gondolat. Még az is lehet, hogy addigra házasok leszünk, még ha most vicces is a gondolat. A házasságot azért tényleg túlzás tervezgetni egy-két óra után.
Ha volt is bármi bizonytalanságom, az elolvadt a hosszú csók közben. Felemelő, fantasztikus érzés, hogy megszűnik a világ, csak ketten maradunk belőle, és semmi nem fontosabb egyikünknek sem, mint a másik. Soha korábban nem éreztem ilyet, hogy egy vagyok valakivel, hogy ennyire elveszíti a jelentőségét az én, hogy a mi átvegyen mindent, amit jelentett. Sőt, még azt sem éreztem soha, hogy a legfontosabb vagyok valakinek a világon.
- Majd bepótoljuk. Még soha nem ittam pezsgőt.- kicsit furcsa ezt így végiggondolni, bár az újévet, a téli szünetet otthon töltöttük el mindig, nekem meg soha nem adtak még igazit a kezembe, még akkor sem, amikor már tizennégy voltam. El is mosolyodok a gondolatra, hogy a lánnyal fogom meginni az elsőt.
A lány válla puhábbnak tűnt, mint bármilyen párna, amin valaha feküdten. Hirtelen nem is hiszem, hogy el tudnék-e képzelni megnyugtatóbbat, és szinte biztos vagyok benne, hogy ha most elaludnánk, az álmaink is közösek lennének. Még ha nem is hallom, abban már biztos vagyok, hogy a szívünk egy ritmusra dobban. A látásom, a hallásom lassan eltompul, ahogy kiélesednek a fontosabb érzékszerveim. Az illata, és minden pontja a testemnek, ahol érintkezik az övével, ahol érzem a melegét.
Hirtelen nem tudom, hogy honnan fogok baglyot szerezni itt Londonban, mert nem tudok venni, de egyelőre nem aggódok emiatt. Ha nekem kell mindig elutazni hozzá, és letenni az ajtaja elé, azt is meg fogom tenni. De ez a probléma olyan távolinak tűnik most, hogy itt van mellettem.
- Tessék... ja, oké.- miközben követem a lányt a szememmel, hirtelen rájövök, hogy eddig én is teljesen figyelmen kívül hagytam a testem szükségleteit, nem is vettem észre, hogy mennyire éhes vagyok, hogy vécén sem voltam már órák óta, és egy kicsit melegnek érzem az arcomat is. Bár nem szívesen megyek el, amíg Alexis nem jön vissza, azért úgy döntök, kirohanok én is a mosdóba. Gyorsan meg is találtam, bár annyira nem volt nagy művészet, csak követnem kellett a lányt.
Egészen addig, amíg kézmosás közben bele nem néztem a tükörbe, csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb vissza kell mennem, de ahogy megláttam magam, a kezeim megálltak a rájuk folyó víz alatt. Az arcom furcsán kipirult, a szemem pedig olyan furán csillogott a tükörben vissza rám, a ruhám elég rendetlenül állt rajtam, a hajam pedig nagyon bután állt. Miközben egy kicsit megigazítom a még enyhén nedves ujjaimmal, lassan rádöbbenek: őt ezek a részletek egyáltalán nem zavarják. Talán még akkor is tetszenék neki, ha megfésülködnék. Engem sem hiszem, hogy zavarnának a külsőségek, ha bármit változtatna a ruháján, a frizuráján. Néhány másodperces kéztörlés után visszaindultam az asztalunkhoz, ahol már ott várt rám a lány.
Halkan közelítem meg, amikor látom, hogy becsukta a szemét, mintha aludna. Persze, sejtem, hogy nem alszik, de nagyon csendben foglalok helyet így is mellette. Csak egy pillantásra méltatom az ételt, amiről nem tudom, micsoda, csak azt, hogy jó illata van, de hirtelen megint nem érzem magam annyira éhesnek. Óvatosan megérintem Alexis térdét, megsimítom az arcát a másik kezemmel. Szebbnek tűnik, mint bármi, amit valaha láttam.
- Jó étvágyat!- halkan suttogok, mielőtt az egyik kezemmel megfogom a villát, hogy feltegyek rá egy kevés ételt. Kicsit ügyetlenül megy, a máikkal átölelem Alex derekát, még a tányért is kicsit közelebb tolom az övéhez. Csak ezután indítom el a szám felé a villát, de félúton sem vagyok, amikor meggondolom magam. Elmosolyodok, miközben a lány szájához emelem az evőeszközt az étellel, óvatosan, hogy ne menjen rá a ruhájára. Így érdekesebb lehet az evés is, és amúgy is ugyanazt esszük.

- Úgy tűnik, hogy akkor ez teljesen közös bennünk. Az én pálcámnak is főnixtoll magja van.
Mikor Olivandernél kiderült, hogy mi a pálcám magja, akkor megesküdtem volna rá, hogy nem véletlen. De ki tudja, talán az a véletlen, hogy a pálcám és a nevem között van kapcsolat, pedig valójában Cael és köztem van az igazi kapocs. Ezen már kevésbé lennék meglepődve.
- Igen. Pont tudok neki majd segíteni, mikor elkezdi bontogatni a szárnyait boszorkányként. Bár, lehet, hogy a szárnybontogatás részén már túl is van. Sokkal tehetségesebb boszorkány nálam.
Majdnem mondtam is tovább a történetet, de végül meggondoltam magam. Azzal már túl közel kerültünk volna egy olyan témához, amit egyáltalán nem szeretnék még csak érinteni sem. Nem most a kapcsolatunk elején, majd egy kicsit később. Vagy ha már mind a ketten elvégeztük a Roxfortot, vagy inkább soha.
- Sokszor kívántam azt, hogy inkább legyen egy bátyám, mint egy húgom, de végül olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy mostanra már félszavakból is értjük egymást. Szerintem, előbb tudta, hogy ott fogom őket hagyni Írországban, mint én magam.
Elég sokat hallott veszekedni anyuval erről, és elégszer kijelentettem már Suzie-nak, hogy akkor is megyek, ha az ágyhoz kötöznek. Csak akkor viszem magammal az ágyat is. Nem volt nehéz a számára kikövetkeztetni, hogy mit fogok tenni.
- Én is csak egy kortyot, mikor megkaptam az első Roxfortos levelemet. Apu pezsgőt bontott, amíg anyu nem volt otthon. Persze, utána tagadtunk mindent.
Azt hiszem, az volt a legelső kalandom az alkohollal. Aztán egyszer-kétszer a koktélokkal nyaranta, de úgy igazán még nem ittam.
Reménykedtem benne, hogy apunak még életben van az öreg kuvikja. Azzal megoldhattuk volna a levelezést, legalább egy kis időre. Legalább addig, amíg legközelebb Londonba nem megyek. Mondjuk, nem tudtam mit fog szólni Matthew, ha meglát egy bagollyal az oldalamon.
Nem gondoltam át alaposan mit teszek, mikor lehunytam a szemem. Mégis annak köszönhetően, hogy sikerült ráhangolódnom a zenére, egyáltalán nem tartottam semmitől. Hallottam, amikor Cael visszaért, de féltem kinyitni a szemem. Nem akartam esélyt adni annak, ha mégse ő az. Aztán, ahogy megsimogatta a térdem, már kétség sem fért hozzá, hogy ő az. Éreztem az érintésén, mintha visszakaptam volna a másik felem. Amikor megsimította az arcom, felé fordultam, miközben kinyitottam a szemem. Egyik kezemmel megfogtam az övét, és egy puszit adtam puha tenyerébe. Egy valamit megállapítottam, az illata alapján ugyanazt a szappant használták mind a két mosdóban. Letettem a lábam a székről, és rendesen odaültem az asztalhoz.
- Jó étvágyat!
Láttam, ahogy Cael közelebb araszol hozzám a tányérjával együtt, és átöleli a derekam. Nem tudtam mennyire volt felkészülve egy salátára, ezért felszúrok a villámra egy darab grillezett csirkét, és felé tartottam. Majd megeszem én a zöld részét, ha úgy adódna. Abban a percben, hogy elindítottam a villát felé, ő is a sajátját felém. Elmosolyodtam, majd megfogtam a kezét és úgy kaptam be a felém tartott evőeszközt, és leettem róla a falatot. Aztán elengedtem a kezét, és az így felszabadult kezemet a villám alá tettem, hogyha mégis leesne a falat, akkor ne a ruhájára. Gyorsan lenyeltem, ami a számban volt, és csak utána kérdeztem.
- Még mindig nem bántad meg, hogy ugyanazt kérted, amit én? Bár, hangzatos a neve, de ez csak egy sima saláta.
Egy percre se szüntettem meg a szemkontaktust, csak akkor mikor új falatot tettem a villára. Jó a simánál azért egy kicsivel több, de tényleg semmi extra nem volt benne. Laktatott, de nem annyira, hogy elfoglalja a főétel helyét. Nem tudtan, Cael mennyire volt éhes, de az olasz nem minden esetben volt megfelelő. A tészta után hamar éhes lett az ember. Főleg, ha egész nap nem evett semmit, és utána még mozgott is.
- Megkérdezhetnénk a pincért, talán tud valami jó mozit ajánlani itt a közelben.
Nem mintha gyorsan távozni akartam volna innen, de a végtelenségig se maradhattunk. Reméltem, hogy addig azért sikerül kihúznunk az időt, amíg elmúlik a nagy hőség, és egy kellemesebb hőmérséklet veszi át a helyét. A saláta lassan fogyott a tányérról, ami nagy részben volt köszönhető annak, hogy egymásnak adtuk a villára tűzött falatokat. A pincér háromszor jött felénk, hogy megnézze végeztünk-e már. Biztos voltam benne, ha még egyszer megjelenik, amíg nem végzünk, akkor elküldöm, hogy vegye már észre magát.
Sajnos nem mindig tudtam kontrolálni a testem, ezért az egyik falatot pont akkor nyeltem le, mikor készültem levegőt venni, hogy kérdezzek Caeltől valamit. Persze ennek következtében félrenyeltem, és majdnem megfulladtam. Miközben elfordultam a mellettem ülő fiútól, felvettem a szalvétát az asztalról. Nem akartam egyikünket sem salátával beteríteni, ha a lefelé út helyett a visszafelé utat választaná.
- Jól vagyok - mondtam kicsit rekedten.

- Hú, tényleg? Pedig azt mondják, hogy az elég ritka.- nem tudom, hogy korábban komolyan vettem-e a sorsot, de egyre sorszerűbbnek kezdem érezni a szerelmünket. Nem hiszem, hogy véletlen, hogy egyszerre mentünk a talárszalonba, hogy ilyen rövid idő alatt egymásba szerettünk, és hogy egyre erősebbnek érzem a kettőnk közötti szerelmet.
Megértem Alexis letörtségét a testvérekkel kapcsolatban, akkor is átérezném, ha nem lenne most meg az a furcsa érzés, mintha összeforrt volna a lelkünk. A nővérem beteg, nem tudja használni a pálcáját, legalábbis nem úgy, mint egy egészséges varázsló, mégis sokkal jobb nálam szinte minden tantárgyban. Még abban is, amihez kellene a pálcahasználat. Nem tudom, Alex milyen tanuló lehet, miért mondja azt, amit mond.
- Mindenki tehetséges valamiben, csak meg kell találni, mi lehet az. Nekem sem sikerült még, azt hiszem, de együtt biztosan megtaláljuk. SVK-ban nem vagyok rossz, abban majd segítek, oké?- nem tudom, hogy Alex tudna-e nekem segíteni a tanulásban, mert eggyel alattam jár, de azt hiszem, akkor is menne neki, ha csak mondaná, hogy tanuljak. Olyan nehéz leülni tanulni, amikor annyi érdekes dolog vár a világon.
Tökéletesen megértem Alexis és a testvére kapcsolatát, nekem is nagyon szoros kapcsolatom van Clariceszel. Ő volt nagyon sokáig az egyetlen igazi barátom, azok a mugli srácok, akikkel együtt töltöttünk néhány délutánt a játszótéren, egyáltalán nem voltak olyanok, mint egy igazi barát, inkább csak játszótársak voltak. Szerintem nekem éppen annyira szükségem volt rá, mint neki rám.
- Biztosan tündéri kislány. Szerintem kedvelni fogom.- egyetlen hasonló korú gyereket ismerek csak közelebbről, Dominic húgát. Nagyon nehéz szegénnyel kommunikálni, mert nem hall és nem beszél, de mégis kedvelem, és azt hiszem, ez kölcsönös. Kicsit úgy érzem, mintha az én húgom is lenne. Talán így fogok érezni Alex húga iránt is.
Egészen a vállamig végigfutott az a jóleső borzongás, amikor Alex csókot lehelt a tenyeremre, bár nem volt olyan, mint amikor csókolóztunk. Minden egyes pillanat varázslatos vele, talán még varázslatosabb, mint az első napjaim voltak a Roxfortban. Még ha néha kicsit ijesztő is, nem cserélném el semmire a vele töltött időt.
- Szerintem nagyon finom, nem bántam meg. Nem lehet mindig pizzát enni.- annak ellenére, hogy szerintem normális esetben, ha egyedül ebédelek, ezt az ételt talán csak átlagosnak találom, így, hogy egymást etetjük, ez is a felküzdi magát a legfinomabbak közé. Még az sem rontja el, ahogy ebédelünk, hogy közben folyamatosan odamászkál a pincér, és a szemben ülő idős párt szemmel láthatóan zavarja, hogy így eszünk, és hogy közben a lány oldalán van a kezem. Talán az sem zavarna, ha az egész világot bosszantanánk, sőt, talán még viccesnek is találnám. Úgy érzem, szabad vagyok mindentől Alexszel. Persze, eddig sem hagytam, hogy befolyásoljon bárki más véleménye.
- Oké, mindjárt megkérdem.- lenyelem az utolsó falatot, és én is összeszedtem a villámmal a tányéromról a maradék egy falatot, hogy odanyújtsam Alexnek. Éppen csak egy pillanatra engedtem el, hogy előkeressem a tárcámat, de rögtön el is feledkezek mindenről. Ijedten ütögetem meg a lány hátát, még annak ellenére is, hogy azért sejtem, nincs olyan komoly baj. A szabad kezemmel közben leveszem az egyik poharat az asztalról, és odanyújtom neki. - Jól vagy?
Miközben kicsit hátrébb hajolok, és megfogom a lány vállát, érzem, hogy az én szívverésem is felgyorsult, de most egyáltalán nem kellemesen, inkább úgy, mintha valaki megijesztett volna, vagy mintha futnék valami elől. De ahogy látom, hogy Alex jól van, azért lassan normalizálódik. Amikor a pincér odajön, már nyugodt hangon közlöm vele, hogy minden rendben, és miközben kifizetem az ebédet, meg is tudakolom, hogy hol a legközelebbi mozi. Át is karolom Alexet, hogy elinduljunk arra.
- Ugye minden rendben?- adok egy puszit a lány arcára, de most nem mosolygok, tényleg komolyan kérdem. Remélem, csak annyiról van szó, hogy félrenyelt szegény, semmi komoly, esetleg allergia. Persze, ez nem számítana, azt hiszem, akkor sem akarnék mással lenni, ha kiderülne, hogy valami fertőző betegsége van.
Alig öt perc séta után elérünk a moziba, ami elég nagy, húsz előadóteremmel és ugyanennyi filmmel. Hirtelen nem tudom, melyik micsoda, bár mintha egyet vagy kettőt láttam volna, de gyorsan elkezdek olvasgatni, és elmagyarázom Alexnek, melyik műfaj mire utal, és nagyjából miről szólhat a történet.
- Mi érdekelne?

- Szerintem az is elég ritka, hogy ennyi ideig egy iskolába jártunk, de még csak nem is láttuk egymást, most pedig itt vagyunk. Nem is akarok belegondolni, hogy mekkora esélye volt annak a találkozásnak a talárszalonban. Abba pedig még kevésbé, hogy mekkora esélye volt annak, hogy így alakulnak majd a dolgok.
Néhány óra után, tettem hozzá magamban. Elvégre miért ne alakulhattak volna így, csak hosszabb idő után. De kár is volt rágódni valamin, ami már nem számított.
- Az jó lenne. Az SVK nem az erősségem. – Gondolkodtam egy percig. – Én nem igazán tudom, miben tudnék neked segíteni, de majd kitaláljuk, ha valamiben mégis.
A fontos tantárgyakban valahogy nem tudtam teljesíteni, viszont a töltelék tantárgyakban igen. Talán azért, mert azok jobban érdekeltek, mint a kötelezőek. A kötelezőket sohasem szerettem. Meg aztán egy kis gyakorlás még senkinek sem ártott.
- Örülök. Majd legközelebb is elmehetünk egybe.
Ha kell, végigkóstoltatom vele az egész étlapot. Nem hangzott túl jól ez a pizzás dolog. Igaz, hogy gyors volt, és finom, de az olasz konyha nem csak ennyiből állt.
- Jól vagyok!
Még mindig furcsa tónust vett fel a hangszínem, és a szemem is könnybe lábadt. Elvettem a felém nyújtott poharat, és ittam néhány kortyot. Ettől még jobb lett. Nem ért az a hülye kérdés annyit, hogy megfulladjak miatta. Megszorítottam a kezét, amit biztatásnak szántam. Nem volt semmi gond. Még egy-két utóköhintés csak, és már tényleg teljesen jól voltam.
A pincér furcsán nézett ránk, miközben elfogadta Caeltől a pénzt. Nem számítottam rá, hogy annyira megijesztettem ezzel a kis balesettel, amitől rögtön el akarta hagyni az éttermet az ebéd közepén.
- A maradékot, kérem, csomagolják be. Elvisszük. Sajnos közbejött egy sürgős dolog, ezért nem tudjuk megvárni.
A mellettem ülő fiúra néztem, miután a pincér távozott.
- Nem kell tudnia mi az a sürgős dolog. Még akkor sem, ha csak moziba megyünk.
Azért örültem neki, hogy kikerülünk az idős pár látóteréből. Már kezdett kicsit zavarni, hogy akármit csináltunk, megbámultak minket. Nem akartam nekik adni a fiatalságomat, ha esetleg azt hitték, hogy a szuggerálásukkal meg tudják szerezni. Azt pedig el is felejthették, hogy a mellettem ülő fiút kiengedem a kezeim közül. Gyorsan felkaptam a cipőmet, majd magamhoz húzva Caelt, megcsókoltam. Nem hagytam kétséget afelől, hogy mit akarok, esélye se lett volna elmenekülni. És határozottan fejlődtünk is csók terén mind a ketten.
- Mehetünk!
Felálltam az asztaltól, és az idős pár felé néztem, akik ha lehet még jobban meg voltak botránkozva, mint eddig. Pont ezt akartam elérni. Kifelé menet összetalálkoztunk a pincérrel, elvettem tőle a becsomagolt ételeket, és elraktam a táskámba. Elvileg nem fért volna bele, de még a Roxfortban megkértem egy felsős Griffendélest, hogy bűvölje meg, így most sokkal nagyobb volt belülről, mint amilyennek látszott. Kilépve az ajtón, megcsapott az a meleg, amit sikerült elfelejtenem a hűvös helyiségben.
- Igen, tényleg jól vagyok. Ne aggódj, csak félrenyeltem.
Határozottan mentünk egy irányba, aminek örültem, mert én nem igazán figyeltem oda a pincér szavaira. Nem csoda, ha azzal voltam elfoglalva, nehogy megfulladjak.
Egy hatalmas épület előtt álltunk meg. Én még sohasem láttam azelőtt ekkora házat, ezért kicsit eltátottam a számat. A falunkban lévő legnagyobb ház is háromszor, de lehet, hogy négyszer is elfért volna benne. Aztán észbe kaptam, és becsuktam a számat. Bementünk az ajtón, ami magától mozgott.
- A muglik hogyan mozgatják az ajtóikat varázslat nélkül?
Elég halkan tettem fel a kérdést ahhoz, hogy más ne hallja rajtunk kívül. Megálltunk egy rakás kép előtt. Cael elkezdte magyarázni, hogy melyik műfaj mit takar, de addigra én már tudtam, hogy mit szeretnék. Egyetlen mondat elég volt, hogy még az ijesztő képet is szebbé tegye, és elvarázsoljon. „A szerelem sohasem hal meg.” Ezt akartam.
- A Drakula.
Fogalmam se volt, hogy mi vár majd rám, de nem is érdekelt, amíg Cael mellettem volt. Megvártam, amíg megvette a jegyeket, majd bementünk az egyik terembe. Nem voltak sokan, de még volt egy kis idő a kezdésig. Megkerestük a helyünket, majd elfoglaltam a sajátomon kívül még egyet azzal, hogy odaraktam a táskámat. Nem hiszem, hogy egy tolvajnak kellene. Ha nem én nyitottam ki, akkor működésbe lépett egy védő varázslat. Néhány lépésen belül megtaláltam volna a tettest.
Ez a terem nagyobb volt, mint amiben én voltam korábban. Kicsit ijesztő volt, hogy szinte üresen kongott, de az talán még ijesztőbb lett volna, ha tele van muglikkal. Aztán elsötétültek a lámpák, és belekezdtek a filmbe.

- Hát, esély nem sok volt rá. Ez olyan sorsszerű.- az persze lehetséges, hogy megismertük volna egymást a Roxfortban, és ott jövünk össze. Ha nincs is közös óránk, talán az is elég lehet, hogy összefutunk a folyosón, és beszélünk egy pár szót. Nem kezdődött nagyon máshogy így sem.
- Hát, bármiben tudsz. Sajnos nem vagyok jó tanuló, van egy rakat tárgy, amiből nem tudom a tavalyi anyagot sem túl jól.- anélkül, hogy kérdezném, tudom, hogy Alex nagyon okos, tehát valószínű jó jegyei vannak. Még ha nem is biztos, hogy annyira, mint egy hollóhátasnak. Nekem is lehetnének jobbak, de az élet nem abból áll, hogy felesleges dolgokkal tömöd a fejed. Még egyszer annyi idő múlva, mint amennyit éltem, már biztosan lesz családom, munkám, kétszer ennyi idő múlva meg már legalább kisebb bajok jelentkeznek a testemmel, mert elkezdek öregedni. Addig legalább élvezni kell az életet, amíg ilyen fiatalok és szabadok vagyunk.
A végét leszámítva, ahol kicsit megijedtem, nagyon élveztem ezt az ebédet, meg is jegyzem az étterem nevét. Ha legközelebb Londonban találkozunk, örülnék, ha megismételhetnénk ezt az ebédet, ami talán a legjobb volt egész életemben. Ahogy megérzem a szorítást a kezemen, lassan sikerül megnyugodnom, és nagyon enyhén, óvatosan, de viszonozom.
Egy értetlen pillantás után az üres tányérokra kicsit elpirulok, amikor rájövök, nem ennyi volt az ebéd. Biztosan rájött már, hogy nem tudtam, mit rendeltem, amikor ugyanazt kértem, mint ő, de azért az kicsit már túlzás, hogy még arra sem jöttem rá, hogy van egy második fogás. Pár másodpercig gondolkozok rajta, hogy ezt titokban tartom, de ahogy összebújunk egy újabb csók erejéig, eldöntöm: amint véget ér, elmondom neki. Remélem, hogy akkor is szeretni fog, ha egyértelműen bizonyítom, nem vagyok egy Merlin. Az előzőhöz képest viszonylag gyorsan szét is válunk, de már ez is elég volt hozzá, hogy újra átfusson rajtam az a jóleső borzongás. Talán kicsit szenvedélyesebbre is sikerült, mint az előző.
- Bocsi... nem tudtam, hogy van még egy fogás.- miközben Alex berakja az ennivalót a táskába, megsimogatom a vállát azzal a kezemmel, amivel átkarolom. Remélem, hogy nem néz azért nagyon hülyének. Butaság volt, hogy nem kérdeztem meg, mit eszünk, el is döntöm, hogy ezentúl megpróbálok mindenben őszintének lenni vele.
Egy pár percig gondolkozok az ajtón, ami engem is nagyon szórakoztatott, amikor először láttam. Dom egyszer elmagyarázta, hogy működik, de nem sikerült túl sokat felfognom belőle, meg nem is nagyon értem, hogy ha a muglik nem varázsolnak, hogyan tudják ilyen bonyolult dolgokra használni az elektromosságot. Azt hiszem, én inkább csak használni fogom a dolgaikat, soha nem értem meg, hogy mitől mennek pontosan
- Van egy ilyen érzékelő berendezés az ajtó felett, és ha valaki az ajtóhoz közel mozog, akkor küld valami parancsot, ami kinyitja. Sajnos én sem értem pontosan.- miközben Alex válogat a filmek között, mögé lépek, és óvatosan megfogom mindkét felkarját. Nem mondok semmit sem egyelőre, hagyom, hogy ő maga fedezzen fel mindent, ami érdekes, és ő válasszon filmet is. Nekem ez már annyira nem különleges.
- Oké... gyere, veszünk pattogatott kukoricát meg valamit inni, úgy igazi a mozi.- miután megveszem a jegyeket, a büfénél a rövid sorban állás alatt kitalálom, nekünk egy nagy popcorn kell. Én magamnak egy kólát kérek. Közben végiggondolom, hogy mit kellene mondanom Alexnek a filmről- azt hiszem, sikerült elég ijesztőt választania első nekifutásra, még ha a vámpírok nem is a legijesztőbb szörnyek. Főleg nem a valódiak, ők egész civilizáltak, némelyiknek még zenekara is van.
Viszonylag gyorsan megtaláltuk a helyünket valahol a hátsó sorban, rajtunk kívül talán ha féltucat néző ült be a filmre, ami valószínű már nem mostani. És szerencsére egyik sem közel, úgyhogy nem igazán fognak minket zavarni semmiben. Miután a pattogatott kukoricát leteszem az előttünk lévő szék háttámlájára szerelt tartóra, fel is hajtom a köztünk lévő karfát, hogy átkaroljam Alexet, és halkan beszéljek hozzá.
- Figyu... tudom, hogy talán butaság, de szeretném elmondani, hogy bármit látsz vagy hallasz, semmi bajunk nem lehet. Ezek a figurák valóságosnak tűnnek, de nem tudnak több kárt tenni bennünk, mint egy könyv szereplője.- talán felesleges óvatosság, talán tudja is, és bizonyára nem lesz rosszabb, mint azok a dolgok, amiket átéltünk, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát egy percig is. Még így is megijedhet egy-egy pillanatra, hiszen ez a horrorfilmek lényege, ez pedig részben az. Ahogy bekapcsol a vetítő, és egy mély dübörgéssel felélednek a hangszórók, szorosan át is ölelem a derekát, miközben a szabad kezemmel veszek egy szem kukoricát.
Ahogy számítottam rá, a film nem egészen a mi korosztályunknak készült, pár hónapja talán engem is komolyan megijesztett volna, de most már ennél durvább horror kell. Ez inkább az a romantikus horror, ami azt hiszem, pont ideális. Az ijesztőbb részeknél szorosabban ölelem magamhoz Alexet, a romantikusabbaknál pedig megsimogatom az oldalát, a vállát, egyszer pedig a térdétől a combja közepéig is végighúzom a kezem.
Annak ellenére, hogy nem figyelek teljes egészében a filmre, az érzelmes részek, amiket máskor végigásítoznék, most olyanok, mintha vödörrel mernének belém valamit, ami egyre csak gyűlik és gyűlik. Hiába fogyasztom a kukoricát nagy sebességgel, hiába iszom meg az italom az első órában, hiába ölelem át, egyre nehezebben bírom kivárni a film végét. Nem akarom megzavarni Alexis szórakozását, de úgy érzem, szétrobbanok, ha nem csókolhatom meg. Különösen, amikor már látom, nem lesz jó a vége, vágyom a lány csókjára, akit egyre szorosabban ölelek át, és még ha figyelek is rá, hogy ne legyen neki kellemetlen, biztos, hogy feltűnik neki. Azután, megváltásként megérkezik a főcím.
Nem foglalkozok a fényekkel, nem foglalkozok a felálló, beszélgetni kezdő nézőkkel, a háttérben menő zenével, a földre eső műanyagpohárral, és nem is mondok semmit. A számat a lányéra tapasztom, mint a szomjazó a palackra, magamhoz ölelem, a vékony pólón keresztül végigsimítok a derekán, a hátán, a vállain, a vékony karokon, a puha hajon. Halkan felsóhajtok, újra és újra, miközben az ajka szinte hozzám nő. Érzem, a szívem kevés híján kitépi magát a mellkasomból.
Csak hosszú percek után, amikor már mindenki elment, és a takarító már az első sorokat takarítja, tudom elengedni, hogy kipirulva, még mindig halkan levegő után kapkodva a szemébe nézzek. Érzem, egy kicsit ég is a szemem, ahogy rápillantok, és szinte már számítok rá, mikor érzem meg a nedvességet az arcomon. De végül ez elmarad. Elmosolyodok, miközben megállok, és bár még kicsit zsibbadt mindenem a sok üléstől, felsegítem őt.
- Tetszett?- nem tudom, miért csak ennyit tudtam mondani, amikor annyi mást is szeretnék. Soha nem tudtam túl ügyesen beszélni, különösen akkor nem, amikor szükség volt rá. Persze, talán nem is lehet szavakkal kifejezni, amit mondanék.

- Akkor majd egymásnak segítünk a tanulásban. Te ismételsz, én pedig tanulok. És talán mutatsz is majd nekem néhány trükköt a következő évi anyagból. Feltéve, ha nem adod fel az egészet, amint felfedezett kviddics játékos leszel.
Nem voltam nagyon rossz tanuló, de annyira se éreztem magam jónak, hogy mást korrepetáljak. Egyelőre úgy tűnt, hogy bele fog férni az időmbe. A kérdés inkább az volt, ha mi ketten együtt leszünk, akkor valóban a tanulásra fogunk-e koncentrálni.
- Semmi gond. Sejtettem, de azért eléggé megleptél. Nem gondoltam, hogy ennyire megijeszt majd az a falat, ami félrement. Még jó, hogy desszertet nem rendeltem.
Nem akartam, hogy emiatt kellemetlenül érezze magát, mert tényleg nem számított. Voltak az életben sokkal fontosabb dolgok is ennél.
Próbáltam okosan bólogatni az ajtóról feltett kérdésem válaszán, miközben semmit sem értettem belőle. Milyen berendezés? Hogyan küldi azt a parancsot? Úgy döntöttem, nem feszegetem tovább a témát. Úgy tűnt, hogy ez már meghaladta a képzeletemet is, nemhogy a tudásomat a mugli dolgokról. Majd megkérdezem a nagyiékat, ha legközelebb náluk vendégeskedek.
A büfénél kértem egy ásványvizet, és meglepődve néztem a popcornra, amit letettek elénk a pultra. Reméltem, hogy nem azzal akarja bepótolni az elmaradt ebédet. Éppen hogy elfoglaltam a helyem, amikor Cael átkarolt és közelebb hajolt hozzám. A szívem hevesebben kezdett verni tőle. Jól jött a figyelmeztetés, mivel tényleg nem tudtam mire számíthatok a filmmel kapcsolatban. Igaz, hogy rajzfilm volt, amit láttam korábban a moziban, a mugli kütyüt pedig nem néztem, amiben az emberek mozogtak, de úgy gondoltam, meg tudom majd különböztetni a valóságot a képzelet világától.
- Addig nem félek, amíg itt vagy velem.
Sokkal rémisztőbb volt számomra az a gondolat, hogy ha távol leszünk egymástól, akkor történik vele valami, és én nem tudok segíteni neki. Úgy tűnt, hogy a halálfalók meghúzták magukat, legalábbis azok, akiket még nem kaptak el. Mégis féltem ettől, mivel London nagyváros volt. Valószínűleg a tömegben senkinek sem tűnt volna fel először, ha holtan esik össze egy fiú az utcán. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle a gondolatot, majd a nyomatékosítás kedvéért hozzátettem: - Nem lesz semmi baj.
Aztán persze, ahogy feldübörögtek a hangszórók, már meg is ijedtem. Nem számítottam rá, hogy ilyen hangos lesz. A kezemet rátettem Cael lábára, a másikkal pedig megfogtam azt a kezét, amelyik a derekamat ölelte. Legalábbis próbáltam, mert ez így nagyon kényelmetlen volt, hamar le is tettem az ötletről. Azt hiszem, egészen jól bírtam a filmet egészen addig, amíg meg nem jelentek a kriptánál a karóval. Már tudtam az ölelésből, hogy nem lesz olyan jó rész, de arra, ami következett, nem számítottam. Nem is bírtam végignézni, hanem beletemettem az arcom Cael felsőjébe. Erősen markoltam a szövetet, mintha az életem múlt volna rajta. Még egyszer fordult ez elő, amikor a film már a végénél járt. Szerelmem mintha már előre tudta volna, mi lesz a vége. De az ölelésben volt valami más is, amire jelenleg kevésbé tudtam figyelni.
Habár még mindig ott motoszkál bennem a félelem, és az ijedtség, amit a film okozott, éreztem egy bizonyos mértékű megkönnyebbülést is. Már nem találtam feleslegesnek a korábbi figyelmeztetést. Teljesen más volt, mint az, amit korábban láttam. Még rendezni se tudtam az érzelmeimet, amikor Cael ajkai az enyémre tapadtak. Olyan volt, mintha legalább ezer év után most találkoztunk volna először. A szívem össze-vissza kezdett verni, a kezemmel beletúrtam a hajába, a másikkal a lábát kezdtem simogatni, aztán áttértem a hátára. Kicsit meggyűrtem a felsőjét, de nem foglalkoztam vele, csak haladtam felfelé, egészen addig, amíg mind a két karommal át nem öleltem a nyakánál. A lepkék a gyomromban úgy repkedtek, mintha bomba robbant volna, aminek a kiinduló pontja a szívemnél volt.
Alig néhány perccel később, hogy belefeledkeztünk egymásba, a szervezetem levegőért kiáltott. Nem foglalkoztam vele, mégis vége lett a csókunknak. Szerintem ez mentett meg attól, hogy megfulladjak. Még mindig kavarogtak bennem az érzelmek, és ez a csók után csak rosszabb lett. Megsimogattam az arcát. Annyira helyes volt, amikor mosolygott, hogy le se tudtam venni a szemem olyankor róla. Aztán segített felállni, de a lábaim remegni kezdtek, ezért azt hittem össze fognak csuklani. Hagytam a levegőben lógni a kérdését egészen addig, amíg ki nem értünk a teremből. Elengedtem a kezét, és az első alkalmas helyre leültem. Talán furának tűnt, hiszen most álltam fel másfél óra után, de nem bírtam a lábaim remegésével, és mással sem. Az érzelmeim felszínre akartak törni, ezért az arcomat a kezeimbe temettem.
- Én…
Nem tudom mennyit érthetett belőle a hangtompítókon keresztül. A könnyeim ekkor már megállíthatatlanul folytak. Aztán felemeltem a fejem.
- Én úgy féltem.
Reméltem, hogy nem érti félre. A csókot élveztem, és ha az kell, hogy addig ne gondoljak arra, amit láttam, akkor el se válnék tőle, soha. De nem lehetett, a pillanat elszállt, és a zord valóság maradt a helyén.
- Legközelebb ne hagyd, hogy hülyeséget csináljak, jó?
Sok mindenen mentünk keresztül, ami miatt talán máshogy reagáltam, mint ahogy korábban tettem volna. Talán a háború előtt nem is érdekelt volna ez az egész, de most hogy láttam mi mindenre képes az ember, a semmiért és a szerelemért, féltem. Miután megnyugodtam egy kicsit, elhagytuk az épületet, és elindultunk visszafelé. Az idő már hűvösebb lett szerencsére. Hagytam, hogy ő vezessen, egészen addig, amíg egy fagyizót nem láttam meg az út másik oldalán. Nem is értettem, hogy odafelé miért nem tűnt fel. Talán ez volt az egyetlen, ami hiányzott még a mai nap tökéletességéből.
- Kérsz egyet? Szereted a fagyit? A vendégem vagy, ezt nem hagyom, hogy te fizesd.
Szerencsénk volt, az út két végén a lámpa épp pirosra váltott, ezért nem járt erre autó. Sikerült átfutnunk a kétsávos úton baj nélkül. Nem siettem vissza az Üstbe, és reméltem, hogy ő sem.
- Tudod, amikor az étteremben félrenyeltem azt a falatot, pont azon gondolkodtam, hogy honnan származhat a neved és mit jelenthet. Caelius, szerintem görög eredetű lehet. Meg is akartam kérdezni, csak nem sikerült.
Nem ültem le a fagyizónál, inkább sétáltunk tovább. Számomra inkább tűnt úgy, hogy arra, amerre a lábunk vitt.

- Hát, azért mondjuk a házkörüli varázslatokat muszáj megtanulni, meg persze az SVK-t. Mondjuk azt nem hiszem, hogy túl sok tárgyat viszek RAVASZ szintre.- elképzelhető, hogy Alex mellett megvalósul a lehetetlen, és vele szeretni fogom a tanulást. Jelenleg úgy érzem, vele mindent csak szeretni lehet.
Egy kicsit elmosolyodok, ahogy kiderül, hogy nem néz komplett idiótának amiatt, hogy előbb eljöttünk. Persze, talán tényleg rájöttem volna, hogy ez kevés volt két fogásnak, de még ahhoz is, hogy egy teljes értékű ebédet tegyen ki. Igaz, nem is vagyok igazán éhes valamiért.
Egy kicsit szorosabban ölelem magamhoz Alexet, ahogy azt mondja, nem fog félni, amíg velem van, de ettől függetlenül is bánom egy kicsit, hogy nem figyelmeztettem arról, hogy ez a film talán ijesztő lesz. Ahogy elkezdődik, és halad tovább, érzem is, hogy mennyire megfeszülnek az izmai, de ha nem ölelném át végig, akkor is tudnám abból, hogy fogja a lábam, és látom a kezét. Akkor pedig már különösen erőssé válik a bűntudatom, amikor nem mer odanézni, és inkább eltakarja a szemét. Hiába simogatom meg közben az arcát, a haját, hiába ölelem meg, mégis érzem, hogy nem kellett volna bejönnünk. El is gondolkozok rajta, hogy kimenjünk-e, de azt hiszem, akkor még nehezebben dolgozná fel utólag.
Érzem, neki is megkönnyebbülésként hatott a film vége, a hosszú csók, az ölelés. Ha tehetném, most magamba szívnám belőle az összes rossz érzést, félelmet, de sajnos nem tudok ilyet tenni. Nem igazán tudok mást tenni azért, hogy segítsek neki feldolgozni ezt, csak éreztetem vele, hogy szeretem, és mellette állok.
Szorosan átölelem őt, miután felálltunk, vigyázok rá, nehogy elessen, nehogy azt higgye, egyedül hagytam. Ahogy érzem a bizonytalanságát, a remegését minden mozdulatán, úgy érzem, mintha beleszúrtak volna valamit a szívembe. Magamban elmondom magam minden idiótának, amiért ennek tettem ki őt. Azt hiszem, egyikünk sem élvezte igazán a filmet, én azt a pillanatot vártam, amikor vége lehet, amikor megcsókolhatom újra, ő pedig még rosszabbat élhetett át. Neki ez az egész olyan lehetett, mint egy rémálom. Nem engedem el akkor sem, amikor a kijárat mellett leülünk egy padra.
Ahogy látom, hogy sírni kezd, szorosan átölelem, és halkan a fülébe súgva próbálom csitítani. Érzem ugyan, hogy kezd megszűnni a remegése, de reméltem, hogy soha nem fogom őt sírni látni. Az utolsó dolog, amit akarnék, hogy Alex bármi miatt rosszul érezze magát. Percekig nem teszek mást, csak átölelem, gyengéden simogatom a hátát, és kedves, biztató szavakat súgok a fülébe. Hosszú idő, mire el merem engedni, hogy egy papír zsebkendővel óvatosan letöröljem a könnyeit.
- Sajnálom. Soha többé nem hagyom, hogy rosszul érezd magad.- annak ellenére, hogy tudom, ezek a szavak talán túl erősek, és nem leszek képes örökké betartani az ígéretet, tudom, hogy próbálkozni fogok, amíg képes vagyok rá. Soha többet nem leszek ilyen meggondolatlan vele. Hiába választotta ő a filmet, az én hibám volt, hogy nem kérdeztem meg, biztosan ezt akarja-e. - A film... szóval semmi nem volt igazi belőle. A vámpírok kisminkelt, beöltözött emberek voltak, a szörnyek pedig vagy beöltöztek, vagy drótokon rángatták őket. A vér meg paradicsom volt. Az a lány... a lány meg egy bábura lett kicserélve.- nem tudom, hogy Alex tudja-e, nem valóság, amit látott, de azt hiszem, nem szabad megkockáztatnom, hogy azt hihesse. Muszáj megtörnöm azt az illúziót- én is féltem néhány filmtől, de ha belátsz egy kicsit abba, hogy készül, legalább utólag elereszt az illúzió. Közben azért meg tud fogni.
Ha ez lehetséges, a sötétedő utcán még szorosabban fogom Alex derekát, legalább fél percenként megpuszilom az arcát, a haját vagy a fülét, miközben a középső és a mutatóujjammal óvatosan végigdobolom az oldalát. Nem akarom, hogy egy másodpercre is eszébe juthasson az a film megint.
- Aha, szeretem. Mondjuk lehet már egy éve volt, hogy utoljára ettem.- csak egy gombóc citromot kérek, amit megfogok a szabad kezemmel, és nagyjából akkor meg is kóstolom, amikor Alex fizet. Szeretem a fagyit, de sajnos ritkán szokott egy percnél tovább tartani. Most viszont nem tervezem gyorsan megenni, miután elindulunk, odatartom Alexnek is egy nyalásra, miközben sétálunk tovább az utcákon.
- Hát, asszem latin név, és vékonyat jelent. De nem tudom, miért kaptam, talán csak megtetszett anyáéknak a hangzása.- azt mindig szerettem a nevemben, hogy egyedi, soha nem találkoztam senkivel, akit ugyanúgy hívnak, vagy akár ugyanúgy becéznek, mint engem, mégis kicsit szégyellem most, hogy az én nevem nem jelent igazából semmit. Legalábbis semmi olyasmit, mint a Phoenix. Talán csak azt, hogy nagyon kicsi baba voltam.
Ahogy néhány száz méterre kerülünk az Üsttől, egy kicsit sajnálni kezdem, hogy kezd véget érni a nap, még akkor is, ha tudom, éjszaka is együtt maradunk. Ha nem lett volna az az ostoba vámpíros film, még megkérdezném, hogy nem akar-e visszamenni velem a játszótérre, a hintákhoz egy kicsit lefekvés előtt, de azt hiszem, hogy ott most nagyon sötét lehet. Ráadásul mi tudjuk, hogy tényleg léteznek vámpírok, még ha a Minisztérium korlátozza is, hogy hová mehetnek, mit ehetnek, és senkit nem bánthatnak. De a játszótér akkor is túl messze van. Ahogy elfogy a fagyim, és vele ez a nap is lassan, jövök csak rá, hogy még nem tettem meg valamit. Közel hajolok a lány arcához, hogy egy rövidke csókot nyomjak a szájára.
- Szeretlek.

Már sajnáltam, hogy egy mondat alapján döntöttem a filmről. A kép figyelmeztetett, de nem foglalkoztam vele. Nagyon jól esett Cael ölelése, a mondatok, amiket a fülembe súgott, és ahogy próbált vigasztalni. Gyorsan kifújtam az orrom, mielőtt hagytam volna, hogy letörölje az arcomról a könnyeket.
- Nem a te hibád. Hülye voltam és meggondolatlan. Pedig figyelmeztettél is, és mégis…
Nem akartam, hogy olyat ígérjen, amit nem tudott betartani. Egy kis gondolkodás után rá is jöttem, hogy már másnap meg fogja szegni a szavát, de ennek így kellett lennie. Akármennyire is akartuk, nem tudtuk mindentől megvédeni a másikat.
- Ha biztos vagy benne, hogy nem esett senkinek sem baja, akkor jó.
Saját magamnak is megtöröltem a szemem. Nem voltam biztos benne, hogy még egyszer meglátogatok majd egy mozit. Vettem néhány mély lélegzetet, és igyekeztem úgy rendezni az arcvonásaimat, mintha semmi sem történt volna. Persze vöröslő szemeimet nem tudtam csak úgy varázsütésre eltűntetni. Legalábbis még nem.
Átöleltem a derekánál, így szorosan hozzá simulva mentem. Néha a vállához hajtottam a fejem, hogy még ennyivel is közelebb érezzem magam hozzá.

Felhúzott szemöldökkel néztem rá, mikor csak egy gombócot kért a fagyisnál. Én nem fogtam vissza magam. Jöhetett a pisztácia és az epres-joghurtos is. Szerencsénkre a hőség már elmúlt, ezért láttam rá esélyt, hogy nem fog pár pillanat alatt lefolyni a tölcsérről. Megnyaltam a felém tartott fagylaltot, majd a sajátomat tartottam Cael felé. Sajnos még így is hamarabb elfogyott, mint ahogy akartam. De azt mondták, hogy a jó dolgok nem tartanak sokáig. Reméltem, hogy ez csak a fagyinkra igaz, a kapcsolatunkra nem.
- Szerintem, nagyon szép név. És illik is hozzád. Nem tudnálak elképzelni mással.
Kidobtam a kukába a szalvétát, amit a fagyihoz kaptunk. Ekkor már nagyon közel voltunk az Üsthöz, amit sajnáltam. Nem akartam, hogy vége legyen a napnak. Bele se mertem gondolni, hogy ha nem így alakulnak a dolgok, akkor már rég elváltunk volna egymástól. Igaz, akkor talán végigültük volna az ebédet. Megmosolyogtatott az a gondolat, ahogy távoztunk az étteremből. Ezzel voltam elfoglalva, mikor Cael megcsókolt. Nem olyan hosszan, ez inkább puszi volt. Amire nem számítottam az a vallomása. Tudtam, hogy érezni teljesen más, mint kimondani, mert akkor változik igazán komollyá. Megfoghatóvá és leginkább visszavonhatatlanná.
- Szeretlek!
Egy hosszú csókot váltottunk, amiben benne volt minden, ami a nap folyamán történt. És tényleg minden. A megismerkedésünk, a játszótér, az étterem és a mozi is. És talán még az éjszaka is.
Sokáig visszhangzott még a fülemben a saját vallomásom. Még akkor sem tértem tőle igazán magamhoz, mikor kértem Tomtól két villát. A szobába visszaérve, megtöröltem őket, és az egyiket Cael felé nyújtottam. Az ágy végében levettem a cipőmet, a papucsomat pedig Caelnek adtam.
- Nehogy letedd valahova azt a villát!
Tudtam, hogy az egyébként sem teljesen tiszta dolgok, itt csak koszosabbak lettek. Kihalásztam a kihűlt ebédünket a táskámból, az egyik csomagot felé nyújtottam, a másikat pedig az ölembe raktam. Én nem voltam éhes, de reméltem, ez nem tartja őt vissza.
- Ha akarsz, akkor le tudsz zuhanyozni, tudok adni törölközőt. Vagy mehetünk egy szökőkúthoz is. Van egy nem messze.
Vigyorogva néztem rá. Ha már nem jól sült el korábban a poénom, akkor legalább egyszer tényleg próbáljam ki. Volt egy kisebb szökőkút úgy kétutcányira innen. Nem volt forgalmas helyen, sötétedés után szinte senki sem járt arra. Tudtam, mert egyszer-kétszer sikerült eltévednem, így találtam meg. Azt hiszem, nem gondoltam át rendesen, mikor beleegyeztem, hogy aludjon itt. Elnézve az ágyat, egyszemélyesnek is alig volt mondható, nemhogy kettőnek. Nem számítottam olyan éjszakára, ahol majd alaposan kipihenjük magunkat. Azért is jó, hogy elutasítottam a bulizás lehetőségét. Meg aztán az előzmények alapján nem is biztos, hogy jól sült volna el. Ahogy ültem az ágyon, egyre jobban éreztem, hogy álmosodok. Már abban sem voltam biztos, hogy a szökőkútig el tudnék menni. Legszívesebben ültő helyemben elaludtam volna. A nap sokkal jobban kiszívta minden energiám, mint gondoltam. Ahogy a korábbi rémálmokkal töltött pihenésmentes éjszakák is.

14+

Bár nem tűnik el teljesen a rossz érzés, ami amiatt alakult ki, hogy kellemetlen élményt okoztam neki, azért kicsit megnyugtat, hogy nem haragszik rám. Nem tudom, hogy hogyan tehetné túl magát rajta, talán meg kéne néznem vele egy rajzfilmet vagy vígjátékot, de nem merek ilyesmit javasolni. Az Oroszlánkirály például kifejezetten szíven ütné szerintem, hiszen meghalt az apja, némelyik vígjáték pedig nagyon közönséges.
- A muglik között azok az igazán híres emberek, akik ilyen filmben eljátsszák, hogy ők mondjuk Drakula gróf, ezek a színészek elég jól élnek. Ha szeretnéd, akkor majd megnézem, kinek mi volt az igazi neve.- hirtelen eszembe jut, hogy talán kéne szereznem egy fényképet arról, aki a vámpírt játszotta, akkor talán nem olyan ijesztő Alexnek, ha látja, milyen valójában. Vagy nekünk is be kéne majd öltözni Halloweenkor valaminek. Varázslattal még talán hihetőbb is lehet.

Talán nem is azért kértem egy gombócot, hogy ne terheljem meg Alex tárcáját- sőt, ez igazából eszembe sem jutott. Egyszerűen nem kívánok többet a popcorn meg a kóla után- az utóbbi már nagyon ki is szeretne jönni. Azért szívesen megkóstolom Alexis fagyiját is, úgyhogy így sem eszek sokkal kevesebbet, mint ő, megosztozunk azon a hármon ketten.
- Köszi! Én is szeretem, olyan egyedi. Csak ijesztő, ha a teljes nevem hallom kiabálva, akkor sejtem, hogy valami rosszat csináltam.- miközben kidobom a szalvétámat, és betömöm a számba a tölcsér maradékát, elgondolkozok rajta, hogy milyen könnyen megy a beszélgetés. Annyira természetes, mintha saját magammal beszélnék meg dolgokat. Nem hiszem, hogy elárulna. Talán még azt is elmondanám neki, hogy miért mentem vissza valójában harcolni, ha szóba kerülne.
Már nem is tudom, ez hányadik csókunk, mert lassan már ez is természetessé válik. Most, hogy kimondtam, és ő is kimondta, végleg eldőlt, ez nem egy álom, egy játék, ez valódi kell, hogy legyen. Ettől egy kicsit a csókunk is más, a tűz mintha forróbb lenne tőle, és mintha nem csak bennünk, hanem az egész világban égne. Mégis kicsit hűvös van, csak a lány szája az, ami meleg.
Gyorsan megállunk egy nyilvános telefonfülkénél, ahol közlöm Dommal, hogy csak holnap megyek vissza- nem sokon múlt, hogy teljesen el is feledkezzek a barátaimról. Miközben belépünk a fogadóba, el is döntöm, hogy nem fogom őket elhanyagolni. Bármit is kell kidobnom az életemből hozzá, de bele fognak férni ők is és Alex is.
A kocsmárosnak elég egy gyors ígéret hozzá, hogy nem fogom használni a zuhanyzót, hogy felengedjen egy éjszakára ingyen. Miután meglátogatom a mellékhelyiséget, gyorsan el is fogyasztom az ebédem kihűlt maradványait, ami kevésbé jó így, de vacsorára pont megfelel. Ahhoz képest, hogy annyira sokat nem ettem, teljesen elégedett vagyok: jól lakott, kicsit álmos, és nagyon boldog.
- Hát, ha nem vagyok nagyon gáz így, akkor szerintem kihagyom. Nem tetszett a mellékhelyiség.- egy pillanatra elgondolkozok rajta, milyen vicces lenne kimenni egy szökőkúthoz így az éjszaka közepén, de azután mosolyogva megrázom a fejem. Leveszem a papucsot, és leülök Alex mellé, akinek egy hosszú csókot nyomok a szájára, miközben előkotrom a pálcám, amit az éjjeli szekrényre teszek.
Bemászok belülre, hűvös a fal még a faliszőnyegen keresztül is, nem akarom, hogy esetleg Alex szoruljon oda. Miután leoltotta a lámpát, és visszajön, átölelem a lány derekát, és óvatosan lehúzom fekvő pozícióba magam mellé. Az oldalamra fordulva nem foglalom el, csak az ágy felét, az alulra került karomra pedig ráfeküdt, úgyhogy magamhoz tudom ölelni, hogy véletlenül se essen le.
- Ez volt életem legszebb napja.- miközben megcsókolom, tudom, hogy tényleg soha nem fogom elfelejteni. Egy kicsit ugyan tartok tőle, hogy elrontok most valamit, hogy esetleg leesik, de tudom, hogy nem fogom hagyni. Nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen.
Azt hiszem, hogy a szótlan sötétségben közelebb kerülünk egymáshoz, közelebb, mint korábban. Nem csak szó szerint ér össze a testünk számtalan pontja, a homlokunktól a lábunkig, de most úgy érzem, tényleg hallom a szívverését, a légzését, minden mozdulata apró neszét. A felül lévő kezemmel óvatosan megsimogatom az arcát, azután a vállát, a felkarját, a könyökét, az alkarját, lefelé haladva egészen az ujjai hegyéig Megfogom egy pillanatra a kezét, mielőtt megfogom a derekát. Óvatosan, gyengéden benyúlok a pólója alá, hogy közvetlenül a bőrét tapintsam. Megsimogatom az oldalát, mielőtt a kezem lekúszik a hátára, ahol megtalálja a tökéletes helyét. Furcsa béke, elégedettség tölt el, ahogy érzem a sima, puha bőr alatt áramolni az életet.
- Álmodj szépeket!- halkan suttogom a szavakat, nem tudom, hogy Alex hallja-e még őket, azután lehunyom a szemem. A karjaiban, a karjaim között vele az álmom nyugodtabb, mint bármikor volt a csata óta. Igazság szerint nem is álmodok semmit, amit megjegyeznék. Az egyetlen emlékem a furcsa melegség és a földön túli béke. Tudom, megérte megszületni csak ezért az egyetlen napért is.

- Komolyan? A muglik abból élnek, hogy másoknak adják ki magukat, mint amik? Elképesztő.
Ezt még én is meg tudtam volna csinálni, de nem akartam. Egész életemben attól félnék, hogy a végén már magam se tudnám ki is vagyok.

Nekem is volt már részem olyan ijesztő dologban, hogy anyu vagy apu a teljes nevemen szólított. Ezért pontosan tudtam, hogy mit érezhetett át olyankor. Szerencsére hamar megtanultam hogyan tudom eltitkolni előlük azokat, amikről nem kéne tudniuk. Onnantól már nem is volt több gond velem. Vagy legalábbis nem szóltak, mikor rájöttek a turpisságra.

Mikor megálltunk a telefonfülkénél, meglepett. Azt hittem, már mindent megbeszéltek a barátjával, de rájöttem, hogy akkor még nem volt szó éjszakáról. Nem tudtam még elképzelni sem, hogy milyen lehetett, mikor vele volt, de nem gondoltam, hogy nagyon más. A természetessége sugárzott belőle. Ha véletlenül másmilyennek akartam volna mutatni magam, nem sikerült volna annyira átragadt rám is. Azért sem, mert az már hazugság lett volna, és nem szerettem hazudni még akkor sem, ha jó cél érdekében tettem.
Amíg Cael elment a mosdóba, én átöltöztem egy kényelmesebb ruhába. Egy pólót és egy rövidnadrágot vettem fel.
- Nem vagy gáz. Miért lennél? Hacsak nem akarsz belebújni az egyik talárodba, nincs is más ruhád, amit felvehetnél.
Mosolyogtam, mert én ezt már mind tudtam. Persze, volt olyan, amikor nem tudtam megkerülni egyik helyet sem, de lényegében igyekeztem. Kicsit elpakoltam az ágyról, hogy le tudjunk feküdni. Láttam rajta, hogy neki sem lesz gond az alvással. Leoltottam a lámpát, majd a hirtelen sötétségben odabotorkáltam az ágyhoz. Egy pillanatig csak ültem a szélén, majd megéreztem a derekamon az ölelést; hagytam, hogy lefektessen. Felé fordultam a karját párnának használva, de hirtelen nem tudtam hova tenni a sajátomat. Próbáltam keresni egy olyan megoldást, ami mind a kettőnknek kényelmes volt. Végül úgy tettem kettőnk közé, hogy hozzáérjen a vállához. A másikkal átöleltem a derekánál.
- Ahogy nekem is. Köszönöm.
Kicsit elfordítottam a fejem, így tudtam adni a karjára egy puszit. Mintha ez lett volna a varázsütés, egyik pillanatról a másikra elaludtam. Csak akkor kezdtem ébredezni, mikor már sütött a nap. Szinte nem is éreztem a karjaim, annyira elzsibbadtak. Vártam néhány másodpercet, mielőtt kinyitottam a szemem. Ha álom volt az előző nap, akkor nem akartam felébredni belőle. De nem álom volt. Nem akartam felébreszteni Caelt, de muszáj volt megsimogatnom az arcát. Olyan nyugodt volt, olyan helyes, olyan aranyos, és olyan hihetetlen az egész, ami történt.

Roxfort RPG

Karakterek => Caelius Edevane => A témát indította: Caelius Edevane - 2015. 04. 27. - 21:35:34